"Király!" - mondogatják a fiatalok, ha valami nagyon tetszik nekik... Egyszóval: "Király, az ÚR a király!" Talán nem is lehetne ennél emberszerűbben "felvezetni" a Mindenható Istent... Ez a zsidó nép számára Jáhve volt, a "nemzet istene", aki hadakozott a többi istenséggel, s természtesen győzött velük szemben! Nos, amit mi mostanság megmosolygunk, az egy-két évezreddel korábban véresen komoly valóság, az élet egyik legfontosabb része volt. AZ ugyanis nem volt kérdés, hogy van-e, létezik-e ISTEN, a kérdése az volt: De melyik az "igazi", a legerősebb, azaz melyik isten a sok közül az istenek ISTENE?

Ha tanulmányozzuk a Szentírást, akkor kiderül belőle, hogy kezdetben - amikor a zsidók még törzsi szinten életek, a pusztában nyájaikat ide-oda hajtó pásztorokként - akkor Jáhve-Istennek nem volt ellenlábasa, csak néhány pusztai démon, akiktől az áldozati állat vére megtisztított/védelmet adott. Később ez az "isten" már a többi istennel is hadra kelt, s elsőbbséget kívánt magának... a többi isten persze csak élettelen bálvány volt, nem úgy Jáhve-Isten, aki az "igazi" volt! A probléma ezzel csak az volt, hogy a környező népek igencsak rossz néven vették, hogy az ő "istenük" (ami természetesen szintén csak egy istenelképzelés volt a sok közül, ahogyan a zsidóké is csak egy "megközelítés" volt a sok közül) nem isten, hanem csak élettelen "bálvány"...

Az évszázadok folyamán, ahogyan egyre szervezetebb társadalommá fejlőttek Jákób ivadékai, fejlődött Izráel istenelképzelése is, s a törzsi-nemzeti istenből - hiszen ezt az istent csak egy kultuszi helyen (Jeruzsálemben lehetett imádni) -, lett: az Isten, a Világteremtő ÚR, az Él-Saddáj, a Mindenható... Ez az Isten már nem hadakozik senkivel és semmivel, mert Ő az egyedüli, az ISTEN!!! Persze a színesebbnél színesebb az emberi elképzelések tovább éltek, s élnek, s bizony még ma is sokan képzelik/hiszik, hogy a Világteremtő ÚRIstennek, Akinek félelmetes az ereje - s még elrettentőbb a hiánya(!) -, hadakoznia/birkóznia kellene mindenféle (csakis Őáltala egyáltalán létezni tudó) láthatatlan lényekkel... Miért is?

A tanulság mindebből az, hogy manapság csak színész-királyok vannak, akik eljátszák szerepüket, s ha van is csodás kastélyuk és évszázadokra visszamenő híres családfájuk az igazi hatalmat már rég nem ők képviselik... Az Istent tehát királyhoz hasonlítani tényleg megmosolyognivaló a harmadik évezred elején... S ahogyan fejlődik a világ - előre is meg vissza is -, ugyanígy fejlődik/változik az emberek istenelképzelése is. S ez így természtes! Érdekes is lenne, ha a távoli jövőben is csak úgy gondolkodnának Istenről, ahogyan azt most teszik, hiszen ma sem úgy gondolkodunk Őróla, ahogyan 2,5-3000 évvel ezelőtt azt tették. Minden ismeret, amit begyűjtött magának az emberiség, hatással volt/van/lesz az Életre, s hatással van minden korban az ember Isten-elképzelésére is, hiszen az Isten maga az ÉLET...

Valóban nem történik semmi Isten akarata nélkül, de Isten csak akkor van velünk, akkor "történik" misztikusan az életünkben, ha Őreá figyelünk! Aki Istent számba sem veszi, akinek a Teremtő Isten nem "tényező", az cselekedeteiben sem fogja tükrözni Teremtője akaratát. Érdekes módon, pont azok, akik "tesznek a JóIstenre", azoknak a "legnagyobb a szája", ők méltatlankodnak leginkább, vonják kétségbe Istenük létét, s mégis perlekednek Vele, ha életük szekere kátyúba kerül!

Egyházunk nem-hivatalos himnuszában, az "Erős vár a mi Istenünk"-ben énekeljük: "Ha Ő velünk, ki ellenünk?" S valóban: Istennel együtt minden lehetséges, még az is, hogy kibírjuk, elhordozzuk azt, amit egyébként elviselhetetlennek tűnik. Nincs ember ezen a bolygón, akinek ne kellene valamilyen terhet cipelnie - legfeljebb nem látni azokat, s tényleg a lelkiek elhordozása az igazán nehéz -, de az is igaz, hogy egyedül cipelni valamit a legnagyobb kín! Bizony nem véletlenül alakult ki a személyes gyónás gyakorlata, s bizony erősen gondolkodott Luther és a mögötte álló, segítő, humanista tudósokból álló "reformátori csapata" is, vajon nem kellene-e bevenni a szentségek közé a megvallást, de végül is úgy döntöttek - biblikus alapokon, mivel Jézus URunk csak a keresztséget és s a hit pecsétjét az úrvacsorát "rendelte el -, hogy a gyónás, az ugyan nem szentség (azaz Isten üdvösségre vezérlő kegyelmi eszköze), hanem az evangélium egyik megjelenési formája, amit "consultatio fratrum et colloquium"-nak, azaz testvéri beszélgetésnek/diskurzusnak neveztek el.

Örök emberi bennünk, hogy ha jól tudjuk is, hogy Istenéi vagyunk, Vele járunk, Tőle kapjuk az erőt feladataink bevégzésére, mégis olykor el-elkap minket létünk lendülete, s perlekedünk az ÚRIstennel... Ilyenkor szívünk/érzéseink helyett inkább az eszünkre kellene hallgatnunk, hiszen a józanul átgondoljuk, akkor hamar kiderül, hogy a bosszantó események túlnyomó részét mi magunk csináltuk, a kelepcét, amibe kerültünk, mi magunk készítettük -, csak nem láttuk, hogy amit mi kuckónak építgettünk, az valójában csapda, mely pont akkor ejt rabul minket, amikor legkevésbé várnánk! Ilyenkor illene tudatosítanunk: mi végesek vagyunk, Ő pedig Végtelen, s ha szinte emberfeletti, de legalábbis saját erőnket jócskán meghaladó feladatokat akarunk bevégezni, akkor nem árt Tőle kérni hozzá a hiányzó erőt, szeretetet, kitartást!

A célok nagysága olykor elhomályosítja bennünk, hogy a cél elérésénél van még fontosabb, az ti. hogy azokat csak "istenes eszközökkel", azaz etikus módon érdemes elérni. Ha nem így tesszük, akkor csak sikerünk lesz, de áldás nem lesz rajta, s akkor hiába nyerjük meg az egész világot is, ha lelkünkben kárt vallunk, mert őszinténk senkivel nem tudjuk megosztani az elért eredményt... akkor meg minek?!

A látás az életünkben valószínűleg a legnagyobb kincs, hiszen információink több mint háromnegyed részét látásunkon keresztül "szerezzük be". Gyönyörű magyar nyelvünk nem véletlenül mondja "világtalan", hiszen aki nem lát, az előtt egy világ zárul be. Átvitt értelemben is hasonlóan fontos a látás, hiszen ha valaki mindent láthat is ebben a világban, de "az orránál tovább mégsem lát", azaz nem látja be cselekedeteinek következményét, akkor ez a vakságnál is súlyosabb állapot. Aki azonban nemcsak belát a dolgok mögé, de képes átlátni emberi gyarlóságokon, sőt, olykor-olykor még a horizonton túlra is ellát.

A Mester csodát tesz egy vak emberrel, látóvá teszi. Egy világtalannak a legfontosabbat adja: a szeme-világát. Ez a kívülállók számára csoda, de hogy ez mit jelent valójában, hogy ez milyen óriási ajándék, ezt csak az az ember tudja átérezni, akivel megtörtént a csoda! S a következmény nem csak egyszerűen életminőség-javulás, hanem valóságban is egy "új ember" születetett, hiszen a meggyógyított egy új "világba" léphetett át...

A fizikai látásnál azonban sokkal fontosabb, hogy az ember "meglássa" miért is van ezen a világon, mi a feladata, célja létének. Eladdig, amíg nem látjuk meg helyünket a Teremtettségben, nem tudunk harmóniába kerülni se a világgal, se önmagunkkal. Helyünket a jézusi tanítással - ha nem is egyik pillanatról a másikra, de eredményesen -, megtalálhatjuk, hiszen Vele és Általa felfedezhetjük a nekünk rendelt utunkat, s el tudjuk fogadni sorsunkat...

Sorsunk elfogadása nem beletörődés: "Ez van, ez jutott nekem, ezt kell elfogadnom!", hanem a saját fontos részünk felfedezése az Egészben. Nincs olyan, hogy valaki keresi, és mégse találná meg a neki rendelt helyét, ahol személyesen rá van szükség, ahol csak ő tudja betölteni az űrt, a hiányt. Vannak, akik az evolúcióban, azaz a véletlenekben, a körülmények szerencsés együttállásában, s vannak, akik inkább az isteni rendelésben hisznek. Ez utóbbi táborba tartozók hiszik azt, hogy Teremtő Istenük társat és segítőket rendel, mert Ő nem "magányos farkasoknak" - ahogyan gyakran hibásan mondogatjuk, hiszen a farkas nagyon is falka-jószág(!) - alkotta meg az embert, hanem úgy, hogy életét közösségben élje le, s meg... Hogyan is mondta Farkaslaka szülötte (Tamási Áron)? "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!" Azaz: tartozzunk benne valahová! S kihez, ha nem szeretteinkhez, s rajtuk keresztül Istenhez?

Nem csak slágerekben, politikai szlogenekben, de gyakorlatilag minden vallásban gyakran előforduló szimbolikus elem: az út. Minden térben és időben zajló folyamat legelemibb jelképe, legeredendőbben az út maga az élet. Átvitt értelemben a lelkek útja alatt érjük a leszületésünket, vándorlásunkat e földi létben, s majdani kimenetelünket is - ahogyan a régiek képzelték - a"föl" az égbe vagy le a földalatti világba. Az út szimbolikája legerősebben a kínai filozófiában, a taoizmusban jelenik meg, ahol magát a tao kifejezést is "út"-ként értelmezik, és a kifejezhetetlen végső valóság megnevezése. A nagy világvallásokban egyébként az út, az utazás szellemi vagy valós zarándoklat, amely a hívőt közelebb viszi az Istenhez.

A keresztények kezdetektől fogva "úton lévők közösségének" (communio viatorum) határozták meg magukat, mert ez jól példázza, hova is tartozik az egyház, s mi a célja. Az egyház - mint szervezet/szerveződés - a Célhoz, azaz Istenhez segít elvezetni. Sajnos az egyháztörténelem éppen arról tanúskodik, hogy az Egyház nagyon is berendezkedett erre a földi létre, felejtve azt, hogy mi is ennek az istenes közösségnek a végső célja.

Egyéni életünkben (utunkon) sok-sok mindent meg-, s átélünk: járunk kanyargós ösvényeken, csodálatos erdei utakon, s fárasztó "kiépített, hierarchiával aszfaltozott" látszólag egyenes utakon, s bizony vannak sosrdöntő útelágazásaink, s némely tudatos pillanatunkban még azt is megnézzük-e hová vezetnek útjaink...

Út vezet a megvilágosodáshoz a nagy vallások tanítása szerint. Az esendő ember útja a megigazuláshoz mindig kanyargós, vagy legalábbis spirál alakú. A kiválasztottaké az egyenes, az ún. királyi út. Az evangélium tanítása szerint a királyi utat egyedül Jézus adja, önmagában - Ő mondja magáról - "Én vagyok az út, az igazság és az élet." Érdekes, hogy a "királyi út" a középkorban a szerzetesi létformát jelentette, mely mentes a világi lét hiábavaló kanyarulataitól....

A régi ember sokkal jobban tartott az utazástól, mint a ma mobilis embere. Úton lenni veszélyt jelentett, hamar a kiszolgáltatottság helyzetébe kerülhetett valaki. Ma sincs ez másképp. Korábban talán rablók és keréktörések tartották rettegésben az utazót, ma más formában, de ugyanaz okoz aggodalmat, félelmet. Az útonlevés az életet jelzi, s az útnak mindig célja kell hogy legyen. Seneca mondja: ha nem tudod melyik kikötőbe igyekezel, a szelek nem segítenek neked. Mi tehát az élet célja? Egyesek szerint nincs is cél, mert az "útonlevés" a folyamatos mozgásban levés, a történésekben mindenáron részt kapni akarás, a cél maga. Korunk ideája, főleg a fiatalok között, akiknek soha nem elég gyors az élet: Élj gyorsan! Sok ifjú s régebb óta ifjú nem számol a keréktöréssel...

Mert vannak élethelyzetek, amikor élet-rohanásunk sebessége, az utak(körülményeink) állapota, s a forgó "kerék" (élet), teherbírásunk végső határáig vagy azon túlra billent minket: s megállunk. Nincs tovább. El kell gondolkodnunk: Honnan jövök, miért vagyok itt, s hova akarok eljutni? Miért is ez az egész nyüzsgés a teremtett világban? Ilyenkor nem szépen hangzó válaszokat, megoldást keresünk. Megoldást nem "általában", hanem megoldást személyesen, nekem... A keresztény ember tudja, hogy a legbonyolultabb élethelyzetekre, életvezetési hibák okozta zsákutca-, vagy gödör-állapotokra is a megoldás: Isten maga. Nincs olyan bonyolult krízis, amire ne ez - vagyis az Isten - lenne a megoldás...

Könyv, mely sokak - nemcsak szélsőségesen gondolkodók - kedvenc könyve. Könyv, mely ugyanolyan sok kritikát kapott, mint dicséretet. Maga Luther annyit jegyez meg róla, hogy "Nem tudok mit kezdeni vele, ez az írás nem evangéliumi és nem is prófétai"... Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a császári tekintéllyel legkésőbb az Újszövetséghez "ragasztott" írás János korára (Római Birodalom) vonatkozik, mások szerint Krisztus visszajöveteléig megtörténendő események "forgatókönyve", de vannak spirituális/idealista megközelítések is melyek egyszerűen a jó és rossz küzdelmét látják benne, s ha valakinek még ezek sem merítenék ki e könyv "üzenetét", az fordulhat az ezoterikus értelmezések gazdag tárháza felé...

Maga a könyv egy "apokalapitikus" mű, ami azt jelenti, hogy végidőkkel foglalkozó (lelki)irodalmi stílust képvisel. Konkrét célja, hogy a szenvedő-, küzdő egyház (ecclesia militans) tagjait bátorítsa, buzdítsa, azt mondhatnók: "Tartsatok ki, mert már nincs sok, hátra, amit reméltek, hamarosan bekövetkezik, kibírjátok!" Ezt úgy éri el, hogy egy múltban megtörtént eseményeket a távoli jövőbe helyez el, de természetesen az "üzenet" olvasója - aki mindig az idő "itt és most" fogságában él - azt a jelenben olvassa. A hatás nem marad el... ugyanezt élhetjük át Dániel próféta könyvében is - ádventista testvéreink egyik igen kedvelt ószövetségi könyvének olvasása közben is.

S mit kezdjen ezekkel az igékkel a mai ember? Tény, hogy az elmúlt negyedszázadban a világ egy új korszakba érkezett: ez a digitális nomádok korszaka. Az életminőséget sokak számára nem a távlatos célok, hanem az információhoz való hozzájutás (útközben is!) a legfontosabb... Aki folyamatosan úton van - vándorol -, annak számára a cél már nem a "végső cél" a legfontosabb, hanem a köztes célok megismerési élménye. Így lesz céllá az eszköz, azaz nem megérkezés a lényegi, hanem ami előtte van, s válik az út maga céllá. Aki azonban mindenütt van, az sehol nincs otthon! Aki ugyanolyan jól érzi magát Londonban, New Yorkban, mint Párizsban - s talán még büszkén hangoztatja is 'világpolgárságát' - az sehol nem érzi igazán otthon magát! ...Mert az otthon, a haza az a hely, ahol nem csak mi magunk ismerjük a fákat, de a fák is ismernek minket, hiszen kezdettől fogva tanúi voltak emberréválásunknak...

Mit kezdjünk tehát a hagyomány szerint János apostolnak tulajdonított írással? Azt gondolom, messzemenő következményeket ne vonjunk le belőle! Aki a jövőt akarja tudni, a még meg nem történtet szeretné ismerni, az nincs tisztában az Élettel magával... Az élet éppen azért csodálatos, izgalmas és olykor tragikus is, mert mi magunk alakít8hat)juk azt. Ha Isten - így is meg úgyis - a mi döntéseinktől függetlenül formálná a holnapot meg a holnaputánt, akkor Ő nem lenne a mindent nekünk ajándékozó Szeretet-Isten, hiszen méltóságunk megéléséhez szükséges szabad akarattal nem bírhatnánk... De Ő megengedte azt is, hogy a jövőnket mi magunk alakítsuk olyanra, amilyenre akarjuk, mindeközben persze a világ mindörökre megmarad Isten kezében...

Aki a biztosat keresi a folyamatosan változóban, s "tuti-biztos" patent-válaszokat keres az Ige minden egyes betűjében, az ne akarjon így "igazán" hívővé válni. (A betű ugyanis megöl, de a Lélek megelevenít!) A hit ugyanis soha nem statikus, azaz nem állapot, hanem mozgás, történés, alakulás abban a meggyőződésben, hogy mindez nem eltávolít a lényegtől, hanem éppen ellenkezőleg, munkálja azt! Ahogyan a folyó kavicsai útjuk végére kerekdeddé válnak, s az egykor hegyekbe is medret-vájó rohanó sziklák/kövek homokszemként elmerülnek a tenger mélyére, ugyanúgy mi is egyszer, amikor megérkezünk életünk végéhez, s belesimulhatunk Teremtőnk gondviselő, megtartó tenyerébe, s felsóhajthatunk: itthon/otthon vagyunk, megérkeztünk... hazaérkeztünk!

A vezetés és szervezés, a logisztikával karöltve, modern korunkban nemcsak elengedhetetlen része életünknek, de külön tudománnyá is vált. Jó dolog, ha vezetnek minket - pl. amikor egy idegenvezetőre ráhagyatkozunk, aki minden érdekeset elmond nekünk -, de alig van keserűbb érzés, mint amikor "megvezetnek" minket, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy becsaptak minket! A politika szerte a nagyvilágban bőven hoz példákat erre, mondhatni ebből élnek - nem is olyan rosszul - a hitvány vezetők...

Aki vezet, az vezetési tisztéhez/feladatához bizalmat kap, s ez jó érzés a vezető számára. Az emberek szívesen hagyatkoznak mások vezetésére, mert ez mindig kényelmesebb, egyszerűbb, s mindeközben van ideje az embernek mással vagy éppen saját ügyes-bajos dolgaival foglalkozni. Az, hogy ki "ki mögé áll be", viszont egyéni döntés eredménye, így az egyéni felelősség nem kerülhető ki. (A háborúkból hazatérő katona azzal védekezik, hogy "parancsra tettem", de az elkövetet gonoszság lelki terhét nem a parancsosztónak, hanem a parancsot végrehajtónak kell elhordozni, bizony egy egész életen át!) Lutherünk a szabad akaratról, a döntéseinkről világos példájával így mondta: "Az Ördögnek és a JóIstennek is van egy-egy lova: az egyik a pokolba, a másik a mennyországba vágtat el veled. Az, hogy melyik lóra pattansz fel - már te döntöd el..."

Vezethet-e vak világtalant? De még mennyire!!! Sokan képzelik azt magukról, hogy milyen ügyesek, okosak, s mennyire jól tudják menedzselni az életüket... de csak később derül ki, milyen óriási árat fizettek a "sikerért". Idővel minden kiderül, ott a gödör mélyén, amikor már beleestünk, amikor már sehová nem tudunk továbbmenni, amikor már bőségesen van idő a kórházi ágyon, fehér falak fogságában vagy éppen válás utáni rideg magányban átgondolni mindent, hogy hol is rontottuk el vagy éppen miért...

Más mércét használni másnál, mint magunknál - etikátlan. Sokan mégis gondolkodás nélkül teszik ezt, felejtve azt, hogy a tisztességtelen eszköz, ördögivé teszi a kitűzött nemes célt! Ahhoz, hogy jól lássuk, ne csak azt, ami előttünk van, hanem azt is, ami a holnapban s a közeli holnaputánban van, "Istenbe kell belenéznünk"! Ez azt jelenti, hogy Hozzá visszatérve, naponta meg kell mosnunk lelkünket a "kegyelemben", újra és újra tudatosítanunk kell magunkban, hogy az igazi célt nem mi tűzzük ki magunk elé, hanem a Gondviselő Isten. Ha Őreá hagyatkozunk, s nem emberi instrukciókra, akkor elkerüljük az élet igazi nagy gödreit, melyekből egyedül sosincs menekülés...

Már a homokozóban kezdjük.. vagy még korábban? Ősi ösztönünk a birtoklás, nem hagy nyugodni minket, végigkíséri egész életünket. Szenvedünk is emiatt eleget! Lemondani valamiről, amit nagyon is szeretnénk a magunkénak tudni, az egyik legnehezebb életfeladat. Elvonulni a világtól, egy ég és föld között lebegő kolostorba, melynek többméteres falai biztonsággal kizárják a világot, s ott szemlélődő szerzetesként élni - könnyebb, mint megállni a fogyasztói társadalom kívánság-sodrában. Lehet kritizálni a csábító reklámokat, az egész fogyasztói társadalmat, de nem szabad elfelejtenünk, hogy mire éretté válunk döntéseink következményének az elhordozására is - ez a jog szerint a 18. életév betöltésekor kezdődik -, eladdig ezeróraszám ránevelődtünk a birtoklás "szépségére". Ellenállni a nyomásnak - bizony nem könnyű.

Nem olyan régen kérdezte valaki tőlem: "Matyi bácsi, milyen telefonja van?" ..."Egy régi 'androidos' - válaszoltam. ..."Az jó, mert tetszik tudni az osztályban már szinte mindenkinek olyanja van..."

Szemben úszni az árral ugyan nem lehetetlen, de nagyon nehéz! Nemet mondani az éppen aktuális divatirányzatra, fittyet hányni a társadalmi-, kisközösségi elvárásokra - kevesek "kiváltsága". Emberek vagyunk, emberből vagyunk - fontos számunkra mások visszajelzése, hiszen mások tükrében látjuk meg önmagunkat... A baj akkor teljesedik ki, ha nincs meg bennünk a kellő józanság, s nem ismerjük fel, hogy a számunkra fontosnak ítélt vélemény, az valójában egy görbe-tükör által ránkvillantott "igazság"!

Jézus "kérése" hallgatóihoz nem mulyaságra, tesze-tosza vélemény-nélküliségre, az igazunkról való lemondásra buzdít. Sokkal inkábba arról van, szó, amire gyermekkorunkban próbáltak minket nevelni: "Az okos enged... a szamár szenved!" S hányszor voltunk úgy, hogy szívesen lettünk volna szamarak, hogy megőrizhessük birtoklásunk tárgyát. Senki ne gondolja, hogy a felnőtt-korunkra minden megváltozott volna! Sajnos sok szamár felnőtt ássa alá maga és mások - elsősorban családja békéjét -, mert ragaszkodik valamilyen státusz-szimbólumhoz, s "ha törik, ha szakad", de annak megszerzéséről nem mond le semmiféleképpen!

Turbó-üzemmódban működő élvezeti-/fogyasztói társadalmunkban egyáltalán van még helye, érvényessége a jézusi elvárásoknak? ...Nagyon is! Ha ugyanis nincsenek már olyan "hétköznapi szentek", akik alternatív etikát, egy másik, békességet munkáló utat képesek járni, mely szelídségre inspirál, mely kiegyenlít, mely oszlatja a lélek belső feszültségét -, akkor már közel a vég, az az ország, az város, az a ház, az a család, az az ember meghasonlik önmagával... Ezért fontos, hogy só és világosság legyünk, hiszen erre hívattunk el...

Hajhullás... Olyan szó ez, ami mindenki lelkébe-érzéseibe "belekarcol", s bizonyára nincs egyetlen nő se, aki ne venné kihívásnak ezt a problémát. Minden ember több mint százezer aktívan termelő hajhagymával rendelkezik a feje búbján. A napi hajhullás teljesen szokásos "eljárás" a hajszálak felfrissítésére, s ha napi száz hajszálat veszítünk, az még teljesen belefér ebbe a folyamatba. Tulajdonképpen a napi hajhullás ezen mennyisége teljesen átlagos, sőt elvárt. Teljesen természetes, ha ilyen módon hajszálakat veszítünk. Tény, hogy vannak olyan emberek, akik úgy érzik a napi hajhullással jóval több szálat vesztenek. Bizonyos esetekben, különösen, ha a szervezet stressznek van kitéve vagy gyógyszeres kezelést kap, tapasztalhat a normál mennyiségnél nagyobb hajhullást. Ezzel szemben ugyanúgy előfordulhat az ellenkezője is, amikor kisebb mértékben fordul elő a hajvesztés - a szőrtüszők ciklusának különböző fázisai okozzák ezt a tevékenységet.

Jézus Urunk azonban nem ilyen összefüggésben beszél a hajszálak elvesztéséről. Ő az ÚRIten gondviselésével kapcsolatban említi... Csodálatos magyar nyelvünk azonban még szebben kifejezi az Isten előrelátásának (pro-videálásának; Providentia Dei=Isten gondviselése) jelenvalóságát, amikor azt mondjuk: "Hajatok szála sem görbül!"

Isten naponként megújuló kegyelméért ad hálát a hívő ember, mert érezni tudja minden szívdobbanásában, a szél simogatásában, a napfényben vagy a testvéri, szép, bátorító szóban: nincs egyedül, vele van URa, Teremtője. Sokan teljesen természetesnek veszik, hogy reggel felébrednek, hogy este nyugovóra térhetnek, hogy a veszélyes utakon nem történt velük semmi baj, hogy gyermekeik egészségesen fejlődnek, gyarapodnak, hogy az élet velük, és általuk "történik". Pedig ez a csodás folyamat, hogy élünk-mozgunk, születünk, s persze egyszer meg is halunk - Isten akaratából van, s az Ő gondviselésének köszönhetően van úgy, ahogy van!

Ha valamit számonkér majd rajtunk az Isten - mindenek előtt -, az nem a hitünk milyensége lesz - mit hittünk el a Bibliából, s mit nem -, hanem az, hogy mennyire tiszteltük az ÉLET-et! Nemcsak a felebarátét, a magunkét, hanem a teremtettség egészét! Aki ugyanis az élet ellen vét, az nem bocsánatos bűn, hanem az Isten akarata elleni legnagyobb bűn! Ja, hogy még ma is acsarkodik egyik állam a másiknak a természeti kincseire, hogy ma is virágzik a fegyver-üzlet, s szerte a világon nyomort és fájdalmat hozó háborúk dúlnak - ez egyesek számára "természetes"... Isten igazságának az órája egyszer azonban ütni fog. Bizonyára akkor, amikor azt senki nem várja, s mindenki nagyon meg fog rettenni: mert a számonkérés olybá tűnhet, hogy késik, de el nem múlik... Akkor, akik most pöffeszkedve elsőnek hiszik magukat utolsók lesznek, s nem csak öröm lesz - hogy végre vége minden szenvedésnek -, de "lészen ott sírás és fogaknak csikorgatása" is...

"Áll a bál"..."balhé van otthon"... ismerős kijelentések, nemcsak a szappanoperák művilágából, de a mindennapokból is. Hétköznapi egyszerűségű, már-már definíciószerű tömörséggel megfogalmazott tőmondatok, "hangulatjelentés" arról, hogy "mi is van?" -, s tényleg, most akkor "Mi van?" Közhelyesen szólva "az van", hogy a családok krízisben vannak... Megítéli ezt az ősi "intézményt" a kor, amiben élünk, s persze a (még)családban élők is értékítéletet mondnak egymásról.

Jézus URunk - Ő maga mondja, s tényleg így is van - konfliktus-helyzetet teremt "jelenlétével". Egyrészt a krisztusi igazságok megnyilvánulását nem szeretik az emberek, csak a féligazságokat. A teljes igazság elől elrejtik magukat, mert az olyan erős, hogy változásra(!) kötelezi az embert. Az ÚRIsten krízis-igazsága mindig kettős: megmutatja azt, hogy hol tart az ember az "itt és most"-ban és megmutatja az út a végét is, ahová juthat az ember, ha továbbra is ezt az utat járja...

Jézus URunk - az Istennel való megbékélés Követe - nem lélekgyújtogató forradalmárként munkálkodott, hanem Tanítóként, hogy követői is békességet teremtők legyenek. Sokan még is azt gondolják, hogy törvényszerű, hogy Jézuson megbotránkozzanak... Az emberek azonban nem Jézusban(!) botránkoznak meg, hanem a jézuskövetők életén, akik magukat ugyan a Mester tanításának képviselőinek tartják, valójában mégsem azok, mert életvitelük, gondolkodásuk nem az isteni szeretetet tükrözik. Azon még senki nem botránkozott meg, ha szépen él egy család, ha tiszta és rendes a ház, ha szeretetben növekednek a gyerekek, de az valóban vérlázító, ha kifelé ugyan azt mutatják, hogy csupa szeretet, békesség és jóság honol a családban, valójában pedig viszályok és erőszak tombol... ez ugye a kép-mutatás klasszikus esete... más képet mutat(nak), mint ami a valós... hogy van képük hozzá!

Akkor miért van mégis Jézus miatt meghasonlás egy családban? Mert az önzetlen, áldozatkészen szerető, jézusi értékeket követő családtag szeretete tükröt tart a többieknek, s kiderülnek az igazságok: az, hogy féligazságokkal nem lehet gyereket nevelni, lózungokkal nem lehet jövőt építeni, hogy merev, ultra-tradicionális elvekkel nem lehet sikeresen munkálni sem a kis-, sem pedig a nagy-közösségbe való integrálódást/betagozódást. Kiderül, hogy a szeretetnek csak egyetlen útja lehetséges, az amit Isten ajánl, mert az mindenkit véd, s mindenkinek méltóságot, életszentséget kölcsönöz...

Jézus és a gyermekek... mindenféle érzéseket elindító, idilli kép, s mindjárt két változatban: az egyiken - ez az ún.fehér kultúrába szánt - kék szemű, aranyhajú, fehérbőrű gyermekek társaságában látható a Mester, a másikon - ez politikailag már 'elég' korrekt -, hiszen multikulturális dimenzókba hivogat: afrikai, ázsiai, fehér gyerekek hancúroznak a Világ Megváltójával... Bizonyára a képek megrendelői "komoly" felnőtt emberek voltak, akik "komoly" teológiai koncepciót is szándékoztak bele-kódolni a foto-realisztikus ábrázolásba.

Nem olyan rég Svájcban népszavazási aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy 16 éven aluliak ne olvashassák a Bibliát, azaz: tiltott könyv legyen a Szentírás... Ugyanis "túl sok a gond belőle", ha kellő hozzáértés, felelősség nélkül 'falják' belőle az igéket - vélik a kezdeményezők. S valóban, a szekták valóságos kincsesbányája a Biblia, hiszen kiváló igazolásokat találni benne bármelyik extrém vallási elképzeléshez, destuktív ideológiához is! Mi ebből a tanulság?

A hit nem "játékszer", nem "gyerekek kezébe" való... vagy? Annyi bizonyos, hogy igencsak furcsa és elgondolkodtató, ha valaki 8-10 évesen (szülők nagy örömére) bizonyságot tesz a szekta-gyülekezet előtt arról, hogy Jézus Krisztus az ő személyes Megváltója, aki meghalt az ő 'bűneiért' is - igencsak érdemes megnézni a Jesus Camp c. dokumentumfilmet(!!!) -, de hasonlóképpen megrázó, amikor szembesülünk azzal, hogy semmit nem változott a világ/az ember Luther óta, hiszen ő mondja: "Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, botokkal és övekkel játszadozunk!"... Ő ezzel a korabeli katolikus egyház klerikális méltóságainak pompa-, és titulus-hajhász gyakorlatát ítélte el. S tényleg: milyen visszatetsző, ha infantilisek/gyerekesek a felnőttek...

Jézus URunk ugyanakkor azt mondja a nagyon is felnőtt, "felelősségteljesen" gondolkodó, önszorgalomból intézkedő tanítványainak "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa." De miért is? Írásmagyarázók okos kommentárai szerint: mert őszintén, fenntartás nélkül csak a gyermekek képesek elfogadni - s nyilván van ebben nagy adag igazság -, s mégis: Nemde arról van inkább szó, hogy a hit dolgai, azaz a normális élet gyerekjáték? Nem azt kellene kihallani a jézusi tanításból, hogy az élet nem más, mint szeretet-vezérelte játék? Ehelyett a kereszténység telve van súlyos dogmatikai kijelentésekkel, vallásosos neurózisba kergető, újprotestáns irányzatokba csomagolt 'sokk-élmények' kiprovokálásáról, s olyan életszerűtlen tradíciókról, melyek a hamu őrzését favorizálják, a láng továbbadása helyett!

S, hogy kik mennek be az Isten országába? Nos, ezt nem a pápa, nem is a szektavezér, nem is a basáskodó helyi pap vagy istent-játszó, vallásos zavarodottságban vergődő szülő dönti majd el - csakis egyedül a Mindenható Isten! Az összes "többi" megigazulástani elképzelés nem más, mint emberi törekvés, magyarázgatás, az érthetetlen isteni titok érthetővé-tételének eleve kudarcra ítélt próbálkozása... a gyermekek még romlatlanok, nem deformálták őket előítéletek és ideológiák - előttük (még) nyitva áll a mennyország kapuja...

Böjt... a ma embere számára ez a "nem-evés", vagyis a diéta, azaz a fogyókúra, de ha böjt vallásos indíttatású, akkor a többség számára ez valami ódon szokást jelent. A protestáns egyházak többségében sem az elmélete, sem a gyakorlata nincs megszabva a böjtnek, ezért nem is olyan egyszerű megválaszolni: Mi itt akkor a helyes magatartás? Szükséges-e egyáltalán a böjt vagy nem?

Jézus szavaiból az derül ki, hogy igenis szükség van a böjtre. Ezért beszél róla Jézus és tanítja az övéit a böjt helyes formájára. A böjtnek kétféle formája lehetséges. Lehet önként vállalt a böjt vagy lehet kényszerű. Van olyan böjtölés, amikor valaki önként mond le valamiről, esetleg valamilyen ételnek vagy italnak az élvezetéről, önként vállal a megszokott életrendjében bizonyos korlátozásokat, takarékosságot, megszorítást, böjtöt.
És van olyan böjtölés, amit azért vállal valaki, mert muszáj. Nem önként vállalja a lemondást, hanem azért, mert kénytelen, olyan helyzetbe került. Ez az, amit Jézus így fejez ki: "De jönnek napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak."

Tehát, amikor elvétetik az embertől valaki, vagy valami, aki, ami kedves volt, jó volt, drága volt a számára. Például, a halál által elvétetik egy asszonynak a férje, és akkor bizony egy hosszú, keserves böjti időszak kezdődik a hátra maradt özvegy számára. Amikor egy betegség miatt elvétetik az édesanya egészsége, s bizony ilyenkor a kényszerű böjt fájó terhét vele együtt az egész család hordozza. Vagy amikor anyagilag rendül meg valakinek a létalapja, és kénytelen sok mindenről lemondva az egész élete körül szorosabbra húzni a derékszíjat. Ez is kényszerű böjt. A böjt mindenképen egy bizonyos lemondás, akár önkéntesen vállalja valaki, akár kényszerűségből. De mind a kétféle böjtölésre érvényes, amit Jézus mond: "Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket."

A böjt tehát a kegyességünknek olyan része, ami magánéletünkhöz tartozik. Nem "mutatvány", amit életünk kirakatába kellene állítani, hogy lássák, megcsodálják és megdicsérjenek érte az emberek. Aki saját fájdalmát, kényszerű böjtjét komor ábrázattal úton útfélen panaszolja és így sajnáltatja magát, azt senki sem sajnálja igazán. Legfeljebb lesajnálja. Aki a maga lelki sebeivel sebzi állandóan az embereket, annak a sebeit senki sem igyekszik bekötözni. Aki folyton a maga problémáival foglalkoztatja az embereket, annak problémáival senki sem foglalkozik szívesen. Aki a maga fájdalmas hangulatával rátelepszik a családjára, a barátaira, az elől menekülnek a családtagok, barátok és kollégák.

A böjtölésnek a legnagyobb veszedelme a képmutatás, ami abban áll, hogy az ember bizonyos formaságoknak, szabályoknak a megtartásával vallásosabbnak, hívőbbnek, kegyesebbnek látszik az emberek előtt, vagy akár önmaga előtt, mint amilyen valójában. Vagyis az ember szemlélője lesz a saját kegyességének, és úgy érzi, hogy így majd jobban tetszik az Istennek.
Mi tetszik abban az Istennek, ha valaki pénteken nem eszik húst, vagy nagypénteken nem szív egyetlen cigarettát sem? Mi ebben az Istennek tetsző dolog? Isten - aki soha nem éhes és szomjas - tényleg kedvét lelné abban, ha valaki éhezéssel gyötöri a testét? Vajon jobb keresztyén-e az, aki a böjt idején lemond a húsételről, de közben beszédével, ármánykodásaival, rágalmaival sokat árt embertársainak? Az ilyen embernek nem a gyomra kell, hogy böjtöljön, hanem a nyelve...

Jézus szerint a farizeusok böjtölésének egy nagy baja volt, az hogy mindig a régi ruhára akartak új foltot varrni. Ahol már nagyon szakadozott a régi életünk, oda egy kis keresztyén mázat kenünk, azt valami kegyességi formaságnak a foltjával takargatjuk. Isten pedig azt mondja: nem az áldozatod, nem a lemondásod kell nekem, hanem a szíved. Azzal, hogy bizonyos formaságok, szabályok, megkötözöttségek közé szorítod az életedet, az életed tartalma még nem változik meg. A kegyességi formák megtartása, magunkra erőszakolása nem tesz bennünket jobb keresztyénekké. Isten már az Ószövetségben megmondta: "Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!" (Ézs 58, 6-7).

Jó dolog tehát a böjt, de azt nem lehet senki számára szabályban előírni, mert akkor csak képmutatás lesz belőle. A böjt lényege nem a lemondás, hanem a felszabadulás valamilyen megkötöttség alól. Az igazi hit abban mutatkozik meg, hogy képessé teszi az embert arra, hogy vágyait megfékezze, magát ne szolgáltassa ki szabad prédául. Mindenféle testi és lelki vágy ellen, ami azzal fenyeget, hogy szenvedéllyé válik, eluralkodik felettünk. Mindenféle böjtnek akkor van igazán értelme, ha valamilyen céllal történik. A böjt célja, hogy a lélek jobban oda tudjon fordulni Istenhez, s ami ebben akadályozza, az legyen a böjtölésnek a tárgya. Sosem a lemondás az önsanyargatás a cél, hanem a megújulás az Istennel való közösségben, Jézus által...

Die Katze lässt dass Mause nicht!/A macska nem "hagyja" az egeret... vagy ahogyan a magyar szólás mondja: "Kutyából nem lesz szalonna!"

Vannak dolgok e világban, amik soha nem változnak, mert ehhez lényegük megváltozásához lenne szükség. Ezekre mondjuk: evidens, vagyis magától értetődő, nyilvánvaló, vagyis magyarázatra nem szorul. A fehér fehér marad, s a fekete is megmarad feketéségében. Magyarul: ami rossz, az rossz marad örökké, csak a politikus (étrsd:ravasz) ember magyarázgatja, hogy a fekete nem is annyira fekete... A hiányt azonban soha nem lehet bőségként prezentálni, s amikor azzal vigasztaljuk magunkat - olykor másokat is -, hogy "minden rosszban van valami jó is" - akkor bizony nagyon emberi módon, anyagelvűen gondolkodunk.

Amikor Jézus URunk a "jó fa, rossz fa" képét használja, akkor arra akarja rávilágítani hallgatóit, hogy ahogyan a fát gyümölcseiről egyértelműen fel lehet ismerni, ugyancsak gyümölcsei alapján lehet értékelni az embert is. Minden a lélek mélyéről fakad, a keresztény ember magatartása is belső világából, azaz jó és rossz hajlamaiból táplálkozik. A beszéd csupán felszíni tény, jóllehet mások kommunikációjának helyes (meg)értése/dekódolása napvilágra hozza azt, ami az ember bensejében van. Ha valaki csak látszat-keresztény, s bár elég jól "eltudja adni magat" valódiként - mert hamisan tünteti fel a dolgokat, sőt időnként sikerül azt a benyomást is keltenie, hogy jó gyümölcsöket terem - a növény azonban soha nem tud rácáfolni önmagára, a tüskebokor soha nem tud jó/ehető gyümölcsöt (fügét) teremni, azaz: a növény természete és így az emberé sem változik meg váratlanul...

Mindazonáltal az ember nem növény; mindig valódi lehetősége van arra, hogy módosítsa hajlamait, vagy hogy gyökeresen irányt változtasson, de ez csak Istennel együtt lehetséges, hiszen, ami embernek lehetetlen, Istennek nem... Ez az megtérés evangéliuma.

A Nap a fény és melegség égiteste, az élet forrása, látszólagos Föld körüli útja az évezredek folyamán az élet, a halál és az újjászületés jelképévé avatta. A régiek úgy hitték "halhatatlan égitest", hiszen minden reggel felkel és minden este alászáll. Az ókorban éppen ezért számos istenséget azonosítottak a Nappal.

A Biblia is számos helyen von párhuzamot Isten, ill. Krisztus és a Nap között. A Nap Isten dicsőségének legfőbb természeti kifejezője: "Az ég büszkesége a fényes boltozat, az Úr dicsősége ragyog fenn az égen"(Sir 43,1). A világbíró és feltámadó Krisztust pedig "az Igazság Napjá"-nak (Sol Justitiae) és - antik hagyományként - "Legyőzhetetlen Nap"-nak (Sol Invictus) is nevezték. Krisztus halálát és alászállását a lelkek alvilágába a naplementéhez, a sírban eltöltött idejét a Nap éjszakai útjához, feltámadását a napkeltéhez hasonlították. Érdemes megjegyezni, hogy a a gótikus székesegyházak homlokzatán látható hatalmas rózsaablakot (rózsa=Krisztus-szimbólum!) Napként és Krisztusként értelmezték. Szintén említésre méltó, hogy egyes misztikusok is a Napot Istennel "azonosították", s így: A Napot az Atyaistennek feleltetik meg, világosságát a Fiúnak, és melegét a Szentléleknek.

És a pajzs? A mai ember csúcstechnológiás rakéta-elhárító-rendszerekre vagy computeres vírusirtó-programokra gondol e szó hallatán, de az antikvitásban a pajzs a harci erény jele. Történelemórán megtanultuk a spártaiak mondását: "Ezzel vagy ezen!", amely szerint a harcból vagy "pajzzsal", azaz győztesen vagy "pajzson", azaz hősi halottként kell visszatérnie a katonának. Ha valaki a pajzsát eldobta, az bizony nemcsak személyes védelmét adta fel, de abban a pillanatban erkölcsileg is halottá vált, hiszen a hitét/becsületét adta fel ezzel...

A ma embere másként tekint a Napra, a városi/modern, mesterséges fényben élő ember sokszor nem is látja, s akinek ninccs kapcsolata a "természetessel", az hajlamos természetellenesen gondolkodni! Pedig a Nap járása most is ritmust ad az embernek - szenvedünk is az óra-átállít(gat)ások miatt eleget(!) -, átírni tehát a JóIsten Napban is megmutatkozó hatalmát még a tudomány-hitű modern embernek sem sikerült...

S hogyan vélekedik a hívő ember a Napról? Isten teremtő hatalmának nagyságát, az atomhasadások szintjén is megtapasztalható szép rendjét látja benne, s persze a "csodát" is, hogy életet teremtő, világfenntartó hatalmát a Mindenható tulajdonképpen a fényre, a világosságra "alapozta". Mintha az ÚRIsten azt akarta volna mondani ezzel is: az Élet a Fényben, azaz Bennem és Általam van... Ugyanakkor a hívő ember azt is sokszor megtapasztalta, hogy menedéke, pajzsa, védelme csakis az Örökkévaló Krisztusban megjelent kegyelme lehet...