Életünk folyamán sok hibát elkövetünk, s némelyik következményét olykor egész életen át hordoznunk kell... Ezeket nem egyszer büntetésnek véljük, jóllehet nem minden hiba bűn, de minden bűn hiba! Hiba ellenkezni az Isten életet védő akaratával, de ez bűnné akkor válik, amikor belátjuk, hogy ezáltal megfosztjuk magunkat valami visszahozhatatlanul széptől... Ha az életet egy vízzel teli edénynek képzeljük el, melyből a víz (életerő) szép lassan elcsordogál, akkor életünk végül is perspektívanélküli, hiszen milyen holnap-kép az, mely a fogyást, a kiszáradást vizionálja, sugalmazza? Lehet azonban életünk cserépedényét úgyis látnunk, hogy, amikor beleszületünk ebbe a világba, akkor az még üres, s Isten sok-sok élménnyel színültig tölti azt, hogy "beteljék" életünk... S, aki az "élettel betelve" megy ki ebből a múlandó világból, az végtelen boldog embernek mondhatja magát.

Az evangélium üzenete az, hogy Isten kegyelme minden emberi képzeletet felülmúló - s bár Isten túláradó kegyelmét látva mások életében minden emberben sérül az igazságérzet: Hogyan lehet, hogy az a másik mégis megúszhatta bűnei következményeit(?) -, de ha a büntetést mi magunk vagy szerettünk kerüli el, akkor nincs számottevő ellenvetésünk, éppen ellenkezőleg. Bizonnyal az élet nagy "húzásai", melyek balul is elsülhettek volna, mindenkinél egy kicsit más reakciót váltanak ki. Az egyik elővigyázatosabb lesz, s változtat életstílusán, a másik pedig még többet kockáztat, mert úgy véli, hogy szinte sebezhetetlen. Az élet viszont olyan, mint a hegymászás. Hiába a legtapasztaltabb hegyi vezető, a lavinaveszélyt olykor a legprofibbak sem láthatják előre! Ezért alábecsülni a magas-hegyeket ugyanolyan tévedés, mintha valaki nem veszi figyelembe, s nem számol az élet kiszámíthatatlanságával.

Isten gondviselő kegyelmének az egyik legmarkánsabbja: a felismerés, amikor megnyilvánul, kiviláglik: Isten szeretete átölel, s megtart minket szeretteinknek, s szeretteinket is megtartja nekünk. Isten azonban törvényt is adott, s az élet törvénye a halál valósága is. Isten éppen azért Isten, mert Mindenható, mert úgy is, és akkor is ad(hat), amikor elvesz. Éppen ezért, aki az ÚRban hunyt el, az nem egyszer, s mindenkorra szűnik meg létezni, hanem Istenhez "ment át", hogy ott létezzen tovább... Hogyan? Az élet után a legnagyobb titok ez, melyről csak sejtéseink vannak. Jézus URunk tanítása szerint "sok hajlék van" odaát, s aki hiszi és próbálja életében az Isten szeretetét továbbadni - az reménység szerint közösségben lehet nem csak Istennel, de "Istenben" mindenkivel is, akik számára nagyon fontosak...

A Filippieknek írt levél keletkezési helyére vonatkozóan annyit tudunk, hogy ezt a levelet Pál valamelyik - római, caeserai vagy efezusi(?) - fogságából írta. Jelen pillanatban nincs egységesen elfogadott álláspont a levél keletkezési helyére vonatkozóan, mindegyik mellett megfontolandó érvek szólnak. Az egyedüli biztos, hogy Pál az írás idején olyan börtönben - valószínűleg ez házi őrizetet jelentett - raboskodott, amelyben viszonylag szabadon érintkezhetett a külvilággal. (Ez az emberségesebb bánásmód római állampolgárságának "járt", amit még tehetős apja vásárolt neki... Saul a műveltségét - gyerekkorától több kultúrában nevelkedett -, azt hogy több nyelven kiválóan írt, beszélt, szülei gazdagságának köszönhette.)

Pál nem meghalni akar, de bizonytalan jogi helyzetében számol a legrosszabbal is, s amikor mérlegre teszi életét és Krisztus-hitét, akkor "mindent kárnak és szemétnek" ítél meg, ami nem Krisztust közvetíti számára. Pál éppen ebben a levélben himnikusan szól Krisztus mindeneket átfogó szeretetéről. (Megfogalmazása tipikusan szemita szemléletet fejez ki, amely a görög szemlélettől eltérően nem annyira a dolgok lényege iránt érdeklődik, mint a dolgok és személyek funkciójára kérdez rá. Vagyis a himnusz itt nem azt mondja ki Krisztusról, hogy Isten, hanem azt állítja, hogy isteni méltóságot birtokol, azaz: ugyanazt a tiszteletet mondhatja magáénak, mint maga az Atyaisten.) Pál, mint "Krisztus szeretetének foglya" saját példáján mutatja be az eszményi keresztény embert, aki nem a "testben" bizakodik, sem a gazdagságban, sem születési előjogokban, hanem egy radikális, Istennek való kiszolgáltatásban, "lelki szegénységben" egyedül az Úrban találja meg életének értelmét, gazdagodását.

Sokan, sokszor félreértették, olykor szándékosan félremagyarázták ezt az igehelyet, levonva belőle azt a végkövetkeztetést, hogy ebben a földi létben (siralomvölgyben!) az a legjobb viszonyulás az élethez, ha minél hamarabb túljutunk rajta, s eladdig, amíg benne vagyunk, folyamatosan másokért élünk, s a szolgálatunkban csonkig égünk, mint a gyertya... Ezzel kapcsolatban nem árt arra gondolni, hogy Jézus URunk milyen feladattal ruházta fel övéit: "tegyetek tanítvánnyá minden népet!"-, s nem azt mondta, hogy a "ti feladatok minden bűn-piszok eltakarítása"!

Isten bölcs rendelése az, hogy életünk 70-80 esztendő, hogy meg kelljen tapasztalnunk benne sok-sok szépet, s persze a jó hiányát is. Ha földi pályafutásunkat elégségesen bevégeztük, akkor van átmenetelünk Őhozzá. Rövidíteni tudjuk az életet, de a korai halál nem jelent egyenes utat a Teremtőhöz! Ezért a köröket, a pályát, a saját utunkat megfutni csak tisztességgel érdemes, hiszen a ránk bízott feladatokról egyszer számot kell adnunk az élet URának... Hogy ez a számonkérés ne váljék kárhozatunkra, azaz ne zárjuk ki magunkat az Istennel való közösségből, érdemes minden nekünk ajándékozott napon belekapaszkodnunk az ÚRIstenbe...

Európában néhány évvel ezelőtt egy érdekes trend bontakozott ki - népszerűsíteni kezdték a házasságot. A házasságkötés mindig nagy esemény, még akkor is, ha az nem életre szóló. Nagy dolog, ha két ember vállalja egymást - jóban is, meg rosszban is. Sajnos ennek az "ízére", a páros-lét szépségére - jegyezzük meg gyorsan: klasszikus keretek(!) között - egyre kevesebben vállalkoznak. Sok tanulmány íródott már ebben a témában, melyekben társadalomtudománnyal foglalkozó szakemberek próbáltak mindenféle külső, társadalmi okot találni, a végső ok azonban mindig bent, a lélek mélyén keresendő.

Régi mondás volt, a szocialista hiánygazdaságban - melyben általánosságban mégis nagyobb volt a jólét ("olcsó sör - olcsó kenyér" - politika!) -, hogy: "Először a kocsi, aztán a kicsi!" De még most is mosolyogva vállalják fel a németek: "Das Auto war/bleibt der Deutschen liebstes Kind" (Az autó a németek legkedvesebb gyereke volt/marad.), jóllehet ez a mosoly lassan kezd az arcukra fagyni, mert olyan tempóban öregszik a társadalmuk, hogy az már pár éven belül is érezhető, igen komoly demográfiai gondokat vet fel! Ez persze mindig is így volt, ha az emberek tömegével nem a holnapra, hanem csak a mára gondoltak.

A próféta buzdítása a "családalapításra" egy gyakorlatilag teljesen kilátástalan helyzetben hangzik el. A nép "elitje" - vagyis a gondolkodók -, akik nagyon is felfogják(!) fogságuk várható következményeit, tisztában vannak azzal, milyen sors vár rájuk - szolgaként szolgaságra szülik majd utódaikat; sokan el is keserednek emiatt és "lantjaikat a fűzfák ágaira aggatják" -, a próféta, aki az ÚR szavát szólja, mégis arra ösztökél: "Szaporodjatok és ne fogyjatok!" Az Élet URa ugyanis minden körülmény között az életet kívánja, s kegyelmével azt támogatja! Az Ő isteni akarata, hogy "életük" azoknak van/lesz, akik belesimulnak az Ő teremtői akaratába. Aki nem vállalja fel az ÉLET támogatását, annak sosem lesz "élete", bármennyire is hajszolja magát, hogy az egész világot megnyerje, annak mindvégig "csak" sorsa marad... az istentelen, önző sors végül lelki sorstalanságot nevel. Erre mondja Jézus URunk: "mindenki megkapja méltó jutalmát, már itt a földön."

Ebben a látványban, élményben tobzódó világban tömegek voksolnak az anyagiakra, mert boldogságuk garanciáját a birtoklásban vélik, jóllehet a boldogságot mindig azok a dolgok jelentik, amiket pénzen sosem lehet megvenni: őszinte barátság, tiszta szerelem... Mi emberek predeszitinálva vagyunk a rövidtávú gondolkodásra, de Isten ki akar szabadítani ebből a hús-vér testünk okozta bezártságból. A Benne való hit által távlatot kap életünk, s megérthetjük az Élet isteni csodáját, s remegő áhitattal válunk részévé, amikor nem a "mostra", hanem a jövőre szavazunk, s minden nehézség ellenére belesimulunk Isten rendelésébe: "Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok, és ne fogyjatok!" Aki Istennel jár együtt, az mindig a "város"/a társadalom békéjén fáradozik, hiszen az "istenfiak" (római levél!) jelenléte mindig megízesíti az adott közösséget... hiszen erre hivattunk el, hogy a Föld(az embervilág) sója legyünk ott, ahová rendelt minket a mi URunk!

Egy nem mindennapi esemény a halászemberek hétköznapjaiban: elhívást kapnak... Valami olyasmire, amit nem tanultak, amihez nem értenek: emberhalászatra. Talán Simon Péter és András unalmas hálótisztogatás közben el-eldiskuráltak arról, hogy miket is hirdet a környékükön egy Názáretből való vándorprédikátor, talán még helyeselték is, amit mondott, de bizonnyal azt gondolták: "Ilyen csudabogarak mindig is voltak és lesznek, de megváltani a népet az elnyomás nyomorúságaiból úgysem tudják!" S aztán egyszer csak megjelenik mellettük ez a Mester, Akinek a puszta jelenléte is erőt sugárzott, s egycsapásra megváltoztatja mindkettőjük életét, amikor azt mondja: "Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket."

Emberhalász? Talán ember, talán halász, esetleg ember, aki halászik, de olyan hogy emberhalász, olyan nincs! Az Isten követségében mégis van, "mert ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges". Simon Péter és András hálóikat hátrahagyva követni kezdik ezt a titokzatos Mestert, Aki magáról csak azt mondja: "Én vagyok az Emberfia". De miben áll majd új munkájuk/feladatuk, amire elhívást kaptak, amihez nem kell sem háló és nem kell hozzá csónak sem?

Az Emberfia - Aki tanítványokat választ ki magának - tulajdonképpen nem "munkára" hív el, egy olyan projekt megvalósítására, amit Ő maga egyedül nem lenne képes elvégezni, s ezért segítségre van szüksége, hanem sokkal nehezebb feladatra: tanúskodásra! Arra, hogy ezek a kivétel nélkül egyszerű emberek tanúskodjanak az Isten hatalmas dolgairól. Ez valóban nem munka, de sokkal nehezebb, mert hitelesen tanúskodni csak az tud, aki maga is hitelesen él. Hitvány-életűek tanúskodása - ezt már megtanulhattuk a történelemből - bizony nem sokat ér! Aki életében hitvány, annak tanúskodása is kétes, s ezért nem csoda, ha nem hisznek neki. Hazugságról azt állítani, hogy az igazság, viszonylag egyszerű dolog, de mindenki tudja: "A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát". A hazug ember mindig "rövidtávon", tettenérhetően emberléptékűen gondolkodik, de Aki életével hitelesíti szavait, azon még a halál sem fog ki...

Ahogyan a világ tengerein számos halászhajó cirkál - ezek közül számos megsérti a halászati törvényt, s ott is halásznak, ahol nem lenne szabad -, úgy az embervilág lélektengerén is számos felekezet hajója vitorlázik, s "halásznak"... az egyik ipari méretekben, a másik szegényes hálóval, a harmadik pedig csak néhány maga-fabrikálta peca-bottal... A misszió sok egyházi ember, hívő életében egyet jelent a "begyűjtéssel, a lehalászással", de a küldetés nem erre szól, hiszen Isten az, Aki begyűjt, akkor és ott, amikor azt Ő akarja, s mindazok, akik az Ő követségében járnak tulajdonképpen csak egyetlen feladatuk van: a tanúskodás! Szelíden, érthetően, hitelesen... Aki így "emberhalász", az Isten munkatársaként nem halászati terveken töri a fejét, hanem a szívére hallgatva Isten kegyelmében éli a neki rendelt életét...

Tény, hogy Saul-Pál korai "büntető-megtorló Jahve-Isten-képei" apostoli leveleiben fel-felvillannak... Nem csoda, hiszen a hitet mindig kultúrába-ágyazottan "szívjuk" magunkba - gyermekkorunktól kezdődően -, ezért a hit mindig csak a kultúra szövétnekében létezik, ha nem így van, akkor azt rajongásnak nevezhetjük. Sokan rajonganak az ilyen isten-képekért, s az ilyen szélsőségesen, a világot fekete-fehéren látó "híveket" aztán könnyedén lehet manipulálni, nemkülönben politikai célok elérésére felhasználni... Amikor az együttműködő józanság minimumát is nagyítóval kell keresni, akkor az ember könnyen elkeseredik: "Hát még mindig csak itt tartunk a harmadik évezred elején?" Ki gondolta volna akár csak néhány évtizede, hogy a szélsőséges (világ)vallási ideológiák ennyire felerősödnek, s csúcstechnológiával vezérelt vallásháborúra készülnek egyes nagypolitikai vezetők?!

Tény, hogy sokan hátat fordítanak manapság az Egyháznak, s teszik ezt joggal. Az egyházi élet ugyanis a folyamatos megújulásról, a "naponkénti reformációról" szólna, akkor is, ha nem protestáns felekezetekre gondolunk. Pál is így buzdít: "Mindent megvizsgáljatok, ami jó megtartsátok!" Ez azt jelenti, hogy az Egyház népe nem maradhat meg a kétezer évvel ezelőtti merev elképzeléseknél, hanem folyamatosan fejlődnie kell(ene) - ahogyan fejlődött is -, hiszen az egyháztörténet arról tanúskodik, hogy követőinek nem kőtáblába vésve hagyományozta a Názáreti az Ő tanítását, hanem az bizony évszázadokon keresztül tartó hitharcok és zsinatolások komoly szellemi munkájának eredménye! Ki kell mondani: Aki ezt nem így látja, az "a fától nem látja az erdőt"-klasszikus problematikájával küszködik.

Nos, Isten az üdvösséget nem azoknak adja, akik félelemtől félig vagy teljesen megbénulva, az emberi elképzelések-kiszínezte isteni megtorlás kényszerképzetének áldozatai, hanem azoknak, akik cselekszik az Ő akaratát: megélik azt, hogy a szeretet-képűre teremtett lények, mint ahogyan Isten legfőbb "tulajdonsága" is a szeretet. Jézus URunk így tanít minket: "Nem azok öröklik Atyám országát, akik azt mondják 'Uram, Uram!', hanem azok, akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát." Nem cselekedeteink miatt üdvözülünk - mivel cselekedeteink soha nem tökéletesek -, hanem kegyelemből, de cselekedeteink alapján ítéltetik meg a hitünk/szándékunk. Isten az, Aki mindig elkészíti a körülményeket, a lehetőségeket a jó megcselekvésére, s ha valaki nem él ezzel az "felajánlással", és a következményekért Istent hibáztatja, az alapvető isteni igazságokkal nincs tisztában...

Ismerjük az ilyen embereket... nekik nem az okozza a gondot, ha tenni kell valamit, hanem az, ha nincs mit tenni. Ennél jobban csak az zavarja őket, ha látnak valakit nyugodtan egy helyben ülni és az illető jól érzi magát "tétlenségében". Az ilyen emberek könnyen idegessé válnak, s, aki nyugton van, és jól érzi magát ebben az állapotban, azt megpróbálják felidegesíteni, és attól ők maguk valahogy megnyugszanak... Egyébként nagyon hasznosak az ilyen emberek, sokaknak tudnak segíteni.

Az említett típusba tartozó emberek tevékenységének alapja a kötelesség-érzés: ezt várja el tőlem a férjem, a feleségem, a családom, a főnököm, a gyülekezet, ezt várom el magamtól is, s ezt várja el tőlem az Isten is. Az ilyen emberek tudják mi a kötelességük, kínosan meg akarnak felelni a "társadalmi elvárásoknak", számukra a jó nem elég jó, nem elfogadható, a tökéletest akarják. Nos, ők azok, akik önmaguk perfekció-késztetéseinek áldozatai! Törekedhetnek ugyan a tökéletesre, de a "perfekt" állapotot nem tudják elérni, mivel ők is csak "emberből vannak"...

Ez a mostani világ, a teljesítményt isteníti. A teljesítménynek van alárendelve minden és mindenki, s a teljesítmény oltárán "menedzser-papok" hidegvérrel áldoznak fel embersorsok százmillióit a részvényesek istenének! Sajnos a teljesítménymámorból kijut a keresztényeknek is! Azok, akik a kereszténység nagy táborában az "élményhajhászókon" kívüliek, vagyis akik az élet normalitására törekvők, igen gyakran a cselekedet-központú kereszténységük hálójában vergődnek, mert azt hiszik, hitük egyedüli fokmérője a teljesítés... S ha az általánosan elvárhatót meghaladó a teljesítményük, akkor jön az önelégült vállveregetés: "Látod, látod... megy ez neked is, ha egy kicsit összeszeded magad!"

Az erőnk azonban véges. Szociológusok tanulmányokban hívják fel a veszélyt arra, hogy már nem csak a fiatalok körében jelen van az ún. "kiégési szindróma", de a gyermekek között is egyre gyakrabban fordul elő. Nem csoda, hiszen 40-45 órás "munkahét" alatt nyögnek szegény diákok, s ennek ellenére a pedagógia eredmény - ez tény külfölden és itthon egyaránt - egyre silányabb! A helyzet az, hogy az ember akkor tud hosszútávon eredményt elérni, ha töltekezik. Az embert Isten hálózatba teremtette, ahol töltekezni tud, de ha egyre többen akkumulátorról dolgoznak, akkor előre prognosztizálható a le-, s kimerültség.

Mária felismerte, hogy amikor a Mester van ott, akkor a töltekezésnek, s nem a lázas tevékenységnek van az "ideje". Aki feltöltődik az ÚRral, az munkáját alkotásként végzi, s elért eredményének még esztétikájában is gyönyörködik, aki azonban görcsösen a saját elképzelései szerint éli az életét, az lelke békességét sosem leli meg...

"Jaj a pásztoroknak!"... de nem csak nekik. Hősies küzdelmekkel teli, mindjárt félezer éves (1517!) protestáns történelmünk nem csak az életképességét, létjogosultságát bizonyítja az Egyház újkori formációjának, de egyben példázza azt is, hogy az egyén határtalan szabadsága - ha nincs kulturális "táptalaj" -, akkor nem egyszer szabadosságba fordul át. Tradicionális protestáns (nagy)egyházak, az ún. "történelmi egyházak" - maga a fogalom sem nem jogi, sem nem teológiai, hanem politikai(!) -, templomai exponenciálisan veszítik el híveiket, s az okokat lázasan keresik a szakértők. Egyesek a "most már úgy is mindegy"-nyugalmával természetesnek veszik, hogy ez a mostani, "ez egy ilyen korszak", s majd ez is elmúlik egyszer, mások pedig kínos igyekezettel próbálnak minden újdonságot - legyen az csapatépítés vagy vezetés-szervezés-elméleti standardok - beépíteni munkaprogramjukba, a gyülekezeti megújulás érdekében.

Tény, hogy egyházunk jónéhány gyülekezete lelkész nélkül marad(t), gyakori a lelkészváltás, s pásztorolás romantikája is a múlté. Manapság amikor az állami intézmények is "túlélésre" kényszerülnek berendezkedni, a gyülekezetek élén is inkább menedzser-típusú vezetőket kívánnak látni, pedig a Szentírás arra tanít, hogy "jobb az ÚRban bízni, mint emberekben reménykedni"...

A pásztorolás nem egyszerűen szervezéstechnikai kérdés, afféle logisztika-tudomány, hogy a pásztorbottal (jelképe a pásztoroknak) vagyis az egyházi rendelkezések (zsinati döntések) erejével megoldható lenne az egyház számos problémája. Ha ez eredményre vezető út lenne, akkor a katolikus egyház mentes lenne a paphiánytól, az elöregedéstől, s nem látszódnának rajta az erózió nyilvánvaló jelei! Sajnos egyre gyakrabban derül ki, hogy a katolicizmus-nyújtotta életforma merevségét a fiatalok nem tudják felvállalni, de a "többiek", a "nem katolikusok" se égnek az önkéntes felebaráti szolgálatért... Ki kell mondani, hogy az egyházi élet sok életszerűtlenséggel terhelt, márpedig az Egyház URa mindig is "élet-párti" volt és lesz!

Mi lenne a megoldás? Mindenekelőtt a bizalom erősödése! Egy bizalmatlan világot csak a bizalom mentheti meg a meghasonlástól. Az emberi kapcsolatok fellazulását csak a testvéri beszélgetés fűzheti újra szorosabbá, ahogyan a nyáj megerősödését is az munkálja, ha a pásztor biztos pontként áll a helyén. Régen a pásztorok botjukra/fokosukra támaszkodtak - militáns módon nem hadonásztak és fenyegettek vele -, s akik rájuk figyeltek, tartani tudták a helyes irányt, mert a pásztor biztos élet-mintát sugárzott életük... Ma sincs ez másképpen. Amelyik lelkipásztor Jézus keresztjébe kapaszkodik, azt követi a nyája, hiszen a nyáj nem hitbéli kalandokat, hanem kiszámítható biztonságot keres, hiszen élni és gyarapodni akar...

Kell-e adót fizetni, ha igazságtalan? Az adót persze még soha senki nem érezte igazságosnak... A svédek vagy a norvégek többnyire zokszó nélkül fizetik - talán mert igazságos(abb?) -, tény, hogy ötven éve ugyanazt az űrlapot használják. Ahogy lejjebb csúszunk a térképen, Németországban és nálunk is - mediterrán országokban meg még inkább - erről, azaz a pénzről civódnak a honatyák. Pedig a pénz csak eszköz, nem pedig cél! Nem az államot (benne az állampolgárt) kell belerokkanásig idomítani a pénz-érdekhez, hanem a pénzt kellene úgy használni, hogy az az emberi méltóság szolgálatában álljon! Ellenkező esetben mindig lesznek ügyeskedők, s a becsületesek húzzák a rövidebbet...

Adót fizetni senki sem szeret. De a római hatalom alatt élő zsidók még Isten ellen való véteknek is érezték, ha - kénytelen-kelletlen - eleget tettek a császár törvényének. Hiszen ezzel uruknak ismerik el azt, aki hódítóként tolakodott közéjük, s megszegik vele a törvényt is: "Féld a te Uradat, Istenedet, és csak neki szolgálj!" Éppen ezért a farizeusok kérdése nem így hangzik: "kell-e adót fizetnünk a császárnak?", hanem így: "szabad-e..." Kiemelkedő jelentőségű volt ez a farizeusi kérdésfelvetés, hiszen a hamis tanúk Jézus perében így vallottak: "Azt tanította, hogy nem kell a császárnak adót fizetni." (Lk 23,2)

Jézus válaszában az isteni bölcsesség briliáns módon nyilatkozik meg, nemcsak azért mert kitért a neki felállított csapda elől, hanem több szempontból is. Egyrészt rámutatott a farizeusok képmutatására, mert ők elméletileg képviselik azt, hogy nem kell adót fizetni a császárnak, de a valóságban ott van a pénz a zsebükben. Ezzel gyakorlatilag elismerik Róma uralmát saját maguk és nemzetük fölött. A Rómától való függetlenség eszméjét képviselték fennszóval, de a valóságban behódoltak neki, mert ezzel a pénzzel adtak és vettek.

A modern élet és közbeszéd csapdái közt különös tanulsággal is szolgál ez az evangéliumi szakasz. A hívő embert ma is igyekeznek sarokba szorítani: bármit mond, ellene fordítják. Az előre elkészített válaszokon túl ma is kínálkozik a Jézustól tanult megoldás: Istennek minden emberi ötletet meghaladó bölcsességére és nagyságára rámutatni. A jézusi megoldás valóban az, hiszen ha a szívben végbemegy a változás, akkor a körülöttünk lévő világ is változni kezd. Sajnos az emberek többsége akkor is úgy vélte és ma is úgy gondolja, hogy a társadalom külső törvényhozása, a körülöttünk lévő világ megváltoztatása által lehet jobbá tenni az embereket. Hiába a törvény szigora, a modern technika segítsége - az emberek nem lettek jobbak, s a segítő kedvük sem növekedett.

S hogy mit kell megadni - eredeti görög nyelvben ez áll: visszaadni -, adózni az Istennek? A hetedik nap adóját, a templombajárást? Ez leszűkítése lenne az isteni elvárásoknak... Ő azt akarja, hogy életünkkel hordozói legyünk az Ő képének, s ne mást akarjunk megvalósítani, hanem csak azt, hogy az Ő szeretetének képmásai legyünk! Különben is: a császár az adóban azt követeli, azt veszi el erőszakkal, ami nem is az övé, az Isten pedig csak abból kér vissza egy jelképesen keveset, amit Ő ajándékozott bőségesen...

Megszólalni akkor, amikor mindenki csak hallgat - nagyon nehéz... Kimondani nyilvánosan azt, amit egyébként mindenki tud, s akkor, amikor mindenki nyelvét görcsbe rántja a "hallgass szám, nem fáj fejem"-túlélő-ösztön, igen nehéz. Korunk önmutogató "prófétái", önjelölt "evangélistái", akik a maguk szektabizniszének verbális katalizátorai, legfeljebb nevükben próféták, hiszen aki valóban próféta, az Isten szavát (az Igazságot) szólja, ami nem egy nemzethez, egy valláshoz, egy felekezethez, hanem egyetemesen mindenkihez szól. Hiába tartja magát valaki nagyhatású prófétának, Isten küldöttének, aki csak részigazságokat emleget - s lehet, hogy ezért tömegek követik - az legfeljebb gyűlölet-prédikátor lehet, de nem próféta, a szó igazi értelmében.

Régen a prófétákat látóknak hívták, ma a prófétaság elhivatottságában tetszelgő érdekszónokokat "megmondó-embereknek". Egy olyan időszakban, amikor a bizalmatlanság hullámai egyre magasabbra csapnak, s egyre súlyosabb károkat okoznak úgy párkapcsolatban, családban, munkahelyen, mint egy országban, sőt népek és nemzetek között, különösen is fontos lenne az istenadta szó hiteles szolgálata! Manapság, ha valaki feltétel nélkül hisz a médiának, a poltikusoknak vagy a banki "tanácsadóknak" - tanácsot egyébként mindenki tud adni, megoldást, hasznos információt csak igen kevesek(!) - az a naivitásáért idővel súlyos árat kell, hogy fizessen.

A megtérés, azaz a felismerés a keresztény embert arra kötelezi, hogy ismeretét tovább adja. Ezt nevezzük evangélium-hirdetésnek, ami nem azonos az Istenre-találás örömének nyilvános megvallásával. Ez a részét képezi, de sokkal fontosabb ennél annak az "életvezetési tudásnak" átadása, mely bölcsesség nem embertől, hanem felülről, a Világosság Atyjától száll alá. A keresztény ember tudja, hogy a dolgok mindig akkor "mennek jól", ha Isten vezet... Megtanulni ezt a ráhagyatkozást élethosszig tartó folyamat, de nyilvánvalóan nem volt véletlen az, hogy az első keresztények a csatlakozni szándékozó katechuménokat (tanulni vágyókat) 2-4, olykor öt évig is tanították! Manapság sokan ki szeretnék hagyni ezt az keresztény "életvezetési akadémiát", de az igazság az, hogy a katona is csak akkor lehet sikeres, ha megérti a parancsszót, s a keresztény ember is akkor jut el a célba, ha érti Mestere szavait.

A Mester (el)hívó szavai lelket perzselnek, mert Isten igéje megdönthetetlen igazságokat hordoz, melyeken nem változtat semmiféle kor. Az emberség, a tisztesség, a jóság, a szeretet, a könyörületesség nem rendszerspecifikus, nem a társadalom aktuális berendezkedéstől függ! Amikor diktatúra van, akkor is vannak emberséges emberek, s amikor meg a demokrácia harsog, akkor sem válik mindenki emberségessé... Ha erőszak uralkodik, ha elnyomás van, ha sérül az ember Istentől kapott felelős szabadsága, akkor a próféták(látók) mindig megszólalnak, s felvillantják a helyes irányt! Mi ez, ha nem a Gondviselés evangéliuma?

Várakozás... Súlyos szó! Igaz a költő (Heine) mondása, hogy "Várni örömöt maga is öröm.", de nem csak a rossz hír várása gyötrelmes, kínlódás van a jó (meg/ki)várásában is! Várni senki nem szeret, hiszen a várakozás az "holt" idő, elveszett pillanatok lassú folyama...

A keresztény vallás egyik fontos eleme a várakozás, hiszen a Krisztusban hívők közössége (az Eklézsia, az Egyház) látható és láthatatlan közösségei visszavárják URukat, hiszen Ő megígérte: "Bizony el nem múlik ez a nemzedék, s újra megláttok." Az Emberfia visszajövetele azonban késik, ezért sokan gondolták/gondolják úgy, Jézus már visszajött -, de csak lélekben. Jézus viszont látható, egyértelmű visszatérést ígért, mely hasonlatos lesz a villámhoz, mely az egész égalját megvilágítja... Bennünket az izgat, milyen lesz, amikor visszajön a Megváltó, Jézus URunk számára pedig gyaníthatóan az lesz az "érdekes", hogy mit talál... Nem a Földön, hanem a szívben!

Péter apostol tisztaságra és feddhetetlenségre buzdít - jóllehet nem volt, nincs, s nem is lesz egyetlen fedhetetlen ember se(!) -, de ez a tulajdonképpen elérhetetlen állapot, amibe szeretteit kívánja, nem egy "muszáj-státusz". Napokban útközben hallgattam a Mária Rádiót, s a kolléga lelkes szentírásmagyarázatában szinte egymást érték a "kell"-szavak. Csupa jó és szép gondolatok voltak ezek, csak egy baj volt velük: újra és újra átvillámlott rajtuk: kell, kell, kell... Nos, a hit soha nem a "kell"-ről, a "muszáj"-ról, hanem a LEHET-ről szól! Isten lehetővé tette kegyelme által, hogy a jó megcselekvése, s a rossz elleni harcunk ne gyötrő külső kényszer, hanem szabadságból fakadó belső igényünk legyen! Isten azért szabadított meg félelmeinktől, hogy a szabadság öröme erőt adjon számunkra megtenni mindazt, amire elhívott, amire végső soron megteremtett minket.

Bármennyire is szépnek igyekszünk hinni "szép új világunkat", ez a mostani világunk nem szép... Azért nem, mert tele van igazságtalansággal! Ha igazság "lakozna" benne, akkor ez Föld valóban megújulna, ha minden szívbe az Isten szeretete költözne, akkor ez a Föld nem csak megújulna, de maga a Paradicsom lenne. Sajnos az édeni állapotoktól a többség igen távol van, mert a kevesek - káini lelkületükkel, az erősebb jogán - gyilkosan ragaszkodnak az egyszer úgy is elmúló hatalmukhoz... Az ember ugyanis azért kapta a hatalmát - bármilyen nagy is az, hogy ne önmagának gyűjtsön, hanem másoknak szolgáljon vele. Aki mégis az előbbit választja, az lehet, hogy az egész világot is megnyeri, de lelkében kárt vall, s önmaga elítélő bírájává válik...

Mi az élet értelme? Nem csak fiatalon keressük, s hisszük el a legfurcsább válaszokat, de megélve az életet, "elmajszolgatván kenyerünk javát" - ahogyan a régiek mondták -, egyre gyakrabban feltesszük magunknak a kérdést: "Tényleg, mi az értelme ennek az egésznek?"

Az emberek idővel megfáradanak... ez nem kritika, hanem tény. Nem a munka fárasztja őket, hanem annak értelmetlensége, ha hiányzik belőle az alkotás öröme, nem a feladatok gyötörnek, hanem a sok-sok megtapasztalt igazságtalanság! S ha ehhez hozzávesszük testünk természetes elöregedését, akkor különösen is égető a kérdés: "Minek ez a 70-80 esztendő, telve hiábavalósággal?"

Bizony, az idő könyörtelenül behatárolja létünket. Kinek mennyi adatik belőle - a Gondviselő Isten titka, de azt jól tudjuk, hogy a kevésből is sokat lehet előhozni, s sokat is könnyen el lehet fecsérelni. Az istenadta idő nagyszerűsége, hogy az előttünk álló kevés mindig többnek tűnik, mint a mögöttünk lévő sok, hiszen ami előttünk van az telve van még a megismerhető ismeretlennel, s ennek különleges az izgalma! Ha megértem az unokám érettségijét, akkor szeretném még megérni azt is, hogy "lediplomázzon", s ha az is megvan, akkor komolyan egyezkedünk még a JóIstennel, hogy legalább a házasságát és ha lehet, akkor a dédunokánkat is megláthassuk... Bölcs nyugállományú belgyógyász barátnőnk mondta egyszer: "Ki akar száz évet megélni? Hát az, aki megérte a kilencvenkilencet!"...

Ha nem lenne véges az időnk, s nem lenne véges az erőnk, ha nem lennénk testben csak lélekben, akkor bizonnyal nem tapasztalnánk meg sok-sok mindent a szenvedés és öröm számtalan árnyalatában. Célokat tűzünk ki magunknak, hogy azokat elérve boldog pillanataink legyenek, és segítünk másokat, hogy megélhessük: felelősséggel teremtettünk bele a világba, az emberi közösségbe. Lehet tagadni a közösséget, de aki tagadja, az az élet lényegét tagadja meg. Aszkétikus félrevonulás vagy közösségellenes elméletek mögé önkéntes száműzetésbe menekülés nem az Isten útja, de valójában az emberé sem...

Valljuk be, a rendelkezésre álló időnk nem sok -, de nem is kevés! Kevésnek akkor tartjuk, ha csak magunknak éltünk, soknak akkor érezzük majd, ha másokért éltünk. A választás szabadságát mindannyian megkaptuk, rajtunk múlik mit kezdünk vele: ha jól választunk, akkor az áldásos/üdvös életet hoz számunkra, ha rosszul, akkor gyötrődést, mert életünket végigkíséri a keserű hiányérzet...

Luther Mártonunk kátémagyarázatait így kezdi: "Istent félnünk és szeretnünk kell..." A félelem szó helyett inkább a tiszteletet kell értenünk, azt ismeretet/tudást, hogy az Isten az nem ember, hanem ÚRIsten. Teremtő Atya - ha egyáltalán van valami értelme nemiséghez köthető szavak alkalmazása az EGYIstennel kapcsolatban -, aki nem csak kívül áll az általa létrehozott világmindenségen, de egyben benne is van, mindenhol. Aki felismeri ezt a tényt, az nem mindennapi tudás birtokosa!

S hogy miért jó tudni, hogy az Isten az URa mindennek? Ennek a tudásnak elsősorban az a hozadéka, hogy Isten mindenütt-jelenvalósága adja meg a véges teremtmény létértelmét. Isten ugyanis nem csak megteremtette a rendezett világot (kozmosz), de egyben Ő maga ebben a REND. Ha nincs rend, akkor rendetlenség van, vagyis káosz van. Ha nincs Isten-tudat, akkor érvényesülnek az evolúciós elvek: győz, felülemelkedik az erősebb, a jobbik, az életképesebb... A nagyhalnak soha nincs lelkiismeretfurdalása, mert megeszi a kishalat, de az ember nem állat, hanem ember(!) -, az egy másik kérdés, hogy istenképűségét veszejtve bizony állatabb az állatnál!

Annyi bizonyos, hogy az egyik leginkább elterjedt tévhit - s egyben kívánság/vágy is - a bűnnel kapcsolatban, hogy a következményeket "meg lehet úszni". Hát nem! A krimifilmek optimizmusa, hogy a nagytudású rendőrfelügyelő nem egészen egy óra alatt elfogja a tettest - tudjuk, hogy a valóságban sajnos a bűncselekményeknek csak töredéke(!) kerül napvilágra - mindenesetre a bűnöknek KÖVETKEZMÉNYE van, úgy az elkövetőnél, mint az áldozatnál! A büntetés nem más, mint a hiány! Az áldozat kárát talán még meg lehet téríteni, de elveszett egészséget, kettétört, megszakadt életet, tiszta lelkiismeretet hogyan lehetne visszaadni? Csak úgy, ha visszaforgathatnánk az idő kerekét -, de ez sajnos nem működik...

Régi felismerés, hogy akik a szív belső törvényét (szeretet) követik, azoknak nem kell sem a kőtáblát mutogatni, sem pedig a törvény rendelkezéseit bebiflázni, hiszen a "törvény betartása a szeretet". Azok a családok, ahol ügyelnek a "szív törvényére", azaz respektálják az Isten élet-, s életminőség-védő parancsolatait ott, áldás van. Az áldásban siker, boldogság és harmónia van, de a legnagyobb ajándék az áldásban mégis a megelégedettség. A megelégedettség mértéke pedig nem a kapott jó objektív nagyságától függ, hanem attól, hogy ki mennyire hű Istenhez, önmagához! A kevésen is lehet nagy hűséget gyakorolni, s hiába a sok, annak megléte még egyáltalán nem garancia a hűségre - sőt!

Aki tehát szereti az Istent, az nem mindennapi távlatokban él, s ezek a távlatok nem csak a horizontig, hanem azon túlra is nyúlnak - Isten végtelen kegyelme, szeretete által...

Nem könnyű a próféták sorsa... Jézus URunk mondását gyakran idézik tévesen, hogy ti. "Senki nem próféta a maga hazájában" -, holott ez így hangzik: "Egy próféta sem kedves a maga hazájában." Azaz próféta lehet valaki otthon is, de számoljon azzal, hogy nem veszik komolyan, s esetleg kinevetik... Régen a prófétát "látónak", hívták, mert látott olyat is, amit más nem. A látó fölfelé, a csak "nézők" lefelé tekintgetnek.

A keresztény ember annyiban más, mint a "világ embere", hogy nem csak a láthatót nézi, hanem a Láthatatlant is kutatja, s így megadatik neki, hogy az emberlét horizontján túli dolgokat is érzékelje. Ez a tudás a megtéréssel kezdődik, s maga a megtérés visszafordulást, visszatérést jelent. Azaz, aki megtér, újra hazatalál... Nincs ebben semmi rendkívüli, exkluzív, ahogyan abban sincs, hogy otthon vagyunk, de mindannyian átéljük esténként, hogy jó hazaérkezni, jó otthon lenni. Aki nem szeret otthon lenni, s "istene a menés" - az lehet modern citoyen, kozmopolita, aki bárhol a világban rögtön otthon érzi magát -, de akinek mindenütt egyforma ízű a kenyér, akinek mindenhol ugyanolyan zöld a fű, s ugyanolyan kék az ég, annak ugyan lehetnek minden fontosabb fővárosban házai, lakásai vagy villája, de hona, hazája nincs! Az otthon ugyanis azt jelenti: tartozom valahová.

Aki Istenhez tartozik, az "otthon" van. Annak van családja, akkor is, ha egyedül él, s ezért nem magányos. Sokan tagadják a közösség fontosságát - éppen ezért nem is hoznak áldozatot érte -, jóllehet az ember közösségi lény, életének, s túlélésének is biztosítéka, garanciája a közösség! A gyülekezeti közösség - ha az Jézus tanítását, s nem valamilyen szektavezér utasításait követei -, áldást jelent. Önmagában, önmagának, de a gyülekezeten kívüliek számára is, hiszen a nagyobb közösség érdekeit is szolgálja. Ahogyan minden nagy út kis lépésekkel kezdődik, nagy és erős társadalom is csak akkor van/lesz, ha benne a legkisebb - a család - is erős!

Aki valóban Istenre (nem csak egy Isten-képre, -elképzelésre, -teóriára) figyel, az értékes dolgokat beszél. Ha körülnézünk - most ezt tegyük csak a keresztény egyházakban -, akkor hamar kiderül, hogy bizony papok, lelkészek, prédikátorok - egykori próféták mai reprezentánsai; legalábbis elméletben, hiszen a próféták kora lejárt -, igen gyakran, többnyire szép körmondatokban, de életszerűtlen, természetellenes, vagyis értéktelen dolgokat beszélnek. Nem mindig a nyájban, a nyájjal van a probléma! A pásztornak olyan legelőkre kell terelgetnie a nyájat, ahol van forrásvíz, ahol dús a fű, ahol a gyarapodás a növekedés feltételei adottak!

Szószóló csak az lehet, aki az ÉLETET hirdeti, prédikálja. Az Újszövetségben két szó szerepel, melyek az életet jelölik: az egyik a biosz, a másik a dzóé. Ez utóbbi a teljes életet jelöli, amiben benne van az örök élet is! Amikor Jézus URunk azt mondja: "Én vagyok az út, az igazság és az élet." - akkor ebben a mondatban nem a biosz, hanem dzóé szerepel! Az ÉLET, a teljesség szerinti tehát nem csak a biológiai/vegetatív, nem is csak az odaáti ígéretes, hanem a kettő együtt! Ezért az üdvösség kérdése elválaszthatatlan a földi létünktől... Nincs Istenhez jutás anélkül, hogy az ember itt a földön ne döbbenne rá hivatására, létének okára! Nincs teljes élet anélkül, hogy ne találnánk rá az életünk korlátait feszegető, izgató kérdések megelégítő válaszaira.

Az, hogy a nyájnak kell a tévedhetetlen pásztorhoz igazodnia - ószövetségi, emberi elgondolás. A Pásztorok Pásztora, az Igazi Egyetlen Főpásztor Jézus Krisztus tanításában világosan kinyilvánítja, hogy Isten országa nem emberi elképzeléseken nyugszik, s ha a gyülekezeti pásztor nem vezetett a Főpásztor által, akkor nem látja a helyes utat, s megvalósul a "vak vezet világtalant" példázatbeli tragikomédiája...

Isten az embert "nem sokkal tette kisebbé az angyaloknál..." Szeretetből szabadságra és méltóságra teremtett minket, ezért nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem keltése! (Jól tudják/érzik ezt azok, akik gátlástalanul uralkodni akarnak az emberek felett.) Aki félelemben él, azt könnyű manipulálni, s minél nagyobb ez a félelem, annál kisebb ígéretekkel lehet őt irányítani. Aki félelemben tart, az magát igyekszik mindig az elérhetetlenség, a megközelíthetetlenség, az érinthetetlenség félisteni pozíciójában tartani, hiszen minél távolabb van a türannosz a megfélemlített embertől, annál fenyegetőbbnek érzi az elnyomott az őt korlátozó erő birtokosát. Ezért, aki felbátorodik, s közelebb megy félelmei okához, aki felismeri az elnyomó erő tulajdonosát, az a közelítés közben rádöbben, hogy a félelem fordított arányban van a távolsággal, s ha egészen közel megy az eredeti okokhoz, azok szinte jelentéktelenné zsugorodnak, s kiderül az is, hogy valójában mennyire gyenge az, aki az erőszak, a hatalom páncélja mögé bújik...

Az ismeretlen persze mindig ijesztő, és szorongást kelt bennünk, mert amit nem ismerünk, arról képzelődünk. Embervoltunkból fakad, hogy a képzeletünket nem kötik reális határok. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a jelentéktelent mértéktelenül felnagyítsuk, minek következtében a szorongás csak növekszik bennünk. Ez ellen nincs más védekezés, csak ha nagy elszántsággal/hittel a valóságban éljük át azokat a helyzeteket, amelyektől félünk. (Az átélés és a megismerés a reális szintre szállítja le a túlértékelt eseményeket; s a félelmek kötelei melyek gúzsba kötötték a nappalokat és az éjszakákat foszladozni kezdenek.) Egyedül megtenni ezt nagyon nehéz, ehhez kell az Isten, de "ha Ő velünk, akkor ki (vagy mi) ellenünk", ahogyan énekeljük evangélikus himnuszunkban.

A többi élőlényhez viszonyítva az a specifikusan emberi bennünk, hogy személyiségek vagyunk, képesek vagyunk önmagunkat megismerni, birtokolhatjuk az "Én" különleges élményét. Tulajdonképpen ebből fakad emberi méltóságunk. A félelmek azonban meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Sokszor már addig sem jutunk el, hogy őszintén és bátran megismerjük belső valóságunkat, igényeinket. Máskor meg - noha jól tudjuk, hogy milyenek vagyunk és mire vágyunk - nem merünk ennek megfelelően élni. Az önmagának hazudó, környezetének folyton hamis szerepeket játszó ember mindig megalázott lény. Éppen ezért lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad, nem merünk szembenézni a valósággal, s azt hisszük, hogy a természetellenes a normális, jóllehet a józanságból fakadó szemlélet ad belső tartást és emberi méltóságot.

Egy betegség akkor nem fertőz, ha erős az immunrendszerünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem leheljük be a baktériumokat, hanem azt, hogy nem leszünk tőlük betegek. Nem kerülünk a hatásuk alá. Minden 'kívülről' jövőhöz egy 'benső' ráhangoltság is kell... "Nem az a tisztátalan, ami a szájon át megy be, hanem, az, ami a szájon jön ki" - mondja Jézus URunk. Aki lelkében a Lélek vesz lakozást, az az ember erős, nem lehet megingatni. Ezért az igazi háborúság mindig önmagunkban zajlik, aki lelkileg valóban rendben van - azaz békessége van -, azt kívülről nem lehet megzavarni.

Ahogyan az érzelmeink nem állandó hőfokúak, a hitünk se állandó intenzitású. A statikus-hit az olyan, mint az állóvíz, egy idő után megposhad... Az érzelmeink "élnek", természetes lüktetésük, apályuk és dagályuk van - ahogyan a dinamikus hitnek is. Elhordozni a terheket csak így vagyunk képesek - s a JóIsten jól tudja ezt -, éppen ezért nem terhel minket erőnkön felül. Az a hitben "felnőtt" ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és hitének olykori, látszólagos és valódi ellentmondásait is, hiszen a hitélet alapvető mozgatóereje az ellentétek harca. Lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, de változni is akarunk. A bűn foglyaivá csak akkor válunk, ha úgy véljük, rajtunk már nem tud segíteni, talán a JóIsten se... Aki félelmeit elhazudja, s nem vallja meg Teremtőjének, az nehezen, alig vagy egyáltalán nem tudja egyensúlyban tartani se belső ellentmondásait, se hitének irányát, de aki őszintén megvallja, hogy Istenre szorul mindenben, az megtalálja belső és külső harmóniáját is...

Nagy különbség van előítélet, ítélet és elítélés között... hogy meg tudjuk ítélni a súlypontokat, érdemes egy kicsit megrágni és ízlelgetni ezeket a szavakat. Először is vizsgáljuk meg ezt a szót, ami itt áll igeversünkben "ítél" - görögül azt olvashatjuk: kritész, azaz az ÚR kritizál, vagyis az ÚR kritikus, hiszen a kritész jelentése: megítél, eldönt, bírál.

Ebben a mostani világban, amikor az értékek nemcsak veszítenek erejükből, de olykor teljesen el is vesztik érvényességüket, különösen is fontos meglátni, hogy milyen nagy ereje van a szónak, az Isten igéjének. Mivel Isten igéje mindig kapcsolatra hív - ezért fontos megéreznünk az Ő szavának az erejét, hiszen az formál, alakít mindannyiunkat. Ha érzed az erődet a szó felett, akkor képes vagy nagy dolgokra - Pál apostol ezt így fogalmazza meg: "Aki nyelvét meg tudja zabolázni, az az egész testét is képes fegyelmezni." Szépen beszélni bizony küzdelem - gondoljunk csak arra, amikor a szerelmes ifjú keresi a szavakat, hogy elmondja kedvesének, mennyire szereti őt -, mert nem elég csak szépeket mondani, az igazi szépsége a szónak akkor virágzik ki, ha az őszinte és igaz.

Van egy magyar kifejezés, amelyet már Arany János is használt, majd később - mások mellett - Kosztolányi Dezső és Illyés Gyula népszerűsített, és amely így hangzik: édes anyanyelvünk. Van aztán egy gróf Széchenyi Istvánnak tulajdonított és gyakran idézett szállóigénk, amely így szól: Nyelvében él a nemzet. (A kutatás szerint ugyan nem Széchenyi mondta, hanem a Székelyhonról című, Kolozsváron kiadott kötetben írták le először, méghozzá egy háromszéki kis falu, Laborfalva jellemzése kapcsán, de egyre megy!) A mondás óriási igazságot hordoz: Élete annak vannak, aki nem csak vegetál, hanem fogalmakban, Igében, azaz Istenben él.

Isten a legnagyobb elvonatkoztatás, s valójában soha nem is tudjuk Őt elképzelni, ezért is az ószövetségi tilalom: "Ne csinálj magadnak faragott képet... Magyarul: Ne próbálj meg kiábrázolni, szavakba önteni engem - úgysem tudsz. Isten nemcsak töredékes szavainkban, de oktalan cselekedeteinkben is megítél minket. Nem azért, mert örömét lelné a bűnös dorgálásában, hanem azért, hogy lélekben növekedjünk fölfelé. Aki ugyanis nem törekszik-kúszik a Fény felé, azt a világ gaz-dolgai/tövisei megfojtják. Ezért mondja az apostol, hogy a világ elvész, hiszen aki nem Istennel jár, az is fényre teremtett...

Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy modern világunkban virágzik az angyal-kultusz. Maga a szó "angelosz" küldöttet jelent, s az Újszövetség 165-ször, az Ószövetség (apokrífok nélkül) pedig legalább 108-szor említi az angyalokat. "Angyal-tan" ill. fogalmazzunk így "angyal-hit" nagyon régóta létezik - nem csak a keresztény vallásban. A zsidó, a zoroasztriánus (perzsa), valamint az iszlám hitvilágban szerepelnek, de vannak előzményeik a pogány hitekben is. Érdemes megjegyezni, hogy az angyali világot, a mennyországot, először a perzsák kezdték hierarchikusnak tekinteni.

De kicsodák és micsodák ezek az angyalok? Nos, a bibliai történetekben az angyalok sohasem jelennek meg aranyos, pufók csecsemőként, hanem minden esetben felnőttek. Az angyalokkal foglalkozó keresztény teológiai diszciplína, az angelológia szerint az angyaloknak nincs nemük, a zsidó hagyomány viszont hímneműeknek tartja őket. Mivel az angyalokról csak emberi elképzelések vannak, ezért minden angyalokról szóló tanítást érdemes alaposan megvizsgálni! Az emberi elképzelés egyik jellegzetessége, hogy az angyalokat is jókra és gonoszokra osztja, jóllehet az angyal éppen azért angyal (azaz küldött), mert csak a Küldőjének az akaratát közvetíti. Az angyalok "egyénieskedése" tehát (pl. a bukott angyal, akit Sátánnak neveznek) tehát ellentmondásokat hordoz, s ezeknek a "negatív hatalmaknak" a birkózása az Istennel egy kívánatos, de alapvetően antropomorf elgondolás.

Úgy tűnik, hogy az összes angyal egyszerre teremtetett. Nem keletkeznek újabb angyalok. Az angyalok nincsenek kitéve halálnak vagy bármiféle pusztulásnak, ezért nem is csökken a számuk. Egyesek tudni vélik, hogy legalább annyi szellemi lény létezik, mint amennyi emberi lény lesz a Föld történelme során. A Bibliában az angyalok alapvetően "szolgáló lelkek" és nincs fizikai testük, mint az embereknek. Jézus a Lk 24,37-39-ben kijelenti: "a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van". Az angyalok - ha az alkalom úgy kívánja - képesek emberi alakot ölteni, más esetekben viszont vakító fehérben és ragyogó dicsőségben jelennek meg. Néhány rész a Bibliában szárnyakkal írja le az angyalokat, de a legtöbb angyalokról szóló rész nem beszél szárnyakról.

Azt nem tudjuk, vajon minden angyal ugyanazt a feladatot végzi-e, vagy néhányan "specializálódtak" bizonyos területekre, de a Szentírás beszél az angyalok különböző fajtáiról, a Kerúbokról és Szeráfokról, sőt két angyalról név szerint is tudunk: Mihályról és Gábrielről. Az angyalok legfőbb foglalatossága a mennyben az imádat és dicséret, a földön pedig a kinyilatkoztatás és Isten üzenetének vagy ima-válaszainak átadása az embereknek. Emellet vezethetnek, elláthatnak, védelmet adhatnak vagy megszabadíthatnak a veszélyből. Az angyalok tehát azért "vannak", hogy megerősítsenek és bátorítsanak, egyszóval: gondoskodjanak rólunk - a halál pillanatában is.

Gondtalan élet... Kit nem csábít ennek az ígérete? Hiszen mindenki szeretne egészséges és gazdag lenni és nincs senki sem, aki ember-létét szegényen és betegen akarná "megélni". Bizony, kívánjuk a szépet és a jót, a tartalmasat és a békességet teremtőt. Ebbéli vágyakozásunkban azonban olykor elveszítjük - ha rövid pillanatra is - a realitásérzékünket, s nem látjuk, vagy nem úgy látjuk a világot, amilyen az valójában...

Nyilvánvaló, hogy a világ egy másodperc alatt nem változik meg, de a világról alkotott véleményünk az hirtelen átalakulhat. Amikor valakit súlyos csapás, tragédia ér, akkor mindent megkérdőjelez, ha pedig valakit ellepnek a boldogsághormonok - mert sikerült elérnie, amit megálmodott, mert szerelmes stb. -, akkor rózsaszínben látja a világot, holott a világ nem rózsaszínű!

Éppen abbéli tapasztalásból, hogy a világban sok a baj, a nyomorúság, az önzés, a gonoszság, egyszóval: a rossz; sokan a mézesmadzagos ígértekben bővelkedő vallás-magyarázók (elszánt prédikátorok, hitszónokok, szektavezérek) felé fordulnak. Vannak, akik azt hiszik, hogy egy adott vallásos világnézet egycsapásra megold minden problémát, s aki voksol a szerinte "üdvös" vallás vagy felekezet mellett, annak onnan kezdve nincs más dolga, minthogy egyik csodából a másikba bóduljon... Az ilyen virágszirmos elképzelések bizony keserű csalódások által foszlanak szét!

Jézus URunk mindazoknak, akik követni kívánják Őt, nem égből hulló szirmokat, egy életen át tartó virágvasárnapos vonulást, hanem keresztet ígér; ráadásul olyat, ami nyomja az ember vállát, ami fáj, ami súlyos - mindenekelőtt lelki - teher. Az Isten kiszámíthatatlan és egyben csodálatos kegyelme, hogy olykor ebbe a keresztbe kapaszkodni is lehet, s a "kereszt" viszi a kereszthordozót, sőt egyszer-kétszer ki is emeli a hétköznapok valóságából, de a Mester "nem árul zsákbamacskát" - az istenes élet az bizony SZOLGÁLAT! Izzadságcseppes munka, de ennek az erőfeszítésnek ÉRTELME van. Hány olyan múlandó dologért áldozzák fel az emberek az életüket, olykor még meg is halnak érte, aminek semmi értelme nincs. Aki mindenáron akar célt elérni, az nincs tisztában sem az élet értékével, sem a világ, se az Isten szépségével!

Megújulni lélekben és elmében azt jelenti: Istent első helyre tenni. Ő kell hogy legyen a viszonyítási alap, az Isten kell hogy legyen a központ, Aki körül forog az ember élete. Ez nem az egyéni szabadság feladása, hanem a bolyongó lélek megnyugvása, s az élet beteljesülése, a beteljesületlen kívánságok ellenére is... Ez az a bizonyos új élet, amit az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelke vezérel - nap, mint nap.

"Aki engem lát, az Atyát látja." - mondja Jézus, minek következtében a láthatatlan, kiábrázolhatatlan Istent elkezdik emberként ábrázolni. Hiába a régi tiltás: "ne csinálj magadnak faragott képet" a keresztény művészetben se szeri, se száma az antropomorf Isten- és Krisztus-ábrázolásoknak. Isten felfoghatatlan nagyságát azzal próbálták a régiek magyarázni, hogy hiába minden legmerészebb, legnagyszerűbb, legzseniálisabb elvonatkoztatás, mindezek nem képesek az Isten nagyságát "leírni". Tényleg nem képesek. Az ember azonban attól különleges teremtménye a JóIstennek, hogy olyat is el tud képzelni, amit nem lehet elképzelni: gondoljunk csak a végtelenre! Kimondva, szavakba öltve ugyanakkor "megfoghatóvá" válik a megfoghatatlan is...

Ha Krisztust, mint a kereszténység központját nézzük, akkor kiderül, hogy az elmúlt kétezer esztendőben rengeteg szimbolikát aggattak Jézus vállára: Ő a kereszthordozó, a szenvedő, de egyben a győztes király, a megértő jó barát, de ugyanakkor az ítélő bíró is... Külön-külön érthető mindegyik, de a kereszthordozás és a királyi palást, a gyémántos koronával, s lángoló szívvel "megakasztja" a normális gondolatmenetet! Ilyenkor derül ki az is, hogy a hit sokkal több, mint dogmatikai igazságok összessége és kultikus gyakorlatok halmaza...

Isten szeretetével van tele föld -, de tegyük hozzá gyorsan: nem csak a Föld, hanem az egész Világmindenség. Még néhány esztendő, s tudatosulni fog az emberiségben, hogy mennyire parányi rész-részecskéje vagyunk az Egésznek, s milyen hatalmas az az ERŐ, Aki létrehívta az univerzumot... Ez bizonnyal alázatot és még nagyobb félelmet - s egyben agresszivitást(!) - is kivált majd az embervilágban, minek következtében megnövekszik a bizalmatlanság és a fundamentalista gondolkodásra - nemcsak vallási téren(!) - való hajlam.

De hogyan lehet ítélet és szeretet "egyben" jelenvaló ebben a világban? Úgy, hogy a szeretet igazságos. Nem hagy következmények nélkül semmit! Mindennek van következménye, látható és láthatatlan, de ami most még nem látszik egyszer napvilágra kerül. Lehet titokban mérgezni a földet - lásd agyonreklámozott energiatakarékos izzókat, melyekből szép lassan, de folyamatosan szivárog a higanygőz; mély-gyomirtó vegyszereket, melyek egyre szivárognak lejjebb és lejjebb az ivóvízkészleteink felé; de említhetjük az atomhulladék többtízezeréves életkárosító sugárzását is -, de egyszer mindezek következménye nyilvánvalóvá válik. Nincs ez másképpen az ember életében sem! Minden döntésünknek következménye van: annak is, ha a jó mellet, s annak is, ha a rossz mellet voksolunk... Sorsunk tehát nemcsak Isten tenyerében van, de a mi saját kezünkben is! Akinek van szeme, az látja, akinek van füle, az hallja mit mond az ÚR...

Erich Fromm írja: "Az emberek nagy részénél a szeretet problémája elsősorban azt jelenti, hogyan szeressék őket, ahelyett, hogy hogyan szeressenek ők másokat". A szeretetre való képesség elméletileg mindenki lelkében ott van, a gyakorlat még is azt mutatja, hogy ezt a képességet az emberek nem tanulták meg kibontakoztatni. Mi lehet ennek az oka? A kölcsönös előnyökre berendezkedett társadalmi elvárások, az elvont, magasztos életszemlélet hiánya? Ha valaki manapság a felebarát szolgálatának szépségét ecseteli, azt megmosolyogják, de legalábbis furcsán néznek rá... Ha valaki vallásos meggyőződéséből fakadóan teszi ezt, arra meg különleges csodabogárként tekintenek. Mi abban a jó, hogy saját rövidke életem idejéből másokra időt áldozok? Nem elpazarlása ez az idő véges lehetőségének, amit azért kaptam, hogy kiteljesedhessek általa?

Vallásos reneszánszról beszélnek - szinte évtizedek óta. A valóság az, hogy nem a vallásra, hanem a spiritualitásra van megnövekedett igény. Eljutni a tudatos létezés magasabb fokára, belső utazásokat átélni - ennek óriási a vonzereje, miközben a keresztény hitből fakadó szolgálat attraktivitása - valljuk meg őszintén - egyre csökken. Érdekes módon azoknál a szerzetesrendeknél, ahol nagyon erős elvárások vannak a belépőkkel szemben, s a rend célja az obszerváns (szemlélődő) életmód kimunkálása - nincs utánpótlási probléma, de az olyan rendekben, ahol célkitűzés valamilyen társadalomért végzett hasznos szolgálat - legyen az karitatív vagy tanítási - bizony novícius-hiánnyal küszködnek.

Nem jobb a helyzet persze a protestánsok táborában sem. A neoprotestantizus "egyén-centrikussága" (értsd: egoizmusa) a lelki fejlődést teszi meg életeszménynek, holott ez csak eszköz, nem a cél. Az eszközt (karizma=kegyelmi ajándék) azért adja a JóIsten, hogy azzal szolgáljanak(!) egymásnak az emberek, s nem azért, hogy önmaguk megajándékozottságában gyönyörködjenek. A tradicionális protestáns felekezetekben ugyan példaértékű karitatív és oktatási munka folyik, de ezt a szolgálatot manapság túlnyomórészt nem egyházi személyek, hanem fizetett világi alkalmazottak végzik. (Példaként lehetne említeni egy Németországot, ahol az állam után a második legnagyobb munkaadó az egyház.)

Péter a személyes elkötelezettségre - mint minden szépnek az egyik fontos pillérére - apellál. Buzdítását különösen is érdemes ízlelgetnie az ifjú pároknak, akik a közös életükre készülnek. Hiszen a jövő társadalmának potenciális példaképei, akik nem csak elvenni, de odatenni is akarnak majd a köz asztalára - hogy ne omoljon össze a világ(!) -, bizony a családban kezdik a felkészülést a szolgáló életre. Amelyik családban a szolgálat egyszerű túlélési kiszolgálássá silányul, s így értékveszejtő meghasonlás támad, ott önző emberek növekednek, de ahol az Isten útmutatásaira odafigyelnek - nem véletlenül a fenti ige házasságkötések egyik kedvenc igéje -, ott a holnap szentjei nevelődnek fel...