Amikor ezeket a sorokat írom, Reformáció ünnepe van... egy csütörtöki munkanap, másoknak olyan mint a többi, de talán mégse - hiszen másnap "Mindenszentek és Halottak napja" , ami alapvetően meghatározza ezt a hétvégét. Nekünk, evangélikusoknak pirosbetűs ünnep, ezért nem árt, ha egy kicsit elgondolkodunk a múltról, hogy tanulságokat szűrjünk le a jövőre nézve...

1617. Október 31. nagy nap volt a német evangélikusok körében, hiszen pontosan 100 év után jutottak el oda, hogy nemcsak Wittenbergben és vonzáskörzetében, hanem más lutheránus területekkel és egyetemekkel közösen, egységesen, méltóképpen megünnepeljék az emberiség szellemfejlődésének vitathatatlanul fontos mérföldkövét állító wittenbergi professzort... Míg korábban "csak" arra emlékeztek, mikor prédikált Luther először az "új hit" szellemében, avagy mikor vezették be a reformátori új egyházrendet, sok helyütt egyszerűen csak a Márton-napi mulatságok adtak keretet a visszatekintésre. Száz év után azonban kikristályosodott - no meg egy kicsit romantikus színezetett is kapott -, mi is volt az a pillanat, ami jelesül megmutatta a reformáció elindulását. Így lett a sokszor stilizált történet a reformáció nyitó-eseménye: Luther Márton, a Szentírás doktora elindul a wittenbergi vártemplom kapujához, kezében kalapáccsal, hogy kiszögezze azt a plakátot, amire latinul - hiszen a latint értő értelmiségiekkel akart diskurálni - 95 tételben megfogalmazva leírta azokat a kritikus pontokat, melyeken változtatni kellene, hogy az egyház újra krisztusi legyen.... Talán ő maga sem gondolta, hogy ezek pontok "két hét alatt a német nyelvterületet, hat hét alatt egész Európát lángba borítják" - ahogyan a krónikások feljegyezték. Azt talán még Luthert is meglepte, hogy a társadalom minden osztályából és rétegéből óriási visszhang és elismerő, biztató levelek százai érkeznek hozzá, mert "végre valaki leírta, ami már régóta nyomta sokak szívét-lelkét: ez így nem mehet tovább, ezen változtatni kell!"

Az egyházi élet torzulásairól volt szó. Lassan, évszázadokon átnyúlóan alakultak ki ezek, egyre nagyobb terheket róva a hívő emberre. Az istentiszteletek csak a papok számára áttekinthető, számtalan szent tiszteletére bemutatott sorozat-misékké váltak, de az egyszerű ember számára az egész bonyolult és érthetetlen kultusz volt csupán. A termelő munka helyett üdvösségkergető hamis életideálok szorításában nyögött a kor embere: Van-e kegyelmes Isten? Megbocsát-e nekem? Mi lesz az üdvösségemmel? Ilyen kérdésekre keresték a megnyugtató válaszokat. Mindeközben a mindennapi élet súlyos megélhetési nehézségei sok fiatal lányt és ifjat kényszerítettek kolostorokba, ahol ugyan biztos volt a megélhetés, de ennek a 'túlélésnek' igen nagy volt az ára: le kellett mondani az élet normalitásáról. Az istenadta testben persze ott szunnyadtak a húsvér-kívánságok, s bizony sokak számára nem maradt más, mint hogy eszelősen gyűlöljék testüket - ami Isten akaratából -, nem tett semmi mást, csak "rendeltetésszerűen" működött.

És ekkor jön egy ágostonrendi barát - aki nem mellesleg a wittenbergi egyetemen professzor - s, a lehető legnagyobb ellenszélben (hiszen a katolikus egyház ekkor volt hatalmának abszolút csúcsán, lásd: reneszánsz pápák), saját életét sem féltve ki meri mondani azt, amit sokan nem mertek még megfogalmazni sem. A hit nem jócselekedetek, hanem isteni kegyelem kérdése. Nem kiérdemelni kell, hanem elfogadni kell azt, amit Isten ajándékozni akar. A bűnbocsánat pedig nem önsanyargatásra, hanem szolgáló szeretetre kell hogy ösztönözze a hívő embert...

Jóllehet Lutherre nem csak az excommunikációt (kiközösítést, ez visszavonható egyházfegyelmi eszköz) mondja ki X. Leó pápa, de a wormsi birodalmi gyűlésen, ahol nem hajlandó lelkiismeretével és a józan ésszel, illetve a Szentírással ellenkezve visszavonni "tételeit" megkapja az "anathémát" is, mely gyakorlatilag a teljes jogfosztottságot, s a halált jelenti számára. (Ekkor azonban Bölcs Frigyes, szász választófejedelem elraboltatja, s Wartburg várában kényszerül mintegy 1,5 éven keresztül élvezni a fejedelem védelmét. Ő maga ezt az időszakot - amit a Szentírás fordításával tölt -, patmoszi magányaként emlegeti.)

Luther élete végéig megmaradt annak, aki volt: igazságot kereső embernek, aki felvállalja gyengeségeit, de ennek ellenére mindig erősen Krisztusba kapaszkodik. Ez a hit adott neki, s adhat nekünk is erőt ahhoz, hogy legnagyobb ellenszélben, akkor pápai és szinte összeurópai hatalmi érdekek közepette, ma meg brüsszeli - nem demokratikusan megválasztott, hanem odaküldött - politikai megmondók, pénzhatalmi, globális érdekek hitványlelkű, szekértolóinak hangoskodása között is, megtaláljuk lelkünk békességét, s Krisztusban remélt üdvösségünket...

Egy pietista (naív)festmény... egy letűnt kor keresztyén propaganda-plakátja, mely sok sekrestye, bibliaórás terem, esetleg lelkészi hivatal - ahol megállt az idő -, kegyelettel őrzött "falidísze". Ja, hogy az idő nem áll meg? Valóban... Míg korábban érdekelte az embereket a saját üdvösségük, manapság még (mennyei) üdvösségüket is kockára teszik, csak hogy elérjék földi céljaikat. Boldogság, siker mindenáron(!), de üdvösség... nos, az akkor sem kell, ha ingyen adják!

Ha egy kicsit belenézünk a vallások világába, akkor kiderül, hogy a kereszténység kétezer év óta folyamatosan fejlődik, de ezzel párhuzamosan csökken a kedveltsége, és kopik a társadalmi súlya, míg pl. egy iszlám vallás szinte semmit nem változott az elmúlt jó ezer esztendőben, de fennállása óta gyakorlatilag egyre erősödik!

Tény, hogy az ún. keresztény Európa erősen fogyatkozik. Az egyik ok viszonylag egyszerű: kétszer több gyermek születik a muzulmán családokban - s ehhez hozzájárul az is, hogy rengeteg a "betérő" -, a másik pedig valláslélektani; amíg a "jókeresztény" ember vasárnaponként elmegy egy órácskára a templomba - s azt hiszi, hogy ezzel most milyen jó cselekedet tett magának és a felekezetének -, eladdig egy muzulmán hívő ember naponta ötször kötelezően, de ezen túl még szabadon is imádkozik! (Mohamed próféta szerint, aki betartja az imádkozást, az az Ítélet Napján fénnyé és menedékké lesz neki; továbbá, hogy az előírt imák ajándékok Allahtól, hogy a hívő ember meg tudjon emlékezni arról, amiben hisz. Az imádságok közben végzett testhelyzetek pedig az isteni odaadás jelképei.)

A Jézusnak feltett kérdés teljesen racionális: "Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?" Ez a valaki nem azt kérdezi optimistán "Sokan vannak-e?", hiszen Jézus korában is ugyanúgy látszódtak az emberi gyengeségek, mint manapság, s ebből adódott a logikus következtetés: azért így, s ennyi ember gyaníthatóan mégsem üdvözülhet! S ha ehhez hozzávesszük a Magvető példázatában említett termésthozó 'egynegyedet'... akkor ebből adódik: igencsak nagy lesz a "torlódás" a pokolban!

Vagy mégsem? Esetleg Istenhez kerülne mégis mindenki? Csak van, aki a szép kilátású teraszos emeletre, van a ki kevésbé jó kilátású, hátsó udvarra néző cselédszobába, s lesznek (sokan!), akik meg a félhomályos pincébe? Nos, emberi elképzelések ezek! Az üdvösség problematikája - bármennyire is izgalmas -, nem az ember 'hatáskörébe' tartozó ügy. El lehet játszani a gondolattal, mi lesz akkor, ha... de Isten az Isten(!), szuverén Világfenntartó hatalom, s éppen ezért nem emberi elképzelésekkel tarkított forgatókönyvből rendez...

Annyi bizonyos, hogy az élet mindannyiunkat arra tanít/fegyelmez, hogy mindennek ára van, s minden történésnek van következménye is. Ez az isteni REND pedig - így hisszük -, érvényes lesz az "odaátban" is, de hogy valójában hogyan is történik mindez, az már az Isten titka...

Fáradtság... ami nem azonos a motiválatlansággal! Mai igénket "ráhúzni" a mai viszonyokra - merész vállalkozás. Először is: Saul-Pál ezt a levelet egy fiatal, egyedülálló misszionárius "kollégájának" írta - ha ő írta egyáltalán, mert a modern biblikus írástudomány kétségbe vonja az ún. pásztorális levelek (1Tim, 2Tim és Titusz) páli szerzőségét -, aki nem elfáradt, hanem megfáradt, elcsüggedt a rá váró feladatok előtt. Mint Pál munkatársa/helyettese végezte ő buzgón a tanítói munkát, amíg az apostol távol volt, de az Isten országának hirdetése, építése nemcsak az egyes embernek, akkor és ott Efezusban, de még az Egyháznak is, még ma is, óriási kihívás. Ma talán különösen is nehéz megtalálnia az egyháznak, az egyháziaknak a hangot, amikor életünk kitörölhetetlen, hálószobánkig nyúló része a tudomány, a technika, s bizony az ebbe beleszédült, beleragadó ember sajnos nehezen érti meg, hogy az igazi cél eme vívmányok etikus (környezetkímélő, fenntartható, értékteremtő) felhasználása.

Hála Istennek, a világ eme részében mostanság nem ropognak a fegyverek, s a felnövekvő generáció ugyan kedveli a lövöldözős videojátékokat, de a valóságban harcolni, a többség számára elfogadhatatlan alternatíva. Éppen ezért a hit, s az ehhez tartozó fogalmi rendszer, mint az ön-, s Isten-megismerés belső útja számára távol áll az ilyen militarista megfogalmazás, mint "jó katona", a harc, s nemkülönben a szenvedés... A jó katona az képes meghalni is azért, hogy a parancsot teljesítse, de ki akarna ebben a jóléti világban Istenért meghalni? Még szenvedni se akar senki, legfeljebb akkor, ha nagyon muszáj.

Különben is... mindenkinek megvan a maga baja! Iskola, munkahely, család... a szürke hétköznapok testet-lelket őrlő bosszantó terhei; okoskodó főnök, kicsinyeskedő munkatársak, kiállhatatlan szomszédok, egyszóval: állandósult emberi nyomorúságok. "Szenvedek én eleget!" - mondhatja védekezésül szinte majd-mindenki, akinek a mindennapiért dolgoznia kell, s akkor kétezer év távlatából még idesüvít az ige üzenete is: "ne elegyedj bele a mindennapi élet gondjaiba"... Halló, hogy tessék?!? Nem én keveredek bele, hanem az nagybetűs élet kever bele engem(!) -, ha akarom, ha nem. Alternatívaként persze kínálkozik más lehetőség is, de bármennyire is jó eljátszani a gondolattal, milyen jó is az, amikor a kolostor vastag falai kizárják a világot... azért egy életen át, ilyen áron, na azért azt mégse!

Akkor most mit tegyünk? Higgyünk a Szentírásnak, engedjük, hogy beleszóljon az ige az életünkbe vagy sem? Luther Mártonunk a wormsi birodalmi gyűlésen ezt mondta: "Mivel császári fenségetek és fejedelemségeitek egyszerű választ követelnek, felelvén nem köntörfalazok. Tehát: ha az Írás vagy a tiszta észokok bizonyítékai nem győznek meg, továbbra is a Szentírás általam idézett helyei győzedelmeskednek rajtam, lelkiismeretem pedig Isten szavának foglya." Ez azt jelenti, hogy Isten szeretete nem ellenkezhet az istenadta józansággal, ha mégis, akkor az a Szentírásban - gyaníthatóan - nem Isten szava, hanem emberi "betoldás"...

Az Ószövetség számomra legizgalmasabb, s egyben legszebb része a teremtéstörténet... Talán mert a végső kérdésekre keresi a választ: honnan is jövünk ebbe a világba, s micsoda az ember valójában? Bibliaismerő ember számára nem új, hogy kétféle teremtéstörténettel van dolgunk, s a másodikat emlegetik inkább, s a férfiak is inkább ezt kedvelik: "Mély álmot bocsátott azért az ÚRisten az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az ÚRisten, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett." (1 Móz 2,21-23) Míg az első történetben Isten egyszerre, s ugyanabból az anyagból (föld porából), a másodikban már Ádámból (is) vétetett az asszony, s ragaszkodik a férfi ehhez a nőhöz úgy, mint saját testéhez, s ezért elhagyja a férfi apját és anyját...

Bevallom, nekem az első történet (az eredeti?) jobban tetszik, mert férfi és nő egyenrangúságát jobban példázza. Tulajdonképpen ez nem kellene, hogy kérdés legyen, de gyakorlatilag az emberiség történelme arról szól, hogy a nők soha nem voltak - sajnos még ma sem(!) - egyenrangúak. Az pedig, hogy a második teremtéstörténetben is "csak" másodikok a sorban, nagyon férficentrikus megfogalmazásról árulkodik. Az első történet így számomra istenesebb, a második - a maga másfajta mondanivalójával - pedig mélységesen emberi, s ezért szép...

Sok ember számára nem nyilvánvaló, hogy mit értsen azon: "Isten az embert a maga képmására teremtette"? Sokáig vélték úgy, hogy akkor az Isten is 'emberszabású' lenne - két füllel, két szemmel, egy orral? Nyilvánvalóan nem erről van szó, hanem arról, hogy Isten szeretetből teremtette a világot, s benne az embert, s ezért az embernek is szeretni kell(ene) ezt a világot, s benne az ember(társát). Szomorú, hogy ez az istenképűség már a legkisebb közösségben, férfi és nő kapcsolatában elmaszatolódik, hiszen férfi és nő nem tudják egymást 'isteni' módon szeretni, hiába mondogatják egymásnak: "Szerelmem, imádlak!" (Megjegyzés: Szeretni lehet nagyon a "szerelmemet", de az ember nem Isten, hogy imád-ni, azaz imádkozni lehessen hozzá... Ugyanakkor a túróstésztát is, meg az Istent is "imádni" - nyelvi következetlenség!)

Isten tehát kétneműre teremtette az embert. Megtehette volna, hogy más biológiai formációban töltsük be parancsolatát "Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a Földet!" -, de valamiért ez a mostani konstelláció volt az Istennek szimpatikus... Talán azért is alakította így az ember életét, hogy férfi és nő egymásban felfedezzék, nem csak azt, hogy szükségük van egymásra olyanannyira, hogy még az életüket is képesek ezért feláldozni, de szükségük van a Teremtő ÚRIstenre, mert egyedül ez az életnek nevezett csoda - egyszerűen "nem megy"...

Hát megtörtént! Meg vagyunk végre mentve - pontosabban - meg van mentve az USA költségvetése! Úgy szurkoltam nekik, hogy sikerüljön, azért olyan rendes fiú ez a doktor Obama... És a csapata? Lasan kéttucadszor "egyenesítik" ki az elgörbült költségvetésüket, s lehet, hogy ezt még vagy kétszáz éven keresztül megteszik. Ahogyan annak idején a bűnbocsátó cédulákkal is tették! A lelkek üdvösségével kereskedő római pimaszokkal már Husz János - aki nem mezítlábas prédikátor, hanem prágai egyetemi professzor volt(!) - is szembeszállt; meg is lett az eredménye: a konstanzi zsinaton megégették! Előadásra hívták, hogy "fejtené már ki ottan az ő tanait", aztán derék előreformátorunk hirtelen a máglyán találta magát... A pápai udvar persze rögtön igazolta magát: "az eretnekeknek tett eskü nem kötelez!". Ismerjük mi jól, ezt az erősebb jogán való igazságot!

Keresztény emberként, az istenadta józanságot naponta keresve-kutatva és megélve, azért fel kell tennünk a kérdést: Hogyan is van ez az egész? Tényleg a javunkat szolgálják ezek ott odafönn vagy csak úgy tesznek(?), mintha... Annyi bizonyos, hogy a hétköznapi ember számára az nehezen érthető, ha valaki rendre lecseréli "öregecskedő feleségét" (ezt a politikai terminus technicust is megismertük), s harmadik-negyedik házasságában sem találja meg önmagát, az hogyan lenne képes az egész életet átfogó országos ügyeket helyesen kezelni? Aki magánéletében csődöt mond, az emberségében is kudarcot vallott, s akkor hogyan lehetne mint közember példakép? Avagy vak vezet világtalant? S ha továbbgondoljuk: ha egy nagy ország (USA) a maga költségvetését nem képes rendben tartani, akkor honnan veszi az erkölcsi bátorságot, hogy "világcsendőrként" eldöntse, hogy melyik országnak mi a jó? Persze vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy hitványok vannak itt Európában is, akik jó messziről, tévedhetetlenségük hamis tudatában el akarják dönteni, hogy mi történjen itt nálunk...

A világ számos helyen lángol, s megpörköli az Egyházat is. Hova tegyük, ha ilyen híreket olvashatunk: "A norvég püspökök kétharmada(12-ből 8!) támogatja az egyneműek egyházi házasságkötését – jelentette be csütörtökön a Norvégiai Evangélikus Egyház." (Félreértés ne essék, csak részvéttel tudok lenni azok iránt, akik a természet rendjétől elhajlanak, de ezek a püspök urak mintha elfelejtették volna, hogy az egyház küldetése a szolgálat, s nem pedig a szolgáltatás, s mint reprezentáns vezetőknek nem az lenne a dolguk, hogy túlélési stratégia gyanánt igény-kielégítésen törjék a fejüket, hanem az, hogy őrizzék, felügyeljék az Életet szolgáló, evangéliumból fakadó tanítás tisztaságát. Világosan: Jézus URunk foglalkozott szexuáletikával (házasságtörő nő, samáriai asszony), és minden olyan 'életes' problémával, ami az életminőséget befolyásolja/meghatározza, de nem csinált "üdv-kérdést" a homoszexualitásból...

Ami érvényes kicsiben, az érvényes nagyban is! Aki a kevésen hű tud lenni, az hű a sokon is... Ha tehát az ember életét nem a vagyona tartja meg, akkor hogyan tartaná meg a vagyon az egyházat? Amikor egyik vagy másik a protestáns egyháznak nem volt konszolidált viszonya az adott politikai rezsimmel, akkor is létezett, élt az Egyház! Amikor üldözték a bizonyságtevőket, akik a mártírhaláltól sem rettentek vissza, akkor is élt az egyház, sőt gyarapodott! S ha nem lesz tömeges igény az egyházi szolgálatokra, Krisztus Egyháza akkor is létezni fog! Lehet, hogy nem katedrálisokban és püspöki rezidenciák által megjelenve a világban, hanem házaknál, tűzhelyek mellett, elrejtetten..., de a krisztusi szeretet lángját ember nem képes kioltani, megszűnni csak az Isten akaratából fog.

A vagyon, a hatalom - nem örök, egyszer minden elmúlik. Azok, akik el-, s szétlopták az ország vagyonát... nem élnek örökké, de "hírük" halálukon túl is fennmarad. Utódaik pedig, akik élvezik még egy darabig az ősök vér és igazságtalanság által összerabolt gazdagságát, jó lelkiismerettel sosem tudnak aludni, mert ahogyan az ÚR mondja: "Megbüntetem az atyák bűneiet a fiakon harmad , s negyedíziglen"... az pedig már az élet fricskája, hogy a harmadik/negyedik generáció általában elkótyavetyéli, amiét eleik az örökkévalóságnak gyűjtöttek...

Az élet után Isten legnagyobb ajándéka a párkapcsolat... Ha jól működik, akkor áldás árad általa másokra is, ha nem, akkor csak gondok származnak belőle. A szexualitás az ember legintimebb dolga, ezért abba "beleszólni", eldönteni, hogy a másiknak mi a jó - nem helyes magatartás. A "szexuális irányultság" - ahogyan manapság emlegetik - is magánügy, ahogyan a vallás is, ezért ha azt kötelezővé teszik, akkor a lényege vész el általa. Az persze nem magánügy, ha bármiféle "másság" mások jogait normális életvitelükben korlátoz vagy félelmet kelt bennük! Így pl. az sem magánügyS, ha valakit örökbe akarnak fogadni, hiszen az alkotmány mindenhol szavatolná (elméletileg) egy gyermek normális testi-lelki fejlődéséhez való jogát.

A szexuális élet négyfalközötti milyensége/minősége tehát magánügy, de a házasság - mint két ember, közösség előtt, esküvel ("hivatalos" nyilatkozattal) megerősített szerződése -, az már nem. Azért nem, mert egy házasságnak messzire nyúló hatása van a társadalomra nézve. Mivel az ember társadalomban él, csak közösségben tud létezni - amelyben nem csak jogai, de kötelezettségei is vannak -, ezért nem mindegy, hogy valakinek milyen a házassága: életet emelő normális vagy életrontó abnormális.

Amióta létezik a házasság "intézménye", azóta vannak vele problémák is: kisebbek, néha meg nagyobbak, olykor tragikusak is. (Hús-vér emberből van az ember, nem pedig "angyalból", de nem is "ördögből"...) Ilyen "probléma" a házasság-törés. Mára a házassági szövetség törése "félrelépéssé" szelídült, a harmadik fél megjelenése azonban csak egy részét alkotja az összproblémának! "Kettőn áll a vásár" - tartja a szólás, s ez igaz a házastársi kapcsolatra nézve is. Mivel a házasság nem az "én"-ről, hanem a "mi"-ről szól, ezért, az igazság is a mi igazságunk, s nem pedig az én igazságom.

A házasságtörő nő esete pontosan erről szól. Valaki keresi a saját igazát... de nagyon! A gyomorforgató ebben a történetben, hogy csak az asszonyt ráncigálják elő - a férfit nem. S ezt tökéletesen "normálisnak" tartja ez az abnormális, lincselni akaró férfitársaság... Ahogyan ma is vannak kultúrák - azért kérdezzük meg nyugodtan: Milyen kultúra az ilyen? -, ahol több joga van egy férfinak, mint egy nőnek... Ha emberből van az asszony is, akkor őt is ugyanolyan emberi méltóság illeti meg, nem? Sajnos ez a harmadik évezred elején degenerált százmilliók számára még kérdés...

Mivel a vallás nem létezik kultúra nélkül, ezért mindig meg kell vizsgálni az adott kultúrát: mennyire tükrözi az Isten életet védő, emelő, szépítő akaratát? Jézus URunk nem véletlenül ostorozza a zsidók vallási felfogásából fakadó kettős erkölcsiséget! Két mércével ugyanis nem lehet szolgálni az egy ÚRnak. Ez a lincselésre készülő banda - akik magukat az istenadta törvény őreinek vélték - hamar szétoszlik, mikor Jézus URunk szelíden a porba írja mindegyikük bűnét... Az előbb még üvöltöző, bíráskodni akarókat saját lelkiismeretük zavarja haza, egyenként elkotródnak, mind egy szálig!

Hol vannak vádlóid? Senki sem ítélt el téged? - kérdezi Jézus az asszonytól? Krisztus URunk azt mondja: Én sem ítéllek el Téged. Ezt azt jelenti, hogy te se ítéld el önmagad, de mostantól fogva törekedj arra, hogy ne vétkezz többé... A múlt vétkein való kesergés nem vezet sehová, de a megbocsátásból fakadó öröm se, ha nem születik meg általa a jövőt, az életet, vagyis az Istent szolgáló cselekedetek naponkénti igenlése!

Milyen fiú az ilyen?... "Elverte" az atyai vagyon felét - mert "kicsapongó" életet élt, azaz: lételeme volt az ital, és nők, és játék (Károli Gáspár így fordítja: dobzódva élt) -, s mindezek után még "van képe hazapofátlankodni"?! Hát nem okozott még elég fájdalmat apjának tékozló életével? Vagy azzal, amikor még otthon volt, s erről a sehova, csak romlásba-vivő életről álmodozott naphosszat? Micsoda mértéktelen önzés kellett ahhoz, hogy szembeforduljon az élet normális rendjével, s kikérje örökségét már akkor(!), amikor az örökhagyó - vagyis az apja - még élt? Könnyű lenne az apjára, a szülői házra hárítani a felelősséget: "Úgy kell neki! Minek kényeztették el a 'kicsit'?" -, de erre nem találunk utalást, hogy az Atyja kivételezett volna a kisebbik fiával.

Józanságát veszített fiatalt látott már a világ eleget, s ha lesz még világ, akkor sokáig látni is fog, de az igazi kérdés inkább az: "Milyen apa az ilyen?" Ahelyett, hogy mérgesen becsapta volna az ajtót a fia előtt, ahelyett, hogy jól "letolta volna a sárgaföldig"... ez az apa, amikor meglátta a távolban fiát, akkor elébe futott! Hogy tessék? Elébe futott? Sőt azt is olvashatjuk, "nyakába borult és megcsókolta"!? Van ilyen apa egyáltalán? Ha van, akkor az nem "normális"...

Ez a jézusi példázat nem a tékozló fiúról, hanem az abnormális Atyáról szól, aki nem földi, hanem mennyei Atya! Ez Atya-kép, ez az "Isten-felfogás" a jézusi tanításban homlokegyenest ellenkezik az ószövetségi isten-elgondolással... Kár ezen vitatkozni, a kettőt összeegyeztetni nem lehet, aki mégis ezzel próbálkozik az nem a harmadik évezredben teologizál - ez az én személyes véleményem.
Az pedig, hogy miként vált a keresztények kanonikus iratává egy maroknyi közelkeleti nép nem mindennapi, nemzeti tragédiákkal és küzdelmekkel átszőtt, történelmi feljegyzésekkel tarkított irodalmi alkotása - az egyháztörténelem ékesen bizonyítja! Jóllehet Krisztus URunk tanításával alapvetően más vallástörténeti korszak vette kezdetét, a mai keresztény vallást nem a Názáretből elindult Vándortanító, hanem Saul-Pál alapította... Ő pedig nyilvánvalóan a maga indentitásában vizsgálta, láttatta és magyarázta a Jézus-jelenséget". (Azért az meglepő, hogy Gamáliel rabbi elszánt, s hihetetlenül tehetséges tanítványa a világot megteremtő ÚRIsten levélbeli "prezentálásához" - s közben ne feledjük: Pál nem Jézussal együttjáró, hanem tkp. igen művelt "íróasztal-apostol" volt - korának egyetlen tudósát, az antik világ egyetlen bölcsét sem idézi! Minden 'igazságát' csakis a prófétáktól és a "szent" Tórából vett idézetekkel támaszt alá...

Isten tehát "megszánó", megbocsátó, elénkbefutó, nyakunkbaboruló, azaz körbeölelő, vagyis csókolgatva-szerető Isten! Ilyen abszurd-isten nincs is... az evangéliumok tanítása szerint azonban van! Sőt, az Isten valójában ilyen: szeretet és jóság, tisztaság és szépség, harmónia és öröm, szelídség és felszabadultság, felismerés és hétköznapok csodáiban is megnyilvánuló teremtő erő! Nem dogma, nem kultusz, nem hitigazság -, hanem ÉLET... S ennek az Életnek olyan óriási vonzása van, hogy még a világ végéről, a legmélyebb gödörből, még a disznók vályújától is van visszafordulás!

Kétezer esztendő után is aktuálisak az apostol szavai... Sajnos. Kereszténység ide, jézusi etika oda - két ember kapcsolatának szövevényes gondjaira-bajaira még nem találták fel a "csodaképletet"! Tény, hogy a keresztény házasságok jelentés része sem "fenékig tejföl", hanem magán hordozza az együttélés mindennapos terheit, s benne a felek ugyanúgy megfáradnak, csak hitük okán lelkileg hamarabb "regenerálódnak".

Keresztények - sőt még keresztényeket keresztény életre tanító lelkészek között is(!), elvégre azok is emberből vannak -, akad házassági krízis, sőt válás is. (Mi magyarhoni evangélikus lelkészek - aktív lelkészeink számát tekintve - még csak az egynegyednél tartunk, de tőlünk nyugatabbra a lelkészek között már rég több az elvált kollega, kollegina, mint akik maradtak az eredeti, első "felállásnál".

"Eine Sache der Welt" (világi ügy) - mondta egykoron jó Lutherünk, de ha a keresztények nem tudnak példát mutatni saját életükkel, akkor milyen jogon merészelnek "beleszólni" felebarátjuk életvezetésébe? Ha valaki nem próbálja embersége legnagyobb próbáját (értsd: házasság, család) szentül élni, akkor mit "papol" a házasság szentségéről. (Nálunk, protestánsoknál, a házasság ugyan nem üdvösségre vezérlő kegyelmi eszköz - ahogyan azt a katolikus egyház hirdeti -, mi azt valljuk, hogy szent az, aki, ami Istenhez tartozik, ettől függetlenül a hiteles keresztény házasság az egyik legnagyobb missziói erőt képviselő példa a világ számára!) Az, hogy a keresztényeket a nyugati világban megmosolyogják - és joggal(!) -, köszönhetjük azon "jókeresztények" példaadásának, akik képmutató életükkel rendre megbotránkoztatták környezetüket... Nem az a gond, ha valaki rendes emberként él, de nem keresztény, hanem az, ha valaki rendetlenül él, de közben kereszténynek vallja magát!

Aki nem hajol meg Isten jó rendje előtt, aki parázna (maga a szó eredeti értelmében szövetségtörést jelent) azt Isten ítéletével sújtja. S most senki ne a végítéletre gondoljon, hanem a krízisre! A krízisben ugyanis ítéletet mond felettünk az Élet... kiderül az igazság: minek van értéke, s értelme, s minek nincs! Hátbavágni a JóIstent, leköpni, gyalázni az Ő jó rendjét, "pofont adni az Életnek" lehet -, csak ne csodálkozzon senki, ha az Élet maga is visszaüt. Természetesen nem felejtendő a régi szólás: "Isten nem bottal ver!"...

Mindenki tisztán, s szépen szeretne élni - ha nem, akkor nem ember, hanem ösztönlény -, aztán a háromnegyednek (Magvető példázata!) mégsem sikerül. Hol hibáznak, mi az oka a sikertelenségüknek? Egyszerűen csak azt nem veszik figyelembe, hogy az ember Istenre teremtett lény, s ha békességet akar lelkének, akkor hiányát csakis az Istennel töltheti ki. Az ember szeretete ugyanis napról-napra fogyatkozik, az Istené pedig napról-napra megújul...

"Gondolkodj már egy kicsit!" - hangzik a figyelmeztető mondat többnyire az apák ajkáról, melyet az aggodalom-szült: fiacskája/kislánya nem úgy tölti tinédzseres napjait, ahogyan azt egy "jó" szülő a jó gyerektől általában elvárja. Nos, a felnőtt-lét szabadsággal-teli röptének, ígéretes vonzásában a felnövő gyermek egyebet sem tesz, mint gondolkodik, s próbálja hangos szárnycsattogásaival bátorítani magát... hogy aztán egy alkalmas vagy kevésbé alkalmas időben végül megtegye első röptét a nagybetűs életben.

A szülő - korából, élettapasztalataiból kiindulva - távlatokat akar láttatni gyermekével, akit többnyire a másnapi iskolai elvárások, s legfeljebb a haverokkal való hétvégi időtöltés távlata izgatja... Ezidőtájt a felnőttek - totálisan felejtve, hogy valamikor nagyon régen, de ők is voltak hasonló helyzetben -, sokszor tesznek fel a tinédzser számára alig-alig értelmezhető kérdéseket: "Na, mi volt ma az iskolában?" vagy ami még ennél is rosszabb "No, eldöntötted már, mi leszel, ha nagy leszel?"... Nyilvánvaló, hogy gondolni kell a holnapra, s persze a holnaputánra is, de ez utóbbi a fiatal lélek számára még olyan messze van, s eladdig a világ szüntelen pezsgése igencsak számos élményt nyújthat... s arról bizony nagyon jó lenne, nem lemaradni!

Sajnos az emberek legalább háromnegyed része úgy lesz nagykorú, hogy közben nem válik felnőtté, azaz éretlen marad. Első és legfontosabb jele a lelki kiskorúságnak: az érzelmi érettség hiánya. Ezt követi a felelősségtől való óckodás (lásd kapunyitási pánik!): a terhek áttolása másokra, s az elkövetett hibák következményeinek vállalása. Az is igaz, hogy igazságtalan lenne minden gondot és bajt a fiatalok nyakába varrni - a felelősség alóli kibújást az előttük járó generációtól tanulták el(!) -, de sajnos a felelőtlen magatartás mára tömeges méretűvé vált. Tény, hogy a tinédzseres/fiatal-felnőttes őszinteség okán is feltett kérdés jogosnak tűnhet: "Miért éppen én tanúsítsak felelős magatartást, amikor felelőtlen politikusok, csak hogy megtömhessék a zsebüket - pedig a koporsójukba nem visznek magukkal semmit - felelőtlenül, a nagytőke kezére játszottá egyébként is kicsire zsugorodott országunk nagyrészét?" Lásd pl. az ún. "zsebszerződéseket"! Kiárulva a Dunántúl termőföldjeinek nagyrésze!!! Pont most, amikor minden négyzetméter föld többet ér, mint az arany! A 7 milliárd ember jelenleg mintegy 70 milliárd állatot nevel/vág le, hogy fedezze fehérje-szükségletét... a demográfiai és gazdasági mutatók szerint ezt kevesebb, mint tíz év alatt duplázni(!!) kellene, miközben a tengereket lassan 90%-osra lehalászták. Nos, ez "duplázás" - egyszerűen lehetetlenség.

Az ifjú, aki csak a mának él, magának él, tulajdonképpen nem él. Az élet ugyanis az, amikor beletagozódunk az ÉLET ki tudja hány ezer vagy millió éves folyamába, s megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy az ÉLET minőségemelődve "továbbmenjen"... Ennek igazságát többnyire akkor látja meg az ember, amikor eljönnek a "nem-szeretem-napok", s rádöbbenünk: esetleg lehetett volna élni másképpen is... Jobban, szebben, istenesen...

Isten soha nem "gányol" ... a "kenjük be sárral, hogy ne látszódjon!"-technika az ember sajátja. Isten a tisztaság, a szépség, az élet funkcionalitásának harmóniáját teremtette bele a világmindenségbe, amit jónak, sőt, "igen jónak" teremtett. Ez az isteni "igen jó" a tökéletességet jelenti, az egészet, a teljességet - a kerek világot!

A világ tehát nem eredendően bűnös, hanem jó. Azért jó, mert Isten annak teremtette! A világ akkor is "igen jó", ha valaki ennek az ellenkezőjét véli látni, ha azt állítja, hogy a világ rossz, a világ bűnös... Az ember lehet benne eltévelyedetten megátalkodottan rossz, de a világ önmagában jó, mert tükrözi az Isten szeretetbeli rendjét. Az az emberi elképzelés, hogy az ember képes "bűnesettel" elrontani az Isten művét - egyszerűen az ember fontossággtudatának torzulása! Isten ugyanúgy gyönyörködik a "böhémót" (viziló) izmos lábaiban, páncélos bőrében, mint azokban az emberi teremtményeiben is, akik életükben tükrözik az isteni szeretetet.

Éppen ezért nincs (ki)választott nép sem, ahogyan nincs egy igaz élő Isten se "csak nekünk, csak itt, csak most", hívhatják azt Allahnak vagy Jáhvénak vagy bármi másnak... A történelem ugyanakkor azt bizonyítja, hogy persze voltak , akik magukat Isten akaratából különbnek tartották: isteni akaratból királynak, pápának, fáraónak, császárnak. Az igazság azonban az, hogy teljesen egyformák vagyunk a teremtettségben, különbbé csak tudás - nem a tudás látszata(!) - tesz. Az igazi tudás ugyanis mindig emel és véd, megosztani akar és építeni!!!

Sajnos ez a mostani világ nem a tartalomra, hanem a formára koncentrál. A dizájn mindenek előtt!!! Nem baj, ha hülyeséget mondasz, s addig nem is baj, amíg nem sérül vele a rólad alkotott dizájn, vélemény. Aki nem gondolkodik, az véleményt sem formál, az gondolkodás nélkül rábólint mások véleményformálására. Ezért ilyen transzparens-világ a mi embervilágunk. Transzparens: azaz átlátszó. Átlátszó, mert csak az érdekek hálója szövi át, a szeretet kárpitja helyett...

Aki nem látja meg Istent az Ő teremtettségbéli "igen jó" rendjében, az "látván nem lát"... az elhiszi, hogy a rendet az emberi értelem teremti ebbe a világba. Lehet, hogy az istenített rációnk "derékszögűre és párhuzamosra" digitálisan agyonfegyelmezettre alakítja ezt a világot, de ettől ez a világ még nem lesz boldogabb! Hiába a fészbúk "mindenütt-jelen-vagyok/lehetek" csábos ígérete, ez csak "dizájn", csak látszat, a valóságban csak egy helyen lehetek, csak "egy úrnak szolgálhatok" A kérdést ezért mindenkinek magának kell megválaszolnia, hogy ebben az "igen jónak" teremtett világban látja-e már az egyetlen Valóságot?

Amióta ráeszmélt az ember, hogy a teremtettség átláthatatlan számára, azóta próbálja mégis befogni a végtelent, amihez isten-elképzeléseket talált ki. Egyik furább a másiknál, de mindegyikben közös, hogy mélységesen emberiek... Az ember újat nemigen tud kitalálni, amit tapasztalt, amit látott, azt kombinálja - olykor meghökkentően újszerűen. Ezért minden kor emberét rettenetesen vonzza az ismeretlen, a titkok megismerésének vágya folyamatosan izgalomban tartja. Az az ember, akit már nem érdekel semmi, akit nem hat meg a felfedezés izgalma, az az ember már csak vegetál, de valójában már nem él.

A titok óriási erőt képvisel, nem csak akkor, amikor elveszíti titokjellegét. A titokzatosság összekötő erő is egyben... Jól mondja a bölcs prédikátor: "Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: A sasnak az útját az égen, a kígyó útját a kősziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját a leánnyal." (Péld 30,18-19) A felismerés, a megvilágosodás - s ide tartozik a lélek megújulásának kezdete a megtérés is -, nem más, mit egy titokrész megismerése...

Telve vagyunk kérdésekkel, s nagyon szeretnénk olyan válaszokat kapni, melyek kiállják az idők próbáit. Tudni akarjuk, vajon jól választunk-e hivatást, társat, s egyáltalán, kerek lesz-e legalább az én kis mikrovilágom 20-25 év múlva vagy sem? Titok már a holnap nap is, nem hogy a holnapután!

Sokan vannak, akik úgy beszélnek az Isten országáról(mennyország?) - ami Jézus URunk tanítása szerint "bennünk/közöttünk" van -, mintha már jártak volna odaát. Arrogáns, a biblikus igazság kizárólagos interpretációjának jogát maguknak fenntartó fundamentalista nézeteikkel sok-sok embert kergetnek kétségek közé, a csinált problémák sötét erdejébe, de a hit nem abból áll, hogy az ember kikapcsolja az értelmét - éppen ellenkezőleg!

Isten egyszer mindent megválaszol. Akkor és ott, ahol Ő ezt jónak tartja - mert Ő Isten. Nem az emberek által írt bibliai forgatókönyv szolgai végrehajtója, hanem Isten. Szuverén hatalom, Aki megengedi még azt is, hogy a Szentírásba belekerüljenek olyan vaskos emberi tévedések, melyekre a józanul gondolkodó ember egyből felkapja a fejét. Isten ezt nem azért teszi meg, hogy próbára tegye hitünket, sokkal inkább azt akarja, hogy rádöbbenjünk mennyire semmik, mennyire földhözragadtak vagyunk Őnélküle, s milyen messzire juthatunk, ha szeretetébe kapaszkodunk...

"Törekszem, törekszem... de közben öregszem!" - mondogatják olykor az élet második felében a "nemszeretem-napokkal" küzdők. Igen, mire megöregszünk, s kellő mennyiségű tapasztalatot gyűjtünk felebarátainkról - nemkülönben önmagunkról, lelkünket terhelő vétkeinkről (mulasztásaink, tétova döntéseink következményei, hibás meglátásaink stb.) - belátjuk, hogy csak ennyit tehetünk: törekszünk. Igyekezünk, megpróbáljuk, néha sikerül, de az áhított céltól, a szent élettől bizony messze vagyunk! Ha meg valaki azt bizonygatja, hogy ő mekkora "szent", s hogy milyen nagy a hite, akkor arról idővel kiderül, hogy "csak" álszent...

Törekedni azt jelenti, hogy a gátló nehézségek ellenében, azokat "letörve" igyekezem előre, a célom felé. Még nem értem el, még messze vagyok a céltól, de látom, hogy hová is akarok eljutni. A legnagyobb gond, ha valaki nem tudja, hová is akar eljutni, hogy valójában mit is akar... csak "úgy van" ebben a világban, ide-oda sodródik benne. Seneca mondja: "Ha nem tudod, hogy melyik kikötőbe igyekezel, a szelek nem segítenek Neked." Jézus szőlőművesekről szóló példázatából tudjuk, ácsorgók, téblábolók, még este is vannak az utakon s a tereken - azaz: életük végén sem tudják, hogy minek is vannak ezen a világon! Ennél nincs is elszomorítóbb, ha valaki úgy éli le egyszeri és megismételhetetlen életét, hogy közben nem él, tékozolja azt az időt, amit csak neki adott a JóIsten. A nyereség ugyanis nem az, ha megnyerjük az "egész világot" is, hanem az, ha felismerjük, mindent azért kaptunk és kaphatunk benne, hogy ezeken keresztül is közeledhessünk Teremtőnkhöz...

Ha Őfelé törekszünk, akkor a béke követeivé válhatunk, s aki minél jobban képviseli a JóIsten akaratát, annál inkább tükröződik életében az Isten szeretete, annál inkább "istenképű", azaz szentül. Szent, mert Istené. Ez a mi reformátori felfogásunk, s nem az, hogy valakiről a szenttéavatási perben megállapítják: bizonyítottan Istennél van. A protestáns ember van annyira önkritikus, hogy beismeri: a bennünk mocorgó ősbűn (fel-fellángoló készség a tiltakozásra az Isten akaratával szemben) halálunkig jelzi: a tökéletesség, a beteljesülés, a teljes lemondás és átadás csak a remélt, kegyelemből kapható odaátban valósulhat meg...

Az URat meglátni itt a földi életben csak elrejtve lehet. Isten úgy alakította ezt a világot, hogy benne a hit "bolondsága" nyújthatja a legnagyobb boldogságot, mert ezáltal találjuk meg helyünket, önmagunkat, felebarátainkat és a JóIstent, magát. A hit ahhoz kell, hogy ott lássuk meg Őt, ahol az emberi értelem szerint nem lehet az Isten: a betlehemi Gyermekben, a kereszten ordító véres Krisztusban, vagy éppen a szenvedő, megalázott embertársban, a gyengeségben és a szelídségben... A világteremtő Mindenható ÚRIsten ilyetén megnyilvánulása ugyanis a sokszor bálványozott ráció számára abszurditás. Ami azonban az embernek lehetetlen, az Istennél lehetséges...

Bajban vannak/lesznek azok a keresztény teológusok, akik a harmadik évezred elején is a pálapostoli érveléstechnikára alapoznak... Saul-Pál zsidóként, zsidóknak írja ezeket a sorokat, hogy a zsidó kultúrában élő honfitársait meggyőzze valahogyan az evangélium egyetemességéről, a "Jézus-történés" nemzeti határokon túlmutató jelentőségéről...

Tény, hogy az elmúlt kétezer esztendőben jól "működött" az elv: "Istent ki kell engesztelni!" - jóllehet Pál a hellén kultúrában élőknek azt hirdeti: "Isten titeket békéltetett meg a Krisztusban!" -, mára ez a fajta Isten-felfogás, hogy ti. Istent ki KELL valahogyan engesztelni - gyakorlatilag értelmezhetetlen a többségében nem-keresztény kultúrában élők számára. (Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az emberek nem csak azért fordítanak hátat a templomoknak, mert túlnyomórészt életszerűtlenek a prédikációk - nem az evangélium(!) -, hanem azért is, mert a templomi közösségek a huszadik század végére elveszítették a leglényegesebb tulajdonságukat/ismertetőjegyüket: hogy ti. "só és világosság" legyenek a világban. Manapság az egyházi közösségek sajnos nem tudnak "forradalmian" újat felmutatni, ami előremutatóan, példaértékűen, mintaként szolgálhatna a "világnak": lám-lám, ez a fajta keresztény gondolkodás az istenadta józanságot, az isteni rend normalitását tükrözi... Ezzel ellentétben inkább az történik - leszámítva a fundamentalista élmény-közösségeket, melyek törvényeskedéséből az egészséges lelkületű ember köszöni szépen, de inkább nem kér -, hogy az egyház inkább elvilágiasodik, s olykor világibb még a világiaknál is! Jól látható ez, amikor az Egyházat "menedzselni" próbálják, amikor a józanság és normalitás helyett nagyobb szerepet kap az éppen aktuális rendszerszervezői elmélet az egyház "újra-struktúrálásában"... Miért nem jó nekünk a jézusi modell? Miért kell csakazértis egy önkéntes, a hálaadást opus propriumként képviselő közösségre ráerőltetni egy gazdaságirányításban jól bevált módszert? Tényleg ez lenne a kiút, a megoldás? A hatékonyság-növelése, mindenáron?

Ha egy vallás nem az örömöt táplálja, ha nem a lélek növekedését, kiteljesedését segíti, hanem a bűn elleni harcot tartja elsődleges munkájának (opus proprium), akkor az a vallás a halált szolgálja az Élet helyett! A bűnt nem legyőzni kell, hanem kerülni kell a konfrontációt vele! (Az alkoholista ne a kocsma pultjánál próbálja meg felvenni a "harcot"...) Ez azt jelenti, hogy a preventív "józanság" sokkal hasznosabb az elszánt/elkeseredett harcnál! Az isteni megbocsátásra életünk folyamán legalább egyszer mindannyiunknak szüksége van, de ahogyan Jézus URunk tanítja: "Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre."

Mit jelent ez a keresztény ember életében? Elsősorban azt, hogy világlátásában, hitében nem beszűkül, hanem kitágul, nem markolni akarja a világot, hanem ölelni, s ezért mindennapjaiban inkább a szeretet göröngyös és keskeny útját járja, mintsem az igazságtalanság, s erőszak úthengere által simára döngölt széles utat, mert jól tudja hová vezet az egyik, s hová a másik...

Mindenkit megérint a Jelenések könyve... Van, akit azért, mert Isten igazságos büntetésének ígéretét hiszi bele, van, akit a szimbólumok gazdag, évszázadokon átívelő értelmezésének lehetőségei ejtenek ámulatba, s olyan is van, aki hatalmi indíttatású, koncepciós írásnak tekinti. Tény, hogy ez a könyv az idők végezetével foglalkozik - ezért olyan különleges a vonzása minden időben.

Tény az is, hogy nincs olyan ember, akit ne hatna meg önnön végességének időnkénti megtapasztalása és lineáris létének kicsinysége. Aki még nem borzongott bele Isten teremtett világának végtelenségébe, az nem tudja átérezni porszem-életének múlandó szépségét sem. Éppen ezért fontos, hogy értsük, s ne félreértsük az "örök evangéliumot"!

Luther kátémagyarázatait mindig így kezdi: "Istent félnünk(tisztelnünk) és szeretnünk kell!" Aki rettegi az Istent, az nem csak Istent, de embertársait sem képes szeretni, nemkülönben önmagát se... Hiába a relatíve-jólét a világ fejlettebb országaiban, mégis milliószám boldogtalanok az emberek, s küzdenek nap, mint nap önmagukkal! Az okot a világban, talán még a JóIstenben is látni vélik, valójában a "hiba" bennük van. Az ember - ma divatos szóval élve - önértékelése nagyban függ attól a világtól, amiben él, a kérdés mégis az: az micro-világ, amiben leéljük az életünk 95%-át, azt milyenné alakítjuk? Teszünk-e bele elég szeretet, hogy megváltozzék vagy csak kihasználni akarjuk mindazokat, akik körbevesznek minket? Mert ha csak élvezni akarjuk a kis- és nagyközösség előnyeit, de viszontadni semmit nem akarunk, akkor megtagadjuk azt az isteni programot, aminek beteljesítéséért jöttünk/jöhettünk le az ÚRIsten akaratából erre a földre, ebbe a korszakba...

Az életünk életminőségünket befolyásoló nagy kérdései így válnak végül istenkérdéssé. Istent végérvényesen nem kerülhetjük ki, Ő sem kerül el minket, életünkben néhányszor, félreérthetetlenül megszólít... Lehet, hogy valaki egy életen át bújkál előle, de az út végén Isten "ott van és vár". Az, hogy ez életünk legnagyobb konfrontációja vagy legcsodálatosabb találkozása lesz-e, az attól függ, vajon tudunk-e itt a földi véges dimenziónkban önmagunkat és másokat építve, emelve örülni, hálát adni, s szeretni vagy amit Isten kegyelmesen elkezdett bennünk, azt leromboljuk?