Mielőtt "fejest ugranánk az ünnepekbe" - álljunk meg egy pillanatra... Már csak azért is mert, az ünnep akkor igazán felemelő és szép, ha tudtunk rá várni, ha megtanultunk rá vágyakozni. Sokan mondják komolyan/fél-komolyan: "Már megint karácsony van! ...Nagyon nem bírom ezt az egészet!" Pedig az ünneplés soha nem teher azoknak, akik rendesen dolgoznak, ennek ellenére mégis sokan vannak, akik elmenekülnek valahová a karácsony elől. (S most ne azokra gondoljunk, akik vallási meggyőződésükből fakadóan nem ünneplik a karácsonyt - ők mást ünnepelnek, máskor.)

A megállás, a pihenés a JóIsten bölcs rendelése szerint belénkkódolt szükségszerűség. Lehet ez ellen berzenkedni, de nem sok értelme van, a teremtettség-programot átírni nem tudjuk! Aki nem áll meg, az nem regenerálódik, az vésztartalék-energiáit használja el, s az egészségét kockáztatja. Nem véletlenül "trendi"-k a rekreációs programok, hiszen egy igazi, jó, természetes alvásért - vagy annak akár csak az ígéretéért is - az emberek elmennének a világ végére is... (Nem is gondolnánk, milyen jelentős azoknak a száma, akik már csak altatóval tudnak lefeküdni, és serkentő-tablettákkal tudnak felébredni, mert annyira felborították életük természetes ritmusát!)

A pihenés azonban nem csak alvásból áll: "A pihenés művészete része a munka művészetének" - mondja J. Steinbeck, s milyen igaza van! Azaz: az ünnepi pihenésünket meghatározzák a munkás hétköznapok. Ha értelmetlen az, amit hétköznap csinálunk, akkor értelmetlen lesz az is, amit az ünnepnapokon teszünk, de igaz ez fordítva is: Ha az ünnep szépsége, tisztasága, emelkedettségének fénye nem vetül rá a hétköznapokra, akkor nem sok értelme van a fehérasztalos megállásnak!

Hogyan ünnepeljünk tehát? Közösségben és a múlandó dolgok szorongattatása nélkül! Nem attól karácsony a karácsony, hogy legalább hatféle bejgli van-e az asztalon vagy sem, hanem attól, hogy ami van, azt van kivel megosztani. Egyre többen fedezik fel - sőt valóságos divatról beszélhetünk:- cult of less -, hogy a kevesebb az több! Megszabadulni felesleges dolgainktól nagy könnyebbséget jelent, mert időnk, s energiánk marad arra, ami valóban fontos! Az ünnepek előtti nagytakarításnak nem csak az a lényege, hogy rendben és tisztaságban várjuk az együttlét áldásait, hanem az is, hogy kicsit átgondoljuk, hogy, ami a kezünk ügyébe kerül, arra valóban szükségünk van-e vagy sem? Ha nincs rá szükségünk, akkor ajándékozzuk el! Persze ne azért, hogy az újabb dolgoknak helyet csináljunk, hanem azért, mert lehet, hogy amiből nekem több van, abból a másiknak egy sincs, pedig egy legalább jó lenne neki is... Keresztelő János nem véletlenül mondja: „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék.”

Nemsokára karácsony van... Az év legszebb napjai ezek, ha úgy éljük meg ezeket a napokat, ahogyan kell: családi-, és közösségi megállásként. Jó alkalom ez arra, hogy visszatekintve az elmúlt esztendőre (legalább) utólag észrevegyük, Isten gondviselő jósága hordozott - minden körülmény közepette. Hálát adni mindezért nem kötelességünk, de nagy kiváltság, mert a legszebb találkozás jöhet létre: a teremtmény találkozhat a Teremtőjével...

***

Kedves Netperceseket Olvasóim!
Köszönöm Nektek megmaradt érdeklődéseteket, az időnkénti visszajelzéseket - ezek mindig tanulságosak, és jól is esnek. A karácsonyi "csúcsüzem" miatt is - no meg nekem is szükségem van egy kis pihenésre az enyéimmel - ezennel befejezem a 2013-as esztendő igéinek kora-reggelenkénti ízlelgetését. Számolok vele, hogy érdeklődésetek továbbra is megmarad, s olvasgattok majd a 2014-es esztendőben is! Próbálok továbbra is ezekben a 35-40-sorosokban "érthetően evangélikus" maradni, melynek megvalósulásához számítok a Ti a közbenjáró imáitokra is!

Ebben az esztendőben 155 reggeli netperces jelent meg. Remélem találtatok bennük néha-néha valami építő-szépítő gondolatot is. Ha igen, akkor: S.D.G.!

Bár Lídia az ókorban élt, igen hasonlít a ma élő nőkhöz. Az igeszakaszból megtudhatjuk, hogy Lídia egy nagyon elfoglalt, üzletasszony volt, de mégis időt szakított az ÚR tanítására. Személye azért is érdekes, mert ő az első európai keresztyén... Már ez a tény sokat mondhat el! A Krisztus tanítását megérteni, felfogni sokkal szerteágazóbb - ma úgy mondhatnók többdimenzionális -, mint ahogyan azt egy férfiember el tudja képzelni. A vallás soha nem képzelhető el spirituális nyitottság nélkül - s tény: ebből bizony több van a nőkben, mint a férfiakban(!) -, ha pedig egy vallásban ez nem hangsúlyos, akkor az a vallás inkább ideológiához fog hasonlítani. Azt pedig jól tudjuk, hogy mindenféle "izmus" mindig az egoizmusból táplálkozik...

Manapság, amikor mindent a szexualitással reklámoznak - ez az esetek többségében a női -, megkopott a nőiesség többi lényeges vonása. Az erotika, szexus, az esztétika mellett számos olyan tulajdonsága van az "igazi"nőnek, melyek szinte predesztinálják a többsíkú probléma-megoldásra. A férfi-lélek igen szeret, s tud is egy valamire koncentrálni, de a dolgok egyszerre, párhuzamosan történnek a természetben, s nem szigorú ok-okozati egymásutániságban. Éppen ezért a női (meg)látásmód természetesebb, s ezért effektívebb, mint a férfiak problémamegközelítése. Ezért a 21. szászadban a nők "sikerre van ítélve"... s ez a férfitársadalom számára - melynek tagjai között már most is sok a megkopott identitású -, igen komoly, egyre erősödő kihívást jelent...

Európa tehát nőkön/Lídiákon keresztül lett keresztény, most pedig férfiakon/Achmedeken keresztül iszlamizálódik... A fogyasztásba-degenerálódott európai "keresztények" majd akkor fognak csak feleszmélni, amikor már késő lesz, de legalább tudatosan élhetik majd meg, hogy mit is veszítettek keresztény kultúrájuk elvetésével! (Félreértés ne essék, nem az iszlám magas-kultúra ellen szólok, annak nagy értékelője vagyok, sőt nem mulasztok el lehetőséget, hogy elmondjam mindenütt: azt, hogy a keresztények ott tartanak társadalomban, intézményrendszerben, ahol tartanak, az bizony elképzelhetetlen lenne, ha az iszlám kultúra nem őrzi, s adja tovább a kora-keresztény felismeréseket!) Annyi bizonyos, hogy jelen társadalmunk már nem képzelhető el a nők aktív jelenléte nélkül, a vulgáris iszlám nézet szerint azonban, a nő hatalma csak a négy falon belül érvényesülhet..

Jézus Egyházának a túl-, illetve továbbélése tehát nagymértékben a nőkön fog múlni, de meg merem kockáztatni a kijelentést: "Lehetséges, hogy rajtuk áll vagy bukik az egész keresztény jövőnk!" Ugyanis az anyákon múlik, hogy milyen férfiakat tudnak nevelni a fiaikból, s apákon múlik, mennyire képesek segíteni feleségeiket, hogy lányaikból ne csak nőket, hanem egy egész generációt neveljenek...

A nő - teremtettségbeli adottságai okán - közösségteremtő. A férfi uralkodni akar, de többnyire nem tud, még önmagán sem. Ezért nem az lesz a kérdés, vajon jól prédikál-e a pap, hanem az, tud-e közösséget nemcsak vezetni, de létrehozni is. Hitünk szerint a SzentlélekÚRIsten az, aki létre hívja és meg is tartja az Egyházat, de együttmunkálkodni a Lélekkel csak az tud, aki szívét úgy megnyitotta, mint Lídia...

Sokan vélik úgy - egyes szuper-hívők önmutogatásukban még "rá is tesznek egy lapáttal" -, hogy hinni, az valami elvont, szellemi cselekedet lenne... pedig nem. A hit lényege éppenhogy a gyakorlat. Hiába a szép elmélet a hívő életről, ha az nem hoz békességet a léleknek, akkor valahol, váratlanul felbukkan, mint a víz alá nyomott labda. A hit ne más, mint életmódváltás: másképpen gondolkodom, másképpen érzek, másképpen teszem a dolgaimat, mert a lelkem "beállítottsága" más lett, Másra koncentrálok, mint azelőtt. Ez a Más, ez az új Faktor az életemben: Isten...

A hívő élet azt jelenti: Isten "fénye" rávetül az életemre. Ezért minden másképp néz ki, s minden más értelmet nyer, de nem csak másként látom ugyanazon dolgokat, de nagyobb távlatokat is képes vagyok meglátni, mint azelőtt. Míg korábban égető kívánság volt annak megválaszolására, "honnan jövök, hová megyek, s miért létezem egyáltalán, s mi az értelme ennek az egész Életnek(?)", az új életszakaszomban naponként felismerem: a válaszok a Teremtő Istenben vannak: a kavicsok zárványainak kristályszerkezetében éppen úgy, mint az univerzum galaxisainak szinte felfoghatatlan nagyságában, vagy az atomi részekbe préselt energia fizikai törvényszerűségében.

Mi lehetne más, az Isten mindenben megnyilvánuló csodájára, Gondviselő kegyelmének naponkénti megtapasztalására adott egyetlen 'hozzáillő' válaszunk, ha nem a hála? Az, hogy az emberek túlnyomó részének - úgy 90%-a(?), lásd a 10 leprás meggyógyításának evangéliumi történetét(!) -, letét nem a hála, hanem a személyes érdek határozza meg, azt a világ jelenlegi helyzetét szemlélve nem kell különösképpen bizonyítani. Milyen sok szépet, lélekemelő nagyszerűt lehetne véghezvinni a világban a modern tudomány eredményeivel, s lám botrány ér botrányt - mert végül minden kiderül -, hogy a bizalmatlanság bizalmatlanságot eredményez, s aki kardot fog, az kard által vész el...

Sokszor halljuk: "Nem éri meg jótékonykodni, mert az emberek hálátlanok!" Nos, ez nem igaz. Az emberek azonban nem azt kívánják, hogy karácsonykor meleg bablevest szürcsölgethessenek a gulyáskondér mellett melegedve, hanem azt, hogy fedél legyen a fejük felett. Ehhez kell(ene) a munka, amit mindenkinek rendelt a JóIsten, hogy ezáltal alkothassunk! Amíg azonban a tőzsdei spekulációnak, s az ÁFA-csalásoknak nagyobb a társadalmi respektje, mint a becsülettel elvégzett munkának, eladdig nem változik, mert nem változhat meg a világ... Isten forgatókönyve nem, csak a szereplők, a jelmezek és a díszletek változtak. A "darab" változatlan, s arról szól, amiről mindig is szólt: a bűnt mindig követi a büntetés... az evangélium pedig az, hogy eleddig mindig kevesebbet kaptunk, mint amit megérdemeltünk volna, de hogy ez nem mehet a végtelenségig, az nem csak az Idők URa tudja, de olykor mi is belátjuk... Ezért "nem marad más" a hívő ember számára, mit hogy hálát ad mindazért, ami van, amit megkapott, s amit még megkaphat!

Igen érdekes Jézus URunk eme kijelentése, melyet sokszor pontatlanul idéznek, pedig akkor elveszíti az eredeti értelmét: ti. a szív nem ott "van", hanem ott "lesz", ahol a kincsünk van. Azaz: egy folyamatról van szó!

Amikor megszületünk erre a világra, semmit nem hozunk bele. Pál apostol is azt mondja: "Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el." -, s mégis mindenünk megvan, ami kell a létünkhöz, boldogságunkhoz - édesanyánk gondoskodó szeretete által. Csecsemőként nem akarunk mást, csak anyánk közelségét, mert nála biztonságban érezzük magunkat. Aztán ahogy felnövekszünk, s egyre több mindent ismerünk meg ebből a világból, érdekes módon a dolgok, az élettelen, birtokolható tárgyak fontosabbá válnak, mint az élő kapcsolataink. Így válnak bölcs gyermekből nagyon sokan ostoba felnőtté, mert a birtoklás öröméért képesek átgázolni mindenen és mindenkin. A JóIsten azonban jól teremtette meg ezt a világot, s ha valaki tisztességtelenül, erőszakosan jutott hozzá, ahhoz, amit birtokolni akart, annak nem tud tiszta szívvel örülni, ráadásul mindennek végén csak keserűsége marad. Jól példázzák ezt közmondásaink: "Ebül szerzett jószág ebül vész el", s "ki sokat markol, végül keveset fog".

Ki mit tesz meg életének legfontosabbjának - végül az fogja őt irányítani: egyiknek "istene" a munka, a másiknak az evés vagy az ivás, a harmadiknak a nők vagy az ital... a felsorolás nagyon hosszú lenne! Hogy mivé válik az ember, ha nem Isten áll az első helyen, hanem a "dolog" - leginkább az alkoholnál és a kábítószereknél látható. A kábítószer-fogyasztás visszaszorításában a leghatásosabb eszköz nem a börtön (persze az is), sokkal inkább az értelmes élet élésének a lehetősége. Amikor emberfeletti, olykor elkeseredett küzdelmet kell vállalni a fiatalnak azért, hogy egzisztenciát teremtsen, s abban még gyermeket is nevelhessen, akkor valami nagyon nincs rendjén. Nem a segélyezés az alapgond, hanem az, ha valaki fiatal és erős, s mégis segély-rendszerre szorul. Ha a saját, rendesen elvégzett munkának nincs meg az erkölcsi, anyagi megbecsültsége, akkor hogyan legyen az embernek helyes önértékelése, önbecsülése?

Akinek kincse az "Istennél " van, vagyis számára fontosabbak a lelki értékek - mint azok, amiket megemészt a moly és a rozsda -, annak sem kell lemondani az anyagi természetű dolgokról, mert ezek "ráadásul, mind megadatnak"! (A mi mennyei Atyánk ugyanis jól tudja, mire van szükségünk, s azt megadja, még mielőtt kérnénk.) Jézus URunk azt tanítja. "Keressétek először az Isten országát, s a többi ráadásul mind megadatnak néktek!". Sokan a "ráadásért" hagyják el a lehetőségeket az Istennel való találkozásra, s úgy hitegetik magukat, majd ha ezt is meg azt is megszereztem, elértem, akkor majd jó ember leszek, s akkor majd lesz időm a JóIstenre is... vagy nem!

Mert a lehetőségek azért lehetőségek, mert nem mindig vannak. Ezért biztat minket az ige: "Áron is vegyétek meg az alkalmat!" Hiszen senki nem tudja, mit hoz a holnap, s hogy nekünk egyáltalán lesz-e holnapunk? Mert még az is megtörténhet, hogy éppen mi leszünk azok, akiknek ki kell menniük ebből a világból... Odaátra vinni ebből a világból semmit nem lehet, csak mindazon emlékeket, amiket itt "begyűjtöttünk" magunknak. Ezért 'nagyon nem mindegy', hogyan éljük napjainkat, hogyan töltjük el óráinkat, s mivel foglalkozunk a nekünk rendelt percekben...

A Gonosz tüzes nyila... Így nagybetűvel - hiszen a revideált Vulgatában (latin-fordítású) Bibliában így olvashatjuk, a görögben nem ott kisbetűvel írták, tehát nem személyt jelöl/!/ -, érdekes gondolatokat vet fel. Mindenekelőtt a hangsúlyt kell jól érzékelnünk: nem a Gonosz/ill. gonosz az igei üzenet lényege, hanem a hit, mint pajzs, melyet fel kell(ene) vennünk!

Tény, hogy a rosszindulat, a rosszlelkűség - így is fordíthatjuk a latin Malignus/Gonosz-t -, ártó nyilaira figyelünk, amikor támadás ér minket, s nem arra figyelünk, hogy éppen milyen a hitünk állapota. Márpedig hitünk milyensége határozza meg azt, hogy milyen minőségben válaszolunk a "tüzes nyilakra". Sokan gondolják úgy - annak ellenére, hogy keresztények, azaz krisztusiak -, hogy "ha a másik úgy, akkor én is úgy", de ez nem más, mint a "szemet szemért, fogat fogért"-elv ószövetség-ízű alkalmazása. A jézusi tanítás alapja az erőszakmentesség "aki kardot fog kard által vész el", az megint egy másik kérdés, hogy Saul-Pál jelleméből fakadóan a hit "harcáról" beszél/ír több helyen is...

A hit valóban pajzs, megvéd sok-sok mindentől. Éppen ezért mindenki hisz valamiben: van, aki a saját erejében, ügyességében; van, aki a pártjában, kapcsolataiban; van, aki a tudományban, a haladásban; s olyanok is vannak szép számmal, akik abban hisznek, hogy nem érdemes hinni, semmiben és senkinek... A hit mindenesetre megvéd a csalódásoktól. Hiszünk abban, hogy érdemes hinnünk az orvosoknak, hogy érdemes hinni a társunknak, amikor megvallja szerelmét az oltár előtt is, hiszünk a Gondviselő Istennek, s olykor hiszünk az Igének, s néha-néha hiszünk az azt prédikálónak is.

A hit akkor helyes és hiteles, ha azt nem fegyverként, támadásra használjuk - sokan erre is használják -, hanem védekezésre. A hit az értelmét abban nyeri el, hogy védelmet ad, s nem abban, hogy lám, akkor is sebezhetetlen vagyok, ha támadok. A gyengék menedéke az erőszak, ők érvelnek hevesen amellett, hogy a legjobb védekezés a támadás... Nos, az Isten küldötte Krisztus nem így tanít minket: a rövidtávú sikerért feláldozni a hosszútávú eredményt - balgaság! Hiába nyerjük meg az élet apró csatáit, ha létünk nagy háborúját - önmagunkkal, a világgal, s a JóIstennel - végül elveszítjük.

Odafigyelni hitünkre, tehát nem időpazarlás, hiszen csak akkor maradunk meg, ha nem valamiben, hanem Valakinek hiszünk. Ez a valaki senkié, s mégis mindenkié, mert "Ő mibennünk van, s mi Őbenne", "általa élünk, mozgunk és vagyunk"...

Az élet íze talán abban rejlik, hogy csak körbejárni tudjuk az igazán fontos dolgokat, de teljes valóságában, összefüggésében - mikrokozmosztól a makrokozmoszig - soha nem érthetjük meg. Így aztán nem csak saját életünk titok, de a virág is, s persze az egész teremtettség. Ahogyan egy virág minden egyes szirma része nem csak a Nap-, és a Tejút-rendszernek, de egyben része az egész Világmindenségnek is, ugyanígy mi is benne vagyunk a Nagy EGÉSZ-ben, a mi parányi létünkkel, minden egyes atomunkkal, melyek milliárdszám testünket alkotják. S, ha szemünkből a fájdalom vagy az öröm legördít egy csepp könnyet az arcunko: bizony, az könny az egész Teremtettség(!) része... ha az a könnycsepp nem lenne benne az Univerzumban, akkor az hiányozna belőle... s nem lenne teljes az Egész. Ezért is szoktuk mondani: "minden hat mindenre... s, minden összefügg mindennel", még ha sokszor nem is érzékeljük.

Az ember egyik "hibaforrrása-baja-bűne(?)", hogy az esetek túlnyomó részében csak rövidtávon gondolkodik - valahogyan úgy, mint Ézsau, aki egy tál lencsefőzelékért elcserélte az elsőszülöttségi jogát. Ez a "most"-ban élő haspártiság/ösztön-vezéreltség alakította, s alakította régen, s ma is a világtörténelmet, csak ma nem háborúnak hívják, hanem gazdasági versenynek. Ez ugyan kulturáltabb formájának tekinthető a népek és nemzetek leigázásának, de az eredmény végül is majdnem ugyanaz, mint a véres háborúk utáni időszakokban: egzisztenciális ellehetetlenülés. Azért a "majdnem", mert harmadikévezredleji fogyasztás-központú jóléti világa nem csak az anyagi ellehetetlenülését okozza a világ egyik - gazdaságilag legyőzött - felének, de maga a "győztes" is vesztes, mert lelki értelemben szinte teljesen elsatnyul...

A neves londoni iszlám vallási személy, Sharhabeel Lone felszólította híveit arra, hogy mondjanak le az anglikán templomok mecsetként való használatáról, mert a britek rendkívül negatívan viszonyulnak ahhoz, hogy muzulmánok templomokat vesznek meg.
„Annak ellenére, hogy maguk az angolok egyre kevesebben járnak templomba, a köztudatban a templom mégis kultúrájuk és civilizációjuk jelképe marad. És amikor a muzulmánok megveszik ezeket a templomokat, megszállóknak tekintik őket és ellenszenv alakul ki a muzulmánokkal szemben” – mondta Lone.(Angliában több templomot eladnak amiatt, mert kevés a hívő és nincs elég pénz fenntartásukra.)

A lelkiséghez hozzátartozik, hogy az ember mindennapi történéseit, egész életét magasabb dimenziókba helyezi. Ennek egyik - a többség számára inkább járható út - a vallás. Sajnos a nyugati világ eltávolodott a "klasszikus", azaz saját kultúrája által is formált vallástól, s ezzel szép lassan az identitását is kezdi elveszíteni... Pótolni próbálja, a kultúrák keveredésének mesterséges gyorsításával - lásd pl. egy Németország integrációs politikáját, ami ezer sebtől vérzik, s gyakorlatilag nem működik -, de a "multi-kulti"-alternatíva valahogyan nem váltja be a hozzáfűzött ígéreteket. (Ezt szép lassan a németek is kezdik belátni, s ne tévesszen meg senkit, ha a fősodrású média mást "papol".)

A zsoltáríró ebben a versben azért fohászkodik, hogy értelmes lehessen, s felfogja mi Teremtőjének az akarata. A Teremtő Isten akarata az ÉLET, s annak a szolgálata. Az Isten a jó és bölcs törvényeinek megalkotásával és kinyilvánításával "szolgálja" az ÉLETET, az ember pedig azzal, hogy engedelmeskedik az isteni ajánlásoknak... Aki ezt nem teszi, az előbb-utóbb a halált, a pusztulást szolgálja, mert két úrnak szolgálni nem lehet: vagy az Életért harcolsz, amíg létezel vagy a (örök)múlandóság dicsőségteli, evilági zsoldosa maradsz...

Keresztény hitünk alapja, hogy - bár azt teszünk az életünkkel, amit akarunk -, de az életünk Isten uralma alatt áll. Ő szabja meg "bejövetelünket" és "kimenetelünket", s ezért aki önkezűleg vetett véget életének, azt bizony a katolikus egyház nem volt hajlandó hagyományos temetési szertartásban részesíteni, a sírokat is legtöbb esetben a többitől külön helyen alakították ki. A 19-20. század fordulóján a Római Katolikus Egyház még kategorikusan nem temetett el öngyilkosokat, de ma már igen. A kánonjog szerint ugyanis régen nem harangozhattak, a pap nem kísérhette el a halottat a temetőbe, nem végezhetett gyászmisét az elhunyt emlékére. Csak másnap tartottak misét, amelyet az érintett család közös halottaiért ajánlottak fel. (Ma már figyelembe veszik azt a pszichés zavart, lelkiállapotot, amiben az öngyilkos döntést hoz és cselekszik. Nem menti fel az öngyilkosokat, nem írja át azt, hogy az élet megfoganástól a természetes halálig érték, és Isten ajándéka, de az öngyilkosok más megítélés alá estek.)

Az élet a legnagyobb érték. Sokszor hangoztatott igazság ez, de igen sokszor csak üres frázis, hiszen ma a világ vezetői nem azt tartják elsődleges szempontjuknak, hogy legyőzzenek számos betegséget, hanem azt munkálják, hogyan juthatnak gazdasági előnyökhöz - természetesen a másik rovására, hiszen az az üzlet hoz "igazán nagy pénzt", termel extra profitot, amelyik nem tisztességes, vagyis amelyik nem a kölcsönös előnyökön alapul. Bizony mindennek ára van, mindenért fizetni kell, s ha már senki nem akarja "kiegyenlíteni a számlát", akkor fizet Földanyácska, a természet...

A "mindennek következménye van"-elv sokak számára csak temetőkapuig érvényes igazság. Ezért aztán a legnagyobb gazember, az istentelen életet élő sírkövére is az a felirat kerül "Béke poraira!". Nagy evangélium (eüangelion=jóhír) lenne ez a latroknak, a máglyagyújtóknak, s azoknak a förtelmességeket elkövető emberkínzóknak, akik a történelembe ilyeténképpen írták be nevüket, de a keresztények hite - mely Krisztus tanítására alapozódik - szerint az "idők végezetén" nem így lesz. Jézus URunk azt mondja ugyanis: "Ott - más helyen: a külső sötétségben - lészen sírás és fogaknak csikorgatása"...

Ezt azt jelenti tehát, igaz, hogy hitben járunk és nem látásban, de jó okunk van azt hinni, hogy Isten nem csak szerető Isten, de igazságos is. Ezért mindenkinek "megfizet" cselekedetei szerint... Ha mégsem így van, akkor teljesen mindegy mi van a halál után, de a halál előtti életet felelősséggel élő ember istenes életvezetése, a lélek békességével - hogy ti. Istennek mindenre gondja van - olyan életminőséget teremt, melyet a hitetlen ember el sem tud képzelni.

"Na, ezt most nem halottam meg!"... Ugye ismerős ez a mondat, meg a hangsúly is? Ez az a mondat, amikor valaki, valami olyan provokatív (pro-voco=előhívni) kijelentést hall meg, ami sérti őt vagy övéit. Ilyenkor aztán nagy szükség van mindkét oldalon az önuralomra, mert ez az az eset, amikor "szó, szót követ"... Az ilyen vitáknak, veszekedéseknek a vége sosem pozitív.

Tény, hogy büszke teremtések vagyunk, s mindenkiben megvan a készség nem csak a jóra, de a rosszra is. Ezért sokszor alkalmazunk kettős mércét, azaz amit magunknak megengedünk, azt másoknak nem engednénk meg: így az én véleményem az csak szubjektív megállapítás, a másiké meg támadó kritika... gerenda és szálka klasszikus esete.

Jakab apostol levele azért kellemes olvasmány, mert igaz nincsenek benne "világmegváltó" nagy gondolatok, nincsenek benne "megigazulástani" értekezések, mint Pálnál, de az egész levelet átszövi a józanság, amit nyugodtan nevezhetünk a hétköznapok normalitásának is. Ez az, ami alapja az értékteremtő életnek, sorsunk apránkénti kiteljesedésének. A keresztény élet nem azt jelenti, hogy semmit nem változik az életem, azaz mindennap elkövetem ugyanazokat a bűnöket, amit az ún. megtérésem előtt, csak most szánom-bánom és bűnbocsánatért esedezem, hogy holnap "tiszta lappal" elkövethessem ugyanazokat, hanem arról, hogy ténylegesen megváltozik az életem. Nem vagyok a pohár, a bagó vagy a kivagyiság rabja többé, s ha lassan is, de haladok, pontosan a másik irányba: Isten felé.

Ha valaki Istené, akkor már nem azért igyekszik betartani a törvényt, mert jobban fél a büntetéstől, hanem azért, mert ez lelke legmélyéről induló, őszinte igénye! Tehát nem azért teszi a jót, mert 'muszáj', mert elvárja a JóIsten, hanem azért mert újra és újra át akarja élni a "jót tenni jó" katartikus élményét.

Sokan gondolják azt, hogy a lelki élet az azt jelenti, hogy "foglalkozom magammal". Hát nem! Igazából azt az embert lehet spirituális lénynek tekinteni, aki félre tudja tenni önmagát, s mások felé tud fordulni: meghallgatással, vigasztalással, útmutató egyszerű gondolatok közlésével. Lelki ember az, aki "gyors a hallásra, s késedelmes a szólásra", mert nem a szája jár előbb, hanem az esze, mely szívének jó érzése (a szeretet) uralma alatt áll. Az ilyen ember nem nagy okosságokat nyilatkoztat ki, hanem egyszerű életével bizonyságot tesz, hogy minden időben és helyzetben érdemes Isten igazságának szolgálatában állni...

Vannak korszakok, amikor szinte mindenki tudja, mi az igazság, de senki nem mondja ki... Vannak, akik azért, mert félnek a következményektől, megint mások a maguk boldogulásával vannak elfoglalva, s nem érdekli őket a másik gondja-baja. Így aztán nem csoda, ha kopik a közösségi élet, mert az "istenadta nép" szép lassan bevette a "média-maszlagot": "úgy is lehet boldogan élni, hogy a másik boldogtalan! Elvégre evolúció van vagy nem?" Nos, az evolúciós gondolatok egészen másról szólnak, de ha valakinek az agyában a "győzzön az erősebb"-elv működteti az életét, annak bizonnyal nem lesznek lelkiismereti gondjai, amikor az ő erősebb jogtalansága érvényesül a gyenge jogával szemben.

"Apraja-nagyja mind nyerészkedésre adta magát" - olvashatjuk a prófétai szavakat. Akár mai, hiteles társadalomkritikusként is megállná a helyét Jeremiás! Tényleg elszomorító, hogy ennyire nem változik a világ, pontosabban, benne az ember, csak a lopás mértéke növekedett meg, de a nyereségvágyó lélek ugyanolyan erkölcstelen, mint majd háromezer éve...

"Prófétája és papja mind hamisságot művel." - ez prófétai mondat megérne egy külön fejezetet, ha nem egy vaskos könyvet! Miért van az, hogy az Isten mai prófétái ennyire nem látják a fától az erdőt? Isten embereiként világibbak a világiaknál. Még mindig visszataszító fényűzésben él a katolikus felsőpapság jelentős része (lásd limburgi püspök!), felejtvén, hogy másra kapták az elhívásukat.

A bölcsesség nem más, mint életvezetési tudás. Mivel az élet soha nem független a környezettől, ezért az életről gondolkodni csak akkor tudunk helyesen, ha EGÉSZ-ben gondolkodunk. Az élet - benne az embervilágé is - a kölcsönösségre alapozódik. Ha ezt az alapelvet elvetjük, az élet lényegét mellőzzük! Nem az lényeg tehát, hogy én mennyire vagyok ügyes, mennyire tudom spekulációimmal átverni az egész világot, hogy aztán azt magamnak megnyerjem, hanem az, hogy mennyire tudunk boldogulni: együtt!

Isten igéje erre az egységre hív, s tanít. Őszintén feltárja, hogy mi lesz annak a következménye, ha eltávolodik az ember az isteni törvényektől, melyek a közösséget védik. Ha a közösség ügye nem fontos, csak az egyéné, akkor a közösség menthetetlenül el-/meggyengül, s azt veszíti el végül mindenki, ami számára (mint individuumnak) a legfontosabb, mert itt a földi létben az életet jelenti: "asszony és mező"... Mindkettő, nem csak a mában megtapasztalható harmóniájának, elégedettségének az elengedhetetlen részei, de a jövő Istentől rendelt garanciái is...

"Én vagyok a jó pásztor..." - gyönyörű, találó, irodalmian szép, no meg több ezer éves hasonlat. Találó, sokatmondó kijelentés, ugyanakkor érthetetlen is a mai ember számára. Pásztor és nyáj, olyan összetartozó fogalmak ezek, mint ég és föld, tél és nyár vagy Rómeó és Júlia, de utóbbiakat jobban értjük, mint az előzőket. Sok embernek ebben az internetes/mobilizációs világban a pásztorról és a nyájról egy primitív életstílus jut eszébe: pedig egyáltalán nem "birka-szintről" van szó! Bár az ember nagyon kívánná, hogy valami, a "jó pásztor"-kép tartalmiságát magába foglaló, a mai ember számára jobban érthető hasonlatot találjon, ez mégsem sikerül. Nem sikerül, mert az iparszerű hús-, és élelmiszer-termelés világában a pásztort felváltotta a villanypásztor, s a birkákat nem a pásztor, hanem a fülükbe beépített "chip" tartatja számon a számítógépen... A nyájat (ami ugye a közösséget, a társadalmi csoportokat jelenti) ma is vezetni kell, de a "jó pásztor" fogalmát egyetlen menedzser, politikus, bankár vagy vezérigazgató sem tudja megtölteni...

De mit is jelent az, hogy Krisztus a jó Pásztor? Elsősorban azt, hogy pásztor és nyáj összetartoznak. A pásztor vezet, a nyáj pedig követi a pásztort. Lehet terelgetni a nyájat puli-kutyákkal, de bármennyire is okos, meg az ember barátja a kutya, azért mindig kell valaki, aki "vezényli" mindezt. Jézus nyáját azonban nem a kutyák csaholása tartja egyben, hanem az Ő tanítása! Aki ismeri a Mester tanítását, az követi Őt, ellenkező esetben csak szimpátiáról, lelkesedésről beszélhetünk, ami idővel elmúlik...

Tény, hogy a nyáj bégetése sok-sok mindent meghatároz, de Jézus URunk tanításának felvállalása pontosan nem azt jelenti, hogy, amit más béget, azt bégetem én is... ahová a többi sodródik, arrafelé megyek én is! Aki ismeri a Pásztort, az a Pásztorra figyel, a pásztort követi, s nem a másik birka bégetése alapján, de még nem is a kutyák ugatása alapján tájékozódik, hanem a Pásztor botjára - ez pedig nem más, mint az útmutató egyetemes tanítása/törvénye a Teremtőnek -, figyel.

A mindenki által kívánt külső és belső harmónia alapja az a kegyelemből fakadó hit, hogy a Jó Pásztor ismer mindannyiunkat, de ez a bizalom még nem elég a követéshez, el kell jutni arra felismerésre, hogy Krisztus URunk tanítása (értsd: szeretet-központúság az Istenben) az a kapocs, ami által ismerhetjük Őt. A tanítás igen egyszerű, a gyakorlat élethossziglani tanulást igénylő: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” Mt 7,12 Ez az a bizonyos "aranyszabály", amit tanítottak a régiek, s mely nekünk ma élőknek is az egyetlen út, ami által közösségbe kerülhetünk Teremtőnkkel...

Minden élőnek - ha úgy vesszük, még a csillagok is születnek és meghalnak - van egy bizonyos létezési ideje... Egyszerűen szólva: az életnek van eleje és vége! Semmi se örök, se ember, sem ember alkotta dolgok, se eszmék, se birodalmak - mindennek rendelt ideje van. Így aztán érthető is, miért vonzódik a véges ember a végtelennek tűnő dimenziókhoz, s ha affinitása/készsége van - esetleg egyszer kegyelmet nyer az Élet URától -, legvégül a Teremtőhöz magához, aki Örökkévalóságában a kezdet és a vég egyszerre, Aki a Létező.

Tulajdonképpen az élet csodájáról sem lenne szabad másképpen beszélnünk csakis úgy, ha folyamatában látjuk. Persze mindannyian el vagyunk telve magunktól, jóllehet az én életem egyben a nagyapámé is, meg az dédunokámé is, ezért, ha nem vigyázunk rá, akkor helytelen életvezetésünkkel veszélyeztetjük az eljövendő generációkat! Fiatalok, virtusból, régen is megitták a pálinkájukat - igaz az biopárlat volt -, de nem pumpálták tele a testüket "lódózisú" dizájndrogokkal - mint mai fiatalok jelentős része - , amik epigenetikusan(!) unokáikat, s dédunokáikat hülyítik. Ja, hogy ezt nem mondják el sehol... erre cinikusan azt szokták válaszolni: "Ja, így is sok már az a hétmilliárd ember a földön!"

Mivel a világ jóléti felében élünk, s annak ellenére élünk így, hogy húsz évvel(!) a rendszerváltás után még mindig súlyos milliárdokat lehet ÁFÁ-trükkel elcsalni az államtól - most az állami/törvényi jóváhagyással hosszú éveken keresztül bűnben fogant és annak mocskában szaporodó ún. svájcifrankalapú vagyon-rablásról és 430%-os(!!!) THM-es uzsora-kamat(?)ról ne is beszéljünk -, még mindig a kisember fizeti meg a nagy tolvajok által okozott kárt, még mindig a kisember adójának terhére konszolidálják (értsd: mentik) a bankokat és segélyezik azokat, akik nem is akarnak dolgozni. Mert azokról, akik önhibájukon kívül nem tudnak, azokat tényleg pozitív diszkriminációban kell részesíteni, de azokat, akik embereket kínoztak/kínoztattak/öltek meg az Andrássy-úti pincékben, miért is kell csúcs-nyugdíjban részesíteni(?)... Nos, a fenti anomáliákat a jóérzésű ember soha nem fogja megérteni... Olykor mi is csak legyintünk a törvénytelenségekre, s azt mondjuk: "Nem tudunk mit tenni, de azért csak élünk, s a lényeg, hogy egészség legyen!"

Isten azonban nem közömbös Isten. Nem engedi, hogy megváltozzanak a törvényei! A dolgoknak következményei vannak, a bűnt követi a büntetés... Azt, hogy odaát milyen büntetés vár az istentelenekre, azt nem tudja senki - kivéve a szektákat, akik úgy beszélnek/prófétálgatnak ezekről a dolgokról, mintha már jártak volna odaát -, de, azok akik a tisztességet félretéve csalárdul élnek, már a földön megkapják "jutalmukat" lelkiismeret-furdalás formájában. Így van ez ma is, ahogyan volt régen is: gondoljunk csak az ószövetségi példákra! Jákób az atyai áldást kicsalja apjától... De miért is? A "+1 vagyoni részért", hiszen az áldással együtt örökli a vagyon kétharmadát, míg Ézsaunak csak egyharmad jut! Hiába küzd, szaporítja vagyonát Lábánnál, élvezi az életet két feleséggel, két ágyassal, a lelkiismerete nem hagyja nyugodni... 20 év után, éjjel, mint a tolvaj elindul hazafelé, mert űzi a belső tűz: ki akar békülni bátyjával, Ézsauval! Ezért a bocsánatért képes összes vagyonát feláldozni, odadni testvérének!!! Hajnalhasadtáig küzd Istennel/önmagával/múltjával(?)... bele is rokkan... lásd csípőficamát... az áldásért küzdeni akaró Jákób élete végéig sántikál, mert aki úgy gondolja, hogy a cél szentesíti az eszközt, az nem látja be, hogy a tisztességtelen/istentelen eszközök mindig ördögivé változtatják át magát a célt is.)

A Szentírás arról tesz bizonyságot, hogy a sorsát senki nem kerülheti el, s minden cselekedetnek megvan, s meglesz a jutalma. Mikor, milyen formában? A számonkérés forgatókönyvét nem mi írtuk, s ha még kezünkben is lenne ez a könyv, kinyitni sem lennénk méltók vagy ha feltörnénk mégis a pecsétjeit, azt sem tudnánk melyik végéről kezdjük el olvasni, s hogy milyen (esetleg mennyei?) nyelven írták... Ezért a sejtéseinket ne tényként közöljük, korunk gyakran értehetetlen történéseit pedig ne próbálgassuk a bibliai mítikus szimbólumrendszerbe mindenáron beleilleszteni! Istent hagyjuk meg Istennek, a mindenség URának, Aki tudja, hogy mi miért történik! Mi pedig igyekezzünk örülni a véges életünknek, hordozzuk büszkén a ránk rótt felelősséget, építsünk és szépítsünk, itt és most, hiszen, aki azt gondolja, hogy mégegyszer élhet itt a földön... az nagyon emberi, véges módon gondolkodik az Életről, s magáról a Végtelen Istenről is...

"Vannak dolgok, amik a napnál is világosabbak..." mindenki látja, csak az nem, akinek kellene. A belátás, a felismerés tulajdonképpen megtérés: elfogadása, beismerése a tényeknek. A tények... "Hát igen, a tények magukért beszélnek!" - pontosabban nekünk szólnak, csak valamiért nem akarjuk észrevenni azokat.

Csodálatos, de egyben nagyon furcsa egy 'szerkezet' az agyunk, ennél különlegesebb gépezet már csak a lelkünk! Az agy sokszor "gondolkodik" helyettünk, ilyen pl. az, amikor vizuális csalódást élünk át. Mást látunk, mint ami a valóság... Az agynak ezt a "furcsaságát" használják ki a bűvészek/illuzionisták, s az egyébként nyilvánvaló csalásukat a közönség - mint varázslatot -, mindig elismerő tapssal jutalmazza. A lelket is ugyanígy be lehet csapni, azzal a különbséggel, hogy amikor kiderül az igazság, akkor nincs tapsvihar, csak keserűség és mély hallgatás...

A belátás hiánya sok szenvedés okozója, ill. értelmetlen meghosszabbítója. Mivel a lelkünk fél a csalódástól, ezért puszta önvédelemből a lélek ferdít/torzít. Így történik meg, hogy az ember elviseli, elhordozza mások hazugságát, s ami a legborzasztóbb: még magának is hazudik! Az önbecsapásnak a legtöbbször előforduló helye a párkapcsolat. Sajnos hosszú éveken keresztül alszik így a lelkiismeret, s diadalmaskodik a hazugság: "Ez így jó nekem, ahogy van!" - közben pedig, egyáltalán(!) nem.

A Szentírás nem véletlenül használja az Isten és az ember kapcsolatának szemléltetésére a férfi és a nő kapcsolatát, hiszen a hit csöppet sem kevésbé misztikus, magasságokba röpítő és mélységekbe ívelő, mint a szerelem! Ahogyan egy párkapcsolatban is lehet éveken át hazugságban élni, ugyanúgy a hit is beburkolódzhat a maga hazugságaiba. Amit látnunk kell, amit az esetek többségében be is látnak/felismernek: mindkettőnek következménye van, s amikor kiderül az igazság - amikor a tények beszélni kezdenek -, nos, akkor "krízis van"...

A krízisre adott első válasza a léleknek - a felháborodás után -, az önsajnálat. Érthető is ez, de az már nem, ha az önsajnálat lesz a "megoldás". Így menekülnek sokan a szenvedélyek világába, választják a lassú öngyilkossági formákat: halálra dohányozzák és/vagy eszik-isszák magukat... Aztán boldogtalanul élnek, mígnem bele nem halnak! Pedig lehet boldogan élni, egészen addig, amíg meg nem halunk: Együtt, s egymásért, belátás és bölcsesség révén, az ÚRhoz méltóan!

Ennek alapja az imádság! A hívő ember azért él imaéletet, mert tudja, hogy az imádság az Istennel való találkozás misztikus alkalma, amikor Istenre figyelve kiderül, hogy kik is vagyunk valójában, mi nyomja a szívünket-lelkünket, s mi lenne az Istennek tetsző megoldás a megoldatlannak tűnő helyzetben. A Szentírást sokan olvassák szó szerint értelmezve úgy, hogy az majd konkrét megoldást ad a személyes életükre vonatkozóan, de ez nem feltétlenül van mindig így! A Szentírás egy valamit üzen minden történetén keresztül; azt, hogy hol a megoldás keresésének a helye: Istennél...

Év vége közeledtével minden cégnél, vállalatnál elkezdődik egy számvetés: mi mennyire volt sikeres az elmúlt esztendőben, sikerült-e elérni vagy legalább megközelíteni a kitűzött célt vagy sem... Ha igen, akkor nem marad el a jutalom - az egy másik kérdés, hogy nem mindig azok kapják a prémiumot, akik valójában megdolgoztak az eredményért. Az élet már csak ilyen - sokszor igazságtalan!

Ha pofont - átvitt értelemben is - kap valaki, s azt megérdemelte, akkor elégedett a lélek: "Lám, mindenki csak azt kapja, amit megérdemelt!" -, de ha az a pofon igazságtalanul csattan el, akkor igencsak felháborodunk, ha pedig mi vagyunk annak elszenvedői, akkor fájdalmunkban, önsajnálatunkban érthető módon nagyon felháborodunk.

A keresztény életet sokan úgy képzelik el, ha valaki hisz, akkor vele nem történhet semmi baj - elvégre a Gondviselőnek mindenkire gondja van, az Istennek különben is az a dolga, hogy angyalaival vigyázzon ránk -, pedig a kereszténység egészen másról szól! Nem a baj- és küzedelem-mentes életről, a szenvedés hiányáról, hanem arról, hogy tudom, miért fáradozom, s tudom, hogy erőfeszítéseimnek értelme van. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Jézus URunk egy igen különleges magatartásra buzdít: "Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a köntösödet elveszi, ne tagadd meg az ingedet sem." Lk 6,27-29

Ma igénk is arra buzdít, hogy ne veszítsük el bizalmunkat Isten iránt, mert annak nagy jutalma van... Isten bízni sokkal nehezebb, mint emberekben reménykedni, de, aki Istenben hisz, az nem csalódik, mert az Élet URa igazságosan jutalmaz. Igaz, nem mindig és nem úgy, ahogyan mi azt gondoljuk, de a hívő ember meggyőződése, hogy az élet még nem ér véget a halállal, csak itt a földön befejeződik. A hívő ember azt is tudja, hogy Isten nem csak a látható, de a láthatatlan világnak is az URa, s úgy a véges időben, mint az Isten országában remélt végtelenben: jutalmaz.

Az, hogy odaát mi lesz a jutalma azoknak, akik itt a földi életükben szerették az Istent, s igyekeztek megtartani a parancsait - teljes egészében nem látjuk, de hogy itt a földön mit kapnak azok, akik Jézust követik, s az Ő tanítását meg is cselekszik, azt elég jól körbehatárolhatjuk! Azok, akik felvállalják a krisztuskövető élet következetességét, lelküknek békességet nyernek - ezzel sok-sok hiábavalóságot könnyen elhagynak az életben, melyek egyébként is csak a test és a lélek romlását munkálják -, hitben testvéreket, az életben önzetlen segítőket kapnak gyámolításul, s a legfontosabb jutalom, mely minden prémiumot, elismerő/kitüntető oklevelet felülmúl: kegyelmet! Ez nem csaj az elkövetet életvezetési hibák korrigálásának lehetőségét foglalja magában itt és most, de majd egykoron átemel ebből a világból oda, az Isten világába...

Gyakran megtörténik, hogy a hívő ember olvas egy igét vagy hall egy igerészt, s azt "ahá"- élményt él át: "Na, ez az, ami nekem szól, ez az, ami végre megoldja az én problémámat!"... A szomorú igazság, hogy a Szentírást, mint az életet magát, mindig összefüggéseiben, s a lehető legnagyobb távlatban kell, s illik értelmezni. Ellenkező esetben egy-egy kiragadott gondolat hamar a (vélt?)igazságunk támogató bástyájává válhat. Az egyháztörténet is arra tanít minket, hogy - bár a radikális nézetek mindig valamilyen helytelen korábbi gyakorlatra megoldást kínáló ellenpólusként jelentkeztek -, a szélsőséges ideológiák mindig zsákutcába vezetnek.

"Hamar munka - ritkán jó!" - tartja a régi szólás, s bizony mindenkori korszellem-diktálta gyors megoldások nem vezetnek sehová. Két hét alatt nem lehet lefogyni 20 kilót, ahogyan ennyi idő alatt nem lehet egy idegen nyelvet sem elsajátítani. S ha valaki azt gondolja, hogy a zongorista úgy improvizál, hogy csak leül a zongorájához, s csapkodja a billentyűket - az alaposan félreérti a dolgokat. Csak az tud improvizálni, aki gyakorol! Az tud teljes életet élni, az boldogul, aki készül az Életre, s nem gondolja magában, hogy "csak a húszéveseké a világ"... s minden majd megoldódik magától. (A fiatalság napról-napra múló kábulat, olyan magától gyógyuló betegség, amin előbb-utóbb mindenki átesik.)

Pál apostoltól nem idegen a radikalizmus - ezen persze ne csodálkozzunk -, hiszen ő személyesen soha nem találkozott a Názáretivel - a damaszkuszi "Jézus-találkozása" az egy abszolút zárt, belső lelki élmény volt -, ő nem tapasztalta meg a Mester szelídségét éveken át úgy, mint a többi tanítvány... Ő hús-vér emberként soha nem élte, nem követte a Krisztust úgy, mint András vagy Simon-Péter és a többi tanítvány, hanem dogmatikát alkotott, azaz elméletet gyártott a Krisztuskövetésről. (Ha megfigyeljük: dogmatikájának alátámasztására minden esetben, kizárólag, csakis az Ószövetségből idéz, s ezzel gyakorlatilag kizár mindenkit a római-hellén kultúrából. Radikalizmusának egyetlen komoly következménye van: nincsenek kapcsolópontok más kultúrához, csakis ahhoz, amiben Saul-Pál maga nőtt fel...A judaizmus az európai kultúra nagyon fontos, meghatározó része, de nem egyenlő az egyetemes kultúrával!)

A megújulás - akárcsak a természetben - nem egyszeri, hanem folyamatos. Luther Márton naponkénti megtérésről beszél, ami tulajdonképpen a folyamatos megújulás. Ádventi időszakba léptünk, ami nem csak várakozást jelent. A szó (ad-venio) eredeti értelmében valamihez való érkezést, jövetelt jelent, s a hívő ember számára az ádvent a Valakihez való megérkezést is munkálja. Éppen ezért, különlegesen szép ez a várakozásos időszak... Teremtsünk hát alkalmakat a megújulásunkra(!), s ádventi csöndes percekkel - egy-egy teával vagy kávéval kényeztetve egy kicsit a testünket is -, egy jó könyvvel a kézben lassítsunk/csöndesedjünk, hogy léleksimogató szelídségével megérkezzen szívünkbe az ÚR, Aki megújulásunk "ajándékozója"...