"az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését"
2 Tim 4,17

- írja Pál ifjú munkatársának, Timóteusnak. Az "ige hirdetése" soha nem volt könnyű feladat, s nem csak azért mert a Megfoghatatlanról, a Nem-láthatóról, a Titokzatosról kell bizonyságot tenni, de mindezt hitelesen is kell végezni. A hitelességet pedig mindig a szavak és cselekedetek összhangja biztosítja. Gondoljunk csak bele! Saul-Pál üldözte a Jézus követőit, élvezte a jeruzsálemi főpapoktól kapott - ma így mondanánk: inkvizíciós - hatalmát, s aztán amikor a damaszkuszi úton mégis győzött Az, Aki erősebb mindenkinél, akkor Pál hirdetni kezdte Legyőzőjét, s Krisztus apostolának neveztette magát... Bizonnyal nem volt egyszerű a "váltás", nem csak Pálnak, hanem a hallgatóinak sem, akik nem is olyan rég még rettegéssel emlegették a mindenre elszánt fiatal rabbit, Sault.

De nem volt egyszerű az ige hirdetése Luther Mártonunk számára sem! Egy olyan világban, ahol egyrészt gátlástalanul törekedtek a hatalomra, ahol az akarat-érvényesítésnek eszköze a kard, és korrupciós "diplomácia" volt, ahol az emberek többsége nyögött a kiváltságos kevesek adóterheitől, ahol még nem volt betegbiztosítás, nyugdíj, s ha nehezen is működő, de mégis valamiféle ellátást adó szociális rendszer, másrészt háborúk és járványok pusztítottak, nos egy ilyen kaotikus földi világban a mennyei igazságokról szólni igencsak merész vállalkozás volt! Arról szólni, azt tanítani, hogy Isten már itt méltóságot ad mindenkinek, hogy senki sem szolgája a másiknak, mert mindenki szabad az Isten előtt, de a keresztény ember Istentől kapott szabadságát mégis mások szolgálatára odaszánja a Krisztusért, mindezt tanítani, magyarázni, megértetni nagy tömegekkel - életmű!

Isten igéjének hirdetése ma is embert próbáló vállalkozás. Ha hihetünk a zsurnalisztáknak, akkor II. János Pál mondotta volt: "Van nagyobb ellenségünk is, mint a Sátán - a közömbösség!" Valóban, az Összevissza-dobálót (Diabolosz) Krisztus legyőzte, de a szabad akaratunk éppen azért szabad, mert még az Isten sem diszponál felette! Úgy döntünk/dönhetünk, ahogyan mi azt jónak látjuk... Ha valakit "nem hat meg" az Isten igéje, ha nem érzi szükségét, hogy az isteni szeretet szolgálója legyen abban a közösségben, ahová őt rendelte/küldte a JóIsten, akkor az olyan, mint az útszél Jézus példázatában. A jóságra, szépségre, részvétre való készség még ki sem csírázik életében!

S mit jelent az ige hirdetése? Nem mást, mint a felebarát eljuttatását a felismerésre: Senki nincs egyedül ebben a világban, mindenki tartozhat Istenhez - ha akar -, s hogy az igaz életminőséget akkor érhetjük el, ha "megtaláljuk helyünket" a világban, azaz végre hazatalálunk, azaz megérkezünk Teremtő Istenünkhöz...

"nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra"
2 Kor 4,18ab

"Nézz a lábad elé!" - "Nyisd ki a szemed!" - ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel bombázzuk egymást, ha az egyébként LÁTHATÓ-t, a nyilvánvalót sem veszi észre a felebarátunk. Csoda-szerkezet a szem, de maga az ember is "fura egy szerzet". Amit ugyanis meglátunk, azt egyfajta torzító, láthatatlan szemüvegen át látjuk, azaz másnak látjuk, mint, ami. Erre szoktuk mondani: "A látszat csal" avagy: "Nem minden az, aminek látszik..."

A hívő ember a láthatatlan dolgokra "néz", ahogyan a régiek mondták az van a "homlokterében" - vagyis szemmagasságban -, magyarul: az foglalkoztatja, arra figyel "lelki" szemeivel. A láthatóak színükkel, formájukkal esztétikai élvezetet okoznak, jóllehet láthatatlan a szépség, a jóság, az őszinte barátság, a tiszta szerelem - mégis ezek nélkül üresnek éreznénk életünket.

A hit is láthatatlan, s az is, Akiben hiszünk. Ez nem azért van, mert nem látjuk, nem tapasztaljuk kellőképpen az Isten csodáit, melyekből következtetni tudunk Őreá, hanem azért, mert amit lát(hat)unk és tapasztal(hat)unk Belőle - akár egy egész életen át az élmenyeket, tudásunkat gyarapítva -, az olyannyira kevés az Ő Mindenható Teremtői Egészéhez viszonyatva, hogy emebri léptékben szinte ki sem fejezhető. Ha Ő az EGY, s a VÉGTELEN, akkor a végesnek hogyan lehetne metódusa befogni a Végtelent?

A keresztény ember "tudása" az, hogy az Istenhez vezető egyetlen utat Ő maga készíti elő számunkra a krisztusi méltóságban. Az út keskeny és olykor göröngyös, de mégis gyönyörűséges, mert földi vándorlásunk 70-80 - Isten tudja csak hány esztendejében - a legszebb kilátása a hívő embernek van, hiszen Teremtő URa kegyelme révén, hit által nemegyszer nem csak a lét földi horizontjáig, hanem azon túl is elláthat...

Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;
2 Kor 4,7-8

A cserép(edény) törékenységét nem kell bizonygatni, legfeljebb magyarázni érdemes, mi is az az ősi fazekas-mesterség, mely mára - a rozsdamentes acéllábosok korában - valami letűntnek, ódonnak a népművészetes emléke csupán. A hitet lehet prezentálni "acélosnak", de az ilyen kemény hit valahol mindig gyanús... A hit ugyanis olyan, mint a Hold játéka, fokozatosan tündököl, aztán meg elfogy...

De mi az a kincs, ami cserépedényben van? Minden ember megtapasztalja - ha nem is minden nap, de élete folyamán egyszer-kétszer elemi erővel -, hogy Isten Isten, azaz félreérthetetlenül megmutatja magát kegyelmével: veszélyes helyzetből kiszabadít, rosszra fordítja a jót, a krízisben lehetőséget ad a változásra. Istent felismerni Teremtő Atyának, az Élet URának, személyes sorsunk irányítójának, az kincs, ami a legtöbbet ér egész életünkben! Az arany hiába értékes, hiába tartja értékét halálunk után is, életünk legnagyobb kihívása még is az, hogy az anyagvilágból kiemelkedve felismerjük: az örök élet isteni ígérete az aranynál is értékesebb.

Sokan tesznek bizonyságot arról, hogy KERESTÉK Istent, s MEGTALÁLTÁK, s ők MEGTÉRTEK, és most már hisznek... Az igazság persze az, hogy Isten adta a lehetőségeket a keresésre, aztán az Ő vonzására válaszol a kereső ember - repül a fényre, mint az éjjeli lepke -, hiszen Isten az, Aki "rátalál" az elveszettre, ami a "gyakorlatban" nem más, mint hogy hagyja magát egy pillanatra "észrevenni", mint Deus absconditus, azaz el-elrejtőzködő Isten.

A hívő ember élete nem könnyű, mert Istentudatát (hitét) nap mint nap szorongatják a tények: a bűn egyetemes realitása, a mulasztás személyes keserűsége, s a jóvátétel terhe vagy elmaradásának kudarca. Ezért aztán az Istenben bizakodó ember is olykor kétségeskedik, kérdőjelek mögé bújik, és saját megoldásainak/életfilozófiájának biztonságot remélő egyirányúságában bízva végül is zsákutcába fut... A hívő ember azonban nem hiszékeny, hanem nagyon is realista, mert számol az isteni kegyelemmel, s tudja, hogy Teremtőjének mindig van alternatívája: csak vissza kell fordulni Őhozzá. Ez a tudás az kincs, amit sorsunk törékeny cserépedényében hordozunk - vigyázzunk rá!

Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.
Jn 6,39

Az ismeretlennek különleges vonzása van... Az ismeretlen megismerésének lehetőségéért az ember évezredek óta felvállalja a veszélyt, sőt nemegyszer kockáztatja, még az életét is! Vannak azonban olyan rejtett dolgok, amikről nagyon keveset tudunk, és vannak olyan dolgok, melyek jóllehet a valóság elengedhetetlen részei, de ezekről még azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk őket...

Az egyik ilyen izgalmas kérdés - hitünk egyik lényeges része - a feltámadás "problematikája". Okos teológusok, művelt laikusok, magukat még okosabbnak és jólinformáltnak vélő, önjelölt igemagyarázók keresték-kutatták a választ hosszú évszázadokon át arra, amiről csak sejtéseink vannak: Hogyan is történik a feltámadás, s az utolsó ítélet, és a végső számadás? A Jelenések könyvének szimbólumokra épített zseniális rendszere hamar "más tudatállapotba" emeli a könyv olvasóját, hogy bepillantást nyerhessen a végidős történésekbe. Egyesek az Újszövetség zárókönyvére, az utolsó idők isteni forgatókönyveként tekintenek, megint mások az apokaliptikus irodalom egyik gyöngyszemére, mely olyan kérdéseket fel, melyek egyszer - legkésőbb az élet végén - mindenkit foglalkoztatnak: Mi lesz/van a halál(om) után? Mi lesz akkor, ha már nem lesz értelme a nyelvtani igeidőknek, mert nem lesz idő, mert lepergett a teremtés isteni homokóráján az utolsó homokszem is?

Az elképzelések mindig a korszellemet tükrözik. Míg a középkorban a járványok, a betegségek, a csatákban, háborúkban szinte folyamatosan jelenlévő borzalmas szenvedések határozták meg az időkvégi elképzeléseket, eladdig a huszadik század bürokratikus világa - tényleg a társadalom háromnegyede íróasztal mögött ül, s irányítja/irányítaná(?)/kontrollálja a társadalom egynegyedét, akik valóban termelnek, értéket állítanak elő -, azt a víziót indukálja, hogy a mennyei hivatalnokok (értsd: angyalok) az Isten adminisztrátoraként/ellenőreiként átvizsgálják, s elszámoltatják az eléjük került emberlelkeket... s aztán jön a leszámolás, a "sírás és fogcsikorgatás" örökös valósága.

Jézus példázataiban nem bonyolódik az isteni "hogyan?" izgalmas részleteibe, a fontos és lényeges: Isten cselekszik, az Isten azt akarja, hogy semmi el ne vesszék... Nyilvánvaló, hogy semmi nem tűnik el nyomtalanul ebben a téridős világunkban, hiszen az anyagból energia lesz - s ez érvényes elméletileg visszafelé is -, de Isten akarata az, hogy senki ne zárja ki magát a Vele való közösségből, hogy minden teremtmény eljusson a Teremtőjének meg-/felismerésére, s megtalálja létének mélyebb értelmét, s ezzel együtt élete harmóniáját.

Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.
2 Kor 3,17

A világtörténelem tanúsága szerint a szabadságot sosem adták "ingyen" - harcolni kellett érte, 1956-ban is! Ahol harc, s ezzel együtt vér is folyik, azokben a krízisekben mindig megnyilvánul az igazság és az igazságtalanság is. Sajnos az a Sors igazsága/igazságtalansága(?), hogy kevesek érdekében mindig sokan szenvednek, s kevesek jólétéért nagyon sok ember pusztul el értelmetlenül küzdelmében. Miért érzi csak akkor jól magát az ember, ha uralkodhat a másik felett? Ez gyaníthatóan örök antropológiai kérdés marad, de annyi bizonyos, hogy nem úrhatnámságra teremtett minket a JóIsten. Az az ÚR, aki Lélek...

De mi is a Lélek valójában? Egyszerű szinonímája az Isten-fogalmunknak? A pszichológia tudománya egyre izgalmasabb területeket fedez fel az emberi lélekben, a teológusok pedig ezer évek óta kutatják hogy milyen a kapcsolata a léleknek a Kikutathatatlannal, de a végső kérdésekre (élet, halál) a perfekt választ mégsem találták meg - ezért van a hitnek létjogosultsága(!) -, de reménységünk szerint odaát majd megelégíttetik kíváncsiságunk. Az emberi gondolkodás-történetben a leglényegesebb, legfontosabb tudománynak a lelki "önvalóról" szóló tudományt tartották, vagyis igyekeztek mindent a lélekről szóló tudásnak alárendelni. De mi is a lélek? A lélek a legegyszerűbben Istenére hasonlító, értelmes éntudatként határozható meg, tehát valamiféleképpen az isteni "lélekszikrának" felel meg, vagyis szerves része a Teremtettség Egészének.

Gyakran mondogatják, hogy a szabadság legnagyobb ellensége maga a szabadság... Ennek az az oka, hogy az ember többnyire nem tud élni a szabadságával, inkább visszaél vele: evés, ivás, nemi öröm, hogy a csak a két legfontosabb ösztönt említsük. A szabadság ugyanis csak akkor teljesedik ki, ha kéz a kézben jár a méltósággal! Méltóságunkat pedig - tagadják vagy nem - a Természet URától kaptuk, s az a neve, hogy életszentség. Aki nem a Szent kezéből veszi az életet az nem csak hogy nem szentül, de jó esélye van arra is, hogy az Élettől kapjon egy-két kijózanító pofont... Aki szembeköpi az élet szentségét pl. azzal, hogy életet olt ki, rövidíti meg, teszi gyötrelmessé, azt az Élet kellő időben megfegyelmezi. (Isten megengedi, hogy a rosszul értelmezett szabadság, azaz a szabadosság fájára addig másszon az ember, mígnem gallyai eltörnek. Így esnek aztán igazán nagyot azok, akik például karrierjük fáján egyre magasabbra kapaszkodnak, s aztán egy csekélységgel, aprósággal (Óh, csak egy vékony gallyacska repedt meg!) veszi kezdetét a végzetes zuhanás...

Aki az Istenben rejtőzik el, aki Nála keres vigasztalást, aki Tőle vár megerősítést, az az ember nem csalatkozik, mert mindig megkapja azt, amire szüksége van: szeretet, s mindenek előtt békességet. A megelégedettség öröménél, az Istenben való elrejtőzés nyugalmánál pedig nincs harmónikusabb érzés...

Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.
2 Kor 3,6

"Megfelelő embert a megfelelő helyre!" - mondogatják - egyetértve azzal a megtapasztalt igazsággal, hogy nem mindenkinek kell ugyanazt csinálni az életben. Károli Gáspár és fordító brigádja olyan szépen fordították ezeket a pálapostoli sorokat, amikor az alkalmasságot "alkalmatos voltunk"-ként magyarítják... Az nem kérdés, hogy életrevalóságunkat, alkalmatosságunkat erre a földi létre az Istentől kaptuk, az igazi nagy kérdés már "csak" az, hogy mire is?

Mi protestánsok azt valljuk, hogy nincs szükség közvetítőre, azaz papra, aki mintegy "közbenjár" Isten és az ember között, mert mindenki a maga papja, vagyis tud magáért könyörögni, közbenjárni. Az ábrahámita vallásban a megigazuláshoz szükség volt, a közbenjáró főpapra, de az új szövetség egyik lényege, hogy a "közbenjáró" mindenki számára: a Krisztus. Ezt a magunkért közbenjárást - a Krisztus által - nevezzük egyetemes papságnak, ami természetesen nem azt jelenti, hogy mindenkinek civilben teológiai professzor, s kívülről kell fújnia a Szentírást, hanem azt, hogy az Isten-ügy mindnekinek a személyes ügye. A hit ugyanis nem közügy, hanem magán-ügy, de az abból fakadó cselekedetek, az erkölcs, a morál, az már igen. Sajnos sok félrefejlődött újprotestáns gyülekezetben/egyházacskában hiszik azt, hogy mindenki "értheti" a Bibliát, ha kellően nagy a hite hozzá, de attól, hogy valaki egész lényével rajong a gyógyításért, a szívsebészetért meg különösen, csupán lankadatlan lelkesedéséért még nem engedik műtősztalhoz... Ez azt jelenti tehát, hogy más dolog hinni az Istent, s megint más tanítani a bibliaitörténetekben rögzített erkölcsi, s hitbéli igazságokat!

S ha valaki itt felszisszenne, mert úgy érzi, hogy a reformáció hetének vonzásában ilyet kijelenteni az mégiscsak merészség, az nézzen már kicsit körül az újprotestáns "hit-szakértők" által kreált irodalomban, s hamar kiderül, hogy az elmúlt jó másfélszáz esztendőben mekkora sületlenségeket hordtak össze, a teológiára hivatkozva, a JóIsten, Jézus Krisztus, s a Szent Szellem nevében! Csodálkozunk ezek után azon, hogy megmosolyogják a keresztény embert? Nem hitük, hanem butaságuk miatt teszik ezt, mert a sületlenségekre csak elnéző mosollyal vagy szomorúan lehet tekinteni.... A "valódi" hit ugyanis józan és szeretetteljes, s ezáltal erősíti meg az embert erkölcsiségében.

A Lélek valóban megelevenít, mert az Isten az Élet Istene, s aki ezt felismeri az beáll az Élet szolgálatába. Aki pedig nem tudja, még nem ismerte fel, hogy az Isten mindenben és mindenhol "ott van", hogy Ő a mozgató Ereje a Világmindenségnek, az lehet hogy "írástudó" ember, ismeri a betűket, tudja olvasni a Bibliát, de hogy nem érti az bizonyos... Ugye ismerősek számunkra azok a "szentírás-szakértők", akik magyarázataikkal gátlástalanul ítélkeznek olyasmi felett is, amiről azt sem tudják, hogy mi az? Kárhoztatják a pszichológiát, vagy éppen a földkerekség különféle gyógyító eljárásait, amik ugyan évezredek tapasztalásait hordozzák, de ezek a "tudós" - értsd: áltudós(!) -, Bibliára hivatkozó emberek egymondatos aroganciával söprönének le évezredes kultúrákat... Hol van az ilyen emberben az élet feltétlen tisztelete? Sehol! Az ilyen ember fanatikus, az ilyen ember aztán "szentül hiszi", hogy a hitetleneket megölni üdvös cselekedet... Tessék csak körülnézni a világban(!)-, de ennek a törvényeskedésnek már semmi köze nincs se hithez, se JóIstenhez, csak a politikához, s a tudatlansághoz...

Amikor egy civilizáció eljut arra a szintre, hogy mindent be-, és leszabályozni akar, s egyre csak vastagodik a törvénykönyve - akkor az a civilizáció nagyon nagy veszélybe került, az már a meghasonlás, a pusztulás kezdete... Az Élet ugyanis attól élet, hogy a legmagasabb isteni algoritmussal, mégis a legegyszerűbben, s a leghatásosabban létezik, s mint a mezők füve közt szerényen megbúvó lilioma, mely pompázatosan hirdeti a Teremtő ÚRIstent... észrevenni a szépségét viszont csak az tudja, aki alázattal letérdel hozzá...

Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.
Zsolt 33,4

Jézus URunk ezt a mondatot ugyan az imádkozásba belebóbiskolt tanítványainak mondja, többnyire mégis akkor szoktuk ezt a mondatot idézni, amikor a megoldandó feladatok súlya nyom minket. Az eszünk tudja, hogy mit kellene tennünk, de a testünk, a kezünk mégsem lendül a megoldás irányába... "Hát igen, a test erőtelen!" sóhajtunk vagy egyszerűen felvállaljuk "Az utóbbi időben nagyon elfáradtam..." Valójában nem testi fáradtságról van szó, mert az - normális életvitel mellett - kipihenhető, hanem lelki elerőtelenedésről, megfáradástól.

A megfáradás még nem depresszió - bár sokan mégis így fogadják/kezelik -, jóllehet ez inkább egy természetes reakció a természetellennes életvitelre. Statisztikák szerint a nők többször megfáradnak, s kerülnek depresszióközeli helyzetbe, de ennek oka nem abban keresendő, hogy ők a "gyengébbik nem", hanem egyszerűen abban, hogy sokkal több terhet kell elhordozniuk, mint a férfiaknak. A régi klasszikus szerep szertefoszlott -, hogy a nők feladata "csak" a gyerek-háztartás-templom háromszögében keresendő - s az elmúlt 60-70 esztendőben természetessé vált, hogy a nők is ledolgozzák a napi nyolc órájukat, s ezután vetik bele magukat a háztartás "menedzselésébe"... Míg a menedzser másokat írányít, az ön-menedzselés (értsd: saját magunk noszogatása) természetszerűleg nem folytatható a végtelenségig. Ilyenkor megfárad a lélek, s vele együtt a test is. S ha valaki testét nem kímélve, összeszorított fogakkal, "csakazértis", hosszú éveken át teszi azt, ami tulajdonképpen természetellenes - az bizony betegségbe fut bele, mert ha a lélek nem jut szóhoz, nem beszélhet, akkor beszél a test... félreérthetetlenül!

Mi lenne a megoldás? Le kell(ene) cserélni férjet, feleséget? Ki kell(ene) lépni a családi kötelékből? Szomorúan hangzik, de néha ilyen súlyos döntéseket is meg kell hozni, mert az nem természetes, hogy az embernek a természetellenest kell elhordoznia! Isten nem szenvedésre, mártíromságra hívta el az embert, hanem arra, hogy istenképűségét (szeretetreméltóságát) megélve boldogan éljen. Isten ugyanis nem szenvedés-, hanem élet-párti! Nem azt kívánja az embertől, hogy inaszakadtáig küzdjön önnön sorsával, s így megállja a próbát, hanem azt, hogy hús-vér életében boldogan kiteljesedjék. Ehhez szükség van persze nem csak a felebaráttal, s a választott társsal való együttműködésre, de szükség van még - s ez a hívő ember "tudása" - a JóIstennel való kooperációra is. Nélküle ugyanis semmit nem cselekedhetünk, Vele együtt azonban még a lehetetlen is lehetségessé válik...

A léleknek ugyanúgy szüksége van pihenésre, mint a testnek. Ami a testnek a pihentető alvás, az a léleknek az Isten iránti bizalom naponkénti megélése. Aki Isten tenyerébe hiszi bele mindennapjait, annak életében a félelmek eltörpülnek, sőt teljesen eloszlanak. Az, aki Isten kezéből veszi sosrsának alakulását, az biztonságot, elrejtettséget, nyugalmat tapasztal, mert átéli, hogy az "Istenben bízóknak minden javukra van"...

Mert az ÚR igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik.
Zsolt 33,4

Az ÚR igéje... Jó, jó.. de melyik? Az ószövetségi vagy az újszövetségi? Mindkettő egyenlő súlyban és arányban? S melyik fordításban? S mi van a katolikus testvéreink "szent egyházi hagyományával" illetve azokkal a könyvekkel (deuterokanonikusok), melyek csak az ő Bibliájukban szerepelnek? És mi van a dogmákkal, vagyis az Egyház tanításával? Hamar belátható, hogy tulajdonképpen minden az "ÚR igéje"-kategóriájába sorolható, ami az Életről tesz bizonyságot. Arról, ami Istentől jön, Istenhez megy, amit Isten tart fenn gondviselő jósága által. Isten előtt nincs külön katolikus-, református-, evangélikus-, ember, Őelőtte csak ember van. Neki nem az számít, hogy valaki Allahnak vagy Jávénak szólítja, Neki csak az "számít", ha Őt valaki megszólítja... S mivel Ő Isten, ezért érti a szavak nélküli megszólítást/imádságot is.

Mi emberek szeretünk kategorizálni. Túlságosan is. (Ezért vannak előítéleteink is. Bizony, az első benyomásoknak soha nincs második esélye, ezért különösen is fontos, hogy az igenünk legyen igen, a nemünk pedig nem.) Isten azonban nem "kategorizál", nem ítél el, hanem megvizsgálja a szíveinket, vajon abban megvan-e a leglényegesebb tulajdonság: a hűség. Ő ugyanis hűséges teremtményeihez, az életüket "akarja" nem pedig a vesztüket, sőt, Ő még akkor is hű marad, ha a teremtményei elfordulnak Tőle!

Az "ÚR igéje" - mint meghatározás - tehát azt jelenti: minden, ami az istenadta Élet igazságát hirdeti. Így az ÚR igéje (értsd: Isten igazsága) nem csak a Bibliában, hanem mindenhol megnyilvánulhat. Isten ugyanis azért MINDENható, mert MINDENben kinyilatkoztatja Önmagát. Isten ott van MINDENben, a kicsiben és nagyban, a láthatóban és a láthatatlanban, az Életben és Halálban, az egész világMINDENségben, mert annak a RENDJE tulajdonképpen Ő maga... Ha Isten csak az Univerzum egyik sarkában lenne isten, akkor nem Isten lenne, hanem csak "istenség". Sajnos sokan képzelik Istent istenségnek, s ruházzák fel emberi tulajdonságokkal - félig vagy teljesen káoszt okozva önmaguknak, s nemegyszer másoknak... Ezért van ennyi szélsőségesen gondolkodó - kivétel nélkül minden népben és nemzetben!

Az ÚR igéjét valójában csak az érti, aki ráhangolódik az Istenre magára, az képes távlatokba helyezni annak üzenetét, aki az Életet feltétel nélkül tiszteli. Az élet tisztelete nélkül ugyanis nincs, nem lehetséges a "szentülés", legfeljebb a vallásoskodás, aminek a hithez nem, legfeljebb a hiszékenységhez van köze. Isten igéje tehát MINDaz, ami elvezet Őhozzá, s ezért Istent "ebbéli" MINDENhatóságában korlátozni dogmákkal, nyilatkozatokkal - tévút... Egyszer azonban mindenre fény derül, s nyilvánvalóvá válik az Igazság.

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!
Préd 12,1

Az ókori bölcsességirodalom brilliáns gyöngyszemei a Bibliánkban található Példabeszédek- és Prédikátor könyve. A hagyomány (ill. szentírási utalások szerint) Salamon királynak köszönhető ez a gyűjtés/szerkesztés. Annyi bizonyos, hogy az ókori embert is ugyanúgy elszomorította végessége, ugyanúgy kereste az élet nagy kérdéseire a válaszokat, mint a mai modern. A régiek sem érezték hosszúnak azt a néhány évtizedet, ami adatott nekik, ahogyan mi is szeretnénk még tovább élni - annak ellenére, hogy lényegesen magasabb az átlagéletkor manapság, mint akár csak jó száz évvel ezelőtt...

Fiatalon, amikor genetikailag/hormonálisan beprogramozottan habzsolni kívánjuk a fényt, nem sokat törődünk a végességünkkel, a halállal. A fiatalnak tényleg kisebb a veszélyérzete, ezért az idős (bölcs) tábornonokok a bunker biztonságából irányítják a fiatal katonák élet-halál csatáit... hiszen a harctéri "élmény" csak addig "cool", amíg az csupán elvonatkoztatás, videojáték vagy hollywoodi kápráztatás, a halál kegyetlensége, rideg valósága megfoszt minden illúziótól...

Fiatalon, saját elhatározásból bizony teszünk olyan dolgokat, amiket később mások unszolására nem tennénk meg, s elkövetünk olyan hibákat, amikre később egyáltalán nem vagyunk büszkék, sőt! Tetszik vagy sem, a fiatalkori könnyelműségekért, életvezetési melléfogásokért, mulasztásokért az árat később kell megfizetni - kivétel nélkül mindenkinek(!) -, s ráadásul kamatos-kamattal. Ez pedig nem a JóIsten büntetése, hanem az élet egyszerű törvénye. Nem Isten csapása, hanem az istenadta Élet törvénye, hogy életünk második felének minőségét az első felében elkövetett cselekedeteink határozzák meg, ahogyan Jézus URunk tanítja: "Aki szelet vet, vihart arat." Aki nem ültet fát, az ne panaszkodjon az árnyék és a gyümölcsök hiányára, aki nem gondol a holnapra, az a holnaputánban keseregni fog a tegnapokon...

Fiatalon Istennel járni, Őrá gondolni, beleszőni Istent az Élet-álmainkba - kiváltság. Az Isten-tudat, az Élet szentségének a fiatalkori megélése, az Élet kezdetektől való tisztelete nem mindennapi gyümölcsöket terem számunkra. Olyan lelki tisztaságot, szépséget munkálnak, melyek csillogása évtizedek múlva is erőt adnak. Mindezen megtapasztalások, élmények nélkül alig-alig lehet megtalálnunk lelkünk békességét, hiszen az élet nem csak az első két-három évtizedből áll, hanem az utána következőkből is, s annak is megvan a maga méltósága az Istenben, ha már nem mi, hanem mások "öveznek fel" minket...

Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.
Mt 18,(19)20

Jézus URunk jól tudta, szinte alig akad 2-3 ember, aki mindenben egyetértene... hiszen, akik egy akarattal kérnek (bármit is!), azt a Mennyei Atya megadja... megadná -, mert valahogy mégsem teljesülnek imakéréseink. Nem jól kérjük? Nem azt kérjük? Rosszkor kérjük? Valamit nagyon elronthatunk, mert Jézus URunk Egyházában kétezer év óta imádkoznak a neves és névtelen buzgó szentek -, de valahogyan világrengető, átütő eredményeket mégsem értek el "imamunkájukkal" a keresztények. Nem sikerült a keresztény világnak mintaországává válnia a világnak: "Látjátok, íme nekünk sikerült, kövessétek a példánkat!" Pedig a missziónk ez lenne: ízt adni a világnak, hiszen só és világosság lennénk...

Amerika, ahol az emberek még ma is büszkék a vallásosságukra - ne felejtsük el túlnyomó részben protestánsok foglalták el az "új világot", menekülvén az európai katolicizmus elől -, bizony célországa a kábítószernek, itt van a legtöbb regisztrált és illegálisan tartott fegyver, s a nagyvárosok kriminalitása talán itt a legelszomorítóbb... Azért a bűnözésben, az erkölcsi tobzódásban, a szociális igazságtalanságok újratermelésében, az olykor égbekiáltó politikai-gazdasági disznóságokban nem kell szégyenkeznie a jó öreg kontinensünknek sem... De mi ennek az oka?

A vallás? Esetleg Jézus URunk tanítása, ami felett eljárt volna az idő? Aligha... Sokkal inkább a valláshoz ill. az Istenhez való viszonyban kereshetjük az okokat. Először is: a hit az az önkéntességen, a személyes, bensőséges döntésen, a szabad elhatározáson alapul, de a célja nem az ÉN, az EGO kiteljesítése, hanem a közösségbe való integrálódás! Sokan mondogatják: "Otthon imádkozom, csak úgy magamban..." S talán még el is fogadhatjuk, igaz ellenőrizni nem tudjuk, mit jelent ez a "csak úgy", de a vallás "lényege" mindenek előtt a közösség, a communio. Ezt ünnepeljük, amikor a az úrvacsora szentségében együtt átéljük az Istennel való lelki közösség misztikus örömét.

A Szentírás nem véletlenül használja Isten és az ember kapcsolatára a férfi és nő kapcsolatának képét (A vőlegény: Krisztus - a mennyasszony: a Krisztusban hívők közössége, az Egyház). A párkapcsolatban rendkívül fontos az én, de van, ami az "ÉN" felett áll: ez pedig a "MI". Az "együtt-titok" az, ami táplálja két ember kapcsolatát éppen úgy, mint mint a közösségekét. Az "együtt-egymásért"-küzdelme az, ami igazán tartalommal tölti meg életünket... Az egység tehát valami olyan "felettébb nagy titok", aminek részbeni megértéséhez is elengedhetetlen az isteni kegyelem, megéléséhez pedig nélkülözhetetlen az Isten gondviselésében ránk áradó szeretetének befogadása. Ha ez sikerül, akkor nemcsak közöttünk van Isten, de mi is Őbenne vagyunk, s ilyenkor tényleg csodás dolgokra képes az emberi közösség...

A bűn nem fog uralkodni rajtatok...
Róm 6,14a

Merész kijelentésekben soha nem szűkölködik Pál apostol, de a tisztán/tisztábban látás miatt mindenek előtt azt kell megvizsgálni: Mi is a bűn valójában? Bűnnek tartjuk ugyanis nem csak a rossz megcselekvését, de a jónak az elmulasztását is, így aztán "nincs igaz egy sem, aki ne vétkezett volna", hiszen ki meri azt állítani, hogy soha, de soha nem mulasztott el semmit? Annyi bizonyos, hogy a bűnt nem csak relativizálta/átkeretezte az ember az elmúlt évszázadokban, de arra is kimondta, hogy bűn - élen az (nagy)egyházi vezetőkkel -, ami nem volt az... Így aztán elterjedt az tévhit is az egyházra néha odafigyelő köznépben, hogy bűn maga a szexualitás is. Aki egyszer mégis erkölcs/morál-történettel foglalkozna, bizony nem egyszer csavargatná a fejét - gondoljunk csak a viktoriánus korszakra!

De mi is a bűn valójában? A bűn-fogalom általában úgy él az emberek tudatában, hogy bűn az, ami törvénybe ütköző; illetve bűn az, ami lelepleződik, és így büntethető. A bűn "megoldása" tehát a büntetés. Persze ez is az evilági felfogás szerint. Ha azonban minden bűnnek a büntetés lenne a kompenzálója, akkor az egész emberiség folyamatosan börtönben ülne... Hiszen, ha szigorúan vesszük, akkor minden nap bűnöket követünk el, de ezeket a dolgokat hibáknak, vétkeknek, mulasztásoknak fogjuk fel - talán azért is, hogy könnyebben számoljunk el lelkiismeretünkkel.

A bűnnek azonban van más megoldása is, a megbánás. Ha az ember olyan dolgot követ el, ami erkölcsileg helytelen, de megbánja azt, és megpróbálja jóvátenni, megpróbál megszabadulni bűnétől, akkor a büntetés "elhagyható". Sokan vélik úgy, hogy a múlt sokkal erkölcsösebb volt, azonban a jelen totálisan romlott. Tény, hogy sokkal több negatív információ éri el az átlagembert manapság, mint 80-100 évvel ezelőtt, s tény az is, hogy a bűn megjelenési formáiban - már csak a technológiai fejlődés okán is - rendkívül változatos, de azért ne feledjük, hogy volt nekünk egy véráztatta, két világháborúval is megvert huszadik századunk!

A bűn nem más, mint Istentől elválasztó állapot. Hiány-helyzet, melynek az egyedüli megoldása, hogy megszűnjön a "hiány". Hiába mondogatja valaki azt, hogy nem vagyok éhes, ha korog a gyomra, azaz hiába erősködik valaki, hogy megnyugodott sorsában, valójában békességet csak akkor nyerünk, ha életünket "isteni távlatokba" helyezzük. Azért isteni, mert halálon túlmutató, hiszen a halál számnkra végső, létünk lényegét érintő kérdés, s ki az, akit közömbösen hagyna a saját halála?

Mi tehát a megoldás? Lehetek-e bűntelen, ebben a bűnökkel terhelt világban? Ha bűntelen nem is leszek soha, bűn-kerülő életet élhetek. Ezt hívják kegyelmi, krisztusi életvezetésnek. Különleges állapot ez, mert ebben megváltozik az ember viszonya felebarátaihoz és tárgyakhoz, ugyanakkor naponta észreveszi, hogy a szeretet kicsiny gyertyafénye képes a bűn sötétségének hatalmát "csodásan" szertefoszlatni...

"Te így beszélsz: Jaj nekem, mert az ÚR kínnal tetézi fájdalmamat! Belefáradtam a sóhajtozásba, nem találok nyugalmat!"
Jer 6

Fenti mondat Jeremiás próféta szájából hagzik Bárukhoz. De ki ez a Báruk, aki a Bibliának csupán négy fejezetében szerepel? Mostanság úgy mondanánk, hogy Jeremiás próféta "személyi titkára" és egyben közeli barátja volt. Együtt élték át Júda királyságának 18 utolsó, viharos évét, Jeruzsálem szörnyű lerombolását. A megpróbáltatásokba Báruk belefáradt. Nem kicsit, nagyon... Báruk mély depresszióba esett.

Bár ezt a fogalmat 'depresszió', az ókori ember nem ismerte - helyette inkább azt mondták "gonosz szellemek gyötrik" -, s valljuk meg őszintén, ez az irodalmi megfogalmazás sokkal valóságosabban jeleníti meg az átlagember számára a lélek "nyomott" állapotát, mint bármilyen pontos, tárgyilagos szakorvosi zárójelentés. Benne van ugyanis az keserűség, ami akkor gyötri az embert, amikor nem látja nem csak a célt, de a kiutat sem az adott keserves helyzetből.

A depressziónak az okait sok-sok mindenben keresik-kutatják, de valójában olyannyira összetett mechanizmusok befolyásolják a kialakulását, hogy igazából egyfajta harmónia-felborulásról, testi-lelki disszonanciáról beszélhetünk. Az okok között lehet genetikai, de "szerzett" is. Egykoron a szakértők úgy tartották, hogy a depressziós emberek azért isznak, cigarettáznak és használnak tudatmódosító szereket, hogy csökkentsék a depressziót, ma már tudjuk, hogy ez fordítva is igaz lehet: akik ezekkel a szerekkel élnek, nagyobb valószínűséggel lesznek depressziósak és szorongók.

A hívő ember "rájött", megtanulta/átélte/felismerte, hogy lelki disszonancia az Isten hiányából fakad, ezért újra keresi a kapcsolatot a Teremtőjével. Aki rádöbbent arra, hogy a végső cél maga az Isten, azaz Istenben, Isten által megismerni a teremtettséget, az megtalálta a CÉLT, létének értelmét, hiszen a megismerését az élet, a létezés csodáinak izgalmasabbnál izgalmasabb kutatását csak abbahgyni (halál!) lehet, de befejezni soha... Aki célként múlandó emberi dolgokat tesz meg, az idővel csalódik, mert az emberi célok bár nagyon fontosak, örömet adnak, de végső békességhez, a lélek nyugalmához nem tudnak elvezetni. A hívő ember bölcsessége, hogy sorsunkat egyedül csak Isten-tudatban vagyunk képesek elfogadni, hiszen kinél másnál kap(hat)nánk meg az Élet nagy kérdéseire a választ, ha nem annál a Teremtő Istennél, aki az Élet és a halál URa?

Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az ÚRnak lángja.
Énekek 8,6

A szerelemről már sok bölcs gondolat fogant meg az elmúlt pár ezer évben - nem véletlenül. Ez az egyik legnagyobb titok (az élet után), s jellemformáló ereje mindenki számára a legnyilvánvalóbb - ahogyan a népi szólás is tartja: "Szerelmet, füstöt nem lehet eltitkolni." A szexualitás, mint a párkapcsolat alapja - szexus nélkül ugyanis csak barátságról beszélhetünk -, isteni rendelésen alapuló biológiai program, aminek ideológiai-, vallási alapon ellenszegülni lehet ugyan, amit erőszakosan átformálni persze lehetséges, de súlyos árat kell fizetni érte. A természet ellenében megint csak 'lehet' élni - modern társadalom (s ennek következményei: pl. környezetszennyezés!) -, de Isten rendelése, s emberi alap-vágyakozásunk, hogy a természet rendjével harmóniában éljünk.

Érdekes megfigyelni azokat a teoretikusokat, akik szócsövei egy-egy irányzatnak, felfogásnak a férfi és nő kapcsolatát illetően. Van, aki szerint a függetlenség (értsd: csak magamért felelek) mindennél fontosabb, ezért a szingli létet választja. Van, aki szerint a nő pszichológiai alapprofilja a hűség, s a férfié meg a hűtlenség... Így az iszlámhitűek számára engedélyezett a többnejűség; amit ők sokkal tisztességesebbnek, s a nő számára is méltóságteljesebbnek tartanak, mint azt, amikor valaki csak szeretőt "tart", de kötelezettséget a másikért nem akar vállalni; bár megjegyzik, hogy az iszlám többnejűség csak ugyanolyan mítosz csupán, mint a keresztényeknél a tényleges, valódi monogámia...

Az igazság az, hogy férfi is meg a nő is: ember, de egymás nélkül csak félemberek! Ha egy társadalom - legyen az nyugati vagy iszlám berendezkedésű -, de csak az élményekre/élvezetekre koncentrál, s a előjogokat, vagy másfajta jogokat ad férfinak és nőnek, akkor alapvető antropológiai-, pszichológiai-, ismerethiánnyal küszködik. Az ember, ha fél-emberként is él, az emberségét azonban teljességben éli meg, ezért az embereknek egyenlőek a jogaik és kötelezettségeik! Ezért férfi és nő konszenzusa csak akkor valósulhat meg, ha nem egymásnak alárendeltjei, hanem a teremtettség rendje szerint egymás mellé rendeltek.

Ennek a legszebb példája az igazi szerelem. Már ez is nyomorúság, hogy a szerelem elé oda kell tennünk az "igazi" jelzőt. Miért van nem-igazi szerelem is? Ha lenne, akkor az már nem lenne a valódi... tehát az már nem szerelem! A 'valódi' szerelem attól az, hogy benne az Isten kölcsönösségi (ajándékozás/elfogadás) akarata történik: ilyenkor egy a kettő, azaz párban vannak... Ennek az egységnek a tüze az EGY-ből táplálkozik, Aki az Élet adója. Ezért, aki Istent megnyilvánulásait (ezek mindig pozitívak, mert Isten élet-párti, ezért nevezzük Őt a "kegyelem Istenének") keresi az mindenhol az életben, az tulajdonképpen azt teszi, ami a legizgalmasabb kaland az életben: önön, s a világ létének végső okára adott válaszokat megvizsgálni. Ennek felfedezésörömét megélni/átélni pedig csak közösségben lehet, s legmélyebben, legőszintébben csakis a párkapcsolatban... Hát ezért annyira csodálatos a szerelem, mert Isten "lényegisége" van belekódolva!

És tudjuk azt is, hogy a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bűnösök, a szentségtelenek és a szentségtörők, az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok, a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a hazugok, a hamisan esküvők ellen, és mindaz ellen, ami csak ellenkezik az egészséges tanítással.
1 Tim 1,9-10

Ha Saul-Pálnak igaza lenne abban, hogy a "hitetlenség" és az "egészségtelen tanítás" az "egy kalap alá" vehető az apa-, és anyagyilkosokkal -, nos akkor nem is lenne semmi kivetnivaló abban, hogy protestáns eleinknek - Szent Bertalan éj (1572. aug. 23-24 éjszakája, hugenották!) -, ezrével vágták át a nyakukat CSAK AZÉRT(!), mert nem úgy hitték, nem úgy akarták hinni ugyanazt az Istent, ugyanazt a Krisztust, ahogyan azt a korabeli római katolikus egyház rajongó vezetői, s politikai szövetségesei szerették volna.

A nagy teoretikusok/ideológusok - hiába is tagadnánk, ilyen volt Pál apostol is, s az ún. óegyházi atyák közül jónéhányan - minden korban, könnyen és hamar a másképpen gondolkodók ellen fordulnak. Aki másképpen gondolkodik, annak más az értéklátása, s ugyanazon tényekből kiindulva más következtetésre jut, s a rajongó ember ezt a "más(ik) utat" képtelen elfogadni. A maga igazát szélsőségesen képviselő nem tudja elviselni azt, ha sérül, ha csak egy karcolás is esik az ő meggyőződésén, sőt, személyes támadásnak véli, ha a másik józan érvekkel felvértezve áll a szószilánkjai záporában. Az ilyen ember - ha hihetünk az ezzel foglalkozó idős mesterembernek - olyan, mint a kristálypohár: ha ugyanis azt megütjük kicsit erősebben a késsel vagy villával, az mintegy "eltárolja" ezt a hullám-energiát, s hónapokkal később, minimális behatásra képes széttörni...

A törvény tényleg jó -, ha betartják. Az alapprobléma csak éppen az, hogy aki elfogadja, hogy a törvény jó, az nem törvénytelenkedik, aki pedig "tesz a törvényre", azt nem tartja vissza a törvény megszegésének kemény büntetési tilalma sem. Hiába hozzák a törvények százait, ezreit, milliót világszerte - érdekes módon a világ nem lett ettől érezhetően jobb! Ezeknek az emberi törvényeknek a nagy része ugyanis értelmetlen, hiszen azok csak egyes, hétköznapi ember számára felfoghatatlan nagyságú/erősségű érdekcsoportok politikai-gazdasági hatalmát biztosítja. Sajnos az ember ugyanúgy öl, lop, csal és hazudik, mint a korábbi évszázadokban, csak most a törvénytelenséget még szélesebb skálán lehet "megélni" - lévén bonyolultabb a világ!

Amikor az embereket már törvénnyel kell fegyelmezni az Isten-, és emberszeretetre, akkor a hit már rég elveszítette eredeti jelentőségét és szerepét. A hit ugyanis - mivel a szeretet Istenéről szól -, az mindig önkéntes, szabad és szelíd - ha valódi hitről beszélünk! Éppen ezért, minden, ami ez ellenébe "megy", az az Isten akaratával ellenkezik, s ezért nem áldás, hanem átok kíséri... Ha egy vallás már minimálisan sem tükrözi az Isten szeretet-akaratát, akkor az emberi csoportosulás csupán, függetlenül attól, hogy milyen "erős" dogmatikával próbálja igazolni magát. Azt pedig a történelemből megtanultuk: minden, ami emberi akarás, az egyszer elmúlik...

Tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek.
1 Thessz 4,11

A JóIsten szava teremtő hatalom... Nekünk is adta a szó adományát, melyet helyesen és jól használva fantasztikus dolgokat "teremthetünk" -nem csak képzeletben, de valóságosan is. Így tudunk szavakkal vigasztalva, erőt adva, másokat bátorítani egy-egy tragikus életesemény után az újrakezdésre, s teremthetünk olyan világot, melyben a lélek megnyugodhat.

Istenünk azonban kézzel is megajándékozott minket! Ez a csodálatos "szerkezet" képessé tesz minket arra, hogy formáljuk vele az anyagvilágot, s egymásnak az életét megkönnyítsük mindazon dolgokkal, amiket elkészíthetünk. Isten arra adta a kezünket, hogy jó dolgokat készítsünk általa. Megromlott természetünk miatt azonban nagyon hamar a simogatásra, óvásra, védésre adott csodálatos szerkezet gyilkoló-eszközzé vált, s Ábel áldozatául esett Káin bosszúvágyának. Mert, amit kigondol az agy, azt megcselekszi a kéz! Így csinált kardot, ágyút, rakétát és atombombát az ember, hogy pontosan azt tegye, amire NEM RENDELTE a Teremtője. Az ÚRIsten ugyanis arra rendelt mindannyiunkat, hogy óvjuk, védjük "hajtsuk uralmunk alá a földet", azaz jó gazda módjára vigyázzunk rá...

A nagy dolgok mindig csendben mennek végbe. A boldogság, emberlétünk harmóniájának megtalálása nem dübörgő zenében, hajnalig tartó dorbézolásban található meg, hanem a csöndes felismerésekben, melyek odaterelgetnek minket az Élet lényegéhez. A munka, mely az alkotás örömét hordozza, kiteljesíti a lelket és segít abban, hogy megtaláljunk helyünket a világban. A becsülettel végzett munka - mert vannak sokan, akik hitványul végzik feladataikat(!) - elismerést teremt, s önbecsülésünk növekedéséhez vezet. Bolond világunkban az az általános nézet - főleg fiatalok között, hogy a munka "szükséges rossz", s aki ügyes, aki "cool", azt tudja hogyan lehet pénzt szerezni - munka nélkül is. Az, hogy hova vezet ez, már részben látható, tapasztalható a világ egyértelmű romlásában - még ha a fősodrású média másképpen is prezentálja a valóságot.

Kezünkkel dolgozni jó, mert a kezek együtt munkálkodásának harmóniájában megtalálhatjuk Isten teremtett világának szépségét is. Ahogyan az ujjak siklanak a hegedűn, ahogyan kezünk alatt rendbe-szedjük környezetünket, úgy rendeződünk/tagólódunk bele mi is Isten teremtett világába.

Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. Ekkor így szólt hozzá Jézus: "Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.
Mt 26,51-52

Egyedül a JóIsten a megmondhatója, hányszor rántottak már kardot a szeretet és békesség Istenének nevében... Évszázadokon át triumfáló keresztény királyok, hódító mohamed-utód-kalifák vagy római elnyomás ellen harcoló félmilitarista vallásos zsidó mozgalmak -, s a sort lehetne folytatni. Mi készteti az embert emberemlékezet óta az erőszakra, a másik eltiprására, megsemmisítésére? Ösztön? Isteni predesztináció, esetleg hibás gének? A válaszok meglehetősen sokrétűek lehetnek, de igazából egyik sem ad teljesen megnyugtató megokolást...

Annyi azonban bizonyos, hogy az erőszak - nyilvánuljon az meg bármilyen formában is - eleddig még mindig csak erőszakot szült. Emberi örök reakció: "Ha Te így, akkor én meg úgy!"; azaz: "Amilyen az 'Adjon Isten!' - olyan a 'fogadj Isten'. Ezen az "ördögi körön" belül megállapítani, hogy ki tette meg az első erőszakos lépést, hogy ki ütött először - ma más lehetetlen. Ahogyan az is, hogy az ember önerőből száműzze az erőszakos gondolatokat. Rabjai vagyunk önmagunk természetének.

Ami lehetetlen az ember számára, Istennél lehetséges. Kilépni az "kapok-adok" erőszak-törvényű örök körfolyásból csak az tud, akinek szívében békesség honol. Nem egyszerű "világi" béke, mely múlandó, s békében is a harcra készülő - az ilyen 'béke' idővel elmúlik, s elsorvasztja a szív szép érzéseit, hanem az a békesség, amit egyedül csak Isten képes adni, amely békességet a halál rettenetes ereje sem félemlíti meg.

Az igazi béke nem reményteljes emberi békepaktumokban, hanem Isten és ember, Teremtő és teremtmény örök szövetségében rejlik. A múlandóság alá vettetett teremtmény ugyanis mindig az örökre, az elmúlhatatlanra vágyik - ezért van éhség és szomjúság bennünk az Isten után -, s ezért megnyugvást számára csakis az Örökkévaló megismerése adhat. Ha majd minden emberszívből kikopik a bírhatnámság, a megsemmisítésre törekvő gonosz indulatok, s gyökeret eresztenek a szívekben az isteni távlatok - akkor lesz végleges megnyugvás.

Eladdig azonban még várnunk kel egy keveset... s bizonnyal sok-sok vér fog még az ember pusztító esztelensége miatt elfolyni, égbe kiáltó jelül: semmit nem értettünk meg az Isten akaratából. Aki viszont nem a kardra (az erőszakra), hanem a szeretetre voksol problémamegoldásaiban, az előtt az örökkévalóság távlatai nyílnak meg...

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.
1 Kor 3,6

Az Élet legnagyobb csodája a növekedés... Ennek a csodának a megélése a gyarapodás, ami az élet értelmét adja. Aki a gyarapodást csak egyoldalúan - anyagiak halmozása, testi élvezetek hajszolása - éli meg, az érdekes módon életminőségében nem fog emelődni, növekedése csak önzésében mérhető. Az önző ember tulajdonsága, hogy nem osztja meg sem javait, sem "önmagát" másokkal, de annyit kíván birtokolni a máséból, amennyire csak lehetősége van.

Az Isten országának értelmét is a növekedés adja. Ez nem azt jelenti, hogy az egész Földet a kereszténység fája kellene hogy borítsa, de ennek kellene a legmagasabbnak lennie. Az, hogy ez a fa még áll, egyedül a JóIsten kegyelme, mert az egyháztörténetből megtanulhattuk, hogy az önző, hataloméhes ember számtalanszor tördeste Krisztus Egyházának faágait.

A növekedéshez mindig idő kell, s mivel az időnk kevés - oly sok mindent szeretnénk megismerni a világból(!) -, ezért türelmetlenkedünk. Pedig a türelem hiánya csak bajt, problémát okoz. Nem véletlenül, de nagyon sokszor sajnos hiába mondogatjuk: "Mindennek rendelt ideje van!" Az ember, amikor a világ megismerésének izgalmában van, akkor nehezen inthető józanságra. Nem lehetetlen, de valóságos művészet ez: elmagyarázni egy fiatalnak - aki ifjúsából fakadóan habzsolni szeretné a fényt -, hogy csillapodjék, mert nem marad le semmiről... Sok-sok szülő, pedagógus forgolódott már álmatlanul ágyában, mert úgy érezte, nem sikerült megvilágítania azt, ami egyébként olyan nyilvánvaló.

A "rendelt idő" azt jelenti, hogy az Életnek időre van szüksége ahhoz, hogy megnyilvánulhasson az Istentől kapott ereje. Mesterséges körülmények között, tápszerekkel, növekedésfokozó mérgekkel - mostanság génmanipulációval(!) is - lehetséges előállítani élelmiszernek nevezett műcsodákat, de ezek olyanok is... Eleddig még mindig kiderült, hogy amit a JóIsten alkotott, az sokkal jobb volt, mint az a produktum, amivel az okoskodó embert a jót jobbítani akarta! (Az pedig különös fricskája az embersorsnak, hogy az a "jó", amivel tökéletesíteni akarta az ember az életet, az többnyire csak nyomorúságot hozott. Felülmúlni a JóIstent - hiába a kígyó megejtő sziszegése: "Eritis sicut Deus/olyanok lesztek, mint Isten -, a véges ember nem tudja.

Az élet csodájának, nagyszerűségének felismerése egy-egy pillanatban csak nagy odafigyeléssel és alázattal lehetséges, de a generációkon átívelő növekedés-csodát már könnyebb észrevenni. A keresztény ember ezt hívja áldásnak, azaz Isten láthatatlan erejének az életes megyilvánulása.

URam, légy kegyelmes hozzám! Gyógyíts meg engem, mert vétkeztem ellened!
Zsolt 41,5

Betegen mindenki csak önmaga árnyéka csupán... De ki a beteg? Aki nem egészséges? Mi az egészség? Az egészség nem csak arról szól, hogy éppen nem vagyunk betegek... A betegség fogalmi meghatározásától is függ, mit jelent betegnek lenni. Egyik Németországban végzett felmérés szerint az ottani társadalom alig 15%-a egészséges! Szív-, és érrendszeri betegségek, elhízás, s egyre inkább "feltörekvőben" a lelki instabilitás következtében előálló kórképek. Az ún. pszichoszomatikus betegségek lassan átveszik a vezetést a klasszikus betegségek (daganatos) előtt. Nem csoda tehát, ha a társadalom túlnyomó része nem boldog, hiszen a maradék 85%-nak naponta meg kell küzdenie valamilyen személyes testi-lelki bajával!

De mi tesz beteggé? A környezeti tényezők rendkívül fontosak, de egyrészt azokon elég sokszor képesek vagyunk változtatni (ha akarunk!), másrészt a külvilágra adott reakcióink belső világunk egyensúlyától is függ. Azok, akik milliók sorsáról döntenek, akiknek hatalmuk van arra, hogy legyen mindenkinek munkája vagy éppen ne legyen - megvalósítandó projektje bőven van az emberiségnek -, nagyon is jól tudják, mi teszi beteggé az egészséges embert: a félelem! Az emberek félelmeik részbeni leküzdése miatt cigarettáznak, isznak alkoholt, drogoznak, vagy éppen eszik túl magukat... Ha nem kiszámítható még a közeljövő sem, ha nincs értelme a takarékoskodásnak, mert a félretett megtakarítások csak veszítenek értékükből, ha az elért eredmények feletti örömöt rögtön megfelezi az elvesztésének a reális kockázata, akkor nem csoda, hogy könnyen kibillenünk az élet többé-kevésbé "normális" kerékvágásából.

A zsoltáros gyaníthatóan még nem is sejthette, mi fán is terem az a pszichoszomatika, de azt nagyon is jól érezte, hogy életminőségét alapvetően meghatározza Teremtőjéhez való viszonya! Aki távol(abbra) van Teremtőjétől, mert vétkei, mulasztásai elhajlították Tőle, az fogékonyabb/esendőbb a betegségre, hiszen élete nem EGÉSZ. Az ember ugyanis teljességre teremtett lény, de teljességét csak Istenben találhatja meg, mert egyedül dinamikus Isten-tudatában kaphat csak választ létének leglényegét érintő kérdéseire! "Honnan jöttem ebbe a világba, hová megyek ki belőle, s miért éppen az a sorsom, ami?" - olyan kérdések ezek, melyek egy életen át kíváncsiságban tartanak minket.

Meggyógyulni azt jelenti: visszatalálni az EGÉSZBE. Ebben éppen az a csodálatos, hogy korlátozottságunkban is birtokolhatjuk az EGÉSZET, megfogyatkozott egészségben is mienk lehet a teljesség öröme. Visszatalálni Őhozzá akkor tudunk, ha készek vagyunk beismerni: mindenben Isten az ÚR...

Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót.
Ézs 61,1-2

Az ítélet és kárhozat félelemkeltő víziója gyakori tartalma ma is a felismerést elősegíteni igyekvő prédikációknak. Különös, hogy éppen az erőszakmentességet hirdető Názáreti tanításán tájékozódó keresztyénségben a mai napig erősen él a meggyőződés: Isten azért egykor majd mégiscsak bosszút áll. Pedig Jézus szerint sokkal inkább láthatjuk az emberi harag, gyűlölet, keményszívűség beteljesedését a kívül maradók siránkozó, fogcsikorgató dühében, mintsem Isten rájuk lesújtó haragját. (Ahogy Luther számára is a pokol elsősorban nem az a hely, ahová Isten kipenderít egyeseket, hanem azok gyülekezőhelye, akiknek saját önhittsége nem engedte Istent szeretni, és megbotránkoztak kegyelmén.) Nem Isten taszít el minket magától, hanem mi nem leszünk képesek asztalához ülni, a többi kegyelemre szorulóval együtt feléje futni, mert látva a feltétel nélküli kegyelem diadalát, látva, hogy ki mindenki szalad oda megelőzve minket, megtorpanunk, mert utunkat állja a szívünkbe fel nem oldott harag, gyűlölet, bosszúvágy.

Már keresztelő János - aki fejszével és szórólapáttal, vagyis az isteni bosszúállás eszközeivel "szerelte fel" - a rá jellemző nyíltsággal kérdőre vonja Jézust, mikor kérdezteti tanítványai által: "Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?" Amikor Samárián keresztülvonulva nem fogadják be őket egy faluba, a tanítványok reakciójában nem pusztán az emberi indulat gátlástalan kiélése figyelhető meg: "Akarod-e, hogy tüzet kérjünk az égből, hogy megeméssze őket?" Megvan ennek a nagyon is igazolható vallási alapja, éppen akár alapigénk utolsó mondatában: eljött végre a bosszúállás napja.

Jézus sokak szemében felemás igazsága - a kegyelem felvállalása és a bosszúról való lemondás - vélhetően nem csak ellenfeleit hergelte - hiányérzetüket a végletekig fokozva - hanem tanítványai és szimpatizánsai kiábrándulásához, csalódásához is vezethetett, és komoly szerepe lehetett Júdás árulásában, Péter tagadásában és mindegyikük tehetetlenségében, hiszen a kard hüvelyébe történő visszaparancsolása után nem maradt használható eszközük. Jézusi igazság: Ha a kegyelem mellett a bosszú is része a végső megoldásnak, akkor a kegyelem előbb utóbb elvész, és végül csak a bosszúállás marad.

Isten szeretetölelésében élünk és halunk. Feloldódhat bennünk minden félelem, ennek nyomán minden harag, gyűlölet, bosszúvágy. Erre adott nekünk a kegyelem esztendeje. Hogy Isten szeretete lebontsa önigazságunkat, és feloldja mögötte rejtőző félelmünket, haragunkat, bosszúvágyunkat. "Ha fellobban benned a gyűlölet lángja, vagy irigység fog el, vagy ha bosszúért lihegsz, gondold meg, hogy Krisztus mennyi könnyel és kiáltással imádkozott érted és minden ellenségéért, noha igen könnyen bosszút állhatott volna rajtuk." - írja Luther. Döbbenetes, ahogy a keresztre feszített Isten Fiának egyetlen fenyegető, bosszúálló szó sem hagyja el az ajkát, de minden egyes szava a kereszten is minden irányba kegyelem és kegyelem...

...és senki sem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről: ezek nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, ezek követik a Bárányt,
Jel 14,3b-4a

De a 144ezer kiválasztott igen, akik természetesen a Jehova tanúi közül kerülnek ki... Nem akarom bántani szegény Jehova tanúit, de szervezetük gyönyörűen példázza azt az örök emberi törekvést, hogy a megválaszolhatatlanra is választ adjon. Aki teologizál - s valahol minden istenhívő egyben teológus is a maga módján -, annak tudnia kellene, hogy az emberi okoskodás az isteni kategóriákban nem érvényesül(het)! Persze Jehova tanúi elszánt hitszónokai még most is meggyőzendő ellenséget látnak másfelekezetűekben, nemkülönben az istentelenekben. Persze, ahol az ószövetségi kötáblás törvényt az újszövetségi kegyelmi elé teszik, az ott teljességgel "normális" viszonyulás...

Akit valóban a Szentlélek érintett meg, az tud a sorok között is olvasni és nyilvánvaló számára, hogy melyek a Bibliában azok részek, melyek valóban Istentől ihletettek, s melyek azok mondatok, melyek egyértelműen emberi, akarnok mondatok. Ezért ha valaki komolyan gondolja, hogy Istentől ihletett az ilyen mondat, mint: "ezek nem szennyezték be magukat nőkkel" - nos, az ilyen ember "elsőosztályú" manipulálható alanya az olyan szektás vezetőknek, akik beteljesítik önmagukban a jézusi példázatbeli mondást: "vak vezet világtalant"...

Sajnos a keresztény vallás különösen is ellenségnek tartja a testet, jóllehet ilyet Jézus URunk sohasem tanított. Emberi okoskodás az is - sajnos saul-páli "ajánlás" - , hogy bűnös, testi kívánságokat öldökölni kell az óemberi testben, holott a vágyak, érzések harmóniáját az Isten teremti meg azok lelkében, akik felismerték Őt... Saul-Pál maga nőtlen volt, házasságra való alkalmatlanságát, ill. a házaséletről való lemondásának okát csak sejteni tudjuk, de annyi bizonyos, hogy az egyháztörténelem jelesül bizonyítja, hogy azok az egyháziak, akik látható életükkel csak megvetést és botránkozást váltottak ki a normálisan gondolkodókban, azok a vezetők a nemlátható lelki életükben is egyértelműen deformáltak voltak, hiszen aki természetellenes életében, az hitéletében is az! Ahogyan nem lehet gyengéd szerető az sem, aki gátlástalanul könyököl, agresszív a közlekedésben. Ha gátlástalan az élet egyik területén, akkor gátlástalan a többi területén is!

Éppen ezért, aki nem ismerte meg a szerelem egész életre szóló önkéntes elkötelezettségét, az hogyan lenne képes "Isten szerelmeseként" beszélni Őróla? Az, aki a legszebb testi-lelki találkozást férfi és nő között úgy definiálja, hogy az egy "szennyes, csúnya dolog", az sem az Életről, sem az Istenről nem tud semmit. Az Élet ugyanis maga az Isten, Ő ott van mindenben és mindenekben! A Bárány követése nem azt jelenti, hogy hétről-hétre kultikusan imádni kellene a deformált istenelképzelést, hanem napról-napra cselekedni kellene az Isten életes akaratát...