URam, ne feddj meg haragodban, ne ostorozz indulatodban!
Zsolt 6,2

Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten!
Zsolt 14,1

Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: "Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem." A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.
Mk 10,21-22

Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá.
Jak 1,17a

Farizeusok is mentek hozzá, és megkérdezték tőle, hogy szabad-e a férfinak elbocsátania a feleségét: ezzel kísértették Jézust. Ő azonban visszakérdezett: "Mit parancsolt nektek Mózes?" Azok ezt mondták: "Mózes megengedte a válólevél írását és az elbocsátást." Jézus erre így szólt hozzájuk: "Szívetek keménysége miatt írta nektek Mózes ezt a parancsolatot, mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.""
Mk 10,2-9

Jézus így válaszolt: "Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám."
Mk 3,35

Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.
Mt 7,14

Jézus mondja: "Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet..."
Mt 28,19a

A mi Urunk Jézus Krisztus megerősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján.
1 Kor 1,8

Aki nem számol az Élet kiszámíthatatlan pillanataival - vagyis semmibe veszi a Kegyelmet -, az könnyen elszámolhatja magát... Az élet ugyanis attól annyira szép és izgalmas, hogy vannak benne tőlünk független események, melyek a Történelem Urának akaratából olykor felemelnek, olykor pedig porba sújtanak! Egész életünket azonban nem lehet az istenadta sors szeszélyességére alapozni, bár sokan gondolják: "Úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna, akkor mit aggódjak?", azaz nem gondolnak a holnapra. Ahhoz, hogy a holnapban és holnaputánban aratni lehessen, a jelenben vetni kell. Aki nem vet az biztosan nem is arat, de persze az is meg-megesik néha, hogy valaki elveti a magot, de nem ő lesz az arató, hanem valaki más, sőt még az is, hogy a fáradozás és reménykedés ellenére sincs termés...

Amikor a Történelem URa leveszi óvó-védő kezét az emberről, akkor nem történik más, mint érvényesül az Ő ok-okozati teremtettségtörvénye. A pusztában vándorló, folyamatosan elégedetlenkedő Izráelről is levette kezét, s abban a pillanatban érvényesült a puszta törvénye: a mérgeskígyók mindenkit halálosan megmartak! Isten büntetése nem az, hogy Ő extra-nehézségeket zúdít az emberre, hanem az, hogy az ember megtapasztalja az Ő hiányát... Az ebbéli szükség pedig igen kínkeserves! (Tulajdonképpen minden bűn, minden gonoszság visszavezethető az Isten-hiányra.) Aztán, ha egyszer beindul az Isten "dominó-effektusa", akkor abban nincs megállás, az végigmegy mindenen, elsöpörhet egzisztenciák millióit, akár civilizációkat is! (Jól tudjuk, volt már egyszer pusztító özönvíz is a Földön... ) Ilyenkor lehet próbálkozni, lehet szembemenni a sors-törvénnyel, de Isten ereje nagyobb az ember legnagyobb erőfeszítéseinél is.

Elkerülni a bajt ilyenkor csak az tudja, aki kellő távolságot tart a világtól. A Szentírás megtanít minket arra is, hogy, aki a bűn közvetlen szomszédságában lakik, még ha igazságra is törekszik, s ezért Isten megmenti őt - gondoljunk csak Lót történetére -, ha meg is menekül a pusztulástól, a bűn piszkából őreá/övéire is ragad egy kevés... (Lásd Lót leányainak bűnét!)

Feddhetetlenek csak akkor lehetünk, ha Valaki legvégül mindent kiigazít az életünkben. Erre egyedül csak Az képes, Akinek erre hatalma van... Ő akkor és ott - hitünk, reménységünk szerint - megsegít, s mindent kijavít bennünk, amit földi életünkben elrontottunk, nemcsak azért, mert Ő megígérte, hogy velünk lesz a világ végezetéig minden napon,hanem azért mert Ő a Szeretet...

Jézus tovább kérdezte őket: "Hát ti kinek mondotok engem?" Péter így válaszolt neki: "Te vagy a Krisztus." Jézus ekkor rájuk parancsolt, hogy senkinek ne beszéljenek őróla.
Mk 8,29-30

Kétséget kizáróan az emberiség történelmében a legismertebb személy, akire hivatkoztak, akit magyaráztak: Jézus Krisztus... De ki volt Ő valójában? Az Újszövetség tanúságtétele szerint Isten Fia, Jézus önmagáról azt mondja "Emberfia", a tanítványok szerint pedig Krisztosz, azaz a "Felkent", az "Isten Felkentje", vagyis az "isteni hatalommal felruházott Elküldött". Azt, hogy mit és hogyan kell Krisztusról hinni, az elmúlt kétezer esztendőben igen sokszor leírták, elmondták, deklarálták. Aki nem úgy gondolkodott, ahogyan a keresztények táborában a legerősebb irányzat - abból lett szakadár, gnosztikus vagy eretnek s nem utolsó sorban protestáns! S mivel az ember a hitért, meggyőződésért meghalni is képes, neves és névtelen mártírokkal van tele a szentek életével foglalkozó kalendárium...

Ami nemcsak különlegesen érdekes, de egyben elgondolkodtató, s szomorúságra is okot adó, hogy az ember hitéért, meggyőződéséért ölni(!) is képes. Nem vigasztalhat senkit, hogy eme "emberi" tulajdonság nemcsak vallásos viszonylatokban nyilvánul meg, hiszen politikai/hatalmi megfontolásból százmilliók pusztultak el - ha csak az elmúlt 2-3000 év írott történelmünket nézzük, s hol vannak azok az áldozatok, akikről nem beszél már semmilyen krónika sem! Az viszont már-már felháborító, hogy éppen annak a nevében öltek, aki a szeretet-vallás legnagyobb reprezentánsa a világtörténelemben, s Aki nem egyszerűen a másik elviselésére oktatta követőt, hanem az ellenség szeretetére buzdított! (Szeretteinkért természetszerűleg imádkozunk, hiszen ők nagyon fontosak számunkra és ezért Isten oltalmában akarjuk őket tudni, de hogy az ellenségeinkért imádkozzunk az alapvetően ellenkezik emberi természetünkkel!)

Mindenkinek a maga véleménye a legfontosabb, de érdekes módon a másik ember véleményére csak kíváncsiak vagyunk, de általában nem sokat "adunk rá". Megtanultuk ugyanis - nemcsak a történelemkönyvekből, de a saját életünkben is -, hogy nem az számít, mit mond a másik, hanem az, hogy mit tesz! Mondani bármit lehet, de legvégül mindig az számít, amit megcselekednek belőle. Lehetséges, hogy valaki magát kereszténynek prezentálja, s valójában materialistább a legvadabb materialistánál; lehetséges az is, hogy valaki a szeretet apostolának láttatja magát, valójában hatalmi ambícióinak megnyilvánulása egész földi küldetése...

Az, hogy ki mit gondol az Istenről, a világról, emberről - az végül is magánügy. Az azonban már közügy, hogy ki mit cselekszik meggyőződéséből fakadóan! Jézus követőit nem kardforgatásra hívta el, hanem arra, hogy jól forgassák a nyelvüket! Sajnos sokszor megtörtént már, hogy Jézus szavait az adott kor prédikátorai kiforgatták, s elmagyarázták, hogy mit gondolt az ÚRJézus, amikor ezt vagy azt mondta... A szép és lelket megragadó a Szentírásban, hogy aki azt olvassa, annak hatása alá kerül, hiszen az Írás a Lélek-Istenről tesz bizonyságot, húsvér-emberek sorsán keresztül. Ezt pedig kendőzetlen őszinteséggel teszi!

Aki tehát krisztológiával foglalkozik, az nem csak a Krisztus-jelenséggel, hanem Istennel, a világgal és önmagával is foglalkozik, s ennél izgalmasabb lelki kaland nincs a földi vándorlásunkban. Miközben tanuljuk Istent, véleményeket formálunk és hallgatunk meg - egészen az utolsó lehelletünkig -, de bármilyen nagy felismerésekre is jutunk életünkben, a legizgalmasabb kérdéseinkre a választ csak halálunk után az Istennél kapjuk meg... Legvégül azonban azzal szembesülünk, hogy a legfontosabb kérdés számunkra mégis csak az: Mit gondol rólam az Isten?...

Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.
2 Tim 2,13

Sok a tévhit a hűséggel kapcsolatban... Sokan a személyes szabadság korlátozását, s az önrendelkezés feloldódásának veszélyét vélik benne. Megint mások önkéntes rabságnak gondolják. A hűség és hűtlenség problematikája leginkább a párkapcsolatban érhető tetten, a Szentírás mindkét része bőven hoz példákat az Isten és ember viszonyában a hűség/hűtlenség szemléltetésére.

A Teremtő és teremtmény kapcsolata a legmélyebb, s a legőszintébb. Szép a házastársak szeretet-őszintesége, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a házastársak soha nem annyira őszinték egymáshoz, mint önmagukhoz, végső soron Istenhez. Vannak dolgok, amiket "megbeszélnek" az Istennel, de házastársukkal nem -, s persze sok mindent megbeszélnek a párjukkal az emberek, jóllehet mindenek előtt az Istennel kellene "lerendezni" az adott ügyet.

Mindannyian akarjuk a biztonságot, de ahogyan öregszünk, annál inkább kívánjuk a kiszámíthatóságot. Ha valaki sokadik X-én túl is tinédzseres közönnyel szemléli saját sorsát, azt bizony nem boldognak - aki megtalálta az örök ifjúság forrását -, hanem bolondnak tartják. Vannak bőven olyanok is, akik a kiszámítható biztonságért még a boldogságukat is feláldozzák, s így élik egymás mellett az életüket - gyakorlatilag idegenként, hiszen az az ember már nem az, akit néhány évtizeddel korábban megismertek.

Tulajdonképpen minden baj oka, a hűtlenség. Éppen ezért ítélik el az emberek leginkább az árulást. Az áruló ugyanis azt "adja fel", akinek hűséget fogadott. Annak akar rosszat, akitől jót kapott, mert elhiszi, hogy a többet-birtoklás az több boldogságot is ad számára. Múló örömöt lehet hogy ad, de boldogságot nem! Az elsikkasztott pénz egyszer csak elfogy, a szerető szerelmének lángja ellobban, az érdekbarátok pedig szép lassan "kikopnak" az élet színpadáról... S mikor egyedül marad a hűtlen, s életének színpadán már csak a vészkijárat lámpája világít, a félhomályban csöndesen megszólal a Rendező: "Ezt akartad?"

A hűtlenségért mindig a legnagyobb árat kell fizetni! Azt tépi ki az Élet a kezünkből, ami számunkra a legfontosabb, ezért is tartja a régi szólás: "Isten nem ver bottal!" Nem bizony... de sajgó, üres szívvel igen! Az ilyen nagy ürességet földi dolgok már nem töltik be, egyedül csak az Isten képes azt rendbehozni, Ő azonban nem automata, amely észleli a hibát és korrigálja! Isten kegyelme éppen azért isteni kegyelem, mert emberi erőlködéssel kiérdemelni/kikényszeríteni nem lehet... Egyetlen, amiben reménykedhet a zátonyra-futott-életű ember, hogy Isten hűségének nagysága, minden emberi hűtlenséget felülmúl, s gyógyíthat akkor is, amikor - emberi szemmel nézve - annak semmi reális esélye nincs...

De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk."
Jn 4,23-24

Sokan mondják: "Én otthon imádkozom, meg olvasom a Bibliát!"... Aki meg ezt nem hiszi - mint a mesében -, az járjon utána; ha van erre ideje, ereje, lehetősége. Nyilvánvaló, hogy igencsak akadnak ellenérvek, ha valaki mégis egy templomi közösséghez akarna tartozni. Egyrészt az ismeretlentől való természetes félelem/húzódzkodás - ki tudja, milyen emberek vannak ott, mennyire kegyesek(?) stb. -, gátolja az első lépéseket, másrészt a kereső ember bizonytalansága is fontos tényező: "Mi van, ha mégsem jó helyen keresek?"

Mai napig vitatkoznak a vallástörténészek, hogy először volt-e az egyistenhit, s abból fejlődött ki a többistenhit, s aztán újra az egyistenhit vagy a politeista istenfelfogás volt az első, amiből egyenesen következett az emberiség szellemfejlődése okán a monoteizmus? Annyi bizonyos, hogy az istenfelfogások egy adott valláson belül is meglehetősen változatosak, már csak azért is, mert ahogyan nincs két egyforma tojás, úgy két egyforma ember sincs -, mindenki egy kicsit másképpen gondolkodik ugyanarról.

Kijelenthető az is, hogy az ember vallásos lény, hiszen az emberek mintegy 95%-a - tehát a túlnyomó többség -, hisz valamilyen felsőbb erőben, akit Teremtőnek nevezhetünk. A harmadik évezred elejére mindenki úgy hiszi az Isten, ahogy akarja - elméletileg vallásszabadság van -, ennek ellenére pontosan az ellenkezője történik annak, amit várnánk. Azt gondolták sokáig, ha az emberek számára biztosítják a szabad vallásgyakorlat, akkor az emberek is szabadabbak és befogadóbbak lesznek. Nos, kiderült, hogy: nem! Gyakorlatilag majd minden világvallásban erősödött a fundamentalizmus, azon belül is az olyan szélsőségesek aránya, akik az erőszaktól sem rettennek vissza, hogy érvényesítsék saját elképzelésüket. El sem tudjuk képzelni mekkora gond ez az állam-apparátusnak - szerte a világban!

Jézus URunk szerint Istent lélekben kell imádni, mert az Isten Lélek... Lelki életet azonban csak az tud élni, akinek "van lelke" - s ezzel együttjáró lelkiismerete is(!) -, azaz szociális kapcsolatrendszerében törekszik a normalitásra, a kiszámíthatóságra, vagyis hiteles életet él. Hiteles pedig az, akit cselekedetei igazolnak: tehát nem prédikál vizet, miközben bort iszik... Bizony, Isten igazságát megvalósítani az életünkben, sorsunkba kódolt legnagyobb kihívásunk! A keresztény ember tudja, hogy ez nem is megy egyedül, ezért fordul oda Teremtő Istenéhez naponta, hogy elkérje a Lélek vezetését...

Amikor némelyek azt mondták a templomról, hogy az gyönyörű kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: "Jönnek olyan napok, amikor ezekből, amiket itt láttok, nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának."
Lk 21,5-6

Nem reklámozza egyik nyugati keresztény népegyház sem, de bizonyos területeken drámai mértékű a hívek eltávolodása és végül kilépése az egyházból. Eladásra, ill. nem egyházi célú használatra szánt templomok, gyülekezeti házak, kápolnák száma gombamód szaporodik, hiszen ezek fenntartása súlyos anyagi terhet jelent az egyháznak, s ha az egyházfenntartói járulékot - tévesen: egyházi adó (hiszen a hozzájárulás önkéntes, az adó pedig kötelező) - nem fizetik (nincs, aki fizesse!), akkor egy idő után meg kell hozni a szomorú döntést...

Jézus kemény kijelentését "kő kövön nem marad" a jeruzsálemi templomra vonatkoztatják, de érvényes az minden olyan egyházi szervezetre, mely magán hordozza a meghasonlás jeleit! A jeruzsálemi főpapság elzárt, hamis biztonságot keltő kultikus világa, melyben azt gondolták, ha nem folyik patakokban a bikák vére folyamatosan a jeruzsálemi templom áldozati oltárán, akkor talán még az Isten se "működik", s megáll a világ is... Hiába a főpapok kiváló politikai kapcsolatai, a farizeus-mozgalom elvi és egyházi adóban is megmutatkozó igen jelentős támogatása, a pusztulástól ez sem menti meg a templomot! Örök, isteni törvény ez is: Ami természetellenes, az pusztulásra van ítélve! A centralizáció (csak Jeruzsálemben lehet imádni Jáhvét) meghozta keserű gyümölcsét, s a zsidó-római háborúban elpusztul a második templom is...

Az, ami nem szolgálja Isten tervét, az pusztulásra van ítélve. Csodálkozni és sopánkodni lehet azon, hogy milyen "hitetlen ez a mostani nemzedék", de érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy a ma keresztény egyházai mennyire képviselik a jézusi etikát? Azt, hogy milyen Isten-képet közvetít egy-egy egyház, az hitvallás és dogmatika dolga, de Jézus URunk cselekvésre szólítja fel követőit: "Nem az megy be a mennyek országába, aki ezt mondja 'Uram, Uram!', hanem az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát!" Az egyház, ahelyett, hogy kiállna a szociális igazságosság mellett - legyen mindenkinek munkája, s abból tudjon tisztességgel megélni(!) -, inkább felvállalja, hogy számos karitatív szolgálatával eltakarítja a társadalomban azt a piszkot, ami nem lenne, ha legalább részben érvényesülne az Isten igazsága. Ne csodálkozzon hát senki, ha ebben a "munkában" nem akar az átlag-keresztény részt vállalni... S hogy mi lesz ennek a vége? Rostálás és krízis. Időnként ugyanis megengedi a Történelem URa, hogy a körülményekben felvillanjon az Ő igazsága...

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.
Jel 2,10c

Egy reprezentatív felmérésben a megkérdezetteknek az 53,4%-a szerint a monogámia mára "kiszolgálta magát", s szerintük tévhit az, hogy működne egy egész életen át... Ugyanebben a felmérésben 80,3% nem tartotta különösebben "nagy ügynek" a válást mondván: "ilyen a legjobb családban is megtörténik". Egyre több párkapcsolattal foglalkozó szakember látja úgy, hogy a házassághoz való viszonyulás alapjaiban megváltozott a nyugati világban, s a tartós kapcsolatot támogató keresztény kultúra erőteljesen hanyatlásnak indult az elmúlt évtizedekben.

Érdekes módon a hűséget mégis nagybetűvel írják, amikor arról van szó, hogy legyünk hűek a mobilszolgáltatónkhoz, egy adott autómárkához vagy valamelyik bankhoz. Hűséget követelnek a pártban is - hála Istennek most már csak kizárják egymást -, de tudjuk a történelemből azt, hogy a párthűség feladása halállal vagy legalábbis egy félhalálos szibériai száműzetéssel járt. Nagyot változott világ! Modern korunk rákfenéje, hogy a tárgyakhoz való viszony fontosabbá vált, mint a személyekhez fűződő! Sajnos az érdek átírt minden korábbi protokollt. Szemrebbenés nélkül fogadnak örök hűséget egymásnak az emberek - ha tehetik, akkor az oltárnál is - jóllehet tudják, hogy mellettük ugyanazt az esküt elmondó nem az "igazi". Lehet, hogy megvan az intimitás, egyelőre megvan még a szenvedély is, de az elkötelezettség az hiányzik...

Sajnos igen sok esetben ugyanez a helyzet az Istennel is! Megvan a lelkesedés, megvan a szentlélekkeresztség, a nyelvekenszólás, s minden, ami kell a vallási vezető szerint - csak a lényeg hiányzik: a szeretet elkötelezettsége. S mi lesz mindennek a vége? Bezárkózás egy nem létező szűk világba, ahonnan "teljes szívvel és lélekkel" lehet sarat dobálni a bűnös világra... A rosszabb eset, ha közben valaki mégis "felébred", s rájön, hogy mennyire elszúrta az életét, mert nem merte a saját Istentől rendelt sorsát élni, s hitbéli vakságában csak a szektavezér természet-, és Isten-ellenes elvárásainak akart megfelelni.

Mindhalálig hűséges lenni sokak számára elsősorban azt jelenti: elnyerni az örökélet koronáját. Pedig ez csak "ráadás"... Az Ige az élet koronájáról szól, azaz az Élet megkoronázásáról! Aki hűséges Istenhez - nem egy Isten-elképzeléshez(!) -, az elnyeri már itt a földi életében az elérhető legtöbbet: a megelégedettség teljességét. Elégedettnek lenni nemcsak "sokon", de "kevésen" is tud lenni az ember - a kérdés csak az mer-e rálépni a hit istenes útjára. Ha igen, akkor számára Isten szeretete lesz a legfontosabb s ez bearanyozza minden más viszonyát is...

Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.
Jn 15,12

Míg az ószövetség népének törvényei többnyire tiltanak - Ne ölj; ne paráználkodj; ne, lopj, ne hazudj; ne kívánd! - és ezzel a passzív magatartást teszik meg mértéknek, addig Jézus "parancsai" mindig aktivitásra buzdítanak... Ez utóbbi a nehezebb! Nem beleszólni, hagyni a másikat úgy, ahogyan van - ha már egyszer jó neki úgy, ahogyan van - sokkal kényelmesebb, mint tenni valamit, sőt áldozatot hozni azért, hogy a másik ember is emelődjön, életminősége javuljon.

Az a vallás, az a felekezet, ahol a szegény és gazdag békében "megfér" egymással, az nem biztos, hogy "jó vallás" vagy helyes meggyőződés, mert Isten mindenek előtt közösségre teremtette az embert, s az ő közösségeinek tükrözni kellene az mennyei akaratát. Isten akarata pedig az, hogy igazságos közösségek legyenek - kicsiben és nagyban is!

Az, hogy mennyire igazságtalan ma az embervilág közösségi rendszere, nem kell különösen szemléltetni. Ma, a világ javait az emberiség alig 20%-a birtokolja, felhasználva a rendelkezésre álló energiák, nyersanyagok 80%-át, de valójában 1%-a az emberiségnek dönti el a maradék 99% sorsát! Honnan ez az igazságtalanság? A másikkal eleve nem törődés? Miért nem látják, hogy a globális gazdasági kiszorítósdi csak romlásba dönti az emberi civilizációt?

Az ok mindig a szívben keresendő! Ha két ember önzően szereti egymást, azaz ha csak annyit tesz meg az egyik egy párkapcsolatban a másikért, mint a másik, akkor jól kiszámítható, érdekalapú emberek sokasítják be a földet... Ha a családban mindenféle előjogokkal bírhat bárki is - többnyire a férfiak -, akkor a konfliktuskezelésben nem a szeretet dominál, hanem érdekérvényesítés hatásossága és helyénvalónak hiszik a "cél szentesíti az eszközt" elvet.

Amilyen tehát a családi élet, olyan a társadalom is! Ha a családi élet rendben van, akkor "rendben van" a társadalom is. Ha kiszámíthatatlan a család jövője, akkor káosz lesz a társadalomban, s az egyeseknek maga a földi paradicsom, mert lehet a "zavarosban halászni"... Ha gyenge egy család, akkor gyenge a társadalom is, akkor könnyen manipulálható!

Szeretni "csak úgy magunktól" nem tudunk, de gyűlölni igen! Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, ne csak "tolerálni" a másikat, ahhoz bizony kell a JóIsten segítsége is. Jelen pillanatban Jézus URunk útjánál jobb/hatásosabb/etikusabb módszer nem létezik, s akinek van füle, s érző szíve, az meg is hallja az Ő hangját, s útmutatásai szerint éli az életét...

Jézus ezt mondta nekik: "Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek."
1 Tim 6,20-21

Soha ennyi fogyókúrás csodarecept nem keringett a köztudatban, mint manapság és soha nem volt ennyi "erős" testalkatú ember - legalábbis a jóléti világban. A túlsúlyosságot kövérségnek, dagadtságnak mondani főbenjáró bűn - politikailag inkorrekt(!) - sőt, vannak országok, ahol tiltólistára vették az elhízottságot egyértelműen jelző szavakat, mondván, hogy azok kirekesztőek. Annyi bizonyos, hogy nemcsak a társadalom idősebbjei "enyhén molettek", de a gyerekek között is riasztóan sok a kórosan elhízott. Magyarázatok persze vannak: egészségtelen élelmiszerek, mozgásszegény élet, de ezeket hiába ismerjük, ettől még a probléma "csak úgy magától" nem oldódik meg.

Amióta világ a világ, azóta a böjt mindig is vallásos cselekedet volt. Az egyházi esztendőnk még ma is magába foglalja a böjti időszakot... hogy ténylegesen hányan tartják az ősi vallásos szokást - arról nincs statisztika, de gyaníthatóan kevesen. (Német dokumentumfilm szerint a böjti időszakban is gyakorlatilag ugyanannyi hús fogy el a boltokban, mint egy átlag hétköznapon!) Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy a vallásos életből kikopott böjtnek mekkora divatja van: újságok, honlapok százezrei tanácsolják a hatékony "kalóriaharc" mikéntjét, de a vége többnyire ugyanaz, s a böjtölő elbukik. A böjtnek a lényeg ugyanis nem a test, hanem a lélek, a böjt központja nem az "ÉN", hanem az Isten. Aki Istent kihagyja, az a lényeget hagyja ki, s a lélekemelő böjt helyett a kínok poklát éli át.

Jézus nem a böjtre teszi a hangsúlyt, hanem az istenes életre. Ez pedig nem kínlódás, hanem öröm. Öröm a testnek, s öröm a léleknek! Minden nap, hiszen Isten velünk van (Emmanuél!) a világ végezetéig. A felszabadult öröm, ami a lét öröme, az Istenre hagyatkozás békessége a vallásos élet lényege. Ezt sokan összekeverik az élménykereszténységgel, ahol a fogyasztói társadalomhoz hasonlóan már megint az "Én" a legfontosabb...

A Mester világos útmutatást ad: "Keressétek először Isten országát!" A többi az ráadás. Aki megnyugszik Istenben, megtalálja önmaga helyét, feladatát, küldetését, az nem fog örömöt adó pótszerekhez nyúlni, s nem eszi betegre magát, annak életében minden helyére kerül - még a testsúlya is. Addig azonban, amíg nem Isten, hanem a has az első, eladdig csak a törvényeskedés zsákutcájában kritizálgatjuk egymást...

Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset. Fordulj el a hazug módon ismeretnek nevezett szentségtelen, üres beszédektől és ellenvetésektől, amelyeket egyesek elfogadva eltévelyedtek a hittől.
1 Tim 6,20-21

Pált - ha nem is valóságosan -, de megköveznék ma is... Modern, pluralista társadalomban eleve elzárkózni a párbeszédtől, a saját igazságban való megállásra buzdítani, egyet jelent a merevséggel. Ez pedig nem vállalható fel a véleményszabadság korában! Azt pedig, hogy mennyire nem lehet szabadon véleményt nyilvánítani, azt a médiában dolgozó bértollnokok nagyon is tudják...

Ha valakinek a fősodrástól eltérő véleménye van, azt hamar megbélyegzik. Politikailag inkorrekt, ha valaki elmarasztalóan szól deviáns csoportokról, jóllehet Mari nénje és Pista bátyja nem fasiszta, csak hát rendet szeretnének meg egy kis biztonságot... Az persze egy egész nemzet, de a világ politikai elitjének a szégyene is, hogy soha nem csillapodó profitéhségük miatt megengedik a munkanélküliséget! Dologtalan emberek százmilliói lézengenek a világban, jóllehet Isten minden egészséges embert alkotásra hívott el. Micsoda dolgog az, hogy tisztességesen dolgozó emberek nem tudnak tisztességgel megélni a bérükből, ugyanakkor a tisztességtelenek pedig kiröhögik azokat, akiknek a nyakán élnek!? Nos, új kenyér közeledő ünnepén el kellene gondolkodni azon, hová is vezetett az, hogy a mindennapi kenyér kérdése már nem istenkérdés...

Régi bölcsesség, hogy az Egyházat az engedelmesség tartja meg, de az engedetlenség viszi előbbre... Lutherünk is azt mondja. "Nem jó az, ha az ember a lelkiismerete ellen cselekszik" - lelkünk legmélyén ugyanis Istennel diskurálunk! Nagyon is jól tudjuk - a szívünkbe vésett törvények okán -, mi az, ami jó, s mi az ami nem tetszik az Istennek, s romboló az ember számára is. Pál rombolónak tartja a Jézus-szektát, ezért lábbal tiporja Krisztus egyházának első zsengéit. Üldözni valakit azért, mert másképpen gondolkodik ugyanarról? Nos, a világ Saul-Pál óta semmit nem változott! Az emberiség történelme szinte csak erről szól: a másképpen gondolkodókat megsemmisíteni!

Van azonban más útja is a meggyőzésnek! Ez a szeretet jézusi útja... Meg lehet mutatni, hogy van az erőszak alkalmazásán kívül más metódus is a cél elérésére! Az elzárkózás, a kirekesztő gondolkodás, a "csak nálam van az igazság" az agresszív destruktívak magatartásprofilja! Aki azonban Isten követségében jár, az hiteles szavaival, szeretetcentrikus életével megoldási mintát ad ott is, ahol a nem hívő embernek már nincs alternatívája. Ez pedig az a kincs, ami az Isten életformáló evangéliuma!

Tiszta szívet teremts bennem, Istenem és az erős lelket újítsd meg bennem!
Zsolt 51,12

Olimpia van... A sportküzdelmek legnemesebbike. Sokan mégis nemtelen eszközökkel akarnak célt elérni, s teljesítményük fokozására nem megengedett eszközökhöz nyúlnak. A tisztaság tehát alapvető kérdés. De nem csak itt, az élet minden területén. Kapcsolataink - tárgyakhoz, emberekhez - tisztasága meghatározza életünk minőségét. Ha valaki kiállhatatlan, utálatos főnök - s ezért a munkahelyen mindenki joggal utálja - az ilyen emberről nehezen elképzelhető, hogy ezzel ellentétben otthon gyöngéd férj, s szerető családapa lenne. Akinek bírvággyal van tele a szíve, az bizony az élet minden területén, publikusban és intimben egyaránt önző. A "tiszta szív"-kérdés tehát nem soha be nem teljesülő romantikus gondolat, amely megszépíti ugyan az életet, jóllehet elérhetetlen, hanem alapfeltétel. Mindaddig ugyanis, amíg nem tisztul meg a szív, nem tud beleköltözni a Lélek.

Márpedig mi Lélekre-szorult lények vagyunk. Azaz keressük a belénkplántált isteni részt, egyik kultúrában így, másikban meg amúgy. A szélsőséges ember azt gondolja, hogy az Isten - Akit számtalan névvel illetünk, de hogy mi az igazi neve (ha van neve egyáltalán) a Teremtőnknek, a "Vagyok, Aki Vagyok"-nak, azt senki nem tudja -, az csak olyan lehet, amilyennek ő gondolja. Az ilyen csőlátású, rossz értelemben véve fundamentalista hajlandó a "szent cél" érdekében mindenki mást letörölni a Föld felszínéről - a saját, vélt "szent" igazsága alapján. Az ilyen embernek mit magyarázzunk az Élet szentségéről? S ha valaki azt gondolja, hogy mára csak gazdasági verseny/harc létezik, az nagyot téved. Kulturális harcok is folynak a világban mindenütt, s a legmocskosabb eszközöket is bevetnek az emberiség történelmének meghamisítására!!!

Az az ember, aki meg akarja tisztítani a szívét, az már tud valamit. Tudja, hogy az igazán nagy dolgok a szívben dőlnek el. Tudja, hogy nem mindig az ész adja meg a megfelelő választ, hiszen az észszerűség nagyon sokszor párosul szívtelenséggel. A tiszta szívre k ülönösen is szükségünk van ez az élet nagy kérdéseinél: ilyen a hivatás-, és párválasztás. Nem elégséges csak értelmesen dönteni, döntésemet szívvel kell meghozni! Ha nincs érzelmi kötődés (szenvedély), akkor igen nyomorúságos lépten-nyomon felvállalni az elkötelezettség következményeit!

A zsoltáros azt kéri, az erős szívet újítsa meg az Istene... Bizony, az erős szívűek is elgyengülnek olykor, s az élet attól annyira izgalmas és tekintélyt-követelő, mert olykor a legerősebb szív sem tudja elhordozni a terheket. Istennel együtt azonban a lehetetlen is valóra válik, hiszen amiről azt gondoljuk, hogy képtelenek vagyunk megtenni, Vele együtt elhordozzuk azt is...

A tanítványok pedig elindultak, és hirdették az embereknek, hogy térjenek meg;
Mk 6,12

Jézuskorabeli, s mai tanítványok feladata egy és ugyanaz: téríteni! A "Térjetek meg, különben elkárhoztok!"-féle agresszív meggyőzésből azonban minden jóérzésű embernek elege van. Joggal. Az ugyanis nem lehet jézusi térítés, hogy: "Megtérsz vagy meghalsz!" csakis erődemonstráció. Ez azonban nem az Istené - Neki ugyanis nincs szüksége erre, hiszen a teremtettsége elég jól bemutatja az Ő nagyságát és hatalmát - hanem a hatalomtól megszédült emberé. S ez a "hatalmi" ember-típus a történelemben be is mutatta pusztító erejét: civilizációk kiirtásában, atombombák ledobásában - ma éppen Hirosima-emléknap van -, igazságtalan háborúkban vagy a másik totális ellehetetlenítését célzó gazdaságpolitikában.

Sokan gondolják úgy, hogy a vallás feladata a bűn elleni harc. A bűn gravitációja ellen lehet küzdeni, de nem sok értelme van. Nem lecsapolni kell a bűn "mocsarát", hanem elkerülni! Nem ijesztgetni kell az embereket, s úgy nevelni őket, hogy állandó bűntudatban éljenek - nem is gondolnánk hány vallással megnyomorított ember él közöttünk(!) -, hanem fel kell bennünk ébreszteni, rá kell(ene) vezetni őket az istenteremtette élet szépségeire. Az élet ugyanis szép! Nagyon szép... úgy, ahogyan az Isten azt eltervezte, s megálmodta. Ha valaki tisztán él, akkor naponta felfedezheti az őt körülvevő Isten gondviselésének számos jelét, melyek mind a teljesség felé emelik. Isten szeretete nemcsak kiemel egy pillanatra, de folyamatosan nevel és növel is...

Akik a növekedés/gyarapodás csodájának részesei - őket nevezi Pál "Isten fiainak, akik megjelenését sóvárogva várja a világ" -, ők hirdetik valójában az Istenhez-fordulás jó hírét. Az Egyház üldözésének első évszázadaiban óegyházi atyák komolyan figyelmeztették a mártíromságra "túlságosan is kész" első krisztuskövetőket, hogy nem a mártírhalál (a mártír szó jelentése: vérrel pecsétel meg) a legkívánatosabb és leghatásosabb módja az evangélium továbbadására. Az ember ugyanis kész meghalni a nemes célkért, de az élet értelme nem a halál, hanem az Élet maga!

Az Istenhez vissza-, odafordulást Bibliánk megtérésnek nevezi. Ez egy meglehetősen komplex folyamat, melyben a legfontosabb tényező Isten vonzása. Aki megfordul, visszafordul Istentől távolodó életéből - akár csak egy pillanatra is - az észreveheti Isten szeretetének vonzását, s ez döntésre visz benne sok mindent... Ebben a szakrális pillanatban elhatározhatja, vajon akar-e még közelebb kerülni Teremtőjéhez, akarja-e megismerni önmagát az Élet isteni láncolatában, akarja-e életét Isten közelében élni vagy sem. A választ mindenki a szívébe zárja, s aztán bensőségesen, elkötelezettségben, s az Istentől jövő szenvedéllyel elkezdi keresztény vándorútját...

...és kiküldte őket kettesével... és meghagyta nekik, hogy semmit se vigyenek az útra egyetlen vándorboton kívül, se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt az övükben; saru viszont legyen rajtuk, de ne öltsenek magukra két ruhát.
Lk 11,33-34

Pap, lelkész, lelkipásztor, prédikátor... különös, csodabogár emberek - a Mester mai tanítványai. Az is közös bennük, hogy missziói feladatukat (az evangélium hirdetése) egyedül végzik. Jézus URunk tanítványait kettesével küldi, s bizonnyal nem kommunikációtechnikai megfontolásból: kettő hamarabb győzi meg az egyet, vagy esetleg, amit az egyik elfelejt mondani, a másiknak majd eszébe jut.

Jézus tanítványai küldetést töltöttek be, ma erre azt mondjuk: egyházi munkát végzünk. A nehézség itt abban rejlik, hogy az elvégzett munka sikere nehezen, illetve csak jóval később mérhető le, hiszen: "Más a vető, s más az arató". Mivel az embert nagyon tudja motiválni az eredmény, ezért különösen fontos, hogy az elvégzett feladatnak tapasztalható látszata legyen. Sok egyházi ember keseredik el, fásul meg szolgálatában, mert nem látja munkája közvetlen eredményét. Nem csoda, ha emiatt idővel alábbhagy benne a "missziói lelkület", s már nem tud úgy lelkesedni, s lelkesíteni, mint ifjúkorában.

Jézus szavai mindig útmutatást adnak. Kettesével küldi ki tanítványait, hiszen azt mondja: "Menjetek!" Az Isten országának építése ugyanis ilyen, csak közösségben lehet végezni! Protestáns hagyományunk - milyen jó, hogy Luther családos ember lett(!) -, hogy gyülekezeteink nemcsak papot, de évszázadokon keresztül papnét is igényeltek, sőt papcsaládot. Mégha voltak is kisebb-nagyobb problémák, amit szólásunk így örökített meg: "Papfi - gazfi!", azaz úgy gondolták, a papgyerek az mégis más megítélés alá esik, s neki lehet csinálni azt, amit másnak nem. Ma ezt úgy mondanánk, ahogyan Gyurta Dani is önreflexiójában megemlítette: "Nem tudtam kezelni a népszerűséget."

A vándorbot azt jelzi, hogy folyamatos küldetésben vagyunk, a tarisznya hiánya pedig az egzisztenciális biztonság másodlagosságát. Isten az, aki gondoskodik a küldetésben lévőről! Ma a lelkészek igyekeznek "több lábon állni", hiszen egzisztenciális stratégia nélkül, családjuk megszenvedheti a szolgálatot. Sok lelkész, lelkipásztor a jézusi küldetés hamis értelmezése miatt feláldozza családját is a szolgálat oltárán, elfelejtve azt, hogy örömmel szolgálni csak önkéntesen lehet. Azaz: a papcsaládnak ugyan együtt kell(ene) szolgálni, de ez csak akkor működik jól, ha a családtagok nem a papot (a fukcionáriust) látják, hanem szerető házastársat, s családapát/családanyát, akivel együtt jó az egyházban, a közösségért szolgálni...

A saru megléte azt jeleniti: Ne legyetek "mezítlábasok"! A méltóságteljes evangéliumhirdetéshez szükséges az emberléptékűség. A saru megvéd az út viszonttagságaitól, hiszen életutunk olykor göröngyös vagy szúrós tövisekkel teli vidéken át vezet. Isten védelmünket nemcsak gondviselésében garantálja, sok mindent magunknak kell megoldani - ezért is kaptuk Tőle az értelmet, s a bölcs szívet. S ha szolgálatunkban mellettünk áll valaki, akkor - több szem, többet lát(!) -, hamarabb rádöbbenhetünk hibáinkra, s hatásosabban végezhetjük a ránk bízott munkát...

Aki lámpást gyújt, nem teszi rejtett helyre, sem véka alá, hanem a lámpatartóra, hogy a belépők lássák a világosságot. A test lámpása a szem. Ha a szemed tiszta, az egész tested világos, de ha gonosz, a tested is sötét.
Lk 11,33-34

A karon ülő kisgyermekek ösztönösen nézik a közelükbe kerülő idegenek szemét, és ha bármi gondot találnak, nem fognak rájuk mosolyogni. A szem nem hazudik. Ha valakire azt mondják: "Úgy hazudik, hogy a szeme sem rebben" - az több, mint elmarasztaló... Az ember megpróbálhatja elrejteni érzéseit, mondhat, mutathat mást, de a szem nem hazudik, elárulja, mi van az ember szívében. Ha valaki szerelmes, akkor "ragyog" a szeme, ha valaki bánkódik, szomorkodik, akkor sír a szeme, még akkor is, ha nem könnyes.

Jézus URunk is felhívja a figyelmünket: "A test lámpása a szem." Azaz: ha valakinek a szemébe nézünk, vagy éppen nem merünk, vagy nem akarunk a szemébe nézni, az minősít nemcsak minket, a kommunikációnkat és a másik embert, de magát a beszélgetés(vita?) tárgyát képező élethelyzetet is. A szem bizony kinyilvánítja még azt is, amit palástolni akarna az ember! Ilyenkor mondjuk: "Forr a szeme/tekintete a gyűlölettől."

Kozmetika-ipar nem véletlenül célozza meg a szemet a mindenféle szemfestékekkel, műszempillákkal, hiszen az első benyomást - aminek ugye sosincs második esélye - a tekintetünkkel sugározzuk a másik ember felé. Akinek zavaros a tekintete - részegek, drogosok, lelkileg megterheltek -, annak a lelke is "zavaros", átláthatatlan. Emberi kapcsolatainkban kívánjuk, s törekszünk a kiszámíthatóságra, s ha valakinek nem tiszta a szeme - tulajdonképpen a lelke -, azt inkább elkerüljük, mert a kiszámíthatatlanság félelmet kelt mindenkiben.

Mindenki szereti a kisbabákat "gyömöszölni/dagasztani", mert ugyan beszélni még nem tudnak, legfeljebb csak gügyögni, mégis a szemükkel mindent el tudnak mondani... Ártatlan lelkük tisztaságát tükrözik a világ felé, s ebben a fényben - a test lámpása a szem(!) - rendkívül jó "megfürödni". A szemben tehát minden "ott van", benne van...

Nemcsak babaszemekben, de mienkben is. Benne van az egész életünk, s átvilágít rajta az Isten szeretete is - ha az bennünk van. Ugyanakkor mi egész életünk, az emberiség egész léte, s a Világmindenség létezése is benne van az "Isten szemében" - Ő mindent lát(!) -, ezért nemcsak szemünk fényére/világára kell mindennél jobban vigyáznunk, hanem meg kell látnunk azt is, hogy Isten mivégre rendelt minket erre a Földre...

Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz! ...Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található.
Jak 3,13 és 16

Kétféle irigység létezik: az egyik típus elősegítheti az irigy ember teljesítményének fokozását, ez esetben konstruktív irigységről beszélünk. Az irigység másik válfaja azonban az irigyelt teljesítményét csökkenteni, ilyenkor destruktív irigységről van szó.

Akár bevalljuk, akár nem, bizony néha befészkeli magát az irigység a lelkünkbe. Szeretnénk örülni a másik örömének, csak hát nem megy. Igyekszünk "jópofát vágni" hozzá, de belül mardos valami nagyon rossz érzés. Van, aki tudatában van mindennek, s csöndesen elhordozza magában és van olyan is, aki simán megtalálja az okokat, miért is kell utálni a másikat a sikeréért. Akinek sikeres a házassága, az biztos egy álnok nő, aki mesterien tudja, hogyan hálózza be a pasikat. Akinek sok pénze van, az pedig biztosan tisztességtelen. Pedig ezek az előítéletek legtöbbször messze állnak a valóságtól.

De, miért is irigykedünk? Az egyszerű magyarázat szerint azért, mert magunk is nagyon vágyunk arra a valamire, ami a másiknak megvan, mi viszont eddig kudarcot vallottunk annak elérésében. Ám ez önmagában még kevés a keserűséghez. Azok az emberek, akik gyakran irigykednek, jellemzően magukon kívül álló tényezőket okolnak a saját sikereikért vagy sikertelenségükért. Ha egyszer nem rajtunk múlik, mi lesz velünk, akkor nem is kell tenni semmit érte, nem igaz? Így célszerű a valamilyen szempontból sikeres emberekről is azt gondolni, hogy csak „szerencsések”, vagy a családjuk miatt gazdagok, esetleg a genetikai adottságaik miatt tudnak jó férjet találni maguknak.

Ennél kicsit árnyaltabb az, ami sokunkra jellemző: nem akarunk mi rosszat gondolni senkiről, mégis kellemetlen érzéseket kell legyűrnünk magunkban, amikor azt halljuk, látjuk, nekik mennyire "bejött valami", ami nekünk nem. Az ember valójában saját kudarcaival szembesül ilyenkor, amikkel természetesen nem könnyű szembe nézni. Pedig az egész egy megtévesztő mechanizmus: egy adott információt felnagyítunk, eltorzítunk ahhoz képest, amit az valójában jelent, és ezzel próbálunk meg küzdeni. Az érdekes az egészben az, hogy többnyire fogalmunk sincs, milyen az irigyelt illetőnek az élete valójában. Lehet, hogy rengeteg pénze van, de vajon várja-e otthon valaki? Lehet, hogy elképesztő sikereket ért el a karrierjében, de vajon milyen a családi élete? Sajnos hajlamosak vagyunk a saját életünket, saját magunkat kisebbnek és kevesebbnek látni csak azért, mert mást jobbnak, szebbnek, sikeresebbnek gondolunk. Ha igazán tudnánk, milyen annak az embernek az élete, milyen félelmek gyötrik, milyen gondokkal küzd, lehet, hogy sosem akarnánk cserélni vele. Sokszor azt hisszük, mindenkinek olyan jó, csak mi küzdünk itt az elemekkel.

Mire vágysz valójában? Amikor azon kapod magad, hogy irigykedsz valakire, érdemes megnézni, mi is az, amit valójában irigyelsz tőle. A gazdagoktól legtöbbször nem a pénzt irigyeljük, hanem a szabadságot, hogy azt tehetnek, amit szeretnének. A rengeteg barátot, vagy a szép környezetüket, esetleg a népszerűségüket vagy a magabiztosságukat. Tudtad, hogy ezek egyike sem pénzfüggő?...