Kár lenne tagadni... az ember spirituális lény! Ez persze nem jelenti azt, hogy az ateista eleve lelketlen, s azt se, hogy a hívő ember istenes életű. A lelkiségét vallásosan, "transzcendentálisan" megélni kivánó ember a maga kultúrájába ágyazottan igyekszik közelebb jutni ahhoz, amit valójában soha senki nem érhet el a maga teljességében, hogy ti.: "Mi is az értelme az emberi életnek?"

Annyi bizonyos, hogy vallási dolgok területén elég nagy a zavar a fejekben... Attól, hogy valaki tud összeadni meg kivonni, s önszorgalomból megtanulta a Pitagórasz-tételt, még nem mondhatja magát a matematika tudorának... Ugyanígy, ha valaki felfedezte, hogy az élet valóságának megismerésére létezik egy misztikus út is, még nem vált se prófétává, se evangélistává! Elszomorító hallani, amikor prófétai lendülettel önjelölt küldöttei a Magasabb Igazságnak, ontják magukból "tanaikat", melyek - ha kicsit is belegondol valaki - sok-sok mindenről szólnak, csak nem a JóIstenről! Megdöbbentő, amikor tanult emberek műveletlenségükről állítanak ki "szegénységi bizonyítványt" bődületes elszólásaikkal. Sajnos egyházi emberek között is akadnak jónéhányan, akik alapvető természettudományos ismeretekkel nincsenek tisztában, s ráadásul még a pszichológiai alapismereteik is az átlag alattiak...

Sokan tévelyegnek... Jézus URunk is megfogalmazta: "Vak vezet világtalant"... az eredmény ismerős: mindketten gödörbe esnek, s mindez csak idő kérdése. Manapság össze-vissza használják az "ezoterikus" jelzőt, ami azt jelenti: belső körre leszűkített tudás/ismeret. Az Isten megismerése azonban nem a beavatott, kiváltságos keveseknek számokkal, s szimbólumokkal való szó-zsonglőrködése, az Isten megismerése a szeretet megélésének nyilvános munkálása. A sok-sok "ezo-bódult" ember úgy gondolja, hogy az Én, az Ego mindenek felett áll, s ebbéli önközpontúságukban elfelejtik, hogy a "magasabb tudás" az nem égbe, esetleg más dimenzióba repít, hanem közelebb visz a másik emberhez... Akkor vagyok képes felismerni, hogy hol a helyem itt lent, ha fölfelé tekintek!

Mindeközben - az ismeret gyarapodik. A lelki ember attól lelki, hogy lelki dolgokkal foglalkozik. Mérlegre teszi cselekedeteit, keresi az etikus megoldásokat az élet minden területén... Az ilyen ember egyre közelebb kerül önmaga megértéséhez, s ezen keresztül az Istent is jobban nem csak megérti, de meg is éli! Az "önismeret" tehát nem az ördögtől való, hiszen aki önmagát ismeri, az tulajdonképpen az embervoltába kódolt istenképűségét fedezi fel... a minél nagyobb önismeret - az is, ha kiderül, milyen távol állunk Teremtőnk akaratától - mindig közelebb visz Őhozzá!

Kegyes, azaz makulátlan... Van ilyen még egyáltalán? Vagy csak a szeplőtelenség látszata a fontos? Amikor választott vezetőink - nem is egy azzal védekezett -, hogy: "Hát igen, ez nem volt etikus, de jogellenes sem!" - akkor mindenki, akinek egy kis jóérzés még volt a szívében, felszisszent... Persze, a "kisember" már régesrég megszokta, hogy nem igazság-, hanem jogszolgáltatás van az új rendszervben is, s hogy az elkövetők jogát most sokkal komolyabban kell venni, mint az áldozatokét, mert egyébként jön a valamelyik "ember-, (vagy inkább jog?)védő" kommandó, akik természetesen úgy csűrik-csavarják a tényeket, ahogyan hatalmi megbízóik azt elvárják... Az ostor vége pedig mindig földközelben, a kisemberen csattan... Vigasz lehet: de a hangja, felhallatszik az égig!

Manapság a kegyesség szó hallatán, általában két dolog jut az emberek eszébe: az egyik, hogy a kegyesek a társadalom gyengébb és esetlenebb részét alkotják, ill., aki kegyes, az nem ebben a világban él... Ezt jelentené valójában a kegyesség vagy hogyan kell akkor értelmeznünk Jakab apostolnak ezt a mondatát: "Tiszta és szeplőtelen kegyessség... tisztán megőrizni az embernek önmagát - a világtól"? Kivonulni ebből a világból, bezárkózni a kolostor vastag falai mögé vagy egy szektás közösségben életszerűtlen - nemkülönben teológiátlan(!) - "meggyőződés-panelekkel" elbarikádoznia magát az embernek az élet valóságától, adhatja ugyan a kegyesség látszatát, DE nem az!

Igénkben szereplő "kegyesség" szónál a latin Újszövetségben - jóllehet azt várnánk, hogy a "pietas" azaz a kegyes kifejezés álljon -, de mégsem azt találjuk, hanem ezt olvashatjuk: "religio munda". A "religio" (vallás) a religo tőből származik: jelentése szerint visszakapcsolódás, pontosabban a teremtmény visszakapcsolódása a Teremtőhöz. Egyébként erre a központi gondolatra építhető fel a hit egész rendszere! A "munda" pedig a "mundus"-ból származik, ami jelenti a világrendet, a világmindenséget, a világegyetemet, a (teremtett) világot, de ugyanakkor azt is jelenti: rendes, csinos, tiszta, takaros... s így összecseng a görög "kozmosz" szóval, ami ugye "rendezett világot" jelent. (Ennek ellenpólusa a káosz, azaz a rendezetlen világ.)

Nos, e rövid nyelvi kitérő is megvilágítja számunkra, hogy az Istennek tetsző kegyesség nem más, mint az Ő világrendjébe való visszatalálás, belekapcsolódás! Megőrizni tehát magunkat a világtól, csakis a világban tudjuk, ha az isteni rendbe, tisztaságba belesimulunk, s akkor majd nem hálatáblácskák kőbevésett üzenetei jelzik földi utunkat, hanem azok a jócselekedetek, melyek az Életet segítik, annak minőségét emelik...

A kopt/etióp egyházban Pilátust - és különösen feleségét - szentként tisztelik. Néhány nem kanonikus iratuk igen kedvező képet fest Pilátusról nyilatkozta Roelof van den Broek, a holland Utrecht Egyetem munkatársa, aki szövegfordítását Pseudo-Cyril of Jerusalem on the Life and the Passion of Christ c. könyvben publikálta. Magát az ún. New York-szöveget 1200 éve ajándékozta bizonyos Pál atya a Fajjúm-oázis nyugati részén lévő Szent Mihály-monostornak, amely a 10. századig létezett. A kéziratot 1910-ben fedezték fel, 1911 decemberében más tárgyakkal együtt J. P. Morgan amerikai bankár vette meg, majd gyűjteményével együtt felajánlotta New York városának.

A szöveg sok érdekes részlettel bír... Többek között Júdás azért árulja el Mesterét csókkal, mert az képes volt alakváltoztatásra. Ez ugye elég fantasztikusnak tűnik első hallásra, de a megdicsőülés hegyén is (transfiguratio!) pontosan ez történik. Az iratban Jézus elfogását egyébként így olvashatjuk: "Akkor a zsidók megkérdezték Júdást: hogyan fogjuk felismerni, ha nincs egyetlen alakja, megjelenése változó. Olykor pirospozsgás, olykor sápadt, olykor vörös, olykor búza színű, olykor olyan sápadt, mint egy aszkéta, olykor fiatal, olykor öreg...".

Jézusról úgy életében, mint keresztrefeszítése után számos fantasztikus történetet mondtak, írtak - gyógyítási történetei, vízenjárása, vagy amikor egyszerűen csak "átment" a tömegen, mind-mind eléggé hihetetlenül hangzik -, melyek igyekeznek megfoghatóvá, megmagyarázhatóvá tenni az egész "Jézus-történést"... Az evangéliumi tudósítások szerint Jézus egyértelműen bizonyította, hogy Ő honnan jött, s ki az Ő Atyja, de ez a júdeai hatalmi elitnek mégsem volt elégséges bizonyíték... A mindenkori hatalom éhsége a kontrollra csillapíthatatlan, ezért a diktatúrában nem az számít, hogy ki mit tesz, hanem az, hogy ki mit gondol!

Jézusnak tehát azért kell meghalnia - ezt az evangéliumokból tudjuk: a jeruzsálemi vezetők döntése volt ez -, mert nem úgy gondolkodott Istenről, ahogyan azt a főpapok és írástudók "elvárták". Pilátus és Róma számára persze csak az volt a fontos, hogy minél problémamentesebben beszedjék adóikat a provinciáikban, s ha ez biztosítható volt egy különleges vallási státusz megadásával - a zsidók vallása csak megtűrt vallás volt a Római Birodalom területén(!) -, akkor a római hatalom részéről érdektelen volt, hogy a zsidók maguk között min perlekednek... Pilátust és feleségét azonban erősen megviseli - Pilátus felesége ezzel még álmodik is, "álmot lát" - ennek az ártatlan názáreti vándorprédikátornak a tragikusra forduló sorsa. Tulajdonképpen meg kellene menteni Őt... De hogyan? Tudjuk, hogy Pilátus mentő kísérlete kudarcba fulladt: a nép Barabást kiáltott...

Mi ebből a tanulság? 1) A hatalmat szolgáló hatalmi embernek is olykor meg kell tapasztalni a tehetetlenséget. 2) Az élet fintora, hogy jutalomban többnyire nem azok részesülnek, akik azt megérdemelnék. 3) "A politikában minden megtörténhet, sőt még annak az ellenkezője is" - ahogyan W. Churchill mondta. 4) Az események sodrásában mindig nagyon nehéz megállni etikus emberként, s még ha mosni is próbáljuk kezeinket, a (z el)hallgatás bűnéből fakadó lelkiismeretfurdalás kínját soha nem spórolhatja meg az ember...

Günther von Hagens doktor úr művészi ambícióinak köszönhetően, preparált emberi testei körbejárták a világot - kishazánkban is volt kiállítása -, sokakban megrőkönyödését, botránkozást kiváltva ezzel, de még többeknek őszinte csodálkozását kivíva: az ember múlandóságában is szép teste fölött. Tény, hogy nem-mindennapi test-kompozícióival és a belső szervek különleges láttatásával nem csak csodálkozásra bírta teltházas kiállításainak látogatóit, de jónéhányan alaposan elgondolkodhattak úgy a halál-utánról, mint az azt megelőző életről is. Bár a különleges eljárással preparált testek erősen műanyag-hatásúak, azért mégis egykor élt emberek "konzervált" földi maradványairól van szó, melyek mind egy-egy életutat, sorsot is hordoznak magukban... s talán ez az aspektus is növeli a kiállítás vonzerejét.

Jónéhány ember nem így gondolja, de a test elporladásában is Isten csodálatos teremtő szépségét hordozza. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy amikor egy, a vallását gyakorolt zsidó embert készítenek fel a temetésére (megmossák, felöltöztetik stb. a halottat) a "kadisa" (női szentegylet, többnyire özvegyasszonyok a tagjai), akkor valaki közülük az Énekek Énekek c. könyvből azt a részt olvassa fel, mely az emberi test szépségéről, dicséretéről szól. Teszik mindezt azért, nehogy valakinek a betegségben, haláltusában meggyötört test látványa olyan gondolatokat ébresszen, hogy: "Jajj, de csúnya ez a halott!", hiszen az emberi test meghalt voltában - ahogyan akkor is, amikor még élt - Istené, s az istenképűségre alkotott emberi test méltósága az a halálon is átível...

A testünk tehát Istené, ezért arra különösen is vigyáznunk kellene! Ugyanakkor a testünk karbantartása, az egészséges életmód, a harmónikus élet alapja is egyben. Testünk minden egyes része Isten szeretetét tükrözi, mindenre valamiért szükség van, amit Isten a testünkbe, testünkre teremtett. Ezért a keresztény ember elítéli a kultikus csonkításokat ide tartozik a pírszing, a tetoválás vagy éppen a körülmetélés... ez utóbbi jogi vita tárgyává is vált Németországban(!) Az eldöntendő kérdés ugyanis az volt, hogy az ember önmaga, teste fölötti kizárólagos önrendelkezési jogát felülírhatja-e a muzulmán/zsidó szülők vallási előírásoknak megfelelni akarása? (A circumcisio gyakorlata természetesen azóta is tovább folyik, ahogyan lankadatlanul virágzik a tetoválás is... sic!)

De mit jelent az igében az , hogy "test szerint élni"? (Természetesen mindenki testben éli meg lelkiségét is, a kettőt különválasztani csak a szektás gondolkodás képes!) Mindenek előtt azt, hogy nem felejti el az ember, hogy a test a lélek bölcsője, a test örömei a lelki fejlődést, érést is munkálják. Ezért hiábavalóság a kizárólagos aszkézis, oktalanság az emberek által valláshoz "ragasztott" a természetellenes törvényeknek megfelelni-akarás! (Sapienti sat!) Ugyanakkor a "testben élés" lehetőség a léleknek, amivel felelősen kellene élnie, s nem pedig visszaélnie. Aki felelőtlenül csak a "testnek él", az nem veszi komolyan, hogy egykor mindenről számot kell adnunk életünk Gazdája előtt... amit e testben cselekedtünk.

Régi igazság: Minden igazságnak szüksége van egy emberre, aki azt kimondja... Kimondani az igazságot nem könnyű, de aki meg elhallgatja, az nagyobb terhet vesz a vállára, mint gondolná. Életünk minden területén tapasztalhatóak az igazságtalanságok, s azok következményei - de sajnos nincs egyetlen generális képletünk se az élet gondjaira-bajaira, mely egy tollvonásra minden problémánkra megoldást kínálna...

A legnagyobb kihívás mindannyiunk számára, hogy a hazugságok - legyenek azok bagatellek vagy kardinális nagyok - szétválasztanak, kizárnak a közösségből, s a közösségre teremtett lelkünknek ez mindenféleképpen fáj. Míg a valótlanságok és azok ismételgetése csak növeli a távolságot ember és ember között, a kimondott és felismert igazság összeköt.

Az igazság kimondása mindig krízist teremt, ezért is mondjuk olykor: bizony az igazság fáj... A keresztény ember "tudása", hogy a felismert igazság fájdalmán egyedül nem vagyunk képesek átlépni, túltenni magunkat önsajnálatunkon csakis akkor vagyunk képesek, ha Istenre figyelünk - akár kicsi az a közösség, akár nagy.

Sok-sokk krízis van a világban, de a legnyomasztóbb ezek közül mindig a sajátunk. Életvezetési gondjaink, párkapcsolati megoldatlan kérdéseink, szakmai és anyagi-egzisztenciális jövőnk bizonytalanságai mind-mind képesek megtorpedózni mindennapi örömeinket. Ha nem tudunk örülni az apró dolgoknak, akkor nem csak az immunrendszerünk gyengül - korunk 'népbetegségei" a rák, szív- és érrendszeri-, emésztési-, és lelki zavarok, mind az extrém-stresszre vezethetők vissza, mert nem akarjuk meglátni az igazságot: nem a folyamatosan megemelt teljesítmények "hozására", hanem szemlélődő alkotásra jöttünk e világra -, de az élet legfontosabbját, magát az életörömöt veszítjük el!

Krisztus URunk azt mondja: "Az igazság ismerete megszabadít". Pilátussal együtt sóhajtozhatunk: "Mi az igazság?", de ha csak a horizontig kutakodunk, s nem akarunk szembenézni a kérdések kérdésével: halállal, azaz az emberi gondolkodás legnagyobb kihívásával, a végességgel. Ez ugyanis minden másnak a mozgatórugója, eredeti oka! Ebből fakadnak szenvedéseink, összes hiányérzetünk-motiválta (pót)cselekvésünk...

Mi tehát az igazság? Az, hogy az Igazság odaát vár ránk, az, hogy a teljes igazság nem ismerhető meg, ennek ellenére mégis befogadható, ha valaki szívébe zárja a Mentő Szeretet Krisztusát, Aki maga az Igazság...

A színdarab 2500 évvel később is ugyanaz - csak a kellékek változtak -, hiszen a mai ember is aranyból, ezüstből (sajnos nem becsületes munkával szerzett dagadó bankszámlák és ékszerektől roskadó széfek!) rézből, vasból (lásd a luxusautókat!) és kőből (nézd a palotákat!) csinál isteneket, melyekben reménykedik.

Isten az, akibe/amibe veti az ember a bizalmát. Akitől, amitől várja boldogságát. Sokan gondolják, hogy az egyre gyarapodó vagyon növeli az örömöt, pedig fordított arányban áll a kettő: minél több van valamiből, annál kevésbé örül neki az ember. Ugyanakkor jó lenne olykor feleleveníteni a régi, természetközeli ember bölcsességét: A "van"-nal csak baj van! S valóban, hiszen eszi a moly vagy a rozsda, s elűzhetetlen az aggodalom, hogy a tolvajok ellophatják!

Az ÚRIsten szereti a szegényembert, de a gazdagot(!) is. Kinek így, kinek amúgy, kinek korábban, kinek későbben, de a JóIsten mindenkinek az életében legalább egyszer küld figyelmeztető jel(eke?)t, melyek szíven találják az embert. Belsaccár, babilóni királynak is beleremegett a jelbe, "arca elsápadt, dereka elernyedt, és még a térdei is reszkettek..." A részeg király mámora abban a pillanatban elszállt, mert ha az Isten megítéli az embert, akkor a józanság lelkiismeret-harangja felveri az eltompult lelket, s bizony gyötrő gondolatok támadnak...

Belsaccár király apja (Nabukodonozor) egy időre megtébolyodott, mert nem Istentől kapott hatalmát nem arra használta, amire kapta. Fia látta és ismerte az igazságot, mégsem a szerint élt - ezért megítélte az Isten, s elvette királyságát, s még azon az éjjelen, amikor Dániel próféta megfejti álmát, a királyt megölik... Az Isten örök igazsága, hogy az erőszak erőszakot szül, s hogy a "Nagy tolvajokat az Isten a kicsikkel bünteti!" (írja Luther)...

Isten előtt semmi sem titkolható el, az Ő igazsága egyszer érvényesül, de hogy mikor, azt egyedül csak Ő tudja. Amit mi tudunk, hogy "ami késik, az nem múlik" s annyi bizonyos: minél később üt az igazság órája, annál nagyobb a megérdemelt büntetés... Érvényes ez a jutalomra is: minél tovább tart a próbánk, s ha képsek vagyunk megállni a hitben, reménységünk szerint annál nagyobb lesz a jutalmunk is...

A kép címe: "A teremtés hetedik napja"... Ábrahamiták vallási látása szerint a nyugalom napja, ami egyedül az Istené. Hat napon át dolgozhatunk (alkothatunk), de a hetedik napon meg kell(ene) pihennünk, azaz megállásunkban rá kellene csodálkoznunk a teremtettségre! A hetedik nap ugyanis Isten imádásának napja az Életért...

Az élet csoda, hogy mekkora, azt akkor vesszük csak észre, amikor kifelé megyünk belőle. Az élet RENDJE, ami nem más mint Isten anyagban felismerhető "ujjlenyomata" mindenben visszaköszön: az asztalomon lévő virág színpompájában éppenúgy, mint a világegyetem milliárdfényévnyi távolságában pulzáló kvazárok sugárzó részecskéinek rendezettségében. Egyszóval Isten rendje mindenhol ott van, mert Ő mindenben jelen van. A modern (quantum)fizika szerint lehetséges, hogy minden mindenben létezik, azaz az egész világmindeség (multi-vagy univerzum) EGY, ahogyan az Isten is EGY...

A tapasztalható világról szerzett információink alakíthatják Istenelképzeléseinket - ez is része az embervilág szellemtörténeti fejlődésének -, az Isten életvédő törvényei azonban változatlanok maradnak, hiszen az Isten "alapállása", hogy ti. szeretetből teremtette a Mindenséget, s benne az embert. Az Örökkévaló azonban nem csak szeretetből, de szeretetre is teremtette legértelmesebb földi teremtményét! (Az, hogy az ember cselekedetei következetesen mégsem ezt a teremtményi értelmességét mutatják - egy másik igen nagy problémakört vet fel!) Tény, hogy ha az ember a pusztításra fordított energiáit, a másikat ilyen vagy olyan szolgaságba vetni akaró képességeit a jó ügy szolgálatába állította volna, gyaníthatólag már évszázadok óta csillagok közt repkedhetnénk, de legalábbis beborítanák a művészeti alkotások nem csak az egész Földet, de talán a Hold egy részét is...

Vizsgálni a láthatatlan Istent úgy tudjuk, ha a látható világot tanulmányozzuk. Ehhez mindig időre van szükség, aminek elkülönítésére nem lenne szabad sajnálni az energiánkat! Meglátni a mélyebb összefüggéseket mindig eedményt hoz életünkben, mert nem csak életminőségünk emelődik gondviseléshitünk erősödésével, de szeretetben magasabbra szárnyalhatunk, Isten rendjének csodálatában...

Az írott törvények - beleértve a mai hatályosakat is - évezredek óta szabályozzák az emberek életét, de ezek mellett vannak "íratlan törvényeink" is. Azt szoktuk erre mondani, hogy "szokásjog", ami ugyan nincs leírva sehol, de mégis alkalmazzuk, mert emberi kapcsolataink alapjait képezik. Ez a fajta "jogi meggyőződés" elsősorban a szívben gyökerezik - ugyanis ott mindenki érzi, hogy mi a jó, s mi a helyes... Mindenki tudja, hogy mi az, ami "jó erkölcsbe ütköző" - ez egyébként a Polgári Törvénykönyv szerint megtámadhatósági alap -, ezért bosszankodunk, amikor szemünkbe vigyorogva mondják a nyakkendős tolvajok: "Ez így jog-szerű!" S, ha jog mellettük is áll, az igazság - amit mindenki érez -, az ÚRIsten soha...

Ahhoz tehát, hogy Istenhez forduljunk, nem kell "bújni a Bibliát"... Lehet, sőt olykor kell is, de a megtérésnek nem ez az alapfeltétele. Ezért olyan szánalmas, amikor azzal érvelnek önjelölt térítők: "De hát meg van írva a Bibliában!" Aki nem veszi észre, hogy az Isten mindent beleírt a szívünkbe is(!), az hamar eltévedhet a bibliai szövegek között - lásd keresztény felekezetek, külön hitvallással rendelkező gyülekezetek irdatlan nagy számát!

Milyen jó az írott törvény… azt mondják erre, hogy civilizációs előrelépés! Valóban? Az állatoknak - egy fajon belül - nincs törvénykönyve, mégsem ölik egymást (a rang-harc/küzdelem az más... A Tízparancsolat tehát nem előrelépés, hanem a visszalépés bizonyítéka! Le kellett írni azt, aminek íratlanul a szívben kellene hogy lakozzék: a SZERETETről van szó!

Van nekünk egy apostolunk (Szent) Saul-Pál, aki maga is a zsidó kazuisztikus törvények szigorában nevelkedett - sőt még "kezdő" rabbiként a farizeusi kegyesség ifjú "frontemberének" is számított; aki jól látja, hogy nem az Írás betűje, hanem a Lélek szerint kell szolgálnunk, élnünk. Abban viszont nincs igaza, hogy a törvény nélkül ne tudnánk, hogy "Ne kívánd a másét!", hiszen a rossz, ami az ütközik az általános jóval! Ha egy férjet arra kell "törvényi úton" rá-idomítani, hogy ne tegyen szexuális ajánlatot barátja feleségének, hogy egy humanoidot arra kell rávezetni, hogy reflexből ne lopja el azt, amiért más megdolgozott, hogy az emberfia-lánya ne hazudozzon össze-vissza - még ha a médiából ezt is tanulta -, akkor az ilyen ember nemcsak erkölcsi nulla, de potenciálisan hulla is... mert saját maga munkálja evilági poklát, s túlvilági kárhozatát...

A törvény akkor működik jól, ha azt mindenki betartja. A zsidók "bibliája" a Tóráh - jóllehet törvénynek mondják, de sokkal inkább az "Istentől kapott rendet", az "élet beszédét" értik alatta -, nemcsak a hétköznapi élet legkülönfélébb vetületeiben ad eligazítást, de még a kultikus törvények átlagember számára alig átlátható rendjét is "beszabályozza". Mindezek ellenére még sincs tökéletes életvezetése a zsidó embernek sem - hiszen akkor nem lenne liturgiájukban ott a "jóm kippúr", az engesztelés napja.

A törvény tehát - a szeretet viszonylatában - csak tükör. Persze hiába "fényesítjük" újabb és újabb rendeletekkel - egyházon belül zsinati határozatokkal - a törvény tükrét, ha soha nem nézünk bele, akkor semmi, de semmi értelme sincs... Ezért fontos eljutni a felismerésre - s ez a kegyelmi élet -, hogy Isten szabadságra teremtett mindannyiunkat, s ennek az isteni szabadságnak csak akkor van kiteljesedése, ha az szeretetből fakad...

Bonyolult egy szervezet az Egyház... Az elmúlt kétezer esztendő megtanította/megtaníthatta volna a templom falain belül lévőket, hogy nem emberi akarások, törekvések, csakis egyedül Isten kegyelme az, ami megtarthatja az itt "küzdők" (ecclesia militans!) emberi közösségét. Felettébb nagy titok ez, melyet azért szeretnénk felfedni, megérteni - már amennyire ez egyáltalán lehetséges, nekünk teremtményeknek...

A "Krisztus szeretetében egyek"-közösségének megértését az is nehezíti, hogy számos felekezet, megszámlálhatatlan keresztény kisközösség egészen másképpen értelmezi ugyanazon dolgokat: így gyakorlatilag csak a keresztség az egyetlen ökumenikus szentség, az összes többinek az értelmezésében már nincs konszenzus! Nos, itt tartunk kétezer év után... Vigasztalhatna minket, hogy többi világvallás sem egységes a maga gondolati rendszerében, s ott is számos teológiai irányzat található. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk: ahány ember - annyiféle Isten-elképzelés létezik ezen a Földön... vagy még több is!

Egyház és hierarchia - összetartozó fogalmak, ahogyan hierarchikus a katonaság, az egészségügy vagy a közigazgatás is... Ami rendszerben létezik, az többé-kevésbé működik, ha a rendszerben az "apró fogaskerekek" is jól végzik a feladatukat. Az egyház is akkor "működik" jól, ha mindenki a maga karizmája/kegyelmi ajándéka szerinti feladatot látja el. Ez azt jelenti, hogy a többnyelven beszélő teológus-doktor, ne legyen az egyházban konyhalány vagy portás (talentumok elásása!); akinek gondja van az olvasással vagy a beszéddel, az ne vállaljon a liturgiában felolvasást; s aki nem ismeri/műveli érthetően a magyar nyelvet, s a vezetés ill. a kommunikáció extra-stresszhelyzetet jelent számára, az - Uram bocsá' -, ne menjen szószékre... Teologia est grammatica!

Az Egyház az egész életet felölelő szolgálati területet biztosít, hiszen az Egyház nem csak az üdvösségre hívás eszköze a JóIsten kezében, nem is csak szociális feladatok ellátásáért vagy társadalom-megtartó emberi értékek őrzésére rendelt szervezet; Krisztus Szeretet-Egyháza az egész Életért, az emberlét ki-, és beteljesüléséért van, jött létre a Szentlélek által. Ebbe a "rendszerbe" beletagozódni nem muszáj, csak lehet... Ugyanis a hívő, Krisztust követő élet csak akkor éri el a célját, ha az mindig az önkéntes döntésből fakadó elkötelezettségben végzi feladatát, azt, amire az ÚRIsten akaratából rendeltetett...

Isten előtt mindenki egyforma... Szép alapgondolat, a kérdés csak az, hogy akkor a Földön miért nem érvényesül ez az isteni igazság? Ha csak egyszerű különbségről lenne szó, akkor azzal talán még meg is békülnénk, de sajnos emberek között olyan alapvető ellentétek feszülnek, melyek feledtetik azt is, mi végre is van ember ezen a világon... Így történik meg, hogy gyűlölik egymást a szegények és gazdagok, a fehérek és feketék, zsidók és muzulmánok, helyiek és bevándorlók - s a sort lehetne folytatni!

Pál azt mondja: "nincs különbség zsidó és görög között". Miért mondja ezt? Mert a gyakorlatban van! Ugyanis másképp gondolkodnak a hellén-műveltségűek az Istenről, s megint másképpen a zsidó kultúrában felnövekedettek... Ezért mondja Pál a honfitársainak, hogy Jézus "kibékítette Istent keresztáldozatával", a görög gyülekezeteknek pedig azt tanítja: "Isten a Krisztusban t i t e k e t békéltetett meg önmagával".

S valóban: az embert ki kell békíteni, mert elégedetlen önmagával a világgal és az Istennel is, no de miért kellene Isten "kiengesztelni", amikor Ő mindent jól csinált ebben a világban, s Ő nem haragszik, hiszen Ő maga a szeretet? (Az egy másik kérdés, hogy Ő isteni bölcsességével rendet teremtett bele ebbe a világba, s aki nem fogadja el ezt a megváltoztathatatlan örök rendet, annak hordoznia kell saját maga "rend-etlenségének" következményeit!)

Jóllehet az emberiség egyugyanazon genetikával rendelkezik, testvérek vagyunk, hiszen egy a közös ősanyánk és ősapánk -lásd "mitokondriális-DNS" vagy "mitokondriális Éva" fogalmakat! -, de ember és ember között mégis alapvető különbségek vannak! Az egyik képes lopni, csalni, hazudni, ölni önmagáért, a másik pedig képes lemondani, szolgálni, sőt akár meghalni is másokért... Hogyan lehetnének akkor ők egyek? A választ erre mag Pál adja meg: csakis Krisztusban, vagyis az Ő megváltói szeretetében! Aki igyekszik követni a Mestert, próbál úgy szeretni, mint Ő, az az egységre törekszik, nem csak felebarátjával, de magával Istennel is!

A hívő ember tudja, hogy ez egyedül nem megy, ezért hívja segítségül URát - naponta...

Szent Pált, az egykori farizeusi vallásosságot véresen képviselő fiatal rabbit sokan nem szerették - Korinthusban sem. Egyrészt keményen küzd saját tanítói tekintélyéért, másrészt rajta kívül vannak mások is, akik hirdetik Jézus tanítását, gyaníthatóan olyanok is, akik valóságosan hallgatták a Názáretit, s nem csak elképzeléseik voltak Róla. Amit fontos megjegyeznünk/tudnunk: Krisztus első gyülekezeteiben nem csak férfiak tanítottak, hanem nők is, ezt éppen onnan tudjuk, hogy Pál a diákónusok (s kezdetben ez nem csak szeretet-szolgálatot, hanem írásmagyarázatot is jelentő "tisztség" volt) között mintegy egyharmad arányban említ meg a nőket. Teszi ezt annak ellenére, hogy Pálnak ismerjük nem éppen "nőbarát" kijelentéseit! Ez azt jelenti, hogy a nők befolyása az első gyülekezetekben - hiszen Jézusnak köztudottan voltak női tanítványai/követői - igen erős volt. Kellett is hogy legyen, hiszen a gyülekezet részben vagy egészben de mindig az adott társadalom "leképződése" is, azt pedig kortörténetből tudjuk, hogy igen sok befolyásos, gazdag nő élt a Római Birodalom területén, s nem Kleopátra volt az első és utolsó, akinek a kezében óriási hatalom összpontosult... (Ha azt nézzük, hogy Evangélikus Egyházunkban mostanság a papi szolgálatot végző nők aránya pontosan egyharmad, akkor nagyon is "klasszikus" felépítésű, apostoli-hagyományú egyház a lutheránus!)

Pál olyat mond "Legyetek az én követőim!" a korinthusiaknak, amit azok igencsak vegyes érzelmekkel fogadnak. Pál korinthusi hallgatósága meglehetősen vegyes volt: sok igen művelt, korabeli "világot járt" ill. világot-ismert ember lehetett a gyülekezetben, már csak azért is, mert Korinthus kereskedelmi-, s egyben kulturális centrum is volt. Azt tudjuk, hogy a gyülekezetben pártoskodás(?) is felütötte fejét, de az is lehet, hogy ezek egyszerűen csak a különféle - s akár egymást gazdagító(!, s miért ne?) - Krisztus-felfogások/-értelmezések voltak: "Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé." 1 Kor 1,12

Miben is kövessék tehát Pált? Abban, hogy damaszkuszi úton történt Krisztus-élménye után is megtartotta a farizeusi előírásokat? Esetleg abban, hogy nem tudott kilépni a Krisztus-esemény egysíkú judaista magyarázatának korlátai közül? Tény, hogy a Jézus-mozgalom a Földközi-tenger keleti partjaitól indult el, de az is tény, hogy az első - Palesztinától egyre távolabb eső - keresztény gyülekezetek - nevezzük őket inkább Jézus-centrikus domus-ecclesia-áknak - többségét nem az jellemezte, hogy világ-, és istenfelfogásuk meghatározóan a mózesi törvényekbe ágyazottak lettek volna. Minél távolabb kerülünk a történeti Jézus működési területétől (ez elsősorban Galilea!), annál inkább érezhetőek - értelemszerűen -, az egyéb kulturális hatások...

Néhány írásmagyarázó szerint Pál már-már kétségbeesetten harcol Korinthusban gyülekezeti tekintélyéért, ezért is nevezi magát "atyának", s helyezi magát a többiek fölé. Mások szerint csak arról van szó, hogy Pál félti a gyülekezetet az "idegen" tanításoktól, s a köztudottan aktív, helyi vallásos rajongóktól. Amit Pál mond, azt kimondani jó lélekkel, kevesek kiváltsága - hiszen esendő emberek vagyunk mindannyian -, de aki mégis kimond(hat)ja - mert istenes életet él -, az előtt nem bizonytalan a cél, s igen boldog embernek mondhatja magát, mert tudja mivégre is van ezen a világon...

Pál apostoli intései férfi és nő kapcsolatát illetően - enyhén szólva is - mára korszerűtlenné váltak. Ami egy abszolút férficentrikus társadalomban döcögve ugyan, de még működött - egyébként miért kellene Pálnak külön felhívnia az asszonyok figyelmét arra, hogy engedelmeskedjenek uruknak, ha nem azért, mert "engedetlenek" voltak(?) -, az a mai világban - legyünk őszinték(!) - működésképtelen. A klasszikus keresztény modell szerinti házasság, hogy ti. a férj az értelem, az asszony az érzelem, s ezért az asszonynak "hallgass!" a neve gyülekezetben és otthon egyaránt - egyszerűen felvállalhatatlan... Ha mégis eszerint "működik" egy házasság, akkor az csak nevében utal a házasságta, de valami egészen másról szól.

Tény, hogy a "Könyv vallásainak" (zsidó, keresztény, iszlám) számos olyan, nem csak párkapcsolatra, hanem társadalmi szerepvállalásra is vonatkozó, törvénye, rendelkezése, intése van, melyeket a legjószándékúbb értelmezése ellenére sem mondhatunk másnak a nőkre nézve, csakis diszkriminitívnak. Az is tény, hogy a férfiak folyamatos "hatalomvesztése" a privát- és a közösségi életben - bár ez utóbbiban még igen erős a férfi-dominancia - egyre inkább feltartóztathatatlan, hiszen az élet egyre több területén bizonyítják a nők, hogy ők is képesek arra, amire a férfiak, ráadásul az adott feladatott gyorsabban és hatásosabban végzik el, mint férfikollégáik... A férfiak az "erősebb nem" - végső kétségbeesésükben, mint mindig - a gyengék végső menedékéhez, az erőszakhoz folyamodnak: s emellett a nőkre olyan szerepeket/képeket aggatnak, ami csak a férfiak fantáziájában léteznek. Csoda-e, ha a nők a férfiakat sokszor gyereknek tekintik, hiszen nem csak a legelemibb felelősségérzet is hiányzik "férfiasságukból", de a valóság-látásuk is erősen torzult?

Tény, hogy nem egyszerűen csak válságban van a házasság, hanem tekintélyének lejtmenete egyre gyorsul, s funkciójáját - hiszen a JóIsten a testi-lelki regeneráció védett helyének teremtette - nyilvánvalóan már rég nem tölti be. Amikor azonos neműek a jogalkotáson képesek "keresztülverni" akaratukat, akkor ez azt jelenti, hogy társadalmi erejüket nem lehet elbagatelizálni, figyelembe kell őket venni, de nem úgy, hogy olyan jogokkat biztosítunk, amit a természet törvénye eleve nem enged meg: pl. azonos nemű pároknak nem lehet gyermeke... S ami a természetben "alapból" nem működik, annak nem lenne szabad érvényesülnie a jogrendszerben sem! (Mert ugye a jogrendszer, mint olyan szintén nem létezik, az csak leképzése ill. elvonatkoztatása a valóságnak!) S ha valaki a virtuális/az elképzelt világot tartja valóságnak, akkor a józanságát veszítette el, s ezzel az életet magát...

Mi tehát a megoldás a meglévő konfliktusok kezelésére, s van-e egyáltalán megoldás az évezredek folyamán kialakult krízisre? A hívő ember szerint - van! Ez pedig a párbeszéd, az értelmes beszéd. Nem a veszekedés, a perlekedés, hanem konstruktív dialógus! Ez azonban csak akkor lehetséges, ha férfi és nő egyenrangúnak, s egymás dinamikus kiegészítőjének tekinti egymást. Ez azt jelenti, hogy a nő is lehet az értelem hangja, s nemcsak az érzelemé, s nem csak a nőnek lehetnek jó megérzései, de férfinak is. Annyi bizonyos, hogy a(z el)hallgatás nem vezet sehová, legfeljebb a krízis elmélyüléséhez... Ezért a keresztény ember őszinte, nemcsak társához, hanem Istenhez is, s mindenek előtt önmagához.

A Mester üzenete igencsak érdekes a harmadikévezredbéli emberfülek számára... az "egész világ"-kifejezésnél a göregben a kozmosz (rendezett világ), míg a latinban az univerzum (világmindenség) szó áll. Ami talán még önmagán ennél is túlmutatóbb: az evangélium minden teremtménynek szól, azaz: a majomnak és a szamárnak éppenúgy, mint a tücsöknek és a hangyának... Ez azt jelenti tehát, hogy az evangélium (vagyis eü-angelion= azaz jó-hír /mivel a görögben az "eu" jót jelent!/, s nem örömhír. Fontos kihangsúlyozni újra és újra, hogy sokan félreértik, félremagyarázzák ezt a fogalmat, kihagyva a leglényegesebbet az evangélium-hirdetés csodájából - jelesül a megértést. Aki ugyanis megérti, elfogadja, szívébe zárja a jó hírt, nos csak annak fog az élete el nem múló örömesre változni, s terem élete jó gyümölcsöket. Krisztus Urunk a a Magvető példázatában arra hívja fel a figyelmünket, hogy a háromnegyed rész, azaz az emberek 75%-a/!/ nem érti meg mi is a lényeg a "jó hírben") nem kizárólagosan emberre vonatkozó - bár embernek szóló üzenet -, hanem az egész teremtettségre kiterjedő isteni közlés.

Az evangélium-hirdetés alatt sokan a "krisztus-kultusz" terjesztését értették, s értik még ma is, ha kell(ett) "tűzzel-vassal". E világméretű küldésben nem számított, hogy etikus-e az eszköz a cél eléréséhez, a buzgó vágy, "teljesíteni az isteni parancsot, s utána várni a jutalmat érte", sajnos viszonylagosította, sőt olykor el is homályosította a lényeget: nem az ember van a misszióban az Istenért, hanem pontosan fordítva, az Isten van küldetésben az emberért... Eredmény igazából akkor van, ha hagyjuk "történni" az Istent... ha tudunk kellő alázattal belesimulni a Lélek akaratába.

Tény, hogy a ma keresztényeinek, gyülekezeteinek újra kell fogalmazniuk önmaguk számára a missziót. A misszió nem az, ha egyre nagyobb részt kérünk/kapunk a szociális problémák megoldásának folyamatosan növekedő kupacából. De a misszió hamis értelmezése az is, ha csak a mostanság reflektorfénybe került hitoktatásra korlátozzuk. A misszió az univerzumba, a kozmoszba való önkéntes beletagozódás, azaz az Isten-alkotta csodálatos rend elfogadása kicsiben és nagyban, saját mikrovilágunkban éppenúgy, mint a sokszor átláthatatlannak tűnő makrovilágban.

A "hirdetés" legjobb formája maga a krisztusi tanítás megélése. A JóIsten bölcsessége, hogy akaratát nem csak a keresztényeken, hanem minden emberen keresztül megmutat(hat)ja. Mahatma Gandhi - aki szüleivel az indiai dzsaina vallás követője volt, amely vallás egyesíti magában az ősi hindu világnézetet a későbbi buddhizmus vallásbölcseleti eredményeivel - soha nem állította, hogy bármilyen új elvet vagy tant alkotott volna, csak próbálta alkalmazni "az örök igazságokat a mindennapi életünkre és gondjainkra". Tény azonban, hogy élet-üzenete és módszereinek lényege az egész világnak szól. Érdemes odafigyelni ezekre is, hiszen Gandhi tanításaiban gyakran felcsengtek Jézus szavai: "Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok üldözőitekért!" Gandhi szerint a szeretet és az erőszakmentesség mindent legyőz! Az erőszakmentesség pedig az, amikor azokat szeretjük, akik minket gyűlölnek. Ha csak azokat szeretjük, akik minket is szeretnek az nem erőszakmentesség. Az élet harcában a gyűlölet legyőzhető szeretettel. A szeretet nagyobb a gyűlöletnél és övé a végső győzelem.

Gandhi ellenzett mindenféle erőszakot, mert "ha úgy tűnik is, hogy hasznos, a haszon csak átmeneti, de a szörnyűség, amit okoz, maradandó." Az ember mondjon le az erőszak minden formájáról, és ragaszkodjék az igazsághoz, ne engedelmeskedjen igazságtalan törvényeknek. Így vall: "Személyes hitem teljesen egyértelmű. Szándékosan semmit sem sérthetek meg, ami él, emberi lényeket végképp nem, még ha a legnagyobb rosszat teszik is nekem és az enyéimnek." Intette az embereket, hogy óvakodjanak attól, hogy gonoszsággal vádolják egymást. "Akiket rossznak tartunk, azoktól elkerülhetetlenül visszakapjuk ezt a bókot. A gyanú az erőszak melegágya... Az erőszakmentesség nem tehet mást, mint hogy bízik... Ha bizalommal és szeretettel közeledünk az emberek felé többszörösen visszakapjuk a bizalmat és a szeretetet... Az ember nem más, mint saját gondolatainak terméke: azzá válik, amit gondol." Az élet tehát valójában nagyon egyszerű... akkor miért is bonyolítjuk?

Életünk emlékfolyama idővel egyre csak dagad... Mire megöregszünk, oly sok fájdalmat, veszteséget, keserűséget és csalódást kell át-, és megélnünk, hogy már nagyon szeretnénk valami megnyugtató megoldást találni a szenvedés "problematikájára"! Tulajdonképpen egyetlen megoldás létezik csak: a felejtés. Elfelejteni azonban azt, ami nagyon fájt, s fáj még évtizedek múlva is, egyszerűen nem lehet. Illetve lehetséges - ezt a kóros felejtésnek hívjuk -, de ettől meg óvjon meg minket a JóIsten! Nagynéném buzgó imádkozó életet él, s sokszor el-elmondogatta nekem is: "Sokat imádkozom azért, hogy csak az eszemet ne vegye el, azt tartsa meg mindvégig a JóIsten!" Így is volt, halála előtt néhány órával még unokájával beszélgetett a kórház folyosólyán, aztán lefeküdt, s egy igen küzdelmes, szenvedésekkel is teli, nem könnyű élet után - csöndben elaludt...

Sokan nem tesznek különbséget a fájdalom és a szenvedés között vagy azt gondolják, hogy a szenvedés az nem más, mint az állandóan jelenlévő fájdalom. A szenvedés azonban több ennél, azaz jóval nagyobb titok! Az ember a fájdalmat - köszönhetően a csillapító szereknek is - általában jobban viseli, mint a szenvedést. A szenvedés - nem véletlenül írja Karl Rahner(!) - hogy az tulajdonképpen "Az Isten titokzatosságának a része". A szenvedés tehát hiány, hívő megközelítésben az Isten hiánya...

Akinek Isten hiányzik, annak minden, maga a Mindenség hiányzik. A gond csak az, hogy a véges ember ugyan érzékeli a végtelent, de végessége okán képtelen azt felfogni, s ezért mindaddig, amíg itt a földi életét éli a hiány kínjával együtt kell élnie. De lehetséges harmóniában élni a "mínusszal", azzal, ami nincs, legfeljebb egyszer, csak a távoli, sejtemles, eljövendőben lesz? A keresztény ember azt vallja: igen, lehetséges!

Ha bízunk Isten ígéreteiben, akkor már itt és most örülhetünk annak, hogy ezek az ígértek beteljesülnek, s ez rengeteg erőt ad. Ahogyan az Írásban olvashatjuk: "Nem ember az Isten, hogy hazudna, amit Ő ígér, azt be is teljesíti." Annak örömében élni, hogy amit kívánunk az beteljesül - boldogság, tudni, hogy amit szeretnénk, amit tiszta szívből kívánunk, de soha nem teljesedhet be - maga a boldogtalanság. Az egyik a mennyországba röpít, a másik pokolba ránt...

Az Istenben bizakodó ember is megijed, olykor még kétségbe is esik, de tanácstalanságában is Ahhoz menekül, Aki gondviselő jóságával körbeöleli őt, azaz Teremtő URának közelségét keresi... Hol? Emberi kapcsolatainak rendezettségében, a megváltoztathatatlannak rendelt dolgok elfogadásában, s a megváltoztathatatlan körülmények megváltoztatásáról való lemondásban... Életünk képlete sokismeretlenes egyenlethez hasonló, s a megoldás csak egyedül Istennél van, s a hívő ember "tudása", hogy sorsának elfogadásában, belesimulva Isten akaratába a bonyolult egyenlet végén az isteni matematikával végül is minden "stimmel"...

A különféle étkezési kultúrák között a "legbonyolultabb" a kóser táplálkozás. Maga az alapelv, hogy csakis kósert (tiszta, alkalmas) egyen az emberfia/lánya igen dicséretes, azonban a számos kötelezvény - melyek mind(!) emberi rendelkezések - igencsak megnehezítik a háziasszonyok dolgát. Nem szabad persze elfelejtenünk, hogy a kóser étkezési szabályok - bár valóban nem könnyű betartani azokat -, igen egészségesek. Van is egyfajta divatja/publicitása a zsidó ételeknek, szerte a világban.

Az, hogy ki mit, s hogyan eszik, természetesen a magánügye. Amit az egyik betarthatatlan parancsolatnak vél, a másik számára delikáteszes kiváltság. (Emberek és kultúrák különböznek - ebben is.) A különféle vallási étkezési szokásokat komolyan megvizsgálva aztán kiderül: valamilyen megfigyelés, egészségügyi tapasztalat áll a vallásos étkezési szokás mögött is, s nem "ördögtől való" se egyik, se másik előírás. Azt kijelenteni azonban, hogy ezek betartása, ill. be nem tartása az Istenhez való viszonyt alapvetően befolyásolja - bizony meglehetősen erős, emberi elképzelés. A szükség olykor törvényt bont, ill. speciális értelmezésssel többnyire "áthidalhatóak" akár a kóser, akár a halél étkezési előírások...

Amíg a test ésszerű kímélése áldás, eladdig a kíméletlen sanyargatása - ráadásul vallási alapon - átokká válhat: lásd emésztési rendszer felborulása, étkezési zavarok kialakulása. Az sem a JóIstentől való, ha bizonyos étkezési szokások betartása miatt egyik ember különbnek, sőt feljebbvalónak tartja magát, mert nem az minősíti az embert, hogy mit eszik, hanem az, hogy hogyan él, milyen a viszonya az embertársaihoz! Ha megnézzük a jóléti társadalmakat, akkor bizony azt tapasztaljuk, hogy hiába a sok-sok higéniai előírás, azokat mégis sokszor megsértik, s hiába a kulturált étkezés, attól, hogy az emberek késsel és villával esznek, még nem válnak szeretetteljesebbé! Lehet, hogy kézzel és egy tálból esznek bizonyos népcsoportok, az összetartás, az egymásra-figyelés mégis nagyobb, mint ott, ahol mindenki a saját tányérjából kanalaz...

Az apotol tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy a kegyeskedésnek semmi haszna sincs, önteltséghez vezet, ami nem építi, hanem rombolja az egyént és a közösséget is. Isten akarata pedig ezzel ellentétes: Ő azt "kívánja", hogy mindennel hálaadással éljünk, nem kényszerből, hanem mindent örömmel megcselekedve...

Pál apostol - az apostoli levelek leghangsúlyosabb képviselője az Újszövetségben; az ÚSZ 27 könyvéből 13-at neki tulajdoníthatunk(!) - világlátásával, magyarázataival a legnagyobb hatású gondolkodó a kereszténységben. Aki Pál kardját (megigazulástanát) kicsalogatja hüvelyéből (ószövetség), annak általában beletörik a (szellemi)bicskája ennek a gondolati rendszernek a gyors megértésébe. Arról van ugyanis szó, hogy Pál nem hajlandó még Isten Fiát sem másképpen látni, mint áldozati bárányt, s szinte belekényszeríti leveleinek olvasóit is abba a kerékvágásba, amit ő helyesnek tart, jelesül: ahogyan Ábrahám (sok nép atyja) kész volt feláldozni fiát, Izsákot (valaki nevet) ugyanúgy "Istennek sincs más útja", mint belesimulni az áldozatkultuszba.

Nos, ezen érdemes elgondolkodni! Már csak azért is, mert Saul-Pál az emberi hagyományok ellen szól, ugyanakkor ő az, aki soha semmilyen más hagyományt nem említ írásaiban, csakis a sajátját... Bármilyen támadás éri őt, leveleiben soha nem említ egyetlen korabeli bölcset sem, egyetlen "régi" szellemi autoritást, kivétel nélkül, csakis kizárólagosan az ószövetségi idézetekkel, képekkel próbálja alátámasztani igazát. Ez önmagában persze nem baj, ha valaki csak a saját kultúrkörében él és gondolkodik... a probléma azonban az, hogy 2013-at írunk, s ugyan a Világteremtő Isten nem, de a világ bizony megváltozott!

Ami "működött" évezredeken keresztül, (áthagyományozódva a kereszténységben is!) - "Irtsd ki, öld meg, áldozd fel" a cél érdekében a másikat, a másképpen gondolkodót! - az nem lehet a huszadik század utáni ember perspektívája! Ha mégis ezt az utat választja a világ, akkor menthetetlenül elpusztul... (Ennek a reális veszélyét azonban csak nagyon kevesen látják, s őket inkább a vészmadarak kategóriájába süllyesztik, s periférikus jelenségként kezelik őket.) Ettől még a tények tények maradnak, s a belőlük levonható igazságok sem változnak. Tény, hogy a keresztények tábora is egyre polarizálódik: az egyik szélen az ultra-konzervatívak, ultrapietisták ismételgetik a maguk "mantra-igazságát", a másik oldalon pedig az ultraliberálisok "relativizálják el" gumiszabályaikkal a régi értékrendet... A középen elhelyezkedő mondjuk így: "normálisak"-at, akik a közösségmegtartó krisztusi életvezetést igyekeznek megvalósítani - pedig, lassan alig lehet megtalálni!

Az elmúlt hosszú évszázadok történelméből ideje lenni végre levonni a tanulságot: az Isten nem egyenlő az isten-képpel, egy adott (világ)vallás/felekezet Isten-felfogásával, tanításaival, az Isten Igazsága nem mindig azonos az emberek igazság-látásával! A feladat, ami előtt áll nem csak a kereszténység, hanem az egész embervilág, hogy végre észrevegyük már kicsinységünket a Világegyetemben, s felfedezzük az Isten nagyságát, hogy végre felülemelkedhessünk önmagunkon, s végre valóban elkezdjen minden ember istenképű életet élni, hiszen Isten, Aki minden élő URa, szeretetből, szeretetre teremtette a világot, az embervilágot is...

Minél inkább közeledik az ember emberi számítás szerinti végéhez az életének, annál inkább rácsodálkozik magára az életre... A JóIsten kegyelme, hogy az előttünk lévő ismeretlen, "még-meg-nem-élt" kevés, mindig többnek tűnik, mint a mögöttünk lévő, élménydús sok-sok év. Valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy a holnapban és holnaputánban még minden történhet - még egy csoda is(!), s miért is ne? -, hiszen ahogyan mondani szoktuk: a reménység lángja alszik ki utoljára.

Az élet csoda! Az, hogy mekkora is valójában, általában akkor válik nyilvánvalóvá, ha elveszítjük. A kisgyermek szíve mélyéből megsiratja tengeri-malacát, kiskutyáját - ha szegényke elpusztul -, ugyanakkor a felnőtt világ meg nem is szól másról, mint az élők megsemmisítéséről, s itt nem csak az állatok levágásáról van szó, sajnos bele kell értenünk az emberek lemészárlását is...

Míg az Isten mindent megtesz - rendjével fenntartja, kormányozza a teremtettséget, hogy ez a világ pezsegjen minden élőtől -, az ember mintha igyekezne pontosan ennek az ellenkezőjét tenni! Esztelen fogyasztásával, csillapíthatatlan profitéhségével káoszba dönti mindazt, amit Teremtője szép rendbe illesztve ajándékul adott neki... Egy indiánoknak tulajdonított mondás szerint: "Ha majd kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót, és kifogtad az utolsó halat, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető." Nos, ez a mondás nem csak igaz, de sajnos világunk jelenlegi "fejlődése" ebbe az irányba tart.

A hívő ember azonban hisz abban, hogy egy piciny gyertya fénye is megrettentheti a hatalmas sötétséget, hisz abban, hogy a látszólag elhanyagolhatóan kicsinyke jócselekedet sem hiábavaló, és s hisz abban is, hogy az egész teremtettség, a Világmindenség minden galaxisával, összes elemi részecskéjével - azokat is beleértve, melyekről még azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk -, a minden létezőt létre-hívó "Vagyok, Aki vagyok", vagyis az Örökkévaló/örökké-létező "kezében" van... Mi ez, ha nem evangélium?

Mennyire attraktív még az örökélet? A középkori ember számára nem volt kérdés, hogy ez a földi élet siralomvölgy, valahogyan át kell vészelni ezt a szenvedésekkel teli időszakot, s mindeközben igyekezni kell, nehogy elveszítse az ember a lehetőségét az el nem múló örök életre... Van-e kegyelmes Isten? A kérdés azidőtájt szinte mindenki lelkét égette! A modern embert nem hozza izgalomba az Isten-kérdés, az örökélet problematikáját pedig többnyire megmosolyogja, s egy letűnt kor szellemi csökevényének tekinti.

A ma átlagembere számára a halál utáni élet szinte teljességgel elveszítette vonzását, még vannak ugyan kegyesek, akik "rágódnak" az üdv-kérdésen, de a földi élet fontossága, minden "nem evilági" kérdést - ahogyan mondogatják - elrelativizál... Csak amikor csődöt mond az életvezetési stratégia, amikor nem jön be a számítás, amikor veszteség kínja gyötri az embert, amikor a körülmények Istene porba kényszeríti a gőgös lelket, akkor kezd el az ember kicsit gondolkodni, mi is az értelme az ő személyes létének?

Hiába az ember rövidtávon begyűjtött sikere, az efölötti öröme hamar szertefoszlik, lelke mélyén mégis a távlatok érdeklik, s a megújuló boldogságot keresi/kutatja. Ha nem is akarja a csőlátású hívők egysíkú meggyőződését, azért egészséges kíváncsisággal mégis szeretné jobban megismerni a teljességgel soha meg nem ismerhető világ létének értelmét és célját...

A vallásos piac számos alternatív megoldást kíván, de ezeknek egy komoly bajuk van csak: emberiek, hamar "kibújik a szög a zsákból", azaz hamar tettenérhetőek bennük a földhöz/anyaghoz-ragadt gondolatok. Pál érvelése éppen ezért elgondolkodtató, s jó irányba mutató: ami odaát van/lesz, az alapvetően más. Hasonló ugyan ehhez a mostanihoz, de lényegileg egészen más! Itt ebben a földi világban csak részleges az Isten dicsősége - csak az egyházban, a dicsőítésben lehet teljes -, az odaátban azonban nyilvánvaló mindenben, s minden által az Ő dicsősége! Szavakat keres az apostol mindezek érzékeltetésére, de jól tudja ő is, amit mi is érzünk nap mint nap: csiszolt fogalmaink, gyönyörű himnuszaink is csak szánalmas dadogások az Isten nagyságának érzékeltetésére, éppen ezért próbáljuk a jézusi utat járni: megélni mieink, s embertársaink között az isteni szeretetet...

Sok története van a Szentírásnak, melyek "csak" hasonlatok, példázatok, s nem tudósítások... Jézusról - jelen tudásunk szerint, az eddig megtalált hitelesített töredékek szerint -, mintegy 70 evangélium, azaz Jézus-életrajz íródhatott. Ezekből - nyilvánvalóan komoly szerkesztői munka után - négy került, kerülhetett be az Újszövetség iratai közé. Aki el tudja fogadni a verbális inspiráció (szó szerinti ihletettség) tanát, annak nem okoz gondot, hogy a nem-kanonikus iratok is bizonnyal tartalmaz(hat)tak értékes és valóságos információt az Isten Felkentjéről, s azok mégsem kerültek bele a keresztények szent irati közé, de aki szeretne elgondolkodni mélyebben, a történeti hitelesség igényével is az ún. Jézus-jelenségről - annak kicsit fáj a szíve...

A feladat - megfoghatóvá, érthetővé, taníthatóvá, továbbadhatóvá tenni mindazt, amit a Názáreti vándorprédikátor mondott - óriási volt! Már az is különlegessé, s provokatívvá tette Jézus prófétai működösét, hogy egy abszolút férfi-dominanciájú társadalomban a nők felé fordul, s EGYENRANGÚNAK(!) tartja őket a férfiakkal. (Egy Pál apostol ugyan azt mondja, hogy "Krisztusban nincs férfi és nő", de azért a "nő a gyülekezetben hallgasson...") S tényleg, milyen vallás az, ahol a nő - teológiai/ideológiai alapon nem lehet pl. pap? Az ilyen vallás - kár is lenne vitatni - diszkriminatív!

Jézus személyét megérteni nagyon nehéz, hiszen az titok. Ő valóban nem e világból származott, mert ennek a világnak az "értékrendje" nem csak kétezer évvel ezelőtt, de azóta is alapvetően más! Krisztus URunk bizony nem véletlenül mondja tanítványainak: "Közöttetek más rend legyen!" E világ rendje ugyanis nem a szereteten, hanem az érdeken alapul...

A feltámadott Krisztussal való találkozás valami alapvető tudatváltozást okozott a tanítványokban. Könnyebb lett volna számukra elfogadni Jézus megjelenését, ha az csak szellem lett volna, no de hogy Ő hús-vér testben jelent meg, ez felülmúlt minden képzelőerőt, s ellentmond minden tapasztalásnak...

Jézus feltámadását sokféleképpen értelmezték az elmúlt kétezer esztendőben. Talán az sem mellékes, hogy Jézus megdicsőült testén ott voltak a sebek. Mintha ez csak azt üzenné: a régi és az új összetartoznak, a földi élet nem múlik el nyomtalanul, minden összefügg mindennel, s a földi élet így határozza meg az új létformát is... s ami a legfontosabb: itt is ott is az ÚR az Isten...