Az étel pedig nem változtat Istenhez való viszonyunkon;
ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk,
és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk.
1 Kor 8,8

Ez így igaz - jóllehet Pál fenti kijelentését a "bálványáldozati hús" elfogyasztására érti. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk: nem mindegy mit eszünk, mennyit, s hogyan. Ugyanis ezek a tényezők alapvetően meghatározzák az életminőségünket. Nemrég az egyik német adó dokumentumfilmjében, a világhíres kalapgyáros Yitzchak Ferster válaszolta meg egyszerűen, nyersen, de találóan, mit jelent kóserül (kóser=ami tiszta, ami alkalmas) táplálkozni: "Ami nem kóser, az bizony meghülyíti a fejedet is, meg a szívedet is!" Vulgáris, de igaz! Jelenleg 100.000, azaz egyszázezer(!) féle élelmiszerszínezéket, adalékanyagot, konzerválószert használnak az élelmiszeriparban. Nem kellene ennek így lennie, de sajnos így van. Nem is reklámozzák nagyon, hogy sok-sok misztikus megbetegedés, hiper-érzékenység mögött ezek a szerek is jelentős szerepet játszanak.

A huszadik század nagy "találmánya", a gyors-étkezde számos problémát szült. Ugyan több idő jutott a munkára, de az étkezés nem egyszerűen csak kalóriafelvétel, amin minél gyorsabban túl kell lennünk, hanem lehetőség a kisközösségi intimitás megélésére. Ezt jobb munkahelyeken kezdik újra felfedezni, hiszen a "szociális interakcióval fűszerezett" étel nem csak jobban ízlik, de pozitív hatással van a munkahelyi légkörre is. Régi zsidó közmondás is úgy tartja: "Ha evés közben, az asztalnál nem esik szó az Istenről, s az Ő dolgairól, akkor az olyan, mintha az asztalnál ülők egy hulláról vennék le az ennivalót..."

Érdekes, hogy a természetben az állatok nyugodtan legelészik azt, amit nekik rendelt a JóIsten, s a táplélékukat soha nem stresszoldásra használják, mint a mai modern ember. A nyugati, jóléti világ túlsúlyában, kóros elhízásában bizony az is "benne van", hogy tömegek számára nincs olyan tartalom, ami megelégítené a lelküket. Így aztán szép lassan az evés válik az egyedüli primér örömforrássá...

Ha mindenből kiábrándult poszt-modern, poszt-poszt-poszt-ember nem fedezi fel újra, hogy az evés is kultikus cselekedet, a hálaadás ünnepélyes alkalma - hiszen sok embernek a munkája által kerül a mindennapi az asztalra - akkor rövid idő belül "kieszi" magát az életből... Ez pedig nem lehet az élet célja!

tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy, mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség,
1 Kor 8,4b-6a

Faluvá zsugorodott világunkban szinte elcsépelt igazságnak tűnik: "Globálisan gondolkodni - lokálisan cselekedni!" Pedig a felszólítás nagy igazságot takar, a világ megváltoztatása magunknál, bennünk kezdődik... Egocentrikusságunkból eredően még ma is geocentrikusan gondolkodunk, azaz: igen tetszik nekünk a gondolat, hogy mi emberek vagyunk a világ közepe. Ez azonban kétszeresen sem igaz! Egyrészt a teremtettség "közepén" az Élet áll - ráadásul ez akkora titok, hogy nem is lenne szabad egyénekre/egyedekre lebontva emlegetnünk, csak folyamatában -, másrészt mindenek csúcsán nem az ember áll, hanem a Teremtő Isten...

Pál világosan beszél, s akinek van füle, az nemcsak hallja, de érti is: Isten az EGY! Ha vannak is "istenek" (értsd: ideológiák, szenvedélyek, kötözöttségek), melyek totálisan uralhatják egy ember életét, ezek mégsem istenek, még ha az ember isteníti is őket. Sok embertársunk van, akik önzésük miatt sehogyan sem tudják rászánni magukat, hogy létüknek magasabb szintjére lépjenek és másokért éljenek, ugyanakkor szívesen veszik körül magukat évezredek óta létező legkülönfélébb, mélységesen emberi (s egyben nagyon szép!) elképzelésekkel, melyek azt bizonygatják, hogy démonok és ördögök, ártó szellemek hada Sátán-Nagyúr vezetésével birkóznak ebben a földi világban a JóIstennel...

Nos, a Teremtő Isten nemcsak a Földnek az URa, hanem az egész Világ-Mindenségnek. Azaz Isten - s oly könnyen dobálódzunk vele, használjuk ezt a fogalmat -, tehát nem globális-, hanem univerzális Isten! S ha valaki egy kicsit is belemélyed az Isten legnagyobb könyvének (csillagos égbolt) olvasásába, akkor hamar beleborzong létének kicsinységébe, s a Világegyetem nagyságába... S ha ez is kevés neki, hogy Isten teremtő szeretetére rádöbbenjen, s végre "istenesen" éljen, akkor tényleg nincs kifejezőbb szó vakságára, minthogy: "ördögi"... Ez a szó ugyanis azt az állapotot jelöli, amikor a látható és megfogható, élvezhető és birtokolható DOLGOK/anyagiak, pontosan az ellenkező hatást érik el bennünk, mint amire teremtette őket az Örökkévaló. Isten ugyanis minden láthatót, tapasztalhatót azért enged létezni számunkra, hogy felismerjük a nemláthatót: Őt magát. Azért, mert valamit nem látunk, az még nem jelenti azt, hogy nincs! Isten, az abszolútum ugyanis a legnagyobb elvonatkozatás, kiábrázolni Őt lehetetlen - ne csinálj magadnak faragott isteneket! Látni azonban nem csak szemmel lehet - szívvel is. Ez a hívő ember "tudása". Ezért szívünkön, lelkünkön, hitünkön keresztül kicsiben és nagyban, testben és lélekben, "obszervájuk" a JóIstent, minden napon a világ végezetéig...

Egyébként mindenki éljen úgy, ahogy az Úr adta neki, ahogy az Isten elhívta: így rendelkezem minden más gyülekezetben is... Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott... Mindenki abban maradjon meg Isten előtt, testvéreim, amiben elhívatott.
1 Kor 7,17; 20 és 24

Pál apostol. A Tarsusból való Saul. Így vall magáról ApCsel 21,39-ben "Én Tarzuszból való zsidó vagyok, Cilicia eme nevezetes városának polgára." Különös figura az apostolok sorában, hiszen nem is volt Jézus tanítványa... Ennek ellenére alig van vasárnap, hogy ne hallanánk kijelölt igéket valamelyik leveléből, hiszen a kanonizált Újszövetség 27 irata közül 13-at neki tulajdonítanak. Érdekes módon Pálhoz katolikus testvéreink sem imádkoznak gyakran közbenjárásért - Szent Antalhoz, Szent Péterhez sokkal hamarabb -, de még a középkorban oly kedvelt 14 segítő szent között sem szerepel Saul-Pál. Leveleiből, s a Lukács evangélista által írt Apostolok Cselekedetei c. irategyüttesből - főleg ennek második részéből - sokkal több személyes információt tudunk meg a "pogányok apostoláról", mint az összes többi apostolról együttvéve... de ezeken kívül hallgatnak róla, a zsidó irodalom különösen is. Nem úgy a keresztény teológusok, se szeri, se száma a könyveknek, melyek Vele ill. tanításával, a "páli megigazulástannal" foglalkoznak, s valóban nem túlzás paulológiáról beszélni. Az már csak vallástörténészi közhelyes megállapítás, hogy Mózes után Saul-Pál a második nagy izraelita vallásalapító. (Jézus URunknak ugyanis mozgalma van, nem külön vallása! )

Ha valaki, akkor Saul-Pál - aki kettős kultúrában (zsidó és hellén) nevelkedett - birtokolta azt a képességet, hogy átlássa Jézus mozgalmának jelentőségét, s egyre fokozódó szerepét a Római Birodalomban. Talán éppen ezért is "intézkedik" leveleiben oly buzgón, hiszen világosan látja, hogy politikai olvasata lehet a még egyelőre ismeretlen Jézus-követő közösségeknek, zsenge gyülekezeteknek. Mostani szakaszunkban is - négy versben háromszor is(!) - megemlíti: "Mindenki maradjon a hivatásában!" Mintha csak azt akarná mondani: Csak semmi feltűnés, semmi változtatás, vigyázzatok! Nyilván gondolhatott arra is, hogy Jézus nagyon hamar visszajön, s eladdig meg minek feszegetni a társadalmi kereteket...

A 21. században - így majd kétezer év után - azonban "más világot" élünk, s a páli radikalizmussal - jóllehet a fundamentalisták igen-igen szeretnek hivatkozni a páli levelekre(!) - nem sokat halad(hat)unk előre. Rendjén is van ez, hiszen Jézus URunk a szelídség, a béke, a szeretetben való elkötelezettség halálig tartó engedelmességét adta nekünk például. Kortörténeti információ: Tarsusban "nagy betűvel írták" a filozófiát, nem csoda, hogy az ott nevelkedett Pál szereti a magyarázatokat/elméleteket, sőt, ő maga is saját fogalmi rendszert épít fel Jézussal (akit soha nem látott!) kapcsolatban. Ezzel ellentétben a Názáreti Jézus nem szisztémát/rendszert tanít, hanem új életvezetésre/életstílusra hív el... Az, hogy kinek melyik út - a páli vagy a jézusi - tetszik/adatik éppen, a Gondviselés egy másik nagy kérdését veti fel, annyi azonban megállapítható, hogy ha az EGY kereszténységet az érem két oldalához hasonlítjuk, akkor a "jézusi oldala" fényesebb, s mostani korunkban sokkal jobban olvasható az üzenete...

A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől... Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk.
1 Kor 7,10 és 15b

Ha egy kapcsolat arra a mélypontra süllyed, hogy egyedüli kiútnak már csak a válás mutatkozik, akkor bizony már nagyon nagy a baj. Ha egy kapcsolat már nem erőt ad, hanem erőt vesz el, akkor általában feltámadnak az elemi ösztönök, s a felek kezdik menteni, ami még menthető... Létezik, van olyan, hogy békében válnak el a felek - saját lelkipásztori pályafutásom alatt is tapasztaltam ilyet -, de meglehetősen ritka az ilyen. Átveszekedett hónapok után, széttöredezett önbecsüléssel, fáradtan, lelkileg egymást "lenullázva" - az esetek többségében - a végére már csak annyi erejük marad a házastársaknak, hogy a válóperes ügyvéd "az ellenérdekű fél" kifosztására irányuló brilliáns jogi megoldásaira közönnyel bólintsanak...

"A válás nyertesei a nők, a vesztesei a férfiak." - tartja a közhiedelem, s valóban az élet "rendes menetéhez" szükséges menedzselési képességnek a férfiak igencsak híjával vannak. Belgyógyász barátnőnk jó 40 évi háziorvosi praxissal a háta mögött egyszer ezt így fogalmazta meg: "Igazán elhagyni magát csak egy férfi tudja, s ha értelmiségi, akkor még inkább!" Az igazság azonban az, hogy egy válópert ugyan meg lehet nyerni - ügyvédi bölcsesség, hogy százszázalékosan megnyert ügy soha nincs -, de ahol megtört az egység, ott a felek mindenképpen vesztesek. A veszekedések, a gyötrelmek, az átsírt éjszakák negatív "élményei" mindvégig ottmaradnak a lélekben, kiradírozni azokat már nem lehet, s a múló idő is csak részben képes a lélek sebeit gyógyítani. Ugyanakkor a rossz percek, hónapok, évek megrövidítik az életet, s ezt az időt visszanyerni már soha nem lehetséges...

Ezért, amit együtt kezd el férfi és nő, azt együtt is kellene befejezni. A józan ész is ezt diktálná, nemkülönben a JóIsten akarata, s hogy ez oly sokszor mégsem sikerül, egyáltalán nem az ÚRIsten hibája... A házasságra bizony rendesen fel kellene készülni, nemcsak testiekben, de lelkiekben is! Az együttélés ugyanis kizárólagosan nem kényelmi célokat szolgál, hanem méltóságteljes keretet teremt számunkra, hogy választott/rendelt társunkon, s majd családunkon keresztül önmagunkat, s egyben az Istent is - ugyan csak tükör által homályosan -, de fel-, és megismerhessük. Bizony a házasság "felettébb nagy titok". S aki csak racionálisan, a saját érdekét nézi, az a lényegét veszíti el.

Ahogyan növényeinket rendszeresen gondozzuk, úgy kapcsolatunkat is rendszeresen ápolni kell(ene)! A hűség attól szép, hogy napról-napra növekszik. A növekvő hűség munkálja a békét, s a béke pedig megtermi gyümölcseit - a házasságban is. Mindehhez persze időre van szükség -, s az időnk pedig olyan kevés... Isten kegyelme az, hogy aki párkapcsolatban nagylelkű a saját idejével, s képes lemondani arról a másikért, az többet kap vissza! Nemcsak azért, mert " megduplázza öröme idejét" - hiszen már amikor arra készül, hogy adni fog, előre örül -, hanem azért is, mert a közös örömből mindig áldás fakad, mely túlárad az egymást szerető két emberen. S mitől, ha nem ettől javulna a világ?!

Pál apostol írja: Szeretném ugyanis, ha minden ember úgy volna, mint én magam is; viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy. A nem házasoknak és az özvegyeknek pedig ezt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni.
1 Kor 7,7-9

Ha mindenki követte volna Saul-Pál ajánlását - azaz mellőzte volna a házasságot -, akkor hamar kihalt volna a kereszténység, ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy az élet kizárólagos értelme csakis a "párban levés" lenne. Az élet értékét maga a létezés adja, minőségét pedig az, hogy ki mennyire képes az adott körülmények között megélni emberi méltóságát.

Nem volt olyan kor, melyben a szexualitás ne játszott volna fontos szerepet. Amikor az önmegtartóztatás volt az életideál akkor is, csak akkor úgy vélték, hogy a legdrágábbért (az üdvösség) a legtöbbet kell odaadni. Lemondani a szexualitásról gyakorlatilag lehetetlen, alárendelni Istennek viszont lehetséges. Ezt nevezi a pszichológia tudománya szublimációnak, amikor is a nemi ösztönökből fakadó erőket a társadalmilag elfogadott, nem szexuális célok felé tereli valaki. Ez azonban nem csak egyszerűen elhatározás kérdése, ez karizma, azaz kegyelmi ajándék. A jó hír, hogy ezt azért kérni lehet a JóIstentől. Ha nem így lenne, akkor fájdalmas veszteségeinket nem is tudnánk elhordozni...

Pál azt mondja: "jobb házasságban élni, mint égni". A szexualitást kifordító mai világunkban sokan a házasságban elégnek, s aztán úgy vélik azon kívül van az "Élet". Érdekes módon a házasságok akkor bomlanak fel, amikor megszűnik valamilyen közös cél - felépült a ház, megvan a "kocsi is, meg a kicsi is" -, de kiderül, hogy a jóléten és a reprodukciós program megélésén kívül azért többre is vágyódik az ember. Ilyenkor a cél megszűnése vagy a cél megvalósíthatatlansága - s ezért az arról való lemondás - életvezetési válságba, krízisbe, akár depresszióba is kergetheti, bizony még a hívő embert is. Ilyenkor nyúlnak sokan "pótszerek", többnyire az alkohol után... Míg a férfiak ötvenéves korukig igen gyakran kételkednek magukban, vajon jól élik-e az életüket, de ötven fölött már többnyire megelégednek azzal, amit elértek; a nők az "ötödik iksz" vonzáskörzetében ill. afölött - mostanában talán hamarabb is(!) -, kezdenek el kételkedni abban, vajon jól csinálták-e azt, amit eladdig csináltak...

Élménytársdalmunkban sokan gondolják úgy, ha nem élnek világi, felfokozott életritmust, akkor lemaradnak valamiről. S, aki lemarad, az vesztes, az lúzer, az jobban teszi, ha magának sem bocsát meg... Az élet azonban több, mint a történésekben való részvétel! Az élet célját nem a megélés (az élmény), hanem a megismerés adja. Ez pedig a felismeréssel kezdődik: Isten a "mozgatórugója" mindennek... S mivel Ő a Végső Ok, a Kezdet, ezért nem lehet más, több és nagyobb Cél sem, mint Ő maga! A hívő ember ezért Őt keresi, Őt szolgálja, soha nem egyedül, hanem mindig közösségben - egyszer kicsiben és/vagy nagyban, máskor családiban és/vagy gyülekezetiben, ez szinte mintegy -, a fontos, hogy közösségben, mert ahol ketten hárman az Istent keresik, onnan az Isten sincs messzire...

Kerüljétek a paráznaságot! Minden más bűn, amit elkövet az ember, kívül van a testén, de aki paráználkodik, a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?
1 Kor 6,18-19

"Alkalom szüli a tolvajt!" - tartja a szólás -, s alkalom mindig akad. Akadt a korinthusi gyülekezetben is: bujálkodásra, nyerészkedésre, tolvajlásra, részegeskedésre, harácsolásra vagy éppen paráználkodásra - lásd tegnapi alapigénket! Nem csak Saul-Pál, de az útkereső Jézus-egyház számára is megválaszolandó kérdés volt: a nők szerepe a gyülekezeti közösségekben ill. a szexuális önmegtartóztatás. Ez utóbbinak - a legújabb kutatások szerint - Pál radikális hirdetője volt, de az Újszövetség szerkesztésénél (kanonizáció!) már enyhítették az apostol ebbéli szigorát, s már csak ajánlja a hajadonoknak és nőtleneknek, hogy maradjanak meg abban az állapotban, amiben vannak. Saul-Pál jó okkal feltételezhető aszexualitása - gyaníthatóan betegsége, epilepsziája(?) okán is - predesztinálja őt arra, hogy helyeselje a nők másodlagos szerepét az egyházban, annak ellenére, hogy a korai egyháztörténet tanulsága szerint mindig a nők hozták a nagyobb áldozatot.

Amikor ó- vagy újtestámentumi szövegekben előkerül a paráznaság fogalma, akkor mi modern emberek általában bajban vagyunk: Hogyan értelmezzük ezt az archaikus csengésű szavunkat? Talán még sosem volt olyan kor - köszönhető ez az életet átszövő modern médiának -, hogy ennyire elterjedtek volna a szexualitással, a nővel kapcsolatos előítéletek. A paráznaság jelentéstartalmát akkor értjük meg igazán, ha így fordítjuk: szövetségtörés. Amikor Izráel "paráználkodék idegen egyiptomi istenekkel" - akkor megtöri az ÚRral kötött szövetségét.

Márpedig szövetségben lenni elsősorban biztonságot, védelmet jelent. Ezért aki szövetséget tör, az mindenek előtt saját magát sebzi meg, saját biztonságát ássa alá. Párkapcsolatokban a "félre-lépés"-t éppen ezért követi gyakran a válás, mert a szövetségben, a szövetségestől a hűséget, a kiszámíthatóságot várjuk el, aminek az alapja a bizalom. Ha ez elvész, eltörik, akkor a döntéseket a bizalmatlanság lengi körül, ami viszont félelmeket szül, ezek pedig elerőtlenítik az embert. Aki pedig már a csata előtt elgyengül, az hogyan vívhatná meg sikerrel a harcot? Azt ugyanis nem kell ecsetelni, hogy életünk folyamatos küzdés...

Saul-Pál egy irodalmian gyönyörű mondatot ír le: "testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma". Vagyis: testünk - ez a csodálatos szerkezet - Istentől kapott, nem bűnös kívánságokkal megtöltött tömlő, amit gyűlölni kell, hanem templom, a Szentlélek temploma! Ez azt kellene hogy jelentse, hogy maga a testi lét, a létezés egy halálig tartó folyamatos istentisztelet: azaz ünnep. Olyan ünneplés, ami kiemel az anyagvilágból, s felemel Istenhez, életemnek magasabb értelmet/minőséget adva ezzel. Ha pedig Isten közelében vagyunk, akkor rádöbbenünk, hogy nem csak magunkért, hanem másokért is vagyunk, s életünk szépségét, tartalmát valójában az adja, ha élhetünk másokért...

Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.
1 Kor 6,9-10

Mégis csak "rendes" ez a JóIsten... Lám-lám, ezek az embertelen, gyilkos feudalista-, monarchista-, kommunista-, kapitalista-, gazemberek mégiscsak kívül maradnak! Szép is lenne, ha együtt kellene örvendeznünk "odaát" mindazokkal, akik itt és most nyakkendőben, elegáns módon, mindenféle pénzügyi mutatókra - amik persze az ő érdekeiket védik -, hivatkozva százmilliók sorsát keserítik meg és generációk sorsát pecsételik meg! Kik ezek a nyerészkedő "emberfeletti" emberek, akik a harmadik évezred elején is, még mindig spekulál(hat)nak alapvető élelmiszerekkel a tőzsdén, kísérletezve százmilliók egzisztenciájával? Talán másik bolygóról idetévedt idegenek, akiknek teljességgel közömbös a felebarát sorsa?

Mégiscsak van igazság! Ha idelent nem is, de legalább odafent! De jó, hogy egyszer, végre-valahára érvényesül! Hiszen hogyan is lenne lehetséges, hogy akik a hatalmi elit hazugságait jól megfizetett bértollnokként igazságként propagálják a médiában - gátlástalanul mindenkit rágalmazva -, azokkal együtt ünnepeljünk az Isten eljövendő országában? Csak van itt egy kis bökkenő...

Mi van a latrokkal? Esetleg az üdvözülés rendjében is a "kivétel erősíti a szabályt"? Hiszen Jézus URunk azt mondta az egyik latornak: "Még ma velem leszel a paradicsomban!" Akkor most Saul-Pálnak vagy a Mesternek van igaza? A kérdés nem teológiai "kekeckedés", csomókeresés az isteni igazságosság kákáján! Tényleg, lesznek egyáltalán olyanok, akik bejutnak az Isten országába vagy kívül marad mindenki? Hiszen nincs Isten előtt egy igaz ember se... Illetve pontosítsunk! Kettő azért volt: Énók, aki az "Istennel járt" és egyszer csak magához emelte őt az ÚR, s Illés, akit tüzes szekéren ragadott magához az Isten. No de a többi? Akik nem voltak ugyan házasságtörők, bujálkodók vagy részegesek, nem ártottak senkinek, de valamiért - talán a körülményeik miatt? -, elmulasztották megtenni jót... Velük most mi lesz? Mert ők enyhíthették volna az éhezők kínjait, pohár vizet adhattak volna a szomjazóknak, meglátogathatták volna a börtönben az ártatlanokat -, de mégsem tették. Akkor most ők is a külső sötétségre kerülnek, a "többi" közé, ahol lészen sírás és fogaknak csikorgatása?

Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló: Pál apostol elképzelése és Jézus szavai erősen ellenkeznek egymással, s mivel "a tanítvány sosem lehet feljebbvaló a Mesternél", ezért a Mesternek kell igazat adnunk. Ő pedig azt mondja az egyik latornak: "Még ma velem leszel a Paradicsomban!"

Mi a tanulság a fentiekből? Isten országa valami egészen más, mely meghalad minden képzelőerőt, s ha még maga Pál apostol is próbálja elképzelni, milyen is lehet az valójában - bizonyára nem olyan. Tény, hogy az "emberek füle viszket" bizonyos tanításokra, s örömmel hallgatják azokat, akik emberi okoskodást visznek oda, ahol annak semmi érvényessége sincs. "Isten királysága" az "odaát" ugyanis valami egészen más... Bejutni oda nem kiválóság, hanem irgalom kérdése. Az Újszövetség arra biztat, hogy "rettegéssel munkáljuk üdvösségünket", s még akkor sem lehetünk biztosak a magunk erejében... Mindez arra kellene hogy indítson mindannyiunkat, hogy keressük az Isten országát - térjünk meg(!) -, s azt tegyük, amire eredetileg is rendelt minket a Teremtőnk, vagyis szeressünk: felebarátot, önmagunkat, a JóIstent, s az egész teremtettséget!

Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket,
nektek is megbocsát mennyei Atyátok.
Mt 6,14

Az evangélium tanúsága szerint a Keresztrefeszített utolsó szavaival megbocsátott gyilkosainak: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!" (Lk 23,34) Ezzel olyan példát adott, amit csak kevesek tudtak követni -, akiknek mégis sikerült ezt az emberfeletti mondatot kimondaniuk, azokból mártírok lettek. A mártíromság karizmája azonban nem egy általános kegyelmi ajándék... A többség képtelen az ilyen emberfeletti dolgokra. Legalábbis úgy hiszik, mert a történelem számos esetben bebizonyította már, hogy a "jelentéktelen-életű kicsikben" milyen nagy lélek, milyen hatalmas áldozatkészség is lakhat. Isten mindent megbocsát, de vannak dolgok, amikre azt mondjuk: nem lehet, nem tudjuk, s nem is akarjuk megbocsátani!

Néhány hete az egyik német égi csatornán az orosz alvilágról és büntetésvégrehajtási szisztéma nem mindennapi borzalmairól mutattak be egy igen érdekes dokumentumfilmet. Ha csak azt a tényt említem, hogy az elmúlt 50-60 esztendőben a Nagy Szovjetúnióban és az utódállamokban minden negyedik(!) ember közelebbről is megismerhette a nagyorosz igazságszolgáltatás mélységeit, akkor nyilvánvalóvá válik, miért mondta az egyik riportalany - maga is éveket ült börtönben -, "Az orosz emberek egyik fele a börtönben volt, a másik fele pedig várta, hogy börtönbe csukják." Milliók kerültek rács mögé, mert a puszta túlélésért választották a kriminalitás útját... Elképzelni is borzasztó, hogy milyen az, amikor egy ország ennyire meghasonlik önmagával! De még ilyen helyzetben sem vész el teljesen az emberek természetes etikai érzéke... A börtönön belüli szigorú alvilági hierarchiában a fogvatartottak bosszúja elől azok az elítéltek gyakorlatilag sosem menekültek meg, akik szexuális bűncselekményt követtek el - gyermekeken... Két eset volt lehetséges: vagy agyonverték őket, vagy felakasztották magukat - sokan inkább ez utóbbit választották.

Vannak bűnök, amikre az embernek nincsen bocsánata - csakis az Istennek. A híres igehirdető, Spurgeon mondta: "Aki nem gerjed haragra a gonosz miatt, az nem szereti a jót." Spurgeonnak igaza volt. A bűn bizonyos formáival szemben, mi emberek sokszor tehetetlenek vagyunk, csak azt tudjuk tenni, hogy botránkozunk, s imádkozunk. Tény, hogy a bűnelkövetők jelentős része maga is áldozat, de az Isten nem azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg az embertelen gyilkosoknak, hanem azt, hogy imádkozzunk! Mindenért. Ki ezért, ki pedig azért. Annyi bizonyos, hogy én magam azoknak a táborába tartozom, akik nem a szexuális deliktumokat elkövetők lelki üdvéért imádkozik, hanem azért, hogy az Isten igazsága érvényesüljön! Az, hogy Isten majd megbocsát azoknak is akik, erkölcsi hulladékai a társadalomnak, akik tehetnék a jót, de még sem teszik - ez már az Isten dolga, nem az enyém. Jézus URunk is kötélből korbácsot font vagy éppen átkot mondott a fügefára... Vajon mit akart ezzel mondani? Bizonnyal nem azt, "Kedves bűnös emberek, minden rendben van, csak így tovább!"

Jézus URunk azt mondja: egymásnak bocsássunk meg, ha vétkeztünk. A vétek azt jelenti, nem szándékos bűn, nem a másik megsemmisítésére törekvő gyilkos akarat, hanem olyan bűn, ami sajnos megtörténik, mert emberek vagyunk, s esendők. Indulatosak is vagyunk, s olykor-olykor mulasztunk. Takaródzni azonban azzal, amikor égbekiáltó disznóságokat, háborús mocsokságokat követnek el, hogy... hogy... "De hát a lónak is négy lába van, s mégis megbotlik!" - a józanul gondolkodó ember számára elfogadhatatlan.

A napi Miatyánkban elmondott szavak tehát súlyos teherként nehezednek ránk, hiszen Isten csak akkor bocsátja meg a mi vétkeinket, ha mi is hajlandóak vagyunk megbocsátani másokét. A problémát itt is az okozza, hogy az ember kettős mércével mér: súlyos bűnnek tartja felebarátja vétkét, saját bűneit viszont csupán enyhe vétkeknek látja - ez a "szálka és gerenda" klasszikus esete, de említhetnénk az adós szolgát is, aki "reflexből" ütötte-verte-fojtogatta a szolgatársát, akinek igazán elengedhette volna azt a néhány száz dénáros tartozását, hiszen neki tízezer talentumot engedett el az ura...

Megbocsátani másoknak, akik megbántottak minket igen nehéz, valójában csak akkor tudjuk ezt megtenni, ha szeretjük őket. Ha nem szeretjük felebarátainkat, akkor bosszantó vétkeik idővel akár gyűlöletté is válhatnak... A hívő ember azért menekül Teremtő URához, mert jól tudja, hogy a vétek nem más, mint a bűn örvényének az ártalmatlannak tűnő sodrása. Aki azonban nem tér meg, nem fordul vissza, az már csak akkor döbben rá a bűn halálos voltára, amikor már nem tud belőle szabadulni...

Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?
1 Kor 4,1-2 és 7

Senki sem szeret veszíteni. Rövidke életünk viszonylag problémamentes két-három évtizedét - a többi telis-teli van egzisztenciális küzdelmekkel, kötelező vagy szabadon választott szociális projektekkel (pl. gyereknevelés!) - szeretnénk úgy megélni, hogy nem az örök vesztesek oldalán állunk. Hitünk szerint reméljük az örök élet isteni ajándékát, de mivel emberként jöttünk erre a világra, ezért nem tudjuk mentesíteni magunkat emberi vágyainktól, s mi keresztény emberek is szeretnénk teljes életet élni már ebben az anyag-világban is.

Az, hogy ez a földi élet "siralomvölgy" lenne, amin minél gyorsabban túl kell jutni - a "sötét középkorban" jól hangzó keresztény propagandaszöveg volt és már akkor sem volt igaz -, de manapság használhatatlan érvelés! Lelkészek, prédikátorok, papok komoly problémája, hogy nem veszik észre, szószékeik alatt a "foghíjas" templompadokban nem csak jószándékú, de gondolkodó emberek is ülnek, akik nem egy hermetikusan zárt világban, hanem a valós világban élnek! S ez a világ - bár sok-sok régi jegyet még magán visel -, de alapvetően más világ. 2012-t írunk, a harmadik évezred elején járunk... Nem dicsőség ez, hanem egyszerű tény, ahogyan az is, hogy ennek a mostaninak is az URa az Isten! Ha valaki azonban nem veszi tudomásul a tényeket, akkor súlytalanná, hiteltelenné válik, s olyanra kínálgatja a megoldást, ami a ma emberének nem probléma...

Sokan nem értik ezt a mostani felgyorsult-, technikai-, tudományos-, médiahazugságos-, áldemokráciás világot, de ráadásul a meg-nem-értéshez még jelentős csalódás is társult, mert senkinek nem tetszik a profit Isten fölé helyezése, belekeseredtek a világ természeti kincseinek korlátlan kirablásának, s ezzel a Föld ökoszisztémájának lassan visszafordíthatatlan megrontásába. Ha nem is a többség, de jelentős része a világnak jól látja, ha az ember részvétnélkülisége a teremtettség, s a többi teremtmény irányában tovább tart, annak apokaliptikus következményei lehetnek, s abba bizony belepusztulhat gazdag is meg szegény, keresztény meg a nem-keresztény ember is!

Ha valaki felvállalja kereszténységét, s nem a marslakóknak, hanem a földlakóknak akarja hitelesen közvetíteni Krisztus szeretet-evangéliumát, akkor a legfontosabbat nem kerülheti ki: ez pedig a hűség. Sokan - nemcsak keresztények - élnek abban a tévhitben, hogy saját ideológiájuk az egyetlen "üdvözítő" megoldás mindenre. Az ideológia azonban csak egy tan, egy próbálkozó, emberi alkotás, ami megpróbál megoldást adni az életre. Nos, perfekt megoldást egyik se nyújt, mert ha nyújtana, akkor nem nőnének ki újra és újra különféle elképzelések, hogyan is kell "jól csinálni az életet", hogy mindenkinek jó legyen... Ha lett volna legalább egy, ilyen minden korban és minden helyzetben megoldást adó "üdvözítő ideológia", akkor azt a Mester tanítványainak bizonnyal lediktálta volna. Krisztus azonban nem mondott tollba semmit, de a szeretet halálig menő következetességével ment fel a Golgothára, példát mutatva azzal, hogy a méltóságteljes élet az nem tantételekben, emberi dogmákban, nagyszerű ideológiában gyökeredzik, hanem az Isten iránti engedelmességben, a hűséges életben... Ugyanis megoldása mindenkor és mindenre csak az Istennek van! Az Isten útja a megváltásé, az emberé meg mintha az idők végzetéig az ideológiák útja lenne... Tényleg, miért is favorizáljuk mi inkább a kétes kimenetelű saját elképzeléseinket az Isten "működő" megoldása helyett?

Aki komolyan veszi kereszténységét, az elsősorban nem a lélek-szorító betű alapján tájékozódik, hanem a Lélek által. A Lélek ugyananis az, Aki megbizonyosítja az Isten akaratát, s eleveníti meg az életet, azaz teszi élhetővé. Sokan azért fordítanak hátat a kereszténységnek, mert a "bizonyságtevő lelkek" élhetetlen, törvényeskedő okoskodásokra alapozott, életszerűtlen megoldásokat kínálgatnak a világ bajainak megoldására. (Sokan vannak, akik rajongásukból fakadóan a betűre koncentrálnak és a betűtől nem látják, nem értik Isten akaratát.) Az ilyetén naiv, fundamentalista támogatása a Gonosz szisztémájának - Isten majd úgyis mindent megold(!) -nem vezet se előbbre, se magasabbra, hiszen az isteni szeretet az nem felszínes, látszatmegoldásokat "kínálgat", hanem erőtől és józanságtól áthatott, hiteles, másokat is Krisztus követésre vonzó Életet! (Megjegyzés: Természetesen Isten egyszer majd mindent megold, de eladdig azért nekünk is hagyott egy kis javításra szoruló részt, hogy észrevegyük: teremtői akaratának megvalósulásában partneréül választott ki minket!)

A misszió tehát nem "észosztást" jelent, a "mindent jobban tudok nálad" taszító pökhendiségével, hanem ÉLETET, Isten szerintit. Ezt pedig nem magyarázni kell, hanem egyszerűen csak élni. Az Isten közelében természetesen élésnél vonzóbb, s hitelesebb misszió ugyanis nincs! Ezt hívjuk: kegyelmi küldetésnek...

Ő pedig ezt mondta nekik: "Ti igazaknak tartjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos... Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörő, és aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el, szintén házasságtörő."
Lk 16,15 és 18

Fájdalommentes, már-már "baráti" válás? - Ez bizony illúzió! Válóperes ügyvédek és bírók a megmondhatói, akik naponta találkoznak az "élet valóságával", hogy mi mindenre is képes elkeseredésében az emberfia vagy emberlánya... Therapeutáknál telesírt zsebkendők, barátnők könnyes vállai a tanúi annak, hogy a válás bizony rettenetesen fáj! S akkor még nem is említettük azokat, akik mindig a legnagyobb árat fizetik a szétszakadt családban: a gyermekekek. Utólag persze már mindenki nagyon okos, s ennek hangot is ad, hogy a kapcsolatnak - emberi szemmel nézve -, már az elején sem jósolt nagy jövőt senki, de már ahogyan Moliére i s megfogalmazta: "Mert ilyen a szerelmes: szeme nem lát hibát /S tündöklő hattyúként imádja a libát." S jóllehet a barátok, barátnék ilyetén hallgatása nagyon beszédes, de ki veszi ezt észre a nagy rózsaszín vakságban?

A vak szerelem tényleg ilyen, de a valódi szerelem, amelyet a szeretett társ, a "nagy Ő" valódi és nem képzelt egyénisége kelt, egészen más: tartós, sohasem hal meg; idő, távollét, akadályok, ha át is alakítják (szeretetté, megbecsüléssé), nem sorvasztják el. Megőrzik a szív, a lélek legtitkosabb rejtekeiben valahogy úgy, ahogyan evangélikus Mikszáth Kálmánunk Olej Tamása, aki 16 évvel felesége halála után az asszony hangját hallja az erdő fáinak susogásában... A tiszta szerelemnek legfontosabb ismérve idővel mindig a felszínre kerül: ez pedig a hatása. Az igazi egymásratalálásban a szerelmes lelke megtisztul, közönséges embereken nemes tulajdonságok jelei mutatkoznak meg!

A gond csak az, hogy, amit Isten egybe/rendelt-, szerkesztett, azt ember ne válassza szét, ne bírálja fölül! Isten ugyanis megteremtette a világmindenséget az Ő bölcs rendelése szerint, mindennek szilárd alapot vetett, mindent odaajándékozott az embernek - S mi lenne a legnagyobb ajándék az életünk és az alkotás örömén kívül, ha nem az, hogy egymás ajándékai lehetünk? - hogy óvja, vigyázzon rá, sőt még azt is mondta: "Íme mindez igen jó!" -, s erre pedig azt mondja az okoskodó, öntelt ember: "Nem jó! Én nem így akarom! Nekem más kell!" Még a régi népi bölcsesség is azt mondja, amikor a vásári forgatagban megszédült, de hazaérkezésre már kitusztult elméjű/lelkű legény keserű csalódottságában azt mondja: "Édesapám! Én nem ezt a lovat akartam!"... Az apa pedig csöndesen csak annyit válaszol erre: "Édes fiam, akkor meg minek ültél rá?"

Isten nem erőszakos, hanem szelíd, s nagyra "értékeli" az önkéntességünket - ezért is kaptuk tőle a választás szabadságát -, s így azt mondhatná: Jól van ember, tedd amit jónak látsz a te szemeddel, de a törvényemet nem változtatom meg a kedvedért, mert az úgy jó, ahogyan van! S ha belegondolunk: tényleg eléggé nagy balgaság a teremtmény részéről, ha felülbírálja Teremtőjét...

S az oktalan ember elindul a magaválasztotta új, s izgalmakkal teli útján, s azt hiszi, hogy mindent hátrahagyott... Jó lenne, de nem így van! Az emlékek - a jók is, meg a rosszak is - ott maradtak a lelkében, s majd a legváratlanabb pillanatokban törnek elő! (Ez is isteni törvény.) Hiába a hangzatos életfilózófia, a csalóka élmények gyorsan tova-illó visszajelzései, ami rombol az az Isten előtt utálatos, s ami épít, s növel - az pedig mindig kedves az ÚR előtt. Ha nem így lenne, akkor semmi értelme nem lenne se emberi küzdelmeinknek, se hitbéli fejlődésünknek.

Közhelyes, de igaz: mára nagyot fordult a világ! Egyre többször hallani manapság, hogy nem a férfi bocsátja el feleségét, hanem fordítva! A válás oka mindig egy és ugyanaz: a hiány! Ez megmutatkozik, karekter-sérült jellemben, amit a hétköznapok sodrásában egyszerűen nem lehet hosszútávon elhordozni. A megoldás ősidők óta ugyanaz: meg kell változni. Ez a folyamat azonban csak kicsiny részben irányatható kívülről, az eredményt hozó változás az mindig belülről, a lélek mélyéről indul el, onnan, ahol az Isten lelke is meg-megmozdít minket. Itt azonban már nem a "Hogyan?" a fontos, hanem az, hogy működik...

Majd hozzátette Jézus: "A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért;
Mk 2,27

A teremtés munkáját Isten a hetedik nappal tette teljessé. Megáldotta és megszentelte ezt a napot. A szabbat/sabbát (szombat) szó jelentése: nyugalom. Csak rész szerint tudjuk összeszedni, mi minden volt benne ebben a napban. Benne volt a teljesség: kész a teremtés munkája. Teljessé vált az az isteni rend, mely az egész teremtést fenntartja, működteti.

Élménytársadalmunkban az utóbbi egy-két évtizedben szokássá vált, hogy szép hétvégét kívánunk egymásnak! De mit takar ez a szó, hogy "hétvége"? Általában azt értjük rajta, hogy nem kell bemenni a munkahelyre, nem kell iskolába menni(!), magam rendelkezem az idővel, szórakozhatok, elintézhetem azt, amire hét közben nem volt időm, stb. Sok minden jut az eszünkbe, amikor halljuk ezt a szót: "hétvége". Pozitív és negatív dolgok. És amikor szép hétvégét kívánunk, akkor azt szeretnénk, ha a pozitív dolgok érvényesülnének. Csak van ezzel egy probléma! A hétvége általában magába foglalja a vasárnapot...

Érdekes módon, ha kimarad a hétvégéből a "vasárnap megszentelése", akkor nem sikerül igazán szépre a hétvége, mert a vasárnap sokkal több, mint egyszerű hétvégi munkaszünet. II. János Pál pápa mondta olyan szépen: "Ha a vasárnap elveszíti eredeti értelmét és pusztán egyszerű hétvége lesz, az ember olyan szűk horizontba zárul, hogy többé már nem képes látni az eget." Nos arra való a nyugalom napja, hogy horizontálisból vertikális legyen! Ugyanis ha az ember csak előre néz, de fölfelé soha, akkor nem találja meg az élet értelmét... Márpedig az élet értelmét az adja, hogy ne csak előbbre jussunk, hanem magasabbra is. Ha előbbre jutsz, akkor sikeres vagy, ha magasabbra, akkor áldott! A minőségi élet ugyanis azt jelenti: az életemet magasabb szinten élem meg. Sokan ezt anyagiakra értik, pedig lelkiekről van szó, hiszen valaki az anyagi jólétben is lehet boldogtalan, s lehet valaki szerényebb körülmények között is megelégedett és boldog.

Ez az egész "vasárnap-probléma" persze csak azoknak probléma, akik tekintete már nem csak erre a világra irányul, hanem időnként belekacsingatnak, beleéreznek a nemlátható isteni világ valóságába is. Akinek Isten sem jelent semmit, azok a vasárnapon sem "problémáznak" - rajtuk nem is illik számonkérnünk semmit. A számot adni minden embernek magának kell az életéről, a vasárnap dolgát is nekem, magamnak kell lerendeznem a JóIstennel.

Isten a hatodik nap megteremti az embert, majd befejezi a teremtést a hetedik nappal, hogy a nyugalom napját már az Isten és az ember együtt tudja ünnepelni, ha már Isten az embert a maga képmására és hasonlatosságára teremtette... Az ember azonban nem akar együtt ünnepelni az Istennel, s ezért a vasárnapot, a megszentelődés nyugalmi napját - különösen a 20-21. századi ember(!) - a maga képére és hasonlatosságára alakította át, s ezzel igen messze került az Isten szerinti nyugodalomnap rendjétől és tartalmától... Egyébként ez a vasárnap lehet a szombat is - ha személyes meggyőződése alapján valaki így véli jónak -, hiszen a Biblia sem mondja ki, hogy melyik legyen a hét közül a szabbat, vagyis a nyugalom napja, csupán ezt a különleges napot nevezi hetediknek. (A Bibliában egyébként a hetes számi mindig a tökéletességet jelenti!)

A Biblia szerint a legkisebb gyülekezet a család, s a családban tudjuk leginkább megélni az isteni élet-programot, hogy ti. szeressünk, s hagyjuk, hogy szeressenek minket. Mivel mindannyian Isten gyermekei vagyunk, ezért a gyülekezeti közösség is egy családi közösség - legalábbis az kellene hogy legyen! Aki kivonja magát a hétvégi családi a és közösségi életből, az idővel magányos lesz, s a magány szüli a legrosszabb gondolatokat! Elhiteti velünk, hogy a vasárnap is ugyanolyan nap, mint a többi... Ha valaki számára ez az állapot bekövetkezik, akkor igen szomorú az élete, mert akkor csak hétköznapjai - jobb esetben csak munkanapjai - vannak, de teljességre, békességre az sem juttatja el az embert, ha a munka válik az istenévé...

Ha valaki megszenteli az ÚR napját, s a templompadban is hálát tud adni a Teremtő Istennek, annak nemcsak a szívében rajzolódnak ki újra az elmosódott isteni evidenciák, de rádöbben arra is, hogy a valóságban minden egyes nap az Istené... s ekkor megtörténik a csoda: az eddigi taposómalomba-rántó, szürke hétfő is szivárványszínűvé válik, hiszen ez a napot már nem én kezdem el, hanem Isten kezdi el bennem...

nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte,
1 Kor 8,6a

Nem újkeletű a felismerés: ha a "gyengébbik nem" lenne az erősebb - egyébként réges-régen volt ilyen, és matriarchátusnak hívták -, akkor gyaníthatóan most nem azt mondanánk, hogy Atya-Isten, hanem azt: Anya-Isten. Nem kívánok így kora reggel reklámot csinálni a feminista teológiának, melyből hullámszerűen újra és újra előtör egyfajta emancipációs törekvés: a nő (is) ember, de abban teljesen igazuk van a Szentírást magyarázó kollegináknak, hogy az elmúlt kétezer esztendő keresztény teológiája egyértelműen androcentrikus. Azt pedig kár is lenni tagadni, hogy a saul-páli "a nő a gyülekezetben hallgasson"-elv már a hellén kultúrában megbukott, no meg azt is, hogy a keresztény hit terjesztői/támogatói elsősorban nők közül kerültek ki...

Tény, hogy a harmadik évezred elején, még ha triumfál is a vallási fundamentalizmus - úgy a keresztény, mint a mohamedán -, épp ideje lenne az elmúlt kétezer év egyháztörténeti tanulságait is levonva felülvizsgálni a keresztény terminológiát! Hiszen Istenben sem az "atyasága", a "fiúsága" vagy feminin elemet indirekt módon képviselő "szentlelkessége" a kiemelendő, hanem az, hogy Isten a Legfőbb teremtő, kormányzó és fenntartó erő a világban! Isten istenségének "nemet" adni, s "Mennyei Atyaként" megszólítani ugyanolyan ellenmondásos, mintha azt mondanánk: "Mennyei Anyánk", s most itt ezt ne tévesszük össze a katolikus népi vallásosság Szűz Máriát isteni piedesztálra emelő rajongásával.

Isten erő, Isten hatalom, Isten a Végtelen Teremtői Akarat. Ő az, Aki által létrejött a világmindenség legutolsó atomi részecskéje is és Neki "köszönhető", hogy itt és most vagyunk - élünk, mozgunk, s gondolkodhatunk Őróla... Nem mi voltunk előbb, s Őt csak kitaláltuk volna - ez egyébként tipikus véges, s egyszersmind szánalmasan földhözragadt gondolkodás(!) -, hanem fordítva! S mivel Ő Mindenható, ezért még mielőtt megformálódtunk volna Édesanyánk méhében, Ő már tudta, hogy mi milyenek leszünk, s hogy milyen sorsot szán nekünk... Ezért is van Ő mibennünk, s mi Őbenne! Ezért vagyunk, létezünk, élünk Őérte...

Isten tehát EGY. Nem kettő, nem három, hanem EGY. EGY és oszthatatlan. Nyelvtani próbálkozásaink, hogy megértsük Isten "istenségét" csak próbálkozások maradnak a világ végezetéig, ahogyan Isten létének is az egyetlen bizonyítéka a világ végzetéig az Ő Végtelen, gondviselő Szeretete! Akit megérint ez a szeretet, az nem teológiai igazságokat keres, hogy aztán azokból dogmákat gyártson, hanem szívében forgatja a krisztusi tanítást, s a Mestert követve halálig menően alárendeli életét a Szeretetnek - mert ebben van elrejtve lelkünk, s földi életünk kiteljesedésének lehetősége...

"Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna! ...Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre? Nem - mondom nektek -, hanem inkább meghasonlást."
Lk 12, 49 és 51

Nem csoda, hogy a jézusi tanítás meghasonlást okoz... Az Istentől elfordult ember "szépen berendezte" a maga kis bűnös világát, s amíg az áll - s valahogyan mindig megállt, ha véres harcok, háborúk árán is -, eladdig úgy érzi az öntörvényű ember: Istenre nincs semmi szükség ebben a világban.

A világot - amit azért teremtett Isten, hogy az a szépnek, a jónak, az emelőnek a helye/temploma legyen -, a kufárlelkűek rablók barlangjává tették. Ezek bitangok/latrok a barlangjaik félhomályában elrejtőzködve támadnak szépet és jót, s harcot indítanak minden olyan érték ellen, ami az egyes ember és a közösség életét tartalmassá teszi itt a Földön, s közelebb viszi a Teremtőjéhez. Legyen bőrük színe fehér, fekete vagy sárga, vallásuk tradicionálisan régi vagy ezoterikus-új, egy valami szorosan összeköti őket: az önérdek. Haszonleső szívük egy ütemre ver: nekünk, nekünk, nekünk...

Alapigénket gyakran idézik azok a szektás rajongók, akik úgy gondolják, hogy Jézus URunk azért jött ebbe a világba, hogy a normális családban felnövekvő fiatalokat - tartalmas, értelmes életet kereső tinédzsereket - kiszakítsa, s a "megváltottság eufóriájában" megfürösztve örökre hátat fordítsanak a szülői háznak... Amikor meghasonlásról beszél a Mester, akkor nem erről szól! Csak aki nem érti az Isten Küldöttét, az gondolkodik ilyen anarchista módon, s hiszi csőlátó együgyűségében, hogy az Isteni Rend majd csak akkor kezdődhet el, ha előtte mindent lerombolunk. Jóllehet a Mester így tanít: "mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van" (Mk 9,40)

Amióta az ember birtokolja a tüzet, azóta érez valami ellenállhatatlan erőt arra is, hogy pusztítson vele. Romboló kedve azonban nem állt meg se az atom-, sem pedig a hidrogén-bombánál! Így aztán amíg világ a világ, addig mindig lesznek akik rombolni, s lesznek, akik meg építeni kívánnak. Ők békességben sosem lesznek egymással...

Korunk nagy-nagy csalása-ámítása, hogy bűn ellen nem harcolni, hanem tolerálni kell azt, hiszen minek küzdeni ellene, ha úgy sem tudjuk legyőzni? Nem egyszerűbb, konfliktusmentesebb inkább elviselni a bűn "másságát"? Sajnos ez az életvezetési logika hasonlít ahhoz, mintha azt mondanánk a mocsárba került embernek: "Ne mozogj, mert elsüllyedsz!" A megoldás azonban soha nem ez, hiszen a lápba került ember idővel így is úgyis elsüllyed - csak ha kapálódzik, akkor hamarabb -, hanem külső segítségért kell kiáltania! Ilyen helyzetben ugyanis csak az tud segíteni, akinek a lába már szilárd talajon áll...

Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba."
Mk 10,13-15

Isten országában másképpen történnek a dolgok... szép lassan meg kell tanulni minden tanítványnak, hogy Isten országa nem a hatalmi kérdések helye (Zebedeus-ifjak - ki üljön Jézus baljára és jobbjára?), de nem is evés ivás és házasodás helye... "Tévelyegtek, mivel nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát. Mert a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben." - mondja Jézus URunk, s az apostol is így tanítja: "Mert az Isten országa nem evés , nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm." (Róm 14, 17)

A Mester példaképpen állítja a gyermekeket a tanítványok elé, azok legnagyobb meglepetésére. A gyerekek szoktak tanulni a felnőttektől - jót is, meg rosszat is -, s nem fordítva; de mi az, amit eltanulhatunk a kicsinyektől? Az írásmagyarázók általában azt szokták üzenetként ebből a jézusi cselekedetből kiolvasni, hogy a hívő embernek úgy kell fogadni az Isten dolgait, mint a gyermek, azaz teljes őszinteséggel, teljes ráhagyatkozással. Tény, hogy a gyermek mindent elfogad, a rosszat is, eltűri a bántalmazásokat is, mert ösztönösen túlélni akar, de életében a legfontosabb mégis a játék! Önmaga, s a világ megismerése elképzelhetetlen játék nélkül. Ha egy gyermektől megvonják a játék örömét, a legrosszabbat teszik vele... nemcsak ellopják tőle élete legszebb szakaszát, de egy életre maradandó lelki károkat okoznak ezzel!

A játékban ugyanis a legfontosabbat éljük meg, ami szükséges a teljes élethez: a folyamatos változást! Aki tud játszani, az tud változni is! A játékhoz elengedhetetlen, hogy ne legyünk merevek, hanem nyitottak legyünk, hogy a játékot nagyon komolyan vegyük, hiszen az csak akkor "igazi", ha mindenki teljes odaadással, s nem csak úgy "játékból" játszik... Gyakran mondjuk, hogy az élet egy nagy játék, de az, aki nem veszi halálosan komolyan, az nem érzi jól magát benne - boldogtalan.

Szerelmet megélni is csak teljes odaszánással lehet, ahogyan hitet is. Félig-meddig szeretni vagy hinni -, nos ennek semmi értelme nincs! Olyan az, mint az a rossz tűz, amelyik nagyon füstül, néha-néha kicsap belőle még egy nagy láng is, de meleget sosem ad. Márpedig a tűz mellett melegedni szeretnénk, a hitből pedig békességet akarunk nyerni...

Gyaníthatóan azok a gyermekek, akik Jézus közelében lehettek, nem sok mindent tudtak Jézusról, s amit halottak Róla, azok sem veretes teológiai igazságok, dogmatikus megfogalmazások voltak, hanem a gyermeki képzelet szűrőjén áthatolt egyszerű ismeret, hogy ti. ennek a Jézusnak a közelében lenni jó. A nagy kérdés, mindig ez: vajon Isten gyermekeiként kell-e nekünk többet tudni, mint azt, hogy: Nála lenni jó? Aligha. Felnőtt okoskodásunkkal, törvényeskedésünkkel - mint az autoriter tanítványok, akik tudni vélik, ki mehet a Mester közelébe, s ki nem - csak elrontjuk az élet nagy játékát! Pedig ha csak... egyszerűen... Istennel együtt (komolyan, mint a gyermekek) játszanánk, akkor mienk lehetne a mennyek országa!

Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje...

Mert az Isten "bolondsága" bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten "erőtlensége" erősebb az emberek erejénél.
1 Kor 1,18 és 25

XVI. Benedek pápa homlokáról végre eltűnhettek a ráncok, felszáradhattak az izzadtságcseppek, hiszen lassan egy éve, hogy az Európai Emberi Jogok Legfelsőbb Bírósága (15:2) arányban méltóztatott olyan döntést hozni, mellyel érvénytelenítette egy korábbi határozatát, mely szerint az iskolában kifüggesztett kereszt sérti a tanulók vallási szabadságát. Ha valaki azt gondolná, hogy ez egy egyszerű jogi procedúra volt - bizony nagyot téved! Komoly, "jogiasítható" ellenérveket hoztak fel a neoliberális európaiak, hogy a keresztet kiebrudalhassák a közintézményekből, s az iskolákból... Nos, a csendes (még keresztény!) többség fellélegezhetett, s néhány szülőnek "sajnos" el kell még egy darabig viselni Itáliában, hogy Jézus Krisztus állandóan jelen van az osztályteremben - legalábbis szimbolikusan.

A szimbólum görög eredetű szó (szümbolon), jelentése: melléállítás, összevetés, egybeesés, ráismerési jel. Talán eredeti jelentése ilyesféle lehetett: a felismerést lehetővé tevő jel: valami kettévágott, de összeilleszthető tárgy, melynek egy­egy felét más­más személy őrizte. A szimbólum két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja. S egy kis etimológia kedvéért szembeállítható a szümbolon szóval a diabolosz (görög újszövetségben ez a szó a Sátánt jelöli), melynek jelentése ellenpontként is értékelhető: széttörő, szétszedő, szétdobáló.

A diabolosz tehát azt az erőt képviseli a világban, ami a hasadás, a viszály, a „két­ség”, a kettétörés irányába hat, míg a szimbólum az egység felé mutat. A szimbólum így kiteljesedett értelmében metafizikai – természeten túli – igazsághoz vezet el, vagyis a hétköznapi, ­ fizikai, materiális – valóságon túl megélhető igazságról szól. Valószínű tehát, hogy az ember azért alkotta meg a szimbólumokat, hogy jelezze vele a tudatosan megtapasztaltat, de másmódon kifejezhetetlent: az emberi tudatnak olyan állapotát és lehetőségét, amelyre nincs szó – legfeljebb kép – aminek megértése már kulcs is lehet megtapasztaláshoz. Míg a filozófiai ítélet a formális logikai igazságot, addig a szimbolika az ésszel felfoghatatlan igazságot tartalmazza. A szimbólumok nem önmagukért jöttek létre, hanem bizonyos, méghozzá ellentmondásos célból: hogy egyidejűleg feltárják és elrejtsék az igazságot. Ennek megfelelően a szimbólum három funkciót tölt be: a lelki lényegek jelölését, az emberek hozzájuk való felemelését, valamint az érzékfölötti világnak a létezők szintjén való reális megjelenítését. Mivel számtalan dolog az emberi megértésen és felfogáson túl található (transzcendencia) állandóan szimbolikus fogalmakat kell használnunk ahhoz, hogy olyasmiket mutassunk meg, amiket nem tudunk meghatározni, vagy teljes mértékben felfogni. Ez az egyik oka annak, hogy minden vallás szimbolikus nyelvet illetve képeket használ...

A tudományos – ezen belül a technikai – gondolkodás uralkodóvá válásával a szimbólumok rendje, azok mitologikus megközelítése elvesztette jelentőségét az emberi társadalmak életében. Illetve olyan "korcs képződmények" kezdtek kialakulni, mint például: a jólmenő  cégek, üzletek logói,  a  számítástechnika  felhasználói által jól ismert ikonok, a bonyolult, lármás, hemzsegő életünk eligazítói a piktogramok, a zakónk hajtókájára tűzött - hovatartozásunkat felfedő jelvények, vagy a fogyasztásra serkentő termékgyártók és forgalmazók márkavédjegyei.

Ezek után nézzük meg röviden, mi a gondja az embernek azzal az ősi, univerzális alakzattal - a kereszttel -, amihez talán a legtöbb jelentéstartalom társult, egészen a civilizáció hajnalától kezdődően. Egyiknek ugyanis a kereszt a világfa és az életfa geometrikusan megfogalmazott változata, a másiknak az ellentétek összehangolását, összekapcsolását, egyensúlyát, a szellemi és anyagi világ párosítását jelenti, a harmadiknak pedig - nekünk keresztényeknek - Krisztus halál feletti győzelmének szimbóluma. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy más kultúrákban a kereszt az elnyomás, a kizsákmányolás, a pusztítás jelképévé vált...

Mitől megtartó erő tehát a kereszt? Amit az első századokban Jézus követői még szégyelltek kiábrázolni, s helyette inkább a halat rajzolták, karcolták, festették vagy vésték használati tárgyaikra, sírköveikre. Attól, hogy Isten világot átölelő, mentő szeretetét jelenti. Hogy Isten szeretete nélkül nincs élet, nincs létezés. Se itt a Földön, se "odaát"! Az egyetlen garancia az örök létre, az örökéletre Isten maga! Az ember ugyanis önmagában múlandó, magától nem támadhatna fel, de "csak úgy magától" nem is születhetne meg újra (reinkarnálódhatna, ahogyan ma ezt sokan hiszik a keresztények között is). S ha már újra-születés divathulláma, akkor szögezzük le: az ember újjászületni sem képes Isten nélkül...

A kereszt a szeretet abszurditását jelenti. Képes vagyok meghalni, hogy az élet élhessen. S ugyan vért ontani a szabadságért, emberi méltóságért nem egyszerű dolog, de a legnehezebb mégis naponta meghalni a bűnnek, s életünk végéig, halálunkig önfeláldozóan szeretni... Isten ereje azonban erősebb a mi erőtlenségünknél -, ez Krisztus evangéliuma!

Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az ÚRhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy,
Jóel 2,13a

Alapérzések váltakozásában telik életünk, kizárni egyiket sem tudjuk. Örülünk, szeretünk, haragszunk, félünk vagy éppen bánkódunk valamin. Aki tisztában van érzéseivel, az őszintén felvállalja azokat, s nem "helyettesíti" mással. Vannak helyzetek, pillanatok, amikor félelmünkben vagy bánatunkban inkább sírtunk volna, de nem tettük - neveltetésünkből fakadóan vagy körülmények hatására - s, inkább utat engedtünk a haragnak. A hívő (istentudatú) ember is (néha-néha -, hiszen ő is emberből van) haragszik... De gondoljunk csak Káinra! Tudta, hogy Isten élete valósága, de nem értette Isten gondviselő szeszélyét, s ezért rettenetesen nagy haragra gerjedt. Tulajdonképpen Istenre haragudott, de dühének lángja még Isten zsámolyáig se ért volna fel, ezért gyilkos indulata azt emésztette fel, aki a közelében volt: testvérét, Ábelt.

Lelkünk igen bonyolult "szerkezet", valójában - így véli a hívő ember -, Isten nélkül nem tudunk úgy bánni magunkkal (lelkünkkel), ahogyan szeretnénk. Kell a külső, az isteni segítség! Megismerni igazi valónkat, teremtettségbeli énünket csak akkor tudjuk, ha Isten színe elé állunk... Hogyan? Úgy, hogy Isten maga tart tükröt írott és íratlan törvényein, lelkiismeretünkön keresztül. Ebbe belenézni nagy bátorságot, elszánást s ugyanakkor nyitottságot kíván, mert a következő lépés már a változtatás... Változni pedig még nehezebb, mint eldönteni, hogy változni akarok! Egyik lelki beszélgetésemben - lassan harminc éve -, hangzott el a következő mondat: "S tudod, akkor az EDDA együttesből a ... azt mondta nekem: "Menj el, s térj meg az Istenhez... Neked még sikerülhet!"

Életünk folyamán mindvégig formálódunk, s hogy formálódhatunk ez maga az evangélium! Isten kezébe helyezni életünket sosem késő, Ő ugyanis - velünk ellentétben - sosem mond le rólunk. Irgalmának köszönhető, hogy nem engedi el a kezünket, türelme a biztosítéka annak, hogy eltávolodásunkban még addig is eljuthatunk, hogy Őt kísértjük/provokáljuk, de felfoghatatlanul nagy szeretete mindig győzedelmeskedik -, de lehet, hogy ezt már csak akkor tapasztaljuk meg, amikor erről már senkinek nem tehetünk bizonyságot... mert Isten utolsó vonzásának már nem tudunk ellenállni, s ki kell lépnünk ebből a világból.

Sok minden adhat szomorúságra okot, s ha nincs külső testvéri, lelkipásztori, akár orvosi segítség is, akkor negatív érzelmeink háborgó tengerén ragadunk, s nem találunk vissza a nyugalom kikötőjébe: ezt hívják depressziónak, "nyomott hangulatnak". Vannak persze társadalmak, ahol az elvárások mások, s ki sem lehet ejteni ezt a szót, s azt mondják "ilyen nálunk nincs is" (Japán), de ha azt mondják erre a tünetegyüttesre, hogy a "lélek náthája" - az már társadalmilag elfogadott.

Aki Isten színe előtt szomorodik meg - azaz (meg)bánja, (be)látja bűneit, hogy ti. nem tudott istenképűségre teremtett méltósága szerint élni -, az nem a külső elvárások szerint alakítja életét, hanem a szívét a kegyelem által megtisztítva, szíve szerint él...

Hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.
1 Kor 2,5

Régi felismerés: ami emberi, az idővel elmúlik, ami meg Istentől van, az hosszú ideig vagy talán örökre is, megmarad... Királyok, "nagyotmondó" politikusok jönnek-mennek -, de Isten változatlan igazsága mindig marad! Így van ez a kor-szülte ideológiákkal is, amiket azért talált ki az ember, hogy megpróbálja megoldani velük a mindennapi élet számos gondját-baját. Az ideológiák is időszakosak, legfeljebb néhány generáción át tartanak ki mellettük az emberek, hiszen az életet nem lehet ideológiákra alapozni, életet csakis életre lehet építeni. Az ideológia elmélet, az élet pedig a gyakorlat, s amit meg lehet valósítani egy ideológiából - nos, annyit is ér.

Az ideológia szó "nézet-rendszert" jelent, azaz világlátást. Ki hogyan látja a világot, úgy él benne. Az egyik így helyesnek véli a vérbosszút és férfiként teljesen normálisnak tartja a nők elnyomását, a másik helyesnek véli, hogy mindenek felett a pénz, a gazdaság kell hogy irányítsa a világot, a harmadik pedig megvan győződve arról, hogy mindent meg kell bocsájtani... Lehet, hogy az ember mindent meg akar bocsájtani, s mindent el akar felejteni, de a testben élő ember számára ez teljességgel sosem lehetséges. Vannak dolgok, amiket nem tudunk elfelejteni, s talán nem is szabad, hogy elfelejtsük... Isten sem felejt, Ő mindent számon tart!

Tény, hogy igen különfélék vagyunk és mindenki egy kicsit másképpen látja a világot. Ha csak a vallások világát vizsgáljuk, már annak sokszínűségébe is beleszédülhetünk! Ki mit hisz, úgy éli az életét, s ha világnézetünk nem is érthető a másik számára, a cselekedeteink mindenki számára egyértelműen ugyanazt jelentik! A jót és a rosszat mindenki meg tudja különböztetni -, hiszen Ádámon keresztül mi örököltük a jó és a rossz ismeretét! (Az persze megint egy másik kérdés, hogy vannak helyzetek, amikor nem akarjuk, hogy felismerhetővé váljék a jó vagy a rossz!) Annyi bizonyos, hogy amit cselekszünk - vagy amit éppen nem cselekszünk meg, azaz elmulasztunk, aszerint ítél meg minket a másik ember illetve a világ. S itt a világ nem feltétlenül a globális nyilvánosságot kell hogy jelentse, megtörténhet, hogy a "világ" három padon ücsörgő fejkendős néni vagy egy segítségre szoruló embertársunk tekintetében "realizálódik"...

A hit így soha nem elmélet, hanem gyakorlat. Életforma. Aki azon vitatkozik, hogy milyen az Isten, és azt tartja az élet legfontosabb kérdésének, hogy melyik világvallásnak/felekezetnek van igaza, az még a véges emberi bölcselkedés foglya, s nagyon messze van a hit lényegétől. A hit ugyanis nem bölcselkedés vagy "szépeket-mondás" művészete, a hit: Élet! A hit életforma, s kinek milyen a hite, olyan az élete, s viszont. Aki az Isten örök törvénye és evangéliuma szerint éli az életét, annak a hite is "normális", sőt követésre vonz, de akinek életében nem az istenadta élet normalitása tükröződik, annak a hite is életidegen, "abnormális" s egyben a józan ember számára taszító...

Akinek a hite Isten erején nyugszik, az józan és szeretetteljes, az nem csügged, hiszen jól tudja: omnia est gratia, azaz minden kegyelem. Kegyelem a pillanat varázsa, s kegyelem az alkotó munka, s kegyelem, hogy szerethetünk... Visszaélni az isteni kegyelemmel nem más, mint megcsúfolása az Istennek, azaz káromlása a Szent Léleknek...

A római katolikusok ekkor szenteltek vizet és tömjént – innen eredeztethető a nap magyar neve. Az angolok „Twelfthday” (vagy „Twelfthnight”), azaz „tizenkettedik napként” (vagy estként, éjként) tartják számon, ami a karácsonytól eltelt időre, egyúttal a karácsonyi ünnepek befejeztére utal. Ezzel függ össze a köztudatban ma is jelen lévő szokás: ezen a napon illik leszedni a karácsonyfát.

Az ünnep latin neve: Epiphania Domini – az Úr megjelenése. A keleti egyház ünnepei között a III. században mint Jézus születésnapja jelent meg – de később e jeles nap átkerült december 25-ére. Január 6. új tartalmat kapott – mást a nyugati, és megint mást a keleti egyházban. Nyugaton a Napkeleti Bölcsek, másként a Három Királyok megérkezésének időpontjával azonosították a napot – keleti jelentése szerint viszont ekkor keresztelték meg Jézust a Jordán folyóban.

Vízkereszt egyúttal fontos határnap is. Véget érnek a téli napfordulóhoz kapcsolódó szokások-ünnepek, és elkezdődik a télbúcsúztató-tavaszváró időszak – a húsvétot megelőző negyvennapos böjt kezdetéig, hamvazószerdáig tartó farsang.

Bizony a sok álommal és a sok beszéddel együtt jár a hiábavalóság. Ezért féld az Istent!
Préd 5,6

Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

Vörösmarty Mihály a "Merengőhöz" c. versében tökéletes definícióját adja az ábrándozás hiábavalóságának. Érdekes megfigyelni, hogy a köztudatban helytelenül él ez a Vörösmarty-igazság, mert sokszor csak úgy idézik, hogy "az álmodozás az élet megrontója". (Esetleg Vörösmarty egy népi szólásból merítette az ötletet?) Annyi bizonyos, hogy az álmodozás, s az ábrándozás ikertestvérei egymásnak, s mindkettő igen távol van a realitástól. S ha valaki a valóság biztos talaját elhagyva az ábrándozás/álmodozás ingoványos területére téved, akkor nemcsak megcsalja önmagát, de végzetessé is válhat: a lét szépsége, a harmónikus élet ugyanis nem a szertefoszló érzések/élmények kergetéséből áll, hanem abból az időnként kiábrázolódó boldogságpillanatok gyöngyfüzéréből, melyet az erő-szeretet-józanság fonalára a JóIsten kegyelme fűz fel...

Olyan világot élünk, ahol az élmény fontosabb, mint a valóság. A ma embere arra van a média, a reklámok által betanítva/idomítva, hogy a hétköznapokban is a habos-tortát keresse, jóllehet a mindennapok tartalmas megélésének, a holnapi feladatok elvégzéséhez szükséges mai erőgyűjtésnek az alapja egyedül a mindennapi kenyér... A kenyérből nem tudunk annyit enni, hogy elrontsuk a gyomrunkat, mert időközben jóllakunk vele, ellenben a torta mértéktelen evésének megvannak a maga veszélyei. Sok fiatal elé gurítják a szülők - csupa jószándékból - az egzisztenciális piros szőnyeget, mindenük megvan, habzsolják az élet pralinés finomságait, de idővel csömört kapnak tőle...

Az élet erejét ugyanis nem az adja, hogy magamat kényeztetem benne, hanem az, hogy másokért (elsősorban a szeretteimért, az "enyémekért") küzdök. Fájdalommal jár, ha az ember nem kap szeretetet, de a tragikus szenvedés az, ha nem adhat... Arra vagyunk ugyanis teremtve, hogy adjunk, s ha egymásnak ajándékaivá tudunk válni, akkor elértük a Teremtés célját. Az életet ugyanis nem álmodni kell, nem is magyarázni, hanem élni...

A Szentírás arra tanít minket, hogy az álmodozás/ábrándozás sehová sem vezető passzivitásba süllyeszt, de az Isten tisztelete/félelme aktivitásra sarkall. A jó cselekvésében való buzgólkodás nemcsak kiteljesíti földi létünket, de előbbre (és magasabbra!) is juttat azon az úton, ami Ahhoz vezet, Akinek vonzását nap mint nap érezzük életünk minden dolgában...

Ne lopjatok, ne hazudjatok, és senki se csalja meg honfitársát!
3 Móz 19,11

Lopnak, csalnak, hazudnak? Még a választott nép se mentes ezektől a gyarlóságoktól? De nem bizony! Mózes népe sem angyalokból, hanem hús-vér emberekből áll... Mert egyetlen nép sincs a földön, melyről azt állíthatnánk, ők kiválóbbak a többi néptől. Ha valaki mégis ebben hisz - vagy ebben a tévhitben élt, s a történelemben erre számos példa akad -, akkor az soviniszta, irredenta, fasiszta vagy rasszista... s egy-két jelzőt még találhatnánk azokra, akik császárok, királyok, diktátorok, imperátorok, vörös- vagy barna führerek mögé sorakoztak fel - nagy-nagy lelkesedéssel.

A bűnös természetű ember sajnos ilyen: meglopja, megcsalja, kijátssza még saját honfitársát is! Nem szent neki se rend, se törvény, hiszen nem féli az Istent, nem szereti a hazát, s családjában sem az övéiért küzd, hanem önmaga érdekeinek kiszolgálóivá teszi őket... Megcsalja azokat, akik legközelebb állnak hozzá, s hazugságokkal takargatja magát. Ideológiát keres, életfilozófiát gyárt, hogy elhitesse önmagával is: amit tesz, az úgy, ahogyan van: jó... Bizony a legnagyobb hazugságokat az ember saját magának találja ki! A súlyos kapcsolati válságok mindig akkor válnak krízissé, amikor kiderül az igazság! Az önbecsapás tragédiája akkor roppantja össze a lelket, amikor belátja az ember: eljátszotta a lehetőségeket... s vannak lehetőségek, amik már soha(!) nem jönnek vissza, mert a homokórában a homokszemek soha nem fölfelé szállnak, hanem lefelé esnek...

A lopás így válik az élet megrövidítőjévé is egyben. Aki "dolgokat" lop el, az a másik életéből azt a visszahozhatatlan időt is elveszi, amit az a másik ember a dolog megszerzésére saját idejéből feláldozott (értsd: becsülettel megdolgozott érte). De nem csak tárgyakat lehet eltulajdonítani, el lehet lopni pl. egy egész generáció jövőjét is! Hibás útmutatással, értékek relativizálásával vagy hamis értékek felmutatásával, az abnormalitás normalitásként való elfogadtatásával milliók életminőségét lehet tönkretenni egy életre! Aláásni a vágyakozást a szebbre, a jobbra, az építőre, meglopni a gyermekeket az értelmes önmegvalósításra való törekvésükben, személyiségromboló kultuszban - szektás elképzelésekben - nevelni, teljesítménykényszer-/ben,-re idomítani őket az egyik legnagyobb társadalmilag elfogadott keretek közötti merénylet az emberi szabadság és méltóság ellen...

Amíg lesz ember a Földön, eladdig törvényekre is szükség lesz, s amíg törvény lesz, addig ember is akad, aki az(oka)t valamilyen megfontolásból ki akarja majd játszani. A Szentírás arra tanít, hogy "Isten előtt nincs igaz egy sem", de a jó hír, hogy megigazítottak lehetünk... Akit pedig Isten "megigazít" az már nem magát keresi mindenben, hanem az Istent, s az Ő akaratát - mindenben...

Idősebb férfit ne dorgálj meg, hanem intsd mint apádat, a fiatalabbakat pedig mint öcsédet, az idősebb asszonyokat mint anyádat, a fiatalabbakat mint húgodat: teljes tisztasággal.
1 Tim 5,1-2

Minden fiatal rémálma, amikor egy idősebb elkezdi mondogatni: "Bezzeg az én időmben..." Használnak ezek a pesszimista monológok, erkölcsi prédikációk? Az én időmben nem sokat használtak, gyanítom, hogy így van ez ma is! A fiatal fiatalságából fakadóan most is habzsolni akarja a fényt, az öreg meg már tudja, hogy a nagy fény hamar elvakíthatja a látást. Tulajdonképpen nem volna semmi baj ezzel a világgal, ha az öregek emlékeznének rá, hogy ők is voltak fiatalok, és a fiataloknak is eszükbe jutna, hogy bizony egyszer ők is meg fognak öregedni...

Az öregeknek persze nem a fiatalokkal van gondjuk, hanem önmaguk fiatalságával! Az idős ember ugyanis emlékeiből él. Akinek fiatalsága értékek nélkül telt el, annak emlékei is szegényesek lesznek, aki fiatalságát nem arra használta, hogy értékteremtő életet éljen, az öreg korában sem tudja értékelni a napokat, s mindenkire csak panaszkodik. Érdemes belegondolni egy kicsit! Öregnek és magányosnak lenni... nos, ez önmagában is elég rossz! De öregnek és magányosnak lenni úgy, hogy közben az önbecsülését is elveszíti az ember, az már elviselhetetlen!

Az önbecsülésünket munkáló tiszteletet pedig csak kiérdemelni lehet, megkövetelni nem. Erre szoktuk mondani: "A kor nem érdem, hanem állapot." Sokan gondolják magukról, hogy idősebbek lévén ismerik az igazságot, s ezért aztán megmondó-emberekként untatják környezetüket. A fiatalok egyszerű közömbösséggel engedik tovább fülük mögött az ilyet, s mondják: "Jól van papa, majd meghallgatunk Téged erről máskor is!" Aztán vannak tapasztalatlan fiatalok, akik azt gondolják, hogy harminc, negyven és ötvenévesen is ugyanolyan lendülettel élhetnek, mint most. Olyan illúzió ez, amiből napra-napra gyógyulnak.

Ami mindig elszomorít, az az agresszivitás - verbális, fizikai, teljesen mindegy, ezek édestestvérei egymásnak - és a részvét teljes hiánya. Egyszer aztán, hosszú évek után az agresszív ember is magatehetetlenné válik, s az önérdekét hajszoló is kényszerűen eljut oda, hogy szüksége lenne együttérzésére. Ha valaki folyamatosan csak kritizálja környezetét, családját, gyermekeit, az ne csodálkozzon azon, ha öregkorára senki nem nyitja rá az ajtót vagy bedugják egy "szoc-otthonba"...

Az élet értelmét és szépségét a kooperáció adja. Aki megtanul együttműködni fiatallal és időssel, annak tartalmasan telnek a napjai. Aki embertársat lát a gyermekben, aki tisztelettel fordul idősek felé, aki úgy beszél lányokról, nőkről, hogy közben nem felejti el, hogy őt is anya szülte, annak napjai méltóságban telnek. Aki azonban elveti az élet tiszteletét, az nemcsak az Istent örök törvényeit veti meg, de önmaga méltóságát is aláássa, s emelődés és mások emelése, ékesítés és ékesedés helyett a teremtettség paródiájává válik... ezen azonban senki nem tud nevetni, csak sírni...

Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok...
1 Pt 5,7-8a

Megérteni egy jó filmet, színdarabot vagy egy izgalmas könyvet csak akkor tudunk, ha végignézzük, végigolvassuk, s megismerjük a végét... Az elején még nem tudjuk, "mire megy ki a játék" - legfeljebb csak sejtjük, de az kevés a megértéshez. Bizony így vagyunk az életünkkel is! Sorsunk értelme akkor világlik meg, ha a végére értünk. A bölcs tudja mindezt, éppen ezért nem rugkapálódzik sorsa ellen, hanem méltósággal elhordozza azt.

Aki a krisztusi tanításon tájékozódik, s Jézus URunk ajánlásait elfogadva követi Őt, annak az élet általános terhei könnyebbek, sőt olykor a "sors igája" még gyönyörűséges is számára. Nem azért érzi szépnek a kihívásokat - munkában, párkapcsolatban, családi életben, gyermeknevelésben, közösségért végzett önkéntes szolgálatban stb. - mert az önkínzást kívánná, hanem azért, mert tudja, hogy áldozatának MAGASABB ÉRTELME (is!) van.

Amikor fiatalok vagyunk, álmaink és vágyaink lendülete/pezsgése alig engedi meg, hogy odafigyeljünk a "bölcsekre", a tapasztaltabbakra - manapság nagyítóval kell keresni, ahol a generációk kölcsönösen megértik egymást, s tükröt tartva egymásnak önmaguk megértését segítik -, akik már tudják, hogy csak visszafelé tekintve fedezhetjük fel, hogy mit, s miért tettünk? Fiatalon általában azt kérdezgetjük: "Hol rontottam el, s hogyan, s mennyire korrigálhatom a tévedéseimet?" Ez leginkább a párválasztásban ütközik ki, hiszen a munka, a hivatásválasztás mára élethossziglani tanulással egybekötött rendszeres változtatást jelent. A párkapcsolatok nagy kérdése mindig ez: Ő-e a nagy Ő? S a nyugtalanító, olykor kísértő kérdés ott lapul a lélek mélyén: esetleg nem az a másik az Igazi? Ilyenkor különösen is nagy a hangzavar bennünk, s a félelmek keltette hullámokat csak a felvigyázó józanság képes lecsendesíteni. Tény azonban - harmónikus párkapcsolatban élők élethossziglan megtapasztalt igazsága -, hogy ha párunkban nem látjuk meg valódi énünket, akkor ő nem a párunk... Tükröt tartani a másiknak nagy felelősség, s olykor fájdalmas, s a szeretet kétoldali próbája is egyben, de csak ennek van békességes hozadéka! Ha görbe-tükröt tartunk, abból csak vélt vagy valós sérelmek, oktalan gúnyolódás és végül békétlenség támad...

Életünk második felében azonban egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést (olykor kimondatlanul is): "Meddig élek még URam, mikor halok meg?" -, de lényegi kérdés nem ez, hanem az: "Hogyan éltem; vigyáztam-e; józan maradtam-e; megmaradtam-e a hitben, s a szeretetben; kiálltam-e a hűség életre szóló nagy próbáját?" Aki Isten írott, s íratlan törvényeinek tükrébe belenéz - leginkább az idő múlásának okán: egy év lezártakor vagy egy születésnap ünnepes fordulóján -, az eljuthat a nagy felismerésekre, hogy minden egyes életszakasz lezárása hálaadásra is kell hogy ösztökélje az embert... hiszen Isten oly sok mindentől megóvott, s oly sok mindennel megajándékozott. S ha nehézségek is adódtak, sosem voltunk egyedül!

Sosem vagyunk és soha nem leszünk egyedül, Ő életünk végéig, s a világ végezetéig Velünk van - ez a Gondviselés evangéliuma. A jó hír ebben annak a felismerése, hogy az Élet soha nem "magánvállalkozás", hanem Isten titokzatosan napról-napra megvalósuló terve abban a közösségben, ahová rendelt...