Keresztény élet... Sokan sokfélét értenek ezalatt. Vannak, akik úgy gondolják, elégséges az istentiszteletek buzgó látogatása, s az imádságos elmélyülés, vannak, akik úgy vélik, hogy a keresztényeknek - akár erőn felül is - szolgálniuk kell ebben a világban, s ezért ki nem fogyva az ötletekből, folyamatosan valamilyen egyházi "projekt(b)en" szorgoskodnak, megint mások úgy gondolják: az krisztuskövető élet, az nem más mint a normális élet.

Az egyház latin neve az ecclesia, vagy görögül az eklészia, mindkettő, szó szerint, 'kihívottakat' jelent. Az Isten tehát valamilyen formában megszólít, s aztán kihív a világból, hogy aztán visszaküldje ugyanoda a 'választottait', de mostmár "Istenben megerősödve", megtisztulva, azaz rátalálva újra az ember teremtettségbeli méltóságukra.

Nemcsak méltatlan az a világ, ahol az emberi méltóságot sárba tiporják, de egyben istentelen is! Kizsákmányolni nem csak karddal és korbáccsal lehet, lehetséges ezt megtenni szimpatikus mosollyal, öltönyben és nyakkendőben! Egyrészt óriási válság van a világ nyakában, egy generáció már biztosan belerokkan - úgy lelkileg, mint gazdaságilag(!) - ugyanakkor a bankok nyeresége óriási! "2012 a második legnyereségesebb év volt az amerikai bankszektor számára, 2013 első negyedéve pedig a legnyereségesebb negyedév - derült ki az FDIC ma nyilvánosságra hozott negyedéves jelentéséből." - portfolio.hu De vérlázító istentelenség a gyermekmunka, a nők kiszolgáltatottsága is, az élet számos területén.

Amikor a nő reklám-elemmé silányul, "árucikké" a szórakoztatóiparban, akkor nem szabad azon csodálkozni, hogy tömegével megbicsaklik az anyai ösztön. Családalapításról, tartalmas párkapcsolatról lassan-lassan csak a kormányprogramok megszerkesztői álmodoznak -, s ezt sem felebaráti szeretetből teszik, hanem alapos indokkal: ha nem születnek gyermekek, ha nincs normális családi élet, ahol munkaszeretetre nevelődhetnek a gyermekek, akkor végül is ki fogja befizetni az adót?!??

A keresztény embert (is) bosszathatja, hogy a család ősi "intézményét" egyszintre emelik a korrupt törvényalkotók az egyneműek "házasságával, de ezzel nem lenne szabad foglalkozniuk. Addig ugyanis, amíg a mások abnormalitásával foglalkoznak - még ha liberálisként valaki azt is vallja, hogy két ember együttélése, szexuális irányultsága magánügy is, egyébként tényleg az(!), de a gyermekek örökbefogadásának jogát is megadni, ez már a pozitív diszkriminációt is meghaladja, sőt ez már jogegyenlőtlenség, a kiskorúak sérelmére(!!!) - eladdig nem azzal foglalkozik, hogy a saját életét normális mederben tartsa. Márpedig az Isten az ember méltóságát az Ő isteni REND-jébe, az Élet szeretet-orientáltságú normalitásába "szőtte" bele...

"Egy vérből" valók vagyunk, ráadásul minden (földi-eredetű!) élőnek - jelen tudásunk szerint -, ugyanaz a DNS-rendszer biztosítja a létezését. "Evolúciós szükségszerűség" - vallják a fejlődés-hitűek, "Isten bölcs rendelése/tervezése" - gondolják a teremtés-elméletet elfogadók. Annyi bizonyos, hogy egyik ember a másikkal azért "kompatibilis", mert egy közös ősük volt, azaz: egy vérből származnak/teremtettek meg. Ez azonban azt jelenti, hogy egymásnak testvérei vagyunk! Azt már tudjuk - a genetikai vizsgálatokból -, hogy minden kékszemű embernek egy anyja volt - úgy kb. 6000 évvel ezelőtt, s azt is, hogy kb. ezidőtájt veszítették el európai őseink Afrikából hozott sötétebb bőrszínüket.

Egyértelmű biológiai jelek hívják fel tehát figyelmünket arra, egyetlen nagy család tagjai vagyunk, ennek ellenére még mindig nem szembesültünk azzal: testvérei vagyunk egymásnak! Pál areopágoszi beszédében a művelt hellének figyelmét pontosan erre akarta ráirányítani: az "ismeretlen isten" nagyon is megismerhető: a teremtett világ 'csodáin' keresztül éppen úgy, mint a lélek vizsgálata által, hiszen "Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk".

Harmonikus mozgásunk/életünk ebben a világban azonban csak akkor lehetséges/kivitelezhető, ha nem különféle "izmusok"-meghatározta istenképekbe próbálunk belekapaszkodni, hanem megtaláljuk az élet életszerűségének dinamikáját minden történésben. Ehhez természetesen másfajta látás kell: nem csak ezoterikus (belső-utas), s nem is csak exoterikus (dogmatikus-alapú), hanem a kettő egészséges vegyítésén alapuló józan szemlélődés.

Tény, hogy a ma embere számára nem igazán értelmezhető az obszerváns (szemlélődő) életforma. Saját-utas elképzelései motiválják magatartását, holott az ember másképpen gondolkodik, amikor közösségben van, s megint csak másképpen, amikor úgymond maga "szemlélődik". A szemlélődés távolságtartást jelent a világtól (belső szobában, ajtót bezárva imádkozni, hogy a világ zaja, csillogó fényei ne vonják el figyelmünket a lényegestől.

Isten nincs messze egyikünktől sem. Ő ránk köszön, hívogat mindenen keresztül! Megismerésre hív, amikor fizikai törvényei jobb megértésére inspirálja a kutató elmét; vonzást ébreszt, amikor fel-feltárulkozik az élet apró, s ámulatba ejtő csodáiban. De Isten közöttünk "történik", amikor elfogadja az Ő jó rendjét, egymást segítve élünk/dolgozunk! Isten van közöttünk, amikor valóságként fogadjuk igei ígéreteit életünk evilági, s remélt túlvilági dolgaiban... Isten van közöttünk, amikor nem erőlködünk, hanem egyszerűen csak szeretünk.

Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet... (1Móz 1,27-28) Isten alkotása: isteni. Isten ugyanis csak olyat "tud" csinálni, ami REND-ben van, EGÉSZ-ben van, vagyis az Ő teremtése TELJES. Isten nem csinál fércmunkát, nem gányol, ami Tőle jön nem tákolmány...

Az ember is - a többi teremtménnyel együtt(!) - úgy ahogy van, maga az isteni tökéletesség(!) lenyomata - időben és térben. Nem kell javítani rajta, nem kell tökéletesíteni, ha mégis megpróbáljuk - abból csak baj lesz... lásd génmanipulált vetőmagok, de annak sem lesz jó vége, ha belepiszkálunk az emberi genomba! De lehetne megemlíteni az atomenergiát is! Annyi mindenből nyerhetünk/nyerhetnénk energiát, s szinte már-már tragikomikus, hogy a mégis a legveszélyesebbel próbálkozunk, nem törődve azzal, hogy a Földet csak kölcsönbe kaptuk az unokáinktól. Persze idővel az atomhulladék sugárzása is megszűnik, ahogyan a virág is elszárad, csak míg a mezők liliomának megszáradása emberléptékű - sőt a tavaszi megújulása is -, eladdig a sugárzó anyag veszélytelenné válására néhány tízezer évet biztosan, de akár százezer éveket is kell várni... Ez Istennek csak "néhány nap", de nekünk egy "örökkévalóság"!

Rövidke életünk csoda, amiért minden nap örömtáncot kellene járnia az emberiségnek, de ehelyett békétlenség és gonoszság hullámzik körbe-körbe a Földön. Sok keresztény ember az élet alkotó öröme helyett küszködik azzal, hogy "tökéletesítse magát" kegyes elgondolásaival, aminek a vége mindig csak kegyeskedés és/vagy képmutatás lesz. Az egyik a törvény betartásának mágikus gondolkodásának rabja, a másik minden - számára érthetetlen - dologban démont lát, s azokkal hadakozik, a harmadik üdvösségéért "harcol" vélt bűneivel, ahelyett hogy mindnyájan segítő kezet nyújtanának azoknak, akiknek tényleg komoly gondjaik vannak, mert veszteség, betegség, halál sújtotta őket.

Isten beszéde, vagyis az ő igazsága, az Ő REND-je örök... Ez nem változik, s ezen az ember sem tud változtatni soha! A bűnt követi büntetés, az elkövetett hibákat árnyékként követik a következmények. Ugyanígy következménye van természetesen a jónak is, még akkor is, ha nem látjuk közvetlenül az eredményt! Ha nem így lenne, akkor nem lenne generációkon átívelő kegyelem se... Sokan 'ápolják' a hervadás-kultuszt: háborúkkal, kizsákmányolással, erőszakoskodással vagy éppen a hatályos törvények kijátszásával. Isten az ember azonban nem erre teremtette, hanem hogy éljen, s istenes életével bizonyságot tegyen Teremtő URa szeretetéről...

Életút... nagy szó! Talán csak koporsó melletti laudációban lehetne róla hitelesen beszélni, a visszatekintés tárgyilagosságával, de ott pedig már minek? "Halottról jót vagy semmit!" - tartja a szólás, s valóban, hibáit felemlegetni annak, aki már jóvátenni nem tudja botlásainak következményeit - etikátlan dolog. Az életutunk elején még nem tudjuk, milyen utakra keveredünk majd a végén, összes tudásunk csupán annyi - de ez talán nem kevés, sőt a legtöbb, amit birtokolhatunk(!) -, hogy tudjuk: milyen utakat akarunk biztosan elkerülni.

Vannak ugyanis utak, melyek a romlásba, pusztulásba vezetnek, még ha az elején az ÉLETET is hazudják! Szép lassan ugyanis rájön az ember, hogy egy gyomorban nem fér el két gyomorra való, 24 órából nem lehet 48-at csinálni, de még 25-öt sem, s legkésőbb 35 év felett a test "benyújtja a számlát" az első 35 évben elkövetett bűnökért... Csak azt hiszi az ember, hogy következmény nélkül eltérhet a Rendtől, de az évek múlásával kiviláglik: mindennek "ára" van!

Az élet egyik legnagyobb alaptörvénye, hogy teljes életet, valódi értékekkel csak közösségben lehet megélni. Érdekalapú bandák, haveri társaságok, kocsmai ivócimborák közössége nem az Élet transzparensei, hanem az Élet karikatúrái... Értékalapú közösség az, ahol egyik ember a másiknak biztonságot, elrejtettséget próbál adni, ahol kölcsönösen tudnak tanulni egymástól, ahol megvan a készség az elkövetett hibák kijavítására. Ezen közösségek legkisebbike a házastársi, melyben a felelősséghordozás gyakorló tanulása közben, a hétköznapok "adok-kapok"-ritmusában megnyilvánul: az Élet nem más, mint az "itt és most" pillanatában megélhető élet-öröm, a megelégedettség, a "jó hogy vagyunk egymásnak"-harmóniája.

Sok bibliás keresztény keresi mohón a "betűben" élete boldogságát, s fonákjára kifordított igei igazságokat kérnek számon gátlások nélkül egymástól és önmaguktól, remélvén, hogy életük minősége ezzel emelkedik. A Szeretet Istene azonban nem ideológiá(k)ba, hanem magába az életbe kódolta bele RENDjét, s aki a szívére hallgat, s őszintén keresi az isteni igazságokat, az felfedezi, hogy lépten-nyomon az élet értékcentrikus természetességében megtalálható az Isten, s Benne a keresett boldogság is...

Életünk folyamán vannak/lehetnek veszteségeink, melyek akkora sebeket ütnek lelkünkön, hogy azokat bizony a múló idő sem képes begyógyítani. Társ, gyermek elvesztése, súlyos betegség elhordozása, hosszú évek után is olyan kihívások elé állítják lelkünket, amiknek nem tudunk maradéktalanul megfelelni... rendjén is van, ez hiszen emberből vagyunk. Mégis tapasztalni keresztény testvérek között nem egyszer olyat, hogy az el nem gyászolt szerettük veszteségét túljátszva tesznek bizonyságot arról, hogy ők mennyire "tudják" - elhunyt hozzátartozójuk már az Istennél van. (Azt, hogy hol van, talán mégis csak rá kellene hagyni a JóIstenre, ez ugyanis az Ő dolga, nem a mienk, véges embereké!)

Annyi bizonyos, hogy veszteség-tudattal, vigasztalanul élni a világban nagyon nehéz. Fájdalmainkat éveken át hordozhatjuk magunkban, s azok intenzitása alil-alig múlik, mert megoldás mindig csak egy van: beszélni kell róla. El kell mondani Istennek, s meg kell beszélni emberekkel is, akiket méltónak találunk arra, hogy bizalmunkat élvezzék. A fájdalom ugyanis csak kisközösségben tompul, dialógusban oldódik - ez utóbbit nevezi Luther Mártonunk az evangélium negyedik megjelenési formájaként: testvéri beszélgetésnek.

Vigasztalásban az ember lehet eszköz, de vigaszt egyedül csak az Isten adhat, mert a szenvedés ugyanúgy az isteni titokzatosság része, mint az Élet maga. Csoda mindkettő! Csoda, hogy élünk, s csoda, hogy totális veszteségeink ellenére is még élhetünk... Bármennyire is igyekszünk megérteni az Életet - amit látunk -, s benne a sajátunkat - amit tapasztalunk -, ismeretünk mindvégig töredékes marad, hát akkor mennyire hiányos az ismeretünk az Istenről, akit nem csak mi, de soha senki nem látott még! Ami kapaszkodó lehet számunkra, az a jó reménység, a Gondviselésbe vetett őszinte hit!

Aki ezt a "tudást" bezárja szívébe, az képes vigasztalni másokat is, természetesen nem a perfekció ígéretével, hogy "Meglásd, minden újra rendben lesz!"- hiszen az idő kerekét visszaforgatni senki nem tudja -, de azáltal, hogy részesedő jelenlétével bizatást ad, megengedi, hogy általa is "történjék az Isten", s így a közösségben lassan szertefoszlik a veszteség legnagyobb terhe: a magány...

"A farizeus és a vámszedő" - ilyen egyszerű címe van ennek a jézusi példázatnak, ami az élet legbonyolultabb kérdését veti fel számunkra. Van is egy ilyen teológiai terminus technicus, egy sok mindent magába foglaló szakfogalom: coram Deo, vagyis Isten előtt. Lehetne tehát ennek a példázatnak a címe ez is: Isten színe előtt... a tömör üzenete pedig ez: az élet nem színpad, ne színészkedjetek!

Vannak sikeres emberek, akiknek látszólag minden "bejön" -, de valamiért mégsem boldogok. Aztán vannak olyanok is, akiknek sorsát nem irigyeljük, mert úgy érezzük, mi magunk képtelenek lennénk az ő terheikhez hasonlót elhordozni, aztán kiderül: bennük nagyobb az öröm, s az életkedv, mint bennünk...

Kína elhíresült "egyke-politikájának" következtében ma mintegy 35-37 millió fiatalember nem talál magának korban hozzáillő leányt, mert a lány magzatokat abortálták - tradicionálisan a fiú felelős az idős szülők eltartásáért -, no meg azokat a megfogant életeket is, akikért nem tudtak fizetni - mintegy 25ezer eurónak megfelelő "váltságdíjat". Eme lehetetlen, kommunista családpolitika miatt Kínában az elmúlt jó fél évszázadban kb. 400 millió abrotuszt végeztek el... Nos, szegény kínai fiúk igyekeznek még többet, még keményebben dolgozni, hogy saját lakásuk is legyen, enélkül ugyanis nem kellően attraktívak a társkereső piacon, ami nem csak Európában, Kínában is virágzik. Ott objektív okok miatt kezüket-lábukat törik, hogy házasodhassanak, itt Európa jobbik felében pedig messze jobbak az objektív életkörülmények, a szingli, független életnek mégis nagyobb az imázsa, mint a családinak.. Azt már ne is taglaljuk, hogy mindezt katasztrofális mértékben "támogatja" az alkohol és a drogfogyasztás...

Mai igénk két embert állít elénk: a társdalom perifériájára szorult vámszedőt, s egy farizeust. Mindkettő tudja a helyét. A farizeus az oltár közelébe tartozónak érzi magát, a vámszedő pedig szinte be sem mer lépni a templomba. Az egyik különbnek tartja magát, mert úgy hiszi Istennek tetsző életet él, a másik pedig méltatlannak találja magát arra, hogy közössége legyen Istennel... Ma is vannak farizeusok a keresztények között: Ők azok, akik, ha tesznek valamit, akkor embereknek akarnak megfelelni. Úgy kezelik az imaalkalmakat, mint a farizeus az utcasarkokat: azaz, mintha színpadok lennének! Könyörületesen játszanak mindaddig, amíg a többiek figyelik őket, azt kell mondanunk: a tömegnek játszanak. Igaz, hogy megtapsolják őket, de ez minden, amit kapnak.

Legyetek tehát különösen óvatosak, amikor megpróbáltok jók lenni, hogy ne csináljatok belőle színi előadást! Talán jó színház lenne, de az Isten, aki alkotott titeket, nem tapsolna...

"Semmi sincs ingyé' ezen a világon!"... "Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!" - ismerősek az efféle vulgárbölcsességek, melyeket az ősi "adok-kapok"-elv szült. Nos, a "valamit-valamiért" örök emberi rendezőelve még az Istennel való kapcsolatba is beleépült, s nehezen érti meg az átlagember, hogy az Isten-adta élet éppen attól olyan csodálatos és titokzatos, mert "ingyen" van! Nem lehet kifizetni, hiszen az értéke felbecsülhetetlen! Életet megfizetni csak élettel lehetne... Ha valakitől időt veszünk el, annak időt kellene visszaadnunk cserébe, amit természetesen nem tudunk megtenni, mert az idő urai nem mi vagyunk, hanem az Isten maga(!), legfeljebb pénzzel kárpótolhatjuk, megtoldva egy önigazoló hazugsággal: az idő pénz! Az időt persze lehet pénzben is mérni - sokan esnek ebbe az anyag-verembe, s válnak hívő létükre gyakorló materialistává -, de az idő sokkal több ennél, az idő minden, hiszen (még!) lehetőséget ad! Éppen ezért az idő ajándék, az Isten legnagyobb adománya!

Még sem élünk az idővel úgy, mintha azt Istentől kaptuk volna! Ha 168 órát kapok az ÚRtól, akkor Neki ugyanennyit kellene visszaadnom, de sokszor még azt az egy vasárnapi órácskát sem vagyunk képesek visszaadni a Teremtőnknek! (Minden más fontosabbnak tűnik, pedig amit nem vagyunk képesek odaajándékozni Neki, azt tulajdonképpen magunktól raboljuk el!) Igazi nagy bolondjai vagyunk az időnek, hiszen azt hisszük, ha elveszünk valamit az Istentől, azzal az egy órácskával, az imádságra "el nem pazarolt" néhány perccel közelebb jutunk az áhított célunkhoz: amikor már majd mindenre lesz időnk... Ilyen persze sosem lesz!

Mit fizessek az ÚRnak? Már a kérdésfelvetés is irritáló! Ki lehet-e fizetni az édesanyákat a sok-sok szeretetükért, amivel évtizedeken át körbeölelték gyermeküket? Aligha... Legfeljebb "megfizetni" lehet nekik, azaz visszaadni, ha hitvány anyák voltak! Ha egy édesanya nem áldozott időt gyermekére, akkor ne csodálkozzon, ha gyermeke sem fog felnőttkorában időt "áldozni" őreá...

AZ örökkévaló Istent sem lehet/kell kifizetni, mert Isten soha nem kötött szerződést velünk, nekünk éppen ezért nem is kell "teljesíteni"... Ő egyszerűen, szeretetből "csak" ajándékba adta az életünket, hogy kezdjünk vele azt, amit jónak látunk. Éppen ezért, ha valakit a titkokkal teli, csodálatos élet Istentől jövő ajándék-volta nem hat meg, azzal az "isten se tud mit kezdeni"... Pontosítva: Ő megengedi, hogy az ember az elfecsérelt életét azzal fizesse meg, ami mindenkinek a legdrágább: a saját életével!

Az utolsó ítélet/végső nap kérdése néhány száz évvel ezelőtt valóban komoly dilemmát okozott a keresztény világban élők számára, az emberek többsége igyekezett is "rettegéssel munkálni" üdvösségét. Ma az ún. keresztény világ (értsd: fehér-, vagy jóléti kultúrában élő átlag-embere) "tesz" az ilyen dolgokra, számára legfeljebb akkor válik ez fontossá, ha részlegesen le kell mondania vagy el kell hagynia ezt az élvezeti világot - betegség vagy öregedés okán. Ilyenkor hirtelen súlya lesz az eladdig megmosolygott szónak: üdvösség...

Nemcsak az egyház veszített vonzásából, de az Istenről alkotott képek/elképzelések is megkoptak az elmúlt 100-150 évben, idejét-múltnak tűnnek a dogmák, a hitelvek. Sokan a többé-kevésbé jól működő gyülekezeti közösségért, esetleg az Egyház még megmaradt társadalmi presztizséből fakadó, egy adott tisztség-, vagy státus-nyújtotta kapcsolati előnyeiért szimpatizálnak a keresztény életvitellel, de alig-alig azért, mert a személyes üdvösség kérdése létkérdés lenne... Az igazi egzisztenciális kihívást nem a halál utáni, hanem a halál előtti élet jelenti!

Amennyire meghatározta a középkor egyház-formálta kultúrája az általános világképet, olyannyira formálja korunkat a fősodrású média. Alábecsülni a technológia-nyújtotta indirekt, hatalmi érték-látás-befolyásolást - dőreség lenne... Bizony, hat a mobilitás varázsa: autó, (okos)telefon, internet - mind-mind az evilági élet sikerességének szolgálatában! Csak amikor elmarad a siker, amikor a várt eredmény helyett a kudarc szorongat, akkor kezdünk el igazán gondolkodni azon, mi is ennek az egésznek az értelme: "Hát az nem lehet, hogy csak az Élet Nagy Zsíroskenyerének majszolgatása jelentené az egyetlen lehetséges célt?!"

Végességünk akkor tudatosul bennünk igazán, amikor erőnk alaposan megfogyatkozik, s bár a fizikai elerőtlendésünket még valamilyen kisebb-nagyobb rekreációs programmal gyógyítani tudjuk, de a lelki megfáradásunkat már nem vagyunk képesek orvosolni... Fülig benne az életben, pörögve-nyüzsögve a történésekben, visszhangzik bennünk: de mi van az "odaáttal"? Van-e egyáltalán, s ha igen, akkor milyen? Ebbéli töprengéseinket aztán mindig felerősíti egy-egy veszteségünk is: egy barát, barátnő, kedves szomszéd vagy jó munkatárs, nemkülönben szerettünk halála.

Vannak pillanataink, amikor a valószerűtlen nagyon is valószerűnek tűnik, amikor a hihetetlen nagyon is hihető, amikor az eladdig lehetetlennek tartott az "igenis-lehetséges" ígéretét adja. Ebbe belekapaszkodunk, mert emberek vagyunk, teremtmények, Istenre szorult "hiány-lények". A vég fagyos vonzásában ki így, ki úgy, de beismeri: kell az Isten, mert nélküle nincs békesség, nincs megnyugvása a léleknek... s nincs üdvösség se.

...ezt mondja egy Saul-Pál. Tehát Pál véleménye/látása szerint az Isten "hagy minket" kísérteni...(igaz, erőnkön felül NEM!) hogy elkészítse a szabadulás útját is. Magyarul: engedi a kísértést, hogy megszabadíthasson! Akkor most: kísért a JóIsten? A kérdés nem mai, modern-embertől jövő, Krisztus követői között, már a kezdetektől izgalmas probléma-velvetésről van szó. Tény, hogy Pál teológiai álláspontja olykor alapvetően más, mint a többi apostolé - most is ezzel szembesülünk. Jakab apostol - az ÚR testvére(?) - ugyanis ezt írja levelében: "Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. (Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.)" Jak 1,13-14(15)

Valláslélektani tény, hogy az istenkép alapvetően befolyásolja az etikát. Példának vehetjük 5 Móz 20,10-17-et: "Ha egy város ostromára készülsz, szólítsd fel azt békés megadásra. Ha békés megadással válaszol, és megnyitja előtted kapuit, akkor legyen az egész benne lakó nép adófizető szolgáddá. De ha nem fogadja el a békét, hanem harcra kel veled, akkor zárd körül! És ha kezedbe adja Istened, az ÚR, akkor hányd kardélre a benne levő férfiakat mind. De a nőket, a gyermekeket, az állatokat és mindazt a zsákmányt, ami a városban van, vedd birtokodba, és élvezd az ellenségtől elvett zsákmányt, amit neked adott Istened, az ÚR. Így bánj mindazokkal a városokkal, amelyek igen messze esnek tőled, és nem az itt levő népek városai közül valók. De az itt lakó népek városaiban, amelyeket Istened, az ÚR ad neked örökségül, ne hagyj életben egy lelket sem! Irtsd ki őket mindenestül: a hettitákat, az emóriakat és a kánaániakat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat, ahogyan megparancsolta neked Istened, az ÚR;" vagy az ÚJszövetségből a Mt 26,52-ben a jézusi parancsot/ajánlást: "Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el."

Az is tény, hogy a mostanság - kb. 400 éve kezdődött - hangoztatott, de még a 20-21. században is nemegyszer sárba-tiport ún. "emberi jogokkal" még Luther Mártonunk sem találkozott, a Római Birodalomban erről szó sem lehetett, s természetesen az Ószövetség népe számára is ez ismeretlen jogi kategória volt! Ezért amikor egyik vallás a másik orra alá dörgöl ezt vagy azt, nos, ez enyhén szólva is nem "fair"... Azt viszont már nem csak lehet, de meg is kell említeni, hogy a harmadik évezredben már nem létezhet(!) alternatív etika, s nincs létjogosultsága olyan kultúrának, amely a rombolást, a pusztítást eszményíti! Persze azért maradjunk a realitás talaján! Ahogyan elméletben nincs két különböző jogrendszer a világban: egy a gazdagoknak, s egy a szegényeknek, a gyakorlatban mégis létezik az erősebb "jogérvényesítése" a gyengébb kárára! S ezen a helyzeten - úgy néz ki -, hogy már csak a valamikori világvége változtathat, mert az emberszívek jóllehet érzik, mi a szeretet igazsága, mégis minden generáció ugyanúgy belelép az önzés/öntörvényűség kelepcéjébe.

Isten tehát nem teszi próbára hitünket, mi magunk "tesztel(get)jük" a JóIstent, amikor el-eltérünk az Ő teremtettségbeli jó rendjétől, mert azt hisszük/gondoljuk: "megy ez nekünk egyedül is". A REND-etlenségnek azonban mindig következménye van, s az előállt rendezetlenség bizony nem a mindig-gonoszkodó Káosz műve, hanem egyszerűen csak: törvény. A látható világban ezt úgy hívjuk: hatás-ellenhatás, a lélek világában pedig helyénvalónak tartjuk - s irodalmian, őszintén szépek, s teljesek az "áldás/átok" kifejezések...

Isten teremtette ezt a világot... s itt álljunk is(!) meg egy pillanatra, mert ezután Pál apostolunk megint 'csak' a saját kultúrköréből hoz elő "bizonyító illusztrációkat gondolatai jobb megértéséhez... Ami természetesen nem baj, hiszen megvan ennek is a maga irodalmi értéke, csak a gond a gondolkodó harmadikévezredeleji keresztény ember számára, hogy faluvá zsugorodott Földünkön már nem lehet - szellemi téren meg különösen nem(!) - csak "monokultúrában" értelmezni a transzcendenciára vonatkozó kijelentéseket, mert akkor semmivel sem vagyunk különbek a kábult ezoterikusoknál, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy egyedül, csak ők az "igazság" kizárólagos birtokosai!

Az igazság azonban az, hogy a világ megtapasztalásának/megismerésének korlátái vannak - időben és térben egyaránt. Időben alig egy féltucat évtized, egy rövidke emberöltő áll rendelkezésünkre, hogy felfogjuk emberi létünket, térben pedig "csak" 13,5 milliárd fényévnyi távolságban gondolkodhatunk, hiszen innen érkezik hozzánk - jelenlegi ismereteink szerint a legtávolabbról - fény/sugárzás... Lehet, hogy ennél sokkal nagyobb az univerzum, még 20-30 milliárd fényévnyi távolsággal - vagy még többel(?) -, a gond egyedül megint csak az, hogy ezt akkor tudnánk bizonyíthatóan megtudni, ha 20-30 milliárd év múlva is élnénk még...

Nos, hamar belátható: időben és térben iszonyatosan behatárolt a létünk, s ha mégis szeretnénk önmagunk számára megnyugtató választ kapni a létünk lényegiségét érintő legfontosabb kérdésekre, akkor marad a hit útja: az egyik a istenhites, a másik a tudománnyal vegyített hitű út, hiszen ez utóbbi sem fedi teljes egészében a valóságot, csak annyira, amennyire sikerült az embernek az elmúlt évezredekben felépíteni tudományos világképét, ami sok mindent megmagyaráz, de értelemszerűen nem mindent. Eladdig ugyanis, amíg egy tudományos feltevés nem nyer egyértelmű bizonyítást csak elméletről beszélhetünk, s nem állíthatjuk, hogy márpedig ez vagy az így "működik", s ez lenne az utolsó és végső magyarázat!

Pálnak abban igaza van, hogy a világ a nem láthatókból állt elő, hiszen az elemi részecskék birodalmába igazán még csak most próbálunk betörni - lásd LHC! - (bár ő bizonnyal nem kvarkokra gondolt!), de a végső "létok" a teremtettség "létrejöttére" - végül is, maga a nem-látható ÚRIsten! Őt soha senki nem látta, de teremtett világának rendjében mindenki számára kinyilvánította Önmagát. (Ahogyan egy kultúra fejlettségére következtetni lehet az építményeiből ill. azoknak évezredes maradékából, ugyanúgy a teremtett világ értelmes vizsgálatán keresztül is "képet" alkothatunk annak Alkotójáról.) Ugyancsak Pál mondja erre: "Ennélfogva nincs mentségük!" Senkinek sincs... aki nem a teremtettség rendje szerint él, azaz nem vigyáz a teremtettségre, nem óvja/védi/ápolja azt, aki nem az Isten szeretetének naponkénti megélésére törekszik - annak csak egy lehetősége van: hordoznia kell a következményeket... Már itt ebben a földi világban, s hitünk szerint az 'odátban' is!

Az élet nem könnyű... talán éppen ezért választják sokan a könnyebbik utat, s élnek könnyelműen! Klasszikus igazság, hogy a gyermek fejlődésében az első hét év az anyáé, a második hét év az apáé, s harmadik hétéves ciklus - ez a legnehezebb/legkritikusabb időszaka a szülőknek, s a legizgalmasabb/legszebb a tinédzserből fiatal felnőtté válónak -, a hasonló korúaké. Ebben a harmadik szakaszban van a legkevesebb befolyása a szülőnek a gyermekére, s ha elrontották az első tizennégy évet, akkor a jó eséllyel választ magának a gyermek rossz társaságot... Enyhébb lefolyású esetben is ilyenkor hangzik el minden szülővé vált ajkáról a generációról-generációra megismétlődő, értetlenkedő kérdés: "De kire ütött ez a gyerek?" Amíg a szülő csak hírből ismeri a nevelési csődök következményeit, s még nem tapasztalta meg a saját bőrén milyen is az, amikor gyereke rácsapja az ajtót, addig még azt is elhiszi, hogy ő mindent jól csinált, de amikor a krízisjelek mutatkoznak, akkor minden egyik pillanatról a másikra megkérdőjeleződik.

Erkölcsi prédikációt tartani a tinédzser gyereknek, hasonló ahhoz, mintha az ember kosárba vizet akarna tölteni: átfolyik rajta minden, igaz egy darabig még csöpög belőle a víz, de fiatalság tavaszos szele hamar megszárítja! Ugyanakkor azt is tisztán kell látnia a szülőnek, hogy 10-15 percben nem lehet elmagyarázni senkinek, hogyan kell "emberként" élni ebben a világban... Az emberréválás (felelősséget is hordozni tudó emberré válás!) folyamat bizony 20-25 évig eltartó projekt, amit jól csak akkor tud csinálni az ember, ha kezdetektől, nem perfekten(!), de elég jól csinál mindent az ember-fia/-lánya... azaz: apaságunkban, anyaságunkban a gyerek elé éljük mindazon értékeket, mely értékek kiállják/kiállták az élet próbáit! A legnagyobb gond a mai társadalomban, hogy ezek a primér példák hiányoznak már a családban, s hogy aztán az ilyen családban felnövekedett gyermekek milyen társadalmat alkotnak - meg lehet nézni, külföldön éppen úgy, mint idehaza! Ha mindehhez hozzátesszük az aktuál(világ)politika mérhetetlen pofátlanságát, hogy a fiataloknak nem ad(!) munkát, teremt lehetőséget arra, hogy önmaguk kipróbálják... ennek következményei beláthatatlanok! Még mindig azt hiszik a hatalom-deformált vezetők, hogy az ideológia az átsegít a bajokon: ezért szítanak bizonyos erők gyűlölködést... pedig: "Aki kardot fog, kard által vész el!" - tanítja nekünk Jézus URunk.

Az ideológia nem segít, csak ront a helyzeten! Legyen az kommunista, materialista vagy éppen vallásos, a baj mindegyikkel az, hogy ideákat kerget... Ahogyan a házi feladat is csak akkor készül el, ha a nebuló nekilát, s megírja, ugyanúgy az élet is akkor működik rendesen, ha azt élik - az Isten örök rendelése szerint. A Teremtő törvényei pedig jók, mert azok mindig az életet, az egyént, s így a közösséget védik. Az a törvény, ami bizonyos kiváltságokat ad keveseknek - érdekes módon (értelemszerűen?) a többség rovására -, az nem törvény, hanem a bűn szaporodásának katalizátora! Így lehet, s kell megvizsgálni, mi az, ami az emberséget szolgálja, s mi az, ami az embertelenségnek, az elembertelenedésnek a melegágya... A hívő ember ezt teszi, s ezért engedelmeskedik inkább Istennek, mint embernek, mert az emberi törvények - ellentétben az Istenével -, sokszor hibásak, s olykor nem az életet védik, hanem azt lehetetlenítik el...

Sokan gondolják azt, ha Isten a szeretet Istene - márpedig az, ehhez nem férhet semmi kétség, hiszen Ő a Legfőbb Jó -, akkor teremtői szeretete által végül mindenkit üdvözít. A szeretet útjai ugyanolyan titokzatosak, mint az Élet maga, ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten azért "Isten", mert olyat is meg tud tenni, amit ember lehetetlennek tart. Az ÚRIsten nem úgy "gondolkodik", mint az ember. Mi "lehetséges/lehetetlen"-kategóriában látjuk a világot, s gondolkodunk róla, s így közelítjük meg az üdvösség problematikáját is.

Vannak, akik azt gondolják, hogy az Istent is automatizmusok vezérlik, mint az embert, de ez nem így van. Míg az ember tér és idő okán "függésben" van, eladdig az Isten nem, s amíg az ember csak álmodozik a szuverenitásról, az Isten pedig maga a Szuverenitás... Istennek tehát végtelen szeretetéből fakadóan nem szükséges, nem 'kötelező' mindenkit üdvözítenie, mivel őt nem köti az emberi 'logika', a szükségszerűség elve. Sokan 'kötnék így meg a JóIsten kezét', mintha a Mindenható mindent átölelő kegyeleme csak bizonyos dolgokra lenne képes: például mindenkit üdvözíteni... Jézus deklarálja, példázataiban különösen is: "a mi gondolataink, nem az Ő, nem az Isten gondolatai", mert azokban nem az történik, amit mi a 'józan ész' alapján várnánk. Ha jól belegondolunk - játsszunk el a lehetőséggel(!) -, ha mindenki üdvözülne, akkor az már nem is kegyelem lenne, hanem kegyetlenség az áldozatokkal szemben. De ez csak játék lenne a szavakkal?

Annyi bizonyos, hogy az élet az nem játék! Játszani kell az életet, de ha ezt nem vesszük 'halálosan komolyan - azaz nem tartjuk be a játékszabályokat -, akkor az nem lesz jó senkinek, s az öröm helyett csak üröm lesz benne! Fontos tudatosítani: az élet játéka nem azt jelenti, hogy játszunk el a lehetőségekkel, tékozoljuk el a talentumokat, de aztán ennek - az élményen túl -, semmi eredménye ne legyen! Éppen ezért mondja a Mester: "aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát", az számolhat a mennyországgal, aki pedig nem törekszik megcselekedni a jót, aki nem igyekszik istenképűségét megélni, mondván, hogy az ÚRIsten kegyelme majd a végén úgyis mindent elrendez, az ilyen ember nem hívő, hanem számító... Isten az üdvösséget az élet nyerteseinek készítette el, s nem pedig a nyerészkedőknek!

A történelem arra tanít, hogy a legkisebb hatalom is képes deformálni az embert... Sajnos, aki elé nem éltek emberséget - családban, iskolában, munkahelyen, aki a társdalomban mindig csak kitaszítottságot, az esélytelenséget éli meg -, az nagy valószínűséggel nem fog emberségesen gondolkodni, hiszen az ember szinte mindig emberi módon gondolkodik, azaz, amit kapott, azt igyekszik visszaadni: "Ha ti így, akkor én meg úgy!" -, s ehhez önigazoló ideológiát könnyen tud gyártani.

A történelem azonban arra is megtanít, hogy aki képes fölfelé nézni, s van készsége önmaga fölé hinni az Istent - s nem csak egy idealizált, torz istenképet bálványoz -, az a legnagyobb történelmi viharokban is meg tud állni egyenes derékkal, s nem torzul a "karaktere"...

Ma egy olyan világban élünk, ahol egy-két perc alatt kiderülhet az "igazság" minden "nagy emberről", de ugyanakkor a média hatalmával pillanatok alatt még a szentről is be lehet bizonyítani - a nem-gondolkodók számára(!) -, hogy az a bizonyos... akit, feddhetetlennek, példás életűnek mutatkozott, az tulajdonképpen maga az ördög... Régi hatalmi trükk, ha az egyik a másikat le akarja söpörni a politika színpadáról, akkor nem az ellenfél programját kritizálja, hanem a személyét támadja. A média bértollnokai ilyenkor előszeretettel nagyítják fel az általános emberi gyengeségeket, s írják meg "igazságaikat"... Csak a korrektség kedvéért: akik gerinctelenül kiszolgálnak egy igazságtalan társadalmi rendszert - akár a hatalmi hierarchia alján, akár annak a tetején pöffeszkednek is bársonyszékeikben -, azok között nagyságrendekkel több az alkoholista, a drogos, a korrupt, az elvált, züllött életű ember! A rendezettség/rendezetlenség az mindig egész embert érintő!

Ha valaki nem az Élet Istenére néz, Akinek rendje óvja-védi az embert is, annak a földi dolgok lesznek az "istenei", a legfontosabbak, melyek irányítják egész életét. Az ilyen ember - így volt ez Salamon király idejében is - aztán paráznákkal (maga a szó szövetségtörőt jelent!) barátkozik, s elpazarolja vagyonát... ez érvényes az anyagi megfoghatóra is, de a megfoghatatlanokra is, hiszen az ilyen ember a legnagyobb jutalmat veti el magától, hogy istenképű EMBER-ként élje le életét.

"Jó vagyok... na, ez az igazság!" Ugye ismerős ez a kijelentés? Az önmenedzselés modern tudományának lejáratott szlogenje ez. De hát ilyen ez a kor ez a mostani! Azt tanítják különféle kurzusokon, hogyan kell többnek látszódni, mint, ami valójában vagy... Az okot is megmondják: "El kell tudnod adni magadat a munkaerő-piacon!" Nem baj, ha úgy igazából nem is értesz hozzá, nem is érdekel, csak legyen róla papírod, hogy te az adott területen profi vagy. Így kerülnek be a önéletrajzba gyakorlatok, melyek a valóságban messze állnak a szakmaiságtól, tisztességesebb lenne beírni: aktatáska-, (bocsánat!) tablet-hordozója voltam "X" országban, "Y" multinacionális cég, "Z" felsővezetőjének...

Réges-régen, ha valaki valamilyen állást sikerrel meg akart pályázni, akkor leendő munkaadójának ajánlást illett vinne... Az már eleve fél kudarc volt, ha valaki csak azt tudta mondani: "Ajánlom magamat!" -, hiszen ez azt jelezte, a társadalom szövétnekében nincs olyan befolyásos jóakarója, aki ajánlást adhatott volna. Itt ebben az országban mindenki csak magáért vállal felelősséget - azért tartunk ott ahol(!) -, azért születnek ilyen idióta szavak is: mint "bevállal"... Persze, ha valakinek nem anyanyelve a magyar, akkor ez érthető is! Európa fejlett országai ezért is rettegnek a gazdasági menekültektől, hiszen most már tradíciója van a integrálódás sikertelenségének. A haza védelme a nyelv szereteténél kezdődik! Ha nem tudsz idegen nyelven kommunikálni, akkor nehezen érted meg milyen nagy ajándék az anyanyelved... (Csak zárójelben, apróbetűsen: Szomorú, hogy a nyelvismeret még mindig valami misztikus dolog, s igen sokan a diplomájuk mellé nem tudnak összehozni egy gyenge középfokú nyelvvizsgát sem!)

"Más dicsérjen téged, ne a szájad!" - int minket a közel háromezeréves Salamon-király-gyűjtötte bölcsesség. Ez azt jelenti, hogy sem akkor, sem ma, nem az számít/számított, hogyan prezentálod magadat, hanem az, hogy mit cselekszel. A szavaidat fedik-e cselekedeteid? Míg a boldog békeidőkben nagyapáink bölcsessége. "A pénznek a bankban a helye!" általános életvezetési tanácsnak bizonyult, manapság ötször is illik meggondolni, ki mit csinál a pénzecskéjével, hiszen mindegy melyik bankba teszi, mindenütt elértéktelenedik... Luther Márton nagy teológus volt, de nem volt nagy közgazdász... Ő azt írta, "Az a pénz, aminek az apja és anyja is pénz volt, az nem jó pénz!" A pénz mögött nem tőzsdei spekuláció, hanem munka kell hogy álljon! (Napokban olvasom, hogy az európai fiatalok egynegyede munkanélküli... Ez az egész szisztéma, ami most van, tehát egy ember életének legjobban terhelhető szakaszát, a fiatalkort kárhoztatja a semmittevésre!) Ez nem etikus, ez nem Istentől való dolog...

Jézus URunk sem arra tanítja hallgatóságát, hogy szájaljátok szerte a világban a JóIstent, hanem azt, hogy "tartsátok meg mindazt, a mit én parancsoltam néktek". Tanítani egyféleképpen lehet eredményesen: jó példával kell elöljárni: munkában éppen úgy, mint a magánéletben... Az életet - s megint egy fülsértő szó - nem "lekommunikálni" kell, hanem megélni: Istenben, s Istenért...

Ki ne ismerné az agresszív reklámszöveget? - ami tulajdonképpen azt akarja mondani: én bizony használom az eszemet! A híres descartesi mondás: "Cogito ergo sum!" azt (is) állítja: gondolkodván létezünk. Azt is mondhatnók erre: aki nem gondolkodik, az nincs is, azaz nem él... Habakuk próféta írja (2,2) az igaz ember hite által él, de ugyanezt tanítja Jézus URunk is: "aki hisz, annak örök élete van" ill., "aki hisz, ha meghal is él"...

A gondolkodás tehát valami csodálatos dolog! Gondolataink által kerülhetünk közelebb egymástól vagy távolodhatunk el a közösségtől, s gondolataink nélkül érzéseinket sem tudnánk megosztani tőlünk távol levő szeretteinkkel, barátainkkal. Az a kérdést, hogy "Miért van mégis ennyi látszólag nem-gondolkodó ember ezen a Földön?" akkor szoktuk feltenni, amikor újra és újra megtapasztaljuk az eseményekben, hogy az ember semmit nem tanult a múltjából - talán mert nem ismeri(?) -, s elköveti ugyanazokat a hibákat, amiket már apja, nagyapja és dédapja is elkövetett...

Ezek a józanságtól távol álló cselekedetek ott vannak a nagy történelemi mozgásokban, a családok életében és felfedezhetők a párkapcsolatok minőségének romlásában is! A nagy politikában ugyanúgy gyártják az ellenségképeket, mint korábban - csak sokkal ravaszabbul, a media családi intimitásba is befurakodó hatalmán keresztül - a családok életmintáját többnyire ugyanúgy követik az utódok, mint korábban - ahol apuka alkoholista volt, s erőszakkal oldotta meg a konfliktust, ott a gyermek is hasonlóképpen reagál a stresszre; s míg korábban a házassági krízist válással oldották meg, manapság már "nem is törik kezüket-lábukat", hogy házasságot kössenek... Ha igen, akkor csak jóval későbben, nem számolva azzal, hogy a 10-15 éves késést - mert hogy rendelt ideje van mindennek(!) -, sosem lehet behozni...

Amit egyszer megeszünk, azt még egyszer nem kívánjuk megenni... Ha elkövettünk egy életvezetési hibát, aminek következménye nagyon fájt, azt még egyszer nem akarjuk elkövetni, de ez csak akkor lehetséges, ha használjunk a józan eszünket, s tanulunk hibáinkból! Az ostoba azért ostoba, mert soha nem magában keresi a hibát, hanem mindig másban, nem a dolgokhoz való személyes hozzáállásában látja az alapvető okot, hanem a körülmények "szerencsétlen" együttállásában. Az, hogy mi jó, s mi nem, egyedül az Isten tudja, hiszen lehet valami rövidtávon jó, de hosszútávon rossz - s ez áll fordítva is(!) -, de éppen ezért van szükségünk a hitre... A hívő ember ugyanis belesimul Isten gondviselő akaratába, s "tudja", hogy az Ő kegyelme a rosszból is jót fog előhozni...

Egy párkapcsolat soha nem működik zökkenőmentesen, de jónak mondható, ha halad a cél felé... A cél pedig nem más, mint a kapcsolat fejlődésének biztosítása egymás számára - kiegészítő módon. Ahogyan a viharban nem fejlődhet egy növény, úgy jégesős-tornádós együttélésben sem alakulhat pozitívan férfi és nő kapcsolata. Ez a nyilvánvaló igazság mintha mégsem lenne magától értődő! Pedig csakis a rendszeres napsütés és éltető csendes eső növeli, emeli, s teszi majd terhelhetővé és gyümölcsözővé a kapcsolatot.

A nagy kérdés persze mindig: "Na, de hogyan?" Ahogyan Isten is a világot szavával hívta létre, úgy két ember kapcsolatának "új világát" is a szó teremti meg. Isten a világot szeretetből alkotta meg, s a párkapcsolat is csak akkor tartós, ha az nem a kölcsönös előnyökre, hanem a szeretetre épül. A "kölcsönös előnyök"-logikája kiválóan működik egy szerződésben - ha a felek betartják vállalt kötelezettségeiket -, de férfi és nő közös útja nem szerződéses-, hanem szövetség-alapú! Legalábbis ideális esetben... Mert akik tehetik, manapság bátran élnek a házassági szerződés-adta "lehetőségekkel"... az egy másik kérdés, hogy mennyire építi a bizalmat a paragrafusos bizalmatlanság, hiszen egy családi ház megterveztetésekor nem szoktok hozzá rögtön kérni a bontási tervet is...

S mit jelent a "háztető sarkán" lakni? Az abszurd kép azt a lehetetlen perspektíva-nélküli, krízis-helyzetet mutatja, amikor nincs hová lépni - legfeljebb a levegőbe(!) -, amikor is látjuk a távlatot, de a mélységet is, ami elválaszt tőle. Amikor pedig valaki inkább a háztető sarkán érzi jobban magát, mint a párjával... az maga a totális egyedüllét, az otthontalanság. Pedig "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" (Tamási Áron).

Úgy néz ki, hogy a modern ember elfelejtette, hogy a védelmet, az elrejtettséget nem a méteres betonfalak adják, hanem a másik ember elfogadó, segítő jelenléte. Építhetünk erős várakat, de "a földi sátorunk végül elbomol"... mert minden csak ideiglenes, néhány évtizedre (70-80 esztendő?) kaptuk, s jól akkor élünk vele, ha meglátjuk: ajándékba kaptuk. Szomorúnak tűnhet, de a kő, de még a rozsdásodó autó és túlél minket... a fröccsentett műanyag vackainkat már ne is említsük! A hívő ember ezért nem a múlandóba, hanem az Örökbe veti bizalmát, s ezért a legőszintébb, legmélyebb, legintimebb kapcsolatát választott társával is az Isten előtt éli, s így jó reménysége lehet arra, hogy az nem csak sikeres lesz, de bizonnyal sok-sok áldás is fakad belőle...