Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza... Ezzel elméletben mindenki egyetért, amikor az oltárhoz vezetik, de ahogy a zsidó mondás tartja: "A házasságból már maga is ki tud menekülni." Jóllehet e szólásnak van nem elhanyagolható szarkasztikus felhangja is, annak igazságát, azonban nem lehet elvitatni, hogy ha végképp nem megy, ha már "nem működik" a házasság, akkor az egyetlen emberi kiút mégiscsak a válás...

Van, aki erre a felismerésre csak évtizedek múlva döbben rá, van, aki viszonylag hamar, s okul belőle, de bőven akadnak olyanok is, akik a többedik próbálkozásra sem jönnek rá az elválasztó okokra, s az újabb párkapcsolatban is elkövetik a régi hibákat. Tény, hogy a válás fáj, s általában az egyik félnek azért mindig jobban fáj... Amíg hivatalosan is kimondják az elválasztó ítéletet, eladdig a felek - nemkülönben a gyermekek(!) - nemegyszer megjárják a poklot..., de ahogyan Churchill mondta a válásról: "Akinek pokolra kell mennie a válás miatt, az menjen tovább!", mely bölcsesség jól mutatja, hogy mindig van tovább is, csak kilépni egy rossz kapcsolat "poklából" nagyon nehéz, egyedül, külső segítség nélkül talán nem is lehet...

A farizeusi bölcselkedés szülte végkövetkeztetést: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni!” - manapság sokan teszik meg életük vezérelvévé, s választják a "szingli"-létet. Jóllehet a szingli-lét közép-európai specifikus nyomorúsága egészen más szintű, mint a tőlünk nyugatabbra egyedül élőké, de ha mérlegeli egy fiatal a közös élet lehetőségeit, akkor hamar rájön, hogy a közös életben több az üröm, mint az öröm...

Miért van ez így? Nem pontos a mérlegük, kormos a szemüvegük, amin keresztül szemlélik ezt a világot? Vagy egyszerűen csak azt látják, hogy az előttük járó relatíve-jóléti generációk is a lehetőségeikkel inkább visszaéltek, mintsem hogy éltek volna velük! Ennek az lett eredménye, hogy leszámítva egy-két üdítő kivételt, a közösségi élet, az élet minden területén(!) - s ne áltassuk magunkat így van ez még az Egyházon belül is - válságba sodródott... Bizony a 'fiatalok' már nem akarják sem "megváltani" a világot, sem másoknak jobbítani - csak maguk módján élvezni... Az idióta öreg tábornokok pedig realitásérzéküket veszejtve még mindig háborúsdit játszanak! Ennek az egyik következménye, hogy 5-10 Eurókat igyekeznek méregdrága hirdetésekkel kicsalni a tévénézők zsebéből, hogy szegény afrikaiaknak végre legyen már egy 2-3 négyzetméteres műanyag hálójuk, amivel védhetik magukat a moszkítók ellen, de mindeközben ezermilliárdokat pocsékolnak el rakétákra, drónokra, s egy velejéig romlott rendszer fenntartására...

Ahogyan az élet megítéli két ember kapcsolatát, ugyanígy az élet megítéli a birodalmakét is... Semmi sem örökös, s ha valami minél inkább igazságtalan, annál rövidebb ideig tart! A kérdés megmarad azonban kérdésnek: válhat-e, váljon-e a keresztény (keresztény=krisztusi) ember vagy sem? Jézus URunk azt mondja "paráznaság esetét kivéve", de azt tudjuk, hogy a paráznaság elsődleges jelentése: szövetség-törés... ez pedig újabb megválaszolandó kérdéseket vet fel: Kivel is kötöttem szövetséget? Kivel, mivel akarok (újra) szövetséget kötni?...

Bizalom... olyan valuta, ami értékesebb minden pénznél. Korunk rákfenéje, hogy a pénz hatalmát összekeverik a bizalom erejével, s így történik meg, hogy azokhoz, akik a leginkább "tőkeerősek" van a legkevesebb bizalmunk... Így ismétlődik a történelemben, hogy a spekuláció okozta banki válság, gazdasági válságot okoz, ami társadalmi válsághoz vezet. Amikor pedig válság, vagyis krízis szorításába kerülünk, akkor sokan a kiutat a kontrollban, a még nagyobb ellenőrzésben látják... pedig a krízisre mindig csak egy megoldás van: a bizalom!

Soha a történelemben ennyi azonosító módszer nem adatott a másik ember bizalmának elnyerésére, az emberek mégis "alapból" bizalmatlanok. A boltban tolvajnak, a repülőtéren terroristának, a bankban rablónak nézetnek minket, ha esetleg valamilyen pártszimpátiánk is van, akkor meg idegen érdekek kiszolgálóinak tekint minket - a másik oldalon álló tábor, mert hogy mindig van egy másik oldal is...

A bizalmatlanság mindig a nem-tudásból, a másik nem-ismeréséből fakad. Akit már ismerünk, ahhoz nagyobb a bizalmunk, s akinek valóban átlátható az élete, azt tartjuk hitelesnek, s szavazunk neki bizalmat. Sajnos az emberek nagyobb része a harmadik évezred elejére már városokban kényszerül élni, mely jobb esetben kisváros, rosszabb esetben azonban már az is átláthatatlan közösség... Egy család, nagycsalád, rokonság még mindig azért működik - ha nem is mindig példaértékűen, de azért működik -, mert átlátható. A nagyközösségi rendszerek is - értve ezalatt a társadalmi, politikai intézményeket - akkor működnek jól, ha átláthatóak...

Ha nem ismerjük a JóIstent - ha nem ismerjük fel Őt a világmindenség RENDjében -, akkor életünket nem az Őbelé vetett gondviseléshit, hanem a bizalmatlanság fogja irányítani. Ez újabb bizalmatlanságot szül, s ennek a vége a meghasonlás. Ilyen az, amikor a demokratikusan választott, demokráciáért harcoló politikusokat/vezető embereket harckocsik és rohamosztagok védik, amikor mesterlövészek figyelnek mindenkit, hogy adott jelre bárkit ártalmatlanná tegyenek...

A biztonságot egyedül Isten adja, no meg a jó lelkiismeret. Aki életével nem az isteni igazságosságosságot, hanem az emberi érdeket képviseli, az jobban teszi, ha magánhadsereggel, éjjel-nappal vigyázó testőrökkel veszi magát körül, de nyugodt álmot nem ez, hanem az ÚRIsten garantálja... s aki Őt szereti, azt Isten is viszontszereti, s álmában is ad neki eleget.

Gyönyörű történet... az Ószövetség legszebbike, gyaníthatóan a legősibb, s jó okkal feltételezhetjük, hogy talán még az írásbeliség előtti időből ránkmaradt történettel van dolgunk, amely telis-teli van szimbolikával!

A legelső ősi üzenet a most élők számára: Az ember, a teremtmény - félelmében, tehát elrejtőzött az Isten elől. Az ok világos: félt. Félt a következménytől, hiszen Isten rendje az, hogy mindennek következménye van... A térbe is időbe teremtett ember nem bújhat el egy másik világba/dimenzióba - ha megpróbál "láthatatlanná" válni, - akkor azt csak a többi teremtett dolog között teheti: a "a föld porából vétetett", csak az anyagban tud elbújni! S ha belegondolunk: Nemde a matéria istenítésével (mindenek fölé emelésével) próbáljuk eltakarni Istent magunk elől?

A másik fontos üzenet: Isten nem azt kérdezte, "Ádám mit tettél?" - azt Ő nagyon is jól tudta -, hanem ezt: "Hol vagy?", vagyis "Ádám, hová kerültél, hová jutottál?" Nem az elkövetett rossz, a bűn, a vétek, a mulasztás az, ami elválasztja Ádámot - egyben minket is - az Istentől - ettől még mindenki a Mennyei Atya gyermeke marad -, hanem a lelkiismeret újra és újra lelketperzselő lángja! Akinek pedig már nincs lelkiismerete, s nem bán meg semmit - mert sajnos nem minden lator bánja meg a bűnét(!) -, az az ember kizárja magát az Istennel való közösségből. Ezt nevezi a teológia kárhozatnak... Ez nem a megsemmisülés, hanem a kizártság, a kívülmaradás örök fájdalma.

A harmadik üzenet a történetben, hogy az ember csak akkor ijed meg, ha meghallja az Isten hangját. Ez nem feltétlenül mennydörgés, agyagbadöngölő tragédia - hiszen Isten soha nem szóban, hanem élet-helyzeteken, -érzéseken keresztül szól hozzánk -, hanem lágy, simogató szellő, azaz szelíd kinyilatkozatatása kegyelmének, amikor is a lelkünk misztikusan érintve van az Isten által. Másnak ez nem bizonyosság, de a hívő embernek igen, s ha nem megérezte benne az Isten tisztaságát, szépségét, akkor nem is kérkedik vele, hanem alázatosan szolgál.

A negyedik üzenet: Isten nem azért teremtett meg minket "a maga képére és hasonlatosságára", hogy elbújjunk Előle, hanem azért engedi meg itt és most éljünk a Földön, ezen a csodálatos bolygón, hogy itt és most tükrözzük az Ő szeretetét. Aki ezt megteszi, annak félelme elillan és engedi, hogy magához vonza őt Isten...

Sok közmondásunk van a szemmel kapcsolatban... Nem csoda, hiszen a szemünk az "ablakunk" a világra! Amennyire nem illik mások ablakához odamenni, s be-bekukucskálni, ugyanígy mások szemébe közvetlen közelről belenézni is csak alapos indokkal tehetjük meg. (Ellenkező esetben a másik ember intimitását sértjük meg. Nincs is kellemetlenebb, a bizalmaskodó beszélgetésnél, amikor valaki, akit csak felszínesen ismerünk szinte belénk lehelli szavait...) Egészen más az, amikor a szerelmesek egymás szemében kutatják valódi önmagukat, s azt is, hogy mivé válhatnak - együtt; vagy amikor az édesanya gyermeke szemében látja a reményteljes jövőt... Misztikus dolgok ezek, melyeket csak akkor értheti meg az ember, ha már át is élte a "test lámpásán" keresztüli kommunikációt.

A szemünk sokat elárul belőlünk - többet, mint gondolnánk! Kosztolányi Dezső írja: "Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével." A tekintetünk azonosul azzal, amit teszünk... Ezért tartja a szólás is: "Na, ennek a szeme se áll jól!" Aki azonban mást mutat, mint, ami valójában lelkében van: az a képmutató... Mondhatjuk farizeusnak is, s ezt okkal tehetjük, hiszen őket is minősítették cselekedeteik! Mást mutattak, s egészen mást kép-viseltek!

Isten előtt - Aki a szívek vizsgálója(!) - a képmutatás az egyik legundorítóbb emberi tulajdonság! Ő ugyanis azért engedi meg, hogy éljünk ezen a csodálatos bolygón, hogy Őt magát kép-viseljük, azaz az Ő szeretetét tükrözzük vissza a világban, hiszen Ő minket "a maga képére és hasonlatosságára" teremtett! (Az, hogy ebből az isteni akaratból mi emberek mit valósítunk meg - egy másik kérdés, nem is akármilyen: üdvösség-problematikai! Amikor majd az "odaátban" Isten szemébe kell néznünk, akkor a testünk, vagyis életünk minden cselekedete tanúskodik arról, milyen lélekkel éltük földi életünket!)

Amilyen meggyőző és szimpatikus a tiszta, őszinte tekintet, olyan világosnak, egyértelműnek kell(ene) lennie minden cselekedetünknek! Nyilvánvalóvá kell válnia, hogy melyik oldalon állunk, hogy a két úr közöl melyiknek is szolgálunk. Egyszerre mindkettőnek nem lehet! Ahogyan a matematikában nincs "királyi út", vagyis a kényelem okán nem lehet leegyszerűsíteni a dolgokat, ugyanígy van az életben is: csakis szembenézve a dolgainkkal, folyamatos tanulásban, az Istenre figyelve, érthetjük meg létünk értelmét, s érhetjük el Célunkat...

Gyakran éri vád a kereszténységet, hogy ez vallás a szomorkodók és hurráoptimisták vallása... Tény, hogy az élet értelme nem lehet az, hogy örökké a saját bűneivel foglalkozzon az ember, és az sem, hogy a világot ignorálva egy nem létező elképzelt világban éljen. Isten a VALÓSÁGOS világba teremtett bele minket, nem angyaloknak, nem is ördögöknek, hanem embereknek, VALÓSÁGOS vágyakkal, örömökkel, s persze valódi vétkekkel, bűnökkel is. Ezért sírunk és nevetünk, futunk és elesünk, küzdünk önmagunkkal, birkózunk sorsunkkal, hogy életünk legvégén békességgel tudjunk belegörbülni Isten kezébe...

Az élet elején többnyire nem az életvégi eseményekkel foglalkozunk, hiszen még előttünk az élet, amiben élni(!) szeretnénk. Jónéhány fiatallal beszélgetve, újra és újra megfogalmazódik egy szomorú kérdés az ajkukon: "De minek örüljek?"... Nos előhozakodni Pál apostol 'megigazulástanával', amikor "se munka, se barát/barátnő, se pénz, se perspektíva" - alapvető lelkipásztori hiba lenne. Az élet normalitásához ugyanis nem csilingelő ideológiára, hanem működőképes technológiára van szükség! A "technológia" ilyen esetben nem más, mint személyes példaadás - életvezetésből. Ezt kikerülni, lehet csak akkor a lényeg vész el: a hitelesség!

Manapság igen elterjedt a "coaching"-olás. A szó maga edzést jelent, s a "kócsingolás" tulajdonképpen strukturált beszélgetések és gyakorlatok (önismereti, kommunikációs, stb.) keresztüli támogatás, egyfajta "személyi edzőként", hogy a kliens megoldjon egy adott problémát az életében. A coaching lényege, hogy mindig csak egy adott problémán dolgoznak: társkeresésben, munkahelyváltásnál, fogyókúrában, karriertervezésben és rengeteg egyéb probléma esetén. Nagyon fontos: a coach nem tanácsadó, a "kliens" mindig maga találja meg a saját legjobb megoldását az adott helyzetre, aminek szorításában van...

Ami persze működik egy-egy probléma megoldásában, az nem mindig működik az egész életre kiterjedően. Hiába ér el valaki sikereket - átgázolva törvényen és embereken -, a siker önmagában még nem garantálja a kiegyensúlyozottságot. A szakmai siker bizony nem sokat ér, ha azt nincs kivel megosztani. A munkahelyi siker soha nem garantálja a magánéleti boldogságot, ugyanakkor a magánélet kiegyensúlyozottsága igen erősen befolyásolja a munkahelyi eredményeket!

A sportolónak nem csak edzésre van szükségre, hanem jó szóra is. A jó szót nem váltja ki a kemény szó-pálca, de nem pótolhatja a dopping sem! (Sajnos az élsport mára nem a nemes küzdelemről, hanem a mindenáron elérendő, pénzthozó sikerről szól...) Az ember szeret nyerni/teljesíteni, de nem arra teremtetett, hogy állandó teljesítménykényszerben éljen! Az élet ugyanakkor nem mindig sikertörténet - lásd tragédiák -, s ha valaki nem a sikeresek élbolyában van, ennek ellenére még lehet megelégedett életű.

A modern ember azért tévedt meg ennyire, mert elhitte, hogy egy-egy módszer ismerte, valamilyen "izmus" elvezeti őt a teljes életre. Hát nem... az élet attól élet, hogy a vesztesek oldalán is állhatsz - akár egy életen át! Háborúk, diktatúrák, járványok és természeti katasztrófák, velünkszületett fogyatékaink, betegségek eleve meghatározzák az ember "mozgásterét", de az ember fizikai létén mindig túlmutat a lelkisége. Ezért lehet valaki bilincsekbe verve is szabad, s tud szeretni akkor is, ha körülötte a világ elembertelenedik!

A hívő ember azt tudja, amit más nem mer sejteni se: egyedül ez nem megy, kell hozzá a JóIsten... Ezt a tudást elsajátítani csak úgy lehetséges, ha az Isten igéjében is megnyilvánuló örök igazságokat a szívünkbe zárjuk... A Biblia történetei személyes példákat mutat be arra vonatkozóan, hogyan élje, s hogyan ne élje az ember az életét! A döntés mindig a mi kezünkben van.

Keresztény körökben gyakran idézett páli mondatok ezek, melyeket akkor idéznek az önjelölt bölcsek szívesen - csillogtatva a biblikus "műveltségüket" is -, ha a felek egy párkapcsolatban láthatóan nem illenek össze... Nos, bár fenti igék korlátozott mértékben érvényesek a párkapcsolatokra is, de összefüggésében megtekintve egyáltalán nem arról van szó, amire gondolnak! Jelesül: a hívő a hitetlennel ne legyen egy házasságban... mely Istentől rendelt kapcsolatot a köznyelvben sokszor igaként is emlegetnek.

Tény, hogy a hívő és hitetlen ember igényei egészen mások, s ez bizony konfliktusok kialakulását is segítheti, ugyanakkor tudnia kell(ene?) minden hívő félnek, amikor házasságra lép egy "hitetlennel", hogy a hitetlen fél szabadsága, lehetőségei sokkal nagyobbak, tágasabbak, mint azé, aki magára vállalj a hit "gyönyörűséges igáját" - ahogyan Jézus URunk mondja! Fontos megjegyezni a vallásos igénnyel kapcsolatban, hogy nagyon sokszor az eltérő kegyességi gyakorlatok is diszharmóniát okoznak! Van, akinek elégséges időnként egy-egy mise esztétikai szépsége imádságos lelkületének megelégítésére, míg a másik félnek a napi közös egy-egy imaóra is kevés.

A felemás iga azt jelenti, hogy még szükség esetén se(!) fogjanak be ökröt és szamarat egy járomba, mert az nem lesz jó sem az ökörnek, sem pedig a szamárnak: az egyiket hátráltatja a másik lassú ritmusa, míg a másiknak túlságosan nagy az erősebb diktálta iram... A szekér rúdja végén lévő járomba - ha belehajtja fejét az igavonó állat, s elcsattan a járomszög, azaz a fejét kihúzni belőle már nem tudja -, onnantól kezdve se egyiknek, se másiknak nincs alternatívája: csakis egy irányba tudnak haladni. Ezért, ha "elcsattan a járomszög", azaz két ember összekötötte az életét, akkor onnantól kezdve már csak egy irányba mehetnek -, ha tudnak, ha bírnak!

Pál itt mégsem a keresztény és hitetlen házassági kapcsolatáról, hanem a korinthusi gyülekezetről, s a benne munkálkodó bizonyságtevőkről beszél. Otthagyni egy gyülekezetet, mely mindig is a társadalmi kapcsolatok - nemkülönben a gazdasági kapcsolatok(!) - színteréül is szolgált, nem egyszerűen csak hitbeli kérdése volt a hívő embernek, de egyben anyagi-egzisztenciális kérdés is. Érdekes példa ennek az érzékeltetésére, hogy a babilóni fogságból hazatért mintegy száz zsidó család - akik a "kemény magot" jelentették, hiszen tevéiken, szamaraikon ott voltak azok a babilóni kultúra jegyeit hordozó iratttekercsek, melyek később alapját képezik az Ószövetségnek -, közül jónéhányan voltak, akik végül nem a Jáhve-kultuszt erősítették, hanem az idegenekkel való kapcsolatokat keresték - nyilvánvalóan "kereskedelmi" célzattal, hiszen Babilon, a népek nemezetek nagy találkozóhelye a korabeli "fogyasztói társadalmat" jelentette... annak számos előnyével - hátrányai mellett...

Isten útját választó embert azonban nem a személyes érdek, hanem a szolgáló szeretet határozza meg. Az ok igen egyszerű: az Istenben bízó ember jól tudja, hogy léte kiteljesedése nem vízszintes irányban, csakis vertikálisan, égbemutató irányban végtelen! Tudja, hogy a lélek soha nem elégszik meg csak a testi dolgokkal, a lélek mindent akar: Istent, örök életet, mindent, amit magába foglal az Isten szeretete...

Minden egyetemes vallás "alaptétele" a jóra való törekvés. Voltak/vannak (még) olyan nem világ-, hanem nemzeti/törzsi/primitív vallások, ahol a jó megcselekvése, az etikus magatartás, mint elvárás, csak a nemzeti/törzsi határokon belül érvényes. Aki nem odaszületett, aki nem tartozik a "körbe", azzal szemben az iratlan vagy írásban is létező törvények betartása nem kötelező. Ezért is nevezik ezeket "túlélő-vallásoknak", hiszen a vallás elsődleges szerepe az adott nagyközösség összetartása. Aki pedig nem született az adott - nemzeti/törzsi istenség által "védett - körbe", az eleve ellenség: kultikusan és valóságosan is.

A nemzeti vallás "ősötlete" - világunk zsugorodása okán, hiszen egy család vagyunk/lennénk, mint "Föld-lakók" - mára érvényét veszítette. Vannak persze (fa)fejek, amikbe se szép szóval, se észokkal nem lehet se belecsepegtetni, sem pedig beleverni: Az Isten törvénye/rendje nem törzsi, nemzeti, hanem univerzális! Ez azt jelenti, hogy az Ő szeretete, igazsága, jósága, megtartó kegyelme az egész világmindenségre "érvényes"! Ha nem így lenne, akkor Isten nem lenne MINDEN-ható...

Ez azt is jelenti, hogy a hit és cselekedetek elválaszthatatlanul összetartoznak, hiszen minden cselekedetet valamibe, valakibe vetett hit/bizalom - nem utolsó sorban érdek(!) - vezérel. Egy cselekvésnek nem csak kezdete, de vége is van, s bizony a végére tökéletesen kiderül, mik is a "mozgatórugók" valójában, azaz kit milyen hit vezérelt. Ez másképpen megfogalmazva: amilyen a hit, olyan a cselekedet! Jézus URunk után: "amilyen a fa, olyan a gyümölcse!". "Gyümölcseikről ismeritek meg őket!!!" Ahogyan nincs jó terrorista és rossz terrorista, ugyanúgy nem létezik iszlám-terrorista vagy keresztény terrorista sem. Ezt ugyanis csak akkor mondhatnók, ha minden muzulmán vagy keresztény terrorista lenne... a média - sajnos az egész világon - mégis "minősített" terrorizmusról beszél: iszlamista, zsidó vagy éppen keresztény terrorizmusról hallhatunk - ami persze az egyik oldalról terrorizmus, az a másik oldalról szabadságharc -, sokkal helyesebb lenne azonban szélsőségesekről beszélni... hiszen, ahol valaminek a széle, vége van, ott már nincs másik oldal, ott már nincs alternatíva!

A jó megcselekvése azonban soha nem attól függ, kinek mi van a fejében, ki mit, s hogyan gondol az EGY-ről, s hogy milyen dogmatikák határozzák meg világlátásukat, a meghatározó, a döntő mindig ez az egy: kinek mi van a szívében! Akinek szívében az egyetemes szeretet honol, az nem csak "Istenben van", de ő maga is ÉL...

Aggodalomra mindig van valami ok - nem csoda, a jövő mindig kockázatot is hordoz. A Kárpátok ölelésében meg különösen is igaz, hogy csak kevesek kiváltsága a kiszámíthatóság! Nem tudni pontosan, mit hoz a holnap... Igaz ez vállalkozásra, munkára, párkapcsolatra, de részben még a politikára is. Nem csoda, ha fiatalok tömegesen hagyják el az országot!

Tavaly négy esküvői szolgálatomból háromnál külföldön tartósan munkát vállaló fiatalok "szaladtak haza" összeházasodni, hogy aztán más országban, más nyelvi közegben - s más kultúrában is(!) - munkálják továbbra is boldogulásukat. Amikor pedig azt kérdeztem: "Na, és mikor jöttök haza?" -, a válasz csak ennyi volt: "Haza? Azt szeretnénk, ha apuék is kijönnének hozzánk!" No komment...

Mit lehet erre mondani? Talán azt, hogy a fene a dolgát minden politikának, amelyik csak a mában gondolkodik! Feltehetjük ugyan a kérdést: "Tessék már mondani, miért van az, hogy az elmúlt két évtizedben minden kormány gondolkodás nélkül jogi támogatottságot(!) adott annak, hogy 400-450%-os THM-val financiális öngyilkosságba kergessék az embereket? A római jog ügyleti kamata 6% volt... Akkor mi is az az uzsora-kamat? De egyházi emberekként azt is megkérdezhetnénk: "Tessék mondani, 20 évvel ezelőtt nem volt annyira fontos a hitoktatás, mint most?" Nem akkor kell etikai mentőöveket gyártani, amikor léket kapott a hajó! Legelőször nem hitre kell nevelni az embereket - a hit különben is kegyelmi ajándék -, hanem munkára! A munka majd kultúrát teremt, ami a hittel egy szövétnekben távlatokat nyitogat... Amit pedig nem ad meg család - erkölcsi normát -, azt nem az oktatáson kellene 'behajtani'! Az oktatás a nevében is hordozza: ott tanítás folyik, aminek persze van nem elhanygolható nevelő hatása is, de nem az iskolának kell "megnevelnie" a neveletleneket, hanem a szülőknek... Azt lehetne mondani tehát vezetőinkről: "Nem látják a fától az erdőt!", Jézus URunk ezt így mondja: "Látván nem látnak, s hallván nem hallanak..."

Hívő emberként azért nem aggódunkk, mert tudjuk, akármilyen is a pillanatnyi helyzetünk, mindig Isten kezében vagyunk. Nem csak azt tudjuk, hogy még a halál sem választhat el minket az Ő szeretetétől, de oly sokszor megtapasztalhatjuk életünkben: Gondviselő Jósága a rosszból is előhívja mindazt, ami emel, s növel, s alakítja jellemünket, hogy boldoguljunk ott, ahová rendelt minket...

Németországban évente mintegy 180ezer(!) gyermekelhelyezési per folyik, melyekben a döntések több mint fele(!), még mindig nem a gyermek, hanem az elvált szülők - többnyire az anyuka - érdekeit veszi figyelembe... Így történik meg, hogy a gyermekek nem láthatják egyik vagy másik szülőjüket, egészen nagykorúvá válásukig, jóllehet a gyermeknek "joga van" az apukájához is meg az anyukájához is! A szülők viszonya egymáshoz olykor úgy elmérgesül, hogy a gyermek már csak eszköz a másik fél "terrorizálásában"...

Szinte minden bírói igyekezet hasztalan, a gyűlölködő felek nem hajlandóak egymással kooperálni. Újabb és újabb törvények születtek a helyzet normalizálására - csekélyke eredménnyel. Egy új törvény azonban - úgy néz ki - mégis megoldhatja az évtizedek óta fennálló problémát: Ha egyik vagy másik szülő nem működik együtt a gyermek érdekében - értsd: korlátozza/megakadályozza az "ex" jogos gyermekláthatóságát - a bíró azonnal felfüggeszti a nem kooperáló fél jogait, s a gyermek azonnal átkerül a másik félhez, esetleg állami gondozásba kerül. Nahát! Ki gondolta volna? Nézni kell a gyermek érdekeit is...

Amióta az ember a papiros-törvényekkel igyekszik megoldani az Élet gondjait - egyre inkább kiviláglik: az ember törvényei mindig valamilyen érdeket szolgálnak. Ezzel szemben az Isten törvényei kizárólagosan az Életet szolgálják, amelyik törvény nem ezt teszi, arra csak mondják, hogy Isten törvénye, de valójában nem az, csak emberi rendelkezés!

Sok ilyen rendelkezés nyomorítja a hívők táborát: lehetne sorolni a katolikus dogmatika olykor fura elgondolásait, de az igazán "vad" vallásos elképzelések az újprotestáns szektáknál találhatóak meg! Elszomorító az emberi butaság, még elszomorítóbb az az arrogancia, amivel igyekeznek az ilyen megbillent-lelkű prédikátorok és önkéntes segítőik "keresztülverni" beteges nézeteiket... Aki persze józanul gondolkodik, az mindenhol meglátja a hatalom-, és bírvágy-motiválta erővonalakat...

A teremtettség azonban soha nem emberi elgondolások, hanem Isten örök és megmásíthatatlan törvényei szerint "működik". S ez evangélium... a gonosz erők minden sebző együttállása ellenére is!

Mire felnőtté válunk, elég sok negatív érzést is átélünk... haragunk kiváltó okai mindeközben nem kisebbednek! Sőt, kiderül az is, hogy míg gyermekkorunkban beteljesületlen kisebb-nagyobb vágyaink váltották ki bennünk az ellenszenvet, felnőttkorban az igazságtalanság, a jogtalanul elszenvedett hátrány, s mindazon dolgok generálják bennünk az elégedetlenséget, melyet egy szóval így jellemezhetünk: hiány. A hiány az oka: irigységnek és rosszindulatnak, a bántó szavak kőlavináját is ez indítja el... Értjük mi Jézus URunk egész világot átölelő szeretetét, csak... hát... valahol a "szemet-szemért, fogat-fogért"-elvnek is szívesen kibontakozási teret biztosítanánk!

A Mester arra tanít: Ne ez legyen a ti utatok... Hiszen, aki szelet vet vihart arat, s aki kardot fog, az kard által vész el. S bár e kijelentések igazságtartalmát senki nem vonhatja kétségbe, az embervilágban mégis úgy van, hogy háború árán akarják megvenni a békét, s a minél erősebb fegyverben hiszik lelki nyugalmuk biztosítását. Pál apostol büszkén megvallja:"Zsidónak, zsidó, görögnek, görögnek vagyok" - vagyis a cél 'szentesíti' az eszközt -, de ebből nem következik az, hogy a krisztusi magatartás is ugyanez lenne! Istennél ugyanis nem az eredmény számít, hanem az, hogy etikusan (az Ő törvényei szerint) értünk-e a célba vagy sem...

Most éppen az atlétika doppingbotrányaitól hangos a média... A látszatfelháborodások felháborítják az embert, hiszen csak bolond hiszi el, hogy a "tour de france"-on egy vajaskenyérrel 20 perc alatt négy hegyet, emelkedőnek(!) is lehet teljesíteni!

Mindennek következménye van: "Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók!" Vagyis a bogáncs, bogáncsot fog teremni, mert a jó fa nem terem rossz gyümölcsöt, s a jó fa sem terem rossz gyümölcsöt, hanem a jó fa jó gyümölcsöt, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem! Így tanít minket Jézus URunk... S, aki találkozik a Mennyei Atya szeretetével, s nem változik meg az élete, s nem igyekszik minden erejével jóvátenni azt, amit elrontott - az hamisan értelmezi a kegyelmet! Hiszen Zákeus is nemcsak azt adta vissza, amivel megkárosította az embereket, hanem annak a négyszeresét! (A zsidó törvény a kétszeres jóvátételt kívánja meg.) Sajnos azért káromolják a keresztényeket, mert 1) van, aki csak nevében az, de cselekedeteiben nem, s 2) sokan vannak, akik csak a saját üdvösségükkel, a próféciák várásával vannak elfoglalva, ahelyett, hogy felebarátjaiknak a samaritánusává válnának!

Aki "Istennél van", az nem a saját igazában, hanem Istenben bízik. Őreá hagyja saját "igazának" elbírálását. Tudja, hogy Istennek gondja van az övéire, s azt is megtanulta, hogy semmi nincs ok nélkül... S bár tudja, hogy a rossz folyamatosan újratermeli/újrateremti önmagát, de abban is hisz, hogy a jónak a szolgálata, az "ÚRban való munkálkodás nem hiábavaló!"

A kereszténység elmúlt kétezer évében nem volt kérdés: a bűn következményeitől nincs menekvés! A huszadik század második felében is fókuszpontban áll az isteni számonkérés problematikája - csak most a másik oldalról: "Mi van akkor, ha Isten mindenkinek megbocsát? Elvégre Isten maga a Szeretet..." Érdemes megjegyezni, hogy a judaista gondolkodásban eléggé szerteágazóan értelmezik a halál utáni jutalmazást és büntetést, de a "klasszikus" keresztény kultúrában ismeretes pokol-elképzeléssel vagy hasonlóval nem találkozunk.

Mivel az ember "emberből van", ezért emberi módon gondolkodik az isteni dolgokról is: ennek jeles gyűjteménye a farizeusok-írta Talmud. Minden vallás mennyország-elképzelése mélységesen átitatott emberi vágyakkal, emberi szükségletekkel, mindenféle hiány-érzettel! Egyik vallás képviselője megmosolyoghatja a másik hívő embert vallásos elképzelései miatt, jóllehet emberi próbálkozás egyik is, másik is, az isteni remélt valóság jobb megértésére.

Mivel térbe és időbe vagyunk beleteremtve, ezért igen nehéz kilépnünk - gyakorlatilag szinte lehetetlen - a téridős elképzeléseinkből, melyek telve vannak a lét fájdalmaival: betegség és halál, veszteségek, igazságtalanság, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ha maga az elkövetett bűn nem is fáj nekünk - mert nem tudatos vagy mulasztásból fakad, esetleg még örömünket is leljük benne -, a nagyon is megfogható, érezhető következmény, amit el kell hordoznunk itt a földi életben vétkeink miatt, az bizony fáj! A büntetés - s ez lehet egyszerűen a jó hiánya is -, szenvedéssel jár együtt, éppen ezért büntetés a büntetés! Békességben élhettem volna, de vétkes magatartásom miatti következmények mindennapos terhei miatt békétlen az életem... egy a sok közül, de a példák a "büntetések" sora igen hosszú. "Hja, kérem... Isten nem bottal ver!"

Sajnos a vallásos embernek is vannak félelmei, ezért képez magának tabukat, azaz tudatosan nem beszél róluk. A hit dinamikájához hozzátartozik a kételkedés is, ami az Isten jobb megértését szolgálja. Ezt nevezzük a "hit nemes harcának", mert nemtelen eszközökkel csak elbukni lehet ezt a küzdelmet! Akinek hite kicsit sem változik, az nem csak merev-hitű, de az élet egyéb területein is ugyanez a viszonyulása. A hitben statikus ember sajnálatraméltóan szenvedélymentes, s ezért minden jó neki úgy, ahogyan van, istenelképzeléseiben is megelégszik az évszázados, mára megkopott szó-panelekkel. Az ilyen ember az ún. szomorú/savanyú-keresztény, s élete nem éppen a legjobb "reklámfelülete" a JóIsten evangéliumának.

Az evangélium azt jelenti: Isten velünk van! Itt és most, bennünk és általunk. Nem majd valamikor megvigasztal, hanem ő a mai napunkban is a Vigasztaló! Aki hinni tudja, hogy mindenben, még a jó hiányában is munkálkodni tud az ÚRIsten, azt nem rettegéssel tölti el "ama végső nap", hanem a boldog, beteljesítő találkozás lehetőségét látja abban, amikor megszűnik az idő...

Ezek bizonnyal nem... A szükségben ugyanis világosan látjuk, tudjuk, érezzük, honnan jöhet a segítség, ilyenkor így kiáltunk vagy sóhajtunk: "Istenem, segíts!". Ellenben a jólét, korlátoknélküliség, a hatalmi helyzet, a hamis kiválasztottság-tudat, a rátartiság - egyszóval az önzés - nem csak elválaszthat, de azonnal el is választ minket a krisztusi szeretettől!

Régi igazság, hogy sokkal nehezebb az embereket lelkesíteni valamiÉRT, mint valami ELLEN. Ezért gyártanak - lásd "független" média! - ma is szakadatlanul ellenségképeket a politikusok, a vezető személyiségek. Nem csoda, hiszen mindig könnyebb a problémákat "ráhúzni" zsidókra, arabokra, afrikaiakra, kínaiakra, kommunistákra vagy jobboldaliakra, hívőkre vagy ateistákra, mintsem megoldani azokat! A mélyszegénységben élő embernek persze nem "segélyke" kellene, hanem értelmes munka és tisztességes bér, amiből gyermekeket nevelhet, emberhez méltó életet élhet! Az embereknek soha nem az ideológia kellett, hanem a kiszámíthatóság, a lehetőség a tanulásra, felemelkedésre, a minőségi(bb) élet kialakítására. (Ha ennek a minimális esélyét sem látták, na akkor kezdtek el ideológiákat gyártani... nem is akármilyeneket!)

Ha a gyártulajdonos bekamerázza még a mellékhelyiséget is, s nem embernek, hanem robotnak képzeli a felebarátját, akkor az ilyen rendszer már meghasonlott önmagával, s megérett az ítéletre! Ne higgye senki, hogy a ketrecbe zárt oroszlán megszelídül, a fogság, a béklyó inkább az elemi ösztönöket ébreszti fel, erősíti - lásd börtönökben a fogvatartottak egymásközötti brutalitását! Az erőszak, az elnyomás nem ad perspektívát, hanem a távlatos jövőt zúzza szét!

Az ember nem szegénynek vagy gazdagnak születik, hanem embernek. Lehet valaki szegényként is hitvány vagy gazdagként igazi Ember! A mesék alapmotívuma - a szegényember legkisebbik fia végül is elnyeri a királykisasszony kezét -, nem a "csóringerek álma", hanem annak az alapigazságnak a megfogalmazása, hogy ember és ember között nem lehet akkora különbség, mint ami mostanság is létezik. A társadalmi státuszának megfelelő házasság még ma is óriási kényszerítő erő, nem csak a kasztrendszer-múltú Indiában, de a jóléti, "felvilágosult"nyugati társadalomban is. (Csak végső esetben engedik meg a polgáriak beházasodását az egykorvolt uralkodói családokba! Az ok egyszerű: az ő felfogásuk szerint vannak az URALKODÓK, s vannak, akiket URALNI kell - ők az alattvalók! (Megjegyzés: az alattvaló nem alábbvaló!!! Jézus URunk se a gazdag farizeusok pártján állt...)

Az ember méltóságát, életét nem korlátozhatja se király, se diktátor, se miniszterelnök, de még kiváltságos kevesek érdekeit szolgáló jogrendszer sem! Egyedül Isten uralkodhat az ember fölött, mert Tőle kaptuk az életet. Ha valaki istent játszik, s élet-halál urának képzeli magát, akkor csak idő kérdése, mikor fog megítélődni a körülmények, a történelmi-távlatú társadalmi konstellációk okán! Isten igazsága elől ugyanis nincs semmiféle kibúvó, egyszer mindenkinek, mindenért felelni kell Őelőtte - s rendjén is van ez így, mert a szeretet csak igazsággal együtt érvényes, egyiket kijátszani a másik ellen - fatális tévedés!

Az élet olyan, mint egy EKG-hullám: vannak mélységei és magaslatai... S addig jó nekünk, amíg szép ritmusban rajzolódnak a csúcsok és völgyek! Amikor életünk völgyében vagyunk, s minden olyan bizonytalannak tűnik... s mikor nem, ha nem akkor, amikor az ember fiatal: "Sikerülnek-e a vizsgáim? Ki lesz életem párja? Hol s mit fogok majd dolgozni? Hogyan tudom majd nevelni (hitre, hitben is!) leendő gyermekeimet?" Megannyi nyugtalanító kérdés, melyek olykor gúzsba kötnek egy időre, megingatják, próbára teszik az ember lelkét, türelmét.

Az evangélium a zsoltáros ajkán/tollából - hiszen Isten eu-angelionja/'jóhíre' nem korhoz (ószövetségi vagy újszövetségi) hanem Ő magához kötött -, ma is hangzik felénk: Ő a Kőszikla, a Szabadító, az Erős Vár. Bizony vannak az életben olyan helyzetek, amikor úgy érezzük: "Na, most, ebben a pillanatban fog kicsúszni a talaj a lábam alól, na most esek szét, tépnek darabokra a kihívások!" Aztán megszabadulunk a gyötrő érzésektől, túléljük az érzelmi ingadozást, szilárd talajt fogunk, biztonságban érezzük magunkat.

A hívő ember azt vallja, biztonsága az ÚRnál van, Aki adja a garanciát, a segítséget, az erőt a mindennapok kihívásai között. Tudja, hogy akkor is Teremtője kezében van, amikor "lent" van, s akkor is, amikor "fent". Ezért nem keseredik ér végletesen a hullámvölgyben, s ezért tud alázatos maradni, amikor a kegyelem hullámcsúcsain szörföl... A "világi" siker titka lehet az ügyeskedő törtetés, de a megelégedettséged adó eredmény az Isten áldásából fakad: hiszen Ő, a Körülmények URa adja az erőt is!

Régi kép/hasonlat az ÚRIstenre, köszöntésünkben is elmondjuk: "Erős Vár a mi Istenünk!" Régen a vár nem egyszerűen a katonák lak-tanyája volt, ahol állomásoztak, laktak, hanem a vár urának egyben az otthona is volt, ahol élt. Így az Isten a hívő ember számára: otthon, biztonságot adó "lakozás", hiszen "Benne élünk és mozgunk", s akkor élhetjük át az isteni szeretet mindennapos csodáit, ha "mi" Őbenne vagyunk, s Ő mibennünk".

Az otthon csendességet, nyugalmat áraszt... az otthon az oltalom helye. Ha nincs otthonod, akkor, nincs helyed, ahol reménykedhetsz: egyszer minden jóra fordul, s a kínzó hiányok, s közöttük a legnagyobb, a legkeservesebb, az Isten hiánya - megszűnik...

Rendben... Sérelem ér, s nem teszek ellene semmit. Na de, ha én nem törődöm magammal, akkor ki fog segíteni rajtam? Ha jogtalanság ér, akkor mondjak le jogaimról? Ha jogorvoslatot nem is keresek, de azért legalább jogom van kimondani a véleményem, nem? Megannyi jogos kérdés, melyek megválaszolásra várnak...

Minden embernek igénye van a tisztességes bánásmódra, s joggal el is várhatja azt másoktól, különösen, ha ő maga is tisztességes ember. Ugyanakkor az életminőségünket rontó gonoszkodások ellen semmit nem tenni: behódolás a körülményeknek, szolgai elfogadása annak, hogy "Sajnos ez van, ilyen az élet, mit csinálhatnánk?". "Elég baj az , ami van, ne csináljunk belőle még nagyobbat..." Mit tegyen a keresztény ember, aki szintén "emberből van"? Bizony csak igen kevesen vannak azok a jókeresztény/szentek(?), akik képesek nem úgy válaszolni az őket ért igazságtalanságra, mint ahogyan az általában történni szokott, hiszen még a közmondás is azt mondja: "amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten." (akció-reakció!)

Egyháztörténelemből tudjuk: a keresztényeket az első három évszázadban üldözték. Amikor a milánói edictum (313) után Kr. u. 380-ban I. Theodosius, római császár államvallássá teszi a kereszténységet, szép lassan "beindul" a pogányok módszeres üldözése. Tény, hogy jónéhány "pogány" papot lincseltek meg, vertek agyon, égettek meg máglyán... Az ember az Egyházban is ember marad! (Nem csak a politikai fordulatok okán, sajnos minden rendszerváltozásnál történnek véres tisztogatások... csak ezek nem mindig publikusak! Az ok egyszerű: Az Isten megbocsát, de az ember nem felejt...)

Az ember már csak ilyen. Egyszerre megigazított (Isten által), s ugyanakkor bűnös is: simul iustus et peccator, ahogyan a régi teológusok vallották. Isten azonban nem bosszúállásra, gyalázkodásra teremtette az embert, hanem szeretetre, s arra, hogy áldást mondjon... Átkot mondani mindenki tud, áldást csak a kiváltságosak. Akinek szíve Isten szeretetével van tele, azok válhatnak a Felülről alászálló Jónak továbbító eszközeivé, bennük van meg az méltóság, ami elengedhetetlen a nemes gondolatok közlésének, a tiszta érzelmek közvetítésének!