"Na ebből elegem van!"... "Nekem is!" - replikáz a tinédzser és sarkon fordulva menekül szobájába. Ismerős szituáció ez a gyermeknevelés kihívásaival küszködő szülő számára! Értetlenül állunk ilyenkor, pedig csak természetes/normális reakciókról van szó a felnőtté-válás igen bonyolult procedúrájában. Nem szeretünk parancsszóra cselekedni, jóllehet olykor észre sem vesszük kommunikációnkban, hogy mi magunk osztogatjuk a parancsokat. Az életnek vannak törvényei, de ha azokat csak parancsszóra töltjük be, akkor még halottak vagyunk...

A hit lényege ugyanis nem az, hogy mások - nemkülönben Isten - elvárásainak megfeleljünk, hanem az, hogy létünk mások által meghatározott merevségéből, a sötétségéből átlépjünk a szeretet dinamizmusának világosságába. Másképpen fogalmazva: amíg nem tudom, amíg nem világosodik meg szívemben, hogy nem másoknak kell irányítani az én saját életemet, hanem én magamnak(!), addig emberlétemben csak "alszom", s mivel az alvás egyfajta "kis halál", az Isten számára sem létezem. Ha azonban "megvilágosodom", azaz felismerem a krisztusi szeretet újjáteremtő erejét, s megtapasztalom, hogy csak akkor élek, ha másokkal azt cselekszem, amit szeretném, hogy velem is cselekedjenek, csak ezután veszik észre rajtam, hová, s valójában KIhez is tartozom, s végre nem kell már bizonygatnom: én azért hívő ember vagyok...

Sokan a nem-gondolkodás szürkeségében a parancsokat, a törvényeket keresik, hogy azokat betöltve jobb emberekké váljanak. A törvény azonban kevés ehhez... A törvény, a parancsolat csak az irányt mutatja meg, s azt, hogy valójában az ember teljesen, perfekt-betölteni képtelen azokat! A parancsolat elvárásai így terelgetnek a kegyelem felé, s aki Isten irgalmát megtapasztalja, az végül másokra is irgalmasan tekint. "Nem véresáldozatokat, irgalmasságot várok!" - így szól az ÚR.

Tény, hogy minden korban elmondható: "elfajult ez a nemzedék". Jézus URunk példázatából megtanulhatjuk, hogy bár a Magvető mindenhová szórja a magot, de mindig csak az egynegyed hoz termést, de az többet a vártnál: harmincszorosat, hatvanszorosat, százszorosat. (Ha valaki veszi a papírt és ceruzát, utánaszámolhat: az elhívottak termése kitölti a terméketlenek "hiányát", s így beáll a mindenki számára az isteni jó termés kegyelmi ajándéka.) Ezért mondhatjuk: "Isten felhozza Napját jókra és gonoszokra egyaránt." Aki engedve a szépnek, a jónak, a tisztának, a nemesnek, az emelőnek, Istenhez tér, s az Ő munkatársává válik a mindennapokban, és önmagát is szeretve szeret másokat, az nemcsak átment a halálból az Életbe, és megszabadult a gonosz erők hatalmából (Sátán/szatán/sötán - eltérítőt jelent), de átélheti az Istennel való találkozás/megérintettség titokzatos csodáját, s léte/élete erőlködés nélkül, végre tükrözi Teremtője akaratát. Ennek jutalma kettős: itt "lent" békességes, ott "fent" pedig üdvösséges...

Ma reggeli meditációs képünket a Hubble űrtávcső készítette az ún. mélyűrről, azaz a számunkra legtávolabbi világűrről... A kép annyi részt mutat, amennyit egy ötforintos tőlünk mintegy 50 méterre az égboltból eltakar! Az apró világító pontok szinte mindegyike egy-egy galaxis, mely több-száz millió/milliárd(?) csillagot foglal magába...

Elképzelni is nehéz, milyen óriási a világegyetem! Azt azonban még nehezebb elképzelni, hogy Isten teremtése ez a felfoghatatlan nagyságú univerzum, benne az emberrel, akiben szintén végtelennek tűnő mikrokozmoszok vannak... Talán éppen ennek a komplexitásnak köszönhetően, sokan úgy vélik, hogy ezt a bonyolultságot már az Isten sem képes átlátni, s ezért voksolnak inkább arra, hogy ez a Világmindenség "spontán" jött létre... Milyen jó, hogy a hívő ember 'tudja', hogy ez a "magától" - a spontaneus szó eredeti jelentése: önkéntes, kényszer nélküli, szabad - maga az ISTEN!

A huszadik század tudományos világlátása mindent az anyag- és energia-megmaradás szemszögéből vizsgált, mostanság azonban egyre többet hallani neves fizikusok szájából az információmegmaradás törvényszerűségéről is... De mi az információ? Üzenet, ami jelek együttállásába van "belekódolva". Azt azonban jól tudjuk, hogy az információ-tárolásnak megszámlálhatatlanul sok szintje van. Az ember ezt hihetetlen bonyolultságú információ-rendszert mégis képes egy szóban tömöríteni, s azt mondja: REND...

Az Ige maga a REND... Isten rendje, akarata pedig a szeretet, amit Krisztus URunk elénk-cselekedett/élt! A szeretet önfeláldozó aktusára csak az képes, aki nem földhözragadtan, anyagelvűen, csak magára gondolva él, hanem meg van győződve az isteni rend mindent átszövő helyességéről. Aki ebben a tudat(állapot)ban szemléli önmagát, s a világot, annak egészen más lesz a kapcsolatrendszere emberekkel és dolgokkal, s egészen más minőségben telik a neki-rendelt ideje.

Életünk minősége elsősorban abban nyilvánul meg, hogyan is érezzük magunkat! Az érzés a tudás "koronája", hiszen azért akarunk megismerni, tudni valamit, hogy az ismeret birtokában boldogabbak legyünk. Ismeretünk ugyan véges, de a szeretet érzése végtelen... Ezért is keressük rá a szavakat, amikor hullámszerűen meg-megérint minket. Folyamatos boldogság ugyan van, de azt úgy hívják kábulat, a keresztény ember azonban nem ezt kívánja, hanem a szeretet, az erő és a józanság lelkületét...

Nyár van, meleg van, a "forró" partik ideje, amikor "élni" lehet, sőt kell... Sok fiatal követ el ilyenkor meggondolatlanságokat, melyek életreszóló következménnyel bírnak! Bizony, ha bódult a lélek, akkor csak néz a szem, de nem lát, akkor csak hall a fül, de nem ért... Az önértékelésében egyébként is csak első lépéseket megtevő tinédzser - bár az igazságot, a tisztaságot szomjúhozza -, mégis sokszor a hazugságok áldozatává válik, mert tartozni akar valahová, s a félelme, hogy kívül reked, s egyedül marad, sokkal nagyobb, mint a józan ítélőképessége. A fiatalok örök "lázadása" jól példázza, mennyire fontos a családon kívüli közösség, a tradíciók újragondolása, újraértelmezése, hogy legvégül eljusson minden generáció a felismerésre: az élet egyszeri, s megismételhetetlen, s van benne valami nagyon lényeges titok, ami a múlandóságon is túlmutat...

Bódult lelkek mindig voltak, s mindig is lesznek, csak amikor a bódultság tömeges mértékű, akkor szisszenünk fel: "Nem mennek jó irányba a dolgok!" Ez mostani világ tényleg ilyen: milliárdos tömegeket tart bódulatban a magát hatalmi ággá kinövő fősodrású média, s bár egyre nagyobb a tábora azoknak, akik átlátnak a hírgyártók manipulációin, azért a többség még mindig nem gondolkodik, másképpen fogalmazva: nem látják a fától az erdőt... Modern ideológiák rabságában nehéz, de nem lehetetlen megtalálni a helyes utat. Amikor mindenki - nemcsak a fiatal(!) - a maga "itt és most"-életével van elfoglalva, akkor a létet nagyobb távlatokba helyező sorskérdéseknek alig-alig van érvényességük, s az ember "üdvkérdése" - legyünk józanok és őszinték(!) -, az érdeklődés perifériájára szorult. Ne tévesszen meg senkit a szektás közösségek virágzása, a fundamentalizmus megerősödése szinte minden vallásban... Ezek jelek csupán, amik igazolják: a harmadik évezredeleji ember - azért is, mert ilyen sokan vagyunk ezen a Földön -, fél a magánytól, s ezért a vallásos életben - legyen az bármennyire is természetellenes is- , az egyéni élményt keresi. A hit azonban több, mint élmény...

***

S akkor a mai igéről: Pál ismét visszatér ahhoz, a nem csak nála, de a kereszténység kétezeréves történelmében is folytonosan felvetődő zaklató kérdéshez: Isten elvetette Izraelt? Önmagát megerősítendő, a leghatározottabban tagadja ezt, magát állítva például: Ő nemcsak farizeusi neveltetésű, talán a "leginkább zsidó", hiszen korának leghíresebb rabbijánál, a tudós Gamálielnél koronázta meg Tóra-tanulmányozását, s avatták rabbivá. Kiváló "ajánlásokkal" bír: Ábrahám leszármazottja, Benjámin törzséből való. (Ez az a törzs, amely elsőként kelt át a Vörös-tengeren, és amely tagjai között olyan előkelőségeket tart számon, mint Saul és Jeremiás.)

Pál azt bizonyítja, hogy a tapasztalás egyedül még nem minden. A tények fölött áll az Isten kegyelme! Pál olyan, mint Illés, aki nagyon egyedül érezte magát (vö. 1Kir 19,9-18), de rajta kívül még hétezer volt azoknak a száma, akik Illéshez hasonlóan hűségesek maradtak Istenhez. Ugyanígy Pál sem az egyetlen olyan zsidó, aki Messiásnak vallja Jézust. Ez a zsidókeresztény csoport maradék (vö. Róm 9,27), amelyet Isten választott ki, nem azért, mert bármit is tettek volna, hanem pusztán irgalomból. Izrael mint egész, képtelen volt rátalálni arra, amit keresett. Ez csak egy maradéknak sikerült. A többiek az örömhírrel szembeni ellenállásuk következtében megátalkodottá lettek, a Békés-Dalos-fordítás szerint: "elvakultak"...