Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is fel fog támasztani.
1 Kor 6,14

Lassan húsz éve Megváltó URához hazatért, szeretett apósom - s elődöm a tatai szószéken -, mesélte el, egyik kezdő lelkészként végzett, furcsa temetési szolgálatát... Amikor prédikációjában, a liturgiában a feltámadás reménységéről szólt, az egyik családtag - fájdalmában, tehetetlenségének gyászos dühében - félhangosan mindig odamorrantotta: "Na, abból sem lesz semmi!" Ez is egy vélemény, egyfajta világlátás: távlatok csak a horizontig, remények csak a temetőkapuig. Ha a végső megoldásunk csak a "faluszéli agyagos" rideg nyugalma, ha minden bajra, szenvedésre egyedüli gyógyszerünk csak a temető fagyos mozdulatlansága, akkor a Krisztus-hitünknek nem sok értelme van.

Tény, hogy születés és halál közé beékelt - visszatekintve nagyon rövidnek tűnő - néhány évtizedes létünkben hamar megszokjuk a jót, természetesnek vesszük az erőt, az egészséget, s könnyen felemlegetjük a JóIstennek, ha valamit elvett tőlünk vagy ha valamit meg sem adatott nekünk, amit pedig mi nagyon fontosnak tartottunk. Mi véges emberek már csak ilyenek vagyunk, a Gondviselő Isten naponként megújuló jóságát többnyire magától értődő, létünk okán nekünk járó, isteni alapszolgáltatásként vesszük. Fogadhatnánk persze kegyelemként is, de ehhez kell a hit látása!

Ha nem hiszünk az Élet Istenének, az Ő életes igéjének, akkor inkább látjuk biokémiai és bioelektromos folyamatok bonyolult akció-reakciójaként szívverésünket, ha azonban átjárja lelkünket az Isten szépsége, tisztasága, nagysága, egyszóval: szeretete, akkor kiderül, hogy minden szívdobbanásunk az Isten kegyelmének bizonyossága. Kell-e ennél több, emelőbb az életben, mint hogy minden pillanatban megélhetjük: "immánuél", azaz velünk az Isten?

Az Írások szerint Krisztus URunk feltámadt a halálból - visszajött övéihez, s mintegy ötszáz embernek megjelent - ezzel egyszer s mindenkorra jelt (Jónás jele!) adott az embervilágnak: a halállal még nincs vége a létünknek! Van tovább, s amit mi végnek vélünk, az valójában egy csodálatos új kezdet... Sajnos megromlott természetünk miatt még a földiekről szóló jézusi tanítást is alig fogadjuk el - jobbat, többet, mást akarunk, mint amire az Isten mindannyiunkat elhívott -, akkor hogyan érthetnénk meg azt, ami egy alapvetően más világban - az "odaátban", az Isten országában - zajlik?

Feltámadásunk reménysége - egykoron az Isten kegyelme révén -, azonban arra bátorít, buzdít minket, hogy nehézségek közepette is merjük felvállalni az isteni jóság földi megvalósulásában nekünk szánt életprogramot és sorsunkkal megbékélve higgyük: egyszer minden kérdésünkre választ kapunk Teremtő URunktól...

Bizony, mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.
Mt 18,18

Soha ennyi szálon nem kötődtek emberek egymáshoz, mint manapság... Az internet-hozta információs forradalom olyan dolgokat szül/produkál, amik korábban nem léteztek, társadalmi hatásukat még csak most kezdik, próbálják felmérni. Míg az oldás és kötés hatalmát korábban az egyház ill. egy adott zárt közösség gyakorolta, manapság egyre inkább az egyes ember gyakorolja.

Német statisztikák szerint minden hatodik ember interneten keresi a párját, s ezek közül minden tizedik tartósan (értsd: házasság lesz belőle) meg is találja. Indiában pedig a házasságok 80%-a(!) még mindig "avanzsált", s szerencsésnek vallják magukat azok, akik házasságkötés előtt egy párszor találkozhattak egymással...

Akár csúcstechnológiával, akár évezredes hagyomány alapján kerítenek a fiú mellé egy lányt - házasság-közvetítés minden kultúrában létezik -, a vágy a párkapcsolati boldogság ki- és beteljesülésére örökre megmarad. S ha valaki azt gondolná, hogy a varázslatos érzések, a filmbéli banális mondatok romantikája "Nekünk találkozni kellett!" hiányzik a virtuális világból vagy a "meg-szervezett" párkapcsolatokból -, nos az nagyot téved!

Mindegy ugyanis, hogyan jönnek létre emberi kapcsolatok, azok láthatatlan kötőereje megtapasztalható. De nem csak pozitív kötődések vannak, bőven akadnak negatívok is! Van, aki nem tud szabadulni valamilyen szenvedélyétől, esetleg gyerekkori traumájától. Nemcsak oldhatatlan nagy szerelmek léteznek, de oldhatatlan kapcsolatok is például: elkövető és áldozat között! A gyilkos, még ha lelketlennek is tűnik, magában hordozza élete végéig az áldozatát. A szexuálisan zaklatott gyermek - bármennyire is elrejti magában a megalázottságát - egy életen keresztül szenved, s válik képtelenné normális párkapcsolatra. (Az pedig már a 21. század jogállamiságának a nagy tragikomikuma, hogy még mindig lehetséges a pedofil papok kimosdatása, rehabilitációja, az áldozatokat pedig a megbocsájtásra, megbékélésre buzdítják az egyházi vezetők... A normálisan gondolkodó ember ilyenkor azt mondja: ez abnormális. S egyáltalán, miféle istent hisz az olyan ember, aki képes ilyesmire?)

Aki azt gondolja, hogy a dolgoknak nincsenek következményei vagy hogy azokat meg lehet úszni, az nem ismeri a fizikát (a fűzisz görög szó természetet jelent) s tulajdonképpen olyan triviális dolgokat tagad, mint például világmindenséget összetartó gravitáció. Igaz, hogy vajmi keveset tudunk róla, ettől függetlenül az egész életünket meghatározza! Ugyanígy vagyunk a lélek dolgaival is. Még csak most kezdjük kutatni, s próbáljuk megérteni, felfogni, mennyire bonyolult a lélek világa, s mennyire fontos, hogy ne csak testünk, de lelkünk is egészséges legyen...

Amikor Jézus URunk azt mondja, amit itt a földön megkötünk, az kötve van odafenn is, s ugyanígy van az oldással is, akkor ezzel azt hangsúlyozza, hogy semmi sem történik az Isten tudtán kívül. A kimondott "igen" vagy "nem" örökre "igen" és "nem" marad - s ezek vádolhatnak is majd mindnyájunkat ama napon -, ezeket megváltoztatni az ember nem képes. Ha mégis emberi kapcsolatainkban kötünk és oldunk az Isten nevében, az életünk legnagyobb csodája, tulajdonképpen az evangélium központi üzenete: Istennel együtt minden lehetséges, még az is, ami lehetetlennek tartunk...

Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Zsolt 23,1b

Ahogy változnak az idők, úgy változnak azok az elképzelések, hogyan is kellene vezetni egy közösséget, egy népet, egy országot... esetleg az egész emberi fajt. A jószándékú, szeretetteljes - többnyire naiv vagy utópisztikus - elméletek elenyésznek az ősi, megromlott természetű ember, romboló ösztöneit felszínre hozó vezetési teóriák mellett. A történelem folyamán már megtanulhattuk volna, hogy az, ami "-izmusra" végződik, az csak bajt, nyomorúságot, szenvedést szül. Az ok nyilvánvaló: az ideológia akarja megmondani az életnek, hogyan kell élni az életet -, jóllehet az Élet attól élet, hogy a saját törvényei szerint létezik.

Jézus URunk egész földi életében példát adott övéinek, hogyan is kell "vezetni". Igen egyszerűen úgy, hogy a vezető elől jár (ettől előljáró!) és utat mutat! A tábornokok biztonságos bunkereikből küldik a katonáikat a golyózáporba, a politikusok a maguk zárt világában hozzák meg természet-, és emberellenes jogszabályaikat - amik rájuk soha nem vonatkoznak, hiszen mentelmi joguk, kapcsolati tőkéjük, pénzügyi-gazdasági hatalmuk oltalma alatt élhetnek -, a "jó pásztor pedig életét adja a juhaiért"... A jó pásztor (vezető) életét adja, a rossz vezető pedig szívesen feláldoz nem csak ártatlan báránykákat, de olykor az egész nyájat is, csakhogy célját elérje avagy ő maga megmeneküljön!

Sokan gondolják úgy, hogy az élet arról szól, hogy "győzzön a jobbik, s hadd hulljon a férgese". Ez jellemezte az elmúlt évszázadok "szabadversenyes" rabló-kapitalizmusát, mely próbálta magát a huszadik században szalonképessé tenni (jóléti, szociális piacgazdaság stb.) valójában azonban zsákutca, s ha nem fordul belőle vissza a világ, akkor jó esélyünk van arra, hogy megélünk egy globális falnak-csattanást! Mert ugye azt senki nem gondolja, hogy a véges földi lehetőségeinket a végtelenségig ki lehet aknázni?

Mindennek(!) "ára van", s ha kipusztulnak a fák - mert a bürokraták azt hiszik, hogy a "papír az isten" -, ha kipusztulnak a méhek - mert elhitetik velünk, hogy a modern mezőgazdaság nem képzelhető el vegyszerek nélkül -, ha továbbra is energiafaló és javíthatatlan használati tárgyakat gyártanak, akkor egy szép napon nagyon nagy csendre ébredünk, mert ez az őrült ritmusú világ nem zakatol tovább, ugyanis összeomlott saját terhe alatt...

Az embert az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette, azaz emberségét csak akkor élheti meg, ha élete "istenes", isten-szerű. Szer szavunk eredetileg törvényt jelent, vagyis élete, embersége annak van, aki az Isten törvényei szerint él. S hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Mindenek előtt azt, hogy az ember ne akarjon olyan lenni, mint az Isten (eritis sicut Deus!), ne akarjon mesterséges állatot, növényt, embert teremteni, hanem csak hasonlítani akarjon Istenhez, s azt tegye, amit Isten is mindenek előtt tesz: szeressen!

A szeretet ezért nem gyárt fegyvereket, nem rakja teli az élelmiszereket méreggel, nem zsigereli ki adórendszerével a tisztességesen dolgozókat, a szeretet nem öli meg a magzatokat, s nem zsákmányolja ki felebarátját és a teremtettséget. A szeretet együtt él a természettel, s mindent megtesz annak megóvásáért... A szeretet nem öncélú, hanem alárendeli magát az isteni célnak, ezért nem uralkodik, hanem szolgál!

Illés pedig odalépett az egész nép elé, és így szólt: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az ÚR az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek!
De a nép nem felelt egy szót sem.
1 Kir 18,21

Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki vallásos életet akar élni, de a szárnyalásra teremtett hite kalitkába van zárva. A kalitkában - ha kellően tágas - a madár ugyan tud röpködni, de a szabadság távlatait soha nem fogja meglátni, mert ahhoz a felhők közé kell emelkednie... Nyomorúságos állapot az, amikor valaki Isten közelségét, áldásait nem tapasztalja, de a világ ideig-óráig tartó gyönyörűségeit sem élvezi. Erre mondják: "két szék között a padlóra esik". S a másik népi szólásunk pedig azt mondja: "Egy fenékkel, csak egy lovat lehet megülni..."

Ha jobban belegondolunk, akkor Illés ugyanazt a gyakorlati materializmust támadja, amit Jézus is kritizál az újszövetségi tudósítások szerint. Érdekes, hogy míg Illés Jáhve-Isten "ellen-istenéről", Baal-ról beszél, addig Jézus a mammonról szól... Mammon-istenség kultusza, mint olyan, nem létezett a közel-keleten - maga a 'mammon' egy sémita szó, s egyszerűen pénzt jelent - ezért a Mester nem egy istenség ellen, nem is a pénz ellen, hanem annak hamis szeretete ellen emeli fel a hangját! Ugyanakkor nem árt tudatosítani, hogy ma sem szobrok előtt hajolnak meg az emberek, nem különböző istenek ragadják meg az emberek szívét, hanem a HATALOM, A GAZDAGSÁG vonzása tompítja el értelmüket, s mérgezi meg lelküket…

Mivel az Egy-Isten teremtette az embert a maga képére és hasonlatosságára, vagyis EGY-ségre, ezért a kettősség, a kétség, az mindig kísértés! Nem szeretheti valaki a feleségét teljesen, ha közben más nő(ke)t is szeret, ahogyan nem szeretheti valaki egyszerre a rendet és a rendetlenséget is. Ha valaki mégis ilyesmit próbál megvalósítani az életében - Illés próféta zseniálisan fogalmaz: az sántikál, vagyis járása nem egyenes. (Persze lehet így is járni-kelni, de messzire eljutni nem lehet!) Még csodálatos, ősi magyar nyelvünk is azt mondja: "rosszban sántikál"... a jóban ugyanis nem "sántikál" az ember...

Az élet tulajdonképpen nem más, mint döntések sorozata. Jól dönteni nem tudunk, ha csak az orrunkig látunk! Ha nem tájékozódunk az égtájak szerint, akkor az erdőből sosem találjuk meg a kivezető utat... A keresztény ember tulajdonképpen döntéseiben következetes, s nem változtatgatja életének irányát a korszellem diktátuma szerint. Tudja, hová akar eljutni, s tudja, merre kell mennie... Éppen ezért Annak a Valakinek a lábnyomába lép, Aki nem sántikál, mert Ő megígérte, hogy velünk lesz egészen a világvégezetéig...

Vagyok, aki vagyok.
2 Móz 3,14a

Van-e az Istennek neve, s ha igen, akkor melyik az? Nos, a zsidó hagyomány szerint a héber Bibliában összesen 21 istennév található. Azért ilyen sok, mert Istent az ember nem ismerheti meg közvetlenül, csakis a mi világunkban megvalósuló tulajdonságai által. Így olyan kifejezéseket találunk Istenre, amelyekkel az életünkben is találkozunk, illetve amelyeket a mi tulajdonságainkkal egybevetve (azoknak mintegy ellentéteként) megfogalmazhatunk. Így például: Örökkévaló (JHVH), Szent (Hakados), a Legfelsőbb (Eljon), Mindenható (Sadáj), az Irgalmas (Harachaman) stb. Sőt, a béke (salom) és az igazság (emet) héber szavai is jelölhetik a Világ Urát (Adon olám).

De hogyan értelmezzük a "Vagyok, aki vagyok"-Istent? Az istenvilágról az a képzet élt hosszú időn keresztül az emberekben, hogy az istenek messze vannak, szinte elérhetetlen távolságban. A "Vagyok, aki vagyok"-Isten egy új korszakot nyit meg Mózessel, hiszen ettől fogva nyomatékosítani kívánja az emberiség előtt, hogy Ő a jelenvaló Isten! Ugyanakkor a "vagyok, aki vagyok" mondatból hiányzik annak megjelölése, hogy ki illetve mi "vagyok"? Mivel a Jáhve-istennév egy szerkesztés eredménye Három szót írtak egymás alá, s ezek betűit összevonták. HJH = volt [ejtsd: hajá] - HVH = van [ejtsd: hove] - JHJH = lesz [ejtsd: jije]. Összevonva: JHVH = Örökkévaló. Azaz, a mindig LÉTező! Isten mindaz a "VAGYOK", amire az Őt szeretőknek (a hívőknek) szüksége van életük során. Isten az, aki megelégíti a hiányt, mert ahogyan megjelenik az emberi szükséglet, emberi nyomorúság, Ő pontosan azzá válik, amire az embernek ott és akkor szüksége van. Ezért Gondviselő Isten - is...

A JHVH név értelmét a történelem során sokféleképpen magyarázták. A legfontosabb magyarázatok a következők:
1. „Az vagyok, aki vagyok” azt jelenti, hogy: „nevem kimondhatatlan”. Így magyaráz Moyses Maimonides (1135-1204), a kiváló zsidó filozófus.
2. „Az vagyok, aki cselekvően veletek leszek”. Napjainkban ez a legáltalánosabban elfogadott értelmezés. Isten e nevének közlésével megígéri aktív támogatását népének.
3. „Az vagyok, aki veletek vándorolok”. Sok zsidó rabbi érti így a nevet. Az Isten jelenlétét mutató sekinah (felhőoszlopban mutatkozó isteni dicsőség) kíséri az izraelitákat vándorlásuk során, és leszáll a szövetség sátrára, illetve a templomra.
4. „Az vagyok, aki együtt szenved a szenvedőkkel”. A Talmudban található ez az értelmezés. A zsidó nép szenvedéseivel együtt szenved az Isten.
5. „Én vagyok az Úr”. Isten parancsai kötelezőek. Hallgatni kell rá, és követni szavát.
6. „Én az emberek életében egzisztenciális eseménnyé leszek”. Ez a zsidó egzisztencialista filozófusok (Buber, Rosenzweig) értelmezése.
7. „Én vagyok a Létező” (gör.ho ón). Ez a keresztény egyházatyák legáltalánosabb értelmezése. .Isten nem „volt” és nem „lesz”, hanem „van”. A mai zsidók is kedvelek a JHVH helyett az „az Örökkévaló” név használatát.

A fenti magyarázatok közül nem kell egyet kiválasztani, és a többit elvetni. Ezeket az értelmezéseket tekintsük inkább e kimeríthetetlen Istennév kinyilatkoztatásának, melyből naponta meríthetünk - szükségleteink szerint...

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is;
Mt 6,9-10

Napi igeolvasásunk minősége mindig függ attól is, hogy az elolvasott igénket mennyire tudjuk az általános bibliai igazságokkal összefüggésbe (contextus!) hozni - ellenkező esetben furcsa következtetések ingoványos világába tévedhetünk. Sajnos sokan bele is süppednek vad elképzeléseik mocsarába, s vallanak aztán olyasmit, aminek semmi vagy minimális köze van a JóIsten élet-támogató evangéliumához! Sajnos sok igehirdető, prédikátor, pap "nem látja a fától az erdőt", azaz vallást propagál, ahelyett hogy a hit egyetemes igazságait hirdetné. Csoda-e, ha ezek után konganak az ürességtől a templompadjaink? Kedvenc professzorom mondotta volt: "Ne felejtsük el, hogy szószékeink alatt normális emberek is ülnek!"... S valóban, nem azért ülünk be igét hallgatni, mert az istentisztelet végén mindenre elszánt misszionáriusként akarjuk elhagyni a templomot, hanem azért, mert találkozni akarunk a lélek titokzatos világában magával az Istennel. Ha ehelyett a szószéki fungens megüresedett, évtizedes szópaneljaival "bunkózza" híveit, rövidzárlatos patentválaszokat fröcsög, s kritizál: Mmiért nem akarnak még jobban Jézushoz tartozni? - különben is szégyelljék magukat undorító bűneik miatt(!) -, akkor nyilvánvalóan nem fog létrejönni az áhított találkozás ember és Isten között.

"Amint a mennyben, úgy a földön is..." De hogyan van a mennyben? Erről ugye csak földi elképzeléseink vannak, hiszen odafönntről nem jött vissza egyetlen halandó sem, hogy elmesélje, mit is látott abban a másik világban. Sok igehirdető mégis az ismeret perfekciós biztonságával nyilatkoztatja ki, hogyan is "működik" a JóIsten, s aki az ő igehirdetői személyes megtapasztalásainak igazságtartalmában kételkedni merészel, az nemcsak a hitét, sőt üdvösségét teszi kockára, de egyenesen az ördöggel cimborál, s ráadásul démoni gondolataival veszélyezeteti még a gyülekezetet is...

Annyit megállapíthatunk, hogy a mennyben nem úgy "vannak" a dolgok, mint itt a Földön, mert ha úgy lennének, akkor bizony odafönnt is káosz lenne, s akkor a mennyország nem lenne mennyország! Így aztán biztonsággal mondhatjuk, hogy Isten mennyei világának RENDje kell(ene), hogy megvalósuljon itt a földi életben is, s ehhez kérjük az Ő teremtői segítségét - imádság által is. Az Isten akarata tehát a RENDjének folyamatos megvalósulása! A keresztény élet erről a halálunkig tartó át-rendeződésről szól, átformálódunk az ÚRIsten kegyelme révén, hogy ne a mi akaratunk - amit nagyon is jól tudunk, hogy mi az(!) - valósuljon meg, hanem az Övé. A mi akaratunk ugyanis rövidtávú, az Övé pedig túlmutat a halálon is; a mienk sikerthajszoló, ábrándokkal teli, az Övé áldást hozó, életközeli; a mienk ebben az elmúló világban érvényes csupán, az Övé viszont tér és idő nélküli, örök!

A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart!
Zsolt 115,3

Évezredeken keresztül senki nem kérdőjelezte meg, hogy Isten fenn van a mennyben... Logikusnak tűnt, hogy Isten csak odafönt "van", ahová ember fel nem érhet, ahová ember nem repülhet, csakis az lehet Isten "lakóhelye". A régi elképzeléseket mára újak váltották fel, Istent már nem illik három dimenzióba beszorítani, egyébként is: az Isten Lélek, Aki mindenhol jelen van, ilyetén módon az Ő viszonylatában "fent és lent" értelmetlen fogalmak. Ugyanakkor a klasszikus térbeli Isten-elképzeléstől egyhamar nem tudunk szabadulni - már csak nyelviségünk okán sem, hiszen számos szófordulat, szólás használja ezeket a képeket -, így jó ideig Istent odafenntre tudjuk, hiszen mi idelenn élünk, s a pokol ennél a földi életnél is rosszabb hely, azaz a "helye" csak lejjebb lehet...

Istent legmagasabbra - s hova, ha nem a mennybe(?) - helyezni tehát természetes emberi elgondolás, hiszen ő nem egyszerűen "magasabb" Létező, mint mi, hanem maga a LÉTEZÉS. Az Örökkévaló, az EGY. Minden belőle, általa és érte van, ami van, s nyilvánvalóan minden azért van úgy ebben a világmindenségben, ahogyan van, mert Ő így akarta. Nem haszontalanok tehát a csillagok ezermilliárdjai, a szubatomi részecskék óriási energiái! Isten teremtői jó akarata az élet minden formája, lent a tenger mélyén, az egész földkerekségen vagy a Világmindenség másik sarkában...

Az emberiség az elmúlt száz évben fejlődésének leglátványosabb szakaszát éli, s egyben a legkritiusabbját is, hiszen hihetetlen lehetőségeivel önmaga létét is veszélyezteti. (Míg ez korábban az atomháborút jelentette, mostanság válogatni lehet az önmegsemmisítés legkülönfélébb fajtái - modifikált vírusok, génmanipuláció, környezeti ártalmak vagy éppen nanotechnológiás mellékhatások - között. A nagy kérdés a ma embere számára nem az, hogy Isten miért vagy hogyan teremtette mindezeket a lehetőségeket, hanem az: hogyan élünk ezekkel?

Mire használjuk ezeket vívmányokat, hiszen önmagában a technológia még nem jobbítja az emberi életet. Minőségi változás, javulás, emelődés csak akkor áll elő, ha technológiát etikusan alkalmazza az ember. Ezért - akarjuk vagy sem -, ha túl akarjuk élni önmagunkat, akkor homo eticus-szá kell válnunk! A hívő ember tudja, hogy mindez Isten nélkül nem sikerülhet, mert igazi etika csak Istenre alapozottan élhető. Az emberi szisztéma (humanizmus) az mindig sebezhető, könnyen torzuló, ahogyan tapasztaljuk is, amikor a békenóbeldíjas amerikai elnök háborút folytat; de tudjukj: a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve... Ezért kell, az Abszolútum, a mindenki felett álló Isten, aki természetesen "számonkér" - mindenért! Ha Istenben vagyunk, akkor közösségben, a közösségért élünk, ha Isten-nélküliek vagyunk, akkor már nem a közösségi "mi"-ben, hanem az "én"-ben gondolkodunk, s nem a közösségi jólétét szolgáló célok, hanem az ideológiai igazságok lesznek fontosabbak... Ez pedig - a történelem erre tanít minket -, mindig az Isten akaratával való szembehelyezkedést jelentett...

Mert az Isten nem haragra rendelt minket,
1 Thessz 5,9a

Elemi késztetés van bennünk akaratunk érvényesítésére... Már kisgyermekkorunkban megtanuljuk, hogy birtokolni jó, s a birtokjogot egyszerűbb megszereznünk, ha nincsenek gátlásaink. Szülők számára óriási kihívás megtanítani gyermekeiknek az akarat-érvényesítés etikus módját, az évek során sokan fel is adják. Rossz pedagógia, de ha pl. vesznek egy pöttyös labdát az egyiknek, akkor kap egyet a másik is. Volt olyan nagymama, aki - hogy "ne legyen gond", nemcsak a születésnapos unokájának sütött egy tortát, hanem a másiknak is... ugyanúgy gyertyával... Mit lehet ilyenkor mondani? Mert magyarázni egy ilyen esetben, hogy a születésnapi torta az egészen másról szól - gyakorlatilag hiábavaló próbálkozás.

A harag árnyékként végigkíséri az ember életét. Káin haragudott testvérére, és megölte, Rebeka megharagudott Ézsaura a hettita lányok miatt, s ezért Jákóbnak kicsalta az atyai áldást, Saul király gyűlölte Dávidot és ezért üldözte, Jónás pedig "haragudott mindhalálig", mert a JóIsten elvette tőle a tökfa hűs árnyát... De még Jézus URunk is megharagudott, s megátkozta a fügefát, és kötélből korbácsot font, s kiűzte a kufárokat a templomból. Harag és harag között tehát óriási különbségek vannak! Jómagam is olykor haragszom a világban tomboló igazságtalanságok miatt - igaz, nem tudok ellene tenni gyakorlatilag semmit... Imádkozunk, s fel-fel teszünk egy-egy kérdést: "Miért ilyen állat az ember?" - amire aztán nem várunk választ, mert igazából a kérdés nem válasz, hanem megoldás után kiált.

Isten azonban az embert nem haragra rendelte. Hogy mégis a harag és a gyűlölködés tűnik dominánsnak az elmúlt ezerévek történelmében, az amiatt van, hogy a harag és a gyűlölet gyermeke a rombolás, az igen látványos. Felépíteni egy toronyházat, hosszú ideig tartó, szívósságot igénylő munka, amiről nem tudósítanak a médiában, de ha felrobbantanak egy régi gyárkéményt vagy épületet, azt a hírekben lassított felvételen is láthatjuk - egymás után többször is... Van bennünk valami elemi késztetés a rombolásra, s ez megmutatkozik már a gyermekkorban is. Ha pl. egy anyuka fiú gyermekeit ki akarná nevelni a katonásdi játékokból - az nemcsak reménytelen próbálkozás lenne a részéről, de gyermekeit megfosztaná a közös játék örömétől is.

Az Isten tehát belénkkódolta a negatív érzelmeket is, de nem azért, hogy azok uralkodjanak rajtunk, hanem hogy mi uraljuk azokat. Akinek nincsenek érzelmei, az a legnagyobb gonoszságokra is képes, mert a közömbösség és az intelligencia együttállása a legborzasztóbb dolgokat is képes véghezvinni. Isten azonban nem közömbösségre, passzivitásra teremtett minket, hanem arra, hogy önfeláldozó módon egymásnak segítőtársai legyünk. Ha erre képesek vagyunk, akkor Istent magát éljük át, tapasztaljuk meg az életünkben, s ez épít minket és környezetünket is. Ha elvetjük az Isten rendeléseit, akkor kiteljesedésünk, emberlétünk legnagyobb, s egyben legszebb életprogramját dobjuk el magunktól...

Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá,
1 Pét 2,5a

"a fundamentom Istentől való /és Istentől való az akarat, / mely újra építi a falakat. / A víz szalad, de a kő marad, / a kő marad." - Wass Albert: Üzenet haza

Igen, a kő a változatlanság, s a stabilitás, az örök mozdulatlanság, s éppen ezért az örökkévalóság szimbóluma is: Jézus attribútuma a szikla, ezért az oltár kőből épül (vagy legalábbis kőalapon (menza) kell hogy álljon); az Egyház pedig a krisztusivá vált Petroszra épül, ami ugye kősziklát jelent... Simon, Jónának fia, aki háromszor tagadja meg Mesterét mégis "Kőszikla-Péter" lesz, mert felismeri, hogy hol tart Jézus nélkül - ekkor sír -, s meglátja hová juthat Jézussal -, ekkor vállalja a mártírhalált.

Szeretett osztályfőnököm, akinek sokat köszönhetünk, s az élet felelős szeretetére nevelt minket, gyakran mondogatta - amikor a lehorgasztott fővel vettük tudomásul, hogy már megint egy múzeumba megyünk a soros osztálykiránduláson -, "Na azért egész nap nem fogunk halott köveket faggatni!"... s ilyenkor már előre tudtuk, hogy lesz valamilyen tinédzser-lelket vidámító alternatív foglalatosság is. Tanár urunknak igaza volt: igen, a kövek halottak...

Péter apostol pedig élő kövekről beszél! Micsoda abszurditás ez? Nincs ilyen, hogy élő kő? Vagy mégis? Az élet isteni nagy titka, hogy van ilyen. Az a lány/fiú, akit egykor őrülten szerettél, s társadul választottál és ő is téged, ma már egészen más ember, pedig te ugyanazt a személyt szereted... S, ha belenézel a tükörbe, látod, hogy te is más lettél: az arcodra írt ráncok mögül egy másik ember néz vissza rád, s olykor meg is rettensz ettől. Mások lettünk, s mégis ugyanazok vagyunk, hiszen érzelmek is átalakulnak: a sodró erejű szerelemből parázsló, szelíd szeretet lett, a szenvedélyes megkívánásból már-már eszelős lelki vonzalom, a hétköznapok izgalommal teli kihívásaiból mély sorsközösség - kívülről nézve megszokás... S ha ez így történik - mert élünk a természet isteni rendje szerint -, akkor nem gond a műfogak, a deresedő haj, a fonnyadó bőr, és nem zavar az sem, hogy az elmúlás a lélekben is jelentkezik: rosszkedv, elfáradás, az illúziók ideiglenes elvesztése és a kudarcok fel-feltörő fájdalma. Ha valakit nagyon szeretsz, s ő is téged, akkor az elmúláson csak nevetni fogtok.. (Azért szűnnek meg barátságok, hamvadnak el szerelmek, bomlanak szét házasságok, ezért törnek szét eszmei és érdekközösségek: nem bírják ki az idő isteni múlását!)

Sorsunk állandóan beleütközik nemcsak az elmúlás, a halál, de a megújuló élet tényébe is. Ez az élet! A természet azért tartós, mert követi az évszakok változásának törvényét: folyamatosan meghal, és újjászületik. Az emberi élet tartósságát is ez adja, a kapcsolataink tartósságát is ez adja, az Istennel való viszonyunkban is ez a döntő: vagyis a naponkénti odafordulás, az új helyzetekben is a régi igazság felismerése - ez a megtérés! Hogyan mondják ezt olyan szépen a vallásos emberek? Így vallják meg hitüket: "Belenyugszom Isten akaratába." Nem beletörődik fogcsikorgatva, hanem belenyugszik, azaz megtalálja benne békéjét és nyugalmát. Azaz megélhetővé válik a harmónia, a világ békétlensége ellenére, azaz valóság lesz az abszurditás, mert ami ember számára lehetetlen Istennek lehetséges: szeretni tudunk, gyarlóságaink ellenére is...

Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged! Adj a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, és ő gyarapítja tudását! A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet. Mert általam sokasodnak meg napjaid, és gyarapodnak életed évei. Ha bölcs vagy, magadnak vagy bölcs, ha csúfolódó vagy, magad vallod kárát.
Péld 9,8-12

Régi felismerés: vannak emberek, akik soha nem változnak, legfeljebb állandó karakterhibájuk/gonoszságuk megdöbbentő kreativitásában észlelhetjük a változást, de jellemük, magatartásuk irányultsága a régi marad. Mi lehet az oka ennek? Mi az oka annak, hogy vannak szociális problémák, melyeket egyértelműen a munka, a nevelés, a tanítás tudna csak megoldani, de valahogyan ezek időről-időre csődöt mondnak. A kút mély? Vagy a kötél rövid? Esetleg a vödör lyukas?

Annyi bizonyos, hogy már az ókori bölcsességirodalom is foglalkozott az emberek nevelhetőségével ill. nevelhetetlenségével. Régi igazság az is, hogy a jóért, a szebbért mindig küzdeni kell, s a rosszért semmit nem kell tennünk, csak el kell engednünk magunkat... s már csúszunk is lefelé a lejtőn! S azzal is tisztában voltak őseink, hogy az embereket mindig könnyebb valami ellen hangolni, mint valamiért összefogásra bírni. A "jókat" jóra nevelni nem kell - hiszen éppen azért jók, mert igényük van a szépre, a tisztára, az emelőre -, a "rosszak" pedig - minden segítő jószándék ellenére - alig vagy egyáltalán nem változnak, mert: a "sötétség nem kedveli a világosságot". Ha nincs igény a fényre, a tisztára, akkor minden kiteljesedésre noszogató segítő törekvés olyan, mint a falra hányt borsó...

A bölcset inteni ellenben kedves foglalatosság, mert a bölcs jól tudja, hogy egyrészt a rosszból is tanulni, vagyis jót előhozni, másrészt vannak dolgok, amik ellen fölösleges harcolni, hiszen nem is azért adta azt az Isten az élet kísérőjeként, hogy majd mi heroikus küzdelmek árán megoldjuk ezt vagy azt az általános problémát, hanem azért helyezte ezeket a vállunkra, hogy elhordozzuk, hogy lelkileg erősödjünk, s érzékenységet tanuljunk belőle mások iránt.

A bölcs jutalma a békesség, az oktalané pedig a békétlenség. Bizony, nincs nagyobb öröm a mindennapok harmóniájánál, s nincs nyomorúságosabb a hétköznapok békétlenségénél, melyet a pesszimizmus, a reménytelenség, a szeretetlenség, s mindenek előtt a hitetlenség szül! Ezért a bölcs jól tudja: "A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme", s ennek a tisztelettel teli félelemnek nem Isten, hanem az ember a "kedvezményezettje"! Így mondták ezért az előttünk járók: Ha bölcs vagy, magadnak vagy bölcs, ha csúfolódó vagy, magad vallod kárát...

Ha valaki nem szereti az Urat, legyen átkozott! Marana tha!
1 Kor 16,22

"Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged átkozókat?"... Aki egy kicsit is búvárkodott már a Szentírásban, az jól ismeri ezt az Ábrahámnak adott ígéretet, no meg azt is, hogy az ún. átokformulák, illetve átokzsoltárok gyakran előfordulnak a "választott nép" s a "többi" viszonyában. Míg az Ószövetségben életes kísérőjele az "ígéret népének" az áldás ill. átokmondás, az Újszövetségben ez utóbbi alig fordul elő, s így aztán nem ok nélküli a kérdésfelvetés: Mondhat-e átkot a keresztény ember? A válasz egyszerű és rövid: a valóban keresztény - tehát krisztusi, azaz krisztuskövető - bizonnyal: NEM! Akkor sem, ha az a másik megérdemli? Akkor sem... Azért pontosítsunk: átkot mindenki mondhat, de "egyedül az ÚRé a bosszúállás", s Ő az, Aki mindenkinek, mindenért, akkor, amikor akarja (ha akarja) - megfizet.

Mai igénk arról tanúskodik, hogy nem kisebb jelentőségű ember - ráadásul apostol, akit később az Egyházban Szent Pálként tisztelnek -, mond átkot... Akkor hát mégis csak szabad? Ha az ember sztressz-helyzetben van - s ha belegondolunk Pál hajótörésekkel, megkövezéssel, verésekkel járó missziós útjai eléggé "stresszesek" lehettek -, akkor talán egy-egy átokformula elmondása, verbális szelepként is működhet, s ez talán mégiscsak jobb, ha valaki szavakban mintsem tettlegesen "engedi ki a gőzt"?

Tény, hogy vannak dolgok, amiket ki kell mondani, melyeket nevükön kell nevezni még akkor is, ha azok nagyon fájnak. Az átkozódás, a szitkozódás azonban olyan, mint a tábortűznél az ég felé dobott parázs - nagyon látványos, de visszahull arra, aki feldobta, s így kihúnyófélben is még komoly "égési sérüléseket" okozhat... Magyarul: Igen vigyáznunk kell(ene) szavainkra, mert azok bizony "perzselnek", s ha visszaszállnak ránk - mert ne feledjük(!): a lélekvilágnak is van Istentől rendelt, megmásíthatatlan gravitációs törvénye -, akkor azt, amit másnak kívántunk, nagyon hamar rajtunk teljesedhet be... Ezért a keresztény ember mondhat "csúnyákat", gyűlölheti a bűnt, de semmiféleképpen nem jár jól, ha felindultságában a bűnöst támadja... Az erőszak ugyanis erőszakot szül - nemcsak a másik oldalon, de bennünk(!) is: még nagyobb ellenszenvet, mint amit korábban éreztünk -, és Jézus URunk tanítása is arra figyelmeztet: "Aki kardot fog, az kard által vész el".

Pálnak elég sok gondja volt a korinthusi gyülekezettel - s egy közösségben, a legkisebben (a családban) is, mindig akadnak problémák -, ezért érthető, hogy felszínre vetődött az apostolban a gyarló "emberi hang", s átkozódott. Pál ezzel is példát adott nekünk - negatív példát -, hogy ti.: így NE... Hiszen, aki krisztusi módon gondolkodik, azaz keresztényként hisz és remél, az krisztusi módon is kell hogy éljen: önfeláldozásra kész szeretetben...

Ami a szentek javára folyó gyűjtést illeti, ti is úgy cselekedjetek, ahogyan azt Galácia gyülekezeteinek rendeltem. A hét első napján mindegyikőtök tegye félre és gyűjtse össze azt, ami telik tőle, nehogy akkor történjék a gyűjtés, amikor odamegyek.
1 Kor 16,1-2

Egyház és pénz, keresztények és pénz... azaz, örök téma: ember és pénz. Manapság a "vízcsapból" is ez folyik, hiszen válság van... Azt mondják, hogy ez gazdasági, valójában pénzügyi válságról van szó. (Gazdasági akkor lenne, ha egyre rosszabb autókat gyártanának és egyre gyengébb kompjútereket. A technika azonban fejlődik, s egyre ámulatbaejtőbb újdonságok látnak napvilágot!) A válság egyértelműen pénzügyi, pontosabban banki válság, amiből fiskálisat(államkincstárit) csináltak, magyarul: az elspekulált pénzeket az államháztartás megszorításával akarják orvosolni. Ehhez a magas politika általában asszisztál, s így van nekünk takarékos (értsd: szegény) államunk, piacorientált (haldokló) egészségügyünk, s fejlődő demokráciánk, azaz egyre romló közbiztonságunk... Az ok nem a pénz, hanem a pénz szeretete!

Saul-Pál buzdít. Most azonban nem szent életre, hanem gyűjtésre! Azon máig vitatkoznak a tudósok, hogy miért éppen a jeruzsálemiek megsegítésére gyűjt adományokat az apostol - amikor gyaníthatóan Galileában is volt elég megsegíteni való krisztuskövető -, de azt érdemes megemlíteni, hogy ezeknek a gyűjtéseknek a végkimeneteléről semmit nem tudunk. Ez marad Saul titka és a JóIstené. S ha valaki azt gondolná, hogy meggyanúsítom azt az embert, aki - s ez történeti tény - mintegy 32 ezer(!) kilómétert tett meg missziói útjai során, hogy hirdesse a Krisztusról szóló evangéliumot, hadd mondjam: Krisztus Egyházának a történelme egyben a pénzügyi visszaélések történelme is... Elgondolkodtató, hogy Jézus keresztjéhez nem csak vér, de pénz is tapad - Júdás harminc ezüstje... s az is, hogy sok "keresztény" kezéhez tapadt vér a pénz (hatalom) miatt.

Jézus URunk a kufárok, pénzváltók megkorbácsolásával elég egyértelműen állást foglalt nem a pénz, hanem a pénz imádata ellen! Így aztán méginkább gyomorforgató, hogy ezer évvel később Jézus maga vált árucikké - bűnbocsátó cédulák(!) -, s ma is védjegyként "adják-veszik" egyfajta ideológiai biztosításként. Isten országa azonban nem üzlet, s mindenhol, ahol "biznisz-egyház"-at csináltak, idővel az meghasonlik önmagával. A pénz imádata ugyanis mindig meghasonlást/krízist/válságot, Isten imádata pedig mindig egységet teremt. Ezért nem kell feltenni a kérdést: "Hogyan viszonyuljon a keresztény ember a pénzhez?" Hanem a keresztény ember egyetlen választ kell csak hogy megadjon önmagának: "Hogyan viszonyulok Istenhez?"...

A többi magától adódik.

Azt pedig állítom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot. Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk.
1 Kor 15,50-52

Mindenkit érdekel az elmúlás... a saját halálunk pedig értelemszerűen különösen is. Létünk legnagyobb krízisére, a halálra egy egész életen át készülünk, de igazából mégis felkészületlenül nézünk szembe az utolsó óráinkkal. Sokan mondogatják, hogy "tudják" hová mennek, ha vége az életüknek, helyesebb lenne azonban inkább azt mondani: "ezt remélem" vagy "ezt hiszem"...

A kereszténység fennállásának elmúlt két évezredében a mennyországot helynek vélték, ahová az üdvözült lelkek Krisztus érdeméért juthatnak, valójában - Jézus URunk szerint -, nem helyről, hanem állapotról van szó, hiszen Ő így tanít: "Isten országa bennetek van!" Ez jelenti egyrészt azt, hogy már itt a földi életünkben részesei vagyunk/lehetünk a mennyországnak, másrészt, a bennünk lévő "isteni rész" (a halhatatlan lélek) elmúlásunkkal sem veszíti el ezen állapotát, ebben maradunk, pontosabban Istenben maradunk. A mennyország ugyanis Isten maga, a benne való tudatos létezés. A "pokol" pedig az Isten létezésének tudatában való Isten-nélküliség, Isten-hiány.

Pál apostol - mentségre legyen mondva, ő is csak ember, s múlandó volt ő is -, apostoli buzdításai közepette elmélkedik, gondolkodik, s próbálja elképzelni az elképzelhetetlent... Nehéz helyzetben van az "ismeretlen Isten" tarzuszi misszionáriusa, hiszen a művelt, sokat látott korinthusiaknak mondania kell valamit arra a problémára - halál, s az utána következő dolgok -, melyre a Római Birodalom területén egzisztáló több mint egy tucat elismert misztérium-vallás is konkrét válaszokat kínált... Annyi bizonyos, hogy János apostol első levelében így nyilatkozik: "Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk Őhozzá, és olyannak fogjuk Őt látni, amilyen valójában".

Isten országának a jó híre tehát azt jelenti: Isten velünk van. Nem lesz valamikor, hanem "már itt és most": VAN! Ez azt is jelenti egyben, hogy a mennyország nem valami "élet-utáni jutalom-hely", amit fogcsikorgatva is, de ki kell érdemelnie az embernek ebben a földi siralomvölgyben - középkori elképzelés, ahol még az élet, s a munka is csak büntetés -, hanem felismerése annak, hogy az élet alkotás, formálódás, növekedés és gyarapodás, hogy mindinkább tükröződjék rajtunk Isten szeretete.

Elképzelni, egy kicsit álmodozni az Isten eljövendő országáról nem csak lehet, de időnként kell is. Messzemenő következtetéseket azonban levonni, s a perfekció igényével hirdetni, hogy "akkor" és "ott" 'így, s majd úgy lesz - nemcsak nagyon-nagyon emberi, de egyszerűen teremtményi kompetenciánk határának átlépése is. Isten ugyanis Végtelen, az ember pedig véges, s véges soha nem foghatja be/át/fel a Végtelent...

De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.
1 Móz 3,9-10

Nem tudom, milyen okból kifolyólag, de hernnhuti testvéreink kiadásában megjelenő Losung (Útmutató) ma reggelre kiírt németnyelvű igéjéből is hiányzik egy jelentős szó, mely Ádám (a név jelentése: föld porából való, ember) ijedtségének a magyarázatát az eredeti bibliai szövegben 'adja': "mert mezítelen vagyok"... (A mezítelenség természetesen nem az eredeti ok volt, csak egy következmény, hiszen a valódi oka a félelemnek az volt, hogy az ember semmibe vette az Isten törvényét.)

Az Isten törvénye mindig az életet, s ezért az embert is védi. Isten törvényének áthágása egyben az Élet elleni támadás is, aminek természetesen mindig következménye van. Ezt ugyan sokan büntetésnek veszik, pedig csak egyszerű élet-törvényről van szó: az Élet ugyanis nem engedi meg a következmény-nélküliséget, mert az egész Teremtettség ok-okozati összefüggésből áll, ami Isten jó rendje.

A mezítelenség tehát nem oka az elrejtőzésnek, de jelenléte ebben a történetben messze túlmutató: 1) az embert a bűn félelembe kergeti; 2) a bűnbeesett ember mindennel "takaródzik" -, mert "fázik"... nem a teste, a lelke(!); 3) a bűn fogságában az ember kétségbesetten vergődik, s ezért soha nem az igazságot szólja, hanem annak egy számára kedvező változatát. Nem utolsó sorban a mezítelenség ebben a csodálatos őscivilizációs történetben azt is jelzi, hogy a bűn nem csak kopasszá tesz, de meg is kopaszít, azaz nincstelenné tesz, ezért védtelenné. S valóban, az Istentől távol álló, Előle elrejtőzködő embernek semmilye nincs... Az Isten-nélküliség mélységes fájdalmát éppen az adja, hogy a bűnös ember nagyon is jól tudja: mindennek az oka, egyedül ő maga.

Manapság a meztelenséget - márcsak a marketing-szerepe miatt is - egészen másképpen ítélik meg. Nem is olyan rég a meztelenséget, s egyáltalán a testet a bűn forrásaként jelölte meg hivatalos egyházi tanítás. Jóllehet az Egyház nemiséghez való viszonya változott, de a régi sztereotípiák még működnek, így sokan vannak, akik a testiség minden megnyilvánulását elítélik, a szexualitást pedig magával az ördöggel azonosítják.

Elítélni az szexualitást azt jelenti: megvetni, azt, amit azért adott az Isten, hogy működjön. (Az egy másik kérdés, hogy az ember ezzel az isteni adománnyal nem él, hanem visszaél vele.) Ugyanakkor érdemes elgondolkodni egy kicsit azon, hogy nem (csak) azért viselünk ruhát, mert fázunk, hanem mert meztelenségünk olyan szinten idegenné vált, hogy már saját testünktől is idegenkedünk... A meztelenség természetességét a kisgyermekek még "megélik", a felnőtt ember ezt a legtermészetesebb állapotot - hiszen mezítelenül jöttünk erre a világra - már szégyenteljesnek éli meg. Valójában nem mezítelenség generálja a szégyenérzetet, hanem az Isten hiánya, éppen ezért a megoldást is az Isten adja...

Ha a halottak nem támadnak fel, akkor "együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk". Ne tévelyegjetek: "A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!" Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik az Istent:
1 Kor 15,32b-34a

Party-generáció... csak így emlegetik jobb sorsra érdemes fiataljainkat, akiket beszorítottak a fogyasztói társadalom könnyű önmegvalósítást ígérő bulizós zsákutcájába. Közhelyes igazság, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a nyugati/jóléti világ - s ide tartozunk jórészt mi is - fiataljai tévelyegnek. Aki nem látja vagy nem akarja látni az okokat, az elintézi az "ügyet" egy sóhajtással: "Ezek a mai fiatalok!", de aki egy kicsit is megnézi szociológiai hátteret - jó okkal elszörnyülködhet! Elsősorban nem is azon, hogy hova jutottak (értsd: süllyedtek) ivászatban, drogfogyasztásban és iskolai teljesítményben, sokkal inkább azon: hogyan engedhette meg az előttük járó generáció, hogy ide jussanak?

Miért volt - vagy talán még most is(?) -, ennyire rövidlátó a magas-vezetés, hogy saját jövőjüket áldozták/áldozzák fel kényelmes jelenükért, amikor félretéve a klasszikus értékeket: munka, család, tisztesség (és persze nem utolsó sorban a hit dolgai!) nem gondoltak/gondolnak arra, hogy egyszer ők is megöregszenek. Nos, nem számoltak azzal, hogy a fiatalság múlandó, s a lendület idővel csökken... Nem látták be, hogy egy közösséget nem lehet mindig csak terhelni, s élvezni a köz javait, időnként bele is kellene tenni, vissza is kellene adni valami emelőt, megtartót, értéknövelőt... különben a "rendszer" szétesik.

Amióta világ, a világ, még nem volt ilyen, hogy ennyire ne törődtek volna a "világ sorsával", a holnappal. Természetesen voltak időszakok, amikor a feslettség, az erkölcstelenség eladdig megszokott közösségi határokat szakított át - gondolhatunk a huszadik század elejének kaszinó-életű gazdagjaira -, de az ő élvezetfaló, hedonista életfelfogásuk még mindig nem volt tömeges méretű, mint manapság. (Azt már csak zárójelben, de azért említsük meg, hogy a sok-sok hiábavalóság, a sok-sok élvezni-való a világban, mind energiát igényel, amit valahonnan elő kell teremteni! Katonai-, gazdasági-, pénzügyi hatalommal vagy valami mással, az teljesen mindegy - az igazságtalan eszközök palettája elég színes -, s az erőszak mindig erőszakot szül... )

Az apostol arra inti a korinthusi gyülekezetet - Jézus követőinek első zsengéjét -, hogy ne tévelyegjenek, legyenek józanok. Józanság - mivel az ÚRIsten észt is adott(!) - nélkül nincs Jézus-követés, legfeljebb rajongó Jézus-imádás. Az imádat fontos, hiszen ezáltal is épül, erősödik a lélek, de Jézus mindenek előtt nem az tanította, hogyan kell Őt imádni, hanem azt, hogyan kell imádni Istent, s hogyan kell(ene) szeretni a felebarátot... Aki ezt nem látja be, nem gondolja át, az csak hiszi, de valójában nem ismeri az Istent.

Jézus példázatokban kezdett szólni...
Mk 12,1a

Jézus képszerű történetekkel tanított, melyek vagy ellentmondások (paradoxon), hasonlatok, szóképek (metaforák) vagy példabeszédek (parabolák) útján magyarázták az Élet titkait.  Jézus kedvelt tanítási formája volt az aforizma is, ezek rövid, találó, emlékezetes mondások, amolyan "egysorosak" voltak, a parabolák pedig rövid történetek. Ezeknek a beszédes formáknak nagy hatásuk van. A legközpontibb bennük az, hogy a hallgatót mintegy "behívják" a történetbe ill. az aforizmák mélyebb belső látásra, elmélyülő gondolkozásra késztetnek. "Nem szolgálhatsz két Úrnak." "Ha vak vezet világtalant, mind a ketten verembe esnek." "Hadd temessék el a halottak a halottaikat!" - mindezek rövid provokatív mondások, amelyek arra inspirálják a hallgatóságot, hogy a dolgok mélyére nézzenek. Ezek a tanítások olyan lényeget próbálnak megláttatni, amelyeket másképpen soha nem látnának meg, illetve nem terelődne erre a figyelmünk. A parabolák/példabeszédek is hasonlóképpen működnek. A rövid példázatok, provokatív hatással próbálják az emberi képzeletet megragadni és működésbe hozni; bosszantani, heccelni, ugratni a goldolkodásban: "Isten országa olyan, mint...; Isten országa hasonlatos a..." A hosszabb parabolák is meghívást intéznek a hallhatókhoz: "Ítéld meg magad mi a helyes?" mondja Jézus és folytatja a történetet; vagy "Mit gondoltok?.." kérdezi Jézus és kezdi a történetet...

A parabolák és aforizmák a beszédnek meghívó formái. A képzelő erő felé irányulnak, oda ahol a képzelet "lakik" (saját képzeletünk a valóságról, önmagunkról, az életről), ugyanakkor felébresztik azt a képességet, hogy a dolgokat különböző képpen lássuk. Felhívásuk nem az akarathoz szól, "Ezt cselekedd", hanem ezt kéri "Ekképpen láss!" Ezek másképpen való látásra hívnak. Végül, érdemes megjegyezni, hogy Jézus bölcsesség tanítási formái nem hatalmaskodóak. Ezek nem isteni tekintélyt tulajdonítanak maguknak, mint ahogyan a törvény adók tették: "Így szólt az Úr, ..."

Eszerint a példázat dolgokat tesz egymás mellé és arra készteti a hallgatóját, hogy azokat vesse össze saját életével. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a példázatok történetei nem a nép szórakoztatását, hanem sokszor inkább a provokálást, elgondolkodtatást, mérlegelést akarták elérni. Maga Jézus is szerette ezt a műfajt és elég sokat is használta tanításai során. Nem véletlenül írja Márk: "Még sok hasonló példázatban hirdette nekik az igét úgy, amint megérthették. Példázat nélkül nem is szólt hozzájuk, maguk között azonban tanítványainak megmagyarázott mindent."  (Mk 4:33-34) Már ebből az idézetből is nyilvánvaló, hogy Jézus korabeli hallgatói (például saját tanítványai) előtt sem volt mindig tiszta egy-egy példázat jelentése. Több ezer év távlatából pláne nincs mit csodálkozni azon, hogy bizonyos példázatok nehezen érthetők és gyakran félre is magyarázzák őket...

Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek.
1 Kor 9,24

Pál apostol példái mindig benyomástkeltőek és elgondolkodtatóak - a buzdítás, bátorítás apostoli intés szándékával mondja ezeket -, de nem mindig a lényeget pontosan tükrözőek. Így van ez mai napra rendelt igénk esetében is, hiszen a futók esetében mindenki teljesítményének legjavát igyekszik nyújtani, de csak egy szakíthatja át a célszalagot, az ÚRIsten nagy futópályáján (élet!) mindenki győztes lesz - aki beér a célba. A sportpályán a futók egymással mérik össze sportbéli tudásukat, az igazi ellenfelük azonban az idő maga, eladdig az élet hegyen-völgyön kanyargó pályáján nem a másikat kell legyőzni, hanem mindenekelőtt önmagukat.

Ha jól belegondolunk, Isten nem "sportszerű". Ő nem sikercentrikus versenysport támogatója, hanem az egészséges élet-sporté, melynek funkciója, hogy örömet adjon annak, aki azt űzi. Ő látszólag nem "fair", hiszen a gyengét megsegíti, erőt adó kegyelmét kiárasztja rá, mert azt akarja, hogy ha csetlések-botlások, nagy esések és zúzódások is érnek bennünket az élet nagy akadályokkal nehezített gátfutásában, azért végül csak beérjünk a célba. S ez nem igazságtalan? Valljuk be, ha rólunk van szó, ha szerettünkről van szó, akkor bizony elnézőek vagyunk, s el tudjuk fogadni ezt az isteni segítségnyújtást.

Lehet-e összemérni két emberéletet? Ki szenvedett többet, ki kevesebbet. Emberi szemmel egy bizonyos határig lehetséges a méricskélés, de az Isten nem csak látható, hanem láthatatlan terheket/kereszteket is ad minden embernek - kivétel nélkül(!) -, s amelyik láthatatlan, az általában jobban fáj, nehezebb elhordozni, mint azt, ami látható... Miért mindez? Odaát majd megtudjuk, de talán azért, hogy "Isten előtt ne dicsekedjék egy test sem". Abban Pál apostolnak igaza van, hogy a futópályán heverészni, össze-vissza szaladgálni vagy nézelődni, hogy ki hogyan fut - ezeknek a dolgoknak nem sok értelme van! Életünk felett ugyanis eljár a JóIsten Napocskája, s egyszer - ha akarjuk, ha nem -, véget ér a nekünk rendelt idő, s ránkborul a sötétség, s a halál dermesztő mozdulatlansága mindent betakar.

Ezért: amíg időnk van, futnunk kell, futnunk érdemes... Nemcsak azért, mert célbaérni nagyon, jó, hanem azért is, mert futni - azaz élni - öröm! Jó megtapasztalni, hogy saját futásunkkal másokat ösztönözhetünk, örökre motivációt adhatunk gyermekinknek, ha nem adjuk fel, s eléjük éljük, hogy az ÚRIsten segítő kezébe belekapaszkodni nem szégyen, hanem kiváltság...

Olimpia éve van - már megint... de gyorsan telik az idő! Biztosan lesznek most is sportágakat pirongató dopping-esetek (bár a fejlődés a csalás tudományában sem állt meg az elmúlt négy évben), de a többség - bízzunk benne - szabályszerűen küzd meg egymással, s önmagával. Az időt becsapni nem lehet - ahogyan az idő URát sem. A keresztény ember ezért elfogadja Teremtője játékszabályait, hiszen azok nem ellenünk, hanem értünk vannak, s lehetőséget adnak, hogy eljussunk a felismerésre: a Mennyei Atyánk végtelenül szeret mindannyiunkat...

Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene. Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik, az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincs megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, ahogyan a törvény is mondja.
1 Kor 14,33-34

Ejnye, ejnye Saul-Pál! Már megint embereknek akartál tetszeni, s nem az Istennek! Így elmarasztalni a nőket? Pedig ha a "gyengébbik nem" nem lett volna olyan erős - mint ahogyan azt a korai egyház történetei bizonyítják -, akkor kedves Pál, a te tanításod se terjedt volna úgy, ahogyan terjedt. Jó, hogy meghaladt téged is a történelem, s ma már nők szószéken magyarázhatják Isten igéjét!

Tény, hogy az egyházi szolgálatot vállalók közül egyre több a nő. Míg a MEE-ban az aktívan szolgáló lelkészek közel egyharmada nő, eladdig ez az arány külföldön jóval magasabb. Ez nemcsak a lelkészi munka társadalmi megbecsültségének csökkenését jelzi, s azt, hogy a lelkészi pályának nincs akkora vonzása, mint korábban, hanem azt is, hogy ugyanolyan feltételek mellett, a nők hatékonyabban tudják elvégezni az adott feladatot! Bizony a nők - persze nem mindenki -, de közösségépítőbbek, ügyesebben "menedzselik" a gyülekezetet - ha kell -, s ahogyan egy család életében is "megáll az élet", ha a derék feleség nem irányít és szervez, koordinál, ugyanúgy a gyülekezetben is akadozik a közösségi élet, ha nincs meg a női, szervezői "háttérmunka". Ezért méltánytalan Pál részéről a nők ilyetén elmarasztalása "az asszonyok hallgassanak".

Hallgattak eleget. Szülték évezredeken át csöndben a fiakat, hogy aztán az idióta férfiak csatákba, háborúkba vezessék őket, s elvérezzenek... De miért is? Hamis dicsőségért, rabolt gazdagságért. A dicső hatalmat talán megörökítette egy-egy diadalív, s a kincseket pedig megemésztette a moly. Azon kívül, hogy mint emberiség pironkodhatunk - vallásháborúk, fasizmus, diktatúrák -, milyen pozitívumot hozott nekünk az inkvizíció, a keresztes háborúk vagy éppen az élvhajhász Marx kommunizmus-eszméje, azon kívül, hogy "kitermelt" egy Lenint, Sztálint vagy Mao Ce Tungot?

Harmadik évezred elején vagyunk. S válságban. Ebbe a krízishelyzetbe a világot nem a nők, hanem a magukat okosnak tartó férfiak vezették! Épp ideje lenne annak, hogy alapjaiban változzon a világ, s azok irányítsák végre, akik az Életet a maga isteni adományaként fogadják, s nem ellene, hanem érte küzdenek! Nyilvánvalóan tudják a mindenkori Ádámok, hogy az Évák okosabbak náluk - a tudás fájáról is Éva szakította le a gyümölcsöt -, ezért akarnak uralkodni felettük, s degradálják őket élvezeti árucikké... Amin viszont a férfiak sem tudnak változtatni, hogy ti. "mindennek ára van" s, hogy egyszer mindenért meg kell fizetni - így vagy úgy -, de egyszer ez az idő elérkezik. Akkor "lészen ott sírás és fogak csikorgatása..." s az Élet megfizet magáért... s akkor majd nagy jajveszékelés hallatszik a férfiak szájából: Hogyan engedhettük meg mindezt?

Saul-Pál, te is köztük leszel? Egyáltalán, honnan vetted a bátorságot, hogy ilyen mondatokkal tanácsold Krisztus Egyházának első zsengéit? *

Íme, most kész vagyok harmadszor is elmenni hozzátok, és nem leszek terhetekre, mert nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat kereslek. Mert nem a gyermekek tartoznak gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.
2 Kor 12,14

Azt mondja a népi bölcsesség: "Olyan még sosem volt, hogy a fiókák etették volna a madárpapát, s a madármamát!" S valóban, aki az életnek ezt a törvényét - hogy a nagyobb, az öregebb, a tapasztaltabb védje a kisebbet - nem veszi figyelembe, magától az Élettől kapja meg a kijózanító pofonokat. Az a politikus, aki becsapja választóit, az a kereskedő, aki megcsalja vevőit, az pap, tanár vagy szülő, aki nem példaképe a rájukbízottaknak, azon beteljesednek Jézus URunk szavai: "Aki szelet vet, vihart arat!"

Nem is olyan rég - úgy 35-40 évvel ezelőtt -, amikor gyerekként, "belülről" még megélhettem egy zárt falusi közösség működését; amikor nyári meleg esténként, a bevégzett napi munka után a szomszédok a házuk előtti kispadra, magukkal hozott sámlira vagy éppen az árokpartra ülve megtárgyalták az élet kisebb-nagyobb dolgait; s mi pedig környékbeli gyerkőcök meg ott hancúroztunk a számunkra súlyosan idős bácsik és nénik körül, teljes békességben, mert igen gyakran előkerült egy kis sütemény vagy éppen érő gyümölcs; szóval ebben a már-már idillinek tűnő világban (persze nem volt az!) olykor el-elhangzott a kritika: "Ezek a mai fiatalok!" Éreztük, hogy ezt az elmarasztalást nem nekünk gyermekeknek címezték, de valahogyan mégsem volt jó hallani: "Ezek a mai fiatalok!"

S tényleg, Karinthy Frigyes írja: A mikor megszületik egy gyermek, a családban egymásra licitálnak - tiszta apja, nem tiszta anyja, dehogy tiszta nagyapja, nem, nem inkább tiszta nagyapja... aztán amikor serdülni kezd a gyermek, mindenki csak csóválja a fejét: "Kire ütött ez a gyerek? S az apa azt mondja, rám biztosan nem, s az anya is fogadkozik: rám se, se a nagyszülők is védekeznek, tiltakoznak: rám nem hasonlít ez a gyerek!" ..."Hát igen ezek a mai fiatalok! Nem tisztelik szüleiket, nem fogadnak szót, állandóan máson jár az eszük!" Ismerős mondatok? Pedig nem mai szülők panasza ez, hanem egy sumér apáé, aki úgy majd négyezer évvel ezelőtt nyomkodta anyagtáblába vagy diktálta le egy írástudónak egyik távollakó barátjának szánt gondolatait...

Nos, ezek a mai fiatalok pontosan olyanok, mint az előttük járó egy-két generáció! Tiszteletlenek, hangosak, durván beszélnek? Véleményüket nem érvekkel, hanem hangerővel támasztják alá? Ők csak azt teszik, amit "eltanultak" szüleiktől, a felnőttektől, a korban előttük járóktól! Nem akarnak dolgozni, de sok pénzt akarnak keresni? Pozícióba kerülve hatalmukkal nem élnek, hanem visszaélnek? Lopnak, csalnak hazudnak, adott szavuk nem kötelezi őket semmire, s gátlástalanul el-, s kiárulják a saját hazájukat? Nos, ők csak azt teszik, amit már a szüleik, nagyszüleik is tettek, ők úgy élnek, ahogyan az életet az előttük élő generációk eléjük élték...

Pál apostol figyelmeztet, s jó példával jár elöl: "Mert nem a gyermekek tartoznak gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek". Azaz: a változás a változtatás mindig rajtunk - önként Krisztus-követésre szegődötteken - múlik, a kérdés hogy van-e hozzá elég hitünk és bátorságunk. A jobbítás szándékának isteni szele egyszer-kétszer életünk folyamán belekapaszkodik élethajónk vitorláiba - ezeket a pillanatokat nevezzük sorsfordítónak -, s ha tudod, hogy melyik kikötőbe igyekezel, a Szél, azaz a Gondviselés segít Neked, s célba érsz...

Jeremiás próféta így szólt: Mondjátok meg nekik, hogy az istenek kivesznek a földről és az ég alól. Nem ők alkották az eget és a földet. Az ÚR ereje alkotta a földet, az ő bölcsessége szilárdította meg a világot, az ő értelme feszítette ki az eget.
Jer 10,11-12

Aki a harmadik évezredben él - s nem valamilyen rajongó tábornak, csoportnak, szektának, egyház(acská)nak a tagja -, annak szeme gyorsan továbbfut ezen az igén, hiszen nyilvánvaló számára, az Isten: az EGY... Nincsen Rajta kívül más ISTEN, ha lenne, akkor ez azt jelentené az EGY-Isten nem lenne Mindenható, hiszen szüksége lenne a többi istenség "együttmunkálkodására" is, hogy elboldoguljon ezzel a Világmindenséggel... A többistenhit - bár nagyon csiklandoz és kedves az elme számára - szép emberi elképzelés. Nem több, nem kevesebb, ahogyan az is, hogy az Isten az három. Nos, az Isten az nem három, hanem Három-EGY -, s ez "természetesen" hittitok!

Az ÚR Egy, s az ereje is EGY. Nincs ellen-erő, ami egyensúlyban kellene hogy tartsa Istent, mert Isten az EGY VALÓSÁG két tapasztalati formában. Mi emberek Istent megélhetjük úgy, hogy "Őbenne vagyunk, élünk és mozgunk" (ApCsel) s úgy is, hogy tapasztaljuk a hiányát: ez az istentelen állapot, maga a pokol.

Ez a Világteremtő Isten - Akire nincs szó, mert nem is LEHET(!); Ő a "Vagyok, Aki vagyok", a LÉTEZŐ -, hozott létre minden létezőt, s belehelyezte a Világmindenség minden létezőjébe, minden elemi részecskéjébe az Ő RENDJÉT, ami egyben az ÚRIsten "névjegykártyája" is. Aki tud olvasni, az elolvashatja, mi áll rajta...

Jeremiás istenekről beszél, amiket emberi kéz alkotott - s melyek nyilvánvalóan nem bírnak isteni tulajdonsággal -, de azt a mondást, hogy "valakinek valami az istenévé válik", mindenki jól érti, mert ez kinyilvánítja, hogy az a "valami" teljesen átveszi a kontrollt afelett, aki azt az adott dolgot "isteníti". Így lehet valakinek istene a drog, a hatalom, egy hamis ideológia vagy éppen egy súlyosan deformált istenkép...

A hívő ember felismerése, hogy Isten bölcsen alkotta meg ezt a világot. Benne rend uralkodik, s benne mindennek következménye van. "Megúszni" benne semmit nem lehet, ki mit vet életében, azt is aratja majd le azon a napon, amikor Isten azt mondja: "Földlakó ember! Bevégeztetett... Elég!" Sok-sok embert ez fajta "szcenárió" nem hat meg; és továbbra is élik istentelen életüket: ölnek, lopnak, hazudnak, uszítanak, megosztanak és mindenben gátlástalanok. Az ilyeneknek azonban nincs helye, öröksége az Isten országában... Ez is a JóIsten teremtettségbeli rendje.

(A szeretet) Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
1 Kor 13,7

Ez így igaz, de nem az emberé, hanem az Istené! Sokan nem is tudják vagy már elfelejtették, hogy Pál korinthusiakhoz írott első levelének 13. fejezete, az ún. Szeretet Himnusza, nem az emberi, hanem az isteni szeretetről szól. Ha ennek tudatában olvassuk, akkor mindjárt másképpen látjuk az embereket, s ha nem is nézzük el gyarlóságaikat - beleértve a mienket is -, de legalább nem prekoncepcióval nézzük a keresztény embert, mint akinek mindent úgy kell(ene) csinálnia, mint a Názáretinek...

Ugyanis emberek vagyunk. Simul iustus et peccator - azaz egyszerre vagyunk megigazítottak és bűnösök, vagyis egyszerre vagyunk Istenéi és egyszerre vagyunk vétkezők, gyarlóságokkal megterheltek is. Aki Istennél tudhatja magát, az sem mentes a bűntől, a mulasztástól, a negatív indulatoktól, a különbség csupán "csak" annyi, hogy küzd gyarlóságai ellen, minimalizálja azokat ill. ha akaratlanul kárt, veszteséget vagy fájdalmat okozott, akkor azt igyekszik jóvátenni.

Sokan úgy gondolják, hogy a keresztény embernek mindent tűrnie kell(ene). Sokan önként felvállalnak olyan "kereszteket", amiket nem kellene, de egyrészt Krisztus a kereszthordázásával példaként járt előttünk, másrészt oly sok mocsokság, bűn tapadt a kereszténység elmúlt kétezer évének hatalommániás egyházi vezető embereihez, hogy az összkép javítása végett nem árt egy kevéske aktuális jóval lemosni az évszázados gyalázatot...

Amíg a gyónási titkot hamisan (a Biblia szerint csak két szentség létezik: a keresztség, s az úrvacsora/eucharisztia) értelmezett isteni szentségként tanítják - lehetőséget adva ezzel sokaknak arra, hogy elbújjanak a felelősségrevonás elől, jóllehet Isten akarata, hogy mindenki vállalja tettéért a következményeket -, eladdig lesznek olyanok, akik miatt gyalázzák az Istent, mert nem illik Isten emberéhez (s itt nem csak a papra, hanem minden magát kereszténynek vallóra gondoljunk!) "a paráznaság, a nyerészkedés, a részegeskedés és hasonlók"... Sajnos súlyos bűncselekmények árnyékolják be manapság is Isten népét - s az Isten népéhez tartoznak mindazok, akik hisznek egy Felsőbb Erőben -, nemiséggel kapcsolatos bűncselekmények, lopások, csalások, sikkasztások stb... Persze a hatalommal való visszaélés bűne jelen van minden vallásban, ahogyan a politikában (csak az egyházban mindig látványosabban!) - ugyanakkor az egyháziaktól (Isten embereitől) nem ezt várják el!

A Krisztuskövetés nem az önként felvállalt birkaság! Jézus URunk bizony ott bírálta a farizeusokat, ahol csak érte őket, s a templomból ostorral a kufárokat is kiűzte. Azaz: nem volt közömbös a bűnnel szemben. Az Antikrisztus lelke a közömbösség, a személytelenség. A huszonegyedik században az anonimitás átka alatt nyögünk... Nem tudjuk kik az elnyomó hatalmasaink, s kriminális emberek is elbújhatnak a jogszabályok mögé vagy láthatatlanok maradnak az internet ellenőrizhetetlen világában.

Az ember szeretete hamar ellobban, éppen ezért van szükségünk Istenre. Tőle kapjuk a kitartás, az erő a józanság olaját, hogy amíg sorsunk engedi iránymutatóan világítsunk. A világosság nem vállal közösséget a sötétséggel, a legnagyobb sötétség is megremeg egyetlen gyertya fényétől. Ezért kell kimondanunk, s hirdetnünk az Isten igazságait - azok ugyanis védenek mindannyiónkat...