Mindenki rendelkezik a gyógyítás kegyelmi ajándékával? Mindnyájan szólnak nyelveken? Mindnyájan meg tudják azt magyarázni? De törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra. Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat.
1 Kor 12,30-31

Karl Rahner, katolikus teológus beszél az első, s az ún. második naivitásról... Az első a gyermekkori vallásos gondolatok, az egyszerű, tiszta hit világa - s ide vehetjük az ifjúkori romantika szép válaszokat kereső buzgóságát is - a másodikat pedig általában az öregkorban, sok-sok tapasztalás után találjuk meg. A keresztények többsége élete nagyobb részét a két naivitás között éli le, s különösen az első naivitás utáni időszakban nagy a kísértés a hívő ember életében, hogy Isten országában is mindent "begyűjteni" akar, mint az anyagvilágban. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy igazán látványos keresztény életet szeretne élni: szavára tömegek térjenek meg, élete minden perce boldog legyen - s ehhez hasonlók...

A korinthusi gyülekezet frissen megtértjei is mindent akartak: prófétálni és nyelveken szólni, prédikálni és tanítani. Ez a teremtett világ már csak ilyen: egyszerre mindent nem lehet birtokolni benne. Lehet próbálkozni, lehet hinni a különféle ígéretes metódusoknak, hogy ez "működik", az igazságot azonban a régiek már megfogalmazták szólásaikban: "Ki sokat markol, keveset fog!" Nos, ez a nép bölcsesség érvényes az Isten országában is: Mindenki mindent nem birtokolhat, mert a nagy Egész csak akkor működik egységes egészként, ha benne a részek különféle, de egyformán fontos feladatokat látnak el! Isten közelébe jutni sokféleképpen lehet, s aki azt gondolja, hogy vannak olyan "kegyelmi ajándékok", amik gyorsabban, könnyebben, egyszerűbben, kevesebb erőfeszítéssel juttatnak el az Örökkévalóhoz - az téved. Minél nagyobbnak tűnik a kegyelmi ajándék, annál nehezebb azt fogadni, s elhordozni!

Az apostol a legkiválóbb utat mutatja: ez pedig a szeretet útja. (Mai alapigénk utáni mondatok már a híres "Szeretet himnuszából" valók!) A szeretetet nem magyarázni kell, hanem élni. Nem megtanítani kell, a szeretés tudományát, hanem szeretni kell azt, akit a szeretet útjára akarunk terelgetni. Itt jön elő a család, s elsősorban a szülők feladata! Az, hogy a gyermekből milyen ember lesz, az bizony nagymértékben függ attól, hogyan látják el Istentől rendelt feladatukat az édesapák, s az édesanyák. Az apának nem családi papnak, hanem édesapának, az anyának nem prófétanőnek kell lennie, hanem családanyának. A gyermekeket nem ránevelni kell az Istenhitre, hanem úgy kell velük együtt élni, hogy ez legyen a család minden tagja számára az élet normalitása. Ahol a vallásos élet feszültség forrása, ahol a hit nem békességet munkálja, hanem békétlenséget szít, ott nem az Isten Szentlelke irányít, hanem valami nagyon is emberi akarás érvényesül. Márpedig, ami emberi az elmúlik... az Isten szeretete viszont soha el nem múlik.

Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.
2 Pt 3,9

Senki sem szeret várakozni... Ha valaki nem érkezik meg a megbeszélt időpontra, akkor az bizony nemcsak bosszantó lehet, de ha számunkra közelállóról van szó, akkor automatikusan felvetődnek bennünk az egyre irreálisabb "miért-kérdések" is ... Aztán, ha végre megérkezik az, akire vártunk, aki nekünk nagyon fontos, egy pillanat alatt elfelejtjük, milyen keservesek voltak a várakozás hosszú percei, órái, mert annak örölünk, hogy végre közösségben lehetünk azzal, akire nagyon vártunk.

Amikor Isten népe szenvedett, akkor gyakran sóhajtoztak az ÚR után: "Miért nem segít az ÚR?" -, de mi, elkötelezett hívő emberek is olykor csöndesen perlekedünk Teremtőnkkel, hiszen olyan nyilvánvaló számunkra, hogy mire lenne szükségünk, s az Isten pedig "nem adja meg"... Megnyugodhatnánk, hiszen Isten is nagyon jól tudja, mire van nekünk szükségünk, csak hát életünket szabad akarattal is párosította, s az így kapott nagy szabadságunkkal többnyire nem tudunk mit kezdeni. Amit ajándékként adott Isten - választás szabadsága -, azt rettenetes döntési tehernek véljük, pedig jobban tennénk, ha bíznánk a JóIsten gondviselő kegyelmében, s tiszta fejjel és szívvel döntésre vinnénk mindazokat a dolgokat, amik lelkünket nyomják!

Isten már csak azért sem késlekedik ígéreteivel, mert Ő időben és időn kívül is a "vagyok, aki vagyok", vagyis az Örökkévaló Létező, s amit Ő ígért időtlenül, azt nekünk kel csak egyszer valamikor időben elfogadnunk... Mivel Isten a szeretet Istene, ezért a várakozás idejét is életünk tartalmasabbá formálására használja. Aki megtanul Istenre figyelni, az önmagát is helyesen értékeli: felismeri, hogy ő nem angyal, de nem is ördög, hanem ember, akit Teremtője azért engedett beleszületni ebbe a világba, hogy emberlétével/életével, neki rendelt sorsában tükrözze az isteni szeretetet. Ezt hívjuk küldetésnek, mely misszió életünk utolsó leheletéig tart!

Azt, hogy emberül kell élnünk itt a Földön, sajnos nem mindenki érti meg, s még kevesebben vannak, akik emberséges emberként teszik a dolgukat. Sokan oldozzák fel magukat: "Ha a másik úgy tesz, ahogyan, akkor én is!" s "Ha valaki belémkönyököl, akkor könyökölök én is!" Mindennek aztán az a következménye, hogy emberek gátlástalanul átgázolnak egymáson, s közben ideológiákkal, életfilozófiával nyugtatgatják lelkiismeretüket: "A cél szentesíti az eszközt"... "Különben is, egy életem van nekem is!" s hasonló sehová sem vezető álbölcsességek.

Isten azonban nem azt akarja elérni, hogy elszaladjunk Tőle, hanem hogy Hozzá térjünk! Ezért szólít meg minket néha keményebben, határozottaban is, jóllehet szelíd hívását - ha odafigyelnénk rá -, akkor minden nap meghallhatnánk. Mi elég gyakran türelmetlenkedünk, de Isten nem egyszerűen türelmes, Ő maga a Türelem. Ezért, ha "másképpen nem megy", akár egy egész emberöltőn át várakozik ránk...

Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.
1 Pt 2,12

Istenes, hívő életet nem lehet tisztességtelen magatartással élni! Ennek ellenére elkél az apostoli buzdítás az első keresztények között is, mert bizony akadtak olyanok, akik úgy gondolták, hogy a hit a lélek dolgaival foglalkozik, s a testnek pedig - hogy nyugton maradjon - teljesíteni kell a kívánságait. Az egyik fő ok, amiért az apostolok újra és újra a jóra való buzgólkodást állítják az első krisztuskövetők elé például, hogy az ember nem kereszténynek születik, hanem azzá válik... A krisztuskövetés ugyanis személyes, önkéntes döntés alapján felvállalt célirányos magatartás, ami a "mindennapi jó" melletti döntés következetességében nyilvánul meg. Ez nincs csak úgy "magától", ezt bizony tanulni, olykor újratanulni kell, mert még a legkiválóbbak is elbotlanak vagy meglankadnak a jó cselekvésében.

Sok "frissen" krisztuskövető vált ember véli úgy, hogy élete végre elérkezett a perfekciós szakaszába, s innentől kezdve a bűnnek már nincs hatalma fölöttük. Aztán szép lassan kiderül, ha a világ kísértéseit egyelőre le is tudták győzni a JóIsten kegyelme révén, azért vannak olyan emberi tulajdonságaik, melyek sok bűn melegágyává válnak: vélt igazsághoz való eszelős ragaszkodás, kényelemszeretet, eredendő lustaság vagy egyszerű, emberi mulasztás. Ilyenkor történik meg az, hogy a keresztény ember (is!) megszégyenül(het), mert nyilvánvalóvá válik, hogy ő is csak ember. Senki nem szent, senki nem perfekt, de aki törekszik az Isten akaratának betöltésére, az látványosan kevesebbet vétkezik, mulaszt.

Manapság, amikor a tisztesség az egyenlő a jogossággal, de a jogosság nem egyenlő az igazsággal - s ezért számtalan igazságtalanság terheli a világot, s benne kicsiny hazánk társadalmát is -, különösen is fontos felhívni a figyelmet a jó cselekedetekre. Ezek ugyanis mintát adnak, megoldási utat mutathatnak. Nagyon fontos a keresztény karitatív, szociális munka, de NEM A KERESZTÉNYEK ISTENTŐL RENDELT FELADATA, hanem a mindenkori államhatalomé, hogy a lehető legkisebb területre szorítsa vissza mindazt, ami támadja, akadályozza a jó kibontakozását! Spórolni oktatáson, egészségügyön, rendőrségen, tisztességtelenül magas adókat bevezetni, méltánytalanul alacsony fizetéseket megszabni a a gonosz erők pártolását(!) jelenti... Aki józan, az látja, hogy a többség megkérdezése nélkül a kevesek érdekét szolgáló felvett gigantikus hitelek kamatos-kamatait hogyan akarják "behajtani" a többségi társdalmon, mintha ők idézték volna elő mindezt... lásd görög - s a sorban a többi - példát!

Mindenki látja, érzi, hogy válságban a van az egész világ, s hogy ezt nem a "kisember" idézte elő. A kisembert noszogatni, hogy kétfillérjéből legalább egyet adjon oda a szociális gondok enyhítésére - egyébként is Mari nénje és Pista bátyja röstelljék magukat, hiszen ők az okai a globális felmelegedésnek is(!) - nem más, mint a hatalmon levők bicskanyitogató arroganciája és felháborító pimaszsága, mely megmutatkozik az Isten törvényeinek következetes semmibevételében. A világnak azonban nemcsak kezdete, de egyszer vége is lesz - a sajátunknak gyaníthatóan hamarabb -, azaz a "meglátogatás napja", az Isten számonkérése egyszer bekövetkezik! Aki akar, ezzel számolhat, aki pedig nem akar számolni az ÚRIstennel... hát... lelke rajta!

Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban,
Tit 2,11-12

"Aki engem lát az Atyát látja." - mondja Jézus, s aki felismeri Krisztusban az Atya szerető lényegiségét, annak valóban megváltozik az élete. Változás áll be, mert nem tudja úgy látni a világot, benne a felebarátot, szeretteit, s önmagát is, mint eladdig látta. Nem a világ változik meg, az marad olyan ellentmondásos, s komplementer, mint amilyen volt, hanem a keresztény ember VISZONYA változik meg. Ez kegyelem. Ez ajándék. Ez az evangélium.

Ettől a felismeréstől kezdve más életprogramra vált a krisztuskövető ember. Nem akar "hitmentesen" élni, azaz gyakorolni akarja az Istenhez szorosan hozzátartozás formáit - élete végéig. A formák időközben változnak/változhatnak, mert Isten kegyelme révén nevelődünk, növelődünk "újrateremtett életünkben". A világi kívánságok elhagyását is tanulni kell, s gyakorolni, ami szintén egész életre szóló feladat. Aki azt gondolja, hogy ő már áll, vigyázzon, hogy el ne essék, mert a világ huncutkodik velünk, s számos esetben, új élethelyzetben megkísértetünk. A krisztusi ember ereje abban van, hogy tudja: a lóra felülni nem szabad, mert az elvágtat velünk, s ezt a lutheri képet annak idején még jól érthették manapság talán azt mondaná Lutherünk: "El ne higgyétek, amit a reklámokban láttok!" S a reklám, a "csali" olykor egy-egy film dramatikus mondatában fogalmazódik meg, s igyekszik Isten hatalmát relativizálni, nagyobb értéket tüntetve fel a szabad(os) életnek, mint az istenes elkötelezettnek.

Józanul, igazságosan, kegyesen. Nagyon fontos mind a három fogalom! Nem elégséges csak a kegyesség/jámborság/jószándék, mert jól tudjuk: a pokolba menő út is jószándékkal van kikövezve... Kell hozzá az igazság. Nem a saját igazam, nem is a többség igazsága, hanem az Isten igazsága. A kegyesség az, ami fogadja Isten igazságát, s ezt szövi át a józanság. Mert ugye, a JóIsten észt is adott az embernek! Nagy-nagy kísértése az embernek, hogy ezt az adományát mégse használja vagy másra használja... A kereszténység a modern, jóléti világban éppen ott veszítette el az attraktivitását, ahol elveszítette a józanságát.

S mit jelent ez a józanság a gyakorlatban? Azt, hogy az Élet az Istené, ezért az életet életszerűen kell élni. Nem az emberi/egyház rendelkezések betöltése a cél - ezek legfeljebb eszközök lehetnek -, hanem a szív megüresítése az Isten számára. Mert Isten követségében járva/élve csak úgy tudunk Neki élni, ha Ő is Velünk van... Ő azonban ígéri is minden követőjének, nekünk is, hogy szívünkben velünk van a világ végezetéig, minden napon!

Az ifjakat ugyanígy intsd, hogy legyenek józanok mindenben; te magad légy példaképük a jó cselekedetekben, mutass nekik a tanításban romlatlanságot és komolyságot, beszéded legyen feddhetetlen és egészséges, hogy megszégyenüljön az ellenfél, mivel semmi rosszat sem tud mondani rólunk.
Tit 2,6-8

"Nem esik messze az alma a fájától" - s valóban. Normális családból - többségben normális gyermekek kerülnek ki. Azt, hogy mi a "normális", mindig az adott társadalmi rendszer normája, azaz jogrendszere dönti el. Az adott társadalom kultúrája pedig lenyomata az emberek emberségének... A keresztény ember - elméletben, azaz Jézus tanítása szerint - különleges embertípus. Nem úgy tesz, nem úgy reagál dolgokra, mint mások. A keresztény ember felvállalja a másságát, ha kiáll az embertelenség, az igazságtalanság, az elnyomás ellen, s akkor is ragaszkodik meggyőződéséhez, ha arról akarják meggyőzni, hogy ami abnormális - mert nem az Isten teremtettségi rendje alapján áll - az bizony normális. Sajnos sokszor nem látják a fától az erdőt, mikor egy-egy jelenségre - a mindent betakaró szeretet nevében (egyébként ilyennel csak Isten rendelkezik) - azt mondják a törvényhozók, hogy ez normális. Az élet persze mindig megadja a választ, mert idővel kiderül, hogy amit normálisnak deklaráltak, az nem az életet, hanem az élvezetet, nem a közösség jólétét, biztonságát, hanem egyesek hatalmát, vagyonát növeli.

Miért lett ilyen ez a világ, amilyen? - kérdezgetik öregeink, s panaszkodnak, s panaszkodnak... Többek között azért, mert ilyenné tették az előttünk lévő generációk! Tessék megnézni a "művészeteket" a trágárság, az alpáriság kiállítások fénypontjaivá váltak, s a hangos sznob kisebbség ovációjával azt hirdeti: ez a normális. Hát nem az.

Nem normális az, ami támadja azt, ami épít, szépít, s stabilitást segít, ahogyan nem normális az sem, amikor az egyértelműen közösségellenest normálisnak titulálják, s bizony abnormális az, amikor a csöndes többséget arra noszogatják, hogy hordozza el/tolerálja az ártó másságot.

Az élet telis-tele van asszimetriával, de a szépséget, a tartalmát a szimmetria, a harmónia adja. Észrevenni azt, hogy képes vagy Te is változtatni a világon, azt jelenti: közelebb kerültél Istenhez. Isten előtt nincs kisebb és nagyobb, fontos és kevésbé fontos projekt,, számára csak egy "projekt" létezik: a Teremtettség. Ennek rendjét tartja fenn, óvja, vigyázza. Amikor mi meg tudjuk tenni a legkisebbet, akkor cselekszünk nagy dolgokat: "pohár víz a szomjazónak" a vezetékes ivóvíz kultúránkban ez nehezen érthető, de ha azt mondjuk: mosolyogj a másikra, kiderül, hogy mekkora változtató hatalma van az Isten RENDjéből táplálkozó szeretetnek...

"Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt.
Lk 12,8-9

Nem tudom, mennyire elvárás még a Jehova Tanúinál a "házalás" - bár ők ezt kikérik maguknak, mert ők nem eladni akarnak, hanem ajándékozni -, de az tény, hogy az ún. Biblia-alapú bizonyságtevés csak bizonyos embercsoportokban működik. Manapság, ha valaki azzal érvel(ne), hogy "De a Bibliában meg írva, hogy..." - egyszerűen kinevetnék. Joggal. Nemcsak azért, mert faluvá zsugorodott glóbuszunkon más szent iratok is fellelhetőek, sokkal inkább azért, mert amikor Jézus-Mester a vallástételre buzdít, akkor még nem hogy Újszövetség nem volt, de mai értelemben vett Ószövetség sem, hiszen az zsidó iratok kanonizációja Jaminában történt Kr. u 80-100 között.

Ha manapság azt a szót hallja egy nem egyházhoz tartozó személy, hogy "vallástétel" vagy "bizonyságtétel" - akkor bizony csak rázza a fejét, mert nem tud mit kezdeni ezzekkel az archaikusan csengő fogalmakkal. Az egyházat belülről ismerők pedig két táborra oszlanak. Az egyikhez tartózók szerint a misszió, a prédikálás az a pap feladata, a másik tábor szerint meg mindenkinek hirdetni kell az evangéliumot. Vannak is ilyen ún. laikus házi bibliakörök, ahol a teológiai, történelmi, vallástörténeti ismeretek hiányában sajnos elég sok sületlenség is elhangzik "tanítás" gyanánt...

Ha viszont egy kicsit elgondolkodunk Jézus URunk szavain, akkor kiderülhet számunkra, hogy a vallástétel az nem azt jelenti, hogy valaki észnélkül, a tolerancia minimumát sem birtokolva "kinyilatkoztatja" vélt igazságait. A vallástétel - mivel nem szavakban áll Isten országa, hanem erőben - nem a magyarázatokban kell hogy megnyilvánuljon, hanem az ÉLETVITELBEN. Valakinek az életvezetése nem szép szavakban nyilvánul meg, hanem abban, hogyan is él ebben a világban. Ehhez nem kell biblikus idézetekkel zsonglőrködve bármit is magyarázatokkal igazolni, "csak" egyszerűen élni kell az életet.

Élni - istenesen. Kimondani könnyű, megtenni szinte lehetetlen, hiszen ahogyan ma reggeli másik igénk is mondja: "Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének". Ami viszont egyedül nem megy, Istennel együtt lehetséges. Ez a hívő ember titka...

Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.
Zsolt 147,3

Nem a lelkész, a pszichológus, a pszihoterapeuta vagy a mentálhigiénés szakember - ők csak segítséget adnak/adhatnak a lelki "procedúrához" -, valójában az élet ritmusa, ünnepek és hétköznapok éveken át tartó váltakozása hoz eredményt az ok feldolgozásában. "Az idő majd begyógyítja a sebeket!" - mondogatják jószándékúan a rokonok, ismerősök vagy a jó-szomszédok (ahol még egymásrafigyelésben élnek az emberek!) -, valójában az idő csak enyhíti a fájdalmat, de nem szünteti meg. Nem tudja.

Ugyanis vannak dolgok, amiket nem felejtünk, mert nem tudjuk elfelejteni! Hogyan lehetne elfelejteni szerettünk halálát vagy azt a tényt, hogy akit legjobban szerettünk, az otthagyott minket... Mivel "emberből vagyunk", ezért csak próbálunk felejteni. Isten az, aki egyedül képes lelki sebekeinket begyógyítani, de ettől még az okozat nem szűnik meg: a temetőből nem jön vissza senki újra az életbe, a seb helye egy életen át látszik, s az olykor-olykor belenyilaló fájdalom figyelmeztet: mindennek következménye van. Ezért kell azt mondanunk azt: Isten - itt a Földön - csak részlegesen gyógyít meg minket... ha akarja. Bizonnyal jó oka van arra is, ha nem akarja, de a kielégítő választ a miértjeinkre, mindent átfogó magyarázatot majd csak odaát, Őnála kaphatunk.

Fájdalmat egyedül elhordozni a legnagyobb szenvedés. Ha nincs senki, akinek panaszkodhatunk, aki legalább próbálkozna a magyarázattal, hogy miért jutottunk oda, kerültünk olyan helyzetbe amilyenben éppen vagyunk - ha nincs mellettünk senki, akkor valóban szenvedünk. A hívő ember reménysége, hogy Istennek mindennel célja van, még azzal is, hogy megengedi a hiányt az életünkben. Talán éppen azért fáj nekünk annyira az, ami vagy aki hiányzik, hogy ezen a fájdalmon keresztül is tudatosuljon bennünk - persze az elképzelés elég antropomorf -, hogy Istennek is "fáj" a hiány, hogy nem vagyunk Vele közösségben.

Akit úgy "rendesen megpofozott az élet", annak az életében hamarabb beindul a dominó-effektus: egy válás, egy tragédia bizony könnyen előhívja az alkoholt, mint "megoldást", jóllehet a bódulat, a kábulat nem megoldás semmire, csak baj származik belőle! A zsoltáríró arról tesz bizonyságot, hogy Isten minden élethelyzetben gondot visel ránk, s szabadulásunk az adott nyomorúságunkból csak Nála, csak az Ő segítségével lehetséges. Ő ugyanis az Élet URa, Akinek még arra is van hatalma, hogy ami eltörött, azt újjá teremtse... Mi ez, ha nem az Élet evangéliuma?

Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak.
2 Tim 4,2-4

Saul, aki Paulus lett... Történetileg ugyan ez a mondás nem állja meg a helyét - hiszen az őskereszténység legsikeresebb hirdetője/misszionáriusa damaszkuszi megtérése előtt is használta római-polgári nevét, a Pált - annyi bizonyos, hogy ő egymaga többet tett a kereszténység elterjedéséért, mint az összes többi apostol együttvéve - legalábbis az újszövetségi könyvek, levelek tudósításai szerint. Ha vallástörténeti szempontok alapján vizsgáljuk meg Pál missziói munkálkodását, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy az egykor korának híres rabbijánál, Gamálielnél tanult Saul egy új kultuszt hirdetett meg, hiszen az egész Krisztus-eseményt judaista teológia alapján ítélte meg. A válságba sodródó, majd romba dőlő Római Birodalomban gyakorlatilag két "túlélő" kultuszról beszélhetünk: az egyik a kereszténység, a másik pedig a kereszténység elterjedésének köszönhetően a zsidó vallás. Ne feledjük el, több mint egy tucat(!) - olykor fél vagy egész Földközi-tengeri térséget lefedő(!), s virágzó - kultusz- ill. misztérium-vallás létezett. Pál Jézust Isten áldozati bárányának látja, de ez páli megigazulástani teológiai álláspont, de emellett - már csak a történeti hitelesség kedvéért is jegyezzük meg - más krisztusesemény-felfogások is léteztek...

Tény, hogy Saul missziótechnikája egyszerűen - zseniális... Ő maga írja "Zsidónak zsidó vagyok, görögnek göröggé váltam". Azaz: más szimbólumokkal, nyelviséggel "operál" a zsidó kultúrkörében, s egészen mással a hellenistában. Alkalmas vagy alkalmatlan az idő? Mindegy! A lényeg, hogy az emberek halljanak az evangéliumról és beszéljenek az Isten dolgairól...

Az igazság mindig csak később derül ki, s sajnos a történelem keserű igazsága, hogy általában nem a jószándékú szelídek, hanem a ravasz "nyomulósok" jutnak hamarabb célba. Így van ez a fundamentalista keresztényeknél, de így van a többi szélsőséges vallási irányzatnál is - szomorú példákat szolgáltat az egyház-, s vallástörténelem.

Ami "tanításokat" illeti: válságkorszakokban (hiszen a válság attól válság, hogy mindenre kierjedő) a kultuszok is válságba kerülnek. Ilyenkor általában az történik, hogy a kultuszt alapozó/támogató tanítás/ideológia is újraértelmezésre szorul, s eközben bizony megtörténnek igencsak téves interpretációk is: máglyára küldik azokat, akik nem úgy hisznek, ahogyan KELL vagy egyszerűen lemészárolják őket, mint hitetleneket. Iszlámveszélytől tart a nyugati világ - persze nem alaptalanul -, de hogy micsoda vérengzéseket követettek el "ún. keresztények" nemcsak a középkorban, a muzulmánok között, az szép lassan kiderül...

S mit ért Pál mondák alatt? A monda az, amit mondogatnak, de attól, hogy gyakran ismétlik, esetleg hangosan is, még nem válik igazsággá. Igazsággá az válik, ami támogatja, s védi az életet! Ha valami életszerűtlen, azaz teher, ami nem emel, akkor az nem Istentől való, még ha mondogatják is, hogy de bizony az... Ezért naponta vissza kell térnünk Istenhez, hogy nyilvánvalóvá váljék, mi az, ami növel, s nevel, épít és szépít...

Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.
2 Tim 2,1-4

Csak az utolsó napokban? ...Kedves Pál apostol! Így volt ez a te idődben is, azelőtt is, s így van ez ma is: az emberek önzők. S valahányszor az önzés tömeg-méretűvé válik, krízisbe kerül a társadalom, sőt olykor az egész világ. Az ilyen idők aztán azok a bizonyos "nehéz idők"...

Ha logót kellene terveznie az ördögnek - de nem kell, neki nincs szüksége reklámra(!) -, akkor bizonnyal az kerülne a jelvényre: ÉN, hiszen minden baj, bűn, nyomorúság az egoizmusból származik. Ugyanakkor minden gonoszság ellenszere a "mi", a megtartó, hordozó közösség. Ezért nincs olyan, hogy valaki jó keresztény, de csak úgy magában, otthon, a négy fal között... A hit ugyanis a közösségről, a "mi"-ről szól, Istenről és rólunk, s arra alapozódik, hogy: EGYÜTT!

Az, hogy az önzés mennyire demonstratív módon jelenik meg a társadalomban, az erkölcsi normákban, az egyértelműen jelzi az emberek hitbéli állapotát is. Aki csak magának hisz, az boldogtalan marad, aki pedig hiszi a JóIsten mentő közreműködését saját sorsában - az boldogul. Sajnos mára oda jutottunk, hogy tömeges méretekben elfogadásra találtak az önzést erősítő életminták, s amikor egy társadalom odáig jut, hogy mindenki már csak kivenni akar a "közösből", de beletenni semmit nem akar, akkor az meghasonlik, s elindul a romlás, a pusztulás lejtőjén...

Amikor az ember csak számít, de nem veszi figyelembe a múló időt, a rugalmasságát elvesztő egészséget, azaz nem számol az ÚRIstennel - arra hamar rászámol az élet... Az önző ember számára az élet attraktivitását a vagyon, a státuszszimbólumok jelentik, ezért akar nagy házat, nagy autót, nagy befolyást - ráadásul mindezeket mindenáron(!) -, s így vélt boldogsága utáni rohanásában végül is a boldogtalanság zsákutcájába fut.

Jóléti világunk egyik, ha nem a legnagyobb(!) gondja a normális párkapcsolat, a normális családi élet hiánya. A családból hozott normalitás-hiány miatt olyan szociális feszültségek keletkeznek a világban, melyeket gyakorlatilag egyetlen állam sem tud megnyugtatóan kezelni. Az ún. keresztény élet elveszítette a vonzását, mert túlnyomórészt nem az emberek hétköznapi normális életét szolgálja, hanem a politika, az egyházi intézményrendszer érdekeit. Hit helyett egyházhűséget követel, evangélium helyett pedig kultuszt hirdet. Nem csoda, hogy oly sokan elfordulnak az egyháztól, s az sem csoda, hogy ebben a modernkori globális felfordulásban a sok megbillent lelkivilágú ember, eszelősen megoldást remélve szinte rohan a szekták, a fundamentalista vallási közösségek karjaiba...

Szidni a világot lehet, de nem sok értelme van. Annak se, hogy kivonuljunk belőle vagy elvonuljunk a magunk zárt közösségébe, s onnan szórjuk tűzhányóként ítélkezéseinket a világra. Ettől ugyanis az nem lesz jobb! A Mester szerint mindannyiunk elhivatása arra szól, hogy sóként és világosságként éljük az életünket... aki azonban rejtegetni próbálja a "hegyen épült várost" (értsd: megváltott életét) - az még mindig önző gondolatainak rabságában vergődik...

Védelmezzétek a nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot a nyomorultnak és szűkölködőnek!
Zsolt 82,3

Az emberiség történelmében nincs hiány szép elképzelésekben... az egyik ilyen, a jog előtti "egyenlőség". Amióta léteznek hatalmi struktúrák, azóta fennáll a lehetősége/veszélye annak, hogy ebben az "egyenlőségben" vannak mindig egyenlőbbek. Primus inter pares - első az egyenlők között - követelte magának Róma püspöke a vezetés jogát a többi episzkoposz (városi püspök) között - sikerrel, hiszen ebből alakult ki a pápaság intézménye.

Az Ószövetségben számos helyen találkozhatunk a figyelmeztetéssel, hogy a választott nép ne feledje el az isteni rendelést - mindenki egyforma Teremtő URa előtt, s ennek érvényesülnie kell(ene) a hétköznapokban is -, de sajnos ezt az alapigazságot mégis elfelejtették. Nemcsak ők, hiszen már egy kevéske hatalom is megszédíti a zsidót éppen úgy, mint a görögöt vagy a pogányt! Nincs kivétel, az emberi hatalom jellegéből fakadóan ilyen: deformál... egyedül az Istentől jövő hatalom az, ami formál: javít, nevel, emel, növel.

Bizony, most is ennek lehetünk tanúi, ha világunk aktuális történéseit értő szemmel vizsgáljuk -, hogy a pénzügyileg, gazdaságilag, katonailag erősebbnek mindig nagyobb a joga! "Papíron" mindenkit megilletnek ugyanazok a jogok, de amikor azokat érvényesíteni kell(ene), akkor nem a szép elvek, hanem az erő demonstrációja dönt egy-egy konfliktusban. Sajnos ma is ropognak a fegyverek: olajért, gázért, ivóvízért, vagy az elektronikához nélkülözhetetlen rézért és ritka földfémekért... s a "jog" mindig az erősebb oldalán áll, s mint régen, a legyőzöttnek csak az a joga, hogy elfogadja a rákényszerített igazságot...

Isten világa azonban más. Az Ő országában - aminek valóságát tapasztalhatjuk földi életünk során, s halálunkkal sem ér véget -, mindenki egyforma, azaz: mindenki azt kapja, amit megérdemel! Aki szelet vet, az vihart fog aratni, aki pedig szelídséget és jóságot, az békességet és örömöt kap osztályrészül. Ezért, aki kiáll azért - ami egyébként a teremtettség jogán mindenkinek "alapjogon" jár - Isten rendjének követe ebben a világban. Ez a "szeretet-követség" pedig olyan méltóságot kölcsönöz neki, amitől még a legnagyobb hatalmasságok is megrendülnek, mert a hatalom félelmetes sötétségét egyetlen gyertyaláng is megtöri, hiszen mutatja a helyes irányt... az élet minden területén!

Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy-e el megkeresni az eltévedtet?
Mt 18,12

"Hát... attól függ!" - vágnák rá a választ sokan manapság. Nem csak az idillikus kép - az elcsatangolt báránykát kereső pásztor-Jézus -, érthető nehezen a ma embere számára, de amikor a nyájból csak egy van a helyén, s a többi 99 szerte a világban bóklászik mindenfelé -, akkor különösen is nehezen értelmezhető ez a jézusi kérdés.

Nyilvánvaló, hogy perfekcióra teremtett lények vagyunk, még ha nem is tudunk tökéletessé válni soha. A vágy azonban egész életünkön át ott motoszkál bennünk, olykor-olykor megmelengetve lelkünket: "De jó is lenne, ha helyén lennének a dolgaim!" Aztán ebbéli vágyakozásunkban szigorú határidőket szabunk magunknak: törik, ha szakad, eddig befejezem ezt vagy azt a munkát... a nyár kezdetéig elérem az ideális súlyomat... ha megszerzem magamnak ezt vagy azt, onnantól kezdve minden másképp lesz, sőt sokan közülünk még azt is megfogadják, ha ez vagy az sikerül, akkor teljesen megváltoznak, s bizony még a templomba is rendszeresen járni fognak... Aztán el-, betelik az idő, s a kitűzött dátumok után se változik meg semmi! A feladat bevégzése csúszik vagy a fontos munka helyett adódik egy még fontosabb, s még a kitűzött ideális testsúlyt sem értük el, vagy ha igen, akkor sikerrel "visszaszedtük" magunkra - plusz egy-két kiló kíséretében -, s hiába szereztük meg magunknak, amit kívántuk, a templom ezután sem vált második otthonunkká... életünkben megint nem marad hely a JóIstennek.

Hol a hiba? Bennünk, a körülményekben? Esetleg a JóIsten az oka mindennek, hogy ilyen tökéletlen sorsot rendelt nekünk? Belénkplántálta a vágyat, sőt még a Mester is buzdít minket: "Legyetek tökéletesek!" - csak isteni előrelátásában a hozzávalókat nem adná meg? Nemde az lehet a probléma, hogy mi mindig mást értünk tökéletességen, mint az ÚRIsten? Annyi bizonyos, hogy sokszor mentegetődzünk: "Senki sem tökéletes!" - s ilyenkor bántó hiányosságainkat, bosszantó mulasztásainkat kívánjuk leplezni. Isten előtt azonban nincs semmiféle titok, éppen ezért Őelőtte az a "tökéletes", aki be-, megvallja, hogy Teremtője nélkül tökéletlen. Ha tehát nem lakozik lelkünkben a felismerés: Isten nélkül semmik vagyunk, akkor még nem teljes az életünk, de ha felismerjük, hogy hiányzik nekünk az Isten, akkor indultunk el tökéletessé formálódás halálig tartó útján. "Kerekké a világ" számunkra csak akkor válhat, ha Istent beengedjük az életünkbe, azaz ha nem nyűg nekünk a Vele való közösség, az imádkozás, hanem kívánt életforma, Gondviselésére való, örömteli, őszinte ráhagyatkozás.

Isten maga a teljesség. Teremtettségében egyetlen atom sem létezik "véletlenül", mindannyian az Ő akaratából vagyunk ebben a világban. Éppen ezért keres minket, s egész életünkben vonz magához: kit így, kit úgy. Idővel aztán mindenki rádöbben: csak tisztán, szépen, az isteni értékek szerint élve van perspektívája az életnek, mert a tökéletesség, azaz a hiányérzetünk leküzdése csak egyféleképpen lehetséges: ha Vele együtt szeretünk, úgy, ahogyan Ő kívánja...

Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.
1 Kor 15,26

Ellenség-e a halál? ...Vagy inkább barát? A hitleri megszálló csapatok orosz földre érve két rettenetesen demoralizáló tényt szenvedtek el az állandóan rájuk leselkedő kisebb-nagyobb partizánakciókon kívül: Oroszországban nem voltak rendes utak, s ez az ország nagyságában felülmúlt minden korábbi elképzelést... Mintegy 40-50 nap után, a sártól, piszoktól, bolháktól és tetvektől, nemkülönben az emberfeletti erőfeszítesektől - melyekenek szinte semmi eredménye nem volt, hiszen alig haladtak -, a katonák háromnegyed részénél súlyos depresszió lépett fel, s gyakorlatilag harcképtelenné váltak. Ilyen jelenséggel, amikor tömegesen megváltásként várták a halált - ami a fagy beálltával meg is érkezett(!) -, még nem találkoztak a modernkori hadviselésben...

Sokan magyarázzák - tévesen -, hogy bűneink következményeként kaptuk a JóIstentől a halált, holott a halál nem büntetés, hanem törvény. Minden, ami élő, az egyszer elmúlik, a virágzás nem tart örökké, az élet isteni örök törvénye, hogy megszárad a fű, s virága lehull... Jézus URunk is arra tanít minket, ha a gabona nem hull földbe, s nem hal meg, akkor nincs új élet!

A halál isteni törvényének ténye azonban elgondolkodtat minket. Persze nem mindenkit, s nem egyformán, de a realista embert elég alaposan, hiszen egy életen át közvetve és közvetlenül ütközünk a halállal, s az elmúlás egzisztenciális kérdéseket vet fel bennünk: Mi az értelme ennek az egész világnak, s benne az én életemnek? Minek jöttem ebbe a világba, s miért kell kimennem belőle éppen akkor, amikor már olyan jól megszoktam benne a korlátaimat is?

Míg a materialista - Van egyáltalán ilyen, vagy csak divat-materialisták léteznek, s amikor rájuk szakad a szenvedés, akkor hirtelen ők is az istenhit kísértésébe esnek? - ember a halálban a totális megszűnést látja, eladdig a hívő ember állomásnak tartja az Istenhez vezető titokzatos úton. Azt, hogy mi van a halál túl oldalán, csak sejtjük, hisszük és reméljük. Van, aki úgy beszél róla, mintha tudná is, de az ilyen "nagyon-tudók" mindig gyanúsak, s idővel kiderül, hogy vélt túlvilági tudásukat nagyon is e világban kívánják aprópénzre váltani...

Meghalni senki nem akar, de mégis mindenkinek KELL. Az emberek szeretnének úgy a mennyországba jutni, hogy közben ne kelljen meghalni -, de ez jelen biblikus tudásunk alapján csak két embernek adatott meg: Énóknak, aki az ÚRral járt, e egyszer csak felvétett, valamint Illésnek, akit tüzes szekéren magához ragadott az ÚR. A többi "normális", földi halandó részesült, s részesül a halálban. A nagy kérdés tehát nem az, hogy miért kell meghalnunk, hanem az, hogy a halál előtt éltünk-e? Olyan életet, amiben megtapasztaltuk az Isten szeretetét, s továbbadhattunk belőle annyit, amennyit emberségünk engedett... Ha igen, akkor istenes életünk volt, mert belesimultunk Teremtőnk rendjébe, s így a halált is Isten adományaként vesszük, ha viszont önzőek voltunk, istentelenek, akkor a halál a legnagyobb ellenségünk marad...

A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.
2 Tim 1,14

Kincseket megőrizni általában páncélszekrényekben szoktak... Minél értékesebb a mások elől "elrejteni való", annál vastagabb falú széfekbe kerülnek, s a zárak nyitása is annál bonyolultabb. Vannak olyan óriási páncélszekrények/páncél-termek, melyek nyitásához, zárásához egyszerre akár több ember összehangolt munkájára is szükség van. Aztán, amit ember zár be, azt idővel az ember mégis ki tudja nyitni... (A bárka ajtaját Isten zárta be, azt azonban ember ki nem nyitotta!)

Amit az ember kincsnek tart, amiért az ember még az életét is kockáztatja - pl. az arany, a vagyon - az Isten országában értéktelen, figyelmet sem érdemlő "gagyi". Az ember mégis ezekért a múlandó, ideig-óráig birtokolható földi dolgokért képes háborúzni, s nem retten vissza a legmocskosabb cselekedetektől sem. Nos, ilyen a megromlott természetű ember! A birtoklás mámorában, az egyszer úgyis elmúló hatalom ígéretében, Istenképűségét felejtve, igen hamar képes elaljasodni, s olyat tesz, amilyet még az állatok sem: Képes azért ölni, mert a másik ugyanarról másképpen gondolkodik!!! Mi ez, ha nem evolúciós zsákutca, genetikai programhiba? A válasszal akkor sem tudunk mit kezdeni, ha az ördög munkájának tartjuk, mindenesetre ez utóbbi fejezi ki legvalóságosabban, legéletszerűbben, legirodalmibb módon az ember gonoszságra való hajlamát.

A drága kincsek azonban nem a "széfben" vannak, s nem is fülben, nyakon, karon hordják, de még nem is a pénztárcában lapulnak, az igazi kincsek mindig a szívben vannak elraktározva! Ezt a "páncélszekrényt" úgy alkotta meg a JóIsten, hogy abból senki semmit nem tud kivenni, s csak azt tudunk megőrizni benne, amit mi akarunk. Szívünk vékonyka falát a tőr, a golyó bármikor átszakíthatja, de mégis olyan vastag, hogy azt még maga az ÚRIsten sem képes áttörni. Ha nem akarjuk, hogy Ő benne lakozzék, akkor még a Mindenható is kívül marad! Sokan gondolják úgy, hogy ez a helyes: az Isten maradjon csak mindenen kívül, s ne szóljon bele az életükbe...

Életünk legdrágább kincse az Élet maga! Ezt Isten nélküli életvezetésben általában csak akkor ismerik fel az emberek, amikor véget ér az életük... Hány meddő asszony hordozza szívében egy életen át a gyermektelenség keserűségét, s hányan vannak, akik kényelemből vagy félelemből megölik magzataikat! Isten evangéliuma - s ez adja csodálatosságát -, mindig az élet szépségét mutatja be, s akarja megtanítani nekünk, hogyan éljünk létünk csodájával!

Az élet a szívből indul ki, hiszen minden, ami fontos, az a szívben dől el... S az is igaz, hogy életünk sok-sok pillanatból áll össze, születéstől a halálig álló élmény-, és cselekedet-füzérhez hasonlatos. Az, hogy ezzel a gyöngysorral ki mennyire ékesedhet és ékesíthet másokat - az Isten nagyobb dicsőségére is -, mindenkinek a hitén, s életbölcsességén múlik. Aki keres, az megtalálja a legértékesebbet, aki pedig az Isten szántóföldjén hittel, hűségben munkálkodik, az nemcsak megtapasztalja URa gondviselését, de olykor még szántás közben arannyal teli korsóra is bukkanhat...

Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset. Fordulj el a hazug módon ismeretnek nevezett szentségtelen, üres beszédektől és ellenvetésektől, amelyeket egyesek elfogadva eltévelyedtek a hittől.
1 Tim 6,20-21

A gnoszticizmus (gnózis=felismerést, tudást jelent) az Istent feltételező világképektől jelentősen eltérő lelkiség. Egyháztörténelemben úgy emlegetik a gnosztikusokat, mint a kereszténység lényegi elemeit tagadókat, az őskeresztény egység (ami persze soha nem létezett, hiszen már az apostolok vitatkoztak/zsinatoltak egymással) bomlasztóit, korai egyház eretnekeit. A valóság azonban egészen mást mutat, igaz ennek kiviláglására várnunk kellett majd másfélezer évet! Nem tagadható, hogy a gnosztikusok között is akadtak szélsőségesen gondolkodók, de minden gnosztikust "egy kalap alá" vonni, s kikiáltani őket istenteleknek, nemcsak méltánytalan, de teológia-történetileg nézve is hiteltelen.

Miért is? Egyszerűen azért, mert az Újszövetséget Jézus URunk nem lediktálta, hanem az ókeresztény írástudók SZERKESZTETTÉK... tanítást és élményt/megtapasztalást szőve a jó hírbe. Nyilvánvaló azonban, hogy keresték a legmegfelelőbb FORMÁT az átéltek/megtanultak továbbadására, s elképzelhetetlen útkeresés nélkül. Az ősegyházi önmeghatározás: communio viatorum (úton levők közössége) ma is kifejező, s megállja helyét, hiszen Krisztus Egyházának CÉLJA van, de a célbajutáshoz útkeresésre is szükség van. A legnehezebb mindig a kommunikáció megfelelő útjainak a megtalálása, ezért vannak törvényszerűen tévutak vagy mellékutak - ez azonban teljesen életszerű.

Ahány kultúra, annyiféle megközelítése lehetséges ugyanannak a valóságnak. Ezért ahány ember, annyiféle személyes látásmód létezik ugyanarról az isteni cselekedetről. Egy kicsit mindenki másképpen gondolkodik ugyanarról - de ez nem baj, hanem inkább előny, hiszen ezáltal is gazdagodhat a közösség -, ahogyan a növényeknek is rengeteg fajtája létezik, de végül is mindegyik valahogyan, valamilyen mértékben oxigént termel... A baj ott kezdődik az élővilágban is, amikor az ember beavatkozik az Isten Teremtettségébe, s mono-kultúrát akar. Márpedig az élet nem egyoldalú, éppen ezért beszélünk biodiverzitásról is!

Ki hogyan látja, éli meg az Istent, az egyrészt Isten sorsunkba font akaratától is függ - ki előbb, ki utóbb jön rá ugyanarra -, másrészt Isten egyházakból, felekezetekből álló nagy világkórusában nem énekelhet mindenki basszust vagy szopránt... A szólamokat Isten Gondviselése osztja ki, s Ő a karmester, s egyben a zeneszerző is! Ezért jól tesszük, ha rá figyelünk - ellenkező esetben, elrontjuk a harmóniát...

Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR! Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon.
5 Móz 6,4-8

"Egy az Isten!" - mondogatják jóérzésű keresztények, akik ha gyakorlatban már nem is, de a hétköznapi konverzációk szintjén még "hitvallásosak" - hát ennyire... Isten - amióta csak tudja az ember, hogy Ő van, s hogy Ő az, Aki, vagyis nem kérdés számára az Örökkévaló léte, hiszen Ő a Létező -, azóta külön-külön másképpen gondolkodunk a Teremtőnkről. Olyannyira másképpen, egyedien, hogy ezt az egyediséget semmi nem tudja "kiölni" belőlünk! S, ha mégis valami uniformizált, egyen-elképzelés uralkodik el bennünk, akkor már rég nem élünk, legfeljebb csak a nevünk az, valójában halottak vagyunk. A lelkileg halott, az teljességgel az...

Izráel alapvetően másképpen gondolkodott az EGY-Istenről. Ez az EGY-Isten, akinek nincs neve - jóllehet szegény Jehova tanúi váltig bizonygatják, hogy Isten neve márpedig "Jehova", de ha elfogadjuk a zsidókat ebben a kérdésben autentikusan nyilatkozóknak, akkor a Jávé, mint szó nem Isten "neve", hanem csak a "Kimondhatatlan EGY" megjelölésére használatos -, másképpen EGY! Ő nem egy főisten az Istenek közül, hanem AZ ISTEN - az összes többi pedig bálvány... Ez eleddig rendben is van/lenne, a gond azonban az, hogy Izráel népe nem tűrt meg semmiféle más monoteista istenelképzelést sem, mert azt vallották, hogy Istent egyedül és kizárólagosan csak Jeruzsálemben lehet "hibátlanul" imádni. Ha ehhez nem ragaszkodtak volna évszázadokon át a zsidó nép vallási vezetői, akkor ma a judaizmus egy világ-sikeres világvallás lenne, de mivel ahhoz, hogy valaki valóban zsidó vallású lehessen -, zsidónak kell születnie! Így - jóllehet a zsidó vallást a világvallások között emlegetik, státusza szerint világvallás -, formailag azonban megmaradt nemzeti vallásnak. Igazat kell adni az orthodox zsidóknak, akik azt mondják - ellentétben a hivatalos izraeli államdefinícióval -, hogy a zsidóság az nem nemzet, hanem vallás, hiszen valaki attól zsidó, hogy hiszi az Örökkévalót, s annak törvényei (Tóra) szerint él.

Élni azonban a törvény szerint csak akkor lehet, ha valaki egy a törvénnyel! Ezért a törvények a szívben kell "élnie", s az ember homlokterében kell hogy legyen mindig az írás - ezt szimbolizálják a Szövetség jelképei: a tfilin, a mezuzá, és a cicit.
Tfilin: imaszíj, amely két négyszögletes fekete dobozka, amelyekben apró pergamentekercsekre írva a Tóra négy szakasza van ráírva (2Móz 13, 1-10; 2Móz 13, 11-16; 5Móz 6, 4-9; 5 Móz 11, 13-21). A dobozkákhoz bőrszíjak kapcsolódnak (héberül r'cuot), amelyekkel a karra, illetve a homlokra lehet kötni őket. Jézus idejében a kegyesek egész nap hordták az imaszíjakat, ma már csak - a szombat és a tórai szent napok kivételével a reggeli sáchrit ima (istentisztelet) alatt kötelező teljesíteni a tfilin micváját.
A Törvény/Tóra betartása REND-et teremt az ember életében, s ez nemcsak hasznos, esztétikai gyönyörűséget is okoz. Mindazonáltal tökéletes törvénybetartás nem lehetséges, ezért szükség van az Isten kegyelmére. Jézus URunk erre tanítja követőit, s minket, mai követeit is: a törvény betöltése csakis a szeretet, amit onnan felülről a Világosság Atyjától kapunk - kegyelemből, Jézusért...

mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle... Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.
1 Tim 6,7 és 9-10

Nemcsak a politikában, a szószéken sok szó esik a pénzről... Talán több is, mint kellene! S valóban igaza van az igencsak jómódba született, s abban nevelkedett Saul-Pálnak, hogy "minden rossznak a gyökere a pénz szerelme". Pál - maga is vállalkozó: sátorkészítéssel, s ezek kereskedésével foglalkozott - jól tudja, milyen hatalma van a pénznek, de mégsem a pénz, hanem Krisztus "rabja"!

Érdekes módon, a pénzügyi szakemberek (bank-katonák), mindig a pénzügyi problémákat magyarázzák, soha nem említve, hogy a pénzromlást, a gazdasági ellehetetlenedést soha nem a pénz maga generálja, hanem az azzal visszaélő ember! Ennek az oka a gazdagodni akarás, az ember természetes vágya a gyarapodásra! Ha azonban valakinek már olyan sok pénze van, hogy nem tudja mire elkölteni, s már az sem okoz neki örömöt, hogy a tavalyi összeghez idén még egy nullát tudott írni, akkor nem marad más öröme marad az ilyen embernek, csak a: HATALOM! A hatalom pedig olyan, hogy csak akkor okoz újabb és újabb élvezetet, ha egyre nagyobb! Ezért nemcsak fizikai hatalmat akarnak a "világnagyok", hanem szellemi hatalmat is, azaz uralni akarják az emberek gondolkodását is... Így mondják meg, hogy mi az érték, s mi nem az. Aki pedig "kilóg a sorból", annak jó nagyot(!) a fejére koppintanak, rontják a jóhírét/hitelét, ha kell rágalmazzák az egész világon, s természetesen kulturálisan, politikailag, gazdaságilag és nem utolsó sorban katonailag is szorongatják - eszköz van bőven a kezükben! Róluk, ezekről a mindenáron gazdagodni vágyókról írja Pál ebben a levélben is: "kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik."

A pénz hatalma azért borzasztó, mert eltakarja annak az arcát, akinek a birtokában van! Míg néhány évtizeddel ezelőtt nyilvánvaló volt, hogy ki áll a hatalmi piramis élén, manapság névtelenségbe, kinyomozhatatlan identitásba, mindenféle Holdingok és Részvénytársaságok mögé bújva irányítják hatalmi játszmáikat... Emberek életével, egzisztenciájával évtizedeken keresztül lehet sakkozni/packázni, de Istennel nem lehet sem "szórakozni", sem "alkudozni". Isten nem kupec, sem nem kalmár, Isten az Isten! Sorsunkat mindannyian Tőle kapjuk, s Ő az, aki egyszer annak a végére pontot tesz... Isten előtt nincs "magasabb tudás", ezotériás huncutkodás, ő nem számító, hanem a számok URa - is! Természetbe kódolt jó törvényein nem változtat, mert javítgatni csak azt kell, ami tökéletlen, márpedig Isten világa, az uni-/vagy multi-verzum, egyszóval az egész Teremtettség TÖKÉLETES! Kerek világ - mondjuk szép, ősi magyar nyelvünkben -, mert minden Istenből indul ki, s Hozzá tér vissza, mindennek rendelt helye, ideje, s feladata van.

Az ÚRIsten nem teremtett a Paradicsomba "pénz-fát" -, mert Bölcs Tervében ennek semmi értelmét nem látta... Akkor mi miért rendeljük mégis életünket a Mammon uralma alá? Miért tesszük szolgává magunkat annak a "valaminek", aminek semmi hatalma az ÉLET-ben? Miért csinál az ember istent abból, ami nem az?...

A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.
1 Tim 5,17

Főállásban, másodállású fizetésért, dupla lelkipásztori munkát vállalok, fele akkora megbecsültségért… "Lelkésznő" jeligére; Különös ez a Szentlélek, mert mindig a kisebb és gyengébb gyülekezetből küldi a lelkészt a nagyobba és erősebbe! - erdélyi református lelkész; "Német egyetemekre jelentkezők egyre ritkábban jelölik meg a teológiát. Ennek nem csak a legalább 10-éves vagy azon is túlhúzódó lelkészképzés az oka. Egyszerűen a fiatalok számára nem vonzó a lelkészi pálya, s igen messze van az ún. álom-hivatástól." - Carl Boetschi, svájci lelkész

Fenti elgondolkodtató idézeteket lehetne még folytatni... de minek is? Már kétezer évvel ezelőtt is Saul-Pál azt hangsúlyozza ifjú munkatársának, hogy az apostoli/lelkészi/presbiteri (mondhatjuk így is: gyülekezet-építési) munkában állók kétszeres megbecsülést érdemelnek. Ez egyrészt jelzi, hogy mennyire fontos a szolgálatuk, másrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy már abban az időben sem értékelték ezt a munkát súlyának megfelelően... Tény, hogy voltak korok, amikor megbecsült státust jelentett a lelkészi, lelkipásztori, papi - azaz a nagyobb felelősséget elhordozó - munka az egyházban, de az is igaz, hogy ezzel a lehetőséggel/hatalommal sokszor visszaéltek az egyházi személyek. S mivel emberekből áll ma is az egyház, ezért sajnos negatív példák ma is akadnak!

Mindezek mellett valóban igaz az a megállapítás is, hogy a fiatalok számára ma már nem jelent akkora vonzást a lelkészi-, a papi pálya. Katolikus testvéreinknél is igen komoly gondot jelent az "utánpótlás", s míg a szemlélődő szerzetesrendekbe azért csak-csak akad jelentkező, arra azonban egyre kevesebben vállalkoznak a fogyasztói társadalmat favorizáló európai országokban, hogy egy vidéki plébániára elvonulva, egyre öregedő, lassan, de biztosan sorvadó egyházközségben egyedül hordozzák egy gyülekezet lelki terheit... Nos, ez a "perspektíva" manapság egy fiatalnak nem perspektíva! Persze söprögessen ki-ki a maga háza táján!

Az, hogy honi keresztény egyházaink mennyire elerőtlenedtek, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy országos "fesztivál"-t rendeznek, melynek "arculatát" külföldön sikerrel "turnézó"-k adják. Igazságot természetesen szólhat a messziről (tengerentúlról) jött ember is, Jézus Krisztust hirdetheti a Nagy Evangélizátor fia is, de érdemes azon elgondolkodni, hogy embersorsok nem fesztiválokon változnak meg, hanem olyan közösségekben, ahol ismerik egymást... Mindazonáltal: bizonyságot tenni színpadon, egy-két órácska erejéig mindig könnyebb, látványosabb, mint a családunkban, egy egész életen át, de hát Jézus követése soha nem "média-hype-os" fesztivál-jelenség volt, hanem kettő-három elhívott lélek "emberarcú" szolgálata...

Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.
Jak 1,17

Minden Istentől jön, mivel minden az övé. Nem csak ez az egész Föld, amit ajándékba kaptunk - s meg, mint a rossz gyerekek "szétpiszkáljuk" -, de Világegyetem összes csillaga, csillagpora és minden atomja is az övé... kivétel nélkül! Nincs egy darabkája sem a se a látható, se a láthatatlan Teremtettségnek, ami ne lenne az övé!

Napokban olvasom, hogy tudományos vitát nyitottak arról, vajon kié az a nyersanyagban gazdag aszteorida, ami elrepül bolygónk közelében, s kinek van joga kibányászni belőle a nemesfémeket? Pál utcai fiúkból jól ismert "einstandolás" jutott eszembe... Nos, ennyit fejlődtünk csupán. Magyarul: semmit! Győz az erősebb, politikában, gazdaságban, társadalomban. Indiában - bár hivatalosan már nem létezik kasztrendszer - az ún. érinthetetlenek kasztjának 240 millió(!) embere szinte állati sorban "élnek"... Megdöbbentő, hogy mennyire nincs értéke az embernek, nemcsak ott, a világ más részén is!

Isten legnagyobb adománya maga az élet, s ezt becsüljük a legkevésbé! Az élettelen anyag körbe van bástyázva mindenféle jogszabállyal, az ember pedig kiszolgáltatott. Ki a hibás azért, hogy az elkövető jogait mindig védik, de az áldozatokkal senki nem foglalkozik? Kinek az érdekében áll az, hogy a szándékosan gyilkolók, a szexuális bűncselekményeket elkövetők ne kapják meg méltó halálbüntetésüket? Nyilvánvalóan azoknak az érdekében, akik fiatal fiúcskákat a csatatérre küldenek, hogy idegen országban, nem a saját hazájukért, hanem kevesek profitjáért "hősként" elvérezzenek... A hatalmi elit számára csak egy elesett zsoldoskatona - de a katona édesanyja, felesége, gyermeke számára egy pótolhatatlan világ. Isten legdrágább ajándékát az időt veszik így semmibe...

Az evangélikus papcsaládban felnőtt Hamvas Béla írja: Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő. Az arany materializált örök, ezért: drága. Vannak percek és órák, amelyeket: "nem lehet megfizetni" - van, amikor az ember "semmi pénzért" nem tesz meg valamit - van, amit "Dárius kincséért sem hagyna el". Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Isten. Ez az arany. Ezért ha időt teremtünk magunknak, hogy egy gyertya fényénél - ami tulajdonképpen egy darabka az Isten fényországából(!) - barátainkkal, szeretteinkkel vagy csak kettesben az Istennel elgondolkodunk az időről - akkor bearanyozzuk múlandó életünket...

Isten azért (is) Isten, mert igazságos. Ezért egyszer számonkéri rajtunk, hogy mit csináltunk az időnkkel, s hogyan éltünk vele? Ott és akkor nyilvánvaló lesz, hogy nem a körülmények voltak az okai életünk idejének elpocsékolásában, hanem csak is egyedül, mi magunk... Nem lehetne ezt a számonkérő pillanatot olykor magunk elé képzelni, hogy okuljunk belőle, s bölcsebben éljünk?

A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak; és olyanokra, akik képmutató módon hazugságot hirdetnek, akik meg vannak bélyegezve saját lelkiismeretükben. Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket az Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és az igazság ismerői. Mert az Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele.
1 Tim 4,1-4

Elszomorító, amikor az butaság triumfál... Amikor magukat ország-atyáknak gondoló politikusok - szerte a világban -, a nekik odavetett júdás-pénzeken marakodnak, s a maguk hasznát lesik. Tisztelet a kivételnek, de árral szemben úszni - kevesek kiváltsága! Buta törvények sokaságát hozzák az egész Földön - "én segítek átverni a törvényhozáson a neked hasznot hozó törvényt, te pedig cserébe segítesz az én törvényemet keresztülvinni"-alapon. A közjó már rég elfeledett kategória, igazából csak a választások előtt kerül elő - akkor is, csak mint ígéret.

Amikor azonban az Egyházon belül triumfál a buta naivitás, és a sehová sem vezető emberi okoskodás - az egyenesen siralmas. Találkoz(hat)unk ilyen mélységesen emberi elképzelésekkel: a végítéletkor derékig vérben, fehér lovon vágtató Jézus, a lángnyelveikkel menekülő embereket nyársaló angyalok, s ehhez hasonlók. Hacsak kisegyházak végidőket hirdető brossúráiban találkoznánk ezekkel, akkor talán nem is szánnánk rá akkora figyelmet, de amikor a törvényeskedés közvetlen közelünkben ölt formát, akkor a valóság megremegtet minket: Hát van ilyen? Még itt is? Még közöttünk is?

Mi a törvényeskedés? A szeretet megtapasztalásának a hiánya. Aki szeretve van, az maga is képes szeretni, s túllát még a horizonton is. Mert szemünkkel ugyancsak az ég aljáig látunk, de a szívünkkel azon túl is! Pál jól mondja: "Boldog az az ember, aki nem kárhoztatja magát abban, amit hisz!" - ugyanakkor sokan éppen az apostolok/apostoltanítványok(?) minden egyes levelbéli szavát is isteni kinyilatkoztatásnak veszik. Nem csoda aztán, hogy ellentmondások talajára csúsznak! Tény ugyanis, hogy az apostolok a keresztény vallás hirdetői, tartóoszlopai -, de ők maguk nem Krisztusok, legfeljebb csak krisztusiak... azaz "kinyilatkoztatni" csak annyira tudnak, mint minden más írástudó - legyen az Augustinus, Iréneus, Luther vagy éppen Bonhoeffer...

Életünk nem attól lesz kegyelmi élet, hogy bizonyos dolgokat nem eszünk vagy nem iszunk - ezek legfeljebb fizikai életminőségünket befolyásolják -, hanem attól, hogy az Istentől jövő természetességgel élünk velük, mert megtapasztaltuk, hogy nem kárunkra, hanem javunkra vannak, s emelnek, növelnek minket, gyarapodunk általuk. A teremtettség, anyagvilágban való lét nem az ördögtől, hanem Istentől jövő dolog, amiért hálát is adunk. A keresztény ember tudja, hogy nem ezek birtoklása a cél, éppen ezért úgy is él velük, mint eszközökkel, s nem bálványozza egyiket sem... azaz nem emeli az eszközt, az azt adó Teremtő fölé.

Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki.
2 Kor 5,9

Életünk, mint egy pillanat... vagy talán még ennél is kevesebb! Ennek tudatára akkor ébredünk, amikor az előttünk álló időszak nemcsak számszerűen, de érezhetően is kevesebb, mint a mögöttünk lévő. Az élet szépségét többnyire ilyenkor látjuk meg igazán, s vesszük észre az apró dolgokban az élet nagyszerűségeit. Ilyenkor fut át rajtunk a bizsergető érzés: élni jó!

Amíg nem vesszük komolyan Isten szeretet-valóságát, addig nem is élünk, lelkileg halottak vagyunk. Amíg Isten nem Gondviselő valóság a tudatunkban, eladdig azt gondoljuk, hogy menekülnünk kell a szenvedés elől. A mai kor bőven ad lehetőséget menekülési utakhoz: ezt úgy hívják élmény-világ. Aki elhiszi, hogy mindig ki kell térnie a szenvedés elől - hiszen csak ekkor lesz boldog -, az az ember élvezetekben próbálja feloldani fájdalmát, feledtetni félelmét a lét szenvedéseitől. Elkezd vagyont halmozni, de sok esetben a spiritualitásban sem a saját utat, hanem a szenvedéstől való menekülés-utakat kutat fel. Ígéreteket, életfilozófus-messiásokat vár, akik majd „leveszik” róla az élet terhét és előgyártott, patent-megoldásokat kínálnak fel, s így szép lassan, észrevétlenül átengedi az irányítást az élete valósága felett. A vélt vagy valós sikertelenségekért pedig – melyeket ennek következtében elszenved – bűnbakokat keres. Ama téveszmét alapul véve, hogy a földi lét szükségszerűen gyötrelmes kell legyen, olyan világot épít, melynek valóságából értelemszerűen menekülnie kell. Valójában ekkor zárja magát ki annak lehetőségéből, hogy megízlelje a földi lét szépségét.

Törekedni Isten előtti kedvességre - Pál elképzelése - abból táplálkozik, hogy vannak, akik kedvesebbek az Isten előtt. Isten előtt azonban mindenki "kedves", ezért is engedi meg Isten, hogy a "létezzenek", hiszen az Ő szeretet-akaratából kifolyólag "vannak" a világban. Aki Isten előtt kedves akar lenni - az a farizeus - aki pedig valóban félve tiszteli a Teremtőjét az a vámszedő... A vámszedő nem azért a rómaiak vámszedője, mert élvezi a kitaszítottságot, a többi "hazafi" zsidó gúnyolódást, hanem azért, mert sorsában ez jutott neki. Elhordozni a saját sorsunkat a legnagyobb kihívás az életben, ennél nagyobb már csak egy van, amikor azért kapjuk a sors nehézségeit, hogy megtanuljuk, hogy azokon változtatnunk kell.

Az Isten előtti kedvességnek nincsen metódusa, csak a kegyesek hiszik, hogy van egy "tuti módszer" amivel meg lehet 'szelídíteni' a haragvó Istent... Lutherünk Káté-magyarázatában meg mondja mi az Isten előtti kedvesség titka: "Istent félnünk és szeretnünk kell!" - s ez mindenek előtt az élet tiszteletében nyilvánul meg, a hit csak ajándék, segédlet hozzá...

Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas; nem részeges, nem kötekedő, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár; olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni az Isten egyházára? ...Feleségük is hasonlóan tiszteletre méltó legyen: nem rágalmazó, mértékletes, mindenben hűséges.
1 Tim 3,2-5 és 11

Gyorsan változó világunkban – legalábbis nyugaton – a protestáns lelkészi hivatás még mindig sikermodellnek tekinthető. (Néhány évvel ezelőtti németországi felmérésben a társadalmi presztist illetően a lelkészek a második helyen álltak, az első az orvosoké volt.) Érdekes módon ez a reformáció-létrehozta új hivatás/hivatal/Amt – amit nemcsak a pap, de a papcsalád(!) is betöltött – az elmúlt majd félezer esztendőben gyakorlatilag olyan szintre emelődött, amit a reformáció kezdetén a pionier-papcsaládok álmodni sem mertek volna! A protestáns lelkészség idestova 500 esztendős, tehát joggal mondhatjuk, kiállta az idők próbáját. Valami olyan értéket képvisel, ami különös megbecsülést érdemel(ne). Az evangélikus vagy református lelkészekről számos irodalmi mű született, melyek értékelték a lelkészek társadalomban betöltött szerepét, nemkülönben formálták a róluk kialakított általános képe(ke)t is.

Ki is valójában a lelkész? Volker Drehsen kissé ironikus megfogalmazásában – mely jól mutatja a változó világ társadalmi elvárásait az elmúlt századokban: „A felvilágosodás művelt népnevelője, a pietizmus teljhatalmú lelkipásztora, az ébredési mozgalmak patrióta prédikátora, a kulturprotestantizmus szociálpedagógusa, a dialektikus teológia „Isten-szava”-szakértője, a német nemzeti keresztények (Deutsche Christen) egyházi „führere”, a háború utáni időszak innovatív, harcos egyházi-akadémikusa a vallási integráció restaurátorának szerepében, az 1970-es évek szociál-liberális időszakának demokratikus csoportvezetője, a nyolvanas évek etikaorientált polgári kezdeményezéseinek és szociális mozgalmainak lelkes szószólója, amihez hozzávehetjük a protestáns spiritualitás mai sokszínűségének kultikus-orientált lelkigondozói szerepét.”

Fentiekből látható, hogy egy a lelkészi hivatás nem más, mint az evangélium üzenetének átadásához folyamatosan formákat kereső vállalkozás, mely magában hordozza az esetleges negatív kilengések lehetőségét is. (Így pl. utólag már tudjuk, hogy nem volt helyes nemzeti-szocialista eszméket indirekt szószékre vinni, ahogyan helytelen volt ugyanonnan buzdítani a falubélieket, hogy lépjenek be a szovjetmintájú kolhozba.)

Élcelődve mondogatják egyházi berkekben - s van is benne némi igazság, mivel az ősegyházban egy városnak egy papja/episzkoposza, azaz püspöke volt -, hogy a gyülekezet papja egyben a nyáj helyi püspöke is. Bizony sok pásztor, lelkész, prédikátor, egyházi funkcionárius nem nő fel ennek a "hivatalnak" a méltóságához, azaz nem megéli azt, hanem visszaél vele... (Nem újkori jelenség ez, csak manapság minden információ gyorsabban terjed.) Mindez nem jelenti azt, hogy bárkinek is jogalapja lenne takaródzni azzal, hogy "bizony kérem a pap is ember"... hiszen az élet minden területén van olyan, hogy általános elvárhatóság!

Az egyházi szolgálat nemcsak a közösségért végzett szolgálat, de akkor működik jól, ha közösségben végzett szolgálat, azaz a kulcsszó itt is: együtt. Aki erre rájön, mert az Isten Szeretet-Intelligenciája megérintette, az tudja a helyét a világban, s az adott kisközösségben ill. családban, ismeri a lehetőségeit, s kegyelemben éli az életét... s tapasztalja, hogyan boldogít a Teremtő Isten...