Az élet "varázs-szava": együtt. Kéz, láb, fej, külső és belső szerveink együttesen alkotják emberi testünket. Nincs benne semmi fölösleges, úgy ahogyan van: egyszerűen szép! Ha egy pufók babát látunk, akkor szépnek találjuk... bőre feszességét még nem gyűrték meg az évtizedek, teste rugalmasságát még nem veszítette el. Ahogyan öregszik a test, úgy csúful: helytelen táplálkozás, dohányzás, drogok, de a testcsúfítás egyik modern formája a tetoválás is... A "tetuval" más akar lenni, mint a többi, az igazság azonban egyértelmű: Amerikában már kisebbségben vannak azok, akik nem tetováltak, s nem lyukasztgatták ki magukat a legbizarrabb testrészeiken, hogy testékszereikkel méginkább egyediekké váljanak. Az egyediség, a különlegesség az agyban és a szívben található, nem az orrlyukban lóg/csillog. (Orthodox zsidók pl. nem temetik el a tetovált hozzátartozóikat, hiszen aki divatból örökre "ékesíti" a testét, az azt jelenti, hogy nincs megelégedve testével, amit Isten ajándékozott számára, felülírja Isten elképzelését - s ez blaszfémia!)

Testünk "csodája" egyben az isteni rend látható megnyilvánulása is. Ennek a kooperatív rendnek kellene tükröződnie az emberi kapcsolatokban is! Ahogyan a szerelmes szív nem tudja eldönteni mi jobb: az, hogy szeret vagy az, hogy szerethet, ugyanúgy a tágabb emberi közösségben is ennek a rendnek kellene érvényesülni, hogy az ember ne tudja megkülönböztetni, mi a jobb: adni vagy kapni? Egyébként bolond ember az, aki mindig csak adni akar és soha semmit nem tud elfogadni, de még bolondabb az, aki mindig csak kapni akar, s sosem élte át az adás felszabadító gyönyörét! - ahogyan a szólás is tartja: jobb adni, mint kapni...

Az élet igazsága, hogy szükségünk van egymásra. Nem csak a párkapcsolatban, a családi közösségben, de munkahelyen, gyülekezetben, egyházban, a társadalomban is. A hívő ember úgy gondolja, hogy az Istenre is szüksége van, mert azt látja/tapasztalja életében, hogy "egyedül nem megy"... kell a segítség! Nem csak a külső, hanem a felső is! A régiek a munkát az égiek segítségének kérésével kezdték, a ma ember nem kulcsolja imára kezeit, tekintetét nem az égre, hanem jogszabályokra, emberi akarásokra veti. Műve olyan is: nem állja ki az idő próbáját... Egy kis ideig boldogít, aztán elromlik, használhatatlanná válik! Ugyan magasabbak a felhőkarcolóink a középkori katedrálisoknál, de olyan közösség sosincs benne, mint a templomi, s gyanítom, hogy pár száz év múlva emlékük csak a digitális könyvtárakban lesz felidézhető... Az ókori ember piramisait az utókornak építette, melyek még ma is állnak, s nem szennyezik a környezetet, a ma embere csak a jelenben gondolkodik, s nem törődik azzal, hogy közben a Földet lakhatatlanná teszi... Az atomhulladékok sugározni fognak még többszázezer év múlva is, a kérdés, hogy lesznek-e még emberek, akik majd "megcsodálják" az atomtemetők sugárzó beton "emlék-hordóit". (Az utókor fog még minket, 20-21. századi embereket "áldani" szeméthegyeinkért, pazarló életmódunkért!)

Már most látnunk kellene, amit néhány hete Ferenc pápa így fogalmazott: "a profit bármi áron való elérése, a feltételekkel adás és az embertelen kizsákmányolás logikája, a gazdaság uralma, a pénz kultusza" sehova sem vezet... Pontosítsunk: természetesen vezet, de ennek az útnak a végén nem a mennyország vár ránk!

Aki úgy véli, hogy hite teljes és abszolút, az nem tökéletes, hanem fanatikus ember... Jézus válaszát olvashatjuk ma reggeli igénkben, amikor is egy aggódó édesapa kérésére: "Hiszek URam, kérlek segíts hitetlenségemben!" válaszol. Az édesapa a Mesterben bizakodott, az Ő erejében reménykedett, de nem rejtette el kétségeit. Becsületes volt Jézussal szemben, "felvállalta" a valóságot... Jó tudatosítani újra és újra, hogy senkinek nincs tökéletes hite. Mindenkiben valamilyen mértékben keveredik a hit és a kétségek. A fontos azonban az, hogy meglássuk, mi vezérli hétköznapjainkat: a hitünk vagy kétségeink?

Az édesapa nem "szuperhívő", hanem realista. (Beteg gyermekének napi gondozása racionalitásra kényszerítette, ahol nagy a baj, ott nincs idő az álmodozásra, teóriák gyártására...) Sajnos Jézus első követői között nem csak mártírok voltak, hanem olyanok is, akik az ÚRJézust ugyan szerették, de a hatalmat még inkább! Az ő "megoldásaikból" született a dogmatikus Krisztus-vallás, az ilyen embertípus munkálta a szakadásokat, s csinál ma is a keresztből bunkót. Az "ilyenek" miatt öldökölték egymást népek és nemzetek, vitatkoztak/zsinatoltak és átkozták ki egymást, gyújtottak máglyákat és agyaltak ki ördögi "istenítéleteket"... De aki józanul, normálisan gondolkodik, azok közül ki merné kezét egy epilepsziás gyereknek a fejére tenni, hogy meggyógyítsa?

Jézus azt mondja: Aki hisz, annak az is lehetséges, hogy az Ő csodáinál sokkal nagyobbakat is megtegyen... Nos, ennél a pontnál kerül mindenki válaszút elé! Amit ugyanis kérünk, azt úgy kell kérnünk, mintha már megkaptuk volna... Ha ezt még el is hiszi az ember, azt már nemigen tudja megtenni, hogy megbocsásson - elsősorban önmagának! Önző elképzelések miatt elrontott életet sem lehet újra elölről kezdeni, bármekkora is az ember hite! Rámondani a fiatalkori balgaságra, mely botlás következményét olykor egy egész életen át hordozni kell -, "Jó volt az úgy, ahogyan volt!" - csak a komolytalan ember képes... Az elmulasztott fiatalkori lehetőségeket idős korban korrigálni - gyenge vigasz, ráadásul sokszor még részben sem sikerül! Akkor hát hogyan értelmezzük a Mester kijelentéseit?

Mindenekelőtt: a hívő élet nem a csoda várásából áll, hanem annak a felismeréséből, hogy az élet maga a CSODA! Csoda az élet, akkor is a hiányokkal kell benne küzdenünk, csoda akkor is, ha igazságtalanság ér benne minket, s akkor is, ha az elképzéléseinknek csak töredékét vagyunk képesek benne megvalósítani. A hívő élet nem a tökéletességről, a perfekció utáni vágyakozásból áll, hanem annak az öröméből, hogy az ember szívébe zárhatja az Élet URának ismeretét. Ez a hívő élet jutalma, mely mindig megelégedettséggel, belső békével jár együtt. Aki elhiszi, hogy a véges élet ettől foszlik bele a végtelenbe, az már elérte létének legfőbb célját...

Nehémiás próféta társadalomkritikája meglehetősen elmarasztaló képet fest a "választott népről"! Lehangoló véleményt azonban nem csak a zsidó népről lehet mondani, szinte nincs nemzet, melynek ne lenne olyan történelmi 'emléke', amire nem különösen büszke... Ha csak az egyetemes hadtörténetet nézzük, az elmúlt mintegy hatezer esztendőben 14.500 háborút/csatát folytattak, minek következtében az elszenvedett emberveszteség elérte a 3,5 milliárdot!!! Lehetőségünk tehát bőven lett volna rá, hogy tanuljunk a vérontásokból, s felismerjük igazi küldetésünket, valójában csak a gyilkolás/pusztítás technikájában fejlődtünk, s érdekes módon a harmadik évezred elejére a háborús computerjátékok váltak az IT-ipar egyik fő bevételi forrásává.

Mi lehet ennek az oka? Genetikai eleve-elrendelés, evolúciós tévút, esetleg sátáni mesterkedés? Tény, hogy az emberek nagyságrendekkel több rosszat tesznek egymással, mint jót! A hatalmi játszmák teljes tárházát bemutató középkori katolicizmust gyakran emlegetik még ma is elrettentő példaként, jóllehet inkvizíciós üldözések, boszorkányégetések nem csak a katolikus egyházon belül történtek, gondoljunk csak a puritánok több-tízezret meghaladó boszorkánypereire, lincselésekre - lásd szálemi boszorkányperek(!) -, de gyakorlatilag a rendszer-ellenesen gondolkodók rendszeres kiirtása az emberi "kultúra" része, már ha a másik megsemmisítését annak vehetjük.

A vérontás művészete azonban nem művészet. A 'vérmisztikás' vallásoknak - legyen az ószövetségi Jáhve-kultusz vagy új-szövetségbe beleszőtt áldozat-teológia -, semmi közük nincs a szakralitáshoz! Tetszik vagy nem, szentségi volta csak az életnek van, a halálnak, a pusztulásnak sosem volt, s nem is lesz, mert nem is lehet a földi világban szentségi vetülete... Erre szép lassan majd csak rájönnek a kereszténység gondolkodó táborába tartozók, mely természetesen kulturális váltást - esetleg törést is(?) -, okoz majd, de nincs kizárva persze annak a lehetősége sem, hogy plazma-máglyán végzik, mint heretikusok, teológiai rebellisek...

Isten az Élet Istene. Ezen nem változtat az a tény sem, hogy egyszer mindannyian meghalunk. Annak ellenére, hogy véges életünkben csak töredékesen a szeretünk, Isten még átölelhet végtelen szeretetével, s részesíthet minket olyan csodában (örök élet), amit valójában soha meg nem érdemelhetünk. Ezt nevezi a hívő ember kegyelemnek. Annyi bizonyos, hogy aki az Életre, a szépre, a jóra mond igen naponta, az már itt a rövidke földi életében megtapasztalhatja a mennyei reménységei elő-örömét, s ez naponta formálja az életét egyre tartalmasabbá, harmonikusabbá, istenesebbé, teljesebbé - azaz boldogabbá...

Kitágult a világképünk, s ezzel együtt zsugorodott a szívünk, no meg a képzelőerőnk is: már nem fér bele a JóIsten... Alig száz évvel ezelőt még azt hittük, hogy Tejútrendszerünk az egyetlen galaxis az univerzumban, aztán kiderült, hogy több száz milliárd(!) van belőlük! Hihetetlen távlatok tárultak fel előttünk, de ezzel együtt - vagy emiatt is(?) - megnövekedett a hitetlenség is! Nemcsak a világegyetem nagysága lenyűgöző, de az ember oktalansága is ámulatba-ejtő: tudományát elsősorban a másik legyőzésére, megsemmisítésére használja, aztán, újra és újra kiderül: megmenekülni a krízisből mindig csak együtt lehet, s ezek után - talán lelkiismeretfurdalásától is űzetve-hajtva -, jóra is használja tudományát. A "felhők fölött járó ember"-képe évszázadokon át a realitását-vesztett embertípust jelentette, de igazából irracionálisan azóta viselkedik az ember, amióta nemcsak naponta a felhők fölött "jár-kel" ezernyi vasmadarával, de tudása révén a Holdon is szaladgálhat...

Óriásit fejlődött a világ, de valójában mégsem tudunk olyan sokat belőle. Messzire láthatunk el, de a közelünkben élőket meg nem vesszük észre! Nagy terveket szövünk, nagy dolgokat várunk,s közben elfelejtjük azt, hogy emberből vagyunk, azaz nem a dolgok nagysága befolyásolja boldogságunkat, hanem az érzéseink. Vannak kultúrák, ahol az érzéseket kifejezni a gyengeség jele (pl. az igazi férfi nem sír!) Valójában, ami emberré tesz minket az nem a tudásunk, hanem az érzéseink, melyeket etikusan tudjuk kezelni - ha tudjuk...

A zsoltáríró himnikus gondolataiban egykoron azt fogalmazza meg, az elérhetetlen magasságú "egek" hirdetik az Isten dicsőségét, ma a zsoltáros beleírná himnuszába azt is, hogy milyen csodálatos rendről tesznek bizonyságot a szubatomi részecskék... Isten ugyanis mindenhol jelen van, hiszen a RENDje nélkül nem lenne semmi, ami van! Éppen ezért mondjuk őt Mindenütt-jelenvalónak, s Aki mindenütt jelen van, az a Mindenható... Isten teremtettségbeli munkájáról szól tehát minden, s Ő munkálkodik bennünk is, ha akarjuk, ha hagyjuk... Ő tart fenn minden létezőt, Ő kormányozza az egész a világmindenséget, vezetni akar minket is, csak akarnánk, csak hagynánk már végre!

A Mester szava mindig "világos beszéd"ként ér célba... s ebben a mostani világban az egyértelműsítésre különösen is nagy szükség lenne! Nagy a "keveredés", ami korábban érvényes volt, az mára elveszítette jelentőségét. Így beszélünk "tartós fogyasztási cikkek"-ről, melyek egyáltalán nem tartósak - legkésőbb három év után "megadják" magukat a beletervezett elavulás miatt(!) - hagyományt emlegetnek akkor, ha valamit már másodszor rendeznek meg - pedig hol van ez még a tradíciótól(!) -, de nyelvünkben is jelesül megmutatkoznak az anomáliák: top-terroristákat emlegetnek szinte egy mondatban a slágerek top-listájával... Amikor az ISTEN szónak már nincs egyetemes érvénye, akkor buzgó keresztények minősíteni kezdik az ÚRIstent, s azt mondják "élő" Isten... De miért is? Miért nem elég kimondani csak úgy magában: Isten? Az Isten az nem él?... Vagy annak ellensúlyozására használják ezt a nyelvi gyakorlatot, mert az emberek lelkében az Isten már rég meghalt?

Annyi bizonyos, hogy ez a mostani világ - s nem lehet mindent a felgyorsult életritmusra fogni -, sokszor az abnormalitást teszi meg normalitásnak! Így nem normális az, hogy egy ember úgy élje a szociológiailag aktív életét, hogy ne legyen munkája, nem normális az, hogy egy gyermeknek két apukája vagy két anyukája legyen, nem normális az sem, ha a javak többségét a kevesek élvezik, s nem normális az sem, ha a szépre és jóra nevelés helyett, az "igényes szórakoztatás" gyanánt minden csatornán csak krimiket lehet nézni... Az agresszivitás kultúrája nem kultúra! Többek között emiatt is van, hogy az emberek érzékeltlenné válnak egymás iránt, szemetelnek, csikkeket dobálnak szanaszét, s önigazságuk vermében vergődnek - ahogyan egy fiatalember mondta: "Olyan még az én életemben sosem volt, hogy ha kaptam egy pofont, akkor azt én ne adtam volna vissza!" Tényleg: "a kölcsön kenyér visszajár"-igazsága az egyetemes rendező-elv vagy másként is lehet? Kinél van az igazság? A Mester ugyanis arra tanítja az övéit: "Hanem aki arcul üt téged jobb felöl, fordítsd oda néki a bal orcádat is..." Egy erőszak-világ mindennnapos abnormálitásában járható-e még az elhordozás krisztusi abnormalitása? A választ mindenkinek magának kell megtalálnia: kinek-kinek, a hit mértéke szerint...

Igénk arra hívja fel a figyelmet, hogy amit többen helytelenítenek, az nem biztos hogy folytatni kellene! Lehetséges, hogy a "megintő testvér(ek)nek" nincs teljesen igazuk, de az biztos, hogy mások megbotránkoztatása nem helyes. Érteni lehet, s kellene is a szóból, ha a testvéri visszajelzések alapján mérlegeljük cselekedeteinket. A mérleg egyik serpenyőjében a saját cselekedeteink, a másikban pedig a józanság és a szeretet istenes súlymértéke kell hogy legyen. Egyben bizonyosak lehetünk: a léleknek ez az isteni mérlege mindig hitelesen láttatja meg számunkra a valóságot, s hogy aztán elfogadjuk-e ezt az igazságot, s változtatunk-e életünkön - az már csak rajtunk múlik...

Szép mondat... kár, hogy csak átvitt értelemben igaz! A zsoltáros keresi a szavakat annak a megtapasztalásának a kifejezésére, hogy egyedül Istenben van távlat és megnyugvás, de a valóságban, ha a gyász, a gyász ideje (az elengedés éve) le is telik, a veszteség érzése soha el nem múlik. A fájdalom fájdalom marad hosszú évek után is megmarad, csak tompul... az idő ugyanis csak a test sebeit gyógyítja be, a lélekét soha: hiszen az évtizedek múlva is felszakadhat. Isten az, Aki a lélek sebeit "bekötözi", megtanít együttélni, elhordozni azt, amit elhordozhatatlannak vélünk: férj, feleség, gyermek elvesztése... Gyász örömre csak akkor fordulhat, ha az, ami elszakadt, véget ért, annak van folyatatása, ha valami lélekbemaróan hiányzott, azt megkapjuk. Gyászból öröm akkor lesz, ha a holt életre kell, ha az, ami/aki elveszett, megtaláltatik.

Az emberi értelem körzője elég nagy kört tud rajzolni, melyen belül sok-sok mindent megérthetünk, de a JóIsten teremtő hatalmának 'körzőjét' legfeljebb csak sejtjük, hiszen azt a kört - azt a vonatkoztatási rendszert: világ-mindenséget(!) -, amit Ő felrajzolt a lét fizikai dimenzióiba - valójában felfogni sem vagyunk képesek! Persze nagyon szeretnék... de a véges időnkből a Végtelenre nem "telik"!

A zsoltáríró mégis annak ad hangsúlyt e furcsa mondatával, hogy végességével megbékült - s ez bizony öröm. Mindent nem láthatunk meg, mindenhová nem juthatunk el, már ezen a kicsinyke földgolyóbison sem, s a csillagok világát már ne is említsük... S ha igazságtalannak is érezzük létünk rövidségét, az igazság az, hogy az élet rövid, rettenetesen rövid! Ennek ellenére mégis a nagyobb része hiábavalóságokkal múlik el: s most ne a haszontlan/inproduktív időszakaira gondoljunk életünknek, hanem arra a "haszontalanságokra", amik az élet legnagyobb bűnei közé tartoznak, mert maga az Élet ellen irányulnak! Ilyen pl. a háború vagy a másik könyörtelen kihasznlása. Így jutottunk el oda, hogy a bolond teremtmény a másik megsemmisítését harc-művészetnek gondolja, s a másik kizsákmányolását, javainak elvételét pedig gazdasági kultúrának hiszi...

Isten azonban bizonyára nem így gondolja a dolgokat. Csodálatos virágoskertjét (Földünket) nem azért teremtette meg, hogy mi abba belepiszkítsunk, s tönkretegyük! Az emberi faj szaporodását sem azért engedte meg, hogy kéjjel halomra öljük egymást, hanem arra, hogy felfedezzük a világ csodáit, s általuk magát az Istent ismerhessük meg... Ha ebben a megismerési folyamatban még társa(ka)t is találunk/kapunk, akkor nagyon boldogok lehetünk, hiszen az élet legnagyobb ajándékai mindig az emberi találkozások, s a legnagyobb tragédiák azok, ha ezek nem történnek meg, pedig a JóIsten megadta rá a lehetőségeket!

Az élet jó híre, az élet evangéliuma tehát: maga az élet, létünk csodája. Végességünkben felismerni az Isten végtelen szeretetét: kegyelem, s ajándék. Valójában meg sem érdemeljük, de mivel Istennél minden lehetséges, ezért kérhetjük Tőle még a lehetetlent is...

Ha valaki tudott ma is időt szakítani a lelki töltekezésre, akkor láthatta, hogy a "Losung" vagyis Útmutatónk a mai napra kihúzott/kijelölt igéi az elhívásról szólnak... Az elhívás, azaz vocatio, mindig kettősségében nyilvánul meg: van egy emberektől jövő vocatio externa, s egy Istentől jövő vocatio interna. Az emberi kommunikációból fakadó külső elhívás - de nevezhetjük nyugodtan megszólítottságnak is - reflexiók, benyomások, ránk irányzott közlései a hétköznapoknak általában világosak és egyértelműek, bár nem mindig így fogalmazzák meg: "Nahát, téged a JóIsten is papnak teremtett!", a belső elhívás azonban sokkal "bonyolultabb". Éppen ezért nagyon fontos, hogy a belső elhívásunkat is átbeszéljük egy "testvéri beszélgetésben", amiről Lutherünk nem véletlenül vallja: a szentségek és a prédikáció mellett az evangélium negyedik megjelenési formája.

Az Isten ha szól, akkor menni kell, akár "alkalmas az idő, akár alkalmatlan". Sajnos sok keresztény értelmezi ezt az igét hibásan, hiszen ez a bizonyságtevőnek szól, s nem azt jelenti, hogy "boldog-boldogtalannak, úton-útfélen" hirdetni kell(ene) az evangéliumot, hiszen ez kimerítheti a "disznók elé a gyöngyöt"-esetét, illetve ellenkezik a jézusi szelídséggel. Bizony sokan járatják le a kereszténységet azzal, hogy "kiló krumpli gyanánt" kofa-mentalitással árulják vallásos portékájukat, vagy ami még ennél is elkeserítőbb, amikor lebunkózó - szerintük evangélizációs - mondókájukkal alkalmatlankodnak...

Ma az elhívással kapcsolatban mégse ezekről elmélkedjünk! Érdemes elgondolkodnunk egy kicsit a nők lelkészi szolgálatáról. Nemcsak azért, mert a MEE-ben szolgáló lelkészek egyharmada nő, hanem azért is mert még a harmadik évezred elején is(!), sok kritika éri őket - alaptalanul. Először is: a lelkészi hivatás attraktivitásának megfakulásáért az "lelkészi hivatal/Pfarramt" elnőiesedését bűnbakként megtenni - hibás érvelés, hiszen éppen azért végez egyre több nő lelkészi szolgálatot, mert hiányoznak a férfi kollégák. Persze érthető a fanyalgás a hívek részéről is, hiszen egy-két generációval korábban az magától értődő volt, hogy egy evangélikus istentiszteleten az oltár előtt egy pap, s nem egy papnő áll...

Meg kell jegyeznünk, hogy a nők lelkészi állásba helyezése nem volt zökkenőmentes egy Németországban sem, de az Evangélikus Egyház viszonylag hamar megtanulta, hogy a hivatalra való alkalmasságot nem a nemiség alapján kell megítélnie. Ennek ellenére, még 50-60 évvel később is vannak bizonyos felhangjai a félelemnek: Mi lesz, ha feminizálódik a papi hivatás? Nos, az EKD által megjelentett egyik tanulmányban (Prof. Jochen Cornelius-Bundschuh tollából, ő a Heildelberi Egyetem Teológiai Fakultásának gyakorlati teológusa) olvashatjuk: "EKD-szerte a női lelkészek aránya mintegy 33%-os, s szociológialilag nézve, ha egy hivatásban a férfiak aránya több mint 70%-os, akkor férfi-dominanciáról beszélhetünk".

Másodszor: A női lelkészek alkalmazása az Egyház számra - nyereség! Ugyanis a családját menedzselő, maga is dolgozó modern nő általában a valóságtól nem rugaszkodik el annyira, mint ahogyan azt egy férfi teszi... Ennek talán lehetnek biológiai okai, hiszen egy nő az esetek kisebb részében felejti el anyai hivatását, mint a férfiak az apai kötelességüket. A kaszinók, játékgépek, kocsmák világában még egyértelmű a férfi-dominacia! Ugyanakkor a gyülekezeti közösség - ha szép rendben történnek a dolgok -, akkor egy nagy család életéhez hasonlítható. A szociális kontaktusokból fakadó kisebb-nagyobb disszonanciák meglátására, megérzésére nagyobb a készség a nőkben, mint a férfiakban, éppen ezért, ha hiányzik a lelkész mellől a szolgatárs papfeleség, akkor annak hiánya bizony megérezhető!

Ámósz - miközben szólta az ÚR igéit - megmaradt, pásztornak, fügetermesztőnek, azaz nem rugaszkodot el képzeletben sem a felhők fölé, nem veszítette el a talajt a lába alól, kontaktusban volt, maradt a TERMÉSZET-tel... Éppen ezért élete természetes volt, szavai hitelesek, s amit mondott, annak súlya volt...

Evangélium minden latornak, kriminálisnak, aszociálisnak, perverznek és istentelen életűnek: Megtérni még az utolsó pillanatban is lehet! Hát ez jó hír, meg nagyon szép is, lám-lám mégis csak kerek ez a világ... vagy mégse? Azért érdemes egy kicsit az események mögé pillantani, s el-elgondolkodni: Hogyan is van ez az egész "bűn-büntetés"-dolog?

Amerikában tanulmány készült arról, vajon helyesen ítélik-e meg a munkahelyen dolgozó férfiak, hogy hol a határ a "szexista"-megjegyzések és úgymond a férfi nő kapcsolatában meglévő "normális" megjegyzés/kompliment/bók között. Nos, kiderült, hogy mindenki - iskolai végzettségtől függetlenül(!) - pontosan tudta hol a határ... S hogy miért lépik át verbálisan ezt a határt mégis? Miért mesélnek el csakazértis pajzán, nőket diszkrimináló vicceket nők jelenlétében is? Az ok igen egyszerű: hatalmi kérdésről van szó! A munkahelyi hierarchia-harcban (is!) mindig vannak, akik szeretnének elsők lenni az egyenlők között!

A gyilkos nagyon is jól tudja, hogy nem szabad ölni, a tolvaj is tudja, hogy lopni bűn, a félrelépő házastárs is tisztában van vele, hogy a hűtlenségével mit kockáztat - a rossz dolgok ennek ellenére sajnos mégis megtörténnek! Az elkövetett bűn átka, hogy ami eltörött, azt csak összeragasztani lehet, ami elszakadt, azt már csak összekötni, összevarrni tudjuk: s akarjuk vagy sem, a csomó ott marad, a betoldás, a folt életünk végéig látszódni fog! Ha nem így lenne, akkor az áldozat visszajönne a temetőből, a tolvaj a lopott holmit visszaadná eredeti tulajdonosának, s a férj/feleség is örökre elfelejtené, hogy megcsalták...

Az élet valósága, a "hétköznapok szavaknélküli igehirdetése" azonban azt tanítja nekünk, hogy a bűnnek mindig következménye van! A bűn elkövetője mindig maga is - ha nem is szoktuk sajnálni - áldozat: hiszen a gyilkos magát is öli, a tolvaj magát is meglopja, s a hűtlen ember is önmagát sebzi meg - örökre... S ami megtörtént, azt nem lehet nem megtörténtté tenni! Lehet elkezdeni valami újat, de újrakezdeni nem lehet, mert az idő kereke csak egy irányba halad...

Mi a tanulság ebből a csodálatos történetből? Először is az, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. Másodszor: van, aki megérti, hogy mi az élet értelme, s az utolsó pillanatban Istenhez menekül, de van olyan ember is, akinek szíve úgy megkeményedett, hogy azt még a JóIsten sem tudja (vagy inkább nem akarja?) feltörni. Harmadszor: a bűn kizár a közösségből, s képes elválasztani az Istentől - akár örökre is! Ezért érdemes megfontolni a minden nap reggelén, mit akarunk tenni aznap, s nap bevégeztével csöndes perceinkben átgondolni Isten előtt, mit sikerült valóra váltani elképzeléseinkből, s mi az, amit elmulasztottunk...

Szolga, rabszolga, cseléd, csicska... fogalmak, melyek jelentéstartalma meglehetősen egybemosódott az utóbbi néhány évtizedben. A munkás nem rabszolga, de ha pisilni is csak egyszer mehet ki nyolcóra alatt a szalag mellől, akkor kivillan a kapitalizmus "foga-fehérje"! Amikor munkáltatók úgy beszélnek alkalmazottaikkal, mint a kapcaronggyal, s akinek nem tetszik, annak "el lehet ballagnia a..." - akkor fel kell tenni a kérdést: Miért gondolja az egyik ember, hogy megteheti a másik emberrel, azt, amit ha vele tennének meg, akkor mélységesen felháborodna?

Az önmaga körül forgó modern ember elhitte azt a hazugságot, hogy a közösség-szabta korlátok (rend, iratlan szabály, jó tradíció) tulajdonképpen egyénisége kibontakozásának gátjai. S ha már gátak... akik az árvízi védekezésben önkéntesen részt vállaltak, azok személyesen megtapasztalták a közösség megtartó, értékkovácsoló erejét. A krízis üzenete mindig ugyanaz: a megoldás csak együtt lehetséges!

Szolgája nem csak egyik ember lehet a másiknak, az élettelen dolgok is rabszolgaságban tarthatnak: ital, kábítószer, szenvedélyek... Lutherünk írja. "Kinek mi a legfontosabb, az az istene!" Ami az első helyen áll, az irányítja az életét. Szeretheti valaki az ÚRJézust, de ha a pénzt egy picivel jobban szereti, akkor már a vagyona életének az irányítója. Lehet valaki kegyes, hívő ember, talán még a szószéken is állhat, de ha cselekedetei nem hitelesek, akkor bizonyságtevése fabatkát sem ér! Így válnak hiteltelenné a világban azok a templomos "jóemberek", akik ugyan igyekeznek betartani a Tízparancsolatot, de ha alkalom adódik, akkor mégsem tudnak nemet mondani a vágyaiknak, s elbuknak...

A "fiúság Lelke" a szabadság. Aki Isten szeretetében él, annak mindent szabad... Aki viszont nem ismerte még meg az Isten felszabadító szeretet-erejét, az "vigyázzon amikor még áll, hogy el ne essék!" Minden embernek joga van szerelemben megfoganni, és szabadságra megszületni, s szeretetben kiteljesedve élni. Minden ember embernek születik, nem pedig szolgasorsú állatnak, s bizony mindenkinek meg kellene adni az esélyt, hogy kapott tálentumait megduplázza! Az, hogy ez mégsem így van, nem csak szomorú tény - még a harmadik évezred elején is 'virágzik' a kizsákmányolás -, de ezen túlmenően a végső elszámoláskor, Isten előtt egyben vádló bizonyíték is lesz a másik szolgaságban tartása... A hitetlen ember ez utóbbira csak legyint, a hívő ember pedig segítő, megtartó erőért kiált: "Abba", azaz "Atyám", mert tudja, egyedül nem állhat meg a kísértések között..

"Krisztus beszéde"... Ez bizony: a TANÍTÁS! Az a tan, amit nem csak ismerni kell, de cselekedni is illik: lásd Hegyi Beszéd végét(!), hiszen az a bölcs/okos ember, aki nem csak hallgatja, de meg is cselekszi a "tanítást". De mi is ez a tan?

Az oktatásban eltöltött hosszú évek elvégre azért szükségeltetnek, hogy minden ember a társadalom hasznos tagjává váljék, s önmaga boldogságát is megtalálja eközben. Ennek eredményesebb elérésére időnként különféle reformokat vezetnek be az oktatásügyben - csupa jószándékú javítani-akarásból -, de be kell vallani, nem mindig koronázza ezeket a próbálkozásokat a várt siker, sokszor inkább csak az amúgy is meglévő hibákat láttatja meg - esetleg jobban, mint az azt megelőző reform...

Istennek is van egy "tanterve", de ő ezt nem változtatgatja a kor ízlésének megfelelően, mint ahogyan mi emberek ezt tesszük! Amit Ő egyszer elrendelt, az az idők kezdete óta úgy van, az Ő teremtettségbeli REND-je kifogástalan, mert ha nem így lenne, akkor nem működne a makro-, és mikrokozmosz egymással kifogástalan harmóniában.

A "Krisztus beszéde", az Ő tantételei tehát - ma ezt így mondhatjuk kor-szerűen -, életminőségre nevelnek minket. Az élet eme minőségi szintjét azonban elérni csak a "keskeny ösvényen" haladva lehetséges. Sokan mégis a "széles utat" választják, mert úgy vélik, ha a többség azon jár, akkor végül is az a jobb, az biztosítja inkább a kiteljesedést. Hát nem! A demokrácia örök igazsága, hogy a többségi igazságot mindig egy kisebbség irányítja... Még az 'etalon' athéni demokráciában is - bár a cserépszavazás nagyon demokratikusnak tűnt - érdekes módon mégis, a vezetők mindig ugyanazokból a fűlé-kből (nagycsaládokból) kerültek ki! Azért, mert a többség azt csinálja, amit csinál, attól még nem biztos, hogy az a jó, a megtartó, s az előbbrevivő! Krisztus beszéde, tehát folyamatos tanulás... Az élethossziglani tanulás ugyanis nem modern korunk találmánya, hanem a hívő ember ősrégi sajátja: ahogyan a vallásos zsidó is élete végéig tanulmányozza a Tórát, ugyanúgy a keresztény ember is élete végig kutatja a Megismerhetetlent. Ez a "megismerni-akarás" adja az erőt a mindennapokhoz, ez a bölcsülés folyamatának ember-oldali garanciája.

Zsoltárok, dicséretek, lelki énekek és naponkénti hálaadás azért szükségesek, mert ezek tudatosítják, megfoghatóvá teszik számunkra a viszonyt, a kapcsolatot Teremtőnkkel. Aki nem tud hálát adni, az amiatt van, mert nem elégedett az életével, a világgal, s végső soron az Istennel magával sem! Aki "hálaadást énekel a szívében", az elfogadta Isten adományaként az életet, s megbékélve önnön sorsával - emelődik. A szép az ilyen istenes életben, hogy ezáltal másokat is emel... s így Isten eszközévé válik az Ő teremtettségének megőrzésében/gondozásában...

Egy bankárnak kitűnően sikerültek az üzletei. Tőkéje hihetetlen gyorsaságú felhalmozódásának könszönhetően el is határozta, hogy boldog-boldogtalannak felkínálja a pénzét, – jó kamat fejében. Kamatjai majd újra fiadzanak és további busás hasznot hoznak. Időközben vigyázott arra, hogy töménytelen menedzserdíjat fizessen ki saját magának, pénzre váltotta be összes bónuszait, sőt időnként még különböző „végkielégítésekkel“ is gyarapította egyre duzzadó vagyonát.. Szorgalmasan spekulált telkekkel, házakkal, trösztökbe szállt be, labdarugó egyesületeket vásárolt meg, vállalkozások függtek a kegyeitől, hiszen legtöbbje – már csak sok pénzére való tekintettel is! – kénytelen volt őt beválasztani felügyelő tanácsába. Viszonzásul ő is beszervezte a hivatalos szervek legbefolyásosabb embereit, nehogy esetleges vizsgálatoknál túl pontosan nézzenek utána az ügyleteinek. Impériuma nőttön-nőtt, s felépített határait ismételten kénytelen volt lebontani, hogy még jobban tágíthassa őket a következő ügyletekkel. Személyesen, maga dúskált a javakban, s hol a núbiai sivatagba repült saját gépén szabadságra, hol meg az űrbe repítette magát kibérelt rakétával.

Egyszer azonban – derült égből a villámcsapás! – rájött arra, hogy határt nem ismerő kapzsiságában mégis elkalkulálta magát. Nem volt kihez fordulnia – ehez különben sem szokott hozzá! –, mert egykori „barátai“ hirtelen hallani sem akartak róla. Támadón kapkodva fenyegette hát meg az államot, hogy ha nem segít neki, alkalmazottakat tesz ki az utcára, kivonja tőkéjét a piacról, a tőzsdét teszi tönkre és országos munkanélküliséget idéz elő. Az egykor tőle is függő és megfélemlített államapparátus egyszerre ugrott: elbocsátással fenyegetett meg néhány „bűnbaknak“ kikiáltottat, de – erre vonatkozó törvény híján! – azokat tulajdonképpen nem is vonhatta büntetőjogi felelősségre! Ott voltak viszont a kisemberek, akik évtizedeken át bizalommal bízták rá megtakarított pénzüket és tették vele gazdaggá a bankárt, s akikről ő már régesrég elfeledkezett. Ezeknek az adóiból – megkérdezésük nélkül! – gondolta menteni azt most az állam, aki éppen tönkretenni készült őket! Természetesen a gazdag megúszta a válságot ép bőrrel. Sem Istent, sem embert nem ismert, de magára is maradt. S kérdés, hogy egyáltalán képes lenne-e annak meghallására, hogy „Bolond, még ma éjjel elkérik a lelkedet!?“ Hát nem minden gazdag menedzser álma, hogy jóléte és gazdagsága teljében múljék ki ebből a világból? Hadd örököljenek fiai, unokái, s azok unokái is, időtlen időkig. Elégedetten....

Szorgalmas, törekvő, gondosan megőrző gazdagunk számításaiba azonban hiba csúszott be, s ez bizony szarvashiba! A példázatban ugyan nyoma sincs annak, hogy családja, gyermekei, házastársa, házanépe lenne. Én bontom le magtáraimat, én építek újakat, én takarítom oda be az én termésemet, én mondom magamnak: sok javad van, pihenj, egyél, igyál, szórakozz! Mondjam azt, hogy egocentrikus, önző emberrel van itt dolgunk? Ha modernkedni akarnék, legszívesebben úgy fogalmaznék, hogy a vagyonnak, a gyűjtésnek csak akkor van értelme, ha annak szociális vonzását nem felejtjük el. Ami Széchenyit, Robert Boscht vagy Alfred Nobelt összeköti, az ennek komolyan vétele: nagy vagyonából alapította az első a Magyar Tudományos Akadémiát. A második kórházakat épített és egyéb népjóléti intézményekre költött és költ ma is, s a harmadiknak – egyébként veszélyes – találmánya hozamával, 31 millió svéd korona kamataival ajándékozza meg 1901 óta azokat, akik az emberi tudást a köz javára bocsátják, vagy a népek közötti megértést mozdítják elő.

Micsoda nyomorult figurává lesz ilyen illusztris társaságban példázatunk felfújt gazdagja! Se fia, se borja, se Istene, se embertársa nem látja hasznát millióinak. A régi gazdagok legtöbbje még tudta, hogy a vagyon kötelez. Sőt az akkori idők emberei hittek is annak az ótestámentumi kijelentésnek, hogy nem az a gazdag, akinek van, hanem az, aki kész a meglevője szétosztására is!

Gazdagunk végül is hol követett el hibát? Hadd mondjam így: a produkció kapitalizációba ment át nála, s a busás profit logikája arra csábította, hogy kizárólag a maga élvezkedésére gondoljon. Hogy is szólt az antik világ elhíresült vicce? Hol kell a zsugori kapzsiság legfelső csúcsáról beszélnünk? – kérdezi a vicc. S a felelet: az a zsugori kapzsiság csúcsa, amikor valaki végrendeletet készít és egyedüli örökösének – saját magát teszi meg. Az ilyen ember nem csupán hedonista, azaz, akinek a saját fényűzése az egyetlen gondja, hanem, a modern lélektan nyelvén: nárcista is, azaz, aki tulajdonképpen nem is a vagyonába, hanem kizárólag saját magába szerelmesedett bele. Nincs érzéke többé az emberiességhez, légüres térben fuldoklik, hiszen se Istene, se embere. Kínjában önmagával folytat monológot, de ott is önmaga a legfontosabb!

A gazdasági élet mechanizmusának semmi köze a valláshoz, se az Istenhez! – halljuk ezt únos-untalan közgazdászaink szájából, fáradhatatlanul, ma is. Állítólag 5-6 éve tudták bennfentesek, hogy a ma kitört összeomlás elkerülhetetlen. Sőt az amerikai titkosszolgálat már egy évtizeddel ezelőtt figyelmeztette volna – eredménytelenül – a kormányát. Ami tehát nem jelent kevesebbet, mint hogy legalább 5-6 éve csüngtek beavatottak az istentelen mammonimádat emlőjén. És közben kínosan vigyáztak arra, nehogy a gazdasági öntörvényűség állítólagos függetlensége Istentől, és embermegvető galádsága kiderüljön. És húzták szorgalmasan egyre emelkedő „dotációikat“...

Gazdagunk is kínosan ügyelt arra, nehogy Isten és a vagyon kapcsolata valahogy napvilágra kerüljön. S az elbeszélő Jézus drasztikusan emlékezteti őt vétkes mulasztására. Ha ő nem szólította meg hálájával az Istent, akkor most mégis kénytelen lesz beszélni vele. Illetve meghallani határozott döntését: „Bolond, még az éjjel elkérik a lelkedet, s kié lesz akkor mindaz, amit fölhalmoztál?“ S ez a biblai szóhasználat szerint azt jelenti, hogy én, az Isten kérem el a lelkedet. Én, akivel te nem akartál szóba állni! Elvétetted az életedet. Mert, ha csak egyszer is komolyan vetted volna, akkor Fiam szavát is megszívlelted volna: „Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van és oszd szét a szegények között.“ (Mk 10,21) – Ennek engedelmeskedett Wald Péter előreformátor, a lyoni piacon szétszórva minden kincsét. És Assziszi Szent Ferenc, amikor lemondott jogos, apai örökségéről. És minden mai, jó szívvel segítő, akit megindít mások nyomora és elesettsége.

A magam részéről nem gondolom, hogy Jézus itt a hirtelen bekövetkező halállal, mint valami mumussal akarna riogatni bennünket. S ezt a példázat bevezetésével szeretném igazolni: Ott két testvér ment Jézushoz, hogy tegyen köztük igazat vagyonuk dolgában. Erélyesen visszautasította a kérelmet, s ezt így indokolta meg: „Vigyázzatok, őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert, ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.“ S ennek illusztrálására mondta el a bolond gazdag példázatát.

Ma reggeli lelki útravalónk Gémes István
http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A9mes_Istv%C3%A1n_(lelk%C3%A9sz)
lelkésztestvérem prédikáció-részletei. A teljes prédikáció itt olvasható:
http://church.lutheran.hu/utitars/predikacio/GI-11-Jpeld.htm

Az egész élet egy nagy versengés... Állatvilág - embervilág - növények vagy emberi szem elől elrejtett mikroorganizmusok: minden létező verseng egymással! Hát nem tudja ez a názáreti vándorprédikátor, hogy milyen ez a teremtett világ?

Már hogyne tudná! Tudja, azért is jött ebbe a világba... de azt is tudja, amit az ember elfelejt, hogy "Mit használ az, ha valaki az egész világot megnyeri, de lelkében kárt vall?" Lehet, hogy valaki sorra megnyeri a hétköznapok csatáit, de a háborút önmagával elveszíti. Lehet valaki ünnepelt győztes, sikeres, és mégis boldogtalan! A hitben levés nagy titka, hogy valaki lehet látszólag az élet nagy vesztese, valójában mégis győztes, mert megtalálta a békességet önmagában, önmagával, a világgal, s Istennel. S ha valaki azt gondolja, hogy ez könnyen "megy", akkor nagyot téved! Ez ugyanis egész életre szóló feladat, naponkénti kihívásokkal, s az emberek alig egynegyede képes csak rá... lásd a Magvető példázatát!

Az első hely csábítása mindig óriási, de Isten úgy teremtette meg az embert, hogy az igazán fontos dolgokat soha nem az élvonalban, hanem a második helyre rejtette el: ilyen az anyai "hivatás" is! Megtalálni önmagunkat akkor vagyunk képesek, ha lemondunk önmagunkról, ha tudunk másodikok lenni... Aki krisztuskövető éltet él, az bizony örökös második, mert a élete arról szól, hogy ő maga mindig "csak" beáll a JóIsten háta mögé! És mégsem kesereg ezen, mert meg van győződve arról, ha Isten áll az első helyen - s Isten 'történik' a jó megcselekvésében -, akkor ez a viszonyulás nem hátrányt jelent, hanem áldást...

"Most fektesse pénzét aranyba - megéri!"... "Most vegyen nálunk extrákkal felszerelt autót x-milliós árelőnnyel!" Reklámszövegek, melyek nem nekünk, átlaghonpolgároknak szólnak, mégis ilyeneket hallunk naponta. Ezek a losungok persze nem értéket, hanem életérzést - ők "életstílusnak" nevezik (s tényleg, ez mennyivel hatásosabb is!) - propagálnak, s aki csak az anyagvilág dimenziójában tud létezni, az nehezen is képes kivonni magát egy-egy ravasz reklám-stratéga hatása alól...

Érték mindig az, ami az életet szolgálja, mert maga is "élet"! Érték a termőföld, az ember munkaereje; érték mindazon természetes anyag, melyek életünk regenerálódásához, rekreációjához, reprodukciójához elengedhetetlenül szükségesek. Amit megemészt a moly és a rozsda, az hogyan lehetne cél? Az élet célja, az ÉLET maga, s aki összetéveszti a célt az eszközzel, az pontosan azt a lehetőségét, tálentumát nem használja fel/ki, amit vagy amiket az Teremtő URának a megismerésére kapott!

Most egy olyan világot élünk, amikor az eszköz céllá vált, s a hangsúly nem az elmúlhatatlanra, hanem az elmúlandóra tolódott! Az emberek tömegesen(!) nem azt keresik, hogyan válhatnának az Élet szolgálójává, hanem azt kutatják, hol szolgálja ki őket leginkább az Élet... s éppen ezért válnak nagyon gyorsan kiszolgáltatottá! Pénzt (azaz soha vissza nem hozható időt!) adnak azért, ami nem kenyér, odaáldozzák keresményüket azért, amivel nem lehet jóllakni, vagyis arra pazarolják el financiális erejüket, ami nem elégít meg soha, hiszen minden, ami új, az csak néhány hónapig -, de egyre fogyatkozó intenzitással(!) - ad örömöt, egyszerűen azért, mert a tárgyak nem élnek. Van, aki mégis egy életen át a tárgyakhoz ragaszkodik...

Az Életet Isten kezéből fogadó ember tudja, hogy az igazi öröm abban rejtőzik, ami a jövőt szolgálja: így a közösségben, a családban, a jövő generációjában. Az generáció, mely csak magának él, nem csak az utánuk következő generációk minőségi életét lopja meg, de tulajdonképpen önmagát is! Aki ma nem ültet almafát, az nem fog holnap almát enni; aki nem törődik gyermekei jövőjével a mában, az saját holnaputáni sorsával sem törődik! Ezért különösen fontos az, milyen a szülők életvezetése, mert bizony "nem esik messze az alma a fájától", azaz: ha a megoldási minta az élet kis és nagy kihívásaira nincs karnyújtásnyira a gyermekektől, akkor leendő fiatal felnőttként könnyen tévútra sodródhatnak...

Ezért a legjobb "befektetés" mindig a család, a közösség! A jövő biztosítéka soha nem az arany, mert a bankban az egykiló arany örökké egykiló marad, de a gyermekek, ha felelős 'istenes' életre készítjük fel őket, akkor az aranynál sokkal, de sokkal értékesebbet adunk kezükbe, s még az örökkévalóság is távlata is megnyílhat előttük...

"A vétkeket meg lehet bocsátani, de vannak bűnök, amikre nincs bocsánat!"... Ismerős szavak, igaz szavak, melyek nem jogalap nélküliek! Vannak vétkek/mulasztások melyeket jóvá lehet tenni, de vannak bűnök, amiknek a következményeit nem lehet "visszaszívni", melyeket nem lehet "visszacsinálni", mert nem áll hatalmunkban az idő kerekét visszatekerni... Így ami eltörött, azt nem lehet újjá varázsolni, csak összeragasztani, ami elszakadt, azt már csak összekötni lehet, s ami/aki az enyészeté lett, azt ember fel nem támaszthatja. Így az agyonvert nyugdíjas nem jön vissza a temetőből, s az abortált magzatból sem lesz már ember...

Sokan reménykednek abban, hogy a JóIsten végül minden gazságot megbocsát, ezért életvezetésükben gátlástalanok, s számukra csak a saját "igazságuk" a szentírás! Lelkiismeretfurdalás nélkül lopnak-csalnak-hazudnak, s ha közösség mégis számonkéri őket, akkor hevesen emberi jogaikra hivatkoznak... Aztán megtörténik, hogy az embertelenség védelmet nyer, az áldozat pedig vigasztalás helyett az igazságtalanság újabb pofonját. Pilátus egyáltalán nem cinikus kérdése ma is aktuális: "Mi az igazság?"

Sokan gondolják, ha "megússzák" a következményeket, akkor nyert ügyük van. A valóság azonban azt mutatja, hogy lehetnek imádott sikeresek, de a siker önmagában még nem garantálja a boldogságot. A JóIsten úgy teremtette meg a világát, hogy a kicsi eredmény is megosztva boldogít, de az etikátlanul elért hatalmas siker legvégül rettenetesen boldogtalanná tesz! Megosztani - úgy hogy az öröm szaporodjék(!) - ugyanis csak azt lehet, ami őszinte, és ami igaz. A szemet be lehet csapni a gagyi csillogással, de a lelket nem.

A hívő ember jól tudja, hogy "minden féltve őrzött kincsnél jobban kell az embernek őriznie a szívét"! Amik ugyanis a legfontosabbak, azok a szívben "lakoznak": barátság, szerelem, béke, Isten rendelésében való megnyugvás... A bűnök olyanok, mint a maró anyagok: minél erősebbek, annál nagyobb nyomokat hagynak maguk után! Vannak tehát bűnök, amiknek következményeit itt a Földön a lét utolsó pillanatáig el kell hordozni, s bocsánat rá csak az "odaátban" található - de annak a történetnek erre a mostani földi életre nézve már nincs semmiféle hatása! Jézus URunk bizonyára alapos indokkal mondja: "Ott lészen sírás, és fogaknak csikorgatása."

Sajnos nem ismeretlen ez a fajta "vitakultúra" még ma sem... Azt gondolná az ember, hogy a másik lesöprése a politika színpadáról vagy nemtelen eltávolítása a vita-partnernek csak a régmúlt "civilizálatlan" korok sajátja, de manapság a többvéleményűség szabadságában, a demokráciában ez már nem járható út... Aztán kiderül újra és újra, milyen sokan járnak ezen az úton! Amikor nálunk békés tömegre ráuszították a rendőröket az hatalom honi pribékjei, a nyugat hallgatott, de amikor néhány évvel később ugyanez megtörtént Stuttgartban is - német barátaink csak kapkodták a fejüket!

Igen, ma is a tömeg közé lövetnek, ha úgy gondolják a hatalommal bírók, vagy mosolyogva egzisztenciálisan megfojtják az ellenfelet, ha az "érdekük" úgy kívánja. Az, hogy az Ószövetség világában ez természetes volt, s hogy a világban ez ma is így történik, még érthető is, no de Krisztus népe között, az Egyházban is? Koncepciós perek tízezrei végződtek "istenítéletekkel", s évszázadokon át a lélekmentés sajátos módja volt a máglyán való elégetés... mindez a Szeretet Egyházában!

(Szegény) István diakónus, az első vértanú szent, semmi kivetnivalót nem tett felebarátai ellen. Nem uszított vagy lázított, nem volt gyűlölet-prédikátor, csak beszélt... Feltehetően az igazságot szólta, amiért azonban az életével fizetett! A hatalom ugyanis mindig reszket az igazságtól, ezért reagál idegesen és értelmetlenül nagy túlerővel azokkal szemben, akik a valóságra irányítják az emberek figyelmét. Az igazság azonban nem tiporható el, csak úgy néz ki, hogy elfojtható, végleg elhallgattatható! Egyszer aztán minden kiderül, hiába titkosítanak 70-80, akár 100 évre bármit is. Ahogyan a bátor kiállás az igazság mellett, megtermi gyümölcsét - csak mindig később, azt ki kell várni, olykor egy-két generációnak(!) is várnia kell -, ugyanúgy elnyerik méltó büntetésüket azok is, akiknek nem számít se haza, se Isten, se ember, csak egyedül az "itt és most" kábulata. kiváltságosként részesedni a hatalomból.

A legnagyobb embertelenségeket sajnos mindig azok követik el, akiknek a legkisebb a hatalmuk. Így volt ez a háborúk mindennapjaiban, de így van ez békeidőben is, amikor kiskorúak, nők, idősek sérelmére követnek el delictumokat: előre eltervezve, aljas szándékbók, különös kegyetlenséggel stb... István megkövezése a hatalomféltés tipikus esete: hamis tanúkkal, a jogosság látszatával! Ennél gyomorforgatóbb talán nincs is... Mi ebből a tanulság? Először is: nem szabad elfelejteni, hogy a gyengék utolsó menedéke az erőszak; másodszor: az igazságot megfelelő helyen, megfelelő időben szabad csak fejtegetni, a fokozatosság elvével, mert sokszor megesik, hogy nem a kút mély, hanem a kötél rövid...

Az elmúlt kétezer esztendőben - az óegyházi atyáktól kezdődően, Európa nagyszerű filozófusain keresztül a modern teológusokig bezáróan - a legkülönfélébb segédletekkel próbálták közelebb hozni az értelem számára a Szentháromságot. Az "1+1+1=1" isteni matematikája bár jól hangzik, de csak bizonyos vonatkoztatási rendszerben igaz. A véges ember találta ki ezt a (sántító)példát is, hogy a Végtelen érthetőbbé váljék, de a kísérlet - a többi metafórához, szimbólumhoz hasonlóan - csak próbálkozás maradt. Isten ugyanis a Végső Elvonatkoztatás az ember számára, ezért az ember téridős elképzelései csak szeretnék befogni az Egészet, de a teremtett (véges)tudat soha nem birtokolhatja az őt létrehívó Végtelen Erőt...

És mégis. A hit "csodája" éppen ebben rejlik Isten "lakozik" mibennünk, s mi Őbenne. Istenben(Atyában) "van a Krisztus - Ő maga mondja: "én az Atyában vagyok" -, mi pedig Krisztusban, mint szőlővesszők. Az Emberfia EMBER volt, s ha mi is krisztusi módon élünk, azaz a teremtés rendje szerint, akkor, mi is tükrözhetjük az Atya szeretetét, sőt, azokat a cselekedeteket, amelyeket a Mester tesz, a tanítvány szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz... Ha elhisszük, hogy ezt Jézus mondta, akkor azt is el kell hinnünk, hogy Ő a valóságot mondja! Itt is kiderül tehát, hogy az "Istenben-levés/-létezés" az sokkal magasabb matematika, mint az 1+1...

A Szentháromság-tan tulajdonképpen az Isten megismerésében akar segítséget adni, de az, hogy valójában "hogyan is néz ki a JóIsten?", csak itt a földi létben tűnik nagyon érdekesnek számunkra. Amikor azonban végérvényesen elmúlik a világ, s már se a hitre, se a reményre nincs szükség, mert Isten Valósága mindenki számára nyilvánvakó, akkor a Teremtő Szeretet minden kérdésünkre megadja a választ. Akkor talán derülni fogunk a dogmatikus "igazságokon", s megmosolyogjuk azt, aki érveléssel akarta bizonyítani, hogy kicsoda az Isten...