Már több mint öt éve tart az ún. gazdasági világválság, ami gyaníthatóan még jó darabig eltart. Ez nem a hozzá nem értő jóslása, hanem egyszerű megfigyelésen alapuló prognózis. A gazdaság - mint elvont fogalom -, az sosem volt válságban, csakis az ember! Nyilvánvaló, hogy a kríziseket soha nem a kisember okozza, hanem azok, akiknek az ember nem, csak a pénz számít...

Ez a mostani válság leginkább azokat terheli meg, akik dolgoznának ugyan, de amit tudnának, arra nincs kereslet, amit meg szeretnének, ahhoz meg nincs meg a kellő kvalifikációjuk. (Az oktatás általános színvonalára kell csak gondolni, ami persze megint csak emberi mulasztás-sorozatok "eredménye"!) Mindezt tetézi, hogy egyrészt lassan az ásóhoz és lapáthoz is számítógépes ismeretek szükségeltetnek... másrészt a szédületes technikai fejlődés lehetővé teszi, hogy egyre több területen gépekkel helyettesítsék az emberi munkát. Dél-Koreában a bankokat elkezdték bezárni, igyekeznek minden ügyintézést "online" elvégeztetni - a kedves végfelhasználóval... Sajnos efelé tartunk mi is! A leépítési/racionalizálási őrületek miatt kell sok helyütt sorban állni, ill. hosszú percekig hallgatni a telefonban a "für Elise"-ét...

Persze nem ismeretlen jelenség, hogy a technikai fejlődés következtében sokan elveszítik állásukat, évszázadok óta megfigyelhető ez a tendencia. Csakhogy eddig a technikai fejlődés legalább annyi munkahelyet teremtett, mint amennyit elvett. A globalizált gazdaságban azonban ez nem így van, ezért egyre sürgetőbbé válik, hogy megoldást találjanak a modernizáció miatt rohamosan növekvő munkanélküliség kérdésére! Európában, hivatalosan, mintegy 26millió munkanélküli van... A tragikus, hogy ezeknek a szerencsétlen embereknek a túlnyomó része dolgozni akar, még szomorúbb, hogy a legjobban sújtott korosztály a 35 éven alattiaké, akikben legtöbb lenne a kiaknázható munkaerő.

Nos, e rövid kitekintő után, már csak annyi a dolgunk, hogy megállapítsuk: Pál apostolnak most igaza van, az ne egyen, aki nem akar dolgozni! A munka viszont megbecsült kellene hogy legyen, mert ha a munkát - legyen az fizikai vagy szellemi -, nem becsülik, nem honorálják, akkor tkp. az azt becsülettel elvégző embert minősítik le. S ez már nem gazdasági, hanem etikai kérdés! Emberi méltóságról, kiteljesedésről csak akkor lenne szabad beszélni, ha a munkást nem olcsó robot-pótléknak, hanem embernek tekintenék a mindenkori vezetők... Tudom, ennek globális megvalósulására még jó ideig várnunk kell, s ha nem hinnénk a Gondviselő Istenben, akkor nagyon nehéz lenne mindezt kivárni...

Bölcsen viselkedni... Szép cél, vonzó elmélet, csak hát a gyakorlatban - amikor lelkünket elemi erővel zúzza szét valamilyen vérlázító igazságtalanság -, akkor igen nehéz visszafogottan, bölcsen reagálni. Durvaságra, bunkóságra, erőszakra, a válasz általában hasonló - ebből vannak aztán a nagy bajok!

Az apostol bölcs viselkedésre int: a "kívülállók iránt"... A baj az, ha otthon nem 'működik' az őszinte, nyugodt kommunikáció, akkor odakint, a "világban" sem fog sikerülni. Az ilyen ember lesz aztán képmutató, aki maga sem látja, hogy lázas igyekezetében - s éppen ez az, ami elárulja -, egészen mást mutat, mint amilyen valójában. Az ilyenekre szoktuk mondani: mesterkéltek, nyájasak, de ha érdekük úgy kívánja nem riadnak vissza attól, hogy a hátunk mögött pontosan az ellenkezőjét tegyék annak, amit nekünk mondtak, mutattak.

A keresztény ember - ha valóban az -, akkor kiszámítható, egyenes ember. Ha igent mond, az igen marad, ha nem, akkor az is. Nem kell mindenre rögtön igent mondani, és nem kell mindent rögtön az ördöggel azonosítani, de aki a jézusi tanításon tájékozódik, aki az Isten szeretet-erőterében él, annak van józan ítélőképessége, ami felelősséggel formálja igeneit/nemeit.

Az, hogy az ember beszéde "kedves és sóval fűszerezet" nagyon fontos formai elem, de nem elégséges ahhoz, hogy az igazság mellett érveket sorakoztasson fel. Az érveknek logikusnak, áttekinthetőnek, érthetőnek kell lenniük. Itt is érvényes Luther mondása: "vera theologia grammatica est", azaz: az igazi teológia (theosz-logosz=Istenről szóló tan/beszéd) az nyelvtan. Nyelvtan nélkül nincs értelmes beszéd, struktúra/rendszer nélkül nem lehet közvetíteni a Végső Elvonatkoztatást - az Istent magát. Aki Istenről beszél, annak irodalmian szépen, szinte csak költőien őszintén lenne szabad bármit is mondania a Végtelenről... Hol vagyunk mi ettől?

Pedig nagyon közel vagyunk a megoldáshoz! Nem kell mást tennünk, minthogy kitárjuk szívünket a JóIsten előtt, hogy megtisztíthasson minket minden gátló indulattól és gondolattól... S, ha bennünk lakozik a Lélek, akkor szavainkból erő árad, s mindenkinek helyesen megfelelve, bizonyságot tudunk tenni a bennünk élő reménységről.

"Jó tett helyébe jót várj..." - ismerős a mondás, mégha nem is mindig arra gondol az ember, amit nyelvtanilag jelent, hiszen a harmadik évezred elejére ennek a mondatnak (is) megváltozott a kommunikációs üzenete: "Hiába teszed a jót - úgysem kapsz érte semmiféle jutalmat!"

Mivel az embert az Isten a maga képmására (b'celem Elohim) teremtette, s így a tudás fájának ismeret-gyümölcsét képesek voltunk fogadni - azaz innentől kezdve ismerjük a jót is meg rosszat is - az ember igazságérzete rögtön fellángol, ha igazságtalanságot tapasztal. (Másik kérdés, hogy berzenkedünk akkor is, ha az a bizonyos igazság csak vélt igazság...) Tény, hogy tesszük a dolgunkat, igyekezünk jók lenni, tehetségünkhöz mérten segítjük a felebarátainkat, nemkülönben fizetjük az adókat, hiszen a "császárnak is meg kell adni, ami császáré", aztán nem azt kapjuk, amit vártunk. Politikai ígéretek beváltása helyett csak újabb ígéreteket - legfeljebb nem attól a párttól, mint korábban. (Félreértések elkerülése végett: nem a bel-, hanem a külpolitikát ráncigáltam most ide példaként! S aki egy kicsit is nézi, akárcsak az EU-politikát, az nagyon jól láthatja, hogy kormányok/miniszterelnökök jönnek-mennek, de vannak pl. olyan EU-vezetők is, akiket nem választanak, hanem "csak úgy" kineveznek... s ők választási ciklusokon töretlenül átívelve, sziklaszilárdan tartják posztjaikat! Hiába, na... ők jól teszik a dolgukat. Sapienti sat!)

A fenti, társadalmi igazságtalanságokat felvillantó mondatok is jelzik, hogy tényleg nem csoda, ha az ember erősen reméli, hogy egyszer majd csak üt az igazság órája, egyszer "majd csak már végre" megkapja mindenki azt, amit megérdemel! Ebbéli reményeiben az ember aztán szívesen képzeleg: "tűz lángjával bosszút álló angyalokról", "kénköves mennykő"-ről s ki tudja még miféle, borzasztóbbnál borzasztóbb isteni megtorlásról... Nos, aki ezzel vigasztalódik, annak szánnivalóan nyomorúságos az élete! Az Élet ugyanis azért ennyire csodálatos, s jutalom-szerű, mert nem megismételhető, mert egyszeri. Bár vannak vallásos/spirituális elképzelések, melyek szerint egy-egy reinkarnációval korrigálni lehet azt, amit elrontott az ember... Erre csak azt mondhatjuk: "kétszer ugyanabba folyóba belelépni nem lehet", ezért amit elmulasztottunk, azt kárpótolni már nem lehet, legfeljebb kár-enyhítést remélhetünk a Gondviseléstől.

Az Élet egyszeriségének tragikuma így fonódik egybe annak csodájával. A jutalmazás pedig már itt a földi létben, folyamatában megtapasztalható valóság, amikor "gyönyörködhetünk a jóban" (11.vers!). Látni azt, hogy jócselekedeteinknek eredménye van, mert kézzelfogható, szemmellátható a gyarapodás, a növekedés - maga az áldás része. Meglátni az Isten munkáját, ill. belelátni az Isten sorsfordító kegyelmébe az a jutalom, amit mindenki megkap jutalmul már itt e földön, aki "Őhozzá fut, s Őbenne reménykedik"...

Az öröm nem kerül semmibe... ahogyan az imádság és a hála sem - éppen ezért egyik sem "közgazdasági" kategória! Vagy mégis? Arra ugyanis már rég rájött a munkáltató, hogy az ún. ingyen-telefonnal és ingyen-laptoppal - ami egyáltalán nem ingyen van, azért igen nagy árat (szabadidő!) kell fizetni -, otthon is dolgoztatni tudja a munkavállalót, de arra még csak most jöttek rá a vezetők (No csak, no csak! ...Használt a menedzsereknek tartott spirituális tréning?), hogy ha az otthon kiegyensúlyozottságából valamit a munkahelyre be tudnak csempészni, az bizony hatékonyságnövelő, sőt profit-növelő tényezővé válhat...

Ennek alátámasztására hadd álljon itt egy idézet, amit minap az egyik hírportálon olvastam: "A vallás egyre elfogadottabb lesz a munkahelyeken is és ez mind a munkavállalóknak mind pedig a munkáltatók számára jó dolog - áll egy friss tanulmányban. A kutatás alapján azon munkahelyeken, ahol szabadon gyakorolhatja a vallását egy dolgozó, sokkal jobb a kapcsolata a többi alkalmazottal, nagyobb biztonságban érzi magát és a feladatát is nagyobb precizitással látja el. Patrick Hyland, a Sirota Survey Intelligence és a kutatás egyik vezetője szerint azonban meg kell különböztetni egymástól a vallást támogató munkahelyet és a hittérítést..."

Örülni az tud, akinek van kivel megosztania örömét. Ha valaki magányos, akkor nem nagyon jellemzi őt az öröm, éppen ezért a vallás soha sem az egyénről, hanem az egyén és közösség kapcsolatáról szól! Aki nem integrálódik sehová, aki nem akar tartozni senkihez, annak a hite, vallása nem sokat ér, annak az csak hitvány pótlék, aminek nem sok köze van az istenes léthez, s a krisztuskövető (keresztény) minősítést már meg se említsük!

Az apostol arra buzdít, hogy mindenkor - ez azt jelenti tehát, hogy minden élethelyzetben(!) - örüljünk. Ezt azonban csak akkor tudjuk elérni, ha nem okozunk magunknak fájdalmat, keserűséget. Sajnos megtörténik a hívő emberrel, hogy "megkísérti őt a világ" - nem csoda, hiszen ő is csak "emberből van"(!) -, s elkövet olyan életvezetési hibát, amit nem kellett volna... Aki persze tudatosan él, s figyeli önmagát, mert naponta belenéz a tükörbe, amit Isten igéjén keresztül elé tart, az nagyságrendekkel kevesebb hibát követ el, hiszen tudja: Isten az ÉLet minden területén - elsősorban a lelkiismeret által, másodsorban mások szavain, cselekedetein keresztül -, a "stop/elsőbbségadás-kötelező/zsákutca" -tábláival vezet...

Az öröm tehát előfeltétele az imádságos hálaadásnak, öröm nélkül az imádság nem más, mint muszáj-cselekedet, ami fáj a hívő embernek, s gyaníthatóan az Isten sem "leli kedvét" benne. Aki eljut hívő életének felnőttkorába, aki rájön arra, hogy az élet minőségét nem a megszerzett javak mennyisége garantálja, hanem az, hogy amit kaptunk, azt mennyire tudjuk ajándékként fogadni, azzal tulajdonképpen a legjobb dolog történik, ami az életben csak lehetséges: bölcsül, sőt bölccsé is válik... de ez sem tőle magától van, Isten adománya ez is. Ezért az ÚRnak félelme (ezt tisztelettel teljes szeretetnek is fordítják) a bölcsesség kezdete.

Nappal és sötétség - részegség és józanság - az alvás passzivitása szemben a római legionárius harc-edzettségével/-készültségével... Irodalmian szép kép ez Pál apostoltól, amit a keresztény (azaz krisztuskövető) ember életének demonstrálására használ. A hit ugyanis nem kivonulás a világból, lelkiekbe menekülés a testi megoldandók elől - ellenkezőleg! Felvállalása annak, amivel más már nem is törődik, a mentő szeretet gyakorlása ott, ahol a "világi" józanság már feladta. Van ilyen, nem is ritkán, amikor alternatívája már csak a hívő embernek van. A hit ugyanis képes oda is hidat verni, ahol mások csak veszélyt jelentő örvényeket látnak. A keresztény embernek ez a mentő reménysége nem a realitás tagadása, hanem az irreálisnak vélt Isten jelenvalóságával való számítás. Vele és általa teszi azt - kegyelemből -, amit tehet, s emelheti ki, mentheti meg az elveszettnek prognosztizált életeket az Isten, nemkülönben a közösség számára.

A nappal fiat az jellemzi, hogy nem sötétben és félhomályban, hanem nappal teszik a dolgukat. Ilyenkor minden jól látható, az emberi horizontig nyúló távlatok sem rettentik meg az embert. A sötétségben még a legszuperebb fényforrás is csak kevés területet világít meg, s ha reflektorunk nincs, legfeljebb csak zseblámpánk, akkor nyilvánvaló a behatároltság... Aki a nappal, a fényben cselekszik, az nyilvánosan teszi azt, amit tesz. Nincs rejtegetnivalója, ezért nincs félelme se, hiszen cselekedetei lenyomata hitének, meggyőződésének. A nappali fényben az igen nyilvánvalóan, igen, a nem pedig egyértelműen nem. A félhomályba, a szürkületbe/szürkeségbe(?) burkolódzó ember viszonylagos igazságai nem sokat érnek, mert csak nyugtatni akarnak, hogy tkp. mindenkinek igaza van, ezért ne is változzon semmi... Ezzel ellentétben a nappali világosság elkötelezettségével élő ember változtatni akar, mert érvényesíteni kívánja az Isten szeretet-törvényeit. Míg a földi törvények sokszor csak egy bizonyos csoport érdekeit szolgálják, az Isten törvényei mindenkinek a javát munkálják. A hit lényege ugyanis nem a kultusz terjesztése - mindenáron -, hanem az isteni szeretet-törvények ajánlása. A keresztény ember nem tudja, s nem is akarja elfogadni, hogy az embervilágban is az ún. evolúciós törvények érvényesüljenek, azaz "hadd hulljon a férgese" vagy, hogy a "a nagy hal falja fel csak nyugodtan a kishalat..."

A hívő ember, amikor hitének páncélzatát hordja, az bizony teher, de szívesen viselt, mert védelmet ad, biztonságot nyújt. A hit hadifelszerelése a "világ" nem minden támadása ellen ad maximális védelmet - aki ezt ígéri, hiszi, az az élet realitásából kimenekülő rajongó -, de meglehetősen sok minden ellen nyújt védelmet, s akadályozza meg az életveszélyes sérüléseket! Aki mégis perfekt megoldást kíván a hittől, az nem józan, hanem a körülményei megrészegítették, s olyat akar, amit Jézus Urunk maga se ígért soha... Belátni, hogy egyedül a hit dinamikus váltakozása jelenti az életszerűséget, kínálja az élhető kereteket a keresztény ember számára, nem más, mint az a józanság, amit az ember esendősége okán oly sokszor mégis elvet, mert azt gondolja: Isten nélkül egyszerűbb és könnyebb. Hát... nem! Az Ő terhével együtt könnyebb.

Nem is olyan rég - alig néhány évtizede - a vallásra és szexualitásra úgy tekintettek, mint ellenpólusokra. Az egyik az Istenre tartozott, míg a másik az ördög 'felségterülete' volt. Hát ilyen egyszerű volt ez annak idején... no meg annyira hamis is! A szexualitás hosszú évszázadokon keresztül tartó negatív megítélése sok "szenvedés forrása volt" (Andreas Laun) "egy különlegesen tragikus és sötét fejezete az Egyház történelmének" - írta anno Ratzinger bíboros.

Nagyanyáink számára a szexualitás tabu volt, s bizony hosszú és göröngyös volt az az út, amíg eljutottak a keresztények arra a felismerése, hogy az élet, s az alkotó munka után az Isten legnagyobb ajándéka a szexusunk. Persze áldás csak akkor fakad belőle, ha felelősséggel éljük meg azt, hogy férfiak/nők vagyunk, a felelőtlenségből csak gond, baj, tragédia, átok fakad.

De mit is jelent a hatodik parancsolat: Ne paráználkodjál? (Eredeti értelmében: Ne törj szövetséget!) Először is: Ne törd szét, azt, amit Isten arra teremtett, hogy egy legyen! Ápold, vigyázz rá! Ne engedd, hogy a szexualitásodat a divat, a kor szelleme, azaz mások határozzák meg, hanem legyen a szex saját életed integráns része! Ne élj vissza társad érzéseivel/testével, hiszen a másikban, őáltala vagy/lehetsz igazán "tenmagad"... Választottad tisztelete/becsülete önmagad komolyan-vétele is egyben! Ezért fontos, hogy ne az elmúló illózióknak élj, hanem az Örök Valóságnak! Ha szexualitás nem az őszinte szeretet testi kifejezése, akkor az csak egy tárggyá/dologgá silányul az élvezeti cikkek polcán.

A szexualitás Jézus URunk tanítása szerint a kölcsönös szerelem intimitásának a terében, az egymásra-hagyatkozás biztonságában teljesedhet ki igazán. Ha nincs meg az önkéntesség, az adni-akarás elszántsága, ami az Isten előtt kimondott "igen"-ben nyilvánul meg, akkor pontosan azt nem termi meg a férfi és a nő intim találkozása, amire adta a JóIsten: "egymás megismerésére". (Lásd Genezis első lapjain: Ádám "megismerte" Évát!) Nem is gondolnánk, hogy az úgynevezett "one-night stand" (egyéjszakás kaland - elgondolkodtató, hogy nem egynapos-kalandnak nevezik, hanem egyéjszakásnak... Esetleg azért, mert szükség van a sötétség 'elrejtő' hatalmára? Hmm...) milyen sok lelki problémát okoz - többnyire fiúknál! Csak gyanítom, hogy a háttérben az állhat, hogy mindenki őszintén arra vágyik, hogy másik testestül-lelkestül elfogadja, s nem csak arra, hogy befogadja az ágyába, egy éjszakára...

A hatodik parancsolat nem véletlenül áll a "Ne ölj!" s a "Ne lopj" között, hiszen, aki paráználkodik, az nem csak szövetséget tör, az bizonyos értelemben öl (életet rövidít meg) és lop is (elveszi azt, amihez nincs jogosultsága)... Korunk rákfenéje a felelősség-nélküli szabadság agresszív reklámozása, mely milliókat terel a szabadosság szakadéka felé. Jóllehet a szexualitást azért kaptuk, hogy annak fontosságában, méltóságteljes megélésében rácsodálkozhassunk az önfeláldozó szeretet isteni titkára, mely itt a földön megtart, s reménységünk szerint pedig egykor a kegyelem által át is emel Őhozzá...

Veszteség, fájdalom, gyász... végességünkre utaló jelek ezek, félreérthetetlen bizonyítékai téridős létünk behatároltságának. Jó lenne sokáig élni, persze csak akkor, ha az ember egészséges és boldog, ha nem kell naponta elviselni a múlandóság terheit. Van ezek között olyan, ami csak múlandó bosszúságot okoz, van, ami örökös hátrányt, de végül megbékülünk vele, s elhordozzuk, s van olyan is, ami ellen nem tehetünk semmit, csak rosszabodni fog, mert megöregedtünk, s ami eddig hűségesen szolgált életünkben, az sír felé görbülő életünk végefelé törvényszerűen elsorvad.

Ezért aztán minél közelebb kerülünk személyes végünkhöz, s egyre valószerűbbé válik, hogy ki kell költöznünk ebből a világból, annál jobban igyekszünk kapaszkodni a valószerűtlenbe: hogy mégiscsak van tovább! Talán a halál nem is pont, hanem kettőspont; s talán négis igaza van az Írásoknak, a régi bölcselőknek, és részben elfogadhatóak a sok furcsa (meg)tapasztalásból leszűrt igazságok, melyek évezredek alatt összegyűltek a kollektív emlékezetben: Van "odaát"... Egy jobb világ. Az Isten világa. Ahol nincs könny, s nincs nyomorúság, fájdalom és bűn, mert Isten szeretete betölt minden hiányt...

A Jelenések könyve valóban furcsa könyv. Hadd álljon itt Luther Márton véleménye ezzel az újszövetségi könyvvel kapcsolatban: "A János jelenéseiről szóló könyvről, hagyom, hogy mindenki saját belátása szerint gondolkodjon, senkit sem akarok saját véleményemhez vagy saját megítélésemhez kötni. Azt mondom, amit érzek. Számomra különböző dolgok hiányoznak ebből a könyvből, úgyhogy sem apostolinak, sem pedig prófétainak sem tartom: először is, ami a legfontosabb, hogy az apostolok nem foglalkoznak látomásokkal, hanem világos, száraz szavakkal prófétálnak, ahogy Pál, Péter és Krisztus az evangéliumokban is teszi ezt. Ugyanis az apostoli hivatalt Krisztusról és az ő tetteiről való világos, érthető képek és látomások nélküli beszéd is jellemzi. Az ószövetségben (az újról nem is beszélve) sincs egyetlen próféta sem, aki egyre másra csak és kizárólag történetekkel és képekkel foglalkozik, úgyhogy a magam részéről a Jelenések könyvét szinte olyannak tekintem, mint Ezsdrás negyedik könyvét,[13] és az összes dolog között semmiben sem tudom érezni, hogy a Szent Szellemtől származna... az én szellemem nem tudja elfogadni ezt a könyvet, s számomra ez elegendő ok, hogy ne tartsam nagyra, hiszen Krisztust se nem tanítja, se nem ismerhető fel benne."

Abban bízván bízhatunk, hogy a Világteremtő Isten tartja ígéretét, s "megfizet mindenkinek cselekedetei szerint", s így reménykedhetünk, hogy Krisztus közbenjárása által részünk lesz az "Örök Mennyi Királyságban". Amit itt fájdalmasan megélünk Isten hiánya okán - mert így vagy úgy, többé-kevésbé, de kizárjuk Őt az életünkből -, ez a szenvedés nem lesz "odaát", mert velünk lesz az Isten. Az izgalmas és szép, s egyben evangéliumi is, hogy már itt ebben a bűnnel terhelt világban is 'belekapaszkodhatunk' Mennyei Atyánkba, s megélhetjük az Ő-hozzá-tartozás békességét, a Benne való megújulás csodáját. Naponként Őreá hagyatkozhatunk, hogy terheink súlya alatt ne roppanjunk össze, hanem még erőt is nyerjünk mások szolgálatára...

Megjegyzés: A Zsidókhoz írt levél az Újszövetségbe felvett/kanonizált levél. A szerző és a címzett "személyéről" azonban a kutatók nem jutottak megegyezésre. Éppen ezért csak találgatások állnak rendelkezésre a levél szerzőjének megállapításában. Sokan Pál apostol leveleihez sorolják, megoszlanak azonban a vélemények, hogy valóban tőle származik-e, vagy Pál egyik követőjétől. Tény, hogy a 2. és 4. évszázad között nem tartották kanonikus Szentírás részének.

Minden kor emberét megérinti a végítélet problematikája, hiszen csak idő és tapasztalás kérdése, mikor jut el valaki a felismerésre: bizony gyarló az ember... A Szentírás így mondja: "Gonosz az ember szíve, ifjúságától fogva." Ugyanakkor van az emberben eredendő jóság is, készség a jó megcselekvésére, a 'szentülésre', de ezt az isteni adományt mindig könnyebb elásni, mint kamatoztatni! Míg a középkor emberéhez eljutottak a végítéletes gondolatok - s valóban rettegtek az emberek az ÚRIsten számonkérésétől -, eladdig a ma embere élete nagy részében alig vagy egyáltalán törődik ezzel. Talán csak akkor kezd kiteljesedni ez a gondolat, amikor az ember kezdi szép lassan lezárni evilági dolgait, s készül az el-, a kimenetelre.

Amíg persze az ember érzi az erejét, addig érezteti is a hatalmát a környezetével: s így ő maga akar "visszafizetni" mindenért, s ő akarna ítélkezni mások felett. Félelmetes az emberi gonoszság, hogy mire képes az ember gyűlölete, de félelmetes a rövidlátása is, mert nem látja, hogy mindez végül hova vezet! Így történik meg, hogy egy nagy ország/érdekcsoportjai(?) lehallgatják az egész világot, s mit sem törődve az egy-egy ország szuverenitásával, "idegen földön" titkos militarista akciókat követnek el. A szomorú ebben, hogy ezek az emberek úgy gondolják - ez rendben is van így...

Isten azonban más rendet akar látni az embervilágban! S hogy észhez térjen a világ, időnként megengedi - ahogyan Luther mondta -, hogy "a nagy tolvajokra küldi a kicsiket". Ugyanakkor a JóIsten kríziseket is megenged a világban, hogy általuk kiderüljön az igazság. S most ne ember-okozta pénzügyi-, gazdasági-, erkölcsi válságokra gondoljunk, hanem olyan krízisikre, amik ellen az embernek nincs hatalma: pl. természeti katasztrófák! Ilyenkor derül ki, valóban érték-e az ember vagy csak mondják? Segítenek-e az emberek egymásnak vagy a túlélésért egymásnak esnek? Segítő kezet nyújtanak vagy - ahogyan az egyik égi tv-csatornán láttam - két "derék" keresztény ember, megafonnal a kézben - miközben az utca túloldalán a markológép rakta teherautóra a tájfun-rombolta házak maradékát -új életet ígértek a "Jézus Krisztusban" a szerencsétlen hajléktalanná vált, láthatóan teljesen más tudatállapotban lévő, utcaszélen kuporgó embercsoportnak... Csak gyanítom, hogy Jézus URunk nem így gondolta a missziót, amikor azt mondta: "Tegyetek tanítvánnyá minden népet!"

A középkori átlag-ember, a többség, mondhatnók a "az istenadta nép" nem birtokolt annyi minden hiábavalóságot, mint a ma modern, jóléti társadalmában élő átlag-polgárok. A ma emberének vagyontárgyai között több a haszontalan, mint a hasznos. A fröccsentett műanyag vackok sokasága szinte betemeti a "civilizált" embert! Egy jóléti világban élő embernek, élete folyamán mintegy 8-10ezer(!) birtoktárgya van, s mennyi belőle, ami teljességgel fölösleges! (Csak egy példa, ami személyesen engem bosszant - meg talán minden jóérzésű, pihenni vágyó embert -, amikor szép őszi hétvégeken előveszik a lombfújó-szívó, eszeveszett-hangos porszívóikat /maguk is csak fülvédővel bírják ki!/... ahelyett, hogy megmarkolnák a seprűt meg a gereblyét. Motoros-kasza helyett, lehetne rendes kaszát is használni, s ha azt a pénzt, amit ezeknek a gépeknek az üzemeltetésére, karbantartására fordítanak - nemkülönben háromévenként lecserélik őket - szétosztanák a csöndben kaszáló embereknek, akkor olyan fizetésük lehetne, hogy valósággal verekednének az ilyen állásokért... persze, nem az lényeg, hogy mindenkinek normális fizetése, rendes munkája legyen, hanem az, hogy egyesek piszkosul meggazdagodjanak!) Nos, ennyit az ember hitványságáról...

Egyszóval, ítélet alatt van a ma embere (elég rendesen!), no de ki törődik ezzel? S különben is, kit érdekel, hogy ez a szociális csődhalmaz, amit produkált az önző, spekuláns ember a huszonegyedik század elejére, az nem tetszik a JóIstennek? "Ez a JóIsten baja!" - vélik sokan. Pedig nem. A mi bajunk, csakis a mienk! Isten istensége nem sérül, nem lesz kisebb azáltal, hogy mi istentelenül élünk! Szeretetlenségünktől nem az Isten lesz szomorú, hanem mi leszünk még szomorúbbak! Ha a "szépnek és jónak teremtett földi világunkból" poklot csinálunk magunknak, attól nem az Isten szenved, hanem mi emberek szenvedünk még jobban... Ezért érdemes elgondolkodni azon, mi végre is vagyunk néhány évtizedig ezen a földön, s mit jelent az, amit a Zsidókhoz írt levél szerzője így fogalmaz meg: "Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni"...

Házat építeni nem éppen könnyű vállalkozás... Sziklára építeni pedig különösen nem az! Szikla általában ugye ott van, ahol hegy is van, éppen ezért, aki szikára építi házát, az általában magaslaton építkezik. Érdekes, Jézus URunk a hívő embereket, az elkötelezett tanítványokat "hegyen épített városhoz" hasonlítja, melyet nem lehet elrejteni, amit messziről is "észre kell" venni. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy, aki ilyen helyen - magaslaton/hegyoldalon - lakik, az nem csak messzire ellát, de egészen más távlatokban él.

Nos, aki stabilitást akar életének, egész egzisztenciájának - beleértve a hitét is -, annak mélyre kell ásnia, egészen a szikláig! Ez szintén nem könnyű feladat, komoly idő-, s energia-befektetést igényel... S a probléma kiteljesedése már itt kezdődik, már itt tetten érhető, ha valaki nem tartja be a szabályokat, a rendet, s 'lazít' a házépítés technológiai előírásán! Jelesül: sokan szeretnének úgy hinni, hogy nem ásnak le a mélybe, sokan szeretnének úgy evangéliumot hirdetni, hogy ne kelljen nagy erőfeszítést tenni érte, s ennek sajnos meg is van az "eredménye": felszínes keresztény élet - úgy a hívő, mint a hithirdető oldalán.

Jézus URunk azonban nem cukrozott evangéliumot hirdetett meg, követőinek bizony keresztet ígért, de ugyanakkor azt is hozzátette, hogy "ez a teher, ez az iga gyönyörűséges"! Ha tudom, hogy a küzdelmeimnek célja, értelme van, akkor nem csak a célbajutás ad pillanatos örömöt, hanem az is, hogy úton vagyok/lehetek a cél felé... Sokan hiszik mostanság, hogy a cél maga az út, de ez nem jézusi evangélium, ez csak a célnélküliek számára "jó hír"...

Jézus arra hívja fel a figyelmet (Jn 5,39kk) hogy nem az Írásban van az üdvösség, hanem abban a (krisztusi)Életben, amit Isten akarata szerint él meg a tanítvány. Ez pedig nem szép beszédek (dogmatikus tekintélyű emberi okoskodások ezeroldalai!), hanem cselekedetek... azaz: önkéntes belefonódás az Isten Élet-Rendjébe, áldozatvállalásra kész szeretet naponkénti megélése. Aki idáig eljut, az már tudja, hogy keresztény élet az nem csak a bűnbocsánatból élést jelenti, hanem annak felismerését/tudását is, hogy a kísértés zsákutcájába nem megyek be, mert az utca végén megfordulni nagyon nehéz. Ezért a krisztuskövető ember következetes, célirányos, s életvezetési stratégiáját soha nem a pillanatnyi élményei a határozzák meg, hanem az távlat, amit kegyelemből - a Sziklára építkezvén -, újra és újra feldezhet...

Krisztus URunk számos példázatot mondott az Isten Országáról - ezzel is éreztetve mennyire fontos kérdésről van szó - tény azonban, hogy az anyagvilágba gyökerezett modern embernek - legalább ennek részbeni megértéséhez - bírnia kell egy jó adag - ma így mondják divatosan - "spirituális érzékenységgel".

A "közöttetek van" meghatározás egyértelmű jelzés arra, hogy hol is keresendő az "ország", amit Jézus ígért - a "van" pedig azt mutatja meg, hogy mikor. Nem valamikor, hanem az ígéret magában az emberben, az "itt és most"-ban teljesedik be! Az "közöttetek" alatt érthetjük az egyént, de a krisztuskövetők(keresztények) testvéri közösségét is beleérthetjük. Mivel az Isten Országa - régi fordítás szerint királysága - szellemi, ezért az nem kereshető az emberi hatalomvágy tárgyai között. Ezért mondja Jézus URunk máshol ezt: „Bizony mondom nektek, aki nem fogadja úgy az Isten Országát, mint gyermek, nem megy be abba!”

Mi az ország? Nos, az a hely, ahol a mindenkori uralkodó "uralkodik". A Názáreti Jézus - az evangéliumok tanúsága szerint - az Isten uralkodását hirdeti meg, s ebből következik, hogy ez az ország nem más, mint az a viszony, amire az Isten uralkodása vonatkozik. Ez pedig mi más lenne, ha nem maga az ember, s az ember által létrehozott közösség, szervezet, a társadalom? Jézus tanítása éppen ezért nem(!) a külsőségekre, a majd "egyszer így lesz, meg úgy lesz, meg milyen jó lesz"-re, vagyis az elképzelt odaátra vonatkozik, az Isten Országáról szóló tanítása pedig nem egy misztikus világról beszél, sem pedig egy halál utáni vágyott állapotról, hanem az Isten-teremtette emberi természet mélységes megértéséből származó tudományról(!) vagy inkább életbölcseletről, amely az emberek egymás közötti viszonyának és életvitelének egy egészen más módját ismerteti.

A világban kialakított mesterséges, vallási, faji, nemzeti, politikai megosztások különféle mérlegekre helyezik az embereket. Isten Országában azonban "mások az értékelési szempontok", és ezekben semmit nem számít, hogy valakinek milyen nagy palotája van, esetleg "bíborba, patyolatba" öltözik, de még az sem, hogy mennyire magas hivatalt, rangot, tekintélyt birtokol a hatalmi piramis csúcsán! Isten előtt ő egyenrangú mindazokkal, akiknek ez nem adatott meg... Ez nem azt jelenti, hogy a királyt, a mindenkori "uralkodót" semmibe kell venni, s a gazdagra pedig nem szabad emberként tekinteni, hanem azt, hogy a szegényt éppen úgy kell kezelni, mint a királyt, mert akinek szereényebb az evilági állapota, Isten előtt neki is éppen annyi joga/lehetősége van, mint a gazdagnak...

Ez pontosan azt jelenti, hogy ha az emberek megvalósítják az Isten Országát a földön, akkor bármilyen konfliktusos helyzet megoldásában nem lehet kedvezően, vagy hátrányosan befolyásoló tényező az anyagi és a hatalmi szempont! Ennek az egyszerű képletnek azonban nagyon fontos indítékai és mélyreható következményei vannak: Isten Országában nincsen az ember értékét meghatározó magántulajdon, sem olyan, hogy egyik ember uralkodjon a másik ember felett... mert csak egy valaki uralkodhat: maga az ÚR!

Attól életbölcseleti tudomány Jézus beszéde - nem pedig misztika -, hogy " aki megcselekszi e beszédeket" az megtapasztalja az Életet, a Valóságot és annak igazságait. A hit tehát Jézus tanításában nem cél, hanem eszköz! Aki cselekszi Jézus URunk tanítását, az megértette az isteni lényeget és éppen ezért a továbbiakban már nem hívőről, hanem tanítványról beszélhetünk... Ha a hit, vagy a hitetés lett volna Jézus URunk célja, akkor hívőket keresett volna magának, nem pedig tanítványokat hívott volna el! (A hit Pál apostolnál válik fontosabbá a tapasztalásnál, mivel az ő tanítása elsősorban már nem "életvezetési-tudományt", hanem misztériumot - megigazulás-tan(!) - tartalmaz, melynek ellenőrizhetősége kívül esik az ember tapasztalási körén... Pálnál hitben kell elfogadni, hogy mit tartson valaki igaznak, nem pedig tapasztalással/cselekedetekből kell szerezni és ellenőrizni, hogy egy hit igaz-e, vagy sem. Saul-Pálnál így emelkedik a hit a tapasztalatok fölé, ezzel számtalan lehetőséget biztosítva minden megtévesztésnek!)

Jézus azonban "itt és most"-tapasztalatokra hivatkozik, amelyek igazolják a beszédét. Jézus URunknak az emberre vonatkozó szándéka - Mózessel és a prófétákkal szemben(!) - az Isten Országának megvalósulását, eljövetelét nem teszi függővé a Mózes-törvényeknek való engedelmességtől és nem szándékozik befolyást gyakorolni sem betegség csapása által, sem isteni büntetés gyakorlása által. Éppen ezért az Úristennel kapcsolatba hozott, és még érvényben lévő összes ilyen korabeli tévhites elképzelést, manipulációs technikát Jézus elvetett... (Ma már tudjuk, a test megromlása nem az egyénnek a mózesi törvényhez való viszonyából származik, hanem saját helytelen életviteléből, a testének hibás "kezeléséből"...)

Akkor most mit is értsünk az "Isten országán"? Nagyon egyszerűen: a szeretet uralmát - itt és most. Minden más már csak ebből következik...

Minden rendszeresen Bibliát olvasó embernek vannak 'kedvenc/kedves' igéi, történetei, példázatai... Az újszövetségiek közül számomra ez az egyik, talán a legkedvesebb: a Magvető példázata. Talán éppen azért, mert szinte mindegy, hogy a példázat melyik részét ragadom meg elmélkedésül, mindig valami újat hoz felszínre bennem az Istenről, az emberről, s az Életről.

"Kiment a Magvető vetni..." Ő minden évben 'kimegy', nem hagyja abba a vetést, mert "vetni kell", az élet már csak ilyen: minden a növekedést, a folyamatos érést, a gyarapodást szolgálja, mert az "élet élni akar". Nincs ennél nagyobb csoda! Isten mint Magvető-ÚR, újra és újra szórja a magot mindenhová, mert a mag, az 'ige' nem más, mint az tudás, ami az Életet vagyis az Istent magát szolgálja!

Van, akinek a puszta fizikai lét biztosítéka ez a felkapkodott egy-két szem mag-tudás, mint az égi madaraké, az útszélen. Tovább léteznek általa, de nem válnak részeseivé, a gyarapodásnak vagy a növekedés csodájának. Amelyik mag a sziklás talajra esik, azok lelkesednek - ők a rajongók - , akiket ámulatba ejt, hogy mire képes a (istenes)tudás ott is, ahol a kifejlődés alapvető elemei hiányoznak; szárba szökken, aztán elszárad: esztétikai gyönyörűséget ad ez a tudás, de csak önmagáért való, mivel haszna nincs belőle senkinek. Az a mag, amelyik tövisek közé esik, növekszik, szárba szökken, de a bogáncsok (az életnedv/energia haszontalan elszívói) megakadályozzák, hogy a termésre-programozott tudás kiteljesedjék. Hiába, ahol nincs fény, csak sötétség vagy félhomály, ott a tudás mit sem ér, az eredmény ott is elmarad!

A példázat evangéliuma, hogy azért mindig van befogadó jó föld is... Vannak emberek - igaz, hogy ez csak a társadalom egynegyede -, ahol az istenadta tudás eléri célját: vagyis az Élet szolgálatába áll a Magvető-EGY-től kapott "a felismerés". Itt az eredmény nem marad el: harmincszoros, hatvanszoros, százszoros a hozadék. Túlcsordulóan gazdag, már-már fölösleges, és mégsem! Mert az Élet ilyen: ahhoz, hogy az élet "továbbmehessen", hogy az Élet ne szakadjon meg, hogy az élet elérje célját és biztonsággal újra termést hozzon, ahhoz szükség van erre a teremtői bőkezűségre. Aki jó földként nem sajnálja táplálni életerejével az Igét, azaz nagylelkű, mint ahogyan Teremtője is az, akkor részesévé válik ennek az életes/istenes folyamatnak, s már nem kérdez, csak engedi, hogy átjárja őt Isten Ereje - vagyis a szeretete -, hiszen, aki hisz, az Istenben él, s őbenne lakozik az Isten maga is... Ezt így olvashatjuk a Szentírásban: "Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne." (1 Jn 4,16)

A párválasztás, a házasság témája "kemény dió", de a válásé méginkább! Nemcsak régmúltban, ma is nehezen kezelhető probléma ez keresztény körökben. Ha jól megfigyeljük az evangéliumokat - hiszen azokban találhatjuk a jézusi intelmeket, tanításokat, az apostoli iratok már csak értelmezték a Mester tanítását -, akkor gyorsan kiderül, hogy Krisztus URunk nem a válás ellen, hanem annak hamis lelkülete ellen szól.

A zsidó ill. a korabeli keleti gondolkodásban a házasság "intézménye" egy szerződés volt a sok között. Minden jog a férfit illetett, aki (valódi adás-vétel keretében) vásárolta meg asszonyát a családfőtől, és amikor már nem felelt meg igényeinek, szükségleteinek vagy ízlésének - bizonyos szerződési záradékok figyelembevételével - visszaszolgáltatta neki. A házasság a jegyesek szülei között megkötött szerződés volt; a nőt pedig sem az elfogadáskor, sem az elbocsátáskor nem kérdezték meg(!).

Jézus vitatja e törvény jogos voltát, és arra emlékeztet, hogy a férfinak és a nőnek e tekintetben egyenlő jogai vannak. A feleség megválasztása nem véletlenszerű, hanem személyes döntésen és egyetértésen alapuló választás, amely természeténél fogva visszavonhatatlan. Ezért a válólevéllel történő elbocsátás önkényes és igazságtalan, amelyet Mózes csak népének érzéketlensége és keményszívűsége miatt tűrt el, illetve foglalt törvénybe. Ez az eljárás visszautasítandó, mert nem tartja tiszteletben a nő méltóságát. Jézus támadja a kornak ezeket a visszaéléseit, azaz gyakorlatilag azt a kizsákmányolást, amelyet a házasság intézménye a férfinak a nővel szemben megengedett, és a házastárs kiválasztását visszavezeti eredeti formájára és arra a szerepre, amelyet a teremtő jelölt ki neki. Isten nem az férfiember szórakozására teremtette az asszonyt, hanem azért, hogy életének nélkülözhetetlen segítője legyen (Genezis 2,18). A nőnek a teremtés terve szerint mindvégig egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel bíró (munka/segítő-)társként nem pedig szolgálóként/cselédként kell férje mellett állnia. A férfi nem viheti őt házába úgy, mint valamiféle munkaeszközt, hanem testvérként kell befogadnia (vö. Mt 23,8). Az embernek csak akkor szabad asszonyt választania, ha szereti őt, és ha életük eggyé tud kovácsolódni. (Gen 2,24).

A keresztény házasság a mózesi, speciális törvényektől eltérően azért "felbonthatatlan", mert a házasság nem érdekalapú üzletkötés vagy szerződés, amelyet az ember a következmények vállalásával akkor bont fel, amikor akar, hanem a szeretet választása, amelytől idegen minden zavaró hatás, a megoszlás vagy a szakítás. Bármit tesznek is a házastársak gyakorlati téren, Isten előtt érvényben marad a közöttük levő kötelék, mert nincs mód a lelkiismeretben és az Isten előtt vállalt kötelezettségek és feladatok megszüntetésére. Máté evangéliumában az apostolok bizony keserűen veszik tudomásul a házassággal kapcsolatos új helyzetet, amellyel szinte már nem is érdemes szembesülni... Így szólt azért Jézus: "Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét - a paráznaság esetét kivéve -, és mást vesz feleségül, az házasságtörő.” Erre így szóltak hozzá tanítványai: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” (Mt 19,9-10).

Jézus tanítása szerint a válás - amelyet az ősi törvény nagyon könnyen megengedett -, egyszerűen merénylet a házastársi állapot ellen. Ha az ember elbocsátja vagy elhagyja feleségét, nincs joga ahhoz, hogy új feleséget válasszon magának, és az elbocsátott asszonynak sem szabad újra férjhez mennie: mert mindkét eset házasságtörésnek számít, amelyet az ókori és főként a zsidó törvény a cselekedet súlyos voltát jelző megkövezéssel büntetett. (A zsidó törvények szerint ugyanis a házasságtörés a tulajdonjog megsértése, és ezért megbocsáthatatlan bűnnek tekintették.) Ugyanakkor a szeretetben való hűtlenség és a szeretet törvényének megsértése szinte ismeretlen fogalom volt. Jézus a házasságot visszahelyezi alapjára, a szeretetben foganó választásra és ennek elválaszthatatlan következményeire: az egységre, a folytonosságra és a felbonthatatlanságra.
A család és a házas állapot elhagyása mindig bűnös cselekedet; ugyanakkor az evangélium mégsem antropológiai értekezés, és nem is abszolút értelemben vett házassági erkölcstan. Csupán a páros lét etikai elveit jelzi, de ezeknek az elveknek konkrét alkalmazása sajnos nem található meg az evangéliumban. Az evangéliumi beszéd világos, de meghatározott történelmi helyzetet tart szem előtt.

Mivel a házasságot esendő emberek kötik, ezért ebbe a választásba is "becsúszhatnak" tévedések, előre nem látott események ugyanúgy, mint minden másfajta emberi döntésbe. Előfordulhat olyan elhibázott házasság, amelyért a felek nem vonhatóak felelősségre, és olyan is, amelyben ha vannak is vétkek, a helyzetet már nem lehet megjavítani. Ha az ember ilyen esetekben Jézus szavait idézi az immár tarthatatlan döntés "szentesítésére" - nyilvánvalóan visszaélést követ el(!). Jézus tehát a válóperes lelkület ellen harcol, de nem biztos, hogy ugyanilyen módon harcol a válás ellen is, amikor ez az egyetlen út egy sosem létezett vagy megromlott szeretetkapcsolat felmondásához és az új döntés bátor vállalásához.

Jézus azért avatkozott bele a dologba, hogy megmentse a nő és a férfi méltóságát, és nem azért, hogy elviselhetetlen igát rakjon rájuk. A házastársak evangéliumát nem írták meg; de az evangéliumokból megtanulhatjuk, hogyan válhatunk ill. kerülhetünk vissza Isten kegyelme révén abba a méltóságteljes állapotba, amire elhívattunk. Isten nyilvánvalóan azt akarja, hogy az ember a házasságban vagy azon kívül is boldog legyen, és hogy önző vagy egyoldalú, önző választási megoldások ne zavarják meg a család, gyermekeink nyugalmát és békéjét...

Egyház és pénz... örök téma - változatlanul megoldás nélkül. A trón (hatalom, pénz-érdek) és az oltár összefonódása a történelemben mindig is létezett, a baj mindig akkor keletkezett, ha a trón (a hatalmi érdek) szemérmetlenül adóbehajtóvá degradálta az egyházat... Még a reformációt is a pénz pimasz, ilyetén begyűjtése készíttette elő - lásd bűnbocsátó cédulák spekuláns árusítása!

Hitvallásunk szerint az Egyház (Jézus Krisztusban hívők közössége) itt a földi vándorútján testben él, ennek minden megtapasztalható áldásával és nyomorával. Érdekes módon, ha lelkészek, papok, gyülekezeti vezetők tanácskoznak, akkor a beszéd leghangosabbá mindig akkor válik, amikor az anyagiakról esik szó: Hova, mire is költse az adot közösség a befolyt keveset? Mivel új projektek, régi felújítandók mindig vannak, ezért ennek a kérdésnek megválaszolása soha nem egyszerű feladat. Mondhatnók azt is: az egyházat a szorító körülmények újra és újra odaszögezik az anyagiak keresztfájára...

Külön nagy terület ebben a problémakörben az egyes ember, a hívő keresztény ember viszonyulása a pénzhez, az anyagiakhoz. Ehhez ad útmutatást Krisztus URunk a mai igénkben. Jézus URunk nem mondta mindenkinek, hogy add el az egész vagyonodat, csak a gazdag ifjúnak, sőt, a Mester soha nem az anyagiak ellen szólt, hanem a hamis hit ellen, mely azt a reménységet erősíti, hogy a gazdagságban van az élet biztosítéka, jóllehet az egyetlen "fedezet" csakis az Isten irgalma, megtartó kegyelme.

Még manapság is sok rossz prédikátor ostorozza a szószékről az emberek pénzhez való viszonyát, ahelyett, hogy tanítást adna a vele való - Istennek tetsző - bánásmódról. Jézus URunk tanításában a hamis mammon és az örök hajlék összefüggésben van egymással. Hogyan lehetséges ez? Csakis úgy, hogy a hamis mammon eszköz, nem pedig cél. Ugyanis az nem lehet cél, hogy egyre több legyen belőle, hiszen a pénz csak eszköz, hogy az ember élete gyarapodhasson testben, lélekben, szellemiekben.

Hamis mammonnal barátokat gyűjteni tehát azt jelenti, hogy a pénzt használd fel mások megsegítésére. Elsősorban azokat segítsd, akiket Isten rád bízott (család), akik a közeledben vannak, akik testvéreid hitben, s ha van még tehetséged, akkor támogass minden értelmes, jó célt, ami annak a közösségnek (falunak, városnak, országnak) a javát szolgálja. Ne támogasd a hitványt, ami nem értéket teremt, hanem csak ront, ami csak múlandú érzést kelt csupán, de aztán nagyon hamar megemészti a moly és a rozsda! Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, s ne éltesd az istentelen kamatrendszert, mely rabszolgává teszi a kölcsönből élőt. Lehet méltósággal megélni a szerényebb életkörülményeket, s lehet hivalkodásmentesen, hálaadással szolgálni, ha töbünk van, mint másoknak. Kihívás mindkettő! Ugyanakkor a gyarapodás soha nem bűn, csak az, ha azt valaki mindenáron akarja és teszi!

Hívő emberként jól tudjuk - számolunk vele -, egyszer minden elmúlik, s nemcsak a pénz fogy el, de életünk fonala és véget ér... Akkor már csak egyetlen valuta lesz konvertibilis a JóIstennél: az Őbelé vetett bizalom. Éppen ezért érdemes elgondolkodni azon, mire is használjuk a hamis mammonon megszerezhetőket, amiket valójában csak néhány évtizedre kölcsönbe kaptunk...

Vannak ösztöneink, melyek kielégítése életszükséglet. Ennünk-innunk kell, mert a testünk enélkül elsorvad. Szeretkezni ugyan nem "muszáj", de ha valaki testileg-lelkileg egészséges, akkor idővel nem hagyja hidegen a másik nem, s szerelmük gyümölcse lesz/lehet a gyermek. Így van ember ezen a világon, a JóIsten akarata szerint.

Az emberek - mivel 'emberből' vannak -, nehezen uralkodnak ösztöneiken. Ha körbenézünk a világ eme jólétinek mondható sarkában, hamar kiderül: tényleg nem tudunk uralkodni testünkön. Sok a túlsúlyos ember - sajnos egyre több -, s az esetek túlnyomó részében nem az ember irányítja a szexualitását, hanem a szex irányítja az embert. Lehet valakinek az "istene" a szex, vagy istene az ivás, vagy éppen a játék... Minden, ami fontosabb, mint az Isten, az lesz a "mindenható" az ő életében!

"Tartózkodjatok a testi vágyaktól" tehát nem azt jelenti, hogy vessétek el azokat, hanem hogy uraljátok. A táplálkozás istenadta örömforrás, ha azonban az étel irányítja a táplálkozási szokásainkat, akkor az könnyen zabálássá válhat. Hasonlóképpen a szexualitás is áldás, s a hormonok játéka jótétemény a testnek, de ha valakinek a szex az istene, az átkot von maga után. A totális lemondás egyikről vagy a másikról, soha nem Istennek tetsző dolog, hiszen minek teremtett volna Isten olyat, aminek semmi haszna ne lenne az "Ő bölcs tervében"?

Aki el tudja fogadni, hogy mindenben az Istené az elsőbbség, az minden adományt jóra tud fordítani, aki azonban bármit is Isten elé tesz - nyilvánvaló önzéséből fakadóan -, az a jót is rosszra fordítja. A józan keresztény ember tudja, hogy a kísértéseket nem lehet kikerülni, de a kísértés önmagában még nem bűn, csak akkor, ha engedünk neki. Éppen ezért nem harcolni akar a teste ellen, hanem azt naponként Isten oltalmába imádkozva, igyekszik szolgáló életet élni...

Különleges egy-két nap ez minden évben... Ha sokan nem is ismerik ezen ünnepek eredetét, a tél küszöbének hónapját kezdő napokról egyet biztosan jól ismernek: ilyenkor járják a temetőket. Sok-sok virág és koszorú vagy az emlékezésnek csak egy-egy piciny gyertyája ugyanazt jelzi: egy rövid ideig meghajlunk a halál előtt, mely lezárja szeretteink életének könyvét, s nem marad már más, csak az élményeink, érzéseink kavalkádja. Talán jó is, hogy csak ritkán gondolunk a halálra, hiszen az élet dolga az, hogy az élettel "foglalkozzon"...

Az életünk - az isteni rendelés okán - véges, ezért is szeretünk végtelenül élni, s reménykedünk az örök életben, hogy a halál után is van "tovább", s nem szűnünk meg létezni. Testünk utolsó maradványai - a csontok - még hosszú évezredeken át megmaradnak, mígnem egyszer azok is végleg atomjaira hullanak, de hogy a lelkünkkel mi lesz a halál után, arról csak homályos elképzeléseink vannak.

Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy honnan jöttünk ebbe a világba, miért kellene akkor azt feltétlenül tudnunk, hogy hová megyünk ki ebből a világból? Ugyanakkor életünk folyamán, változó intenzitással, de folyamatosan izgat minket az elmúlás kérdése... Mások halálának ténye a saját halálunkkal kapcsolatos kérdéseinket erősíti fel - nyilván ez függ a korunktól is: öregember gyakrabban gondol az elmúlásra, mint a fiatal. Egyszer - talán a legváratlanabb pillanatban - aztán Isten kinyújtja felénk a kezét, s azt mondja. "Jöjj!", s akkor menni kell! Visszafordítani ezt a kezet nem lehet, mert az életnek nem mi vagyunk az urai, hanem az Isten...

A hívő ember azt reméli, hogy lelke nem a semmibe olvad bele, nem is az atomok különös rendű kvantumvilágába "száműzetik" az energia-megmaradás örök isteni törvénye szerint, hanem eljuthat Teremtőjéhez... Oda, ahol nincs fájdalom és hiány, ahol minden kettétört újra maradéktalanul egyesül, ahol nincs aggódás, ahol a félbemaradt is célhoz ér, s a részek érthetetlenségéből kibontakozik a teljesség.

Ebbéli hitünk okán, zarándokolunk el szertetteink sírjához, hogy az emlékezés különös időutazásában egy-egy mécses meggyújtásával szótlanul bizonyságot tegyünk: kell nekünk Isten, vágyódunk Őutána, mert lelkünk mélyén hisszük és érezzük: akár élünk, akár halunk, mindörökké övéi vagyunk...