Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.
Jób 14,1-2

Isten akarata ez, létünk már csak ilyen: elmúlásba születünk. Akarjuk vagy sem, minden egyes nappal közelebb kerülünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút, mert az bizony sorsunk végét jelenti. Eladdig persze az élet számtalan szépségét, a világ felfedezés-örömét, a testi, érzelmi és szellemi gyarapodás lélekformáló izgalmát éljük át - magyarul: mindenki a maga vérmérséklete szerint, habzsolja az életet. Eleinte fiatalosan és lendületből, később - ha tanulunk hibáinkból -, akkor bölcsebben, tartalmasabban és kiteljesítőbben.

Nemcsak árnyékunk kísér minket egy életen át, de a nyugtalanság is. Ugyanis rettenetesen kíváncsiak vagyunk, s a körülöttünk lévő világ számos kérdést indukál bennünk, melyekre igen szeretnénk megnyugtató válaszokat kapni... Szép lassan megtanuljuk - ezt a leckét mindenféleképpen meg kell tanulnunk(!) -, hogy vannak olyan kérdéseink, amelyekre ebben a rövid földi életben nem találunk válaszokat. Isten akarata ez is, hogy nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk. Talán, ha mindent tudhatnánk ebben a földi létben, akkor valószínűleg megdermednénk az Élet isteni szépségétől, s nem csinálnánk semmi egyebet, csak heverésznénk a virágos mezőn, csodálnánk a virágokat, a kék eget, s egyre csak szívnánk magunkba a mezők illatát, s próbálnánk betelni a simogató napsugarakkal...

Mi azonban megromlott természetünk okán nem gyönyörködünk folyamatosan a teremtett világban, hanem harcolunk ellene, sőt háborúzunk benne - egymással is. Az élet tisztelete helyett - semmibe véve az életet védő isteni parancsolatokat - ölünk és pusztítunk, sőt a mások leigázásából még erényt is kovácsol a történelem. Isten dicsérete helyett embereket bálványozunk, s imádjuk az aranyborjút... Miért kell ennek így lennie? Nos, ez is egy megválaszolatlan nagy kérdésünk!

Az Istenben bízó ember azonban másképpen éli életét, mert másképpen látja a világot. Hiszi, hogy Isten tenyerében van akkor is, ha nehézségek gyötrik, s erőt tud meríteni akkor, amikor mások meglankadnak. A keresztény ember ebbéli "tudása" soha nem saját kiválóságából fakad, hanem Isten kegyelmi ajándéka ez a készség, hogy az Ő szeretetével együtt reménységünk lángja újra lobbanhat, még a legsötétebb élethelyzetekben is...

Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.
1 Tim 6,10

Amióta az ember feltalálta a pénzt, azóta csak gond van vele. Nagyon régen még a pénz aranyból vagy ezüstből volt, mert ezekből a fémekből kevés volt, aranyból különösen is. Érdemes megjegyezni, hogy színaranyból ma is kevés van a világon: mintegy 170ezer tonna. Ez soknak tűnik, valójában egy alig 20m x 20 m-es kockába rakva elférne egy családi ház nagyobb udvarán. Régen a pénznek volt ún. aranyfedezete is, ami mára megszűnt, s többek között ez is az oka, hogy ilyen gyorsan inflálódik a pénzünk.

Sok közmondásunk, szófordulatunk van a pénzzel kapcsolatban - mindenki tudna néhányat mondani -, hiszen a pénz átszövi mindennapi életünket. Érdekes módon, régen nem azt mondták, hogy pénzkereső, hanem kenyérkereső... Ez utóbbi sokkal szebb, s rávilágít az emberi munka céljára: hogy ti. legyen kenyerünk, hiszen, akinek kenyere van, annak élete van. Krisztus URunk nem arra tanít, hogy mindennapi pénzünket kérjük el a Mennyei Atyánktól, hanem a mindennapi kenyeret, azaz az erőt, a lehetőséget, hogy munkával megszolgálhassuk az életet.

Sajnos mára a spekuláció a munka rangjára emelkedett, azért tart itt a világunk, ahol. Modern világunkban az országok leigázása elsősorban nem katonai erővel történik - persze ha másképpen nem megy, akkor azzal is -, hanem gazdasági szankciókkal. Nem katonákat küldenek népekre, nemzetekre, hanem ún. hitelpénzt...

Ha valaki alaposan olvassa az Újszövetséget,akkor kiderül számára, hogy Jézus URunk soha nem beszélt a pénz, a gazdagság ellen. De számos helyen kinyilvánítja, hogy aki a pénzbe, a gazdagságba veti bizalmát - a JóIsten helyett -, az bizony nagyon balga! A gazdagság, a pénz azt a hamis ígéretet adja, hogy megold minden problémát, s így boldoggá tesz. Pedig pontosan az ellenkezője igaz! A sok pénz boldogtalanná tesz, mert állandóan attól retteg a gazdag, hogy elveszítheti gazdagságát. Sokan azt hiszik, hogy a pénz a kulcs a boldogsághoz... ez azonban nem igaz! A boldogság kulcsa az értelmes élet, annak megszervezése pedig nem pénzkérdés, hanem emberség kérdése...

Emberségünk mindig hitünkből fakad, embertelenségünk pedig a hitetlenségből. Régen ezt így mondták: istentelen. Aki hiszi az isteni szeretet erejét, az megéli, hogy a tartalmas élet egyedül abból fakad, ha igyekezünk istenképűen élni. Ha ettől a hitünktől eltévelyedünk, akkor sok fájdalmat okozunk, nemcsak másoknak, elsősorban önmagunknak.

Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.
1 Tim 2,4

Mi az igazság? - teszi fel a kérdést Pilátus... gyaníthatóan enyhe gúnnyal, esetleg némi közönnyel is, hiszen az igazság mindig olyan távolinak tűnik, s többnyire beletörődünk, hogy számunkra elérhetetlen. Azért véljük így, mert nincsenek eszközök a kezünkben, hogy hatásosan megfékezzük a gonoszság erőit; az pedig, hogy magunk indulatait kordában tartjuk, ez még nem fékezi meg azokat, akik szabadjára engedik negatív érzéseiket, fájdalmat okozva ezzel másoknak...

"Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön"... ez az egyik olyan "igazság", amit igen nehezen értünk meg. No, de pontosítsunk! Arról van tehát szó, azt akarja a JóIsten, hogy a gyilkosok, a latrok is Őhozzá térjenek? Mi keresztények úgy hisszük igen -, de akkor miért nem tesz valami keveset a JóIsten az ellen, hogy ne öljék egymást halomra az emberek? Olyan nagy feladat lenne ez a Mindenható számára? Bizony az ilyen és ehhez hasonló kérdések kereszttüzében a hívő ember nem sok okosat tud mondani, ezért inkább bölcsen hallgat.

Mivel "emberből" vagyunk, igen szeretnénk megismerni, kikutatni az üdvösségünket, jóllehet az üdvösség kegyelmi ajándéka a JóIsten dolga: vagy adja vagy nem! Ellenben az Ő igazsága megismerhető, kikutatható, mégha ez folyamat nem is olyan léptékű, amilyennek azt szeretnénk. Az isteni igazság megismerésére egy Szent Ágostonnak 30(!) évre volt szüksége, nemkülönben édesanyja (Szent Mónika) három évtizeden át tartó, hűséges imádságára...

De mi is az igazság? Az, hogy végesek vagyunk, s a megismerhető, de mégis számunkra végtelen világ vonzásában kell leélni az életünket. Annak a feszültsége, hogy nem tudunk mindent megérteni, megtanulni, hogy nem tudjuk hibáinkat meg nem történtté tenni, s nem tudjuk bűneink következményét semmissé tenni - legfeljebb megpróbáljuk részben jóvátenni azt, amit lehet -, mindvégig megakadályozhatja, hogy Istenhez jussunk. Isten azonban minden körülményben hívogat minket, hogy legalább egyszer rábólintsuk hívására, s kitárulhasson előttünk az a világ, amit Ő készített el mindazok számára, akik Hozzá menekülnek...

Jézus így folytatta: "Ti lentről származtok, én pedig fentről származom; ti e világból származtok, én nem e világból származom... És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves."
Jn 8,23 és 29

A Mester jónéhányszor nyilvánvalóvá teszi a farizeusok számára, ahogyan a szólás tartja: "nem őrölnek egy malomban"... Jézus tanításaival, a hasonlatok és példázatok sokaságával az irgalmas AtyaIstenre akarja irányítani az emberek figyelmét, a farizeusok pedig minden erejükkel a törvények földi betartására törekednek. Jézus az Atya kegyelmét hirdeti, s ezzel az égi célt hozza emberközelbe, a farizeusok pedig a földi törvényeket vetítik ki az égre, s ezzel magukat földi relációk közé kötik. Ez alapvető irányultságbeli különbség, mondhatni "ég és föld". A végesnek ugyanis nem lehet törvénye, útja, metódusa a Végtelenhez, az Isten útja csak fölülről lefelé járható. Ahhoz, hogy félreérthetetlen legyen, "hol is az igazság" - hiszen mindannyian ezt keressük egész életünkben -, Jézus teljesen elhatárolódik a farizeusok törvényeskedő vallásos gyakorlatától, s kijelenti: "én nem e világból származom". Vagyis ezzel azt mondja: ez a világ nem az én világom, illetve a ti világotok és az én világom két különböző világ...

Ez igencsak felkorbácsolhatta a farizeusok érzéseit. Számukra ugyanis az élet legfontosabbja, a törvény betartása volt, hiszen a törvény az életet jelent: aki betartja a törvényt az él, aki nem, az elpusztul. A zsidóság ezért mindig is elhatárolta magát azoktól (gójok), akik nem tartják a törvényt, mert oktalanok, s nem látják be, hogy Isten rendelkezései/törvényei az életet szolgálják. Éppen ezért a zsidók nem fogadják el Jézust Messiásnak, mert szerintük nem megváltásra van szükség, hanem a törvény szigorú betartására. Az egyedüli gondot csak az jelenti - s ezt ők is tudják -, hogy mind a 613 isteni parancsolatot maradéktalanul senki nem képes betölteni, legalábbis nem egy emberöltő keretei között. Ezért magyarázzák úgy a talmudi bölcsek, hogy néhányan azért ragaszkodnak egy életen át bizonyos micvékhez (törvényekhez), s azért ügyelnek kínosan azok betartására, mert előző életükben (sic!) azok megtartása nem sikerült. Úgy vélik ugyanis, hogy a lélek azon része, amik már megfeleltek valamelyik isteni törvény előírásainak, az a "lélekrész" már az Örökkévalónál van, annak már nem kell újra megtestesülni. (A lélek felosztásának mítosza tehát nem újkeletű elképzelés!)

Annyi bizonyos, hogy a Teremtő Isten törvényeket szőtt bele a világba, de az is biztos, hogy "földi csúcsproduktuma" az ember nem képes maradéktalanul betartani azokat, hiszen az emberiség történelme - kicsiben és nagyban is -, tkp. a folyamatosan elkövetett törvényszegések/törvénytelenségek történelme. A jézusi etika - ma úgy mondanánk "életmodell" - tehát nem más, mint felülemelkedettség. Belátása annak, hogy a törekvés dicséretes, de nem garantál perfekciót! A földi életben az emberi önzést, a gonoszságot legyőzni soha nem tudjuk, de Isten kegyelme révén felülemelkedhetünk rajtuk! Aki megtapasztalta ezt az állapotot, az már nem akarja elengedni ezt az erkölcsi tisztaságot, birtokolni akarja mindenáron, még ha az életét el is veszejti - lásd mártírok! Erre persze nem mindenki képes, de a JóIsten mindannyiunk sorsában más-más feladatot rendelt, hogy azok betöltése révén az Ő jeleivé válhassunk egymás számára...

De vajon lakhatik-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem!
1 Kir 8,27

Ez a mondat Salamon király ún. templomszentelési imájából való. A benne megfogalmazott kérdés szinte minden ember kérdése: "Lakhatik-e Isten a földön?" - általánosabban megfogalmazva: "Hol van az Isten?" A híres csodarabbi, Balsem Tov kocsisa kérdezte egyszer: "Rabbi, adok neked egy rúbelt, ha megmondod nekem, hol van az Isten?" A bölcs öreg csak ennyit válaszolt rá mosolyogva: "Én meg fiam adok Neked kettőt, ha megmondod hol nincs ott az Isten?"

Érdekes módon még a hitetlen ember is felteszi a vádló kérdést, amikor katasztrófák sújtják, háborúk vihara tombol vagy személyes veszteség kínja gyötri: "Hol van az Isten?" A klasszikusnak számító, Istent sarokbaszorítani-akaró számonkérés is elhangzik ilyenkor: "Ha Ő a szeretet Istene, akkor ezt vagy azt miért engedte/engedi meg?" Tény, hogy ezek a kérdések meglehetősen jól hangzanak, de nem sok értelmük van. Hasonlóan értelmetlen a kérdés: Miért hangya a hangya; vagy miért olyan az univerzum, amilyen; esetleg miért olyan rövid az emberi élet, amikor hosszabb is lehetne? Az ilyetén kérdésfelvetések ugyanis olyan világot/dimenziót nyitogatnak, amik számunkra teljességgel érthetetlenek, mert időbe és térbe teremtett bele minket a JóIsten. Amennyit tudunk az időről meg a térről, kb. annyit tudunk a Teremtő Istenről is! Azaz: csak azt hisszük, hogy tudjuk, közben pedig, lényegileg semmit sem tudunk.

Isten jelen van mindenütt, de az ember - amióta ember -, mégis templomokat, szakrális helyeket épített, ahol különösen is imádhatta istenét. Hasonlatos ez ahhoz, hogy bár bárhol lakhatunk ezen a Földön, s mindenhol otthon lehetünk benne, mégis szeretnénk, sőt erősen kívánjuk, hogy legyen saját otthonunk: Egy hely, ahol csak mi, s a szeretteink vannak. Az ember az emberségét ugyanis csak akkor képes megélni, ha szabadon, méltóságteljes környezetben élet, ha nem zavarja őt a világ zaja, azaz, ha van intimitása is... Ugyanis ebből töltekezünk, a csöndes pillanatokból. Amikor megcsodáljuk virágainkat a kiskertünkben, amikor észrevesszük, hogy fáink körbeölelnek minket, amikor ezernyi apró jelében ránk mosolyog az Élet! Ilyenkor érint meg minket az Örökkévaló, ilyenkor érezzük meg a pillanatban: a Gondviselőnk itt van Velünk, Isten titokzatosan "bennünk" is "ott"-van...

Ráérezni, megtalálni a végesben elrejtőzködő Végtelen Istent - a legnagyobb csoda, hiszen ez a felismerés koronázza meg létezésünket. Ez ad tartalmat, s erőt mindenhez, ezáltal valljuk: van értelme küzdelmeinknek, s elmúló létünk végül nem a semmibe, hanem Istenhez tart. Ha ebben az izgalmas felfedezésben társat/társakat is találunk, akkor nemcsak örömünk gyarapodik, de Isten-ismeretünk is, ami mindig javítja/emeli életünk minőségét...

Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.
Mt 6,17-18

Mától "böjtben vagyunk"... A protestáns keresztények közül, akik nem süllyedtek bele az individualista-fundamentalista-, vagy a liberális bibliaértelmezés mocsarába, hanem megtalálták a 21. században is a tradíció megélésének kereteit, mától "böjtölnek". Érdekes módon, a nagy keresztény egyházakban a 20. században ellaposodott a böjt általános gyakorlata és számos "engedmény" is napvilágot látott. A JóIsten "humora/figyelmeztetése?" is egyben, hogy az utóbbi egy-két évtizedben nemcsak a nyugati orvostudomány fedezte fel újra a böjtöt, de az egyre népszerűbb lett "gyakorlatként" a nem-vallásos-, vagy éppen a vallásos érzületeket kereső ezoterikus mozgalmakban is.

Ennek két ismert oka van: egyrészt a testet és a lelket elválasztották egymástól, ezáltal a böjtölés tisztán szellemi vagy testi beállítottsággá vált: a) elégséges, ha lelkem odafigyel, a testem megtarthatja szabadságát evésben, ivásban b) lényeges a teljesítmény, az élvezetekről való lemondás. A csak testi böjtöléssel együtt viszont eltűnt a böjt "szelleme", azaz a böjt iránti érzék is, s ha ez nincs meg a böjtölésben, akkor az puszta kalóriamegvonássá silányul...

Jóléti társadalmainkban egyre többen böjtölnek, mert jellemző ránk a túltápláltságból adódó elhízás. Egyesek erre szintén túlzott reakcióval reagálva agyonkoplalják magukat, és futnak az utolérhetetlen topmodellek még inkább utolérhetetlen darázsderék-ideálja után. A böjt azonban másról szól. A böjt Isten jelenlétébe helyez. Megóv minket attól, hogy gyors pótkielégülésekkel eltakarjuk lelkünk ínségét, és ezáltal nyitva hagyja bennünk azt a sebet, azt az ínséget, amelyet egyedül Isten gyógyíthat meg. A böjt kiváló lehetőség a bűnök és a szenvedélyek elleni harcban is, amelyben a cél a szív tisztasága. Pusztán a böjt által nem kényszeríthetünk ki semmit. Az a böjt, amely azonban az imádságot támogatja, mégis eléri célját, mert irgalomból, alázatból és szeretetből fakad.

Régi óegyházi bölcsesség, hogy "aki nem böjtöl, az egyben annak a tanújelét is adja, hogy ő már valami mással töltekezett be, nem pedig Istennel". A böjt igazi célja, hogy felébredjen bennünk az Isten-szeretet és az ember-szeretet, hiszen csak így lehetséges, hogy jó irányba változzék a világ, benne saját életünk és másoké is. Böjtünk ugyanakkor imádás is. A böjtben az ember odaadja magát Istennek, alázatosan elébe tárja erőtlenségét és imádja őt. Az imádásban az ember már nem akar semmi mást önmaga számára, hanem önmagáról elfelejtkezve egyedül Istent akarja szeretni, hogy Benne megújulva emberebb emberként élhessen.

A régiek böjti gyakorlatát érdemes átgondolni, bizonnyal találunk benne praktikus tanácsokat is. Így ha böjtölünk, akkor azt ne egyedül végezzük, hanem vezetővel, hogy leleplezhessük a böjt hamis és önző indítékait. Aki hosszabban akar böjtölni, annak szinte kötelező közösségben böjtölnie... Ezeket a böjti időszakokat ráadásul meg lehet, s kell is(!) tölteni közös imádsággal. Az egyház régóta ismerte a böjtnek ezt az igen hatékony formáját, ebből táplálkoztak a kolostori közösségek is. A böjtöt nem lehet rögtön perfektül végezni, azt is tanulni kell! Aki a tanulás idejét meg akarja spórolni, az bizonnyal nem oda jut el böjtölése során, ahová eljuthatna. Aki azonban mer alázatos lenni, az könnyebben maga mögé veti a böjt külsőséges, öncélú, teljesítmény-jellegéből fakadó kísértéseket... s beteljesedik rajta a csoda: a lemondás is ünnepé válik.

Senki sem tölt új bort régi tömlőbe, mert az új bor szétrepesztené a tömlőt, és elfolyna, sőt a tömlő is tönkremenne. Hanem az új bort új tömlőbe kell tölteni.
Lk 5,37-38

Forradalmian új tanokat hirdet Keresztelő János: "Nem kell újra és újra rituális fürdőt venned, hogy Isten színe elé járulhass, elégséges, ha egyszer szívből megbánod bűneidet, s új életet élsz azután!" És ehhez a különös prófétához - akit egyébként Illés megtestesülésének gyanítanak -, s aki nyilvánvalóan "szembemegy" a "hivatalos" jeruzsálemi jahve-kultusszal, elvetve annak bonyolult, s megüresedett formáit, ehhez a különös emberhez tömegek tódulnak, sőt tanítványi köre is egyre bővül...

S jön egy kicsinyke faluból, Názáretből, egy József nevű ács fia, aki még ennél is radikálisabb eszméket hirdet: Isten előtt a kitaszítottak is ugyanolyan értékesek, mint azok, akik magukat igaznak tartják, mert törekszenek a törvény betartására. S ha mindez nem lenne elég vérlázító, arra is buzdítja hallgatóságát, hogy imádkozzanak ellenségeikért, s tegyenek jót velük! Ki ez a Jézus, hogy ilyeneket mer hirdetni? Jót tenni a rómaiakkal, akik "Róma békéje" zászlaja alatt súlyos adókat vetnek ki, az egyébként is szegény népre, s korlátozzák a provinciabeliek amúgy is kevéske szabadságát? Hát nem látja ez a Galileai, hogy mi történik náluk otthon, s itt Júdeában is?...

De, Jézus jól lát mindent, s azt akarja, hogy övéi is lássanak. Lássák meg, hogy új korszak veszi kezdetét, az önfeláldozásra kész szeretet kizárólagosságának korszaka! A törvény életidegen merevsége, a tartalomnélküli forma felszínes csillogása nem engeszteli meg az Istent, de az embert sem emeli fel elbukott állapotából. Ami betöltheti a törvényt, ami egyedül emeli a lelket az csakis a szeretet!

Az új tartalom nem fér bele a régi keretek közé, a Mester így tanítja: "Az új bort új tömlőbe kell tölteni!" Nem lehet toldozni-foltozni a régit, hiszen hiába az új folt - mégha több is, mint a régi posztó - összességében a ruha mégiscsak egy régi (agyon-foltozott) gúnya marad... Ezért Saul-Pál próbálkozása, hogy sok zsidó vallási elemet beemeljen a krisztuskövetők tanításába - részben kudarcot vallott. Hála Istennek, a páli merevséget (pl. nők helyzete/szerepe a gyülekezeti életben is) a kora-keresztény biblia-szerkesztések, levélmásolások többnyire tompították/korrigálták. A szeretet megélésének krisztusi "radikalizmusa" ma sem fér bele sok ember fejébe/szívébe/tömlőjébe. Pedig a dolgok földi, végleges megoldása csakis ebből a borból fakad, a Jézus véréből...

Ne fél, ne rettegj!
Józs 8,1a

Amióta kikerültünk a Paradicsomtól - értsd: el/ki-kerültünk Isten közeléből - életünket alapvetően meghatározza a félelem. Az ismeretlentől mindig is féltünk, magyarázatokat kerestünk az érthetetlenre és ez az információ-robbanásos, digitális, modern világunkban sincs másképp. Bizony, Isten után a legnagyobb Erő: a Félelem. Alábecsülni ezt az erőt nagy balgaság, "túlmisztifikálni", azaz Istennél is nagyobbá tenni súlyos iránytévesztés.

Félelmeinknek számtalan arca van. Van, aki fél a sötétségtől a póktól vagy az egértől, de az "igazi" félelmet az kelti bennünk, ha nem látunk előbbre, ha kiszámíthatatlan számunkra már a közeljövő is. Ha ráadásul ebbéli bizonytalanságunkban még egyedül is vagyunk - előre "jósolható" életminőségünk romlása. Elég az emberektől elvenni a reménység lehetőségét, az álmodozás szabadságát és rögtön kiszolgáltatottá válnak. Sajnos ezt igen jól tudják a "magas"-politika deformáltjai - ettől szenved világunk még a technikaiforradalmas 21. században is! Nem véletlen, hogy nincsen nap "krimi" nélkül, hogy a "csaknekünk-csakmost-csakértünk"-csinált hírekben mindig a negatív hírnek van "hírértéke", s hogy az így "gyártott" információnak a döntő többsége nem lelket emelő, hanem félelmet keltő.

Aki elveti Istent, s Vele együtt a reménységét is, az joggal félhet: laboratóriumokban kitenyésztett madárinfluenzás vírusoktól - mert ugye eddig nem ment át az csúnya vírus állatról emberre, de hightech-el megtámogatott virulógusaink megoldották ezt a problémát is... nehogy a terroristák a hegyekben a kalasnyikovokkal rohangálva, ahol se víz, se villany nincs, s még a fű is csak ritkán nő... hamarabb kitenyésszék azt a hyper-veszélyes törzset... akkor most ki is bio-terrorista? Az Istent, s annak jó rendjét elvető ember joggal félhet attól, hogy a határokat nem ismerő, hatalomtól megbolydult torzult lélek, a leleményes emberi gonoszság újra lángba borítja a világot... De ha valaki reménykedik is az emberben - ahelyett, hogy az Istenben bízna -, az még ha emberi meggyőződésében áll is, vigyázzon, hogy el ne essék...

Az ismeretlentől mindig félünk, de a legnagyobb ismeretlen mégsem az Isten, hanem a jövő! Pontosítsunk: a személyes jövőnk, hiszen mindenki a saját sorsán keresztül ítéli meg a világot. Megtalálom-e a boldogságomat, sikerül-e legalább relatív-harmóniába kerülni ezzel a megromlott világgal, tudok-e jobb jövőt gyermekeimnek, unokáimnak hátrahagyni, mint amilyet én örököltem? Ezek a kérdések bizony végső, egzisztenciális kérdéseket vetnek fel... Lám-lám, a ma embere sem volt képes kikerülni az "Isten-ember, ember-Isten"-problémát! Aki őszintén keresve az igazságot foglalkozik az ember-kérdéssel az idővel "belebotlik" az Istenbe, s aki hasonlóan keresi a válaszokat az Isten-kérdésekre, az nem kerülheti ki az ember-kérdéseket... Így válik eggyé sorsunk az Istennel, s fedezhetjük fel létünk értelmét. Akit azonban nem hatnak meg se Isten-, se ember-kérdések, az nem érzi jó magát a közösségben, s a sehova sem tartozó, istentelen ember a legfélelmetesebb teremtmény, mert olykor istennek képzeli magát...

Boldog ember az, aki az ÚRba veti bizodalmát, s nem igazodik a kevélyekhez és az elvetemült hazugokhoz.
Zsolt 40,5

A hit a nem látható dolgok valóságáról való meggyőződés. Nagy kiváltság, ha valakinek hite van, hiszen az űzi, hajtja, emeli, repíti - egyszóval: "motiválja". Persze hit és hit között különbséget szoktunk tenni, mert nem mindegy, hogy valaki magában hisz vagy csak magának hisz... Fontos leszögezni: a tévhit is hit, de egészen máshova vezet, mint az "igazi" hit. De mitől is "igazi" a hit? Először is őszinte, nem hivalkodó, hanem szelíd. Az "igazi" hit az mindig emeli az egyént, s gyarapítja a közösséget - a kicsit s a nagyot egyaránt.

Sokan hisznek abban, hogy következmények nélkül élhetik gondtalan életüket, s kevélységükben nem veszik észre, hogy ők sem bújhatnak el az Isten elől, egyszer őket is utoléri a személyes végzet, s beteljesedik rajtuk is a múlandóság. A keresztény ember úgy hiszi, hogy a halál után lesz egy végső megmérettetés is, s ebbéli hitével nem áll magányosan a vallások között, hiszen más vallásos világnézetűek is úgy gondolják, hogy amit földi életünkben megcselekedtünk, azokról számot kell adnunk. Sokan legyintenek erre a "mindent-jobban-tudás" arisztokratikusan elhatárolódó pökhendiségével, véges emberi elképzeléseknek tartva mindenféle transzcendens hatalom számonkérési akcióját. Egyesek rövidzárlatos válasza erre a problémára az: "Ha Isten tényleg a szeretet istene, akkor majd úgyis mindenért megbocsát!"

A fenti halálutáni, "számonkérős" Isten-hitnek azonban van egy csöppet sem elhanyagolható evilági hozadéka! Aki nem veti el az isteni egyetemes számonkérést, s nem annyira együgyű, hogy azt képzeli, a Teremtő Isten kétféle embertípust teremtett: egy uralkodásra rendelt-, és egy szolgálatra predesztinált barom-fajtát, az nagyon jól látja: egy vérből teremtett ember van csak, s igazság is csak egy van, hiszen az Isten is csak EGY. Ez azonban azt jelenti, hogy a halál előtti élet teljességét is csak egy igazságra lehet alapozni, hiszen nincs többféle igazság, csak az Igazságnak többféle olvasata létezik!

Fentiek okán a földi boldogságunk csak akkor lehet maradéktalan, ha mások is boldogok. Úgy boldogan élni, hogy az ne korlátozza mások boldogságát - a földi boldogulás lényege! Ha ez a folyamat elindul az emberek között, akkor kezd megvalósulni az Isten országa, s érthetjük meg Jézus URunk mondását: "Isten országa közöttetek van!" Isten országának fontossága - talán még a hívő, hinni próbáló-, akaró- ember számára is -, akkor válik nyilvánvalóvá, amikor el kell hagynia ezt a földi világot... A JóIsten azonban jól teremtette meg az Ő világát, a kilépés pillanatában birtokolt felismeréssel már nem lehet megváltoztatni egy leélt életet. Ezért el kellene gondolkodnia minden embernek: kiélni akarja-e az életet vagy megélni?

Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?" Aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve. Aki pedig hallotta beszédeimet, de nem azok szerint cselekedett, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott az a ház, és teljesen elpusztult."
Lk 6, 46-49

Vannak dolgok, amik nem rajtunk múlnak. Mi legfeljebb csak igyekezhetünk, de a sikert nem garantálhatjuk, mert a dolgok kimenetele, az eredmény az nem rajtunk "áll vagy bukik". Erre szoktuk azt mondani: "Ember tervez, Isten végez." A Gondviselő Isten már csak ilyen: Nem szeret automatát játszani... Gyaníthatóan a "puli-kutya"-szerepért sem lelkesedik, hogy az ember csak úgy füttyent egyet, s Ő máris szaladna. Félreértések elkerülése végett: Nem mi vagyunk az Ő gazdája, hanem fordítva áll a dolog. A teremtettség csúcsa lehet az ember, de a közepe az sosem: az a hely a Teremtőé. A hatodik napot követte a hetedik, az Isten napja, azaz: a teremtettség nem az emberért van, hanem az Istenért. Éppen ezért az első mindig az Isten, s az ember legfeljebb a második... Isten után az elsőnek lenni azért nem éppen utolsó dolog!

Nehéz nekünk megérteni az Isten akaratát, elfogadni pedig még nehezebb. Minden szívdobbanásunk az "Én"-re, az Ego kívánságaira dobban, s ha olykor mégis akad egy-egy pillanat, amikor szívünk az Istenre dobban, abba bele is remegünk. Úgy rendesen. Életünk folyamán sokszor perlekedünk Istennel, önmagunkkal: fenyegetődzünk, marcangolunk még másokat is - többnyire azokat, akik a közelünkben vannak -, elégedetlenek vagyunk a sorsunkkal, és méltatlankodva Istennek szegezzük a kérdést: "No de ezt meg most miért kaptam URam? Hát ezt érdemlem? Ezt kapom jutalmul? Pont én, aki az ügyedet szolgálja?" Otthagyhatnánk Istent, elvethetnénk a parancsolatait, hátunk mögé vethetnénk súlyos elvárásait, mindent... de aztán megszólal bennünk egy hang, mint Péterben: "De kihez is mehetnénk URam, ha nem Tehozzád, hiszen örök életnek beszéde van Tenálad!" Kegyelem ez a javából!

De miért is nem fordítunk hátat a JóIstennek? Mert Isten ígéretét nem tudjuk kiverni a fejünkből! Amit ugyanis Ő ígér, azt be is tartja, hiszen "nem ember Ő, hogy hazudnék". Mi emberek nagyon sokszor nem tudjuk tartani az ígéreteinket. Elszámoljuk magunkat. Többre tartjuk magunkat, mint amik vagyunk. Valaminek, valakiknek véljük magunkat - s ez talán emberi szemmel még így is látszik -, de Isten előtt semmik vagyunk. Örök hűséget fogadunk az oltárnál, aztán aztán nagyon is véges az ígéretünk: egy tál lencséért elcseréljük a halálon is túlmutató távlatot az ideig-óráig valóért... Az Örökkévalóságot célozzuk meg, aztán kiderül, hogy nagyon is múlandó, földi célokért áldozzuk oda időnket, energiánkat, pénzünket... Remegve könyörgünk azért, ami nem rajtunk múlik, s elfelejtünk imádkozni azért, amit csak mi tehetünk meg. Elfelejtjük, hogy Isten nem a hitünket ítéli meg, hanem a cselekedeteinket! Isten nem a cselekedeteinkért üdvözít minket, hanem a hitünkért! S hogy mit jelent ez a gyakorlatban?

Először is azt, hogy a hit ajándék. Kinek ezt szánja az ÚRIsten, kinek azt. Kacsingatni a másikéra, olyat kívánni, mint a másiknak van, hasonló ahhoz, mint amikor azt kívánjuk, ami a felebarátunké... Méricskélni az ajándékot, vajon mit kaptam és, s mit a másik - nagyon csúnya dolog! Együtt örülni az ajándékoknak - ezek a legszebb pillanataink az életben(!) - gondoljunk csak a karácsonyra! Isten az Ő ajándékaiért nem sokat vár el Tőlünk "cserébe"... Mi szülőként azt várjuk el gyermekinktől, hogy szót fogadjanak, jók legyenek, házastársunktól azt várjuk el, hogy szeressen minket, ahogyan mi is szeretjük őt, a JóIsten pedig csak egyetlen egyet vár el Tőlünk: azt, hogy mindvégig megmaradjunk a hűségben. Bizony, nehéz iga a hűség, de nincs ennél gyönyörűségesebb! Mert a hűség a szeretet pecsétje! ...Ha az eltörik/megtörik, akkor már csak összeragasztani lehet, de ezek után emlegetni a hitelességet - valljuk be -, nem sok értelme van...

Ezért különösen is oda kell figyelnünk arra, hogyan élünk: bölcsen kell vezetni életünket, s nem ész nélkül! Nem ígéretes emberi homokra, hanem az Isten Sziklájára kell alapoznunk minden dolgunkat. Ha azt akarjuk, hogy értelme legyen küzdelmeinknek, hogy kiálljuk az élet viharait, akkor Krisztusra kell építenünk, különben összedől minden... Akinek van füle, hallja! Akinek van szeme lásson, ne csak nézzen!

Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is?" És megbotránkoztak benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: "Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában." Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve - meggyógyított.
Mk 6,3-5

Márk evangéliuma szerint Jézus igazi "nagycsaládban" élt. Dogmatikusan gondolkodók szívesen átsiklanak ezen a mondaton, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy Jézusnak fiútestvérei, sőt húgai is voltak. (Az eredeti görög szöveg "adelfósz" és "adelfaj" szavakat használ, ami egyértelműen testvért ill. nőtestvért, nem pedig unokatestvért vagy féltestvért jelöl, ahogyan azt korábban magyarázni próbálták!) A "Nem vetik meg a prófétát másutt csak a hazájában..."-kifejezés azt a régi bölcsességet idézi, hogy az a közösség, aki minket körülvesz gyermekkorunk óta az ismer minket igazán, s az ő ítéleteiket - s ezek lehetnek pozitívak is - igen nehéz vagy talán lehetetlen is megváltoztatni. Akit ismerünk, attól nem várunk csodát...

Csodaváró közösségek régen is voltak és ma is vannak. Az ember már csak ilyen jeleket kíván magának. Ami másnak természetes és megmagyarázható, az megint másoknak természetfeletti csodás esemény, megerősítő jel, útmutatás a bizonytalanságban. Nem szabad alábecsülni a hit erejét! Hit nélkül ugyanis olyan az élet, mint a kályha tűz nélkül! Márpedig szükségünk van a hitre, hogy tartalmasan és boldogan tudjunk élni!

Hinni akarjuk, hogy van értelme annak, amit csinálunk; hinni akarjuk, szeretetreméltó jó emberek vagyunk, hogy férjünk/feleségünk csak minket szeret mindenek felett; hinni akarjuk, hogy a halállal még nincs vége az életnek... A hit azt a reménységet táplálja bennünk, hogy a lét kérdéseire vannak(!) válaszok az Istennél, s ha azokból tükör által homályosan egy keveset megismerhetünk, akkor teljesebbé válik az életünk.

Jézus URunk számos régi elképzelést a JóIstenről "megreformál", amikor azt mondja: "Én pedig azt mondom..." Ezeket a kijelentéseket nehezen vagy egyáltalán nem értik meg azok, akik a tradíciók és önszeretetük mókuskerekében szaladgálnak. Jézus URunk azonban azt munkálta és munkálja, hogy eljussunk a Célba, a Mennyei Atyához. Ehhez azonban el kell vetni a régi elképzeléseket, a megrekedt elvonatkoztatásokat. Ez a hívő ember küzdelme az életben, hitének "harca"...

Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét.
2 Tim 2,15

A reformáció központja a szószék... Onnan hirdettetik ugyanis a Krisztus! Szószéken állni kiváltság, de egyben óriási "nyomás" is. Rendszeres templomlátogatók számára ismerős a helyzet: a gyülekezet a gyenge, semmitmondó, szópanelokkal telitűzdelt prédikációtól, a fungens pap pedig az elváráskényszer miatt szenved. Jól szeretne prédikálni, nagyobbat akar mondani, mint Jézus URunk a példázataiban, aztán végül mégsem sikerül, elvész saját szóerdejében... Legkeserűbb érzés, amikor szégyent vall a prédikátor. Teljesítményt várnak tőle, de az eredmény elmarad, valahogyan semmi hasznosítható nincs a szószékről elhangzottakban, s így csalódottan mennek haza a hívek, gyakorlatilag nincs semmi a "tarisznyájukban", amit elővehetnének az előttük álló újabb, küzdelmes hétben.

A lendületesen munkálkodó ifjú Timóteusnak - Ő Pál apostol elkötelezett "kollégája" a missziói munkában - is szüksége van biztatásra, hiszen olyan ember nincs, aki soha meg nem lankad. Az apostol a legegyszerűbb "direkt-(lelki)pásztorolást" választja, s azt írja levelében: "Igyekezz!" Az esetek többségében ez nem sokat segít, de van amikor mégis elégséges az ilyetén noszogatás. Fontos ugyanis, hogy ki mondja: "Szedd már össze magad!" Akinek adunk, a szavára, aki tekintély számunkra, aki szeret minket, azért hajlandóak vagyunk néha olyat is megtenni, amit másnak nem tennénk meg.

Az igyekezés persze önmagában még kevés. Méltányolható a törekvés, de ennél többet várnak el attól, aki az evangélium hirdetésére szánja oda életét. Az ige "fejtegetést" akkor végzi jól a pap, ha helyesen érvel, ha követhetők a gondolatai, ha végzi azt, amire hívása van, azaz: tanít, s nem csak érzelgősen monologizál. Az igazság az, hogy az igazság mindig megáll a maga lábán, vagyis nem kell neki mankó, bármiféle támogatás. Ami nem igaz, azt szokták általában "magyarázni". Ha valami elsőre nem érthető, pedig magyarul, józanul érvelnek, akkor fel kell tenni mindig a kérdést: Miért ennyire bonyolult, ami normálisan nagyon is egyszerű? Kinek az érdeke ez a "bonyolítás"?

Luther prédikációinak, tanításának talán a legnagyobb erőssége - azon kívül, hogy az igazságot fejtegeti -, hogy egyszerű, s érthető. Lutherünk ezt azzal éri el, hogy példáit az életből veszi, saját tapasztalásait is előhozza, s beleteszi az érvelésébe... Felvállalja ember-voltát, s nem spiritualizálja el a hitet úgy, ahogyan azt manapság sok prédikátor teszi. Az evangélium megértésnek a hozadéka a közösség fejlődése. Ha egy közösség fogy, satnyul, elerőtlenedik, az bizony azt jelenti, hogy a tanítás nem életszerű! Az életnek nem a kultuszt kell szolgálni, hanem a kultusz, a liturgikus cselekmények szolgálják az életet!

Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.
1 Kor 4,2

Biztonságvággyal együtt születünk - úgyis mondhatnók: Isten-hiánnyal. Hiányzik nekünk Isten, ezért Őt keressük mindenhol, s mindenben - munkában, szerelemben, játékban, a természet csodáiban, egyszóval az egész életben -, de az esetek többségében ez nem tudatosul bennünk. Istenhiányunkra a megoldás az Isten által felkínált Szövetségben jelenik meg, mely szövetség alapja a hűség. Hűség nélkül nincs tartalmas emberi viszony, aki hűtlen az nemcsak másokat boldogtalanít, de önmaga boldogságát is aláássa...

A hűség nem csak társadalmi-morális parancs, belső igény is. Hiszen olyan világban szeretnénk élni, amelyben nem kell attól félnünk, hogy lecserélhetővé válunk - munkahelyen, hivatásunkban, a családunkban vagy párkapcsolatunkban. Ha ez nem lenne ilyen erős belső igény, akkor nem zavarna minket annyira, ha valaki elárul valami fontos ügyet vagy szövetséget tör. Bizony, a szövetségtörő árulót megvetik, s amikor nem tudják az emberek tartani egymásnak tett ígéretünket - s persze vannak olyanok is szép számmal, akik még esküjüket is megszegik -, a legtöbben erős bűntudatot éreznek, és belső pszichés konfliktus alakul ki bennük. Azonban vannak olyan is, akik nem törődnek azzal, hogy másokat megcsalnak, de igen felháborodnak, amikor őket csalják meg - lásd Jákób történetét!

A hűség fogalmát többnyire párkapcsolatra értjük, de hűség nélkül nincs barátság, s nincsenek végbevihető nagy tervek se. Éppen ezért a nő és férfi kapcsolatát, a házasság képét gyakran használják az Ószövetség és Újszövetség írói/szerkesztői is. Amennyire misztikus és szenvedélyes a szerelem, olyannyira titokzatos és elsöprő erejű az Istennel való kapcsolat. Egyik is másik is alapjaiban változtatja meg a világgal, az emberekkel való kapcsolatunkat. A házastársi szövetség egyben tartja a családot, és garantálja a gyerekek biztonságos felnevelését és elsegíti őket a normális életre...

Aki olyan családban nőtt fel, ahol hiány volt törődésből, egymásra való odafigyelésből, ahol "természetes" volt az érzelmi zsarolás, az egymással kötött hazugság-paktumok irányították a mindennapokat, nos az ilyen környezetben szocializálódott emberpalánta, amikor belép a felnőtt világba nem irgalmas samaritánusként indul el a saját útján... Az érzelmi deficites emberekből nem lesznek jó szakemberek, mert szaktudásuk mellől hiányzik az emberségük, a kihasznált, a gyermekkori traumákat átéltekből csak igen ritka esetben lesznek jó politikusok, bankárok, önzetlen közösségi emberek...

Ezért a sáfárság ott kezdődik, hogy szerelemben fogan meg az élet vagy sem, ott folytatódik, hogy szabadságra születik-e meg embertársunk vagy szolgaságra, s abban teljesedik ki, próbáltatik meg, hogy tud-e szeretni? A keresztény ember tudása az, hogy Istennel minden lehetséges - még a lehetetlen is....

Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: "Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!"
Jn 2,15-16

Amerikában - ha hihetünk az alternatív hírforrásoknak -, a 2012-es esztendőben a Jehova Tanúi Egyház minden nagyobb királyság-termében adományozó terminálokat állítanak fel... "Milyen praktikus!" - gondolhatnánk, s nem kell bajlódni a kézpénzzel sem. Azt már kevesen tudják, hogy az Amerikában használatos ún. credit card, azaz hitelkártya azért hitel-kártya, mert akkor is lehet fizetni vele, ha nincs rajta fedezet. Magyarul: akinek hitel-kártyája van, s még valamilyen okból azt nem tiltották le, az akkor bizonyos összeghatárig - s ez igen komoly is lehet -, az adott bank minden számlát kiegyenlít - ráadásul azonnal! Nahát, mily nagyszerű! Akkor ez azt jelenti, hogy akkor is adományozhatok, ha nincs is pénzem! Így igaz. Még meg sem dolgoztam érte, de már elköltöttem... Nem ördögi ez? De(!) bizony az, minden hitel-felvételben - az apróbetűs részében - ott található az ördög. Mert: "Az ördög a részletekben rejtőzik!" - tartja a szólás, s milyen igaz is ez...
A zsidó-keresztény egyháztörténelmet egyébként meg lehetne írni a pénz, a hatalom történelmeként is, ahogyan a "világi" történelemírás is tulajdonképpen ezt teszi, csak néha-néha bevillantja a demokrácia ígéretét. Persze aki nemcsak néz, de lát is, tudja, a pénzvilág sosem volt és sosem lesz "demokratikus"...

Egyház és pénz... "örök a téma", s az volt már Jézus korában is! Pedig az istentisztelet nem kalmárkodási alkalom. (Kalmár ugye az, aki kereskedik, s vele lehet - sőt a keleti kultúrkörben ez elvárás is - egyezkedni.) A kiengesztelés-, megelégítés-teológia (teológia = teosz-logosz = Istenről szóló tanítás, beszéd) azoknál az embertársainknál talál gyors elfogadásra, akik Istent emberi módon, mindenható embernek képzelik el, aki sír és nevet, aki örül és olykor megbánja, amit tett... Isten azonban annyira más (totaliter aliter), hogy Ő egy egészen más létezés, filozófiai értelemben véve egy egészen más ontológiai kategória, érthetőbben: Isten egy egészen más világ vagy ahogyan ma mondják, Ő egy egészen más "dimenzió"...

Az Ő világában az áldozat, a kultusz, s az a fajta "istentisztelet", hogy a bárányok, bikák vérét ontják és tetemüket kultikusan elégetik az (égő)áldozati oltáron - gyaníthatóan - nem sokat "nyom a latban"... Próféták ajkán/tolla hegyén ugyanis többször megformálódik a mondat az Ószövetségben: "Irgalmasságot kívánok tőletek, nem véresáldozatokat!" (Ennek függvényében aztán igen komoly teológiai kihívás értelmezni a saul-páli megigazulásteológiát!) Jézus a korbáccsal azonban igen egyértelművé teszi: Az "imádság házában", a templomban nincs helye a pénzváltásnak - ami ugye "banki ügylet" profit-orientált szolgáltatás volt már akkoriban is... Pedig milyen szép emberi gondolat ez: "Isten is megkapja a részét... no, meg én is!" A szolgáltatás és a szolgálat azonban két alapjaiban más kategória!!!

Az fájdalmas korbácsütések üzenete többszörösen is egyértelmű (kellene, hogy legyen!): Istennel nem lehet egyezkedni, kereskedni, kupeckodni, kalmárkodni... Isten ugyanis nem szolgáltató, Akinek ki-, meg-fizethető "ára" van, hanem Világteremtő Erő, Akinek szolgálatában tudatosan állni - kiváltság. Amikor Jézus megtisztítja a templomot, s azt kiáltja: "Vigyétek ezeket innen!" -, akkor azt teszi egyértelművé, hogy az emberi okoskodásoknak, metódusoknak, dogmáknak és kiengesztelő ceremóniáknak semmi érvényessége nincs az Isten közelében. Ezért ezektől meg kell tisztítania magát minden hívő embernek... Ez olykor fájdalmas, s talán jobban is fáj, mint a korbácsütés - de megéri. Isten fel-, s megszabadító szeretet-tisztaságának megtapasztalása ugyanis értelmet az életnek, hiszen a végső kérdések megválaszolásának irányába segít minket napról-napra...

Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?
1 Kor 3,2-3

Mert először is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek.
1 Kor 11,18-19

Az ősegyház egysége mítosz. Olyan az, mint a boldogság - vagyis pillanatos. Sokáig vissza lehet - s kell is(!) - gondolni a szépre, az emelőre, a nevelőre, de boldogság nem perfekt, el nem múló állapot, hanem a lendületes, dinamikus életnek egy-egy pozitív csúcspontja. Az első Krisztus-gyülekezetek öröme nagy volt, s a reménységük is, hogy mennybement URuk nagyon hamar visszatér. Csak amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy késik a megígért visszatérés, akkor kezdték el (újra)értelmezni Jézus szavait, tanításait.

Ahány ősgyülekezet - majd annyiféle tanítás létezett. Újszövetség nem lévén, legfeljebb apostoli leveleket, ószövetségi- zsoltárokat, bölcsességirodalmat másoltak/másoltattak esetleg cseréltek a kisközösségi, gyülekezeti könyvtáracskákban, melyek annál jelentősebbek voltak, minél több tekercs-másoló írástudó tevékenykedett bennük. Az evangélium átlépve a nemzeti, nyelvi határokat nagyon hamar azzal a komoly problémával került szembe, hogyan is lehet/kell egy másik nyelvbe, később másik (pogány?) - maga a szó "paganus" vidékit jelent - kultúrába átültetni a jézusi tanítást? A feladat óriási volt, hiszen az Ószövetség (választott) népének, nemzeti kultúrája/vallása alapvetően ütközött nemcsak a kor más vallásaival - a zsidó vallás a Római Birodalom több mint egytucat engedélyezett vallása mellet egyedül létezett az "államilag megtűrt" minősítésével -, de kazuisztikussága, merev törvény-centrikussága okán ellentétben állt a jézusi, egyetemes szeretet-princípiumokkal. Jézus Urunk ugyan tisztelte a régiek törvényeit, de világosan kijelentette nem egyszer: "Meg van írva... de én pedig azt mondom:..."

Ahogyan egy párkapcsolat - normális esetben - fejlődik, s idővel átlép a közös felelősséghordozás, s a feltétel nélküli elkötelezettség szakaszába - ez a szeretet "non plus ultra"-ja! -, ugyanígy a hit is fejlődik: vagyis az evangélium tejétől el kell jutni a "keményebb eledelig". Érdekes módon sok, magát igazi kereszténynek valló "nagy hívő" ember marad meg hitének infantilis szakaszában, s jóllehet már rég a felnőtt, a másokért, a közösségért felelősséget vállaló időszakában kellene élnie... Tipikus szektás, élménycentrikus gondolkodás ez, amikor is az Én, a bálványozott Ego igényei rendre megelőzik a közösség érdekeit.

Ilyenkor jönnek létre a szakadások. Az, hogy az elszakadni vágyóknál vagy a visszamaradtaknál volt-e az "igazság" - egyedül a távoli jövő tudja majd csak bizonyítani, de aki az élet isteni, krisztusi normalitását teszi meg hite koordináta-rendszerének, az jóelőre képes megmondani bizonyos dolgokat. Ez még nem prófétálás, hanem az életpárti józan ész mindennapi használata. Az, hogy ez a józanság mára kikopni látszik a keresztény fejekből, igen sok okra vezethető vissza, de leginkább talán arra, hogy a modern, öntörvényű ember már nem féli az Istent, s nem tiszteli az Életet, amit a Teremtő ad, tart fent, s kormányoz mindaddig, amíg lesz világ...

Mert nem a férfi van az asszonyból, hanem az asszony a férfiból. Mert nem is a férfi teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiért... Mert ahogyan az asszony a férfiból van, úgy a férfi is az asszony által van, mindkettő pedig Istentől van.
1 Kor 11,8-9 és 12

Ha valaki nem kontextusában (szövegösszefüggésében) olvassa a Szentírást, bizonyosan hamar eltéved benne. A hozzá-nem-értés fura dolgokat szül az életben - így a szentírásmagyarázatban is. Így Saul-Pál (a volt-rabbi)-apostol gyakori radikalizmusa is könnyen félreérthető volt saját korában, de sokan ma is félreértik. Pál olyan dolgokban is (meg)nyilatkozik - csupa jószándékból -, amiben nem hiteles, hiszen csak kívülről ismeri - ti. nőtlen volt -, ezért különös figyelemmel kell olvasni a férfi-nő kapcsolatáról tett kijelentéseit. Ha Pál apostolon múlt volna, akkor ma nem, vagy igen-igen nehezen működne honi evangélikus egyházunk, hiszen aktív lelkészeink - jelenleg valamivel több, mint 300-an vagyunk - közel egyharmada nő, s a páli ajánlás szerint nekik semmi keresnivalójuk nem lenne a szószéken, hiszen a nő csak "hallgasson a gyülekezetben"... A kor azonban meghaladta a páli elképzeléseket. S ez így helyes! Ami visszahúz, s nem emeli az embert Istenhez, azt felül kell vizsgálni, még ha a "nagy" Pál apostol is írja/mondja!

Tény, hogy férfi és nő - a teremtettség isteni, biológiai jó rendje alapján - egy párt alkotnak. Isten nemcsak egymásnak rendelte őket, de így együtt - férfit és nőt, egymás segítőtársaiként - el-, s meghívta őket arra, hogy részt vegyenek a folyamatos teremtésben (creatio continua). S ha valaki csak egy kicsit is belegondol abba, mekkora csoda egy ember fogantatása, fejlődése és megszületése, akkor beleremeg a felelősségbe is, hogy szülőként bizony a gyermekeket/ember-palántákat istenképű emberré is kell(ene) nevelnie.

A primitív férfi felelősség-hordozás helyett uralkodni akar mindenen, s mindenkin - erről szólnak a történelem, s az irodalom negatív példái - beleértve a neki társul rendelt nőt is. Az, hogy hova vezetett a férfi-centrikus világkép, nem kell különösképpen magyarázni, csak körbe kell nézni a világban! Erőszak a gazdaságban, a politikában, sőt a családban is... A harmadik évezredre a nő nem egyszerűen másodlagos szerepbe kényszerült - ez korábban is a sorsa volt -, de ráadásul maga is árucikké vált, hiszen az a nő, aki a kor elvárásai szerint nem "piacképes", az nem is sikeres... Egy ember - s a nő is az -, azonban nem lehet tárgy, áru - még ha egyes "kultúrákban" adták-vették/adják-veszik!

Isten ugyanolyan méltóságra teremtette a némbert/nő-embert is, mint az embert/férfit! Kedves férfitársaim! Éppen ezért a nőknek a 21. században lesz még egy-két szavuk az évezredek óta rájuk-kényszerített szekundér-szerep miatt! Érdekes lesz... Egységre a két nem csak akkor jut, ha (újra?) felfedezik, "az asszony a férfiból van, úgy a férfi is az asszony által van, mindkettő pedig Istentől van".

Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: "Hallgass el, némulj meg!" És elállt a vihar, és nagy csendesség lett.
Mk 4,39

Az evangéliumok egyik legmarkánsabb Jézus-bemutatása a "viharos tenger lecsendesítése". Igaz, ez a "tenger" csak a Tibériás-tava, no de akkor is... az elemeknek parancsolni valami abszolút különlegességet jelent. Jézus személyével kapcsolatban számtalan hitetlenkedő kérdés hangzott el az elmúlt kétezer esztendőben -, s ez így természetes! Nehéz az emberi észnek, születés és halál közé bepréselt materiális létünknek megérteni, hogy mekkora az Isten ereje... Isten URa, a nem láthatónak és a láthatónak egyaránt, jóllehet a hit világa nem a látható, hanem a nemlátható dolgokról szól! Sokan megérteni szeretnék az isteni dolgokat, valójában ezeket csak befogadni lehet, s megélni. A vallás az nem filozófia, nem alkalmazható lexikális tudás, hanem élet-érzés, melynek teremtő, életújító ereje megtapasztalható. Mindazonáltal az életérzés nem lehet parttalan, át kell hogy fogja a józanság, hiszen a hit csak így hozhat gyümölcsöt. A józan ész kizárása, a rajongás mindig rombol, csak a pusztító hatása többnyire később látszódik meg...

Jézus lecsendesíti a vihart, s ez túlmutat a tapasztalható világ normalitásán. Éppen ezért sokan azt mondják: "ezt azért már nem hiszem el!" De ezt nem kell elhinni, csak lehet. Ahány ember, annyiféle hit és meggyőződés, s hogy valaki csak a földi világ urának tudja elképzelni az Istent, s megint más az egész univerzum URának - ez tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Nem az számít ugyanis, hogy ki mit gondol, ki mit hisz - valójában egyedül Isten tudja, hogy mit is hiszünk -, hanem az, hogy ki hova jut el hitével, azaz mit cselekszik! A nemlátható dolgok felismerésének ugyanis csak akkor van értelme, ha a látható világban annak építő-szépítő, nevelő-emelő hozadéka van. A Jézus csodák nem azért kerültek be az evangéliumokba, hogy azokon ámuljanak az elkövetkezendő nemzedékek, hanem hogy jelként hangsúlyossá tegyék az üzenetet: az ember "dolga" itt a Földön: szeretni, szeretni, s újra csak szeretni... Ahogyan Isten nem szűnik meg fenntartani ezt a világot, ugyanúgy nekünk sem lenne szabad meglankadni annak cselekvésében, amire teremtettségbéli elhívásunk szól!

Van egy szép latin szólás: Navigare necesse est, vivere non est necesse. Ezt Pompeius mondta hajósainak akkor, amikor viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába. Magyarra így fordíthatnánk: hajózni szükséges, élni nem muszáj. Régi igazságot hangsúlyoz ez: a tengeri kereskedelem és szállítások nélkül nincs élet. Bizony az élet mozgás, kereskedés és mindenek előtt kooperáció - számos egzisztenciális viharral egyetemben! Az élet tengerének hullámai sokszor félelmet keltenek, s ha nincs mibe, ha nincs Kibe kapaszkodnunk, akkor nem tudjuk tartani a helyes irányt, s életünk hajója könnyen zátonyra futhat! Ezért nagyon fontos tudni, hogy hova, melyik kikötőbe igyekezünk, s hogy ki a Kapitány életünk hajóján...

Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.
1 Kor 6,9-10

Na jó, jó... De még ők is megtérhetnek, vagy nem? Ez így igaz, Isten csodát tehet ott is, ahol az ember azt lehetetlennek tartja. De mit kezdünk a Mester abbéli tanításával (Magvető példázata), hogy a háromnegyed-rész (soha!) nem érti/éli meg az ÚRIsten akaratát? Avagy ez pesszimista evangélium-szerkesztők későbbi betoldása lenne?

Isten országát szinte mindenki úgy képzeli el, hogy majd az majd csak "odaát" lesz, ha idelenn vége lesz már mindennek, azaz meghalunk, s nemkülönben jók voltunk, s jutalomból oda kerülünk... Ezzel csak az a baj, hogy Jézus URunk tanítása egyértelműen deklarálja: "Isten országa közöttetek van!" Tehát nem lesz valamikor, nem megvalósul majd egyszer, ha majd minden körülmény végre együttáll... nem! Itt és most, "közöttetek van!" Isten országának/"királyságának" - ahogyan régen (helyesen!) fordították - az a jellemzője, hogy az nem csak odaát létezik, hanem idelent is. Pontosítva: itt kezdődik el, s odaát teljesedik ki! S ez így teljesen igazságos is! Nem lehet hibáztatni Istent, hogy zsarnoki, mindenható kénye-kedve szerint osztogatja az üdvösséget, s vannak olyanok, akiket Ő eleve kizárt... Nem, egyes egyedül mi döntünk arról, hogy bejutunk vagy sem! Így a saját rossz döntésünk miatt csakis magunkat hibáztathatjuk!

Az apostolnak teljességgel igaza van, amikor azt írja az "igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát". Ha valaki nem csukja be a szemét, akkor nagyon jól látja, hogy a világ nem az igazság, hanem az igazságtalanság útján halad. Kő-gazdag bankárok, s érdek-bandái követelik kamatos-kamatra-pénzüket - mintha eleddig nem szedtek volna elég kamatot(!) -, bábkormányokkal mesterségesen konfliktusokat szítanak, hogy aztán beindulhasson a háború ördögi üzlete; a szabadságot jogi eszközökkel szabadossággá degradálják; s elfordulva a valóságtól, műproblémákat gyártanak. Amikor milliók halnak éhen, amikor 1,5 milliárd(!) embernek nincs tiszta ivóvize, amikor valahol mindig súlyos természeti katasztrófák történnek, s százezrek várnak segítségre - hiába; akkor tényleg az fontos, hogy a homoszexuálisok a "normál"-házassággal egy szintre kerüljenek? Tényleg az a legfontosabb, hogy törvényt-törvényre hozzanak, amit már nemhogy senki nem tud követni, de lassan nem is akar betölteni, mert élet-, s emberi méltóság ellenes?

Ne legyenek kétségei senkinek! Aki nem cselekszi a Mennyei Atya akaratát, az nem jut be az "Isten országába". Aki csak "uram-uramozik", ahelyett, hogy igyekezne betölteni a szeretet-parancs elvárásait, az nem lát üdvösséget! A pénztártól, s a földi életből való eltávozás után reklamációnak helye nincs...

Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.
1 Kor 9,26-27

Olimpia éve van, a sportteljesítmények megmérettetésének legrangosabb eseménye. Nem csak a sportolóknak, a szurkolótábor számára is talán a legizgalmasabb időszak ez... Állni a dobogó legfelső fokán olyan felemelő érzés, ami akkor és ott felejteti a sok-sok fáradtságot, szenvedést s, nemegyszer az eredményért tudatosan vállalt kínt. Minden izzadságcsepp benne van a győzelem ízében. Régen - nagyon-nagyon régen(!) - az olimpia idejére még a háborúzás is szünetelt, gyanítom, hogy ez most nem így lesz, a fegyveres konfliktusok - az ENSZ több százat(!) tart számon - még az olimpia kedvéért sem szakadnak félbe. "Ja, kérem... az idők változnak!" Természetesen az "idő maga" nem változott - az ugyanúgy véges számunkra, mint eleink számára volt -, de mi emberek bizony sokat változtunk!

Sikeresen siker-centrikussá alakítottuk át az életünket. "Az eszköz már nem számít csak a cél!" A cél megvalósítása - mindenáron! S még mi ítéljük el a középkori máglyaégetéseket, s felháborodunk a régi szóláson, hogy a "cél szentesíti az eszközt"? Manapság egy-egy kiemelkedő sportesemény nemcsak a sportolók teljesítményének, de az őket doppingoló orvosok tudásának is a megmérettetése - siker, mindenáron! A sport már rég nem eszköz a kiteljesedéshez, az egészség megőrzéséhez, hanem áru, amit adnak-vesznek - jó pénzért. Mitől nemzeti egy válogatott, amikor már több benne a külhoni játékos?

Pál apostol még egy (viszonylag) kiszámítható világban élt. A sportból, s az életből vett példái mindig találóak voltak, nem kellett azokat magyarázni. Ma a magyarázatokat is magyarázzák, s ha nem sikerül, akkor azt mondják: "Nem jól kommunikáltunk!" Ahelyett, hogy beismernék a tévedést, a hibát, talán a tőlük független veszteséget -, s okulnának belőle... De, nem!... Ezt mondják inkább: "Nem jól kommunikáltunk!" Ez zseniális... lenne(!), de inkább tragikomikus.

Isten az Ő prófétáin, elhívott szolgáin keresztül soha nem beszél félre, Ő világosan "kommunikál", s deklarálja: mindennek következménye van. Ugyan lehet ideig-óráig a bűn következményét halogatni, de véglegesen kikerülni a "jutalmat", az "eredményt" nem lehet: "ki mit vet, azt arat!" Míg sportolóink értünk szállnak ringbe, lépnek a pályára, izzadnak, keményen dolgoznak a sikerért - s eredményük a mi eredményünk is, örömük, ami örömünk is -, az Isten országába való bejutásunkhoz mások izzadságcseppjei nem elégségesek! Nekünk kell megfutni a saját (élet)pályánkat, melyen nem csak az számít, hogy hisszük-e a Cél-t, hanem az, futunk-e mindvégig lankadatlanul, azaz cselekedjük-e Mennyei Atyánk akaratát?

Martin Buber zseniális fordításában a "vagyok, aki vagyok" ismert, Hóreb-hegy-i, isteni (ön)kinyilatkoztatása így hangzik: "Vagyok, aki A Lét vagyok... akármilyen formában jelenjek is meg, mindig leszek." Ő az tehát, Aki miatt, Akiért van a mindenség, s Aki által lehetünk benne mi magunk is a létezés csodás tér-idő-folyamában. Az Isten tehát a Lét Istene - persze nem csak a keresztényeknél. Ahol magas kultúra kifejlődött, ott eljutottak odáig, hogy a Végső Ok, maga az Isten, Aki nélkül nincs semmi, ami létezik, sőt, elvonatkoztatásaik révén belátták, hogy vannak nem látható dolgok is, amik léteznek.

A Biblia, ez az ezerévet átívelő emberi alkotás az erejét abból nyeri, hogy akik írták, azok (többnyire!) az egyistenhitet vallották, Akinek hatalma mindenhol a világban megnyilvánul. A biblia bölcsességirodalma így számos gyönyörű gondolatot tár elénk, melyekkel rá akarja irányítani szívünket-lelkünket a Teremtő Istenre, hiszen az az ember tudja igazán tükrözni Isten teremtettségbeli akaratát, aki az élet minden területén ott látja, oda éli az Istent.

Isten mindenütt jelen van, de Őt mégis ki lehet iktatni abból az életből, aminek Ő maga az URa. Aki ezt mégis megteszi, az istententelenné válik, s olyat is képes megtenni, amit egyébként "úgy normálisan" nem tenne! Normális ember ugyanis az életért küzd, az életet szolgálja, s nem pusztítja azt. Normális ember nem csinál atombombát, normális ember nem barkácsol halálos vírusokat, normális ember nem piszkál bele önmaga genetikájába... Sajnos korunkat pontosan az jellemzi, hogy semmiféle határt nem vagyunk hajlandóak elfogadni, s ezért etikánkat is határok-nélküliség jellemzi: "Az én dolgom, kinek, mi köze hozzá?" Az öntörvényűség viszont elvakít, s súlyos következményeket indukálhat. Ha nincs határ, akkor idővel pusztulás áll elő. A rákos sejt is ilyen: osztódik, osztódik... nem "tudja", hol a határ!

A kérdés tehát mindig az, mit kezdek azzal a "tudással", hogy Isten a kezdet s vég, az "alfa és az ómega"? Mit kezdjek azzal a felismeréssel, hogy akármilyen formában is jelenik meg Isten, Isten mindig Isten marad? Az egyik lehetőség, hogy nem foglalkozom ezekkel a dolgokkal, mert annyi minden más, fontosabb dolog is van az életben - a többség (társadalom háromnegyede) ezt választja. A maradék egynegyed, a példázatbeli "jó föld" befogadja ezt az isteni tudást, s várja, hogy megtörténjen benne is a növekedés csodája. Érdekes módon, ahol kibontakozik az evangélium, s teret kap az isteni, ott az áldás sem marad el, lesz termés harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros is...