A demokrácia alapja a többségi akarat. Maga a szó a görög "démosz-kradzó"-ra, vagyis "népkiáltás"-ra vezethető vissza, tehát kifejezője annak, mint is kíván a nép. S mit kíván az istenadta nép? Hát kenyeret és cirkuszt... Panem et circenses! - ahogyan a latin közmondás tartja. "Kenyeret és cirkuszt" - ezt adj a népnek, és akkor minden működik, azt csinálsz vele, amit akarsz. Az antik római bölcsesség szerint az uralkodó hatalom, a politikacsinálás sarkalatos tétele ilyen egyszerű. Mindig...

Ma is... A globális szórakoztatás államilag támogatott formája aztán, iszonyú következményeket eredményez. Túl azon, hogy tömegeket zülleszt az akarat nélküli bábok szintjére, hogy figyelmüket elterelje az aktuális, és egyre égetőbb gondokról. A profithajhászok gátlástalansága megbocsáthatatlan tragédiákat eredményez: a munkahelyek módszeres megszüntetése, az egészségügy módszeres szétverése, ebből következően a depresszió és a pánikbetegség, széleskörű elterjedése...

Legnagyobb felelősség, ott terheli a mindenkori hatalmat, ahol felszámolja a hagyományokat és ez a nagyváros. Soha nem fordulhatott elő hasonló tragédia egy szüreti, vagy farsangi bálon. Nem fordulhatott elő, mert ott, a megfontolt idősebbek, és a vehemens fiatalok együtt szórakoztak. Nem maradhatott észrevétlen az erkölcstelen magatartás, a garázda viselkedés, ezeket a jelenlévő tapasztaltabb emberek, csírájukban fojtották el. S ha mégis duhajkodás kerekedett - annak célja nem a másik kíméletlen, csoportos agyonverése volt...

Ma másképpen alakulnak a dolgok. A hazug liberalizmus kiáltása győzött... Ez az irányzat, arról próbálja meggyőzni az embereket, hogy mindent szabad: nem elítélendő az erkölcstelenség, a rejtve maradhat még a kábítószer használat is. Azt hirdeti, hogy minden korlátozás, a szülők, vagy idősebb emberek részéről, a fiatalság identitásának, személyes szabadságának jogtalan korlátozása...

Nagyhétben vagyunk... Tragikusan pergő események liturgikus koreográfiájának segítségével elmélkedhettünk ezekben a napokban életről és halálról, emberi természetünkről, no meg húsvét misztériumáról. A nagyhétbe belesűrűsödött események az emberi gyarlóságok teljes tárházát mutatják: vetélkedés és veszekedés az utolsó vacsora előtt, Jézus magánya a Gecsemáné-kertben, s a tagadás elfutásai... olyan méltatlan ez azzal szemben, Aki rövid hároméves szeretett tanításával kiforgatta sarkaiból a világot!

Senki nem akadt, aki kiállt volna Jézus mellett? A szolidaritásnak még csak a halvány jelét sem mutatták - még az a Péter is átkozódva "menti a bőrét", aki a halálba is követni akarta Mesterét. Mi történt a kiválasztott tizenkettővel is? ...Itt más erők irányítják az eseményeket, itt próféciák teljesednek be: "Megverem a pásztort, s szétszéled a nyáj!" Itt nem lehet emberi erőket magasztalni, ez más vonatkoztatási rendszer. Amikor hatalmasságok és erősségek súrlódnak egymással, akkor az ember csak csodálkozó nézője lehet az eseményeknek... Vagy mégse?

Az ószövetségi ember még csak a horizontig látott, gondolatai mégis a Végtelen Isten körül repdestek, ma modern embere milliárd fényévnyi távolságokban kutathatja a galaxisokat, gondolatai azonban önmaga körül keringenek - csak. Jób számára nem volt kérdés, hogy a világ közepe az Isten, a ma embere pedig nem kérdezi, van-e Isten, mert úgy hiszi - végessége ellenére is -, hogy ő maga az...

Tény, hogy kitágult a világ, s ezzel együtt a Földünk zsugorodott. Pár száz évvel ezelőtt istentelen pogánynak vallották a másvallásúakat, mára pedig nyilvánvalóvá vált: elengedhetetlen a párbeszéd, kötelező az együttműködés, hiszen az Isten - végül is: EGY! Az emberiség nagy egymára-találása azonban nem kedvez jónéhány érdekkörnek, akik szívesen szítják a konfliktusokat, terjesztik a médiában az ellenségképeket, hiszen a háborús konfliktusok nem csak a hadiiparnak kedveznek, de gazdaságosabb hatalmi erővel elvenni azt, amiért egyébként súlyos dollármilliárdokat kellene fizetni - lásd olaj! S ha már fosszilis energiahordozók... Aki számára nem ismeretlenek Hetesi Zsolt tanár úr http://astro.elte.hu/~hetesizs/ kitermelhető energiahordozóink végességéről alkotott nézetei, annak figyelmébe ajánlom őt! Érdemes nézeteit komolyan átgondolni, jóllehet az adatok, amikből ő maga is érvel/dolgozik olyan frissek, hogy emiatt még kevesen hisznek neki... pedig a korszak, amiről beszél, hamarabb elközeleg, mint gondolnánk...

A Föld, amin élünk porszemnyinél is kisebb az univerzumhoz képest... A tudomány szerint véletlenül alakult ki az élet a Földön, hiszen véletlenül lakunk a tejútrendszerünk ún. habilitációs zónájában, véletlenül pont megfelelő távolságban a Naptól, s véletlenül van elektromágnesen tere is a Földnek, ami megvéd minket a Nap káros sugaraitól... a véletleneket lehetne napestig sorolni. De ha mindez tényleg csak a szerencsén múlott, akkor nemde örülni kellene minden egyes pillanatunkban annak, hogy létezünk? Nemde minden nap óriási ünnepségeket kellene rendeznünk szerte a világban, hogy élhetünk ezen a bolygón?

S nem... perlekedik az ember, hogy miért olyan a világ, amilyen, s nem veszi közben észre, hogy az embertől olyan, amilyen! Szeretett rendszeres-teológiai professzorom mondta: "Ha nem lenne ember ezen a Földön, akkor a Föld valóságos paradicsom lenne..." Pedig Isten nem perlekedésre teremtett minket, hanem hálaadásra. Arra, hogy végességünkben boldogan megéljük az Ő Végtelen irgalmát, megtartó kegyelmét. Vitatkozni azon, hogy Isten miért ilyennek teremtette a világot - nem sok értelme van, s általában azok teszik ezt, akik nem ismerik részleteiben! A balga ember a felületes csillogás nézi, az okos a mélyen fekvő dolgokat kutatja... A hívő ember pedig nem csak keresi a szépséget, a jóságot, de munkálkodik is érte - hálából, hogy élhet Isten képmásaként ezen a Földön...

Pál apostol óta sokat változott a világ -, annyiban persze nem, hogy dolgozni ma is kell. Az egy másik kérdés, hogy a tőzsdei spekuláció, a mindennemű ügyeskedés - amiknek az árát mindig a másik ember vagy a közösség fizeti meg -, sajnos a munka rangjára emelkedett. A lopás, a felebarát megkárosítása egyáltalán nem munka, s a kizsákmányolás közvetlen vagy közvetett segítése - lásd tisztességtelenül kicsiny bérek(!) mesterségesen alacsony szinten tartása - csak az evolúció-hitűek szerint - "Győzzön a jobbik, hadd hulljon a férgese!"-alapon - helyénvaló, de ez nem az ÚRIsten eredeti akaratát tükrözik, hanem az ember csillapíthatatlannak tűnő mohóságát, bírhatnámságát, gonoszságát jelzik.

Modern civilizációnkban a fiatalok háromnegyede(!), a középkorúak munkaképes részének több mint fele(!) nem azt csinálja, amit szeretne, vagyis kényszerpályán van! Nem csoda hát, ha az alkotást ki-, s meg nem élt emberek a fogyasztás kábulatába menekülnek, s a munkát pedig szükséges rossznak tartják, aminek terhét - így vagy úgy -, de el kell hordozni. Jóllehet a párválasztás mellett a végzendő munka (hiszen a kenyeret ingyen nem adják) alapvetően meghatározza az ember életének tartalmasságát, kellő figyelmet mégsem szentelnek neki. Az nyomós érvek többnyire a "No, de mit kapok érte?"-re kérdés körül csoportosulnak, pedig a szívvel-lélekkel végzett munka nem csak örömet okoz, de az ún. "jól-vagyok"-hormonok még az egészségünket is őrzik.
Kevesen tudják, hogy a gyomortükrözés úttörői a Japánok voltak, hiszen náluk a depresszió is sokáig ismeretlen fogalom volt, sőt fel sem vetődhetett a feudális-, kollektivista- kapcsolatrendszerükben, hogy a szalag mellett 10-12 órában(!) dolgozva az összeszorult gyomor esetleg a "speciális munkaaerkölcs" következménye...

Az ÚRIsten az embert alkotó munkára teremtette, s az emberi teljesítőképességnek - hiszen testben vagyunk(!) -, határt szabott. Bio-gazdálkodással foglakozó szakember mesélte el, hogy egy ló legfeljebb napi 6 órát dolgozik "szépen" - utána makrancoskodik, illetve nagyobb eséllyel sérül le! Az ember pedig 8-12 órát is dolgozik!!! A kérdés nagyon is gyakorlati és akadémikus szintig is visszhangzik: Állat-e az ember?

Gyerekkorom egyik delegációs mondata így hangzott Édesapám ajkáról: "Fiam, ha valamit csinálsz, úgy csináld, hogy ne sírjon vissza!" Fiatalemberként, II. Világháború utáni ínséges kommunista-vezérelte idők hiánygazdálkodását is megélve az élet minden területén, gyaníthatóan, meglehetett Édesapám tapasztalata... mit is jelentett a hitvány munka! Ha valaki a munkáját lelketlenül végzi, az nem csak egyszeri csapás, hanem újra és újra visszatérő átok, s ugyanígy, az ÚRnak szentelt, jó lelkiismerettel végzett pedig áldás!

Protestáns őseink munkaetikája példaértékű lehetne a ma embere számára! A lelkiismeretes munka nem csak meg- és eltartja az embert, de ki is emeli az anyagvilágból, hiszen az alkotás élményével gazdagít. Lutherünk szerint: "Ha szolgálóleány Katinka szépen felsöpri az udvart - az is imádság!" S ezzel a kijelentésével nem egyszerűen a munkát dicséri, hanem Teremtő Isten jó rendjét dicsőíti!

Amióta világ a világ, az emberek sokat áldoznak arra, hogy szabaduljanak testi nyavajáiktól. Soha annyira nem volt sikeres a gyógyszer-ipar, mint a huszadik század második felétől kezdődő időszakban. Az igazság az, hogy nemcsak a fegyvergyártás jó üzlet, a gyógyszergyártás is az. Az igazság az, hogy az üzletet soha nem a segítő szándék, hanem a profit vezérli! De az is az igazsághoz tartozik, hogy az emberek még az életüknél, az egészségüknélis fontosabbnak tartják a saját igazukat... Óriási pénzeket képesek feláldozni igazuk vagy vélt igazuk ügyvédi képviseletére, sőt az emberek - ha arról van szó - képesek igazukért, meggyőződésükért az életüket is áldozni...

Pál apostol az igazság megismerésének fontosságáról szól - s jól teszi. Az embernek egyszer meg kell ismernie az igazságot: még Pál apostolról is, aki az újszövetség 27 iratából tizenhármat mondhat magáénak! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Saul nem csak rabbinikusan gondolkodott, rabbinak tanult Gamálielnél - kora leghíresebb, legtudósabb rabbijánál -, de ő maga is rabbi lett. Ezzel a fiatalos hivatástudattal kezdi kíméletlenül üldözni Jézus követőit, mígnem számára is kiderül a damaszkuszi úton az igazság: kicsoda is valójában ez a Názáreti Jézus... Élete megfordul (ez mondjuk pálfordulásnak), és innentől kezdve római nevét, a Paulust használja.

Azért kutyából nem lesz egykönnyen szalonna, vagy ahogyan a német közmondás mondja: "die Katze lässt das Mausen nicht", vagyis "a macska nem engedi az egeret", így Pál apostol sem tud egykönnyen szabadulni múltjától, s érvelésrendszerében bizony elég gyakran kivehetőek farizeusi neveltetésének hatásai: "Az asszony csendben tanuljon, teljes alázatossággal. A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendben. Mert Ádám teremtetett először, Éva csak azután, és nem Ádámot vezette tévútra a kísértő, hanem az asszonyt, és ő esett bűnbe." - 11-14. versek. Az igazság az, hogy Pál apostol kijelentései bizony nem mondhatóak "nőbarátnak", sőt...

Az igazság az, hogy minden embernek mindent újra kell gondolnia és értelmeznie, nem csak a Biblia, de a világ dolgait illetően is. Ha nincs újragondolás, akkor nem lettek volna szentek a katolikus egyházban, s nem lettek volna reformátoraink, akik vissza-visszaterelgették volna az eltévedt főpásztorokat... Ha ezt az újraátgondolást megtagadja egy generáció, akkor ifjúságát, s az élet értelmét tagadja meg. Az az ún. "kultúra", amit posztmodern kultúrának neveznek (1970-es évek kezdete óta tart) el akarja elhitetni az emberekkel, hogy úgyis minden mindegy, csakis egy valaminek van értelme, az pedig az "itt és most" pillanatos élménye. Ezért szűkülnek be aztán közösségek (lásd fundamentalizmus), ezért a közömbösség ("nem érdekel"-szindróma), s ezért üresednek Európában oly veszésen a templomaink... Az igazság azonban az, hogy az ember nem erre az individuális őrjöngésre teremtetett, hanem a közösségbe, közösségre, a közösségért...

Az igazság az, hogy Krisztus URunktól sok-sok mindent negtanulhatunk: azt pl., hogy az erőszak erőszakot szül, mert kard által vész el az, aki kardot fog... megtanulhatjuk azt is, hogy "hiába nyeri meg valaki az egész világot", annak semmi hozadéka nincs, ha közben lelkében kárt vall... eltanulhatjuk Tőle, hogy az Isten szereteténél nincs nagyobb dolog ezen a világon, s hogy a szeretet sok bűnt elfedez. Az igazság az, hogy sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak, s az is az igazsághoz tartozik, hogy helyetted senki nem dönthet, a választ egyedül csak Te adhatod meg Istennek... Aki felvállalja a hitnek ezt a bátorságát, azt nem hagyja cserben az Isten, mert Ő is válaszol - s mivel Ő Mindenható Isten, ezért a csendben is tud beszélni hozzánk...

Jól jön a buzdítás... amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett, akkor különösen is! A körülmények azonban - egyelőre - még nem a tanítványokat szorongatják, csak a Mestert. Mennyei és földi dimenziók súrlódásának tanúi lehetnének a tanítványok -, ha el nem alusznak, de kivétel nélkül mély álomba zuhan mindegyik.

Ha valaki nem érti, mi történik a színpadon, filmben, könyvben - túlontúl magasak az összefüggések -, akkor elalszik rajta, álomba zuhan. Ismerős érzés ez mindenkinek, amikor küzdünk az álmossággal: unalmas előadásokon, elnyújtott, semmit nem mondó beszédek alatt "bele--belebólintunk" az álomvilágba... Gyakran megtörténik aztán, hogy így a legjobb részekről marad le az ember, s ha riadtan felébredünk, néhány pillanatig keressük, melyik világban is vagyunk - az álomvilágban vagy a valósban?

Az álmot régidők óta "kishalálnak" az elmúlás előízének tartották. Aki alszik, az nem él, aki pedig ébren van ugyan, de álomvilágot képzel maga köré, az is halott. Így érthető a jézusi mondás: "Hadd, temessék el a halottak a halottaikat!" Aki Istent nem tartja valóságnak, az tulajdonképpen a maga álomvilágban él, hiszen Isten nem más, mint maga a Valóság, a Legfőbb REND, a kozmikus perfekció (kozmosz=rendezett világ).

"Átaludni az életet" azt jelenti: tudatosság nélkül élni azt. Nem felismerni a Teremtő Isten nagyságát, szeretetének naponkénti gondviselő kegyelmét - végzetes hiba. Az ember itt a földi létében az idő, a tér s az anyag bezártságában éli le nevetségesen rövidke életét, de Isten ebben a véges életünkben is ki akarja nyilvánítani, hogy Ő a Végtelen Szeretet... A reménységünk szerinti mennyei, végtelen létezésünkben pedig bizonnyal ugyanezt akarja megismertetni nekünk, csak alapvetően más, emberi szemmel itt a földön soha meg nem látható isteni titkainak megláttatása által.

Imádkozni, szemlélődni, el-elgondolkodni ebben a földi világban az Isten kegyelme által, az Ő végtelen kegyelméről - kiváltság. Sokan mégsem élnek vele, pedig tehetnék... A kísértés ma is nagy, hogy a körülmények álomba szédítsenek minket, ezért jobban igyekeznünk kellene (illene) imádkozó életünk megjavításán... Nekünk oly sokszor túlontúl gyötrelmesnek tűnik ez a földi élet, pedig az evangélium arra tanít minket, hogy van, Aki minden kínunkat magara vette, s ezért személyes küzdelmünk nem reménytelen...

Érdekes, különleges világ ez a mostani! Írni-olvasni nem tudó vagy funkcionális analfabéták kezében csillog a legújabb csúcstechnológiás "okos-telefon" - tudományos-technikai forradalomról beszélünk az elmúlt fél évszázadban -, s közben tömegek fordulnak el a tudománytól. Nemcsak mérnökökből, technikusokból van egyre nagyobb hiány, de egyre kevesebb azoknak a száma, akikre azt lehet mondani, hogy megvan nekik az a bizonyos "józan-paraszti"... mely fogalom évszázadokon át a túlélési képesség szinonimája is volt egyben. Aki ugyanis gondol a holnapra, az már ma elveti a magot! Az emberek nagy része azonban nem tud józanul gondolkodni, s ezért a mában a jövőt próbálja álmodni - a lezárt, megmásíthatatlan múlt segítségével... ez persze már önmagában is ellentmondás!

Az, hogy az ószövetség idejében az ún. "halottlátók" mesterségét "tudomány"-nak vélték, az gyaníthatóan a halál, az elmúlás misztikájának tudható be, de hogy ebben a mostani korunkban is így - vagy még inkább így - van, ez már nehezebben érthető. Pedig egy mai, európai modern államban (Németország) csak az adó-számmal(!) rendelkező jósok/jósnők száma (mintegy negyedmillió!) bizony több, mint az összes egyházi személy (pap, lelkész, prédikátor, rabbi, imám) egész Németország területén! Nyilvánvaló, hogy sokan adószám nélkül, de pénzért nyújtják "szolgáltatásaikat", s bőven akadnak, akik csak úgy hobbi-alapon "segítenek" másokon... A tények magukért beszélnek: azért van ez így, mert igény van rá!

Az az ember, aki nem emberekben reménykedik, hanem Istenben bízik, nagyon jól tudja, hogy az Isten azért az élők Istene, mert Ő az Élet adója. Ő a világosság, s a világosságnak nem sok köze van a sötétséghez... Aki a törvényre (értsd: Isten rendje) figyel, az nem a múltban turkál, hanem döntéseivel a jobb jövőt munkálja. A hívő ember tudja, hogy szebb és jobb csak akkor lesz a holnapután, ha a mában meghozott döntések Isten előtti felelősséggel történnek, s a kitűzött célok elérése csak etikus módon lehetséges! Ha így gondolkodna, ha nem is minden ember, de az embervilág jelentős része, akkor más lenne ez a világ... Charlie Chaplin mondta egyszer: "Csak úgy lenne szabad filmet csinálni, hogy a rendezők tudatában lennének azzal, hogy filmjeiket az utolsó ítéletkor újra levetítik majd..."

A mozgókép-kultúra alapvető befolyással bír a mai ember életében - jól tudják ezt a világ hatalmasai, ezért is tartják kezükben a médiát -, s a dolgok jelen állását tekintve sajnos elég jó úton haladunk afelé, hogy egyre kevesebb legyen azoknak a száma, akik tudatosan vezetik életüket. Aki képtelen (jó!)döntéseket hozni életében az, ezek után is ilyen "érdekes" helyeken keresi élete gondjainak megoldását. Az persze előre megjósolható, hogy mi történik akkor, ha "vak vezet világtalant", de az evangélium pontosan arról szól, hogy életünkről, jövőnkről mi magunk - minden egyes napon, amíg áll ez a világ - dönthetünk, ha hiszünk az Élet Istenének szavában!

Szenvedések közepette is (meg)látni Istent - a gondviselés-hit koronája... Kevesek kiváltsága ez, a szentek EGY-ügyűségének nem mindennapi ajándéka. A szenvedésben ugyanis az átlag-ember - persze ilyen ún. átlag-ember nem létezik, legfeljebb általános magatartást tanúsító - elfordul Teremtőjétől. A nagyon nagy szenvedés aztán közel viszi az embert Alkotójához, a nagyon nagy jólét pedig általában eltávolít. Nincs nagyobb kísértés a nélkülözésnél, s nincs veszélyesebb a kevély szívnél!

Jób - ez az irodalmi figura, hiszen egy bölcsességirodalmi kitalált személyről van szó - azt a hitet személyesíti meg, mely hit túllát a testiség horizontján. A komolyan hívő ember számára ugyanis nem a látható test számít, hanem a láthatatlan dolgok: legelőször is az Isten, Aki benne van mindenben. Ő ugyanis ott is jelen van, ahol, mi a semmit gondoljuk, s "Ő történik" ott is, ahol mi véletlent hiszünk, s független, előre nem látható körülményeket vélünk látni. Isten megvilágíthat minket a sötétséggel is, s Ő adhat a hiányon keresztül is! Ezért is mindenható a Mindenható!

A jóbi hit szerint Isten az, aki kivált/megvált a nyomorúságtól, hiszen a testben levés az nem csak öröm, de egyben bánat is. Sok idős ember panaszkodta már el, hogy van jó is az életvégi rosszban, mert az ember legalább nem kapaszkodik foggal-körömmel ebbe az anyagvilágba! S valóban, mire az ember leéli a többnyire hiábavalósággal teli 70-80 esztendőt, eladdig annyi igazságtalanságot, fájdalmaz és szomorúságot tapasztal, hogy sokszor már elege van ebből a "szép világból", s (el)vágyakozik egy hite szerint jobb(!)-ba...

Sokszor mosolygok azokon a keresztény testvéreimen, akik a "Szent Szellemet" idézgetik, s győzködni próbálnak, hogy a bizony három rész van az emberben: test, lélek és persze szellem. Nos, számomra már az is probléma, hogy a testit külön tudjam választani a lelkitől! Melyik rész akarta/kívánta bennem ezt vagy azt? A testem vagy a lelkem?... A válasz nem is olyan egyértelmű, de hát elfogadom, hogy bennem lehet a hiba, s a szellemi fejlődésnek még nem állok azon a szintjén, hogy ezeket a dolgokat biztonsággal, perfekcióval külön tudjam választani... S ha valaki azt gondolja, hogy bántani akarom ezeket a keresztény, hívő embereket, annak újbóli elolvasásra ajánlom Jób könyvét! Ez könyv ugyanis a maga egészében próbál választ adni az emberlét egyetemes szenvedés-problémájára az istenfélő Jób történetén keresztül -, de ez mégsem sikerül, nem sikerülhet...

Soha nem is fog sikerülni, mert a szenvedés, a szeretettel együtt az Isteni titokzatosság része, amit csak hittel befogadni lehet és egy életen át hordozva forgathatjuk szívünkben, de megérteni soha nem leszünk képesek... Amikor pedig már érteni is fogjuk, az már nem ebben a világban, hanem abban másikban lesz, ami felé tartunk egész életünkben!

"Habemus papam!"(?)

"Van pápánk!" - járta körbe a világot a hír - most a másodperc törtrésze alatt, köszönhetően a híradástechnika modern csodáinak - immáron 266-dik alkalommal. Rómának ugyanis tegnaptól új püspöke van, a világ katolikusságának pedig egy új vezetője: Ferenc pápa. A híradások természetesen nagy media-visszhanggal közlik a tényt: Krisztus "hivatalos" földi helytartójának (Vicarius Christi) a 115 bíborosból álló misztikus pápaválasztó testülete, a konklávé Jorge Mario Bergoglio-t választotta.

Ő az új Szentatya... A szó eredeti értelmében Papája a kereszténység kicsivel több mint felének, mintegy 1,1-1,2 milliárd hívőnek. Jelen pillanatban azonban két "apukája" van a katolikus Egyháznak -, ami ugyan már korábban is megtörtént az egyháztörténelemben, csak akkor az nyíltan hatalmi harc eredménye volt -, most azonban gyaníthatóan a józanság játszott nagyobb szerepet abban, hogy XVI. Benedek pápa nyugállományba vonult. Fontos megjegyezni, hogy a kereszténység másik felének - ortodoxok és protestánsok közel egymilliós táborának a pápa nem Krisztus földi helytartója, csak a Vatikán-állam, a "Szentszék" első embere...

Jóllehet a pápa magát szívesen nevezi az "emberiség nagykövetének", s a krisztusi etika kizárólagos közvetítőjének - a valóságban azonban nem így van! A pápa is "csak" ember. Nem több, s nem is kevesebb... Neveztetheti magát "pontifex maximus"-nak (azaz legfőbb hídverőnek), az igazság azonban az, hogy ember és Isten között nem szükségeltetik semmiféle "közvetítő", hídverő, mivel Isten "direkt" bennünk van, s mi Őbenne, ha úgy élünk, ahogyan azt szeretetével beleégette a szívünkbe...

A hívő ember nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra. Nem arra tekint, hogy most aktuálisan ki vindikálja magának a jogot, arra hogy ő az "első az egyenlők között - primus inter pares", hanem Arra a Hatalomra irányítja figyelmét, Aki volt, Aki van, Aki lesz, Aki az ÖRÖK LÉTEZŐ. Ez ad neki tartást és kitartást, erőt és szeretetet, hogy istenképű emberként megfuthassa életpályáját itt a Földön...

Tegnapi és mai igénk két oldalról közelíti meg ugyanazt "problematikát", s igyekszik útmutatást, választ adni életünk egyik legbonyolultabbjára: az elhívásban való megmaradásra. Isten vonzásának - Jézus URunk tanításából megtudhatjuk (lásd a Magvető példázatát!) - az emberek háromnegyed része engedelmeskedik. Ez ugyan a túlnyomó többség, de az elhívásban mégsem marad meg csak a háromnegyed egyharmada! Az okokat hamar megtaláljuk éppen a példázatra adott jézusi magyarázatban, de a valóban hívő ember számára kérdés soha nem az, hogy mi van a másik ember hitével, hanem az, hogy mi van a sajátjával?

Az egyik kérdés így szüli a másikat: Miért nem hoz úgy gyümölcsöt az életem, ahogyan azt szeretném, ahogyan azt a JóIsten is akarja? Bennem van a hiba vagy a körülmények kusza együttállásában, hogy mégsem tudom olyan intenzitással cselekedni a jót, ahogyan azt kívánnám? A kérdéssel való foglalkozást nem a hatékonyság utáni modern vágy hajtja, hanem a válasz kívánása a "miért is vagyok ezen a földön?"-kérdésre...

Régi szép magyar nyelvünkben a gyümölcs és a haszon fogalmak ugyanazt jelentették, hiszen mindkettő a természet produktumait jelentette. A 20. században azonban eljutott az emberiség arra a szintre, hogy a természetellenest is hasznosnak minősítette, s így lett pl. "hasznos", a súlyosan természetellenes, 5-6féle mérget maga készítő, rákokozó génmanipulált szója és kukorica - amitől a laboratóriumi egerek rendre rákos daganatokat kaptak - s ugyanígy vált "hasznos"-sá az, ami pusztító: különféle kémiai szerek a mezőgazdaságban, de ugyanígy hasznosnak minősített a tíz-, és százezer-évekre sugárzó hulladékokot termelő atomenergia is, s így válik "hasznossá" az élet kioltását célzó esztelen fegyverkezés is - mert gazdasági fellendülést hoz az adott országnak...

Krisztus URunk arra hívott el minket, hogy gyümölcseink megmaradjanak, azaz ne csak minket, a mienket, hanem az utánunk következő generációkat is szolgálják! Ez azt jelenti/jelentené, hogy a most élő emberek felelősséget hordoznának a jövőért. Ha azonban körbenézünk, akkor kiderül, hogy puhagerincű, önérdekükért egyre zsugorodó világunkat, egész lakott földünk ökoszisztémáját is feláldozni képes hitványok mondják meg, hogy merre forduljon a világ kereke...

Régészek szerint nem kizárt, hogy nem a mostani civilizációnk az első ún. magas-kultúra... Alapos okunk van azt feltételezni, hogy a jóöreg Földünk már megélhetett egy-két ember-krízist. A gigantikus pusztulást nem mindig a meteoritok, szupervulkán-kitörések vagy globális jégkorszakok okozzák! Van itt még az atombombánál is pusztítóbb erő: az önzés! Már csak ezért is kell/kellene megmaradnunk a JóIsten kegyelmes szeretetében... hogy védjük önmagunkat, önmagunktól!

Imádkozás... Erről általában a kérés jut eszünkbe, hiszen az ritkább eset az életünkben, amikor minden rendben van, "happy"-k vagyunk: semmi baj a gyerekkel, az iskolával, a munkahellyel, sőt még férjünk/barátunk ill. feleségünk/kedvesünk is úgy szeret minket - ahogy vagyunk. Az élet azonban olyan, hogy valami mindig hiányzik, valamiről mindig álmodozunk, valami után mindig vágyakozunk. S ha mégis minden a legnagyobb rendben van, akkor meg az a baj, hogy a megelégedettség nyugalma hamar szertefoszlik... a vége aztán az, hogy kérünk: megint, s újra.

Pál apostol arra buzdítja a kolossébeli testvéreit az ÚRban, hogy legyenek éberek és kitartóak az imdságban, de nem a kérésben, hanem az imádásban! Azaz legyenek hálásak... MINDENért! A nagy dolgokért még csak-csak hálásak vagyunk, no de kis dolgokért? Azokkal úgy vagyunk, hogy azok "alapból/alanyi jogon járnak". Elvégre keresztények vagyunk nem? A JóIsten kedveltjei, nem?

Az egyik zsidó ima hálát ad azért, hogy az emberen vannak különféle nyílások, s ezeken a "dolgok" be- és kimehetnek. Csak ha betegek vagyunk - nincs étvágyunk vagy éppen emésztési probélémákkal küszködünk, akkor derül ki, milyen mélységes igazság rejtőzik ezekben az imákban! Többnyire nem szoktunk hálát adni a levegővételért sem, - sőt van olyan is, aki káromolja az ÚRIstent azzal, hogy dohányzik(!) -, ha azonban nincs tiszta levegőnk - szmoggal teli város(!) -, akkor feltör belőlünk a kérő sóhaj: Jajj Istenem, segíts!

Fontos látnunk, hogy Pál nem azt mondja, adj hálát, hanem adjatok hálát, legyetek kitartóak... Mint minden, így az imádság is akkor nyeri el igazi helyét a fontossági listánkban, ha közösen csináljuk. Isten ugyanis úgy teremtette meg ezt a világot, hogy egyedül ne lehessen boldog benne az ember... Nem is az! Hiába az elért siker, ha nincs kivel megosztani, akkor bizony hasztalan az egész, akkor legfeljebb csak irigyei vannak az embernek. A megosztatlan öröm hamar elfogy, de ha más is együtt örül velünk, akkor tartós marad! Az imádkozás is, bizony együtt az "igazi", sőt, a középkorban, ha valaki csak egyedül böjtölt, azt nem is tartottá böjtnek.

Karinthy Frigyes írja találóan: "Férfi és nő soha nem tudnak egyezségre jutni, hiszen mást akar a férfi, s mást a nő - a férfi a nőt, a nő a férfit." A jó, az elmés humor szépsége, hogy nagy igazságokra hívja fel a figyelmet, nem véletlenül mondogatják: "A derű a mennyország előszobája!" Azt tényként vehetjük, hogy minden generáció újra és újra felteszi a kérdést: Mire való ez az egész, hogy a férfi és nő vágyakoznak egymás után? A hívő ember isteni rendelésnek veszi, aki meg a JóIstent "tudományos alapon" elveti, az meg evolúciós determinációnak...

Az okoskodó szadduceusok csalafinta kérdést tesznek fel a Názáretinek, gondolván, hogy most aztán sarokba szorítják az ifjú, de bölcs vándorprédikátort. Melyik testvéré lesz a feleség a mennyországban? A kérdés önmagában is megmosolyogtató, hiszen a válás - mint életes gyakorlat - folyamatosan jelen van a történelemben, legfeljebb csak kevesek kiváltsága lehetett a válás, pl. a gazdagoké. A középkori keresztény dogmatika szentségi szintre emeli a házasságot, s ezzel méginkább bonyolítja férfi és nő kapcsolatát, de igaz az is, hogy a hűséget csak a halálig követeli meg, a halálon túlra már nem. Így aztán az életben csakis egyszer felvehető szentséget mégis többször fel tudja valaki venni - amikor is a párja elhalálozik...

A férfi és nő kapcsolatáról az egyébként agglegény Saul/Szt. Pál igen szépen azt írja: felettébb nagy titok, s tényleg az. Az Isten országa azonban még ennél is nagyobb titok. Így aztán emberi mértékkel gondolkodni a mennyországról nem sok értelme van! S ha valaki még földi elképzelésrendszerét odaátra vetíti, az enyhén szólva is megmosolyogtató. Ne csodálkozzon hát senki azon, ha a keresztény hit folyamatosan veszít az attraktivitásából. Nem Krisztus URunkkal és tanításával van a baj, hanem azokkal, akik úgy beszélnek az "odaátról", mintha már jártak volna ott! Az ilyen emberek hiszik azt, hogy a mennyei tökéletességet itt a földön kell - akár összeszorított fogakkal is - megvalósítani, jóllehet a Mester kinyilvánítja: más törvények vannak odaát, s csak az Isten szeretete ugyanaz. "Isten országa/királysága nem evés, ivás és házasodás, hanem Szentlélekben való öröm."

Keverni a "szezont a fazonnal", ahogy mondják közhelyesen, azaz földi igazságokat belevetíteni a mennybe, s mennyei igazságokat számonkérni a földön a szélsőségesen gondolkodók "kiváltsága". A Mester azonban nem erre, hanem józanságra int, tanít. S az értékteremtő normalitás, vagyis az Isten szeretetének ez a naponként megélt józansága a vonzását soha nem veszíti el.

"Ember tervez - Isten végez" - tartja a mondás, s aki ennek igazságát nem veszi figyelembe, az bizony sok fájdalmat él át élete folyamán. Nagyszerű dolog, hogy az ember terveket készíthet, fantasztikus álmokat valósíthat meg, mindazonáltal az ember csak részlegesen ura a világnak... Az egész világmindenség a JóIstené, s amit sajátunkként birtokolhatunk belőle, azon is osztoznunk kell egy másik "tulajdonossal" - az enyészettel! Hiába a csillogó új autó, az már megvétele pillanatában is megosztott: nem csak az enyém, de a rozsdáé is! Ugyanígy vagyunk az életben mindennel, még saját testünkkel is. Azt gondoljuk, ennek a csodálatos "masinának" urai mi magunk vagyunk, korlátlanul rendelkezhetünk felette, s aztán egyszer hirtelen kiderül: nagyon is sebezhetőek vagyunk, még egy kis vírus is könnyen végzetes kontrollja alá helyezheti esendő testünket.

Nem csoda hát, ha az ember szeretné valahogyan "bebiztosítani" magát, hiszen az Élet bizony "veszélyes üzem"! A régi- és modern farizeusi elképzelés szerint, ha minden törvényt betart az ember, akkor az Istennek "nem marad hátra más, nincs más feladata" mint hogy Ő is teljesítse a maga részét... Isten azonban nem szerződéses ügyfél, Akit csak úgy kényszeríteni lehetne kötelezettségei teljesítésére! Isten az Isten, szuverén hatalom, emberi akarástól független Teremtő Erő. Befolyásolni nem lehet Őt emberi teljesítménnyel: Őelőtte hasztalan a böjt, az öngyötrő állhatatosság, az aszkéta élet! Sokan hiszik, hogy ez az az út, amin járnia kell a hívő embernek, s ezért térdepelnek órákat - morzsolgatva kezükben a rózsafüzért -, de ugyanilyen haszontalan, amikor szószaporító testvérek imaórákon hosszú-hosszú perceken át érthetetlen/értelmezhetetlen mondatokban ömlengenek - sokszor elfelejtve azt is, hogy Teremtő URukhoz imádkoznak, s hálaadásukat/kérésüket összekeverik önszuggeszztiós monológjukkal - s vélik foglalatosságukat kegyes gyakorlatnak.

"Hát még mindig nem veszitek észre, és nem értitek?" - kérdezi a Mester. Még mindig olyan kemény a szívetek? Az Isten tisztelete nem rítusokhoz kötött, aki teljesíti az én Mennyei Atyám akaratát - azaz szeretetben él - az imádja Őt úgy, ahogyan illik! A Mester tanítványain számonkéri, miért nem emlékeznek? Aki visszatekint életébe, s mégsem látja meg benne Isten gondviselő jóságát - annak az élete hiábavaló, mert pontosan azt nem vette észre benne, amiért lejött erre a világra: hogy ti. megismerje az Isten szeretetét jóban és rosszban is, hiszen az ÚRIsten azért Mindenható, mert amit mi földbedöngölő csapásnak vélünk, Ő azon keresztül is képes emelni...

Információs társadalomban élünk... erre a banális mondatra már senki nem kapja fel a fejét, hiszen életünket az utóbbi száz esztendőben - de az elmúlt fél évszázadban különösképpen is(!) - olyannyira átszőtték a világ minden tájékáról folyamatosan hozzánk eljutó hírek/tudósítások/élménybeszámolók, hogy már szinte észre sem vesszük, mi is történik bennünk, mennyire átalakítják ezek a világról alkotott képünket. Igen, az a sokszor szidott média, "hatalmi ág", szócsöve, s egyben manipulatív végrehajtó eszköze a hétköznapi ember számára láthatatlan nagyok történelemformáló akaratának. Mindazonáltal nem ők a történelem urai, hanem az Isten!

Gyermekkoromban még úgy tanítottak minket, hogy az embert a szerszámmal végzett munka és a beszéd/kommunikáció emelte ki az állatok sorából. Ma már tudjuk, hogy van jónéhány állatfaj, melyek ugyan egyszerű, de hatásos szerszámokat használnak, s mintegy 10-15 éve - köszönhetően a nagyteljesítményű számítógépeknek - robbanásszerű fejlődésnek indult az állati kommunikáció/beszéd vizsgálata, kutatása, megfejtése is. A beszéd, az információközlés, tehát az egyik legcsodálatraméltóbb dolog a teremtettségben! Nem véletlenül hitte az ókori ember, hogy minden létezőnek "kezdettől fogva" van egy fogalma, s az valójában azért létezhet vagy fog majd egyszer létezni, mert az fogalom képes megteremteni önmagát... Még a középkorban is érvelt az Egyház azzal, hogy ti. ha nem lenne szavunk az Istenre, akkor Isten nem is lenne... de mivel van, ezért Isten is van! A kérdés persze nem ilyen egyszerű, de rávilágíthat a szó hatalmára.

Az Istentől kapott csodálatos szó azonban elveszítheti erejét, ha az ember a szavakat önző módon kisajátítja, s segítségükkel romboló eszméket gyárt, hazugságokat terjeszt, valótlanságokat állít, s így a hamis információkkal gazdasági előnyökhöz jut. Bizony a cselekedeteink hitelesítik a szavainkat, s a szavak segítő ereje is attól függ, mennyire hiteles ember mondja azokat. Erre szoktuk mondani: "Neki hiszek!" vagy "Neki nem hiszek!"

Már Sámuel próféta is intette az okoskodó, sokat beszélő honfitársait, s figyelmeztette őket: Isten mindezekért megítél Titeket! Jó lenne ezt legalább hallaniuk azoknak, akik ma az elferdített szó segítségével tesznek istentelen dolgokat! Hiszen ma is tombol az erőszak szerte a földön, csak az estenkénti majdminden tévécsatorna krimi-optimizmusa próbálja belénkszugerálni, hogy a gazembereket utoléri a számonkérés! A hívő ember nagyon tudja, hogy szavairól éppen úgy, mint a cselekedeteiről is, egyszer számot kell adnia URának, s éppen ezért igyekszik úgy élni, hogy ne váljon méltatlanná arra, hogy hordozhatja/tükrözheti Isten képét az életében...

A szenvedő ember bizony panaszkodik... Vannak ugyan néhányan, akik szentként viselik nyomorúságaikat -, de ők egyre kevesebben vannak a modern világban! Nagy valószínűséggel ha Krisztus URunk szenvedő hús-vér emberként újra itt élne közöttünk, kevés követője akadna! Különösen az ún. nyugati-keresztény/jóléti társadalom embere tiltakozik kézzel-lábbal az ilyetén életforma ellen, még akkor is, ha ebből a közösség számára érték is támad! Manapság, amikor különösen nehéz idők járnak a lecsúszottakra mindenkiben feléled a túlélési ösztönk: "A kutyafáját, hát mégiscsak ember vagyok én is!"...

Ma reggeli elmélkedésünk alapigéi az Ószövetség egyik legismertebb, ugyanakkor legvitatottabb könyvéből valók. "Tanköltemény" ez, mely telve van spirituális/etikai töprengésekkel, s a maga egészében, egy szenvedő ember sorsán keresztül az Isten igazságos világuralmának kérdésével is foglalkozik: Jóbot meglátogatja három barátja, kiknek beszédei Jób feleleteivel a könyv legnagyobb részét foglalják el. Elifáz, Cófár és Bildád azt akarják bebizonyítani, hogy Jób a sorsát igenis megérdemelte, míg Jób elkeseredve zúgolódik a gondviselés ellen és ártatlannak véli magát. E beszédek után még egy Elihú nevű ifjú inté Jóbot hosszas beszédben megadásra, végre Isten maga szólal meg s Jóbnak sorsát jobbra fordítja. A könyv magyarázata annyi nehézségbe ütközik, hogy még tanulsága iránti is eltérők a nézetek...

Jób könyve nem zaklatott sorsú emberek kiagyalt története, hanem minden hívő ember fájdalmasan újra felfedezett és átélt története. A gondviselés-hit e valószínűtlen és maradandó bibliai alkotásában - ha figyelmesen olvassuk -, logikánk lassan összeomlik, hiszen nem igazán kapunk választ arra a kérdésre, hogy mi is a szerepe a JóIstennek a rossz dolgokban? Persze a hit igazából nem az, hogy válaszaink vannak... Annyi biztos, hogy Jób és barátai diskurzusában "a megérdemli/nem érdemli meg rendszer"-ünk végül is összeomlik! Ha egy vallás csak sajátos logikai rendszert propagál, világnézetet szugerál, akkor az az emberről, s nem az Istenről szól.

A valódi Istenhit távol áll a hősies idealizmustól (Elihú a megtestesítője) is, hiszen a hit mindenekelőtt következetes ráhagyatkozás Isten Gondviselésére: Ő az árnyékból a fénybe vezet! A könyv rávezet minket arra, hogy a gonoszságra ugyan vannak "rendszer-válaszaink", de az Élet nem a gonoszság elleni véres küzdelem, hanem annak az elfogadása, hogy Isten kegyelme révén sorsunk tökéletlensége is lehet elég jó...

Gyakran tűnik úgy, hogy a Isten országa - régi fordítások szerint "Isten királysága", ahol az Ő rendje uralkodik - nem evilágra szóló igéret. Pedig Krisztus URunk nem az eljövendő valamikoriba, hanem az "itt és most"-ba hirdeti meg azt az országot, ahol szeretet és békesség honol. Isten országa nem a mennyország, jóllehet bizonyos részeken fedik egymást. A mennyország - az Írás szerint - az üdvözült lelkek hazája, az Isten országa pedig az a hely, idő, azaz alkalom, ahol, s amikor "történik" az Isten akarata.

Sok - egyébként jószándékú hívő ember - hiszi, gondolatai kalitkájába zárva, hogy az Isten országa az tulajdonképpen egy olyan hely, ahová teljességgel meg lehet érkezni. Nos, ha elutazunk otthonról, akkor utazásunk céljába megérkezhetünk, de Isten országának határát hiába lépjük át, oda megérkezni - itt a földön - maradéktalanul sosem tudunk, hiszen Isten országa csak "elközelített hozzánk", azaz "jövésben van". Ugyanakkor azt sem árt tudatosítanunk, hogy más ez az "ország"... nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm. (Rm 14,17), s megtapasztalása a Teremtő Isten erejének: Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben. (1 Kor 4,20)

Isten országa tehát nem más, mint az istenes Élet maga. Dinamikus valósága annak, hogy lelkünk mélyén, titokzatosan munkálkodik a Szentlélek és emberi kapcsolataink tartalmaságában újra és újra megcsillan az isteni gondviselés. Amikor (jó)cselekedeteinkben "történik" az Isten országa, akkor nemcsak átéljük, milyen jó is az, hogy élhetünk, s részesedhetünk mások életéből is, de mindezen megtapasztalások túlmutatnak önmagukon, s isteni távlatot is adnak. Kiderül még az is, hogy életünk íve a halállal nem ér véget, mert Istenünk azt kegyelme által tovább rajzolja - egy másik "országban", ahol már nincs emberi rendetlenség csakis az Ő szeretet-rendje...