Igehirdetés... Sok-sok érzelmet, élményt idéző szó. Van, aki számára az élet beszédét, az elveszettnek hitt, de végül megtalált életörömöt, van, akinek az újrakezdés isteni csodáját, a tartalmas, Istenhez folyamatosan közelítő, emelkedő életminőséget vagy éppen a bizonyságtevésre való buzdítást jelenti, de olyanok is vannak - az egyházon kívüliek -, akik bolondságnak tartják az egészet, mint annak idején a görögök Pál beszédeit.

"Viva vox evangelii" -, vagyis az "élőszóval hirdetett evangélium". Az a többnyire szószéki "munka", ami nem ér véget a prédikáció utáni ámennel, hanem folytatódik hiteles életvezetésben, ami mindig hatásosabb, mint a hitvitás bizonygatás: "Nekünk van igazunk!" A keresztény (azaz: krisztusi) ember alázattal elismeri, hogy az igazság mindig Istennél van, s abból mi legfeljebb egy keveset ismerhetünk fel, azt is csak kegyelemből! Az élet titkát ugyanis csak elfogadni lehet, megérteni soha. Megérteni nem lehet a kenyér tápláló ízét, a szőlő nedvének szomjoltó tulajdonságát vagy a zene harmóniáját, legfeljebb élvezettel fogadni azt, amit beleteremtett a JóIsten. Hiába próbálkozna valaki kémia képletekkel leírni annak a kenyérnek az ízét és illatát, amit édesanyánk sütött vagy annak a szőlőnek az aromáját, amit nagyapánk szőlőjében ettünk gyermekkorunkban - sikerülni bizonnyal nem fog. Ahogyan a fizika hangtani képleteivel leírt Bach-passió sem azt az emelkedett élményt adja vissza, mint amikor átengedjük magunkat a zene, s az Isten átölelésének...

Az Ige, az Isten Igéje is titok. Ugyanakkor költészet is, igazság is, bizonyosság és erő. Emberi gondolatokba csomagolt isteni komplexitás, amit egyikünk így, a másikunk úgy gondol, értelmez. Ki élvezi jobban a zene harmóniáját? Aki templompadban hallgatja a hangszerek királynőjének Istenhez csalogató dallamait vagy az orgonista, aki egész életét a sípok bűvöletében éli. Vitatkozni ezen lehet, de semmi értelme...

Az igehirdetés nemcsak bizonyságtevés az Istenről, de egyben tanítás is. Ezt a korszellem hatása alá került, élményre koncentráló keresztény testvérek elfelejtik. Az igehirdetés egyben az istenes életvezetésre való eljuttatás, az abban való megerősítés tudománya is egyben. Tudás, amit birtokolni csak az tud, aki hajlandó együttmunkálkodni a Szentlélek-Istennel. Mert nem kizárólag csak az az igehirdetés, amit elmond a lelkész, s hallanak a szószék alatt ülők, hanem az, amit a Lélek által meghallanak a hívek...

A tanítványokat elküldte a Mester, hogy tanítsanak. "Tegyetek tanítvánnyá minden népet!" - ez a missziói parancs. nem azt mondta, hogy formáljátok az emberek gondolkodását a magatokéra, hanem azt, hogy "tegyétek őket tanítvánnyá". Aki tanítvány, az nem önmagáért, magasabb célért tanul. Tudja, hogy az istenadta Élet szolgálatába állított munkás, aki egy a tanítványi láncolatban. Ember, s nem kinyilatkoztató félisten. Ember, aki tévedhet emberségében, emberi gondolataiban, de nem tévedhet abban, hogy az Isten az Isten...

A tarzuszi Saul sosem volt Jézus tanítványa és nem töltött el a Mesterrel egyetlen órácskát sem, pedig az elhívott tizenkettő a hagyomány szerint egy vagy három esztendeig hallgatta, figyelte, tanulta: mit jelent az Isten országának részeseként élni ebben a világban. Saul tehát nem látta, nem halotta Jézust úgy, mint a tizenkettő, mégis a damaszkuszi úti-élménye után belőle is küldött - aposztello=elküldeni -, azaz apostol lett. Különös ez, hiszen pont az az ember, aki klasszikus értelemben nem volt Jézus tanítványa, mégis az Újszövetség 27 könyvéből 13-at tudhat magáénak... Nos, ennek az embernek a tanítványa az ifjú Timóteus, akihez két levelet is intéz Pál, mert a gyülekezetépítési munkában meglankadt fiatal munkatársa igencsak igényli a buzdítást.

Mit tanult Timóteus Páltól, s mit tanultak Jézus tanítványainak tanítványai? - ezen érdemes elgondolkodni egy kicsit. Újszövetség még nincs, apostoli levelek még csak itt-ott hevernek az első jézus-gyülekezetek értelmezés-kereső írástudóinak asztalán, polcain. Hol vagyunk még a kanonizációtól, amikor is számbaveszik, melyik írás kerüljön bele az új hit szent iratai közé? Egyelőre Jézusról, s tevékenységének hatásairól tudósító levelek vannak csak, s egyre több személyes, szóban elhangzó bizonyság. Van is vita bőven, mit és hogyan értsenek, higgyenek! Mit vegyenek át a zsidó Isten-hitből, s milyen régi szimbólumok/képek segítik az új Isten-elképzelést, ezt az alapjaiban mást képviselő Jézus-mozgalmat? Innen indul el a kereszténység... mostmár tudjuk: világhódító útjára.

Bizonyosság. Sokszor előkerült fogalom a keresztények szóhasználatában. Megbizonyosodni valamiről azt jelenti: megtapasztalni az igazságát valaminek. Amiről megbizonyosodunk, arról tudjuk, hogy az a valóság. Nem másnak - nekünk. A bizonyosság ugyanis nem egyenlő a bizonyítékkal. A soha-nem-látott Isten létéről meg lehet bizonyosodni, de bebizonyítani nem lehet. Ha mégis lehetséges lenne észokokkal Isten létét bizonyítani, akkor ez egyrészt azt jelentené, hogy a véges teremtménynek van felépítménye/megismerési útja a Végtelen Istenhez, másrészt a hitet is feleslegessé tenné, hiszen a bizonyíték egyértelmű, a hit pedig nem. Sok keresztény mégis keveri a kettőt. Ilyenkor írnak olyan könyvecskéket, amiknek a címei pl. ilyenek: "Aki gondolkodik, az hisz" -, ami persze arogánsan azt deklarálja, hogy aki nem hisz, az nem is gondolkodik. A helyzet persze inkább az, hogy, aki ilyen szerencsétlen címet ad egy keresztény könyvnek, az nem gondolkodik... vagy legalábbis a missziót nem jól-, illetve félre-értelmezi.

Ismeret és hit az érem, a valóság két oldala. A harmadik, az éle ami átöleli, összefogja a kettőt: az Isten kegyelme. Enélkül nem sok értelme van a sok-sok tudásnak, s értelmetlen a hegyeket mozgató hit is: Minek mozgatni a hegyeket? Minek megparancsolni a fának, hogy szakadjon ki tövestől, s menjen a tengerbe? Mit érnénk el az ilyen szenzációs bizonyítékokkal? Közelebb nem kerülnénk egymáshoz, s talán az Istenhez sem, mert Istent ott tudjuk "megélni", ahol közelében vagyunk az embertársainknak...

Az igazság az, hogy jónéhány ember nagyon sok, nagyon-nagyon mocskos dolgot követ el életében... S most senki ne a "Puppensünde"-ékre - "bababűn"-ökre, ahogyan Johann Staupitz ágostonos-rendi elöljárója (rendfőnök) mondta a lelkiismeretével küszködő Luthernek - gondoljon, hanem a valódi bűnökre. Háborúkra, férfiak és gyermekek halomra-ölésére és asszonyok és lányok megerőszakolására! De gondolhatunk pedofil papokra is, akiket saját egyházuk, felekezeteik védelmükbe vesznek, "belügyként" kezelve (augsburgi püspök beszélt így), miszerint a pedofilvádak emlegetése egyfajta modern keresztényüldözés (persze lehetne az is, de sajnos nem az!), de "Álljon már meg a menet!"... nehogy már "egyházi belügy" legyen a pedofilia, s nehogy kolostorfalak közt vagy bíborosi audienciákon kelljen ezt megoldani! Terápiás áthelyezés, próbaidő, gyónás, penitencia mindez kit érdekel? A törvények szerint egy bolti lopást sem lehet bűnbánattal megúszni, hát még azt, ha valaki gyermekeket erőszakol meg...

Az emberek egy jelentős része - ez tény -, súlyos bűnöket, irtózatos dolgokat követ el manapság is: megdöbbenünk, ha nyugdíjasokat vernek halálra, húsz forintért, ha gyermekeket kínoznak meg vagy kiderül, hogy nyakkendős bankárok elegáns mozdulattal, mosolyogva milliókat, sőt országokat taszítanak egzisztenciális szakadékba a kamatos-kamatért... No, de kit érdekel a JóIsten, amikor nem Ő a mindenható, hanem a pénz? S ha valaki azt gondolja, hogy a bűnök mocskos hullámai csak a mammonvezérelte nyugati világból verdesik az ÚRIsten mennybéli zsámolyát, az nagyot téved. Szerte a világon, szinte szünet nélkül ropognak a fegyverek, a nem szűnik meg az erőszak egyetlen másodpercre sem, hiszen verekedések, garázdaságok, gyilkolások, lopások, szexuális deliktumok áldozatai némán kiáltanak az Ég felé, jeléül/bizonyságául az emberi gonoszságnak...

Jézus URunk bitangok/latrok között halt meg a kereszten. A latrokért is? Azokért is, akik megerőszakolják, majd dróttal megfojtják és az árokba dobják, mint egy elhasznált zsebkendőt a TE gyermekedet, akit Isten ajándékba adott őszinte és tiszta szerelmetek gyümölcsként, hogy óvjátok/védjétek/neveljétek hosszú éveken át... A kérdést most ne a teológusok szépívű, ezeroldalon-futó etikai tanulmányaival válaszold meg, hanem lelkiismereted(!) szavával... Szóval, Jézus őértük is meghalt, azért, hogy nekik is üdvösségük legyen, hogy ők is örvendezzenek a "mennyei királyságban"?

Jézus kereszt-áldozatának van azonban más olvasata is. Azoknak a "mocsadékoknak", akik az emberi faj szégyenfoltjaiként ölték/gyilkolták a Szentet, mert csak testükben, hústestük/létük isteni csodájában tükrözik Isten dicsőségét, de nem lelkükben, s nem cselekedeteikben, azok számára az egyetlen hit-menedék, a "vér-megváltás"-(ős)teóriája, hiszen istentelenségükben a legszentebbet, az istenadta ÉLETET pusztították. Mert gondolj csak bele, élet az, amikor egy életen át kell elhordoznod egy gyerekkori brutális szexuális bántalmazás összes lelki kínját?
S a latrok "ellenpólusaként" a gyilkosokkal teljes ellentétben ott vannak az erkölcsi tisztaságban élni kívánó, arra törekvő neves és hétköznapi névtelen szentek, akik a krisztusi szeretet kereszt-halálig menő következetességét tartották/tartják az egyedül isteni, s üdvös útnak...

Lélektanilag nagyon is jól érthető, hogy az embervért kiontó latrok gyalázatát csak az "Isten vére" képes meg-, le-, és kimosni, de a nagy kérdés, az: Vajon az az Isten, akit soha senki nem látott, s közvetlenül soha senki nem beszélt Vele, csak legfeljebb angyalaival (angelosz=küldött) ez a Világotteremtő ÚRIsten is így gondolja vagy csak a válasz(oka)t-kereső (teremtmény)ember véli így? Hiszen az ember az nem Isten, hanem ember, s ezért bizony tévedhet... Még akkor is, ha nagy teológus, még akkor is, ha az egyháztörténelem oszlopos, évezeredes-tekintélyű nagy apostola...

Régi igazság, hogy a valóságot a maga teljességében igazán egyedül a költészet képes megfogni. Van még egy, az igazságot emberi értelem számára befogni igyekező módszer - ez a matematika magas művészete -, de ennek dallamát az átlagember kevésbé kedveli... Annyi bizonyos, hogy mindkettő arról tanúskodik, hogy ez a világ "rendben van". Szavainkkal leírni ezt a rendet csak körbedadogni tudjuk, mert olyan lenyűgöző számunkra a mikrokozmosz és a makrakozmosz rendje. (Maga a görög 'kozmosz' szó rendezett világot jelent; ennek ellentettje pedig a 'káosz'.) A világ tehát nagyban is meg kicsiben is "rendben van", s mindenhol a Teremtő Isten rendje tükröződik benne.

Eleddig a kozmológiai tudományos ismeretterjesztő filmek - a kozmológia a rendezett világról való értelmes beszédet, tanítást jelenti -, magabiztos teóriákat propagáltak, mostanság egyre többször hallani benne a tudós ember alázatos sóhajtását: "Ezt bizony nem tudjuk..." A világűr fekete lyukairól már sokszor hallottunk, de kiderült, hogy a galaxisok közepén levő fekete lyuk egy alapvetően másfajta "fekete lyuk", s elnevezték "szuper fekete lyuknak". Hogy mi ez valójában? Nos, erre még a tudós ember is csak annyit tud mondani: szeretnénk tudni, de egyelőre nem tudjuk...

Egy valamit azonban nagyon jól tudunk: makró-, és mikro-világ határán létező lényekként mi vagyunk azok az egyedüli teremtmények, akik nem tükrözzük azt a rendet, amit Isten belénk-kódolt. Hiszen, ha a kicsiben és nagyban is csodálnivaló rendet alkotott az ÚRIsten, akkor miért pont a lelkünket hagyta volna ki ebből: Bizony a léleknek is megvan a maga rend-szere. (Ősi 'szer' szavunk törvényt jelenet, innen érthető meg pl. az élelmi-szer szavunk is: aki a törvény szerint, az Isten jó rendje szerint étkezik, tiszta élelmiszert eszik, az él. Még mindig csak így zárójelben: manapság a világon 100 ezer féle élelmiszer-adalékanyagot - tartósítószereket, élelmiszer-festékeket, állagjavítókat, térfogatnövelőket - használnak. Hogy ezek mennyire szolgálják az életet, mindenki a maga lelkiismerete csöndességében adja meg rá a választ...) Az ember tehát nem rendkívüli - még ha ezt is hisszük magunkról -, mi is Isten rendjébe beleszerkesztett teremtmények vagyunk. Ha sokat eszünk és keveset mozgunk, akkor bizony elhízunk, s ha valaki dohányzik, akkor jó eséllyel indul egy tüdőrák, egy érszűkület vagy egyéb járulékos betegség megszerzésére. Igaz, hogy csak minden második ember kap el valamilyen halálos nyavalyát, de ha pont te vagy az a második, akkor téged az 100%-osan érint, s akkor érdekes módon nem vigasztal téged a statisztika 50%-a...

Nemcsak a hívő embert, az ún. hitetlen embert is lenyűgözi a világ csodálni való rendje, de a hívő ember az Isten jó rendéről igyekszik bizonyságot tenni. Hogyan? Bizonyára nem úgy, hogy vallásos fogalmakkal dobálódzik, s érthetetlen belső-egyházi fogalmakkal zsonglőrködik a világban, hanem úgy, hogy életvezetésében rend uralkodik. Nem rendetlen, hanem rend-szerető. A szer, az Isten szere/törvénye ugyanis táplál, életet, etet: ez pedig a szer-etet...

Nehéz a próféta élete... Jézus URunk mondása szerint "Egy próféta sem kedves a maga hazájában" azt jelzi, hogy az, aki köztünk él, akit ismerünk, hiába szólja az igazságot - kevésbé hiszünk neki, fogadjuk el bizonyságtételét, mint a "messziről jött embernek". S mi az igazság? Nem feltétlenül az, ami a szájból, hanem az, ami a szívből jön! Az emberek többnyire azt figyelik, hogy "ki mondja" s nem azt, hogy "mit"... Így történik meg az, hogy az ismeretlenségből a média által ravaszul elővarázsolt celebek - felejtésre predesztinált (másod)perc-emberkék - egyik nap a környezetvédelem, másik nap a magas-politika szakértői, harmadnap pedig valamelyik híres alsónemű-gyártó világcég meghatározó reklámarcai...

A próféta nem korszellem-szülte divat-ember, hanem "kétlábonjáró istenes lelkiismeret". Vagyis az Isten szavának hiteles szószólója, következetesen tanúskodó. Ha a próféta nem "hiteles" ember, akkor hamis próféta. S miről lehet ezt megismerni? Elsősorban az álruháról/álbundáról: jóllehet báránybőrben közelítenek a "hamisok", valójában farkas-lelkű, elveszejtőek, isteni igazságokként tüntetnek fel, mélységesen emberi, behatárolt, földhözragadt elképzeléseket. Az ilyen "próféták" uszítnak aztán népet népre, hirdetvén, hogy az övék az egyetlen "üdvözítő" vallás...

Akit valóban az Isten hív el, az evangéliumot hirdet akkor is, amikor a törvényre hívja fel a figyelmet, mert vallja: minden cselekedetnek következménye van, s nem marad jó vagy rossz tett hatás nélkül, ahogyan a mulasztásaink hullámai is egyszer - lehet, hogy nagyon későn, hosszú évek múltán - de összecsapnak a fejünk felett.

Csöndben maradni, amikor meg kellene szólalni, szólni abban a pillanatban, amikor hallgatni kellene - bűn. A bűn, a vétek pedig nem más, mint elválasztó akadály, Isten és ember, ember és ember között! Aki felvállalja, hogy szól akkor, amikor szava az Istenhez emelődést szolgálja, az Isten személyiséget nevelő, lelkiséget növelő eszközévé válik. Ez kiváltság, nagyon kevesek kiváltsága... Ha valakinek ez ajándékként megadatik, akkor az isteni elhívásban eltöltött élete apró csodákkal teli, sokak épülésére szolgáló naponkénti bizonyságtevés, azaz: áldás. Ha valaki pedig nem mond igent az Isten hívására és nem tölti be sorsába kódolt küldetését, mint férj vagy feleség, mint édesapa vagy édesanya, s nem tesz bizonyságot az isteni szeretetről -, az bizony súlyos átkot vonz magára. S mi az átok? Az Isten hiányának állandósága...

Néha vannak rossz álmaink... aztán felébredünk, s megnyugszunk: csak álom volt, nem valóság! Lidérces ébredésünk után, álom és ébrenlét határán még elemi erővel él bennünk az élmény egy darabig: az álombéli félelem nagyon is valós volt! Van, aki pedig ébren van, eszik-iszik/szalad-mozog és mégis álmodik, s nem akar tudni a valóságról. Lelke mélyén az ilyen ember nagyon is jól tudja, hogy amit álmodik, az csak álom, de nem akar "felébredni", mert a valóság súlya alatt összeroppanna az egész élete. Ilyenek a családban gyerekként megnyomorított lelkűek, akik szekták hálójába kerülve - vagy abba a szülői ráhatás okán még jobban belenőve -, évről-évre még nyomorultabbá válnak; ide sorolhatóak a hazugságban élő házastársak, akik naponta becsapják magukat, hogy minden rendben, közben semmi nincs a helyén... egyszóval ők azok, akik "lelki hullaként" úsznak az árral.

Aki "ébren van" - mert Isten kegyelme révén "felébredt" - az látja, hogy félelemre semmi ok, hiszen így is meg úgyis az Isten kezében vagyunk. Semmi értelme félni a III. világháborútól, mert egyrészt már jó négy éve zajlik, csak ez se nem stratégiai, se nem technikai, hanem ideológiai csata, ahol értelemszerűen nem a test, hanem a lélek van végveszélyben -, de az nagyon, másrészt a felismert tények egyfajta "légvédelmi szirénákként" nem arra figyelmeztetnek, hogy vigyázz, bombatalálat érhet, hanem arra, hogy vigyázz, eltérítenek, megtévesztenek, és nem fogsz kilépni az illúziók világából, örökre fogoly maradhatsz! Ebben a mostani világégésben nem pincébe kell lerohanni menedékért, hanem a lelkünk legmélyére, ahol csöndben hozzánk szól, s átkarol, s megnyugtat az Isten. Ebben a globális lelki háborúban apáink, fiaink és most már asszonyaink, lányaink sem a fronton küzdenek, hanem hatalmas monitorok előtt ülve, közösségi hálók fogságában vergődve véreznek el. Rengeteg a naponta elhulló, az elveszett lélek, azokról nem is beszélve, akiket már a huszadikszázadi média-háború elsődleges atomcsapása már legelején letarolt, s akik mégis életben maradtak, azokkal a tévé-rádió-nyomtatott-sajtó-alapú fogyasztói társadalom sorozattüze végzett. Könyörtelenül, hidegvérrel, brutálisan...

Aki a világban akar élni, azt már eltalálta a halálos lövés, mert bedőlt a lélekveszejtő propagandának, ami azt hirdeti: "Csak neked, csak most... jár a jólét, a boldogság, és csak azért vagy a földön, hogy élvezd a léted minden percét!" Aki világnak akar megfelelni, az emberek után lohol, rabja a divatnak, a korszellemnek: "Csak nem lemaradni semmiről, csak benne lenni minden történésben!" Így lesz számra élet(át)formáló erejű a pletyka, s "hírértékű" a felületes csillogás... Mert pletykának számít a bulvár hírek olvasgatása, a közéleti személyek ügyes-bajos dolgain való csámcsogás, minden személyeskedő eszmecsere, azaz minden olyan tett, ami valakinek az életében történő vájkálást jelenti, még akkor is, ha látszólag ő maga szólít fel erre azzal, hogy az életét kirakatba teszi. Csapda ez, s több szintet le lehet esni általa. (Én személy szerint mindenkit óva intenék a közösségi oldalakon való részvételtől is, majd idővel egyre többen rájönnek arra is, miért.) Az úgynevezett "napi politizálás" is pletykának minősül, hiszen elég egy-két ilyen hírt elolvasni jobbról-balról, s azonnal érthető lesz, hogy miért is... Az egész ugyanis egy zoknibábszínház, s kifejezetten felemelő érzés, amikor ezt a csámcsogást végleg elengedi az ember. Ez persze egyáltalán nem jelent tájékozatlanságot, hiszen megnézhetjük a "látványkonyha" kínálatát, csak már tudjuk, hogy nem érdemes elrontani ezekkel a műételekkel a gyomrunkat, s az nem különleges élvezet, ha rágcsálhatnám a mócsingot...

Az Istenben élni akaró ember megpróbál a lehető legészrevétlenebbül élni – sokszor csak a lelki próba, a karakterjavító tréning kedvéért. Csendesnek, figyelmesnek lenni, s alapvetően inkább hallgatni, mint beszélni, nem nyüzsögni, fontoskodni, állandóan telefonálni, csetelni, azaz folyamatosan hírt adni önmagáról. Az embernek nincs szüksége látványos gesztusokra ahhoz, hogy érezze: ÉL!

A hívő ember tudjam hogy ő akkor is "van", ha a létéről senki se tud, csak a JóIsten. A hívő élet azt jelenti, hogy őszintén, igaz szívvel, finoman, kedvesen, csendesen, de kritikusan (megítélve, de nem elítélve a világ dolgait), energikusan, fegyelmezetten és derűsen éljük az életünket: nem magunknak, de magunkért is, az Istenben...

Evangélium, eu-angelion, azaz jó-hír: a mennyországban nincs se recesszió, se infláció, mert Isten országát - ellentétben(!) a mi földi világunkkal - nem a pénz mozgatja, irányítja. Ahol Isten lelke honol, ott az Isten az Isten, s nem a pénz, de ahol elvetik az Élet URát, ott az élettelen (pénz) válik mindenek irányítójává.

A pénz, a vagyon, a hatalom imádata nem mostani találmány, végigkísérte, s kíséri az ember létét kezdetektől a végig. S mivel pénz, vagyon, anyagi javak nélkül igencsak nehéz lenne biztosítani a relatíve kiszámítható létet, ezért a keresztény ember se mentes az anyagvilág hatásaitól. Magyarul: olykor-olykor a keresztény ember is "megkísértetik" az anyag által, s bármekkora nagy hívő is valaki, a kívánást teljességgel senki nem képes kizárni az életéből. Az embernek vágyai, álmai, kívánságai vannak, de a keresztény ember tudja, hogy a mindezek felett ott van az Isten, Aki URa mindezeknek. Azaz: nem az anyagvilág megtagadását kívánja tőlünk a Teremtőnk, hanem "csak" azt, hogy mindig Ő álljon az első helyen - ezt meg mint VilágTeremtő-ÚR-Isten el is várhatja -, s minden Ő utána következzék...

Nos, ezt az alapvető isteni elvárást - amit, ha betartanának az emberek, akkor szép és boldog életük lenne -, az önigazságainak törvényébe beleszédült ember "zsigerből" tagadja. Ahol nem az Isten az első, hanem az isteni igazságot fölülbíráló értelem, ott a lényegtelen nagyon fontossá válik, s a másodlagos pedig vezérelvvé. Így történhetett meg, hogy a korabeli kultuszi élet gazdasági hátterének biztosítása nagyobb hangsúlyt kapott, mint a kultusz központja, vagyis az Isten maga. Nem a tartalom volt a legfontosabb, hanem a forma, s nem a lelki dolgok határozták meg a teendőket, hanem az anyagiak irányították a lelki életet. Ismerős ez a helyzet, hiszen nálunk kicsiny hazánkban is már tapasztalható a külföldi/nyugati módszer, amikor elsődlegesen nem a Szentlélek, hanem az egyháziak menedzselik az Egyházat. Az egyházi közösség azonban nem profitorientált gazdasági társaság, hanem Jézus Krisztust követők hitvalló, misztikus közössége!

Az Egyház nem a kalmárkodás/kupeckodás, hanem az imádság helye! Istent ugyanis nem lehet, s nem is kell kiengesztelni, megelégíteni ajándékokkal/bikák(?) vérével, s az is téves elképzelés, hogy Vele bármiféle "paktumot" lehetne kötni - Isten ugyanis nem ember, hanem Isten... Ettől függetlenül a hívő emberek olykor egyezkednek a JóIstennel, mert "emberből vannak": félelmekkel, fájdalmakkal és hiányokkal megverve. Isten azonban azért Isten, mert a rosszból is jót tud előhozni, s amit mi büntetésnek ítélünk meg, azt Gondviselése által áldássá formálja.

Sokan "egycsapásra" elintézik a Krisztus-ügyet... Van, aki Jézus történetiségét is tagadja, s van, aki ugyan elismeri, de nem tarja különleges embernek a Názáretit - Isten Fiának meg végképpen nem. A zsidók bölcs rabbinak, a muzulmánok Allah egyik nagy prófétájának tartják, de nem Istennek, hiszen hitük szerint Isten (ők Allahnak mondják) ugyanis EGY... A világvallások közül egyetlenként a kereszténység vallja, hogy a Krisztus nemcsak Isten Fia, de Messiás, azaz a világteremtő Jáhve-Isten felkentje, vagyis: Megváltó.

Jézus istenségének és emberségének problematikája igen komoly vitákat eredményezett a korai kereszténységben. Újszövetség (még) nem volt, az információ szájról-szájra vándorolt, s az egyszerű halászemberek (pl. Péterék) ugyanúgy egyéni élményeiken keresztül/által "magyarázták" a Krisztus-eseményeket, mint a több nyelven beszélő, "világlátott" akadémikus Pál apostol vagy később az objektivitásra, s a mélyebb megértésre törekvő óegyházi atyák. Évszázadok teltek el így, mire kikristályosodtak az elképzelések, a teológia gondolatok Istenről, Jézusról és a Szentháromságról. Az őskereszténység egysége - így kétezer év távlatából is -, édeskés mítosz csupán, az a sokszor emlegetett, ma is kívánt korabeli ősegység soha nem létezett, legfeljebb a legkisebb, az ún. házi gyülekezetekben (a domus ecclesia-kban)! Mindig is elszánt intellektuális viták, hit-harcok folytak a különféle gyülekezetek mellett vagy akörül kinövő teológia irányzatok/iskolák között, melyekre "pontot" nemegyszer a világi/császári hatalom tett ill. megdönthetetlen igazságként "szentesített"...

Jézus elhívott tanítványait barátainak mondja. Mint barátait, nem önmaga imádására szólítja fel őket, hanem arra, hogy tegyenek bizonyságot azokról az isteni igazságokról melyeket el-/megtanultak a hagyomány szerinti három év alatt Mesterüktől. A tudás, az ismeret számunkra azért fontos, hogy a kereszténységünk célirányos, tartalmas, s ezáltal ma is - vonzó legyen. Ugyanis a világban útbaigazító tanúja lenni az isteni szeretetnek csak úgy lehetséges, ha életünk hiteles. Ebben a minősítést soha nem földi "hitelminősítő" (nem banki, egyházi!!!) intézet állítja ki, hanem maga a Gondviselő Isten...

Ha jól belegondolunk, az ember az elmúlt pár ezer esztendőben alig vagy egyáltalán nem változott... Nemcsak ma vannak szociálisan érzéketlenek, akik azt állítják, hogy negyvennyolcezer forintból jól meg lehet élni, s napokig vitatkoznak a parlamentben azon, hogy a mekkora legyen a minimál(éhenhaláshoz-sok)bér! Mert ugye azt nem gondolja senki komolyan, hogy csak hetvenegynehány ezer forintból tisztességgel gyerekeket is lehet nevelni, mikor itt Magyarországon úgy számítják ki a fizetéseket, hogy abba eleve nem számítják bele, hogy az embereknek a normális életviteléhez laknia is kellene valahol. Errefelé - mint a világban máshol is -, a megkérdőjelezhetetlen "atyaúristen" a pénz, s politikai akarat a mindenek fölé rendelt kevesek profitja, a sok nyomorult szegényasszony kétfillérjére alapozva... Mert nem a kevesek világszínvonal feletti jóléte a gond, hanem az, ahogyan ezt mások "kárára" elérik, s amilyen mocskos eszközökkel azt fenntartják!

Az ember nem változott sokat, uralkodni akart, s akar... olyan akar lenni, mint amilyennek Istent is véli: hatalmas. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem az országot "privatizáló" egykori szakszervezeti vezetők és szájkaratés pártitkárok, akik évtizedeken keresztül élvezték pozícióik előnyeit, jobb esetben csak azt, de voltak jónéhányan, akik szerencsétlen papok szájába vizeltek, s leverték a veséjüket az Andrássy-úton... áldozatok nemcsak az egyháziak közül kerültek ki, de aki tud olvasni és a "Terrorháza-tablókra" kitett családneveket összeveti az elmúlt 25-30 esztendőben a közéletben felvetődő "nagy" nevekkel - az érdekes történelmi súlyú megállapításokra juthat el...

Minden közösség - az egyháziak is - "pénzből élnek", azaz életük/létük pénz nélkül elképzelhetetlen, hiszen az oltárra kerülő gyertya is pénzbe kerül, a világítás, a fűtés, az évszázados templomok állandó karbantartási munkálatairól, nemkülönben a pap fizetéséről már nem is beszélve! Az adomány mindig jól jön az egyházi költségvetésbe, ami az egyházközségek életében általában a hit "költségvetése" is egyben, hiszen mindig abban reménykedünk, hogy amit betervezünk "bevételnek", az be is jön... elvégre tavaly, meg azelőtt is "bejött" annyi, amennyire szükség volt... Mi ez, ha nem az Isten gondviselése?

A történetből nem tudjuk meg, vajon ennek az özvegyasszonynak voltak-e gyermekei, nagyok voltak-e vagy kicsik, csak azt tudjuk, hogy maga is szükséget szenvedhetett, hiszen az özvegység az általában az egzisztenciális bizonytalanságot jelenti, arról nem is beszélve, hogy a veszteség fájdalmával, az állandó hiánnyal egyedül kell megküzdenie. De talán éppen azért, mert át tudja érezni, mit jelent a magány - szenvedésében gondol másokra is, akik még magányosabbak, akik talán még rosszabb helyzetben vannak, mint ő maga... Az adománynál olykor sokkal többet ér a jó szó, a biztatás, a gesztus-értékű mások-mellé-állás. Az érzés, hogy "nem vagyok egyedül" pénzben nem kifejezhető... Az emberek igazából akkor keserednek el végérvényesen, ha már nem tartoznak sehová, ha nem gondol rájuk senki, ha már senkinek sem fontosak, ha már feleslegessé váltak az életben.

Isten számára nincs felesleges élet, ahogyan a mező virágai között sincs haszontalan, mert minden létezőnek az Istenben, értelme és célja van. Ezért különösen is fontos, hogy az ember ne veszítse el érzékenységét a felebarátja iránt, hogy megmaradjon benne a részvét, mert amíg az megvan benne, eladdig nevezheti magát embernek. Az érdeknélküli adakozásban mindenki jobbá válik, mert nemesedik az adakozó, s jobbra fordul a megadományozott élete is. Aki szépre, jóra (művészetek, oktatás) áldoz, az végezetül a tágabb közösséget is támogatja. Egy azonban nyilvánvalóvá kell hogy váljék a Mester szavaiból: a lélek nem az adomány nagyságától nemesül, emelkedik, hanem attól, hogy ki mennyire tudja megüresíteni a szívét - az Isten számára...

"A törvény az törvény!"...sokszor kiabáltak már a történelemben így, amikor nyilvánvaló volt a gazság, a joggal való visszaélés, de az ügyeletes hatalmon lévők mindig a "szent és sérthetetlen" törvényre hivatkoztak - amiket persze ők hoztak. Ha a törvény jó és mindenkit - nemcsak kevesek érdekeit - védi, akkor általában nem kérdőjelezik meg a jó rend szükségességét. Amikor azonban istentelen emberek nyilvánvalóan emberhez méltatlan törvényeket alkotnak, s azokat "istenítik", akkor elgondolkodnak az emberek, vajon kinek az érdekében áll az, hogy egyik ember keservesen szenvedjen a másik 'mihaszna' ember haszontalan jólétéért?

Sajnos mindig voltak, vannak és lesznek farizeusok. Olyanok, akik teljesen helyénvalónak tartják a kettős erkölcsiséget! "Más szemében a szálkát, saját szemükben még a gerendát se" - klasszikus esete ez. Ők azok, akik felháborodnak, ha a történelem erősebb szele/vihara elfújja jogtalan kiváltságaikat, s hirtelen megszűnnek eladdig védett helyeik, kiesnek bársonyszékeikből, mert a csöndes többségnek egyszercsak elege lett az ügyeletes megmondóemberek állandó kioktatásából, a magukat a szellemi arisztokráciába képzelő analfabéták pöffeszkedő média-böfögéséből... Ezt a történelemben úgy hívják: forradalom. Csúnya dolog, amikor a járdák köveiből barikádokat építenek, de ennek mindig mélyebb okai vannak, hiszen az emberek nem önszántukból véreznek el egy ügyért, hanem azért vállalják még a halált, mert már nem bírják tovább elviselni Istentől kapott szabadságuk/méltóságuk sárbatiprását... Bizony felháborító a tegnapi kommunisták mai királykodása az egykorvolt szocialista országokban, de ugyanolyan visszataszító az egykorvolt nemzetrontó/rabló királyok mai utódainak "Hej, mi lehetne itt, ha én lennék a király!" okoskodása is. (Érdemes ide idézni/olvasni Absolont, aki a hatalomért mindenre képes volt, még arra is, hogy apja - Dávid király - ellen másodszor is fellázadjon.)

Jézus útja mindig a másik út. A nem hitt, de mégis létező alternatíva. Igaz, ez göröngyösebb, a keskenyebb, a nehezebb, de ez a jobb kilátást nyújtó, felfelévivő út! Aki ezen jár, az nem keresi-kutatja, kívánja eszelősen mások elismerő pillantásait, hiszen ő nem másoknak, hanem egyedül Istennek akar tetszeni. Aki emberek dicsőítését kívánja, aki embernek akar tetszeni, az emberi elvárásoknak akar megfelelni, ha kell mindenáron, azok bűvöletében él, s számára a látszat mindennél fontosabb; aki pedig az Istennek akar élni, az Isten szívbeírt törvényeit kutatja, ezért nem a külsőre, hanem a belsőre, a lélek dolgaira koncentrál. Aki Jézus lábnyomába lépni igyekszik, az nem ítélkezik, hanem imádkozik, nem felemészt másokat, hanem magát adja, magából táplál másokat... ezért élete szép és teljes lesz. Ez nem múló boldogság nem emberi ígéret, hanem isteni -, a hozzá tartozó Égi garanciával...

Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: "Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.
Mk 10,21

Nem mindenki hitvány, aki gazdag... ahogyan, nem mindenki becsületes ember, aki szegény. A korunk, a nemünk, a szociális helyzetünk csupán adottságok, melyek természetesen meghatározó erővel bírnak, de végül nem ezektől függ az emberségünk! Az, hogy milyenek vagyunk valójában, mindig attól függ, mi lakozik a szívünkben? Ha valakinek a szíve szeméttel van tele, annak gondolatai is piszkosak és nagy valószínűséggel az élete sem makulátlan tisztaságú...

A Mester - akkor és ott - találkozott egy gazdag ifjúval, aki maga is kereste a "Názáretit". Ez a furcsa vándorprédikátor fiatal kora ellenére bölcs tanító hírében állt, azt híresztelték róla, hogy Ő nem úgy tanít, mint ahogyan a "többiek" szoktak, hanem erő és hatalom kíséri szavait. A gazdag ifjú szíve mélyén talán reménykedett abban, hogy végre valakitől nemcsak megnyugtató választ kap, de olyat is, ami egyben a megoldás is az ő helyzetére...

Mert ugye régen is úgy gondolták, mint manapság: "Jobb gazdagnak és egészségesnek lenni, mint szegénynek és betegnek!" -, ahogyan a szólás is tartja: "Senki sem a maga ellensége." A gazdagság, a jólét ugyanis függetlenséget, szabadságot jelent: mobilitásban, időben, sőt a régi korokban még ismeretben is, hiszen a szegénynek nem volt pénze a "házi tanítókra"... Nagyszerű dolog, hogy errefelé (Európában) általános a tankötelezettség, de hiába a lehetőség, még a majd ötszázmilliós Európa is bővelkedik az analfabétákban! (A felnőtt lakosság 4-5%-a írástudatlan, s nagyobb részük Közép-, és Kelet-Európában él...)

Jézus rátekintett erre az ifjúra, s megkedvelte. Bizonyára látta benne a "lehetőséget, a potenciált"... Ez az értelmes, s tisztaszívű ifjú lehetett volna egy a műveltségben is jártas apostol, a többi egyszerű, többnyire halász-emberből lett emberhalász között! Az Újszövetségben arról olvashatunk, hogy volt, aki nagyon szerette volna követni tanítványként ezt a Csodás Tanítót, de Jézus "hazaküldte", hogy otthon tegyen bizonyságot megváltozott életéről... Ennek a gazdag ifjúnak pedig hívása(!) volt: "Jöjj, és kövess engem!" De hiába a mennyország ígéretes összes kincse, a Gazdag ifjú azon az áron, hogy le kelljen mondania földi vagyonáról, nem tudott igent mondani a meghívásra!

Ma sincs ez másképpen! Isten számos formában érint meg itt is, most is, ma is embereket, s hívja el őket egy tiszta, tartalmas, szép "bizonyságtevő" életre. A válasz mégis többségében visszautasító... Tetszik vagy sem, Jézus követésének nincs alternatívája! Két úrnak nem lehet szolgálni, azaz egy szívet nem lehet kettévágni, hogy ide is dobogjon meg oda is! Sokan azt gondolják, hogy a kereszténység az egyet jelentene az aszkétikus élettel, a teljes lemondással, jóllehet ez nem így van. Amit "kér" az Isten - s ezt joggal el is várhatja, mint Teremtő -, hogy mindent megelőzve Ő legyen az első helyen! De sokan még erre sem képesek, hogy a sorrenden változtassanak, s mindenáron és mindig az első helyen akarnak állni... Változtatni ezen nem akarnak, de Isten sem változtatja meg törvényeit! Így aztán mindenki azt arat, amit elvetett...

...egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.
1 Pt 5,5b-c

Az élet legnagyobb kihívása, hogy úgy szeressünk, ahogyan szeretnénk, hogy minket is szeressenek... A legkisebb közösség, a család, az az élettér, amiben a legtöbbet - jobb esetben - eltöltjük, s az élet fricskája, hogy azokat bántjuk meg a legtöbbször, akiket szeretünk, s akik szeretnek minket; s ebben még az sem vigasztalhat minket, hogy akiktől szeretet várnánk, azoktól nemcsak azt kapjuk, amit elvárunk/elvárnánk.

Ezért aztán jól jön az apostoli biztatás, egyébként is az evidenciákat időről időre újra el kell mondoni, s újra át kell gondolni. Nem elég egyszer felismerni, s tudni, hogy a jó az jó, életünk végéig, minden napon tanulnunk is kell, hogyan tudunk jók vagy még jobbak lenni! Ettől lesz/lenne jobb a világ... Sajnos a ma jóléti embere többnyire nem ismétli az evidenciákat, s nem gondolja át helyzetét, s életét, s mivel Istent kizárta életéből, ezért élete távlatok nélkülivé vált. Így süppedt bele az anyagvilágba a modern ember, s vergődik a materialista kínokban: birtoklásban, hatalomban, extra-élményekben. Érdekes módon mégsem elégíti meg/ki az embert egyik se, s de még együtt a három se! Így jutunk el abba az abszurd helyzetbe, hogy a gondolatok szabadságának mítoszát hangoztatva, az individuumot bálványozva, napról-napra szűkül a nemcsak a vélemény-szabadságunk, de a financiális, az egzisztenciális is... S most ne gondoljon senki aktuálpolitikára, a folyamat már jó régen elkezdődött! Lassan annyi jogszabályunk lesz, hogy egyszer valaki feláll és azt mondja: egyszerűsítsünk, mert ami így sem működik, az egyszerűen nem működik!

Isten a maga törvénye szerint megalkotta a mikro-, és makro-kozmoszt, a látható és nem látható világo(ka)t, s ugyanígy az embernek is törvényt adott, hogy aszerint éljen. Nem azért van törvény, hogy Teremtőnk kényére-kedvére (olyan szánalmas, emberi elgondolás ez!) büntethessen - különben is olykor a büntetés elmarad,s ez is a kegyelem egyik formája -, hanem azért, hogy felismerjük: rend nélkül nincs harmónia. Ahogyan egy nagy zenekarban sem lehet össze-vissza játszani a hangszereken, mert akkor az egész egy nagy hangzavar lesz csupán, de ha midenki szép rendben, tisztán, hamis hangok nélkül a maga szólamát játsza, akkor megtörténik az akusztikus csoda és összeáll a harmónia, mely békességet teremt a lélekben...

Isten teremtettségbeli rendje, hogy szankcionál: bünteti a bűnt - bűn az, ami rombol, s bűn az is, ha nem épít, pedig építhetne(!) -, s jutalmazza a jót: már itt a földi életünkben! Aki alázatos, s mer Krisztus tanítása szerint élni, s van bátorsága ahhoz, hogy ne "magát tolja előre" - ahogyan manapság mondogatják -, hanem másodikként a szolgálatra kötelezi el magát, az kegyelmet nyer... aki azonban gőgös, azt képzeli, hogy ő különb/felsőbbrendű a többinél, annak Isten ellenáll, attól megvonja áldását. Az ilyen ember hajszolhatja ugyan a sikert, de lelkének megnyugvást sosem talál...

Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel. Tenger vagyok-e vagy tengeri szörny, hogy őrséget állítasz ellenem? Mikor azt gondolom, hogy megvigasztal nyoszolyám, hordozza panaszomat fekhelyem, akkor álmokkal rémítesz, látomásokkal rettentesz engem. Inkább választom a fulladást, inkább a halált, mint e csontvázat. Megvetem az életemet, nem kell tovább! Hagyj békén, mert időm csak egy lehelet!
Jób 7,11-16

Jób könyve a szenvedés titokzatosságáról szóló, a világ egyik legszebb bölcsességirodalmi műve... Jób szenved. Testileg is, meg lelkileg is. Aki szenvedett már igazán, az tudja, mi a különbség a szenvedés és a fájdalom között. A fájdalom dinamikus, egyszer nagyon fáj, aztán enyhül egy kicsit, hogy aztán még jobban fájjon, ezzel szemben a szenvedés statikusan terhelő kín, nincs benne lélegzetvételnyi szünet se. Míg a testi fájdalom - hála az orvostudomány fejlődésének - szinte teljesen megszüntethető, eladdig a lelkit nem orvosolja semmi. Sokan mégis bódító szerek után nyúlnak, hogy legalább rövid időre felszabaduljanak lelki terheik alól. Mindezért súlyos árat fizetnek - többnyire egészségüket teszik kockára, s általában el is veszítik azt...

De nem csak ők fizetnek, a társadalom is. Magyarországon a függő kábítószeresek száma 50 és 100ezer közé tehető, ezzel szemben jegyzett alkoholisták száma mintegy 800ezer(!). S ha ehhez hozzávesszük a még csak alkalmi, dizájn-drogfogyasztókat és rendszeresen, virtusból ivókat, akik jó úton haladnak afelé, hogy idült alkoholistákká váljanak, akkor kiderül, hogy kicsiny országunk 15-20%-a folyamatos "kábulatban" él. Az a nevük, hogy élnek, pedig halottak -, mondhatnánk a jelenésekkönyvbéli apokaliptikus terminológiával.

Tehát Jób szenved. Olyannyira, hogy barátai - Bildád, Elifáz és Cófár: mindegyik egy-egy korabeli bölcsesség-filozófiai iskola képviselője ebben a történetben -, hét napon át nem szólnak semmit Jóbhoz, csak ott ülnek mellette, s hallgatnak. Jób pedig hamuban ülve, cserépdarabokkal vakarja magát, hogy enyhítse kínját... panasz azonban nem hagyja el a száját! Jób, mint egy ószövetségi biblikus tanítást hordozó irodalmi figura szenvedései - ma így mondánk - virtuálisak, ezzel szemben a mi szenvedéseink valóságosak. Olyannyira, hogy sokan súlyos depresszióba esnek.

A depresszió jelenti a leggyakoribb egészségi problémát több uniós tagállamban, mivel 18,4 millió, 18 és 65 év közötti ember szenved súlyos depresszióban. Az unióban minden 9. percben öngyilkosságot követ el valaki, azaz évente 58 ezren - háromnegyed részben férfiak - vetnek véget életüknek önszántukból. A becslések szerint az öngyilkossági kísérletek száma ennek tízszerese. a '90-es években évente 4 ezer volt az öngyilkosságok száma Magyarországon, ez 3 ezerre csökkent. Ez a szám azt jelenti, hogy a világ összes országa között a harmadik helyen állunk.

A szenvedés értelmének kutatása a végső kérdéseink egyik legnagyobbja, melyre teljes választ gyaníthatóan csak a remélt "odaátban" kapunk. Eladdig azonban élnünk kell, s a lehetőség szerint harmóniában: Istennel, világgal, önmagunkkal. A keresztény ember tapasztalás az, hogy "egyedül nem megy", szükség van a kegyelemre. Az Isten szeretetben megnyilvánuló gondviselésén keresztül hívogat a világban, csak meg kell hallanunk. Ez azonban még kevés az "üdvösséghez" - válaszolnunk is kell rá. Legalábbis így illene, ha már Isten megszólít minket. S mivel Ő Isten, ezért megérti a szavak nélküli sóhajunkat is...

Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom... Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom.
Lk 14,27 és 33

Sokan szeretnének keresztények lenni úgy, hogy ne kelljen túlságosan nagy áldozatot hozni érte. A kereszténység azonban pontosan a tudatosan vállalt áldozatról, a jóért felvállalt szenvedésről szól - éppen ezért kevesek "kiváltsága" a kereszthordozás! Az ember ugyanis - ha csak teheti, ha csak tudja - kerüli a fájdalmat. Szenvedni (ön)magunkért - ha már úgy sincs más választásunk -, képesek vagyunk, de hogy másokért "keresztet hordozzunk", ehhez ténylég szükségünk van felsőbb rendelésre... Ha valaki halálig menően szereti családját, gyermekeit - ez még érthető -, hiszen az ember is, az állatokhoz hasonlóan ösztönösen védi az utódait, de hogy puszta ember-szeretetből valaki életét adja másokért, ehhez valóban "felülről jövő", isteni szeretet szükséges!

Nemcsak az ún. "világiak", de a keresztény emberek között is sokan vallják, hogy "a szenvedés nemesít". Ez bizony tévhit! A szenvedés általában egoistává tesz, az értelmetlen szenvedés pedig agressziót vált ki belőlünk. Aki azonban tudatosan szenved - ez azonban kevesek kiváltsága -, az valóban nemesedik. Vannak olyan embertársaink, akik az ún. mártír-típusúak közé tartoznak, de ők ezt vagy önszeretetből, fontosságtudatból vagy valamilyen tudattalan, mély belső késztetés hatására teszik: nevelés, gyerekkori meghatározó élmények...

Jézus követése, a szenvedést illetően azonban egészen másról "szól". Nem az emberi szenvedés elhordozásának elspiritualizálásáról, hanem az Egyházért vállalt következetes áldozathozatalról! Csak azért, mert valaki szenved - az is lehet, hogy saját hibájából -, attól még nem lesz jó keresztény! Nagyon sokan úgy tekintek betegségükre, mint egy szálkára, egy kis darabra Jézus Krisztus keresztjéből. Jézusnak a nagyobb keresztet, nekik meg ezt a "kisebbet" kell vinni... és erre a kisebb keresztre mondanak igent, és hiszik, ha a "keresztüket" átölelve Jézussal viszik, akkor ebből is áldás, gyümölcs fakad...

Nos, ezzel az elgondolással van egy kis probléma! A szenvedés nem kiváltság, hanem egyetemes isteni törvény, melynek értelmét nem tudjuk megfejteni, mert a szenvedés végső soron mindig misztérium (Isten titka) marad. Jézus URunk azonban nem az általános szenvedés elhordozására buzdít, hanem arra tanít, hogy, aki követi Őt, annak teljesen le kell mondania önmagáról. Jézus követése ugyanis nem triumfáló virágvasárnapos menet, látványos parádé, ahol mindenkinek "kijár a dicsőségből", hanem célirányos, a jóért, a szépért, az értékért véghezvitt szeretet-aktus... Jézus az Ő szenvedéses szeretet-aktusát (hogy ti. hagyta magát) nem magyarázta meg, hanem igent mondott rá, önfeláldozóan elfogadta, szenvedett, egészen a kereszthalálig. Ennek esztétikai szépségéről, filozófiai gyönyörűségéről tettek bizonyságot az elmúlt kétezer esztendő művészei, teológusai.

A sorba beállhatunk mi is. Nem leszünk többek egy láncszemnél, de ha nem vállaljuk fel a nekünk felajánlott belefonódást a bizonyságtevők történelmi láncolatába, akkor megszakad a lánc folyamatossága és soha nem tapasztaljuk meg a testvéri közösséget, amikor jobbról is meg balról is bizonyságtevők állnak mellettünk...

"Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké". Ez pedig az a beszéd, amelyet hirdettek nektek.
1 Pt 1,24-25

Lassan, de napról-napra tavaszodik! Jó megpillanti egy-egy zöld foltot az ébredező természetben, s bizony jó megpihentetni a tél szürkeségéhez hozzászokott szemünket a közelgő tavasz első színes hírnökein. Nem véletlenül, a zöld a reménység színe! (No, persze az éretelenségé is, de ezzel nem gondol az ember - ilyenkor.) S amikor életünk fényhabzsoló tavaszát éljük, nem arra gondolunk, hogy mennyire "zöldek" vagyunk, hanem álmainkban kúszunk az ég felé, hiszen elemi erővel érezzük az élet nagy lehetőségeit...

Ha mégsem így van, az tragédia! Idióta, pénzhajhász életnyomorító (gazdaság)politika, háború és embertelen ideológiák, melyek csírájában megfojtják a szépre, a jóra való törekvést fiainkban és lányainkban az "itt és most"-ban meg fogja hozni a maga keserű gyümölcseit! Akinek nincsenek lehetőségei fiatal-korban - tanulás, munka, egzisztencia-teremtés -, s emiatt boldogtalanul telnek "legszebb napjai és évei", annak bizony igen nagy valószínűséggel boldogtalanul telnek majd azok a "nemszeretem-napok" is, melyek az élet törvényszerű hervadásával, minden ember életében eljönnek - kinek később, kinek hamarabb.

A tavasz virágai bódítóan szépek, ahogyan az ifjúság is - a maga "zöldségei" ellenére is -, pimaszul vonzó. Bizonyára sokszor hallottuk vagy talán mondtuk is: "De jó lenne ezzel az ésszel, tapasztalással húsz évvel fiatalabb lenni!" Ebben a mondatban is jelesül megnyilvánul: igen nem bánnánk, ha nem öregednénk, ha nem fogyatkozna az erőnk, ha olyan lendülettel tudnánk élni az életünket, ahogyan azt fiatal korunkban megtehettük. Az élet törvénye azonban az, hogy mindennek rendelt ideje van, s aki az őszben keresi a tavaszt, az bizony valamiről igencsak lekésett...

Az idő kerekét visszafelé forgatni nem lehet, jóllehet már sokszor megpróbálta az ember! Akkor is, amikor keresték a bölcsek kövét, meg az örök ifjúság kútját, meg akkor is, amikor megmosolyogtató külsőségekben - szépség-sebészeti trükkök valóságos arzenálját felhasználva - megpróbálnak fiatalok maradni... pedig eléggé nagy nyereség lenne már az is, ha sikerülne viszonylag hosszabb távon megőrizni a fiatalosságot!

Idővel azonban minden test, mint a mező virága elhervad. Nem büntetés ez, hanem törvény, az Isten akarata. Ami azonban megmarad, s kapaszkodó egy életen át minden Istent kereső ember számára: az ÚR beszéde - vagyis az evangélium. Ez ugyanis az híd, amit Isten adott mindannyiunknak, hogy rálépve, hit által eljuthassunk Őhozzá, s Vele örvendezhessünk - örökre...

Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.
1 Jn 1,8-9

Önmagunkat becsapni értelmetlen dolog, ennek ellenére az emberek jelentős része hazugságban él. Mások valótlan állításait viszonylag könnyen leleplezzük, hiszen felebarátunk testtartása, mimikája, hanghordozása szinte mindent elárul. Akinek a lelke "rendben van", az észreveszi a vele szemben álló beszélgetőpartnerén, hogy az bizony vibrál, vakarja a füle tövét, kapaszkodik a székébe, az előtte lévő pohárba, könyvbe, kulcscsomóba vagy legszívesebben elszaladna, csak hogy ne kelljen válaszolnia az igazságot kideríteni akaró számára kellemetlen kérdésre. A hazug emberre azt mondja népi bölcsesség: "Na, ennek még a szeme se áll jó!" S valóban, aki hazudik, az többnyire nem mer a másik szemébe nézni, bár vannak olyan "hivatásos csalók" - a média valósággal ontja magából az ilyeneket -, akik úgy tudnak hazudni, hogy még "a szemük se rebben"...

A legnagyobb hazugságokat mégis mi magunk találjuk - magunknak! Érzelmi- vagy teljesítmény-kudarcainak igazolására az mítoszos féligazságokat találunk ki - s ami félig igazság, annak másik fele hazugság, vagyis annak a "fele sem igaz", tehát az egész hazugság(!) -, s oly sokszor elismételjük magunknak, hogy a végén magunk is elhisszük! Így hivatkozunk fáradtságra, sorsra, objektív körülményekre, csak hogy eltereljük figyelmünket a valóságról, s így él(het)ünk éveken, évtizedeken keresztül egy álomvilágban, amiért persze mindig "eszeveszett" nagy árat kell fizetni! Sajnos van, aki belebetegszik, sőt akár bele is hal abba, csak hogy ne kelljen szembenézni az igazsággal...

A modern világunkban az ismeretek olyan robbanásszerű felhalmozódása következett be, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette számunkra, hogy teljességében áttekintsük és megértsük a történéseket. Így aztán "használjuk" a világot, de többnyire nem értjük annak célját, illetve, amit annak vélünk, az korántsem az! Ezért aztán nemcsak bennünk nőhet a szorongás, de kiderül, hogy ez a "modern élet" nem más, mint egy "össztársadalmi méretű szorongás". A szorongás ellen aztán mítoszokkal, legendákkal, édes hazugságukkal lehet védekezni, hogy palástoljuk azt, ami egyébként is nyilvánvaló...

A keresztény ember tisztában van azzal, hogy sosem lehet "perfekt" személyiség - éppen ezért nem kerget hamis életideálokat -, mert tudja, hogy esendő, hogy törékeny, hogy bűnös... Nem büntetőjogi, hanem teológiai értelemben, azaz: mindig nagyobb bennünk a készség az ellenkezésre, mint az igenlésre. (Könnyebben lelkesedünk valami ellen, mint valamiért!) Ezért megvalljuk bűneinket - bűn mindaz, ami eltérít Istentől, ami apasztja bennünk a jóra való készséget -, hogy tisztaságban, szeretetben, élhessük életünket.

A kiteljesítő boldogság ugyanis nem az anyagban, a matériában van elrejtve, hanem a lélekben, s ezért teljes életet csak az tud élni, akinek a lelke tiszta... mentes minden gonoszságtól, mert Isten megtisztította azt! Bizony a cselekedeteinket vezérlő indulatainkat kontroll alatt tartanai az egyik legnehezebb életvezetési feladat, de ha szívünkbe nem engedjük be a hazugságot, csak az Istent, akkor szinte csodákra leszünk képesek!

Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.
Róm 11,36

Teremtő Urunk, szerető mennyei Atyánk!

Hálaadással köszönjük Neked a földet, amelyet szereteteddel teremtettél, amelyet szépségével, áldásával, titkaival együtt az embernek adtál, hogy gondozza, és éljen rajta nemzedékről nemzedékre örömben és békességben. Köszönjük a természet gazdag kincseit, a hófödte hegyet, a virágos völgyet, a kék színű tengert, a mesélő erdőt, a termékeny földet, és mindenekfelett a mindennapi kenyeret.

Hálaadással köszönjük neked egyházadat, amelyet igéd és szentlelked által gyűjtöttél a világban, amelynek tagjai lehetünk a keresztség által, és amelyet megőrzöl bűn kísértése, halál fenyegetése között eljövendő országod számára. Köszönjük a templomokat, azokban az ige hirdetését, a szentségek kiszolgáltatását, a pásztorokat, az őrállókat, de mindenekfelett hálát adunk szent Fiadért, Jézus krisztusért, aki halálában magára vette bűneinket, de feltámadott, mennybe ment, hogy helyet készítsen számunkra Tenálad.

Bűnbánattal valljuk, hogy lelki és testi ajándékaidat nem érdemeljük meg, mert azokat sokszor nem becsüljük, hanem eltékozoljuk, hozzád és egyházadhoz hűtlenek vagyunk, a bűn szavára hallgatunk, szeretetlenséggel és igazságtalansággal, békétlenséggel és önzéssel bontjuk közösségeink életét, a jónak cselekvését elmulasztjuk: vétkezünk ellened, felebarátaink és önmagunk ellen. Alázattal könyörgünk: újítsd meg rajtunk teremtő, megváltó és megszentelő kegyelmedet, hogy téged mindenekfelett szeressünk, benned bízzunk, és hűséggel szolgáljunk egyházadban és embervilágunkban egyaránt!

Mivel Te az élők Istene vagy, kérünk, oltalmazd meg az emberiséget minden gonosztól, a háborútól és gyűlölködéstől, szerencsétlenségtől és természeti csapástól. Vezesd magyar népünket és vezetőinket, hogy a jót akarja, a békességet ápolja, az igazságot megőrizze mindannyiunk javára. Szenteld meg gyülekezetünket, vigasztald a bánkódókat és a betegeket, és tedd gazdaggá a szolgáló szeretetet. Kezedbe ajánljuk szeretteinket, akik velünk együtt élnek, és akik távol vannak tőlünk. Taníts megbecsülni életünk drága idejét, hogy bölcs és hívő szívvel szolgáljunk néked, amíg megengeded, és hogy egykor mindazokkal, akik téged szeretnek, és akiket mi szeretünk, együtt dicsérhessünk örökkévaló szeretetedért a te országodban Jézus Kkrisztus, a mi Megváltó Urunk által. Ámen

Evangélikus Ágenda - Általános könyörgő imádságok 119.

A Sátán eltávozott az ÚR színe elől, és megverte Jóbot rosszindulatú fekélyekkel tetőtől talpig. Jób fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült. A felesége ezt mondta neki: Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.
Jób 2,7-10

Jób története nemcsak az egyik legszebb ószövetségi történet, de egyben az egyik legkülönlegesebb is. Nemcsak azért, mert a szenvedés Isten-hitben való elviselésének emberi nagyságát tükrözi és ugyanakkor kinyilvánítja: mennyire hiábavaló keresni a szenvedés értelmét - hiszen az is az Isten titokzatosságának a része -, de mindezek mellett számos egyéb érdekességgel is szolgál.

Először is: ebben a történetben találkozunk először úgy a Sátánnal, mint személlyel. Maga a szó - a biblikus közhiedelemmel ellentétben - nem vádlót jelent, hanem eltérítőt. A szatan szóval először Bálám történetében találkozhatunk, de nem mint személynévvel, hanem mint igével(!): amikor is az angyal (angelosz=küldött) megállítja, pontosabban eltéríti/szatan Bálám szamarát...

Másodszor a szatan szó az Ószövetségben itt, Jób könyvének elején kerül elő, de itt már személy(!)névként. Érdekes, hogy Jóbot a Sátán nem "magától", gyötri, hanem Isten "engedélyével", hiszen ő legprofibb "kínzó", aki eltéríthet az Istentől - ne feledjük, a szatan szó eredeti értelmében: eltérítő!

Harmadszor: Jób történetén keresztül láthatjuk meg a vallásfilozófiai okoskodások - ezeket Jób barátai: Bildád, Elifáz és Cófár képviselik - hiábavalóságát. A barátok ugyanis azt gondolják, a szenvedésnek mindig emberi oka van - ez pedig nem csak Jóbnál, de jónéhány esetben máskor sem igaz. Vannak ugyanis szenvedések, melyek elháríthatatlan nagy erők - vis major - miatt állnak elő: földrengések, áradások, cunamik vagy éppen vulkánkitörések... s mostanság tudatosul bennünk, hogy napkitöréseknek, mágneses viharoknak és kozmikus sugárzásnak az időjárásra, környezetünkre sokkal nagyobb hatása van, mint azt korábban gondoltuk!

Örök emberi tulajdonság, hogy a szenvedő szabadulni akar nyomorúságából - olykor bármi áron is. (Vannak, akik öngyilkosok lesznek, mert megtudják, hogy gyógyíthatatlan betegek... vannnak, akik relatíve egészségesek, mégis elviselhetetlennek érzik sorsukat, s önkezükkel vetnek véget annak.) Jób történetbeli, emberi nagysága - jóllehet valójában egy párbeszédre épített, magas irodalmi elvárásoknak is kiválóan megfelelő, tanító történettel, jó értelemben véve "tanmesével" van dolgunk - abban rejlik, hogy felismeri Isten isteni rendelését, azaz törvényét, hogy ti. mindenek végső oka maga az Élő Isten, az Élet Istene, akivel szembeszállni az embernek egyszerűen nincs "joga"! (A porszem perlekedhet a széllel, de nincs sok értelme...) Jób ezért azt mondja: "Ha a jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is el kell fogadnunk!" Csak a bolond nem látja, hogy ez nem büntetés, hanem törvény!

A ma folyamatosan egoista embere nem akar tudni a szenvedésről, s ezért úgy hiszi, joga van felülírni az örök isteni törvényeket is. Azt pedig, hogy saját jólétét mások szenvedésével fizetteti meg, a hamisan értelmezett evolúció-elméletével magyarázza. Isten nem azért teremtett meg minket ennyire törékenynek, hogy ezáltal "hadd hulljon a férgese", hanem hogy észrevegyük: nemcsak egymásra utaltak vagyunk, de Őreá is szükségünk van, hogy élhessünk...

Nem az a megbízható ember, aki önmagát ajánlja,
hanem az, akit az Úr ajánl.
Mk 4,22

Valamikor, a '90-es évek legelején egy kedves, sokat tapasztalt idős gyülekezeti tagom így sóhajtott föl: "No, úgy néz ki, hogy jön vissza a cseléd világ!"... S valóban, ami akkor még csak sejtelmesen látszott, mára világossá vált: cselédek lettünk. A pénzvilág cselédei, s még az sem vigasztalhat senki, hogy nem csak mi magyarok... Akkoriban nem is tudtuk - hiszen fejünk felett történt -, kiárulták az országot, azt a (megmaradt egyharmad) Magyarországot, amiért őseink vérüket áztatták ezer éven keresztül! Ilyen "olcsón", s ennyire alantas módon, még soha nem került magyar vagyon/föld idegen kézbe! Persze az olyan ország, amelyiknek "nincs Istene", annak szép lassan önmagába vetett hite is megfogyatkozik... Egy olyan ország, ahol az embereket nem érdekli a múlt csak a fogyasztós-jelen, ahol az elmúlt esztendőben is majd negyvenezer művi terhességmegszakítást végeztek el - s ehhez nem adtuk hozzá azokat, amiket külhonban végeztek el, hiszen vannak országok, ahol magyar(!) nyelven is hirdetik az "adminisztrációs nehézségektől mentes" abortusz lehetőségét - nos, az ilyen "haza", amelyik arra "neveli" vagy abba kényszeríti bele állampolgárait, hogy százszor is gondolja meg vállaljon-e gyermeket vagy sem, ahol azon vitatkoznak az "honatyák", hogy 48 ezer forintból milyen jól meg lehet élni - nem akarok galád és cinikus lenni, de még azt is ki mernék mondani, hogy néhány tízezer forintból gyereket is kiválóan lehet nevelni -, nos, egy ilyen ország, ahol ennyire nem tisztelik az Életet, az az ország ne csodálkozzon azon, ha nem lesz jövője...

Ebben a "modern" világban, mint a régiben is, annak vannak lehetőségei, aki pártfogolnak, akinek van támogatója! Aki nem tud megfelelő "ajánlást" felmutatni, annak marad régi világból ismert, megalázó, bokacsattogtatós "Ajánlom magamat!" modorossága. A "csórónak" a lehetőség-, és méltóság-nélkülinek ugyanis nincs más útja, mint hogy magát ajánlja, s a maga kiválóságát bizonygassa... Sehhez még tovább is képzik a munkanélkülieket - ez mindig egyszerűbb, mint munkahelyeket teremteni(!) -, hogy "el tudják adni magukat" a munkaerő-piacon. De említhetnénk a reklámokat is: Bízhatunk-e az olyan cégekben/bankokban, akik - természetesen, mint az elérhető legjobbat - magukat ajánlják?

A keresztény ember méltóságát az adja, hogy nemcsak tudja, de a gondviselésben naponta meg is tapasztalja, hogy az ő "Pártfogója" az Isten maga. (A Szentlelket a görög Újszövetségben a Paraklétosz-szó jelöli, ami pártfogót/vigasztalót is jelent.) A krisztusi szeretetben élők életvezetési eredményességét nem öntudatuk nagysága garantálja - Velü(n)k az Isten/Immánuel! -, hanem az a tény, hogy az Isten hordozza őket. Aki ezt a kiváltságot/kegyelmet kivételnek hiszi, az hamar kiesik az Isten kezéből, mert ezen a tenyéren megmaradni csak térdelve, imádkozva, alázatosan lehet...

Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna.
Mk 4,22

Amit ketten tudnak, az már nem titok - tartja a szólás -, s az a titok, amit csak mi tudunk -, azért súlyos árat kell fizetnünk. Vannak, akik éveken, évtizedeken keresztül hordozzák a titkot, kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se derüljön ki az igazság. Aztán egyszer, a legváratlanabb pillanatban, a körülmények különös vagy bolond együttállása révén "kibukik" az igazság... Az igazság már csak ilyen: krízishelyzetet teremt! A krízis pedig attól krízis, hogy mindig viharral jár együtt... Ha nem így lenne, akkor nyugodtan meg lehetne beszélni mindent, de sajnos az emberek veszekednek - nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen az érzelmi érintettséget leplezni(!) -, de nem csak a párkapcsolatokban, családban, munkahelyen van így, ez jellemzi a "magas" politikát is. A történelem pedig arra tanít, hogy amikor elindul egy országban egy nemzetben felkorbácsolják az érzelmeket, általában elindul a hatalom-cunami, s pusztítás, sőt háború is lehet belőle...

A múltban elkövetett életvezetési hibák, súlyos mulasztások, s csak később fel-/beismert bűnök mind-mind terhelik a lelket, s a lélek mindezt pedig látszólag türelemmel viseli éveken át, de nem örökké! A lélek ugyanis szabadságra teremtett, s a legnagyobb teher, ha nem lehet szabad, mert valami megkötözi. Szárnyalna, emelkedne, de nem tud, mert a bűn egyik következménye a bűnhődés, béklyóba köti. Buta slágerszövegek hitették és hitetik el ma is millióknak, hogy a múltból - s ez csak egy elhatározás kérdése csupán -, mint egy rossz cipőből, ki lehet lépni... Ha így lenne, akkor mindenki képes lenne megújulni, és senki nem követné el mégegyszer ugyanazt a hibát. Múlt ereje bizony óriási, lebecsülni a múlt hatalmát balgaság!

A keresztény ember tudja, hogy Isten mindenről tud. Ahogyan a régiek mondogatták: "Isten szeme mindent lát!". S valóban, Ő olyan dolgokat is lát, amit más nem, mert lelkünk mélyén elrejtve hevernek, de Isten még azt is látja, amit mi nem akarunk meglátni, olyan dolgok is nyilvánvalóak számára, amit mi önigazságokkal, saját magunk becsapásával takargatunk. A lélekkel foglalkozó tudomány erre azt mondja: hárítás.

Ahogyan a valóságot, ugyanúgy az Istent sem lehet kizárni egy életen át. Egyszer minden utolér minket. Aki szelet vet, vihart arat, s aki békességre törekszik, az maga is békét lel. Ezért különösen fontos tudatosítani - magunkban és másokban is, ha mód nyílik rá -, hogy Isten a világot úgy teremtette meg, hogy semmi ne történjen benne következmények nélkül. Ezért jól teszi az, aki Teremtőjéhez menekül, s kéri az Ő kegyelmét naponta, hogy életét bölcsen vezethesse, mert az Élet - már csak bonyolultsága okán is -, "egyedül nem megy"...

Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek.
Jak 4,4

Na végre egy olyan ige, ami bizonnyal nem nekünk szól! - sóhajthatnánk megkönnyebbülten. A "jókeresztény" ember ugyanis nem jár kaszinóba, nem kocsmázik, nem mulatja el a pénzét. Egyrészt becsületes munkájáért kapott bére messze nem "krőzusi", de még a tőlünk nyugatabbra eső országok átlagfizetését sem éri el...

Évtizedek óta asztalunknál megfordultak "nyugatról" jött barátaink, ismerőseink, alkalmi vendégeink, s mindig el kellett magyarázni nekik - amit mindig nehezen értettek - hogy leszámítva a társadalom lusta, munkára nem nevelt, csak fogyasztani akaró részét - s "ilyenek" minden országban és nemzetben találhatók, vallástól, kultúrától, szociális állapottól függetlenül(!) - itt nálunk Magyarországon nagyon sokat dolgoznak az emberek. (Bizonnyal eredményesebb lenne a munkájuk, ha magasabb szintű infrastruktúra, s bürokráciamentesebb élet-lehetőség lenne kicsinyke hazánkban, de itt a Kárpátok ölelésében nekünk (is!) úgy látszik most az a történelmi szerep jutott mostanság, hogy katonás fegyelemmel fizessük a felvett hitelek után az extraprofitos, soha véget nem érő kamatos-kamatját... De úgy mégis... Ki gondolja azt, hogy kereskedelem létezik spekuláció nélkül? A cserekereskedelemmel gyakorlatilag megszűnt a tisztességes kereskedés, hiszen az "kereskedő" attól keres-kedő, hogy megkeresi, hol lehet a legolcsóbban megvenni (előállítani), s hol lehet a legdrágábban eladni. S ha már ilyen társadalomtudományi problémákba tévedtünk ma reggel, akkor azt még jegyezzük meg, hogy a "gazdagok" mindig munkát, azaz megélhetést is adtak/adnak a "szegényeknek"... (Gazdagság és szegénység az ugye mindig viszonylagos!) Csak amikor mindenki kapitalista, boltos, meg irányító okos ember akar lenni úgy, hogy gazdagsága nem gazdagít másokat csak önmagát gyönyörködteti vele, nos, ilyenkor kerül a világ mindig krízishelyzetbe...

De mit kell értenünk azon, hogy "a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel"? Aki nem jár kaszinóba, lóversenyre, de kitöltött egy totót vagy lottót, az már Isten ellensége? Ha Isten ellenségévé nem is válik ezzel, de bizonyos fokig önmaga ellenségévé igen! Istennel együtt lehet álmodozni - hiszen Isten maga is egy "álom", Ő meg minket álmod(ott) meg -, s az álmok olykor valóra is válnak, de aki ábrándozik arról, hogy párszáz forintért megtalálhatja a maga boldogságát, az becsapja önmagát. Az ábránd ugyanis attól ábránd, hogy soha nem lesz belőle valóság! Ha mégis megüti valaki a főnyereményt, önmagában annak a birtoklása nem tesz boldoggá... A nagy nyeremény csak irigyeket szül, s deformálja a lelket, s ha nincs igaz társ, barát, barátnő, akivel megoszthatjuk örömeinket vagy éppen nincs egészségünk, akkor a világ összes pénze/aranya nem ér "fabatkát" se!

Az igazi nyeremény a hitünk nyeresége: a megelégedettség! Az az ember tud elégedett lenni, akinek lelkét nem korbácsolják olyan vágyak, melyek tulajdonképpen sehová sem juttatják el az embert, legfeljebb csak a romlásba. A (lélek)romboló vágyak elől menekülni csak egy helyre tudunk, az Isten tenyerébe! Ott élve tudjuk megtapasztalni, mit jelent a lélek nyugalma, s milyen örömöt ad az elrejtettség. A világgal való barátság ugyanis azt jelenti: én is úgy imádom magamat, ahogyan az Istentől távol élő imádja magát... Azaz életemet a folytonos egoizmus, a soha ki nem elégülő birtoklási vágy irányítja. Az imádat azonban egyedül Istennek "jár", s imádni a Teremtőnket valójában csak közösségben tudjuk, ahol megvalósul az Isten akarata: vagyis szeretünk, s minket is szeretnek...