"Nagy úr a törvény, de a szükség még nagyobb!" - tartja a népi szólás... Ez azt jelenti - másik közmondással kifejezve -, hogy a "szükség törvényt bont". Aki még nem volt szorult helyzetben, aki még nem élt át egzisztenciális - s most ne csak anyagi természetűre gondoljunk - krízist, annak nehéz értelmezni ezeket az igazságokat. Bizony a hiány az váratlan dolgokat képes előhozni az emberből, karakter-deformáló erejét alábecsülni balgaság!

A kísértés nem más, mint a hiány sikeres leküzdésének ÍGÉRETE. A kísértés azért veszélyes, mert megcsalja az embert: hamis vágyakozásunkban olyat várunk, aminek birtoklása számunkra nagyon fontosnak tűnik, de valójában mégsem az. Ez persze mindig csak utólag derül ki, amikor már "elbuktunk", amikor keserűen be kell ismernünk: már megint nem tudtunk kellő erőt összegyűjteni ahhoz, hogy megálljunk érzelmeink, gondolataink sodrásában.

A kísértés hasonló a délibábhoz: olyasmi látszik elérhetőnek, ami valójában nagyon távol van: így ígér a szex szerelemet, az érdek-haverság barátságot, az anyagiak birtoklása lelki megnyugvást, biztonságot. Az igazság az, hogy elrejtettséget, békességet csak Isten gondviselésébe vetett hitünk által vagyunk képesek megtapasztalni, az Ő kegyelme nélkül sikertígérő életvezetési stratégiánk nem csak hosszútávon, de rövidebb távon is kudarccal végződik.

A kísértésre általában kétféleképpen reagálnak: a többség egyszerűen "hagyja magát, hogy megtörténjék" - elvégre minek küzdeni olyasmi ellen, ami sokkal erősebb, mint én(?) -, a másik reakció - ez az egynegyed kiváltsága -, hogy nem az "itt-és-most-körülményekre" néz, hanem azokon átívelő távlatokra és következményekre. Ez adja aztán a megoldást, az erőt ahhoz, hogy a kísértés eredménytelen maradjon...

De hogyan tudunk a hétköznapok gyors döntéseket igénylő rohanásában eredményesen megállni a kísértések között? Először is úgy, ha nem veszítjük el értéklátásunkat, ha tudjuk, van nagyobb Erő is a kísértésnél... Aki erre az ERŐ-re tekint, vagyis Istenre néz, Őreá figyel, annak életében Jézus URunk tanítása termést hoz: harmicszorosat, hatvanszorsast, százszorosat...

Nem csak a középkori ember számára volt egzisztenciális kérdés a halál... a ma embere sem közömbös a múlandósággal szemben, főleg nem akkor, amikor szerettei elvesztését kell megélnie. Tapasztalás, hogy a feltámadáshit boldogító együgyűsége kevesek kiváltsága, ezért a többség inkább mellékvágányra tereli az emberlét törékenységével, végességével foglalkozó gondolatokat. Elhessegetni, elodázni, kibújni a következetes végiggondolás alól lehet egy darabig, de a végén, minden létünk lényegiségét érintő kérdéssel - így a halállal is - szembesülnünk kell.

A középkori ember nem csak az örökélet problematikájával foglalkozott intenzíven, de az örök élet (értsd: örök ifjúság) kútját is kereste. Egyesek véleménye szerint ezt is szimbolikusan kell értelmezni - ahogyan az alkímiával, az asztrológiával, a mágiával és a zsidó kabbalisztikával sem az arnycsinálás titkát kutatták és a "bölcsek kövének" megtalálását sem ezektől remélték; bár bizonnyal voltak ilyen hiper-naivak is -, hanem sokkal inkább önmaguk "megértését", a létezés isteni titkát keresték.

Míg a középkori ember számára a túlélés kapta a prioritást - háborúk, járványok, természeti katasztrófáknak való folyamatos kiszolgáltatottság - a ma embere nem a túlélésre, hanem az élet megélésének minél intenzívebb módjára helyezi a hangsúlyt: csak benne lenni lehetőség szerint minden történésben, "csak semmiről nem lemaradni", csak "pörögni ezerrel", mert az élet igazságtalanul rövid... Aztán ha hosszabb lenne, gyaníthatóan attól sem lenne jobb az ember! Ha háromszor, ötször hosszabb életünk lenne, akkor is ugyanúgy elszaladnánk az Isten előre elkészített, megszólító lehetőségei mellett, s a több év, a több tapasztalás se hozatna velünk bölcsebb döntéseket! Mert a test ugyan öregszik, de a lélek nem...

A test "csak" belegörbül a sírba, de a lélek nem fonnyad meg, nem enyészik el, az "információ", amit agyunk egész életen át eltárol, az csak a mi fizikai valóságunkban látszik úgy, hogy elveszett... Isten számára mindezek megmaradnak, s valahogyan majd nekünk is, hiszen ez lenne az örökélet egyik "lényeges eleme", a hitünk szerinti istenes élet kegyelmi hozadéka, jutalma. Ezért különlegesen szép történet Lázár feltámasztásának története!

Egy fiatalember derékbatört élete, az élet lendületének tragikus, egyáltalán nem várt megállása mindenkit megdöbbent - nem csak a ma emberét. (A történetből tudjuk, még Jézust is megrendítette Lázár halála, hiszen az evangélium tanúsága szerint Ő maga is sírt.) Isten dicsősége "extra naturam", azaz csoda által nyilvánvalóvá vált, de a szkeptikusok számára is van üzenete ennek a történetnek: az Isten nem engedi meg, hogy a lét megszakadjon, nem akarja, hogy amit elkezdett, azt ne fejezze be... Ő azt akarja, hogy minden teremtménye elnyerje a létezés teljességet: egy másik dimenzióban, egy másik világban - ez a Teremtő Isten titka -, de mindenféleképpen a számunkra "hiányt" szeretete által egyszer, az "odaát dicsőségében" megelégíti...

Józanság... nehéz gondolatokat felvető szó ez egy olyan világban, mely az illúziót, az élményt hajszolja. De mi is az "általános józanság", s volt-e, létezett-e valaha is? Sokan a régmúlt idők (aranykorszak?) mesés világába hiszik - sok mással egyetemben - ezt is. Az édeni korszak egyszer s mindenkorra véget ért, mert ellenkeztünk az Isten akaratával, s szakítottunk a jó és rossz tudásának fájáról... Nem csak Ádám és Éva, hanem mi is! A készség mindannyiunkban ott van, hiszen nem Isten-igenléssel, hanem tagadással jövünk erre a világra - persze izgalmasabb nekünk Istent "játszani", mint elfogadni helyünket a teremtettségben...

A józanság - azaz beismerése korlátainknak, elfogadása lehetőségeink végességének - nem visszahúzó erő, hanem életrendező tudatosság. Aki józan, az nem álmokat kerget, nem illúzókban él, hanem jobbító elveket valósít meg, "építő" projektekben vesz részt. Aki józan, az nem a holnapban és a holnaputánban akar élni, hanem itt és most munkálja a boldogságot, mert a boldogságért is dolgozni kell - ez emberlétünk dinamikája! Aki csak "várja a sült galambot", az távol áll az élet realitásától, s talán még azt is elhiszi, hogy az élet egyetlen értelme a túlélés - ha kell mindenáron!

Aki józan, az távlatokban gondolkodik, és tájékozódását ebben a földi világban nem csak a materialista élményei határozzák meg. Aki józan, az tudja: Isten nem úgy Isten, ahogyan a papok tanítják, az Isten nem úgy gondolkodik, ahogyan az ember, az Isten valami egészen más - totaliter aliter! Aki józan, az belátja, hogy Isten nem felhőkön üldögélő öregember, aki teremtettségében gyönyörködik, s isteni idejének nagy részét az emberekkel való mindennapos hiábavaló küszködés teszi ki, hanem Isten az Végtelen ERŐ, Világmindenséget átfogó REND... Nem küszködik démonokkal és bukott angyalokkal, hiszen hatalma Végtelen, s mindent az Ő erejének jelenléte vagy annak HIÁNYA(!) határoz meg...

Aki józan, az azt is belátja, hogy a szent élet nem más, mint ráhangolódás a Gondviselésre és a belső igény erősítése, táplálása a szépre, a jóra, egymás emelésére. A szent élet nem a soha el nem érhető "eszményi" kergetése, hanem az élet szépségeinek, örömeinek megtalálása kis dolgokban: a virágok színeiben, a patak csobogásában a gyermekek huncut mosolyában vagy éppen a szeretet szolgálatában álló gondolatok naponkénti megtalálásában. Aki "szent", az nem azt jelenti, hogy már tökéletes és semmi fogyatékossága nincs, hanem annak a tudatos hétköznapi megélése, hogy ő Istené, s a Hozzátartozás boldog "együgyűségében" nem lefelé és visszafelé, hanem előre és fölfelé néz, s erre bátorít másokat is...

Van különbség félelem és félelem között ... mert nem mindig használjuk helyesen a fogalmakat: keverjük az aggódást, a nyugtalanságot olykor még a rettegést is a félelemmel. Amikor valamelyik bibliai történetben Isten és ember kapcsolatában "előjön" a félelem, akkor az mindig tisztelettel átjárt félelem avagy szent remegés (tremendum sacrum), ami borzongással átjárt teljes el-/befogadása a Gondviselő Isten megtartó kegyelmének.

A vallás azért van egyszerre válságban és éli reneszánszát - ilyen abszurd ez a 21. század(!) -, mert sokan gondolják azt, hogy Istent ki KELL BÉKÍTENI, Istennek MEG KELL FELELNI... s ha valaki ezt nem teszi meg, akkor szembesülnie kell Isten büntető haragjával. Isten ennél azért "komolyabb gentleman"! Nem ember Ő, hogy kéjt találna teremtménye szenvedésében! Ha Istent mindenáron emberi tulajdonságokkal akarjuk felruházni, akkor legfeljebb azt mondhatnánk: Ő nagyon szomorú ember-nevű teremtménye miatt...

Szomorú, mert azt látja, hogy nem azért próbálunk meg jók lenni, mert ez belső igényünk lenne, hanem azért, mert félünk a büntetésétől! Szomorú, mert azt "látja", hogy úgy éljük egyszeri, s megismételhetetlen életünket, mintha az újra és újra megélehető lenne... Van ilyen szép emberi elképzelés: reinkarnációnak hívják. Abban az értelemben újra megtestesülünk, hogy földi maradványaink enyészetükkel táplálják a folyamatosan megújuló élővilágot, de ahogyan azt sokan elképzelik, hogy ti. "következő" élet - úgy az nem létezik, nem létezhet, már csak egyszerűen a logika okán sem.

Éetünk egyszeri és megismételhetetlen! Ebben van a csodája és ebben rejlik az értéke is, és emiatt végzetes, ha valaki nem úgy éli meg, vagy nem úgy élheti meg, mint Isten legnagyobb ajándékát! Teremtő Istenünk mindent megadott ahhoz, hogy hálaadással élhessünk itt a Földön, mindent az ÉLet szolgálatára/védelmére rendelt, s mi pedig kapott hatalmunkkal visszaélünk...

Aki Istent "féli és szereti" - ahogyan Luther Mártonunk írja Kátéjában -, az átéli a Ráhagyatkozás csodáját, az isteni vezetés nyugalmát, békességét. Aki Istent féli és szereti, annak élete nem muszáj-szolgálat, hanem kiváltság, mennyei elhívás a kiteljesedő szeretetre. Aki Istent féli és szereti, az nem retteg az isteni büntetéstől, hiszen tudja, a legnagyobb büntetés, az ha mi magunk döntünk a kárhozatos élet mellett, s nem éljük meg soha, amiért erre a bolygóra születtünk...

A szivárványok mindig elbűvölik az embereket, és sok monda tartozik hozzájuk. Az ír emberek azt mondják, hogy egy aranyfazék fekszik a végén. Az indiaiak úgy hiszik, hogy ez híd az élet és halál között. A Teremtés Könyve szerint a szövetség jele az Isten - és nemcsak az ember, hanem minden élő(!) - között a Földön. A szivárvány gyönyörű, de semmi titokzatos, természetfölötti nincs benne. Egyszerű fizikai jelenség: a Nap sugarai tükröződnek a lehulló milliárdnyi esőcsepp parányi gömböcskéiben. Amikor az esőcseppek lebegnek a légkörben, mindegyikük kicsi prizmaként viselkedik. A napsugár áthalad az esőcseppeken, és a fény megtörik, szivárványt hoz létre...

A Biblia tanúsága szerint Isten ötször kötött szövetséget az emberrel: Ádámmal, Noéval, Ábrahámmal, Mózessel, s Jézus Krisztus által az egész világgal. Amit nagyon fontos látnunk, hogy ez az öt tulajdonképpen egy. Isten egyetlen "nagy" szövetséget köt az emberrel, amely szövetségnek a különböző stádiumait, megnyilvánulási formáit jelképezik az egyes szövetségkötések.

Az ádámi szövetség jele (többek szerint) az élet fája volt. Az első emberpár megszegte ezt a szövetséget. Az özönvíz globális esemény volt, melynek során csak Noé és családja maradt életben az összes akkor élő ember közül. Így tehát mindannyian Noétól származunk, az ő utódai vagyunk. Vagyis az egész emberiség beletartozik a Noéval kötött örök szövetségbe (12. vers). A noahida rendelkezések tehát az egész világra vonatkozólag mindmáig érvényben vannak! De nem csak Noéval és családjával, hanem az egész (élő)világgal kötött szövetséget Isten. Vagyis a macskám, ami most épp a kertben bóklászik és megpróbálja levadászni a tízóraiját, az egy szövetségi macska.

Mindegyik ószövetségi szövetségkötésnek van egy jele vagy pecsétje, a Noéval kötöttnek a jele a szivárvány. A szövetség lényege a kölcsönös együttműködés. A nagyobbik a védelmébe veszi a kisebbik felet, ami azt jelentette, hogy ugyanazok lettek a barátaik és ugyanazok az ellenségeik (Lásd pl. USA és Izrael mai kapcsolatát.) A kisebbik fél nem csak a nagyobbik védelmét élvezte, hanem annak javaiban is részesült. A szövetség akkor gyümölcsöző, ha a felek hűségesek maradnak egymáshoz. (Lásd házasság: mindhalálig! Nem kötelező esküvel örök hűséget fogadni, de ha már megteszed, akkor ne legyél hűtlen önmagadhoz! Aki hűséget tör - ezt nevezi a Szentírás paráznaságnak -, az mindenek előtt önmagát sebzi meg...)

Isten szövetségre hívja az embert, hogy az emberek is szövetségestársai legyenek egymásnak. Nem széthúzásra, hanem szövetségi együttműködésre hív az Isten, hiszen erre teremtett minket Isten, ezért helyezett minket közösségbe. Férfi és nő nem ellenségei egymásnak, hanem szövetségesei egymásnak. Kooperálniuk kell(ene) egymással, ahogyan a diáknak is együtt kell(ene) működnie a tanárral, s tanárnak sem szabad elfelejtenie, hogy a diák nem kelléke az oktatásnak, hanem Istentől kapott ajándék, akiben formálható, alakítható a jövő... Mert hogy partnerei vagyunk egymásnak, de partnerei vagyunk az Istennek is! S ha ilyen szövetségestársunk van, mint a Teremtő Isten, nem kellene egy kicsit beleolvasni abba szerződésbe, amit Vele kötöttünk és az életünkkel pecsételünk meg?

Ha a bibliaolvasásban gyakorlatlan, avagy egyházi terminológiában járatlan, esetleg nem hívő ember olvassa a mára kijelölt szakaszt Péter apostol leveléből, akkor igen hamar komoly értékítéletet mondana ezekről a péteri mondatokról: "Ez bizony a tolerancia ellenpéldája!" A normális emberek nem szeretik a gyűlöletbeszédet, a szélsőségesen gondolkodók viszont örömmel hallgatják, hiszen vélt igazuk, ferde világlátásuk igazolását látják benne.

Fura egy teremtés az ember - nem csak a túlélésért képes ölni, de az igazáért is! Sajnos az ember "kulturális sajátossága", hogy a másképpen gondolkodókban hamar ellenséget vél látni, akiket el kell pusztítani: verbálisan mindenféleképpen, de nem riad vissza a másik megsemmisítésétől sem, ha az hatalmi érdekét szolgálja.

Hamis próféták - azaz félre-magyarázók mindig voltak, s lesznek is, mert nem mindenki érti meg az Isten igéjét, hiába szórja az ÚR igazság-magocskáit mindenhová. Egynegyed része az embereknek érti, háromnegyed-rész pedig csak azt hiszik, hogy értik, de ha valóban értenék az Isten igazságát, akkor alkalmaznák is...

Mit érthetünk "veszedelmes eretnekségen"? Sajnos az egyháztörténet, s benne különösen a szekta-történelem, bőségesen hoz példákat arra, hogy eretnek az, aki másképpen mer gondolkodni, mint a vallási vezető. Ha Isten országát Jézus URunk nem dinamikusan változónak, hanem statikusnak mutatta volna be példázataiban/hasonlataiban, akkor nagy valószínűséggel kőbe vésette volna minden elhangzott szavát. Ő azonban tudta, hogy a jóról, az emelés/emelődés, a javítás/javulás, az Istenhez-tartozás lehetőségeiről folyamatosan kell gondolkodni, mert az csak akkor formálódik élet-megfordító/-változtató erővé. Azaz, azért kaptuk az eszünket, hogy használjuk is! A józanság a szeretettel és erővel egy szövétnekben alapozza meg a krisztusi életet...

Honnan tudhatjuk meg, hogy ki a hamis tanító? Aki véleményt hirdet tények helyett, aki a remélt jóért képes bevetni a gonoszság eszköztárát is, aki természetellenesnek és életidegennek hiszi az ember földi létét, s aki azt gondolja az Istenről, hogy mással se törődik, minthogy kéjelegve lesné, kit hogyan büntethet meg a legkisebb vétségekért is, akinek saját primitív érzelmei felülírják az ember életét szépítő kultúrát... Ilyen emberek minden vallásban, minden felekezetben vannak - ezért a vallási vezetők élete - Szentírás szerint - magasabb elbírálás alá esnek... Reméljük így is lesz, mert olykor szégyenteljes, amit egy-egy vallási vezető habzó szájjal nyilatkozik - természetesen a "szeretet" jegyében!

Kemény szavak, átgondolásra méltók... Ez az igehely igencsak "többismeretlenes"! Az első értelmezendő: Mit értsünk "Írás"-on? A teljes Szentírást? Esetleg csak az Ószövetséget? És melyiket? Hiszen köztudott, hogy katolikus testvéreink Ószövetsége hét könyvvel terjedelmesebb... A következő gond az "önkényes magyarázat" - nos, ezekkel is akad dolgunk az Ószövetségben! Az ún. udvari-próféták, az éppen regnáló király szolgálatában állva gyakran propagálták az uralkodói akaratot, amikori s az éppen aktuálpolitikai mondanivalót így vezették fel: "Azt mondja az ÚR..." (Dehogy mondta!) Bizony sok-sok prófécia emberi akarásból, beteljesületlen vágyak kovácsolta fura messianisztikus elgondolásokból - egy királyi messiásnak és egy kultuszi messiásnak kell majd eljönnie, hogy uralomra vigye Izrael népét - született.

Aztán azt is meg kellene vizsgálnunk, hogy mik a kritériumai a Szentlélektől indíttatásnak? Minden, egyházi közegben elhangzott, papi kijelentést Szentlélektől ihletettnek kell vélnünk? Bizony az egyháztörténelem arra tanít, hogy igen sokszor nem volt így... Aztán az is igen komoly kérdés: Kit tekinthetünk Istentől küldött embernek? Aki a saját kultúráját pimasz arroganciával propagálja, s a másikat alacsonyabb rendűnek, primitívnek tartja, sőt, könyörtelenül le is rombolja? Esetleg azt, aki számára a kultúra egyet jelent a Tóra ismeretével? Aki számára egy könyv létezik, amelyik igazán foglalkozik az Isten-kérdéssel, s a többi istenes vagy istenkereső írás, életszentségre hívó vallásos könyv egyenesen az Ördögtől való? A kérdések megválaszolása nem is olyan egyszerű!

Annyi bizonyos, hogy a harmadik évezred elején, amikor behálózza a világot a média, amikor a legeldugottabb helyeken is internet-kapcsolatok épülnek ki, még mindig van mintegy 800millió analfabéta. (Azt már ne is említsük, hogy az írástudók közel egynegyede nem érti meg azt, amit olvas, ill. igen magas a számolni nem tudók aránya is!) Éppen az információ-áramlás robbanásszerű fokozódásának következtében egyre többet ismerhet meg egyik kultúra a másikból, keveredésük azonban az inkább csak globalizációs álomként vonul be az emberiség kultúr-történetébe...

S akkor, itt van nekünk a Szentírásunk, a Bibliánk... Amit emberek írtak, embereknek - az ember Istennel folytatott vívódásáról. Csodálatos irodalmi alkotása ez sok-sok generációnak, telve életvezetési bölcselettel, nemes gondolatokkal. Aki azt állítja, hogy ez a közel ezer esztendőt magába foglaló alkotás szóról-szóra Isten szava, az egyben azt is állítja, hogy mindenki, aki részt vett ennek a könyvegyüttesnek a szerkesztésében, kivétel nélkül tévedhetetlen volt... Nos, az embereket éppen az jellemzi, hogy nem perfektek, nem gépek, hanem emberek - telve sok-sok hibával, bűnnel.

Minden emberben megvan a tökéletesség iránti vágy, mindenki szeretne örökké élni és mindenható lenni, már az Édenben is megvolt az ember akarása, szeretett volna "olyan lenni, mint az Isten". Az ember tökéletesség iránti vágyát nem lehet kioltani, megsemmisíteni, hiszen ez az egyéni és társadalmi fejlődés motorja. A tökéletesség megvalósításának azonban két ellentétes irányú útja van. Az egyik, hogy egyre bonyolultabbá tesszük az életünket, a másik hogy egyre egyszerűbbé. Ez utóbbit az Isten-szeretet, míg az előbbit az emberi ideológiák alakítják, motiválják. Aki az "Istenre szavaz" az a jézusi modellt követi, azaz felismerte, hogy a tökéletesség nem az, amikor már nem tudunk mit hozzátenni, hanem az, amikor már nem lehet többet elvenni belőle... ez az út a szentek útja, a ma élő szentülőké is!

Ortodox (keleti) egyházi felfogás szerint az Istent nem "fejjel", hanem elsősorban lábbal tapasztaljuk meg... Mondhatnók úgyis: nem könyvekből, hanem az életből! Két lábbal állva a földön, az "élet sűrűjében", események/körülmények szorításában nyilvánul meg Isten - az Ő gondviselő kegyelme által. Isten gondviselése különleges dolog - mindig csak utólag látjuk meg, hol s hogyan vezérelt minket, volt velünk. Isten kezéből kiugrani - elszakadni Tőle - rettentően izgalmasnak tűnik - ezért az ember olykor képes még az életét is kockáztatni -, de amikor magunkválasztotta sorsunkban "szabadesünk", akkor sem vagyunk a magunk urai, akkor is Istenhez tartozunk... Ez aztán akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Isten mentő szeretetét megtapasztaljuk, azaz: Ő kegyelmesen elkap a másik kezével - ha már ennél az antropomorf képnél maradunk.

Aki átélte már egyszer is a szorult helyzetből megmenekülés lábremegtető izgalmát, az tudja: Isten az Élet URa. Tőle függ minden: születés és halál, eredmény és kudarc, jó és rossz közötti választásunk lehetősége, mert Ő maga az ÉLET, a létezés minden formája. Bizony félelmetes belegondolni az Ő nagyságába/végtelenségébe, s még félelmetesebb elgondolkodni törékeny kicsinységünkön/végességünkön...

Azt olvashatjuk a Szentírás első lapjain, hogy az Éden kertjében az ÚR "gyönge fuvallatban, járt-kelt". Isten végtelen jósága, szeretete nyilvánul meg abban, hogy Ő mindig szelíden közelít felénk, de ha ficánkoló, öntörvényű életünkkel mégis kiszakítjuk magunkat az Ő kezéből, akkor bizony kegyelmének - hogy ti. zuhanásunk közben elkap minket, s nem engedi, hogy belecsapódjunk oktalan választásunk megsemmisítő következményeibe -, megtapasztalása fájdalmas is lehet. Olykor egy-egy betegség, egzisztenciális kín, veszteség, talán tragédia is lehet az kijózanító élmény, ami nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy Ő az, Aki nemcsak behívott minket ebbe a világba, de egyedül csak Ő képes megtartani minket benne...

Isten azonban nemcsak hív, megtart, de egyben küld is. Küldetésünk betöltése a hivatásunk: azaz hétköznapi feladataink Isten életet védő és szolgáló törvényei szerinti elvégzése, amire rendelt mindannyiunkat. Aki ellenszegül az alkotó munkának, a szépre, jóra, emelésre hívó isteni szónak, az nem csak Istent tagadja meg, de létezésének értelmét és célját is. Egyéni sorsunk alapján elgondolkodni tehát azon, hogy "Mivégre is vagyunk ezen a világon?" - éppen ezért létünk legfontosabb kihívása...

Drámai események történnek, s a tanítványok alszanak... Ennyire kimerültek vagy ennyire nem értik, hogy mi történik körülöttük? Mindkettő. Amikor a mennyben és földön futó párhuzamosok egy rövid istenes pillanatra mégis találkoznak - ezek a csodák -, akkor a hívő ember nem győz hálát adni, hogy mindennek részese lehet. Találkozások ezek, amik az élet legszebbjét adják. Az ismerős történetben a tanítványok elaludtak - hiába költögeti őket Jézus -, mégis visszaalusznak... van ilyen, amikor az Isten is "tehetetlen"...

A tanítványok fáradtsága, emberlétük velejárója - s mint minden teremtmény, ők is esendőek, gyengék, szükségük van erőgyűjtésre. Itt azonban nem egyszerű regenerációs ciklusról van szó! Itt, Jézus tusakodásában olyan dimenziók súrlódnak egymással, amik meghaladják a tanítványok teherbíró képességét. Ez az álom számukra nemcsak menekülés, de védelem is. Mentség persze nincs, hiszen a támogató imádságukat kívánta volna Jézus... Mégis milyen felfoghatatlanul nagy szeretete az Istennek ez, hogy véges morzsányi részesedését kéri a Végtelen. Nem azért, hogy Ő kapjon, hanem azért, hogy most is Ő adjon.

Vannak olyanok, akik két végén égő gyertyaként, szinte folyamatos aktivitásban élik életüket, minden létező történésben ott vannak, részt vállalnak - mégis átalusszák egész életüket. Az Isten számára inaktívak. Programok, amiket csodálatosan megírt a Mennyei Programozó, de sosem "futnak" semmilyen hardveren, ott sorakoznak szépen becsomagolva az élet polcain. Ennek a súlya mindig csak nagyon későn tudatosul. Az Isten a fiatalság báját és szépségét nem azért ajándékozza folyamatosan, hogy "reklámozzuk vele" a múlandóságot - kezünk csinálmányait, amit megemészt a moly meg a rozsda... Életünk "elsőfélidős" lendületét pontosan azért kapjuk, hogy részt vállaljunk Isten folyamatos teremtésében. (Creatio continuia.) Élvezeti társadalmunkban nem csalogató perspektíva a gyermekvállalás, érdekes módon még ma is érvényes a régi hetvenes-évekbeli mondás: "először a kocsi, utána a kicsi"...

Tényleg a jólét, a karrier, az egzisztencia mindenekelőtt? S azután, amikor belefáradunk a nyüzsgésbe, amikor lendületet kezd veszíteni az életünk, csak akkor gondolunk először arra, milyen jó lenne a lelkünk felemelkedéséhez, s megnyugvásához a gyermek... Kétségbeesett "karrier-szinglik", akik az élet temporális delén jóval túl álmodnak családról, gyermekről... Mit gondolnak az ilyen ébren álmodók? Talán azt, hogy a gyereknevelés huszonnégyórás szolgálata az bármelyik életszakaszban teljesíthető?

A lélek kész, de a test erőtelen... Testben vagyunk, s ez nem csak összetett dolog, de olykor fájdalommal is jár. Minél idősebbek vagyunk, annál világosabban látjuk, mennyire meghatározza testiségünk egész életünket! Amíg fiatalok vagyunk, a testünk engedelmeskedik, szinte mindent "végrehajt", amit a lélek parancsol. Csak amikor közelítünk életünk deléhez - ez ugye a 35-40 év -, akkor derül ki, hogy nem hajlandó minden parancsnak engedelmeskedni vagy ha végre is hajtja, annak bizony következményei vannak... Ha nem lennénk testben, akkor talán nem is fordulnánk életünk második felében a lélek dolgai, s végül Isten felé. Márpedig negyven fölött mindenki felteszi a kérdést: Mi az élet értelme, vajon meddig fogok élni, s a nagy egzisztenciális kérdések közepette egyszercsak megfogalmazódik a kérdések kérdése is: Van-e Isten, s kicsoda Ő? Csak test szerint élni tehát nem lehet, mert egy idő után a lélek törvényszerűen "fellázad", s követeli mindazt, amit nem kapott meg... Ugyanakkor nem lehet csak lélekben megélni az embervoltunkat, mert annak a következménye mindig a szélsőségesség, ami természetellenes, s éppen ezért nem Istentől való.

Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! - mondja Jézus. A legnagyobb csalása, ámítása és gonoszsága a "világnak", hogy az idő múlik. Az elmúlás azonban nem érzékelhető folyamatában, csak szakaszokban. Aki imádkozó életet él, az kezdettel és véggel naponta szembesül. Ettől nem megriad, hanem hálatelt szívvel felvállalja Teremtőjétől kapott feladatait, hogy "fusson a program" - hiszen Isten ezért írt meg minket gondolataiban, már az idők kezdete előtt...

Születés és halál, két misztikus állomás közötti néhány évtized. A Szentírás szerint 70 vagy 80 esztendő. Alig 150 évvel ezelőtt, aki megérte a 35-40 éves kort, annak már illett végrendeletet készíteni, s aki megérte az 50-55 évet, arra meg azt mondták: De szép kort megért! Manapság - amikor erősen az ötödik X vonzásában is színészeink még ifjú szerelmeseket alakítanak - pedig sóhajtunk fel: Istenem, de fiatal volt! Az évek számánál azonban sokkal többet jelent, hogy ki-ki hogyan visszhangozza életében az isteni szeretet-dallamot. Azt a specifikusan neki írtat, amit Isten maga álmodott bele az ő életébe is. Egy dallam, amit meghatároz az isteni hangnem, az a néhánytucatnyi év-ütem, amit az Isten sorsunkba komponált.

Az Élet, az Istentől jövő... A legdrágább. Nincs ennél fontosabb, hiszen ha valaki kilép ebből a világból, az a fizikai létezés már többé nincs, elveszett örökre. Bizony, az élet megismételhetetlensége, egyszerisége, törékenysége szentséget hordoz. Szép és kívánnivaló az örök élet végtelensége, de a véges földi élet pontosan ugyanolyan fontos! Isten ugyanis mindent adni, akar mindent meg akar mutatni Önmagából, azt hogy a véges látható világban és végtelen láthatatlanban is: Ő az ISTEN. Az élet - sok nyomorúsága, szenvedés, kínlódás ellenére is (Az Írás azt tanítja nekünkmondja, a 70-80 esztendő tónyomó része is hiábavalóság) - kívánatos: élni jó. Aki tudja ezt, az keresi és építi az élet szépségének megnyilvánulási közegét: a közösséget!

Amennyire szükségünk van a mindennapi kenyérre, olyannyira szükségünk van az ÉLet Misztériumának megélésére is. Az Élet Titka megnyilvánul, születésben és halálban, szerelemben és művészetekben, szavainkban és alkotó "munkás" hétköznapjainkban. Az élet célja, hogy saját boldogságunkon keresztül eljussunk az utolsó Ajtóig... Ha nem éreztük gyermekként szüleink simogatásában a teljes biztonságot, ha nem éltük át életreválasztott társunk szerelmes kézszorításában az évtizedes hűséget, akkor nehéz megértenünk az Élet és Halál Urát. Ha szülőkként soha nem éltük át, hogy közösen imára kulcsolt kezünkben gyermekünk hideg, izzadságos kezecskéi nem csak felmelegednek, de a szeretet titokzatos hídjának evilági pillérei is egyben, akkor még nem tudjuk: az Isten igazsága előtti "kapitulációnk" nem a szabadságunk vége, hanem az Isteni Kegyelem kezdete…

Egyszer - egyedül az Isten tudja, mikor - mindannyiunknak be kell lépni életünk utolsó ajtaján. A hívő ember "tudása", hogy a túloldalon nem az enyészet semmije, hanem Valaki, az Élet és a Halál URa vár...

A blogok (internetes naplók, rendszeres írások) száma az elmúlt öt év alatt mintegy ötszörösére növekedett a világon... Blogból mintegy 181 millió volt 2011 végén, de a számuk tovább növekszik... Sokan gondolják úgy, hogy mindez növeli az általános kreativitást, egyesek azonban úgy vélik, hogy ez lassan éppen azt ássa alá. Tény, hogy szeretünk "jól informáltak" lenni, de az is tény, hogy információink nagyobb része nem pozitív információ. Ami ránk zúdul nap, mint nap, annak csak a töredéke, ami emel, növel és az életminőségünket javítja. Attól ugyanis nem leszünk kiegyensúlyozottabbak, ha tudjuk, mikor, mi, hol esett le, robbant fel, ki támadott meg kit... Sajnos nem tanítják, többnyire otthon sem tanuljuk meg - a szülők többnyire nem ilyen mintát élnek gyermekeik elé -, hogyan lehetséges az erőszakmentes kommunikáció, hogyan lehetséges megmaradni a még meglévő érzelmi biztonságunkban.

Fura egy "gépezet" a nyelvünk. Sokszor hamarabb szólal meg, mint szeretnénk - van is belőle hátrányunk -, nem véletlenül élnek a mondások ma is: "hallgatni arany" vagy "ne szólj szám, nem fáj fejem". Pál apostol arra tanítja hallgatói: "Aki nyelvét képes megzabolázni, az testét is." S valóban, aki önmérsékletet képes gyakorolni beszédében, annak nem csak kommunikációja eredményesebb, de élete is gyümölcsözőbb! Ugyanezt tanítja Jakab apostol is mai igénkben: aki nem fékezi meg nyelvét, az bizony még önmagát is becsapja...

Luther Mártonunk úgy magyarázza a nyolcadik parancsolatot, hogy "felebarátunkról csak jót szóljunk, sőt távollétében mindent a javára magyarázzunk..." Akárhogy is nézzük, nem ez jellemzi a mi korunkat, s nem a korrekt tájékoztatásról szól a média-politika sem! Amit tehát otthon a családban nem tanultunk meg, azt nagy valószínűséggel a "világban" sem fogjuk pótolni. Jakab azonban azt is hozzáteszi, hogy az ilyen 'fecsegő' embernek a "kegyessége hiábavaló". Talán már mi magunk is megtapasztaltuk, hogy a jó hír a világban feleződik, a rossz hírek pedig duplázódnak. Sajnos a megosztott öröm csak szűk körben, ahol ismernek és szeretnek minket, csak ott sokszorozódik, ugyanígy az ilyen környezetben tudjuk megosztani, felezni a gondjainkat, terheinket is. A keresztény ember életcélja nem kevesebb, mint az, hogy ne csak megőrizze családjában a közösségi építő értékeket - megbecsülés, elfogadás, szeretet, respekt, megbocsátás stb. -, de ezeket a nagyobb közösségben is képviselje, hiszen - ahogyan az Apostolok Cselekedeteiben (17. )olvashatjuk: "Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette Isten"... Aki pedig úgy gondolja, hogy fecsegése nem ártó, az gondoljon arra, mit érezne, ha róla fecsegnének!

Mai igénk jézusi mondatok... bár, aki figyelmesen végigolvassa a kijelölt szakaszt, az megállapíthatja, hogy ilyet Jézus nagy valószínűséggel nem mondott: "aki OLVASSA, értse meg!" 14. vers (legfeljebb ezt mondhatta: "Aki hallja, értse meg!"; azaz betoldással, szerkesztési megoldással van dolgunk) -, de azt biztonsággal mondhatjuk, hogy ez az egyik olyan igehely, amit fals tanítások béklyójában vergődő szektatagok igen gyakran idézgetnek. Jézus, aki szelídségével halálig példát mutatott, soha nem a harcos elkülönülésre buzdította hallgatóságát, hanem arra, hogy egységre törekedjenek, sőt még az ellenségeiket is szeressék és imádkozzanak értük...

Antropológiai tény, hogy az ember vallásos lény. Hála Istennek, hogy vallásszabadság van, s mindenki olyan hitet gyakorolhat, amilyet csak akar, ha azzal nem sérti mások szabadságát, méltóságát, s nem veszélyezteti környezetét. Sajnos megbomlott lelkű és elméjű buzgó szektavezérek, gyakran követelnek meg olyan dolgokat követőiktől, ami törvénybe ütközik: erőszakos térítés, nők családon, gyülekezeten belüli elnyomása, a szexuális pervezitásokhoz való asszisztálás itt már csak egyenes következmény. (Egyébként: ha valakinek fals a hite, téves elképzelései vannak a valóságról, hibás következtetéseket átgondolás nélkül vall magáénak, magát kiválasztottnak, s a többi embert kárhozatra szántnak tekinti - miért éppen a szexualitása lenne rendben?) Aki embertelen, természetellenes az élet egyik területén, az ugyanolyan életének más területein is...

Ahogyan nem lehet minden embert egy kategóriába sorolni, ugyanúgy nem lehet a vallásos világnézeteket sem egy halmazba tenni - hiszen a vallás szerepe az, hogy a vallásos igénynek (a szépre, a jóra, az emelő értékekre törekvésnek) közösségileg/társadalmilag elfogadott keretet adjon. Az egymást hordozó közösség építésének belső szándékának ad külső kereteket a vallás, s ez normális folyamat. A baj ott kezdődik, ha az egyéni vagy kisközösségi érdek megelőzi a nagyközösségit, sőt azt gátlástalanul felülírja. Ez abnormális, mert eltér az Isten egyént és közösséget védő törvényeiben leírtaktól...

Aki olyasmihez ragaszkodik napról-napra, egyre eszelősebben, ami nyilvánvalóan 'szembemegy' a lélek istenadta törvényeivel, az bizony szektásan gondolkodik, vagyis nem látja a fától az erdőt... saját buzgósága, önzése eltakarja a teremtett világ szépségeit. Az ilyen ember süket az Isten harmóniára hívó Lélek-hangjára, s érzéketlen a felebarát iránt is. Számára a sajátélmény(!) a legfontosabb, s ezért olyat is megtesz, amit "normálisan" nem tenne meg... Az ilyen ember persze mindig igazolásokat kap a szektavezérétől, tévhitének helyességére, csőlátásának szükségességére mindig talál érveket.

Az ilyen élet azonban abnormális, mert eltér az isteni normalitástól. Az Isten ugyanis szeretetből teremtette az embert, s ezért azt akarja, hogy már itt ebben a végesben is megélhessük - ha homályosan is -, de az Őreáhagyatkozás szépségét, békéjét. Ez nem megy másképpen csakis a szeretet által. Az a "szeretet" amelyben nem találkozik az emberi és az isteni szépség, tisztaság, jóság, szelídség, az hamis, s nem is visz közelebb sem egymáshoz, sem a világ, sem Isten jobb megértéséhez...

"Láss, ne csak nézz!" - énekelte az Illés-együttes a beat-korszak végének nagy slágerét... Bródy János szövege ismétli a régi felismerést: látni nem csak a szemmel lehet. A JóIsten az embernek adományozta a gondolkodás nagyszerű lehetőségét - milyen kár, hogy oly sokszor nem arra használjuk, amire kaptuk(!) -, de igazán meglátni dolgok együttállásában a valóságot csak úgy vagyunk képesek, ha a szívünkre is hallgatunk. A szív ugyanis őszinte. "Ami szívén, az a száján" - tartja a szólás, hiszen nagyon nehéz mást mondani, mint amit érez az ember. Vannak persze nagy "képmutatók", akik képesek mást mutatni/szólni, mint, ami a szívükben van, okoznak is ezzel bajt, eleget.

Az ember a láthatókra néz, a láthatókat veszi számításába, de igazából a "láthatatlanok" a legfontosabbak: a felebaráti szeretet, az őszinte barátság vagy az igazi szerelem. A hívő ember számára nagyon fontos a hit, hiszen ez az a háló, ami egyben tartja életét, cselekedeteit, viszonyulását embertársaihoz és dolgokhoz. A hit a hívő ember számára az a kapcsolódási pont/felület Teremtő URához. Ezen a csatornán keresztül kapja az erőt feladatai elvégzésére, küzdelmei megvívására és terhei elhordozására.

Aki meg tudja üresíteni szívét URa számára, annak megtelik szíve Istennel, aki pedig mindenféle mással tömi tele szívét, ott már nem jut hely az ÚRIsten számára... Isten ugyanis csak úgy hajlandó szívünkben "lakozni", ha mi oda beengedjük. (Szabad akarat ez a javából!) Tény, hogy a nagy dolgok, életünk irányát alapvetően befolyásoló döntéseink a szívben történnek. Lehet sok-sok racionális érv valami ellen, de a szívbéli érzés ezeket képes félrelökni... általában így döntünk. Ezért fontos szívünk érzelmi "karbantartása", ezért fontos érzéseink kiváltó okainak ismerete!

Isten a szíveket nézi, az abban lakozó őszinte érzéseket. Ha ugyanis a cselekedeteinket nézné, akkor mindannyian elvesznénk, s mindannyian sikerrel kizárnánk magunkat a Vele való közösségből. Ő azonban nem akarja az elveszettek pusztulását, hanem azon "munkálkodik" körülményeinken keresztül, hogy gondviselő jóságát felfedezve visszataláljunk Őhozzá, s éljünk Őáltala...

"Ajánlom magamat!" - mondották volt régen, s talán akkoriban is furcsán néztek arra, aki ezt a modoros kijelentést tette. Ajánlani ugyanis egyik ember ajánlja a másikat, s akinek nincs ajánlója (értsd: pártfogója), az nem csak azidőtájt, de manapság is hamar falakba ütközik. Az esélyegyenlőség ugyan szép demokratikus alapelv, csak hát az emberek nem egyformák, más a karakterük, más a kultúrájuk, más a világlátásuk és a hitük, s más a teherbíró-képességük, sőt a munka-moráljuk is... Ezért aztán a kontrol, az sosem árt: "Vertrauen ist gut, Kontroll ist besser!" - tartja a német szólás, azaz: A bizalom jó, de az ellenőrzés még jobb! (Ha nem is esik jól a kontrol, de azért mindig hasznos.)

Isten igéjének hirdetése különleges feladat. Nem egyszerűen csak tanítás, bár a tanítás is egy külön, nehéz tudomány. (Hogy mennyire, azt láthatjuk az egyre romló oktatási színvonalon...) Az igehirdetés - ennek elvégzésére ajánlja magát Saul-Pál a korinthusiaknak - nem egyszerű információ-átadás, hanem életvitel, életstílus közvetítése, ami az ige hirdetőjétől hitelességet követel. A "messziről jött ember azt mond, amit akar"-bölcsesség nem mai keletű, régen is tudni akarták, hogy ki az, aki mond, bizonygat valami fontosat. Így Pál és kísérete nehéz helyzetben vannak, hiszen a természetszerű "hitelesítési eljárás" náluk nehézkesebbnek bizonyult: nem biztos, hogy valaki gyorsan megjárta volna Jeruzsálemet, illetve végigjárta volna a kisázsiai gyülekezeteket, hogy Pálról és kíséretéről megbízható információkat szerezzen.

Ezért írja a korinthusiaknak, hogy az a megbízható, akit az ÚR ajánl, vagyis: akinek az életén meglátszik az áldás, tapasztalható munkájának az eredménye. Az áldás megléte, megtapasztalhatósága soha nem a siker nagyságától függ - kicsi eredmény is hordozhat nagy áldást!

S hogy mik az ÚR ajánlásának(áldásának) jelei? Elsősorban a békesség, és a rend. Isten ugyanis a rend Istene! Ha Ő a világot "rendben" teremtette meg - márpedig a kozmosz az Ő isteni rendjét tükrözi vissza(!) -, akkor miért ne lenne rend az Ő Lelke által létrehívott közösségben, az egyházban? Ha egy egyházban rendetlenség van - azaz eltérnek a jézusi jó rendtől -, akkor fel kell tenni józanul a kérdést: Mit is képvisel az adott közösség?

Az egyház jó rendjét sokan keverik a törvénnyel, pontosabban annak a helytelen alkalmazásával, amit törvényeskedésnek hívunk. Krisztus URunk azért mondja tanítványainak: "Közöttetek más rend legyen!" -, mert a tanítványok elsődleges feladata, munkája, opus propriuma, hogy személyes életük irányt mutató legyen. "Legyetek só és világosság!" A világosság nem vakító reflektorfényt jelent, a koromsötétben egyetlen gyertya is képes a helyes irányt mutatni! (Ezért retteg a sötét hatalom attól, aki az igazság gyertyalángját a magasba emeli!)

Dicsekedni sok mindennel lehet, de ezek mind múlandó dolgok. Aki az ÚRral (az ÚR áldásával) dicsekszik, annak öröme el nem múló öröm, mert az újra és újra megújul. Ezért érdemes mindig megvizsgálni, ki az, aki az ÚR segedelmével csak magát reklámozza, s ki az, aki az ÚRnak "csinál reklámot", azaz hívja fel a figyelmét másoknak az evangélium jó hírére...

A JóIsten sosem ront ajtóstul a házba... nem úgy misszionáló követői, akik "fenenagy" küldetéstudatukban csak a leglényegesebbet felejtették el: az önkéntességet! A szabad akarat, a saját döntés az Istennel való kapcsolatban - alap, fundamentum, amire épül az egész hitrendszer, s világlátás. A pokollal, s mindenféle emberi elképzelésekkel való vallásos riogatás kiváló eszköznek bizonyult az istenadta nép évszázadokon át tartó aktuál-politikai manipulálásának, de a hitélet nem arról szól, hogyan meneküljek meg az Isten büntetésétől... Aki úgy hiszi, hogy az Isten azért teremtette meg az embert, hogy aztán "kedvére" megbüntethesse - az tévhitben él. Isten nem bűnelkövetésre, hanem szeretetre teremtette az embert, s a szeretet megéléséhez valódi készséget, s ehhez segítséget is adott a krisztusi tanításban!

Amilyen szelíden közelít a Végtelen Isten a véges emberhez - lásd az isteni megtestesülést, az incarnatio Dei-t -, olyan szelídséggel/finomsággal kellene a véges embernek közelítenie a Végtelenhez, de a véges embertárshoz is a "jó hírrel." Eladdig azonban, amíg a törékeny emberi szó hordozta evangéliumot bunkósbotnak használják a "vad-igehirdetők", hiába várunk tömeges megtérésre... Isten igéje kard, nem pedig tagló!

Isten kopogtat... finoman, szelíden... a szívek ajtaján! Kívülről kinyitni ezt nem lehet, csakis belülről. Amit Isten bezár, az be van zárva - gondolhatunk Noé bárkájának ajtajára -, de szívünk ajtaját még az Isten sem tudja kinyitni, ha makacsul azt mi zárva tartjuk. Vannak ilyenek, akik egy életen át zárva tartják szívüket az Isten előtt, s amikor már szükségét éreznék, hogy kinyissák, s beengedjék az Örökkévalót - már nincs erejük rá...

Isten szelíd kopogtatásai - gondviselő jóságában, lélekemelő találkozások, történések, élmények szépségében - mind-mind meghívó a Vele való közösségre. A közös vacsora képe, az "együtt-élmény", vagyis "Isten és én" azt az örömöt jelzi, aminek előízét az emberi közösségek fehérasztalos őszinte, baráti találkozásai hordoznak.

Aki magányos, az közösségre vágyik, aki egyedül van az társra, de minden ember szíve mélyén az Istent kívánja, mert minden ember "istenhiánnyal" születik erre a világra. Ezért keressük életünk végéig az Élet értelmét, létünk célját. A hívő ember tudja, hogy a válasz Istennél, Istenben van. Abban a szeretetben, ami misztikusan ott van a szívünkben, s láthatóan történik a kicsi és nagy közösségekben, amikor szeretünk... Úgy, ahogyan azt Isten is teszi: szelíden, tisztán, őszintén, finoman: krisztusi módon...

"Az első benyomásnak sosincs második esélye!" - mondják, s ez így igaz: első impresszióink alapján mérjük fel embertársunkat. Ilyenkor történik meg a "beskatulyázás", a másik megfelelő helyre tétele értékítéletünk fiókrendszerében. Az elő-ítélkezést valami borzasztó negatív tulajdonságnak tartják, jóllehet az ilyetén "előzetes felmérésnek" nem lebecsülhető védelmi funkciója is van.

Aki első benyomásait rugalmasan félre tudja tenni, az "nagy lélek", s valami olyasmit tud, amit csak kevesen. A baj ott kezdődik, amikor valaki nem tud megszabadulni az előítéleteitől, aki merev, s nem tud változtatni korábbi álláspontján, aki nem akarja beismerni sem magának, sem másnak, hogy bizony tévedett. (Hiába, büszke teremtés az ember, kár hogy többnyire csak hamisan-büszkék vagyunk!)

Jézus URunk nem a vizsgálódás/megvizsgálás ellen szól, hanem az ítélkezést, a másik elítélését, "leírását" tartja veszélyes tulajdonságnak. Ez ugyanis nem egyszerűen karakterhiba, sokkal több annál! Idővel ugyanis a másiknak fenntartott skatulyába, maga az ítélkező kerül bele. Aki mindenkit "leszól", aki mindenkit csak kritizál, aki azt hiszi, hogy mindenkinél jobban látja a dolgokat - aki "osztja az észt" - idővel maga is kritika tárgyává válik.

Ha felebarátainknak csak a hibáira, gyengeségeire vagyunk kíváncsiak, s az erényeik, jó tulajdonságaik nem érdekelnek minket, akkor jobban tesszük, ha elvonulunk a világ elől, s kicsit magunkba nézünk: Nemde azért bosszant minket a másikban egy bizonyos rossz tulajdonság, mert magunk sem tudunk szabadulni ugyanabból? Nem szabad elfelejtenünk aztsem, hogy nincs ember, aki kedvelné a bizalmatlanságot, hiszen még a gonosztevők is egyfajta bizalommal vannak egymás iránt... A bizalom viszont bizalmat szül, de ennek is megvan a kihordási ideje. Aki mindenkiben bízik, az senkiben sem bízik igazán.

Az ember általában ítélkezik, az Isten viszont ítél. Megadja azt mindenkinek, ami "jár" neki. A személyválogatás-nélküli szeretetet, de azt is, hogy az életvezetési tragédiák következményeit hordozni kell. Ebben a földi létben mindenféleképpen! Feloldozást adhat az Isten a bűn terhe alól, de végleges megoldást csak az "odaátban" ad... Ezért fontos odafigyelnünk, mit tanít nekünk Jézus URunk!

Pénz és egyház - örök téma... nem csak egyházon kívül, de a templomfalakon belül is. Különösen akkor, ha perselybe belehulló adományok csökkennek. Sokszor és sokat kapott Evangélikus Egyházunk a német testvéregyháztól - az erősebb példaértékűen hordozta a gyengébbet -, ami nem is meglepő, hiszen az ún. történelmi egyházak státusza arrafelé egészen más: pl. kötelező az egyházi adó/Kirchensteuer.

Hozzájárul ehhez, hogy "odakint" a közszféra után az egyházak a második legnagyobb munkaadó, mintegy 1,3 millió munkahellyel - a majd 42 millióból. Az egyházak kezében több mint 50ezer vállalat van, ehhez jön igen sok egyházi fenntartású iskola, kórház, diakóniai intézmény. Érdemes megemlíteni, hogy egyházadót/egyházfenntartói járulékot mindenki köteles fizetni 1803 óta, s a most az aktuális németországi adótörvények szerint ez a befizetett adó 7-9%-a, a bruttó jövedelemnek kevesebb, mint egy százaléka (0,8%). Úgy a katolikus, mint az evangélikus egyházaknál, a befolyt összeg kb. 60-65%-át bérezésre, 20%-át az intézmények fenntartására, s a maradék mintegy 10 %-át szociális kiadásokra fordítanak.

Mivel mi a világnak a keletibb felén vagyunk - s a közelmúlt történelméből fakadóan nincs kötelező egyházadó - az állam úgy enyhítette az egyházak pénzügyi szorult helyzetét, hogy bizonyos pénzügyi kedvezményeket adott. A vallásszabadság állami védő palástját azonban sokan jogtalan előnyök megszerzésére használták fel, s a legkülönfélébb címen alapítottak "egyházakat". (Szégyen, hogy a nyilvánvaló joggal való visszaélésüket még azzal is támogatták, hogy engedték számukra az egyház szót használni!)

Az egyház - mivel nem angyalokból, hanem emberekből áll - működéséhez bizony szükség van pénzre - s minél nagyobb az adott egyház, annál többre. Az egyház ugyanis nem csak a hitelvek reprezentánsa a társadalomban, de a közösségi értékek őrzője is. Teszi ezt úgy, hogy kultúrát (egyházzene, liturgia, ünnepek) közvetít. A hit ugyanis, ha nincs kulturális szövétnekben, akkor nem több egyszerű rajongásnál. Ilyen csőlátású, tradíció nélküli, kulturális gyökerektől mentes - többnyire amerikai hátterű - neoprotestáns szektákkal egyre többször lehet találkozni. Szomorú dolog ez, de hát ez a valóság, melynek a megítélésében mindig segítséget nyújt az, ha megvizsgáljuk, miről beszél az adott "egyházacska" prédikátora. Ha többnyire csak az ÉN-ről, a személyes hitélmény fontosságáról, az EGYÉN megszentüléséről beszélnek, akkor jó eséllyel mondhatjuk: szektával van dolgunk. Szekta, az ahol csak egy részt tanítanak az EGÉSZ-ből! Amilyen tehát a kultúra, olyan a hit, s amilyen a hit mintázata, olyan a kultúra szövete.

A tized kényszerűségét sokan elutasítják, de a többség a tized tizedét sem szánja felekezetének, pedig ha az egyháztagok összjövedelmük 1%-át a perselybe dobnák, az nemcsak óriási segítséget jelente, de gyakorlatilag fedezné az adott egyház "működési" költségeit! Pál adakozásra buzdítja a korinthusiakat, s a mai igehirdetők sem kerülhetik ki ezt a feladatot. Ha azonban egy lelkész, pap, prédikátor csak a pénzről beszél, akkor nem azt a munkát végzi, amire elhívatott. Az ige magyarázója, tanítója ugyanis Verbi Divini Minister, azaz Isten igéjének szolgája, ami azt jelenti, hogy nem az igehirdetéshez szükséges formát kell elsősorban szem előtt tartania, hanem azt, Akiről szól az ige: Istent magát...

"Most akkor mindenkinek meg KELL(ene) térni?" - sokszor tesznek fel ilyen, s ehhez hasonló kérdéseket az Istenről előszeretettel spekulatív módon gondolkodók... mintha Isten eleve csak forgatókönyv, esetleg isteni licensze alapján tenné, amit tesz! Aki nem érti/érzi, hogy Isten NEM ember, hanem Isten, az igencsak fura következtetésekre jut az Istennel kapcsolatban.

A pásztor ó- és újszövetségi képe - mint Isten-elképzelésünket támogató szimbólum - mégis sok segítséget adhat nekünk, ahogyan a bárány-kép is szépen kidomborítja emberi valónkat. Ha a bárányokat hegyen legeltetik, ott bizony olykor-olykor megtörténik, hogy egy-egy bárány egy szirten állva meglát egy kedvére való kis zöld területet - ami alacsonyabb területen fekszik -, akkor gondolkodás nélkül odaugrik, nem törődve azzal, hogy visszamászni már nem lesz képes. A pásztor jól látja ezt, de nem menti meg azonnal. Hagyja, hogy lelegelje a maradék fűcsomókat, kivárja, hogy bégetésében jól kifáradjon... Csak ezután siet megmentésére! Ha a pásztor hamarabb menne, akkor a bárányka kétségbeesett küzdelmében vagy leugrana a szakadékba vagy megsebezné önmagát, esetleg a pásztorát is. A bölcs pásztor azonban megvárja, hogy a bárány kimerültségében hagyja magát megmenteni...

Az embervilágban sincs ez másképpen. Isten szabad akarattal áldotta(verte?) meg az embert, s ezért nagyon sokáig mi sem engedjük, hogy Isten megmentsen minket. Csak amikor eljön a megmenekülés ideje, s már átéltük a csodálatos élményt: "meg vagyunk mentve!" -, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy az isteni kegyelem nem csak a megmentés pillanatában "lépett be" az életünkbe, hanem jóval korábban, amikor már jóelőre "látta" (pro-videálta!) hová is vezet majd a mi életvezetési okoskodásunk, a nagy-nagy szabadság-vezérelte életünk.

A megtérés tulajdonképpen nem más, mint a Fényben élés. Aki nem a Fényben tudja az életét, az még a sötétségben van, az még (lelkileg) halott. Az Isten maga Világosság, s aki a világosságban van, az tudja, hogy a világosság az Élet... S mit jelent a világosság? Mindenekelőtt azt, hogy nem mások, határozzák meg, mit kell tennem, hogyan kell(ene) élnem, hanem én magam, mert már Isten önmagát adó szeretete irányítja cselekedeteimet...

Zengő érc, pengő cimbalom... hideg hangok ezek. Nem a csengésük ereje, mélysége és magassága az, ami "lelketlenné" teszi őket, hanem a harmónia hiánya! A harmónia görög eredetű szó, s azt jelenti: belső béke, kiegyensúlyozottság. S mikor vagyunk kiegyensúlyozottak? Csakis akkor, ha életünknek megvan a maga szimmetriája! A szimmetria szó meg a szintén görög szümmetronból származik, aminek az általános jelentése: arányos, harmonikus.

Kár, hogy a harmónia hiányát, életünk szimmetriájának - azaz Isten képének rajtunk keresztüli tükrözését -, fontosságát csak akkor vesszük észre, ha veszteségeinkkel kell megküzdenünk. Addig, amíg van mellettünk valaki, aki nagyon fontos nekünk, eladdig elhordozzuk a legsúlyosabb megpróbáltatásokat is, de ha teljesen egyedül maradunk, akkor nagyon nehéz a felállás a "vert helyzetből", szinte reménytelen próbálkozás ez annak, aki nem kapaszkodik bele Teremtőjébe...

A novemberi szelek, a hideg, az egyre csapadékosabb és rövidülő napok különössé teszik e hóeleji kettős ünnepet, mert minden emlékezés ünnep is egyben. Beda Venerabilis/Szent Beda írja a Mindenszentek-kel kapcsolatban: "E mai napon, szeretteim, mind valamennyi szenteknek emlékezetét egy közös ünneplésnek vígságával üljük. Mert hitvallásuk minél szilárdabb volt a szenvedésben, annál ragyogóbb most a tisztességben... Lépjünk mi is erre az útra, siessünk a mennyei hazába, melynek polgárai közé felvétettünk!" A veszteséget feldolgozni mindannyiunknak magunknak kell, de egyéni küzdelmeinkben mindig megerősítő, ha tudjuk, ha érezzük, hogy mások is ugyanazt az utat járják, mint mi. Kicsit másképpen, más tempóban - ki előbbre, ki hátrébb -, de az út ugyanaz: a múlandóság útja.

A múlandóság nagy küzdelmét mindenki a "maga módján" harcolja meg. Van, aki pánikba esik, hogy életének második felébe érkezvén másképp lát dolgokat, s legfőképpen másképpen értékeli élete első felét, de olyan is van, aki felszabadul, mert teljesítette "generációs kötelezettségeit", s végre foglalkozhat olyan egyéni dolgokkal, melyek korábban háttérbe szorultak. Ha mindehhez még az is megadatik, hogy gyönyörködhet gyermekei életes röptében, ha részese lehet örömeiknek, sikereinek, akkor megélheti a harmóniát, azt hogy az élet szép... mert Isten azt szépnek és jónak teremtette.

A mindenszenteki tömeges temető-járás, szeretteinkre való emlékezés egyben mindig saját múltunkkal való találkozás is. Megfürödni a múltban mindig tanulságos, s ha az nem mindig csak konfrontáció a bűnökkel és a mulasztásokkal, akkor erőt ad a holnapokban. Abban a holnapba, ami még nem a mienk, csak magunknak hisszük, de valójában csak ígéretben kapjuk a JóIstentől. Azt, hogy a holnap hoz-e holnaputánt még itt és most nem tudjuk, de arról hitben megbizonyosodhatunk, hogy utunk végén mindannyiunkra vár a Szeret Istene...