Így szólt hozzájuk: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.
Lk 10,2

Ha Jézus URunk most buzdítaná övéit, akkor nagy valószínűséggel azt mondaná: "Kérjétek az aratás urát, hogy küldjön munkásnőket az aratásába..." Tény, hogy a MEE lelkészi karának majd egyharmada nő, s az is hogy tőlünk nyugatabbra az arány még nagyobb. Rendjén is van ez, a férfi-dominancia nem sokkal vitte előbbre a világot... lásd politika!

Épp ideje lenne, hogy a nők vegyék át az uralmat ezen a Földön, hiszen a tudományos számítások - a projektben gyakorlatilag majd minden egyetem a világon benne volt - szerint, a földi élet irreális. Ez azt jelenti, hogy ha a környezetszennyezést, a Föld kizsákmányolását, a biodiverzitás beszűkülését nézzük, akkor az életnek már rég össze kellett volna omlania ezen a bolygón! Szóval: kész csoda, hogy még élünk... Persze mit várunk az olyan "kultúráktól", ahol ártatlan civiliket mészárolnak le, ahol hazugságokkal nemezeteket háborúba kergetnek?! Csak Amerikában - a korlátlan lehetőségek országában(!) - mintegy 40 millió indiánt mészárolt le a fehér ember. (A kulturális veszteséget most ne is említsük!)

Az élet ugyanis nem arról szól, hogy el kell pusztítani a másikat, hanem arról, hogy együtt kell élni a másikkal. Ami az állat és növényvilágban a szimbiózis, az az embervilágban a kooperáció. Sajnos a kisközösségekben (párkapcsolat, család, gyülekezet) is nagyon sokszor sérülnek az együttműködés alapelvei. Így aztán nem csoda, hogy csak egyre szaporítjuk a szociális-, s egyéb problémáinkat!

Az aratnivaló sok - valóban. Soha ennyire nem kívántuk a lelki nyugalmat, mint ebben a mostani negatív információkkal felzaklatott világban... Hiába a hétköznapokat egyszerűsíteni kívánó egyre áttekinthetetlenebb csúcstechnológia, az emberek egyre inkább kiábrándulnak a modernitás-adta "áldásokból", s szívesen élnének egy egyszerűbb, de egészségesebb, lelki békét jobban munkáló világot. Ebben a helyzetben különösen is szükség lenne arra, hogy hangozzék az evangélium, azaz az Isten jó rendjét közvetítő tanítás, mely nem az egyébként is érthetetlen kultuszt bonyolítja még jobban, hanem segíti az embereket abban, hogy istenesebben, kiteljesedve éljenek a világban...

Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit?
Jak 2,14

Az egyik legizgalmasabb kifejezés a Bibliában az üdv, üdvösség szó (görögül szótéria, amely pontosan megfelel a héber jásá; jesua jelentésének): tartalmazza a bűnbocsánatot, megmenekülést (rossztól, veszélytől, ártalomtól, betegségtől, balesetből, bűnökből; mindenfajta problémából, bajból); megszabadítást (mindenfajta veszedelemből, gonosz szellemi lényektől /démonoktól/); oltalmazást; biztonságot; állandóságot; jólétet (bővölködés anyagi és szellemi javakban); , gyógyulást, jóllétet (egészség); boldogságot, megtartatást. Vagyis ebben az egyetlen, gazdag jelentésű szóban benne foglaltatik az egész evangélium, mindaz, amire csak szüksége van az embernek, itt a földön (vagyis nem majd a mennyben, hanem ITT és MOST). Ahol a Bibliában az üdvösség szó szerepel, ott rögtön mellé gondolhatjuk az összes többi jelentését, amit fentebb felsoroltunk. Az üdvösség (latinul: salus): tág értelemben az élet beteljesedésének állapota, melyre minden ember vágyik. Szoros értelemben a túlvilági boldogság, teológiailag a mennyországba jutottak állapota, az üdvözültek örök jutalma.

A középkorban viszonylag egyszerűen oldották meg az üdvösség-kérdést... Az uralkodó katolikus egyház deklarálta: "Extra ecclesiam catholicam nulla salus est." - azaz, "a katolikus egyházon kívül nincs üdvösség". Mivel Jézus Krisztus egyetlen hiteles egyházának tartja magát Róma, ezért minden hivatalos iratában a nagy kezdőbetűvel írt Egyház, a katolikus egyházat jelöli - a többi egyház mindig kisbetűvel van megjelölve. Indok: "az üdvösséghez szükséges kegyelmi eszköztár (értsd: szentségek) teljessége a katolikus egyházban van". Aki tehát nem támogatta a katolicimust - az nem üdvözült. (Jobb esetben csak ez történt, rosszabb esetben a máglyán végezte...)

De tényleg, ki üdvözül? A kérdésre - bármennyire is fontosnak tűnik - a választ nem az ember, csakis egyedül az Isten ad(hat)ja meg. Az Ő dolga, hogy kit, s hogyan enged Magához! (Szép is lenne, ha a véges teremtmény kínálna fel megoldási utakat Végtelen Teremtőjének, hogyan vigye végbe üdvözítő tervét!) Elszomorító, amikor írásmagyarázó emberek a perfekciós biblikusságuk megkérdőjelezhetetlenségének tudatában az üdvösséggel kapcsolatban kinyilatkoztatnak: "ez márpedig így van, ez így működik"... Az igazság azonban az, hogy az üdvösség (Istennel való közösség) elnyerése/megkapása nem egy jól definiálható "hurrá(!)-bent-vagyok-állapot", hanem folyamat, élethossziglan tartó formálódás, amit Isten visz bennünk végbe... S ez a kegyelem lényege! Megcselekszem a jót, de ez legfeljebb arra jó, hogy agyag-életemet puhítom, s így kevésbé fájdalmassá teszem mindennapjaimat, hogy azokban Isten végül is olyan cserépedénnyé formáljon, amilyennek Ő megálmodott, amikor még nem is voltam...

Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen."
Mk 14,38

A legnehezebb azzal megküzdenünk, amit nagyon szeretünk... A JóIsten pedig azzal nevel minket, hogy az élet egyszerű dolgain - evés/ivás - megtanít minket elfogadni és lemondani, hogy rádöbbenjünk: nemcsak "kapásra", de "adásra" teremtett lények is vagyunk... Ez egy nehéz, nagyon nehéz folyamat. Olyannyira, hogy szükséges hozzá a "mennyei kontroll", vagyis az imádság, azaz a rendszeres ráhagyatkozás az ÚRIstenre.

Mai igénk szövegkörnyezetéből megtudhatjuk, hogy míg Jézus URunk gyötrődött a Gecsemáné-kertben, a tanítványok Tőle nem messze - elaludtak. Nem azért, mert szerettek aludni, mert olyan jó szunyókálni egyet, hanem azért, mert NEM BÍRTÁK TOVÁBB! Nem az elhatározásukkal, hanem az erejükkel volt a baj. Vannak élethelyzetek, amikor felsóhajtunk/kiáltunk: "Ezt én nem bírom! Ezt én nem tudom megcsinálni!" Olimpia kezdődik, s mindenki nemcsak teljesítménye legjavát próbálja nyújtani, de iszonyatos küzdelmébe beletesz "apait-anyait", de olykor még ez is kevés a győzelemhez, s ekkor jön a dopping... Akinek lelkiismerete, pénztárcája bírja, az él vele. Vagy azért, mert országa/rezsime társadalmi nyomása erre kényszeríti vagy azért, mert személyes egzisztenciális jövőjének biztosítékát másban nem látja, s ezért a végsőkig kockáztat...

Az emberi teljesítőképesség azonban véges, mindennek van egy határa. Ha valaki elfárad, akkor pihennie kell, különben a szervezetét vészhelyzetbe sodorja. A Mester is tudja ezt, ezért mondja: "A lélek ugyan kész, de a test erőtlen." A kísértés mindig akkor jön, amikor elerőtlenedünk... Hiába vágyakozunk az édességre, ha a sivatag homokja vesz minket körül, könnyen ellenállunk a kísértésnek. Ha azonban az ínycsiklandozó finomságok karnyújtásnyira ott hevernek előttünk - akkor csak a legkiválóbbak tudnak nemet mondani vagy azok, akiket betegséggel fegyelmez az élet, s tudják: ezt nekem nem szabad. A házastársi hűtlenkedések sem akkor történnek meg, amikor a felek egy emberként küzdenek a közös célokért, hanem akkor, amikor azokat elérték, amikor látszólag minden rendben van. Az Egyesült Államok volt elnöke (Clinton), arra a kérdésre, hogy miért folytatott szexuális kapcsolatot a Fehér Ház egyik jogász gyakornoknőjével, csak annyit válaszolt: "Mert megtehettem..."

A lélek kész, de a test erőtelen. Isten azonban nemcsak a léleknek, de a testnek is az URa. Alárendelni mindkettőt az Ő akaratának csak együtt lehet, különben elvész a harmónia. Ezt tanítani csak részben lehet, igazából a Körülmények Istene, az Élet tanít meg mindannyiunkat. Ha megvan bennünk a készség a kitartásra (virrasztásra, imádságra), akkor Istennel együtt még a lehetetlen is valóra válik, s akkor is megállunk, amikor törvényszerűen elbuknánk...

Amikor beesteledett, odament a tizenkettővel; és amikor asztalhoz telepedtek és ettek, ezt mondta Jézus: "Bizony, mondom néktek, közületek egy, aki együtt eszik velem, el fog árulni engem." Erre elszomorodtak, és egyik a másik után kezdte tőle kérdezni: "Talán én?"
Mk 14,17-19

Asztalhoz ülni lehet az ellenséggel is - egy kapituláció aláírására -, de a fehér asztalhoz általában azokkal ülünk le, akik fontosak nekünk, akikkel együtt tudunk és akarunk ünnepelni... Jézus utolsó vacsorája a tanítványaival, ilyen ünnepi alakalom volt. Ez nem csak lehetőség az összetartozás megélésére, de arra is jó, hogy olyan kérdéseket is megbeszéljenek az emberek, melyeket valóban csak a fehér asztal intimitásában lehet szóba hozni.

Egy zárt, összetartó közösségben - ahol jól ismerik egymás erényeit és hibáit, ahol félszavakból is megértik egymást -, megvádolni valakit azzal, hogy áruló, hogy feladja a közösség számára fontos értékeket; nos, egy ilyen kijelentés meglehetősen sértő, egyenesen durva... Az különösen is érdekes, hogy Jézus bár "egy"-ről beszél, a tanítványok nem azt kérdezik "URam, ki az?", hanem azt: "URam, én vagyok az?"

Jézus tisztasága mindig önvizsgálatra indít, szeretetének ereje a szív érzéseinek legmélyebbjére hatol. Ha Ő szól, az önámításnak helye nincs, értelmetlen a vádló körülmények kozmetikáló magyarázkodása, ilyenkor csak egy út járható: a bűnbánaté.

Júdás, akinek marka szorongatja a pénzeszacskót, akiben mindenki megbízott - ezért is választották meg "pénztárosnak" - a tanítványi közösség "bizalmi embere", árulóvá válik. Nem tudjuk, vajon Júdás forradalmat akart? Mindenáron ki akarta provokálni, hogy Jézus szorult helyzetében angyalainak seregét odahívja, s azok harcoljanak Izráelért a római elnyomás ellen? Vagy Júdás eszét egyszerűen csak elvette a pénz? Annyit tudunk, hogy miután Júdás rádöbben, mit is tett - öngyilkos lesz. Júdás számára az a kiút, ami sehová sem vezet...

A tanítványok mintha csak megérezték volna magukban az árulás, a feladás készségét, hiszen amikor színt kell vallaniuk, akkor kivétel nélkül szertefutnak, még a halálba is menni kész Péter is mire megszólal a kakas, háromszor tagadja meg szeretett Mesterét.

Ami különösen szomorú Jézus Egyházának kétezeréves történetében, hogy azt teljességgel átszövik az árulások. Nagyok és kicsik, mind Isten egység-akaratának ellenében történtek... Sajnos, a mostani kor embere sem mentes ettől, a magunk módján mi is eláruljuk a Mestert. Talán nem látványosan, de hatásosan! Amikor az egyháziak, a hivők, világiabbak a világiaknál; amikor Jézus követéséhez méltatlan életet élnek azok, akiknek "só és világosság" kellene hogy legyen az életük; akkor széttörjük nem csak a magunk és az egész Egyház reményteljes jövőjét, de megbotránkoztatunk a jelenben nemcsak az Egyházban élő kicsiket, de az Egyházon kívül álló "keresőket" is... Ezek után mit mond majd nekünk a Mennyei Gazdánk? Bizonnyal nem azt, hogy "jól van, hű és okos szolgám"...

Ezután így szólt hozzájuk: "Vajon azért veszik-e elő a lámpást, hogy a véka alá tegyék, vagy az ágy alá? Nem azért, hogy a lámpatartóba tegyék? Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna."
Mk 4,21-22

Komoly, nagy tévedése az embernek, hogy amit nem lát, az nincs... Gyorsan besöpörhetjük a szemetet a szőnyeg alá, hogy az érkező vendég azt ne lássa, de attól a szemét nem tűnt el, gondolataink állandóan ott keringenek a szőnyeg alatt. S ha el is felejtenénk, hogy mit tettünk, a tény tény marad, s egyszer csak megbotlunk a szőnyegben... s aztán minden kiderül.

A lélek világában sincs másképpen. Elrejthetünk dolgokat a tudatos énünk elől, megmagyarázhatunk magunknak dolgokat, hogy miért így vagy úgy cselekedtünk, de az elkövetett bűn bűn marad, a mulasztás okozta hiány sem szűnik meg. Ugyanakkor a lelki életünk sötét foltjai folyamatosan hatnak ránk, formálnak minket, befolyásolják hétköznapjaink életminőségét - ha akarjuk, ha nem. Ha nem is törődünk azzal, hogy életünk végén a JóIstennel el kell számolnunk minden egyes percünkkel, attól még cselekedeteink megítélnek minket itt a földön is.

Sokan gondolják, hogy "minden csoda három napig tart", s idővel felejtenek az emberek. Jóllehet az újdonság hamar veszít varázsából, s a megdöbbentő híreket a médiában gyorsan követik a még lélegzetelállítóbbak, melyek feledtetik az előzőket, de a lelkiismeret vádló hangját feloldani egyedül csak az Isten képes. Így aztán csak idő kérdése, hogy mikor szembesül az ember az Isten-kérdéssel, annyi bizonyos, hogy kikerülni nem tudja. Nyakkendős gazemberek, gyilkos latrok élik hazugságokkal teli mocskos életüket, s hiszik, hogy mindent "megúszhatnak", de ahogyan életük görbül a sír felé ezen tévhitük szertefoszlik.

Jézus URunk arra figyelmeztet, hogy semmi sem marad örökké rejtve, egyszer minden titok napvilágra kerül. Ha nem ebben a földi létben, akkor az "odaátban". S mivel Isten nemcsak kegyelmes, de igazságos is, ezért büntet és jutalmaz is! A hogyanról eléggé földi elképzeléseink vannak, de ezeket bizonnyal meghaladja a végső ítélő valóság... Ha nem lenne ítélet, akkor értelmetlen lenne "jónak lenni", de mivel Világmindenséget értelem (rend) szövi át, tartja egyben, ezért jó okunk van azt hinni, s feltételezni, hogy minden egyes dolognak következménye kell hogy legyen...

Azután így szólt hozzájuk: "Nem értitek ezt a példázatot? Akkor hogyan fogjátok megérteni a többit? A magvető az igét veti... Akiknél a jó földbe hullott a mag: ezek hallgatják az igét, befogadják, és az egyik harmincszoros, a másik hatvanszoros és némelyik százszoros termést hoz."
Mk 4,13 és 20

Egyre több "fronton", s egyre nagyobb - sajnos nem egyszer agresszív - reklámmal találkozunk. Soha ennyi reklám nem zúdult még az emberre, mint manapság, ugyanakkor soha nem volt az ember ennyire közömbös a hatásvadász trükkökre, mint mostanság. Ennek többek között az is az oka, hogy a reklámok jelentős része nem nekünk (nem a mi pénztárcánknak) szól, másrészt ami jó, az jó, s annak meg nem nagyon kell hírverés. Mégis megveszünk sok fölösleges kacatot, mert a propagandagépezet eredményesen működik - elhisszük, hogy szükségünk van az adott dologra, sőt még vágyakozunk is rá...

Az egyházon belül olykor elhangzik: "Jézus URunknak nem, de nekünk szükségünk lenne egy kis reklámra!" Próbálkozások vannak, de a reklámnak nem az a lényege, hogy befelé demonstráljon, hanem hogy kifelé "hódítson"... Tény, hogy soha a történelemben ennyi technikai lehetőség - TV, rádió, újság, internet, plakátok, szórólapok stb. - nem adatott az egyház számára, hogy hirdesse általuk az evangéliumot, s a templompadjaink - ne vigasztaljon senkit, hogy ez a testvéregyházakban is így van - mégis konganak az ürességtől.

Mi lehet ennek az oka? A papok, lelkészek, prédikátorok életidegen tanításai vagy egyszerűen ilyen ez a korszak, hogy valamilyen okból a Lélek visszafogottabban munkálkodik? Ha a számok alapján tájékozódunk, akkor nincs sok remény a mosolyra... Vannak ugyan fesztiválok, táborok - s milyen jó hogy vannak(!) -, de valahogyan mégsem hozzák a várt eredményt. Nincsenek tömeges megtérések, bármennyire is jól szerveznek/szerveztek a rendezők. A kitartó imádság is csak szerény eredményt produkál, a reménylett siker rendre elmarad...

A Mester előre megmondja a tanítványainak - akik gyakorlatilag semmit nem értenek meg a példázatokból -, hogy Isten országának dolgait csak kevesek - az egynegyed(!) - "fogják fel". Befogadják ugyan, de nem értik meg, s ezért gyümölcsöt sem terem az életük; termés ugyanis csak ott van, akik forgatják szívükben Jézus tanítását, s a szerint is élnek. A legnagyobb misszió mindig a cselekedet, mert azok hitelesítik a szavainkat!

A hatvanszoros szászszoros termés még a mai gépesített, modern mezőgazdaságban is csak álom, a harmincszoros gabonatermés pedig már igen jónak mondható. Ha arra gondolunk, hogy életünk folyamán "csak" 30 ember elé tudnánk odaélni az evangéliumot, akkor templomaink karzatain fürtökben lógnának az emberek... de amikor a családapáknak és családanyáknak saját gyermekeik elé sem sikerül "odaélni" azt az Istent - akit hisznek -, akkor nincs más hátra, mint az alapos önvizsgálat...

Jézus így szólt hozzájuk: "Nektek megadatott az Isten országának titka, de a kívülvalóknak minden példázatokban adatik; hogy akik néznek, nézzenek ugyan, de ne lássanak, és akik hallanak, halljanak ugyan, de ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és bűneik meg ne bocsáttassanak."
Mk 4,11-12

A világ, amiben élünk igen bonyolult és nehezen érthető... Az ember szeretné rendszerben látni, megérteni mindazt, ami körülötte történik, ezért minden embernek van valamilyen világnézete, s abban egy megfogható irányultsága, amely alapján értelmezi a valóságot. A világ megismerése egész életre szóló, óriási kihívás, aminek csak próbálunk megfelelni, de valójában soha nem tudunk teljességre jutni benne. S ha a látható anyag-világ megismerése ennyire reménytelen vállalkozás, akkor mit mondhatunk Isten láthatatlan világára, melyeket Jézus URunk ráadásul példázatokban tárja hallgatósága elé?

De mi is az "példázat"? A szó eredeti megfelelője a görög parabolé, ami olyan szemléltető történetet jelent, mely valamilyen igazságot tömör, képies formában érzékeltet. A "valódi" példázatok tehát rövid történetek, melyekben a szereplők, illetve a cselekmény megválasztása a kifejtendő lelki tanítást szemlélteti. Ami a példázat egyes részleteit illeti, ezek legtöbbjének szintén szerepe van a lelki tanulság kifejtésében, de szinte minden példázatban vannak olyan elemek, melyekre csak a történet kereksége vagy szemléletessége miatt van szükség, lelki mondanivalót nem hordoznak. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ha minden részletre lelki mondanivalót erőltetünk, könnyen a lényeget figyelmen kívül hagyó, allegorizáló írásmagyarázat csapdájába eshetünk, ami eltorzítja a példázatok valódi mondanivalóját. A példázatok az evangéliumi etika és esztétika legnagyszerűbb kinyilatkoztatásai. A műfaj az Ószövetségben sem ismeretlen, de igazi méltóságra mégis az evangéliumokban emelkedett. Mintegy negyven, Jézus szájából elhangzott példázatot ismerünk. Isten országának azt a rendkívül magas rendű tanítását, amelynek befogadására nem voltak az emberek felkészülve, Jézus Krisztus ily módon igyekezett átadni.

A példázatok a mindennapi élet ismert történései mellett a természet, a mezőgazdasági élet törvényszerűségeiből merítették tárgyukat. Azért innen, mert a természet még mindig viszonylagos romlatlanságban őrzi a teremtés rendjét. Jézus Krisztustól megtanulhatjuk az egyszerű beszéd fenségét: "Két dolog egyesül a Szentírásban, amely máskülönben mindenhol máshol elválasztva él egymástól, az egyszerűség és a fenség." - írja Balzac: A keresztény Szókratész, VII. beszéd. Egy bizonyos: az úgynevezett "teológusi" nyelv ismeretlen a Szentírásban. Szemben a dogmatikai csűrcsavarokkal, Jézus beszéde mindig életszerű, emberközeli és szívhez szóló és érthető volt.

A szépség felismerésére csak az képes, akinek erre készsége van. Akinek lelke durva, erőszakos, romboló érzelmekkel van tele, az nem érzékeli az élet finomságait. "A gonosz embereknek nincs daluk" - tartja egy német közmondás, s valóban az Isten országának "finomságait, szépségét" is azok tudják átélni, akiknek szívük tiszta - akik képesek megüresíteni azt. S mit jelent az, hogy "halljanak ugyan, de ne értsenek"? Például azt, hogy a Szőlőmunkások példázatában - bár nem egyenlő mértékben hordozták a nap terhét - az emberek nem a nagylelkű gazdára figyelnek, hanem a pénzre, s megállapítják: milyen igazságtalan ez a munkaadó... Jézus evangéliuma éppen ezért "nehéz dió" azoknak, akik a saját merev elképzeléseikkel akarják megérteni az Istent, mert a hit éppen arról szól, hogy a methódust (meta hodosz=hozzávezető út) nem az ember, hanem az Isten munkálja...

Jézus mondja: "Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám."
Mk 3,35

"Barátainkat megválogathatjuk, családunkat nem" - tartja a közmondás. Így igaz, ahogyan az is, hogy a családon belüli viták igen megkeserítik az emberek életét, sőt nemegyszer erőszakba csapnak át az indulatok. A "családon belüli erőszak" jogi kategória, az más kérdés, hogy a jog ereje csak akkor érvényesülhet, ha a sértett tisztában van a jogával, s azt megfelelő úton érvényesíteni is tudja. Sokszor azért nem kerülnek napvilágra súlyos bűnök, bántalmazások, mert generációkon átívelő "tradícióról" van szó: "Apám engem is vert, mégis rendes ember lett belőlem, nem árt annak a gyereknek néhány pofon!"... Ha pedagógiai célzattal elcsattanó gesztusértékű atyai füles nem is árt, a súlyos bántalmazások nem ebbe a kategóriába tartoznak. Mai társadalmunk általános közbiztonsága, a közerkölcsök azért olyanok, amilyenek, mert a családapák és családanyák "felfogása" emberről, Istenről, életről és világról olyan volt, amilyen... Hitvány szociális közeg, többnyire hitvány embereket formál. Kivételek persze vannak, de azért nem minden dudván nő lótuszvirág!

A család, ahol minden más, mint odakint a világban - tulajdonképpen egy érdekcsoportnak tekinthető, de a családi kötelékeknél is van erősebb: ez az őszinte, tiszta szeretet. Ez adja alapját a tartalmas kapcsolatoknak, legyen az barátság vagy éppen szerelem. Az őszinte barátság és a szerelem azért annyira szép, s emelő, mert önkéntes. A hitélet is akkor szép, s emelő, ha önkéntes döntésen alapul. Sok keresztény családban érvként hangzik el a megfáradt (hit)élet ellenében: "Ezt nem teheted, hiszen mit szólnak majd hozzá a többiek?" vagy "A mi társadalmi helyzetünkben ezt nem engedhetjük meg magunknak!" Élni az életet lehet "csakazértis"-alapon, de az ilyen élet nem a saját életünk, hanem valaki másé...

Vannak élethelyzetek, amikor kiderül, hogy a másik emberrel "egy lélekcsoport" vagyunk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy szeretjük egymás társaságát, hanem elsősorban azt: félszavakból is megértjük egymást. Mert azonos az értékrendünk, hasonló a gondolkodásunk, s nyilvánvaló hogy mindkettőnk embersége egy irányba mutat. Jézus azokat mondja "rokonainak", akik cselekszik az Isten akaratát, s ezzel a kijelentéssel azt deklarálja, hogy az igazi összekötő kapocs nemcsak ember és ember, de Isten és ember között is az, ha az ember is az Élet szolgálatában áll, ahogyan az Isten sem szűnik meg "szolgálni", hiszen gondviselésével fenntartja ezt a világot.

Isten családba rendelt minket, nemcsak földibe, de mennyeibe is! Ez utóbbi erősebb elkötelezettség, mint az előbbi, mert ott nem ember, hanem az AtyaIsten a "családfő". Isten családjában viszont nem a hierarchia a fontos, hanem Isten jelenvalósága, mert ha Ő jelen van, akkor teljes a lét - akár itt, akár ott vagyunk...

Mert Isten ellát a föld széléig, mindent lát az ég alatt.
Jób 28,24

Isten azonban lát azon túl is! Amit mi lát(hat)unk, az "csak annyi, amennyi elért hozzánk az elmúlt 13,5 milliárd év alatt... A világegyeteme ugyanis olyan hatalmas, hogy "vannak fények melyek még el sem értek bennünket, amik elértek, azok viszont már 13,5 milliárd éve "úton vannak"! Az átlagembernek (van ilyen?) alig van elképzelése a világegyetem nagyságáról. Csak megbecsülni tudjuk, hogy körülbelül tízszer annyi csillag létezik, mint ahány homokszemcse van a világ sivatagjaiban és tengerpartjain... Az összeget - egy hetes, melyet huszonkét nulla követ, 70.000.000.000.000.000.000.000, azaz 70 kvadrillió - az Ausztrál Nemzeti Egyetem csillagászai kalkulálták ki - 10 évvel ezelőtt.

Ha valaki egy kicsit is belegondol ezekbe a csillagászati mértékekbe, s rádöbben az eddig megismert Teremtettség nagyságára, hamar elszomorodhat azon, hogy az ember gyakran csak az orráig lát. Ahogy fejlődik a tudomány, s egyre tágul számunkra a megismerhető világ - Jób könyvének keletkezési idejében még nem tudhatták, mik azok a galaxisok, számukra a világvége a lakott Föld végső határát jelentette - sajnos egyre távolabb kerülünk egymástól. Pedig fordítva kellene, hogy legyen! Minél többet megismerünk a teremtett világból, annál inkább világosabb kellene, hogy legyen: Isten nélkül, az Ő szeretete nélkül semmik vagyunk. Sem gondviselő jósága - ahogyan fenntartja a világ rendjét a makro-, és mikrokozmoszban -, sem történelemben, lelkiismeretben megmutatkozó igazságai nem kényszerítették térdre az öntelt embert, hogy változtasson sorsán, s ne egymás ellen harcoljon, hanem végre fogja már meg a jó és nemes célok érdekében egyik ember a másik kezét - ha m már egy vérből vagyunk teremtve.

Isten nemcsak Mindent-Látó, Mindent-Tudó, s éppen ezért Mindenható, de Végtelen is. A véges ember számára a végtelen nem "megfogható" valóság. Kimondjuk a szót, de a Végtelenséget, mint valóságot képtelenek vagyunk érzékelni, mert végesek vagyunk, s a véges a végtelent soha nem képes befogni... És mégis! Amire képtelen a véges ész, arra képes a határtalan hit.

A hit ugyanis más valóságba/világba segít el minket. Olyanba, ahol a létkérdéseink nem kínoznak, hanem éppen ellenkezőleg: örömet jelentenek számunkra! A hit "dimenziójában" megnyugvással tölt el minket, hogy egzisztenciális kihívásainkat, miértjeinket félelmek nélkül megfogalmazhatjuk, hogy létünk izgalmában felfedezhetjük az isteni rendelést, s megbékélhetünk sorsunkkal. Ez nem beletörődés, hanem rátalálás a lényegre: Isten szeretetére...

Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart;
Mk 3,13a

Sokszor kérdezték már Tőlem, ha Isten Mindenható, akkor a mindenhatóságával miért nem "intézi el", hogy mindenki megtérjen? S különben is, miért engedi, hogy ilyen sok vallás legyen, mikor Ő valójában EGY? Nem lenne egyszerűbb a dolga az embernek is?

Isten gondviselésének lényege - ezt József történeteiből is tudjuk -, hogy a rosszból is elő tudja hozni a jót, azaz nagyon sokszor úgy ad, hogy közben elvesz. Isten vonzása egyetemes, de a konkrét, személyre szóló "hívás" - bölcs rendelése okánt -, nem egy időben történik meg mindenki számára. Van, akinek hite gyermek- vagy ifjúkorától kezdve töretlen; van, aki "felnőtt fejjel" szembesül azzal, hogy Isten, az Isten; s akadnak olyanok is, akik csak akkor fordulnak Teremtőjük felé, amikor az elmúlás szele megcsapja őket...

Nekünk teremtményeknek nagyon fontos a "mikor?" s a "hogyan", de Isten számára csak az a lényeges, hogy valahogyan, valamikor Őhozzá eljussunk. Ha Teremtőnk szelídsége évtizedeken keresztül "hatástalan" marad, mert fülünk nem hallja meg üzenetét, mert "másra viszket", mást akarunk hallani - életünk folyamán talán kétszer-háromszor hív minket félreérthetetlenül -, akkor sorscsapásokon keresztül is meglátogathat minket.

Sokszor felveti az okoskodó ember azt a kérdést is: "Ki üdvözül, s ki nem?" A kérdés nemcsak spekulatív, de olyan területre tereli a gondolatokat, melyek sehová sem vezetnek. Az üdvösség dolga azé, Aki azt "munkálja", vagyis az Istené! Az igazi, valóban fontos kérdés így hangzik: "S én üdvözülök-e?"

Aki felismerte élete folyamán legalább egyszer azt, hogy Isten tenyerén él, aki belátta, hogy minden kegyelem, s ebből fakadóan lehet az, aki, s érhet el akármit is az életben - az megtanulta a lét nagy leckéjét és "felsőbb osztályba léphet", azaz: közösségben lehet az Élet URával...

Istennek vannak követei minden korban, sőt kis és nagy prófétái is. (Azt, hogy ki mekkora, azt az utókor dönti el, annyit biztosan tudhatunk, hogy, aki magát nagy prófétaként reklámozza, az a kisprófétaság szintjét sem éri el!) A keresztény élet szépsége többek között abban is rejlik, hogy nemcsak megélni lehet benne az Isten lelkiekben megtapasztalható jelenvalóságát, a vezetést, megtartó kegyelmét a gondviselés által, de egyben életünkkel mások számára is vonzó jelzéseket küldhetünk: Jó Isten elrejtettségében, oltalmában élni!

Isten általában nem emberfeletti dolgok megcselekvésére hív el, hanem arra, hogy Krisztus-követésünkben útjelző táblácskák legyünk. Azt pedig nem kell magyarázni senki számára, hogy az útjelző táblának csak akkor van értelme, ha az a jó irányt mutatja...

Jézus meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani.
Mk 6,34

Hol, s ki rontotta el az embert? Miért van az, hogy vérünkben van a pusztítás vágya, s a jóra való nevelésben hosszan tartó munkával is csak részleges eredményeket érünk el? "Jót tenni, jó!" - buzdítottak minket nem is olyan rég óriásplakátokról, csak hát a jócselekedeteknek nem sok értelme van, ha ugyanaz a szisztéma buzdít emberségre, amelyik ellehetetleníti az ember emberhez méltó jogának gyakorlását... Már-már meghatódnánk, hogy hova is jutott el a technika révén a 21. századi ember, milyen fantasztikus orvosi beavatkozásokra vagyunk képesek, s hogy a jólétben hány tízezer árucikkből válogathatunk, ha nem jutna eszünkbe, hogy naponta ezrek válnak erőszakos cselekmények áldozatává, hogy csúcstechnológiás drónok nélkül, puszta kézzel is ölnek - gyakorlatilag szünet nélkül... Ha az ember, az ÚRIsten "csúcsteremtménye" - vagy a nem hívő ember szerint az evolúciós győztes ember - csak erre képes, akkor érthető, hogy egyesek miért gondolják/mondogatják: "Valaki nyomja már meg azt a piros gombot, s legyen már vége, mert ennek így semmi értelme!"

Hívő embernek tartom magamat, de nem vagyok hiszékeny. Nem hiszek az utóbbi években elburjánzott, rajongó elméletekben, miszerint az ember nagyon hamar meg fog változni, s ránkköszön végre a várva-várt aranykor... Szép, lélekemelőnek reklámozott, egyesítő teóriák keringenek a spirituális váltásról, korszakzáró világvégéről -, melyek persze inkább a kiábrándultságot, a célttévesztettséget jelzik, mintsem a dolgok jobbra fordulását. Az ember maradt az, aki volt: erőszakos, destruktív és primitív... csak manapság humanitárius okokból gyilkol! (Megjegyzendő: régen katona ölt katonákat a fronton, manapság katona öl civiliket a hátországban!)

Jézus, az Isten-Ember tehát tanítja a sokaságot, a pásztornélküli "juhocskákat"... A kérdés nem provokáló, nagyon is elméleti, antropológia válaszokat kereső: "Birkák vagyunk vagy birkabőrök alatt ragadozó vadállatok szunnyadnak?" Amíg csak Jézus URunk tanított, az eredmények fantasztikusak voltak: tömegek tértek meg, de ahogyan az ember is "besegített" a JóIstennek és" sikerre vitte a Jézus-vallást" - a pedagógiai eredmény lesújtó lett. Csak "boszorkányokból" tízezrek égtek el a máglyákon, több száz esetben gyermekeikkel, olykor csecsemőkkel együtt, hiszen: "A rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt."

Tanítás. Ez a legfáradtságosabb munka, ráadásul az eredménye csak évekkel, évtizedekkel később tapasztalható. Óvodapedagógusokat, általánosiskolai tanárokat szándékosan, méltánytalanul alacsony bérosztályba sorolták - ne lepődjünk meg: a nyugati világban is(!!!) -, el is veszítette attraktivitását ez a hivatás (is!), az eredmény már körvonalazódik... "Politikusainknak elképzelése sincs, hogyan orvosolják azokat a problémákat, melyeket ők maguk hoztak létre!" - nyilatkozta nem olyan rég egy elismert, idős mértékadó német közgazdász professzor.

Jézus tanít. Nem társadalomelméleteket, hanem: Életet. Olyat, ami nem emberi elvárások szerint alakítja sorsát, hanem Isten törvényeire alapoz, melyek életet védenek, s a növekedést, a gyarapodást szolgálják. Ennek a tanításnak mindig vonzása lesz, mert azt mutatja be, amiért érdemes nemcsak élni, de akár halni is: ez pedig az el nem múló örök, isteni Szeretet...

URam, te szerzel nekünk békességet.
Ézs 26,12a

Technológiai újítások korában élünk, melyek alapvetően meghatározzák életünket. Elég, ha csak az autóiparra, híradástechnikára gondolunk. Magunk sem gondoltuk 20-30 éve, hogy életünket ennyire meghatározzák majd a mobiltelefonok, a kompjúterek, az internet mindenhová beszüremkedő valósága. Bonyolult számunkra ez a mostani világ, politikát, gazdaságot is beleértve szinte átláthatatlan... Nem csoda, hogy az "okosok" is csak ötletelnek, s nem találják a megoldást.

Márpedig az idő telik, s nem élhetünk le úgy egy életet, hogy csak várunk és várunk, s majd csak előáll valaki egy univerzális megoldással, amitől az én életem is boldoggá válik. A boldogság titka, hogy az csak úgy tűnik, mintha a külső világban lenne, valójában a tartós boldogság az belülről fakad. A világ nem változik meg egyhamar, de én láthatom a világot másképpen, mert az én személyes boldogságom, kiegyensúlyozottságom, azaz békességem megváltoztatja az én micro-világomat, s ezen keresztül - ha nem is nagyon tudjuk elképzelni -, de még a világot is változtatjuk. Fontos megjegyezni: lelki életünk minősége persze nemcsak emeli, de lefelé is húzhatja a környeztünkben élőket...

Életünk kihívásai - munka, család - adnak épp elég feladatot a hétköznapok sodrásában, s mindenki szeretné ezeket úgy megoldani, hogy az számára sikert hozzon, gyümölcsöt teremjen. Míg a "világ embere" (ez az önző ember szinonimája!) nem törődik azzal, hogy a sikert etikus módszerekkel éri el vagy sem, a hívő ember nem csak hiszi az Istent, de tudja is, hogy az etikátlan eszközökkel elért sikeren soha nem lesz áldás, ezért a kitűzött célt csakis etikus eszközökkel akarja elérni. Érdekes módon, pont azok akik nem hiszik az Istent szokták mondogatni: "A cél szentesíti az eszközt!" Hát nem! Ha ördögi az eszköz, akkor ördögivé válik a kítűzött cél is...

Ami életünkben a legfontosabb - s ahogy öregszünk, egyre inkább belátjuk -, az a békesség. Békesség, hogy őszintén szerettem a nekem rendelt páromat, hogy igyekeztem a tőlem telhetően legjobban nevelni gyermekeinket, hogy szóltam, amikor védeni kellett az igazságot, s hallgattam, amikor kellett... A békesség nem alapérzés, hanem egy bonyolult életegyenlet jobb oldalán álló minősítés. Ezt ugyan mi naponta érezhetjük, de nem mi generáljuk, hanem a JóIsten adja mindazoknak, akik félik és szeretik Őt...

Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.
Zsolt 90,5-6

Akárhogyan is nézzük, életünk legnagyobb kérdése mégsem a lét, hanem a "nem-lét", vagyis az elmúlás. Jó, hogy életünk első felének sodrása, a fiatalság lendülete ideiglenesen felejteti velünk az idő múlásának tényét, de idővel mindenki személyesen átéli: semmi nem tart örökké, s így vagy úgy, de mindenkinek meg kell küzdeni az elmúlás gondolatával.

Van, aki perlekedik Teremtőjével, panaszkodik sorsa miatt, duzzog s ellenségnek véli az egész világot, de vannak olyanok is, akik egyszerűen, "szent együgyűségben" belesimulnak Isten sorsukban megformálódó akaratába. Utóbbiak táborába tartoznak a hívő emberek, akik nem csapásként, büntetésként fogadják a végességüket, hanem az istenadta élet egyetemes törvényeként, s így a halált is köztes állomásnak hiszik.

Az emberi élet - jóllehet testünket felépítő atomjaink már évmilliárdok óta léteznek - mégis rövid. Nagyon rövid. Mire megszokjuk, hogy az élet küzdelem, növekedés és gyarapodás, s megbékélünk sorsunkkal, bizony beleőszülünk. Talán jó is, hogy életünk második felében lelassulunk, hiszen ebben a természetes procedúrában észrevesszük azt, ami mellett korábban elszaladtunk. Így van időnk/lehetőségünk rácsodálkozni a rét virágaira, az élet szépségeire, gyönyörködhetünk a színekben, élvezhetjük az illatokat, az ízeket.

Aki élete hervadó szakaszában se tud leállni, aki "pörög ezerrel", mert úgy véli, ha lassítana, lemarad az életről, az azt tapasztalja meg, amit a régiek így fogalmaztak meg: "Ki sokat markol, keveset fog." Az élet ugyanis nem attól szép, hogy elveszem, elragadom mindazt, ami nekem fontos benne, hanem attól, ha ajándékba kapom ezeket, ha mások részesítenek benne. Az élet szépségét az adja, hogy adhatunk benne és kaphatunk. Aki eszelősen csak kapni akar benne, az bolond, de aki csak adni akar benne, az még bolondabb!

Az élet értelme az adás és kapás. Amit Istentől kaptunk, azt tovább kell adnunk! Ha megtartjuk magunknak, akkor nem élünk, csak vegetálunk. Ha meg akarjuk nyerni magunknak ezt a világot, akkor elveszünk, de ha megosztjuk másokkal, akkor nem csak tartalmas, kiteljesedett életet nyerünk, de lehetőséget az Istennel való örök közösségre is...

Ne kívánd felebarátod feleségét, ne kívánd felebarátod házát, se mezejét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!
5 Móz 5,21
(Megjegyzés: Halványbetűs részt Útmutatónk a kiírásból kihagyja.)

Mivel 1991 óta nem nézünk magyar tévét, ezért engedtessék meg, hogy bevezető példámat az egyik német égi csatorna tegnapi híradásából vegyem: "Berlinben élők 31%-a(!) egyedül él, egy lakásban - papíron tehát szinglik. Ingatlanpiac bajban is van egy kicsit, hiszen a kicsi lakásokat keresik - a fenntarthatósági szempontok miatt is." A tudósítás szerint a trend növekszik, merthogy: a klasszikus család-modell hanyatlik...

Ma reggeli igénk tehát egy olyan társadalomban élő emberekhez szól(na), akik fokozott öncentrikusságban élnek/gondolkodnak, akik számára a család, a közösség értékeinek megtartása kihívóan nagy felelősségi terhet jelent... Míg a Mózes-korabeli nagycsaládok számára a túlélés biztosítéka volt a "dolog" védelme - más ill. külön szociáletikai kérdés, hogy ide tartozónak vélték a reprodukciós kötelességét teljesítő nőt/feleséget -, mára a "Ne kívánd!"-parancsolat közösség-védő szerepe megkopott, s helyette inkább a "Kívánd!"-felszólítás, mint piacgazdaságot fenntartó mozgatórugó került előtérbe. S ha már Tízparancsolat... A Tízparancsolatból kilenc a személyt védi, s egyetlen, a tizedik a dolgot. Huszonegyedikszázadi "fejlett", modern jogrendszerünkben a dologi védelem szinte 90%-os védelmet kap, a személy pedig csak alig a tizedét! (Meg is látszik ennek az eredménye a működőképtelenség határára sodródott világban!)

De miért is vannak ezek a tiltások? Azért, hogy felhívják az ember figyelmét arra, hogy, aki megsérti ezeket a törvényeket, az nem egyszerűen a parancsolatok, hanem az Isten élet-, s embert-védő RENDje ellen vét! Aki elkíván valamit felebarátjától, azt már nem sok választja el attól, hogy el is vegye azt, ami másé... Bármiféle tulajdon, ami a felebaráté, azért az a másik ember megdolgozott, végtelenül értékes véges idejéből az adott "dolog" megszerzésére időt - gyaníthatóan sokat -, áldozott, s ha valaki valamit eltulajdonít, akkor ezt az időt már nem lehet visszaadni, hiszen az a ráfordított idő egyszer, s mindenkorra elmúlt...

Ha valaki be tudná tartani a Tízparancsolatot az tökéletes ember lenne! Emberi erővel betartani ezeket az isteni elvárásokat teljességgel lehetetlen, azokat csakis az Isten szeretetével együtt lehetséges életvédő-, formáló erőként életünkbe "integrálni"... Aki ezen isteni parancsolatokon keresztül tiszteli, respektálja az Életet, azt az Isten sem hagyja cserben, áldásában részesíti, s tudjuk: az Isten áldásánál nagyobb ajándék az ember számára nem létezik...

Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.
Mt 6,21

"Repes a szívem az örömtől!" - mondjuk, amikor elönt minket a boldogság felszabadító érzése. Érzéseinket - szomorúakat és örömtelieket - a szívünkhöz "kötjük", bizonnyal jó okkal, hiszen érzéseink alapvetően meghatározzák szívünk verését. Azt is szoktuk mondani: "Bezárlak a szívembe!", ami a teljes elkötelezettséget jelenti. S ha valakinek a szíve önző - azaz szívtelen a másikhoz -, akkor azt mondjuk: kőszívű, ami persze abszurdum, de jól megmutatja mit is akarunk ezzel kifejezni. Nos, csodás egy szerkezet ez a szív... valóságosan is, és átvitt értelemben, az érzelmek világában.

A szív állapota tehát alapvetően meghatározza az emberekhez, a dolgokhoz, s természetesen Istenhez való viszonyunkat. Elintézetlen benső viszonyainkat éppen ezért a szíven "kívül" nem tudjuk véglegesen rendezni. A másokhoz való jóság nem pótolhatja az önmagunkhoz való jóságot. Sok örömtelen keresztény lélek gondolja azt, hogy az igazi szeretet az csak ad, mindig csak ad... de önmagához nem kell, hogy jó legyen - gondoljunk a kora-középkori aszkéta életideálra(!) - s akkor igazán keresztény, ha önmagát ostorozza, örökösen bűntudatban tartja, s csak pótcselekvéseinek néhány ritka pillanatában éli meg, hogy ő nem is annyira rossz ember... Szélsőségesen gondolkodó vallásos emberek a Gonosz elleni elkeseredett küzdelmükben rendre elfelejtik, hogy az eredendő bűn mellet van eredendő készségünk a jóra is! Egyébként nem tudnánk tükrözni istenképűségünkben Isten jóságát.

Kinek mi a legfontosabb, azt tartja a szívében, az a "kincse", s az irányítja az életét. Van akinek a legfontosabb a mindennapi kábulat, s hogy ezt milyen droggal éri el, az már csak részletkérdés. Vannak illegális - társadalomra különösen veszélyes - drogok, s vannak megengedett, sőt reklámozottak: alkohol, cigaretta... is. A legnagyobb s a legveszélyesebb "drog", ami az élet minden területét átszövi, s igazából csak az Isten tiltja: a HAZUGSÁG! Az a szívünkbe zárt hazugság, amit magunkkal hitetünk el "igazságként", az fogja elrabolni életünk istenes örömét...

Az igazság nem az, amit gondolunk, hogy mi okos emberek egy oktalan univerzum véletlenszerű lakói vagyunk, hanem éppen fordítva: mi oktalan, önhitt emberek egy abszolút Intelligens világnak - hiszen a Világmindenséget Teremtő Intelligencia hívta létre - nemcsak "lakói", de elválaszthatatlan, beleteremtett részei is vagyunk! Ennek lehet a tudományos értelmét magyarázni, de az istenhitnek nincs "tudományos" értelme, ez azonban nem a hit, hanem a tudomány fogyatékossága. (Egyébként az igazán nagy tudósok "tudják", hogy mennyire tudományos a tudomány, s milyen ismeretet képvisel a hit!)

Isten életünk bölcsességét a szívbe akarja beleplántálni, mert az irányít minket, ezért kell különösen odafigyelnünk arra, mi történik a szívünkben. A külső pörgés mindig az önmagunktól való menekülés biztos jele, jóllehet a nagy dolgok nem "odakint", hanem a szívben dőlnek el... s rendjén is van ez! Amikor a külsőbe, azaz a világba vetett reménységünket, az anyagba, s a rációba gyökerezett görcsös önvédelmünket feladjuk, s egyszerűen csak elkezdünk egymásban, egymásért élni, azaz szeretni, akkor teljesítjük be Teremtőnk akaratát...

Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem.
Ézs 63,7a

Ha Istennek nincs neve - a Mindenható, a Gondviselő, a Kegyelmes, az Örökkévaló, az ÚR; ezek mind-mind csak véges nyelvi próbálkozások az isteni Végtelenség jelölésére -, akkor hogyan lehetne minősíteni szavakkal az Ő teremtői "munkáját"? Isten megalkotta(?), megteremtette(?), létrehívta(?) ezt a világot, s gondviselő kegyelmével fenntartja... az idők végezetéig. Az, hogy mennyi rendeltetett ebből az egyetemes időből, nekünk, emberlényeknek az Univerzum eme sarkában, a Tejútrendszer kicsinyke szegletében, az egyedül Istentől függ. Az Ő bölcs rendelése szerint vagyunk, amíg vagyunk... úgy is mint emberiség, ezen a Föld nevű csodálatos bolygón, s úgyis, mint egyes emberek, beszorítva sorsunk néhányévtizedes létharcába.

A hívő ember dicsőíti Istent. No, nem azért, hogy nagyobb legyen az Isten dicsősége - az embertől függetlenül felfoghatatlanul nagy(!) -, hanem azért, hogy Isten hatalmának meglátásában, annak még intenzívebb megtapasztalásában, jobban tükrözni tudjuk istenképűségünket a világban, azaz: emberebb emberek lehessünk.

Isten tetteit dicsérni leginkább személyes életünk történésein keresztül tudjuk: amikor végre megtaláljuk párunkat, aki egész életre szólóan mellettünk áll; ha részesei lehetünk az élet továbbmenetelének, s gyermekeink mosolyában "ránkkacag" az Isten; amikor láthatjuk fejlődésüket, gyarapodásukat; amikor ők maguk is szárnya-kelnek, s megengedik, hogy figyelhessük életük röptét... Ez a boldog élet! A részesedés, s mások részesítése a saját életem adományaiból. Mert Isten az Ő jósága által mindenkit részesített valamilyen "kegyelmi ajándékban", de megosztani ezt másokkal csak akkor tudjuk, ha felfedezzük magunkban, ha elfogadjuk azt.

Sokan nem képesek elfogadni önmagukat, vagyis nem tudják elhinni, hogy Isten "jókedvében" teremtette őket, hívta létre őket, s hogy Isten nemcsak a földi létben ad, hanem utána is! (Ki tudja... lehet, hogy előtte is?) Mindenesetre Isten azért a szeretet Istene, mert Ő mindent befejez, amit elkezdett, Ő nem hagy félbe semmit, mert a Tökéletesség tökéletességet akar, s ami látszólag megszakad, nem sikerül itt ebben a világban, az majd beteljesedik egy másik időben, egy másik "dimenzióban"... Aki képes megérteni, hogy Isten szereti őt, az szeretettel elhordozza önmaga tökéletlenségeit, s ami legfontosabb: felszabadul arra, hogy szeressen másokat is...

Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az ÚR, cselekszem mindezt.
Ézs 45,7

Nyár van, meleg van! Jól esik a hajnali friss levegőt ízlelgetni, mígnem a JóIsten Napocskája föl nem melegíti... Télen meg hideg van! Közben el sem gondolkodunk azon, valójában olyan, mint "hideg", nem is létezik! Hiszen a hideg nem más, mint valamihez viszonyított "meleg-hiány"... A fényt tudjuk vizsgálni, de a sötétséget nem, mert a sötétség sem más, mint a fény hiánya! Nos, így van ez a rosszal is! A rossz is viszonylagos, mert a rossz, az mindig valamihez képest rossz. Ezért tartja a szólás: "Minden rosszban van valami jó is". Ilyeténképpen a rossz, a bűn sem más, mint a jó hiánya, hiszen a bűn nemcsak a rossz megcselekvése, hanem a jó elmulasztása is.

Mit jelent mindez? Azt, hogy minden az Istentől van! A kellemetlenség, a baj, a tragédia azok nem mások, mint emberi kategóriák, valójában egy dologról beszélhetünk: a REND bizonyos mértékű hiányáról! Ugyanis, ha REND van, akkor harmónia van, ha rendetlenség "van" - azaz hiányzik az isteni REND -, akkor diszharmónia lép fel. A vallásos emberek sokszor gondolják azt, hogy Valaki felelős a rendetlenségért a világban, s ez a Valaki a Sátán. Félreértések elkerülése végett: Éppen elégséges az egyetemes káoszhoz az Isten hiánya, nem szükséges még erre a Sátánnak "rásegítenie"! (Maga a "szatan", mint ige, az Ószövetségben először Bálám történetében fordul elő, s ez a szó "útról le-, ill. eltérítőt jelent. Személynévként pedig legelőször az ókori bölcsességirodalom gyöngyszemének tartott Jób könyvében találkozhatunk vele, mely az ún. hokmá/bölcsesség tarthatatlanságára szerkesztett vitairat.)

Isten rendje tartja egyben a Világmindenséget, Isten rendje megkérdőjelezhetetlenül(!) jó, azaz: Isten maga a Jó, a "JÓ-saság". Aki eltér ettől a jóságtól, annak bizony hiányozni fog az Isten, s ez fájdalommal jár. Aki azonban "közelebb megy" az Istenhez, aki Isten jó rendjét megteszi élete vezérlőelvévé, az megelégedettséget, békességet talál az időszakos sötétség - Isten-hiány - ellenére is.

Elfelejtetted alkotódat, az URat, aki az eget kifeszítette, és alapot vetett a földnek?
Ézs 51,13a

Ahány kultúra, annyiféle magyarázat, elképzelés, teória kering az emberek fejében, hogyan is alakult ki vagy teremtődött meg ez az egész világmindenség. Egyben minden vallásos világnézetű ember megegyezik - s a vallásszociológiai felmérések szerint a Föld lakosságának 95-97%-a valamilyen formában hisz egy isteni intelligenciában, tehát nyugodtan kijelenthetjük: az ember vallásos lény -, hogy ez a világ nem véletlenül jött létre, hanem céllal, s a kezdő okot ez a "Legfelsőbb Lény" - Aki nem Teremtetett, hanem öröktől fogva van - szolgáltatta hozzá. Ő az Isten, Akire még nevünk sincs, legfeljebb csak próbáljuk körülírni: Mindenható, Örökkévaló vagy a hétköznapok érthetőségében egyszerűen csak azt mondjuk: Isten.

Embervoltunk lényegi része, hogy hasonlítani akarunk Istenhez. Istenképűnek tartjuk magunkat - hiszen Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk a Szentírás szerint -, de ebbéli törekvésünk többnyire abban nyilvánul meg, hogy Istent nagyon is emberként képzeljük el, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel: haragszik, örül, sír, bánkódik, büntet és jutalmaz...

Az emberiség legnagyobb kihívása mára az lett, hogyan élje túl önmagát. Tudományos-technikai lehetőségeinkkel, ha nem is váltunk Istenné, de félistennek képzel(het)jük magunkat, s mostmár csak az istenképűségünk második felét kellene teljesítenünk: etikussá kell(ene) válnunk! S ki az "etikus"? Aki szeretetből cselekszik, aki tudja, hogy a törvény betöltése a szeretet...

Aki tehát elfelejti az Alkotóját, aki nemcsak őt teremtette meg - de az egész, számunkra felfoghatatlanul nagy, "végtelen" univerzumot is -, az azt felejti el, hogy mivégre is van ezen a világon! Nem gyűlölködésre és rombolásra, hanem szeretetre és építésre és alkotásra teremtett meg minket az Isten! Megszámolhatatlanul sok lehetőséget adott számunkra, hogy könnyítsük önmagunk és mások élettét, s ha meglenne bennünk az a jószándék, amit eleve belénkplántált a JóIsten, akkor itt a Földön már 90%-os-mennyországot alakíthatnánk ki mindannyiunk számára...

Az Isten nélkül, az Ő szeretete nélkül azonban lehetőségeinkkel csak visszaélünk, önző érdekeinknek rendeljük alá őket, s építés helyett többnyire csak rombolunk, és emelés, emelődés helyett csak süllyesztünk és süllyedünk! A nagy etikai mélyzuhanásunkban csakis egyetlen lehetőségünk van, hogy elkerüljük a becsapódást: emlékeznünk kell Teremtőnkre! Újra fel kell szívünkben lelkünkben idézni Őt, hogy felfedezhessük jelenvalóságát, s kegyelme által Benne életet és üdvösséget is nyerjünk!

Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét."
Mk 11,24-26

Ahogyan terjedt, s egyre erősödött a kereszténység, annál inkább kezdték Jézust a menny felé emelni, s készültek egyre inkább emberléptékeket áttörő Krisztus-ábrázolások, az emberré lett Isten Fiáról... Furcsa. Alászáll Valaki odafentről - Jézus maga mondja ezt magáról, hogy csak egyedül Ő jött le onnan -, hogy végre emberszerűvé, olyanná tegye az Isten tiszteletét, amilyennek lennie kellene: az egyszerűvé, élhetővé, szeretetteljessé - hiszen ezek adnak lehetőséget, "keretet" Isten akaratának megvalósulására, s nem a liturgusok templombéli véresáldozatai -, s szép lassan a teoretikusok, a régi dogmáktól szabadulni képtelenek a "Krisztus-Megjelenésből" újra véresáldozati kultuszt, kizárólagos áldozati-bárány liturgiát "gyártanak". Nos, ennél azért többet jelent Krisztus földi megjelenése...

Saul-Pál apostoli munkájában - igen művelt ember volt, több nyelvet beszélt -, hamar észrevette, hogy a nem zsidó kultúrkörben, a judaizmust nem ismerők között, a hellén kultúrában gyökerezett, abban élők egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az a mózesvallás szimbólumrendszerével, s ezért fordít egyet az érvelésén: Nem Istent kell kiengesztelni, hanem Isten engeszteli ki az embert - Krisztusban! Ennek a gondolatnak a teológiai egyetemessége - nemkülönben zsenialitása - hamar meghozza gyümölcsét: a Jézus-vallás futótűzként terjed az egész Római Birodalomban. Most már van kapcsolópont minden emberrel, akiben van készség arra, hogy istenes dolgokkal foglalkozzék.

Isten ugyanis nem haragszik az emberre, mert ha valóban haragudna, akkor abban a pillanatban megszűnne az embervilág! Az Isten bizony szeret, s ennek köszönhetően áll még a világ, s forog a Föld... Ha Isten nem is haragszik az emberre - ettől ugyanis az Ő fenséges Istensége nem lesz, se nagyobb, se kisebb - az ember viszont igencsak haragszik az Istenre! Haragszunk rá, mert nem lehetünk olyanok, mint Ő: legalább egy kicsit "mindenhatók, s egy kicsit halhatatlanok". Az a tény, hogy Ő Végtelen, s mi pedig végesek vagyunk, hogy Ő mindennek tudója, mi pedig szinte semmit sem tudunk, sokszor gonosz gondolatokra, sőt cselekedetekre is ingerel minket - ezért olyan az embervilág, amilyen.

Teremtő URunk, azonban más feladatot szánt nekünk, mintsem azt, hogy törekedjünk a lehetetlenre! Ő felszabadított az önzetlen szeretetre, s arra hogy a legnagyobb méltósággal (istenképűségünk!) az Ő követeiként a békességet munkáljuk. Elsősorban ott, ahová rendelt minket, s ha már minden az Ő isteni rendjében található a szűkebb környezetünkben, akkor mehetünk oda is, ahová hívást kaptunk...

Jézus Krisztus mondja: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek. És amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. (Ha pedig ti nem bocsátotok meg, mennyei Atyátok sem bocsátja meg vétkeiteket.)"
Mk 11,24-26

Nagy ereje van az imádságnak, sokan mégis a gyengék vigaszának tartják... Az igazi gyengeség jele mégsem ez, hanem az a kétségbeesés, ami az erőszak alkalmazását tarja egyetlen megoldásnak. Isten előtt azok a szuperhatalmak, melyeknek atomtengeralattjáróikról indítható rakétáikkal országokat képesek megsemmisíteni - semmik. Porszemek, akik porból vétettek, s porrá lesznek. Magukat világuraknak képzelő semmicske férgecskék, akikből néhány évtized múlva semmi sem marad, hiszen már azok a férgek is elpusztultak, melyek egykoron jóllaktak a Nagy Diktátor földi maradványaival...

Aki hisz az imádság hegyeket mozgatni képes erejében, az magában az Istenben hisz. Az imádság ereje ugyanis Isten Végtelen erejében rejlik. Aki "behívja" életébe Teremtő URát, aki Őbenne akarja élni az életét, az megtapasztalhatja, hogy amit kér, az teljesül... Sokan megharagudnak Istenre, mert nem teljesülnek kívánságaik, melyek testből, indulatból táplálkoznak, jóllehet Isten nem automata, Aki gondolkodás nélkül kiadja azt, aminek ellenértékét beléimádkozták. A gyakorlati materialista ember - s az emberek túlnyomó része az, még ha vallásos köntössel el is takarja valódi énjét -, csak a horizontig lát, a Teremtő Isten azonban más távlatokban gondolkodik! Ő nem az "itt és most jól éljünk"-filozófiánkat akarja kiszolgálni, hanem fel akar készítni arra a nagy utazásra, amire egész életünkben várunk... Mert egyszer ki kell lépnünk ebből az anyagi testből, s át kell lépnünk ebből a világból "abba a világba", amit Isten országának hívunk!

Ha nem vesszük komolyan embertársunkat - akinek minden egyes atomját Isten ugyanabból a csillagporból teremtette, mint a mienket -, ha kizárjuk felebarátunkat a világunkból - jóllehet ő ugyanúgy az Isten-adta élet elrendelt részese, mint mi -, akkor semmit nem értettünk meg az Istenből... Hányszor emelt már kezet ember emberre Káin óta? Mennyi vér áztatta már szegény Földünket? Egyedül Isten a megmondhatója, Aki már rég kimondhatta volna: Elég! Véget csak azért nem vet ennek a világnak, mert igazságánál a szeretete és irgalma nagyobb. Ezért tart még a "kegyelmi idő" - kár, hogy ezt alig vagy egyáltalán nem fogjuk fel!

Amennyire komolyan vesszük Istent - amikor rólunk van szó -, ugyanolyan komolyan kellene vennünk embertestvérünket is! Ha ez csak egyetlen pillanatra, de sikerülne a Földön minden embernek, akkor bizony szavunkra megemelkednének még a hegyek is, s bizony a tengerbe vetnék magukat...

Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: "Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága."
Jn 8,12

A fény és a világosság metafora gyakran szerepel a szellemtörténetben - filozófiában, irodalomban -, de a közbeszédben is: pl. világosan gondolkodik vagy "végre megvilágosodott". Nem kell nagyon megerőltetni magunkat, hogy belássuk, hogy kiderüljön, hogy megvilágosodjék bennünk: a VALÓSÁG-látást nevezzük világosságnak, azaz: amikor a FÉNY rávilágít a lényegre.

Ez a FÉNY természetesen nem külső, hanem belső fény. A külső fény az a mesterséges világosság, az "csinált tanítás" amit Nagy Konstantin óta püspökök, majd pápák és Központi Tanító Hivatal hatalomdeformált, szervilis írástudói cenzúráztak vagy zártak dogmatikai vastag falak közé, hosszú évszázadokon keresztül. Sajnos - még mindig, igaz áttételesen, de folyamatosan gyengülő mértékben - ez a mesterséges fény működteti, prezentáltatja a nyugati civilizáció kereszténységét - meg is van az eredménye...

A FÉNY-t - a Mennyei Atya ismeretét hozó, az Élet értelmét bemutató, s azt elénk-élő - Krisztus URunk magában hordozta: "Én vagyok a világ világossága". Nagyobb fény - vagyis nagyobb, ragyogóbb kinyilatkoztatott ismeret - nincs ennél, hiszen a krisztusi szeretet megváltásban megnyilvánuló isteni fény-logikája juttathat el minket a felismerésre: mi végre is vagyunk ezen a világon... Tényleg, mi végre is?

Ha csak az Evangéliumot lejegyző tanítvány-unokák feljegyzéseit kanonizáló és kommentáló birodalmi ideológusokra figyelünk, s eközben nem vesszük figyelembe, hogy Nagy Konstantin és császári utódai által különböző zsinatokra és kongregációkra egybeterelt teológusok olykor-olykor teológiailag eléggé "mellényúltak", akkor meg van a veszélye annak, hogy a Szentlélek "megvilágosító" ereje kialudjék lelkünkben, s életünk sötétségbe forduljon... Ahogyan a "sötét" középkorban, úgy ma is vannak (tömegével!) vallásos őrültek, szélsőséges fundamentalisták, akiknek lelkében totális a "fény-zavar, fény-törés"...

A biblikus gondolkodásban a fény mindig az életet, a sötétség pedig az életellenes erőket jelzi. Érdekes, hogy Isten megteremti a fényt (világosságot), de nem olvashatunk a teremtéstörténetben arról, hogy megteremtette volna a sötétséget... Tényleg mi a sötétség? Nemde a fény hiánya? Az, hogy Isten csak fényt teremtett, azt jelenti, hogy Isten csak életet (örök létet!) akar, s nem akarja a létezők lét-halálát, azaz a megsemmisülését. Éppen ezért a teremtett világában nem vész el semmi, nem szűnik meg létezni semmiféle létező, legfeljebb átalakul! Még az energiamegmaradás törvénye is hirdeti Isten LÉT-pártiságát!

Sok keresztény a sötétség elleni személyes küzdelmét fontosabbnak tartja, mint azt, hogy örömmel fogadja a felülről jövő Fényt, ami életet teremt. Isten márpedig nem arra teremtett minket, hogy az éjszaka ellen harcoljunk, hanem arra hívott el mindannyiunkat, hogy a világosság gyermekei legyünk. Ennek "fényében könnyű megállapítani, hogy melyik vallás az igaz, s melyik tanítás az emberi, s melyik az Istentől jövő. A búza és az ocsú szétválasztása régen a szél segítségével történt. Vártak a kedvező széljárásra. Az Isten országában sincs ez máskép, akkor kell szétválasztani a jót a rossztól, amikor fú a Szentlélek szele...

Mi könnyebb: ezt mondani: Megbocsáttattak a te bűneid, - vagy pedig ezt mondani: Kelj fel és járj?
Lk 5,23

"Bűnbe esni emberi - megbocsátani isteni dolog..." Akinek nem egyszerűen csak kellemetlenséget okoztak, hanem totálisan, úgy igazán "beleléptek" az életébe, úgy, hogy azzal egzisztenciális krízist is okoztak neki -, nos az ilyen lélekzuhanásokat átélt ember tudja igazán átérezni: megbocsátani emberfeletti dolog! Ennek nehézségét leginkább a párkapcsolati krízisek mutatják, amikor bizalomvesztés, a másik emberségének megsértése történt meg - visszavonhatatlanul(!), hiszen, ami megtörtént, az megtörtént, az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni.

Két ember lelkét legmélyebben érintő kapcsolatában, a párkapcsolatban lehet felfedezni azokat dimenziókat, melyek az élet szépségét, de nehézségét is adják. Lehet ezt a kapcsolatot felületesen is megélni - ez az egyik legnagyobb tragédia, hiszen aranynál is értékesebb lehetőséget szalaszt el ilyenkor az ember: önmaga, s Isten megismerésére -, s lehet úgy is élni vele, ahogyan azt az Isten az embernek szánta, s akkor az olyan életminőséget munkál, mely nemcsak a kapcsolatban lévő két embert, hanem mindazokat emeli, akik a környezetükben vannak: elsősorban a család vagy kisközösség. Aki vét, aki mulaszt, az olyan, mint amikor a szállni készülő madár szárnyára köveket kötözne valaki... A bűn ugyanis leterhel, lehúz, ellentétes az Isten emelő akaratával. A bűn nehézségi erejét éppen ezért egyedül csak Isten képes legyőzni...

A megbocsátás Isten legtisztább, leglényegesebb, legszebb megnyilvánulása az ember életében. A megbocsátás Isten embersége (Golgota!) és az emberiség isteni jövője is egyben. Amikor megbocsátunk, az nem más, mint belátása annak, hogy létezik "magasabb igazság" is, mint a mi igazságunk, van nagyobb fájdalom (Isten fájdalma!) is, mint a mienk... Amikor az ember a bűn tüzében perzselődik, akkor kezd "elege lenni" az életből. Ilyenkor nemcsak önemésztő gondolatok, de életrontó cselekvési utak kínálkoznak: alkohol, drog, más szenvedély... Ebből kimászni egyedül nem lehet, ebből kiragadni a másikat egyedül nem vagyunk képesek, csakis együtt, közösségben. Melyikben? Abban, amelyet Krisztus hív el, hoz létre, s tart fenn...

Az a közösség, ahol a krisztusi megbocsátást élik, annak mindig van jövője, annak mindig van előremutató alternatívája, még akkor is, ha a többiek fölött a kétségbeesés sötét hullámi csapkodnak. Ahol van megbocsátás, ott van együttmunkálkodás is, mely alapja a kiegyensúlyozott életnek. Egyedül a megbocsátás teszi teljessé az életet - beteljesületlen vágyaink/kívánságaink ellenére! Valóban megbocsátani - nemcsak "elásni a csatabárdot" egy időre - azonban csak az tud, akinek már egyszer megbocsátottak. Odafönt. Ezért a megbocsátás az isteni titok egyik legnagyobbja, ehhez képest egy csodás gyógyulás szinte másodlagos...