Adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat, akik hozzáértéssel és okosan legeltetnek benneteket.
Jer 3,15

Pásztor és nyáj - a vezetés/vezetettség ősi képe... Érdekes módon, a történelmet meg lehetne írni a "megvezetettség" történelmeként is, hiszen a közösség élén álló, embernek, számos hatalommal együtt járó kísértéssel is meg kell küzdenie. Ebben a csatában nem csak a királyok, országnagyok, de igen sokszor papok is elbuktak, s elbuknak ma is. "Ital-nők-pénz", a klasszikus kísértés-triász nyomai minden fajta-féle közösségben fellelhetőek - igaz változó statisztikával. Szex-, vagy pénzbotrányokba keveredett papok nem csak a címlapokra "ki-zsurnalisztázott" katolikus egyházban vannak, de sajnos a protestáns egyházakban is "akadnak", ahogyan ezektől nem mentesek a muszlimok, de az ultra-ortodox zsidó közösségek vezetői sem...

Természetesen nem minden katolikus pap pedofil, ahogyan nem minden pap olyan emberi nagyság, mint pl. egy ferences szerzetes Böjte Csaba... vagy egy Dietrich Bonhoeffer. Az, hogy az emberek mégis úgy sóhajtanak fel, hogy "Na, már megint ezek, a papok! Nahát, hogy mit meg nem engednek maguknak ezek a politikusok!" stb... ez az általánosítási készség kiirthatatlan, örök emberi tulajdonságunk. Tény azonban, hogy nem vet jó fényt az Krisztus Egyházára, ha a vezető, a pásztor "vizet prédikál, de bort iszik"! A pásztor ugyanis attól pásztor, hogy vezet, azaz "irányt tart" s a nyáj pedig követi őt... Elfogadva, hogy a házasság felbontása, a válás kimondása egy párkapcsolati konfliktusra adott jól működő, világi, megoldás-válasz, de mégis furcsa, ha egy protestáns lelkész azt hirdeti: "amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza"... Durvábban fogalmazva: ha egy lelkész csak 'erkölcs-hivatalnok', de hivatalában nem az általános elvárhatóság törvényi szabályai szerint jár el, akkor mint hivatalnok "korrumpálódott"! Krisztus URunk szerint is, nincs jogalapja senkinek más szeméből gerendát kivenni, ha a sajátjában ott a szálka...

"Hozzáértéssel, s okosan..." legeltető pásztorok... Az ige isteni ígérete evangéliumként cseng a fülben, jóllehet "szak-értők" helyett az élet minden területén nagyobb szükség lenne "szak-emberekre". Ugyanis, mit ér a szaktudás, ha valaki nem "ember", s így tudását rosszra fordítja? Az ilyen ember lehet a szakjában szakértő, de mivel nem a jót szolgálja, nem ember(séges) ember, ezért joggal mondható gaz-embernek... (Gaz, azaz haszontalan, csak a baj van vele, elveszi az életerőt, az életteret a "kultúrnövénytől".)

Nagy szükség lenne tehát "szívem szerinti pásztorokra" - ahogyan igénk mondja -, de a kérdés igencsak égető számunkra, amikor is a kereszténység a harmadik évezredébe lépett: Mikor URam?

Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen. Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. 
1 Jn 1,4-5

Az Isten világosság, és nem sötétség, az Isten Élet, és nem halál, az Isten nem kettő vagy három, az Isten az Egy. Önmagában a MINDEN, s az EGÉSZ, az alfa és ómega, a kezdet és a vég... A "Három-Egy-Isten"-tannak éppen az az egyik üzenete, hogy Isten, mint 'személy' megszólítható, de semmi köze az emberi személyiséghez, s az Ő isteni léttitkának a véges emberi gondolatba-zárásának egy különleges "próbálkozása" a Szentháromságtan. Kísérlete annak, hogy a véges ember meg-, s befogja a Végtelen Istent. (A kísérlet - ez tulajdonképpen maga a teológiatörténet -, sikeressége azonban majd csak az 'odaátban' lesz nyilvánvaló.)

Az Isten világosság, ezért - ősidőktől fogva - a Nap istenszimbólumként volt használatos. Ahogyan a Nap élteti a világot, ugyanúgy az Isten szeretete is. Ez azt jelenti, ha nem sütne a nap, akkor nem lenne termés a földeken, s ha szeretetlenül élünk e világban, akkor életünk sem lesz "gyümölcsöző". Márpedig arra hivattunk el, hogy termést hozzunk, harmincszorosat, hatvanszorosat, sőt százszorosat!

Az, hogy Isten világosság, s "mi Istenben vagyunk, s Ő pedig mibennünk" még nem jelenti azt, hogy mi mentesek lennénk a sötétségtől. A sötétség ugyanis nem más, mint a fény hiánya, azt pedig nem mondhatja el egyetlen ember sem, hogy ő már teljesen betelt az Istennel, mert ez hitünk szerint csak a halál utáni színről-színre-látásban valósulhat majd meg... "Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten." - írja reménysége bizonyosságát Pál az 1 Kor 13,12-ben.

Ha valaki nem csak hiszi, de tudja is, hogy Isten világosság, azaz Isten maga az Élet, akkor tiszteli az életet, s aki respektálja annak REND-jét, az szentül is általa! S ez öröm, nem is akármilyen: folyamatosan növekvő, s el nem múló, mert nem tőlünk van, hanem az Istentől kapjuk. Ez az a kegyelem, melyet vágytak és kívántak az első keresztények - s őket ettől a kegyetlenkedések, üldöztetések sem tántorították el -, s ez az a kegyelem, amire nekünk is szükségünk van, hiszen "hiány-lények" vagyunk, életünk végéig hiányzik nekünk az Isten...

Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” 
Jn 21,18

"Ezek a mai fiatalok!" - sóhajtanak fel a magukat bölcsebbeknek gondoló idősebbek, jóllehet az ifjúkor tapasztalatlansága nem szégyen, hanem állapot, ahogyan az öregség sem érdem, hanem egy speciális helyzet... Érdekes, mindenki szeretné megérni az öregséget, de ha elérte, akkor meg szidja, mert úgy akarnánk megöregedni, hogy közben fiatalok maradjunk! A JóIsten nagy nevelő-tudománya, hogy ez 'ráadásul' meg is történik(!): lélekben fiatalok maradunk; de testben nem... Csoda-e hát, ha az idős emberek jelentős része morog naponta elhordozandó nyomorúságai okán? Olyan szépen írja a költő (Áprily Lajos) "Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, / taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek."

Igénket maga János evangélista úgy magyarázza, hogy ez a jézusi kijelentés egyértelműen Péter mártírhalálára utal, de ettől a jánosi értelmezéstől most tekintsük el, hiszen ez a gyönyörű megfogalmazása az időskori állapotnak, a régi, közel-keleti bölcsességirodalomba nyúlik vissza.

Akarjuk vagy sem: mobilos/mobilis társadalomban élünk. Ez jelenti először is azt, hogy az okostelefonok(internet) információk özönét ömleszti ránk, nehogy elfelejtsük korunk hamiskás életfilozófiáját: "Csak nem lemaradni semmiről!", másrészt autóval, hajóval, repülővel igyekezünk is eljutni minél több helyre, mert hiszen ott van bennünk a félsz: "Mi lesz akkor, ha NEM?" A lemaradás/kimaradás félelme egyeseknél aztán olyan nagy, hogy deformálja, sőt felborítja életük normális menetét... Tény, hogy óriási a vonzása a mobilitásnak, s természetszerűleg a fiatalok között ez még erősebb, s így aztán az idősebbek sokszor értetlenkedve sóhajtanak fel - magam is sokszor hallottam -, "Mindig csak az a menés!"

Az élet értelme azonban nem a "menés", hanem a növekedés, a gyarapodás - mindenek előtt lelkiekben, szellemiekben, s persze anyagiakban is, hiszen életünk fájdalmasan anyaghoz kötött... Sokan igyekeznek fiatalok maradni, sajnos "mindenáron" - valóságos 'búmja' van a ránctalanító-, fiatalító beavatkozásoknak - s ebből az őstörekvésből igen jól megél a kozmetika-ipar. (Hála Istennek egyre többen ismerik fel, hogy a szépség az nem "kívülről", hanem belülről fakad: nem csak a kedves természetből, hanem az egészséges életmódból, s a minőségi táplálkozásból is, ami elsősorban nem pénztárca, hanem akarat kérdése.)

Nem véletlen, hogy fiatalok akarunk maradni. Aki fiatal, az - emberileg nézve - még távol van a végső nagy konfrontációtól, a haláltól... Nem a halál ténye az, ami bénító, hanem a gondolat, hogy a halállal vége mindennek, s ezzel már nincs esély a korrekcióra! Az ember ugyanis minél tovább, s többet él, a tapasztalásaiból következően egyre nagyobb a kísértése, hogy tényleg jól csinált-e mindent az életében?

Mai igén arra is tanít minket, hogy egyszer majd eljönnek azok a "nem-szeretem napok", amikor kényszerűen ki kell nyújtanunk a kezünket (segítséget kell kérnünk), s majd oda visznek, ahová nem akarjuk... Az idős kor legnagyobb kihívása/pofonja a magány, melyet nem ellenségeinktől kapunk, hanem barátainktól, szeretteinktől! Tudniillik, amikor mindenben benne akarunk lenni egy életen át, de közben a legfontosabból, a családunkból maradunk ki, az a legnagyobb csapás! Hiszen senkit nem hibáztathatunk, még az Istent sem, csak egyedül önmagunkat azért, mert öregkorunkra nem részesülünk azok életéből, akiknek életét nem ajándékoztuk meg önmagunkkal akkor, amikor fiatalok és erősek voltunk...

De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? Esztelen! Amit vetsz, nem kel életre, míg előbb el nem rothad, és amit elvetsz, azzal nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét....Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; 
1 Kor 15,35-37 és 42

Egzisztenciális kérdéseink közül kétségtelenül a legnagyobb: "No, de mi van a halál után?" Mivel életünk automatizmusok sorozatából áll - felkelünk, rendbe-szedjük magunkat, elkezdjük napi feladatainkat, majd este ágyba zuhanunk -, éppen ezért a legvalószerűtlenebbel csak akkor foglalkozunk, ha a valóságos érvényességét veszti... Ilyen, ha olyan valakit szakít el tőlünk a halál, akit nagyon szerettünk! Addig, amíg feleségünk/férjünk évtizedeken át velünk él, nemigen gondolkodunk el azon, hogy kicsoda az a lélek, aki a feleségem/férjem testében lakik, de amikor azt a testet az enyészetnek adjuk át, akkor felvetődik a kérdés: hol van az lélek, amely megelevenítette a testet?

A magyarázat, hogy az emberélet csakis áttekinthetetlenül bonyolult biokémiai folyamatok évtizedeken átívelő összessége, nemigen elégít meg minket személyes veszteségünk kínjában, hiszen az nem lehet, hogy egy csak egy sejtekbe-kódolt programcsomag-igazgatta organizmus élt mellettem évtizedeken át, beszélt velem, hordozta fájdalmaimat, örült velem.... S tulajdonképpen egy léleknélküli, a "természet" fejlődése következtében összeállt néhánytízkilós fehérje-rendszerbe voltam szerelmes, álmodtam vele közös jövőt, neveltük fel gyermekeinket.

A halál ténye, az elmúlás tragédiája állít minket leginkább szembe az Élet valóságával: Mi az élet(em/ünk) célja, ha úgyis meghalunk? Ezekre a kérdésekre nem csak a ma embere, de minden kor embere kereste a választ. Az, hogy nem kaphatott, nem kaphat senki százszázalékos választ, nem a kérdést feltevő ember hibája! Vaknak beszélni a színekről, süketnek a zenéről, lehet ugyan, de nem sok értelme van. Aki nem tapasztalhat meg egy világot, mert az a világ számára elzárt, annak csak személyes elképzelései, találgatásai lehetnek erről a világról. Isten nem-látható világa ugyan súrolja, itt-ott megérinti az ember által tapasztalható világot, de az egy EGÉSZEN MÁS világ. Érdemes átgondolni, Krisztus URunk azon kijelentését, amikor ezt mondja: "Az én országom, nem e világból való."

Elgondolkodni a halál utáni létről minden kor embere szeretetett/akart - Pál apostol korában, előtte is és azóta is. Az elképzelések, gondolatok közvetve megtermékenyítették a kultúrát, színesítették, s tágították az ember látókörét. Elgondolkodni tehát a halál utáni "életről" soha nem haszontalan időtöltés! Aki ugyanis erre időt szán a saját véges életéből, az rádöbben az élet meglehetősen sok hiábavalóságára, s afelé törekszik, ami valóban tartalmas, s kiteljesedést ad. Az Isten örök törvénye, hogy aki csak ezt a múlandó világot akarja "megnyerni", az mindent elveszít, aki viszont keresi az Isten országát, az ráadásként megkapja ebben a világban mindazt, ami széppé, boldoggá, harmonikussá teszi véges életét.

Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.
Jn 8,12

Jézus és fény... összetartozó fogalmak, mindkettő önmagán túlmutató fogalom, érdemes "ízlelgetni" őket, meditálni egy kicsit rajtuk. Mindenek előtt, szögezzük le: a 'Jézus' egy igen elterjedt név volt a korabeli Galileában és Júdeában. Éppen ezért, amikor a kereszténységben Jézust emlegetik, sőt már-már agresszív, tolakodó a "jézusozás", akkor jó lenne tudatosítani: a "Jézus-történésben" nem a jézusi "tulajdonság" az elsődleges, hanem a krisztusi, azaz: Ő a Krisztus, a Felkent, az Atya Küldöttje. Jézusnak születik meg, de a legfontosabb, hogy Krisztusként él, tanít, s hal meg... Talán, ha az a sok - egyébként jószándékú missziós-lendületű keresztény - jobban koncentrálna a Krisztusra, s az Ő tanítására, akkor kevésbé lenne emberi, szárnyaszegett, olykor joggal megmosolyognivaló a "buzgóságuk". Számos szép/kulturált/mai példa van arra, hogy lehet felhívni a figyelmet arra, ami fontos, ami szép, ami evangéliumi! (Lásd Egyházunk plakátját jobbra lent, s IDE KATTINTANI!)

Krisztus földi neve összetartozik a fénnyel, hiszen ahogyan János evangéliumában olvashatjuk: "Ő világosságként jött a sötétségbe". A Fényből, az Istentől jött a sötétségbe, a halálba, hogy a földi megsemmisülésünkből utat mutasson/adjon az Életbe, a Fénybe, az örökbe... Amit Krisztus URunk szólt, tanított, az a mennyből, az Atyától, az örök világosságból való "tudás" volt, s ebben "nincs fény és árnyék játéka", mert tökéletes igazságot közöl. Tudás és fény ugyanakkor egymás szinonimái is. Ha valakinek "kigyullad a lámpás a fejében", az egyértelműen jelzi, hogy megértett valamit, s ha valami "napvilágra került" vagy "fény derült rá", akkor az azt jelenti, hogy "kiderült" az igazság.

De mit jelent az, hogy "követni a világosságot" ill. az, hogy "járni a világosságban"? Követni a Fényt, azt jelenti: kúszok az Élet után, mint a növény a napfény felé! Követni a Fényt, azt is jelenti, hogy sorsom/élet-ösvényem igazságát folyamatosan az Ige világítja meg, s ezért nem tévedek el. Követni a Fényt azt is jelenteni, tudom, hogy miért érdemes áldozat hozni, s miért nem, vagyis tudom, mi az, ami óvja, segíti, emeli az emberéletet, s mi az, ami rontja pusztítja! Magyarul: Tudom mi az érték, s mi a "gagyi"...

Hogyan történik mindez a gyakorlatban? A megvilágosodás által! Akinek szívében kigyullad az isteni szeretet fénye, annak fejében is oszlik a sötétség... Aki Krisztusra (Aki a Fény) bízza az életét, az nem csak az Életre voksol, de egyben a szeretet szabadságára is. Annál nagyobb méltósága az embernek pedig nem lehet, minthogy azt csinálhat, amit csak akar - természetesen a szeretet által!

Amíg mások mondják meg, hogy mit kell tennem, hogyan kell szeretnem, addig nem vagyok a Fényben, nem vagyok az életben, nem járok a világosságban. Aki a sötétségben van (mások általi meghatározottságban, a törvény által él) az a halálban van. Aki átemelteti magát az Isten kegyelméből a sötétségből az Világosságba, az maga irányítja az életét, azaz: a szeretet által él. Itt már nincs szükség a törvényre, a külső tiltásokra, törvényekre, mert a belső, a Lélek adja/osztja a szeretet-parancsokat, s ezért mondhatjuk, hogy a törvény betöltése a szeretet...

Mindazok, akik "világosságban", szeretetben járnak, azok tulajdonképpen ígéretben élnek. Ahogyan két szerelmes szív is akkor boldog, ha kölcsönös ígéretüket nem töri meg a hűtlenség, ugyanúgy az ember és Isten kapcsolatában is a legfontosabb "tényező" a hűség... Sajnos az ember hajlamos megcsalni Istenét, de nem számol azzal, hogy ilyenkor tulajdonképpen magát csapja be, hűtlenségével önmagát sebzi meg. Ilyenkor, mindenkinek, aki már elesett csak egy reménysége van/marad: "ha mi hűtlenek is vagyunk, Ő örökké hű marad"...

Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.
Zsolt 104, 28

Isten, mint a teremtett világ, s benne az ember "gondviselője" - ez az egyik legszebb bibliai kép. Latinul "providentia Dei"-nek, azaz: gondviselő (pro-video=előrelátó) Istennek mondták, de Isten omnipotens, vagyis mindenható, ezért jobb, ha inkább azt mondjuk: az Örökkévaló MINDENT előrelátó Isten... Mi emberek csak hisszük, hogy mindent előre látunk...

Mindenesetre lenyűgöző az a rend, az a harmónia, amit mi egyszerűen csak Életnek nevezünk. Maga az élő-világ persze könyörtelen küzdelemből áll egybe, hiszen abban minden résztvevő "vadász", s egyben "zsákmány" is, táplálékot igénylő, de egyben maga is táplálékot is adó. Ezt nevezik a természet örök körforgásának, rendjének, táplálékláncának.

A zsoltáríró ebben a versben azt az ősi tudást rögzítette, amire mi csak az utolsó évtizedekben jöttünk rá, hogy ti. "az Isten egyszer ad, egyszer meg nem ad", s hogy a termés az nem egyedül az ember szorgalmán, s imádságán múlik, hanem a szeszélyes időjáráson is, melynek az ura nem az ember, hanem az ÚRIsten. A klíma változik, de az ember nem. Ugyanolyan makacsság lakozik bennünk, mint őseinkben, ugyanúgy az Isten tagadásának a készségével születtünk bele ebben a világba, mint ahogyan eleink, s ahogyan utódaink is fognak...

Azt mondják, a 21. században új korszak kezdődik(kezdődött el), mert az ember a technika segítségével képes ellesni, lemásolni a természet "zseniális" ötleteit, sőt azokat még tovább is tudja "fejleszteni"... Nos, amikor az ember ki akarja javítani a teremtettséget - Isten gyaníthatóan elég jól megcsinálta, ami nincs benne az talán nem szükséges annyira a boldogsághoz -, akkor hatáskört lép át: Nem csak olyasmivel foglalkozik, ami nem az ő dolga, hiszen az Édent, ezt a világot a Teremtő az emberpárra, Ádám és Éva felügyeletére bízta, de javítani akaró "barkácsolásával" csak újabb gondot csinál magának.

Hűnek lenni a kevésen, megmaradni embernek a "sok" kísértései közepette - mi mindent fel nem halmoz az ember egy emberöltő alatt(?), hiszen az átlag jóléti ember mintegy 10ezer(!) tárgyat birtokol élete során -, nem könnyű feladat. Elfogadni azt, hogy akkor is Isten tenyerén vagyunk, ha életünk hegycsúcson át vezet, s akkor is, ha völgyben járunk - bölcsességre vall. A hívő ember azonban vallja azt, hogy a "bölcsesség kezdete, az ÚRnak félelme."

Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: „Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek.”
Lk 19,45-46

Mindig vannak ilyen felforgatók, forradalmárok, akik a maguk igazáért képesek megbontani a rendet! Mégis, mire merészkedik ez a názáreti vándorprédikátor? Hiszen még egy írást sem tud felmutatni, hogy melyik rabbinál tanulta volna a tórát! S különben is, milyen alapon avatkozik bele a kultuszi élet rendes "ügymenetét" segítő pénzváltók és galambárusok dolgába? A kérdések nem csak egy letűnt, ókori világ véráldozatos kultúrájában voltak komoly társadalmi-, szociálpolitikai kérdések, de talán nem is gondoljuk, hogy ezek modern, tudományos-technikai világunkban - mennyire "maiak".

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy kétféle monoteizmus létezik: az egyik egyetemes, a másik nemzeti, vagyis: a "mi Istenünk", a "csak a miénk, csak nekünk". Az az egyistenhit, amit mindenki vallhat, korra, nemre, nemzetre, bőrszínre való tekintet nélkül, azt tekinthetjük Isten-hitnek, amelyik kizárja a többieket, az egy adott közösség rítusa, törzsi vallás, egyfajta totem-kultusz... Az ilyen kultuszra általában az jellemző, hogy csak egy bizonyos helyen lehet imádni az istenséget, a többi imádat "nem érvényes" vagy nem teljes értékű...

A "van jobb, van több"-elmélet szerint - ami valljuk meg teljesen érthető, gazdasági és piac-stratégiai szempontból -, azért mégis többet ér egy jeruzsálemi bűnbocsátó imádság, mint egy Garizim-hegyi, nem? Egy pápai áldás, egy jubileumi búcsús feloldozás azért csak "hatásosabb", mint egy egyszerű istenhátamögötti kisfalu egyszerű szerpapjának hétköznapi miséjén elmondott áldás vagy absolutio, nem? (S mivel szinte mindenki a maga módján, s nagyon emberi módon gondolkodik a JóIstenről, ezért az effajta kultuszok, áldások, szokások töretlenül tovább élnek. Talán a forma, a magyarázat változik, de a tartalom nem.)

Jézus URunk tehát kiűzi a kufárokat a templomból, amit ezek a kalmárok rablóbarlanggá alakítottak át. (A rablók a barlang sötétjében rejtőznek el, annak félhomályában eszelik ki bűnös terveiket...) A templom azonban nem az elrejtőzés, a sötétség, az elbújás, hanem a nyíltság, a kinyilatkoztatás, a világosság, az őszinteség, az imádság helye!

A történettel kapcsolatban az írásmagyarázók általában Jézus nem-mindennapi szenvedélyességét emelik ki, holott nem ez a "probléma", hanem az istentiszteleti élet árnyékában biztos megélhetést keresők nyugalma: így van ez jól, ahogyan van... Aki azonban jobban koncentrál a földiekre, a megfogható, kiszámolható "ráadásra", mint az Istenre, az nem alkalmas az Isten országára. Jézus URunk így mondja: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, s hátratekint...", magyarul: ha valaki csak a fát akarja látni, s a Napfényt/Világosságát legszívesebben kizárná az életéből, az nem csak árnyékban marad, de a "fától nem látja még az erdőt sem"...

„Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké”.
1 Pt 1,24-25b

Ha hihetünk Thomas de Maizière úrnak (BRD védelmi minsztere volt 2009 és 2011 között), aki azt állította a minap "Ha csak a kétharmada igaz annak, amit Edward Snowden amerikai számítógépes szakember, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség és a Központi Hírszerző Ügynökség volt alkalmazottja állít, akkor, amit az USA művel a megfigyelésével, az a történelemben példátlan és mérték nélküli. Kérdés: Miért kockáztatná az életét E. Snowden valótlanságokért?

"Megnyugodhatunk" tehát, az elmúlt 20 évben gyakorlatilag szinte minden digitális lenyomatunkat rögzítették...

"A szó elszáll, de az írás megmarad." - vallották a régiek. Ezért aztán nagyon vigyáztak arra, mit, s hogyan írtak le, s amit leírtak, azt majdnem "szentírásként" is kezelték, azaz a pecsétes papírok, a hivatalos okmányok előtt gond nélkül megnyíltak a díszes ajtók, de egy-egy sokpecsétes dokument hatására bizony könnyen be is csapódtak a börtönkapuk! Hány és hány koholt vádat őriznek még ma is a levéltárak aktái - csak itt kis hazánkban!

Ma egy más, furcsa világ van: mindent hamisíthatnak, s ezért hamisítnak is. Márkás óra, parfüm, italok - egyre megy, de jogosítvány, érettségi és diploma is kapható volt néhány évvel ezelőtt, s jó pénzért még doktorátust is vehettek. Megszoktuk ezt a hamiskodást. Ezért aztán, ha le van írva, akkor sem hisszük el a média ténytorzításait, s ha látjuk a "valóságot", akkor is tudjuk, hogy az a valóságnak legfeljebb csak egy része. Sajnos olyan sokszor mutatták már be nekünk a való világ valótlan "igazságait" - melyekről később kiderült, bizony szemen szedett hazugságok -, hogy elveszítettük a pártatlan tájékoztatásba vetett hitünket. Bizalmatlanná vált a világ, s ezért nagy árat fizet az emberiség... legvégül persze mi, kisemberek.

Persze, minden elmúlik egyszer. Napvilágra kerül a csalás, a hazugság is - legfeljebb a jóvátétel már nem lehetséges. Elszáll a szó is, a magnó-, és videofelvételek is megkopnak egyszer... Ez az élet rendje, semmi sem örök. Vagy talán mégis? Péter apostol azt mondja, az "ÚR beszéde megmarad örökké", azaz van, ami örök...

Az Isten ilyen. Örök, Egy, s Változatlan. Törvényei is azok. A bűnt mindig is követni fogja a büntetés, mert minden okozatnak van egy oka. A jó "jósága" is örök, mert a jó mindig emel, és szépít. Amíg ember lesz, megmarad a rossz is, mert bűn a jónak az elmulasztása is. Tehetnék jót, s nem teszem; részese lehetnék az áldásnak, de kizárom magamat belőle... "Áron is vegyétek meg az alkalmakat!"

A hívő ember az Örökkévalóba veti bizalmát, mert tudja, hogy élete, sorsa az Ő kezében van. S, ha emberi szemmel életét nem is tartja olyan sikeresnek, mint amilyennek ifjúsága hajnalán megálmodta, hálát ad benne minden jóért, s kevésbé jóért, hiszen számára Isten vonzásának jelei ezek...

(Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt.) Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus így válaszolt nekik: „Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok."
Jn 10,(23)24-26

Jóllehet Jézus elég "rendesen" bírálja a farizeusok hamis vallásosságát, de ha jól belegondolunk, ők tulajdonképpen semmi mást nem akarnak, csak ebben nemzetbiztonsági kockázatot is magában hordozó Jézus-kérdésben végre tisztán látni. Ők nem hinni, hanem tudni akarják, kicsoda Jézus Krisztus... elvégre a római megszállás alatt nem "babra megy a játék". Az eltelt kétezer év óta a faraizeusok mostani utódai sem tudták meg a pontos választ, de Krisztus URunk mai követői is csak "tudni vélik", kicsoda is az Emberfia valójában. A ma élő vallásos zsidók szerint a Názáretből való Josuah ben Jozef, legfeljebb egy bölcs vándorprédikátor lehetett, de semmiesetre sem Isten Fia, a keresztények pedig szintén nem tudják, de teljes szívvel hiszik, hogy a Názáreti Jézus az a megígért Krisztus, Akit Isten elküldött.

Nos, ha a "Kicsoda Jézus Krisztus?" lenne az egyetlen kérdés a világon, amire nem tudjuk a perfekt választ, akkor mi lennénk a legboldogabb teremtmények az egész univerzumban. A helyzet az, hogy gyakorlatilag minden fontos kérdésre csak rész-válaszaink vannak, de egyikről sem mondhatjuk, hogy az lenne a mindenre kiterjedő pontos válasz! Rövidke, néhányévtizedes földi létünkben még azt sem sikerül kiderítenünk pontosan, honnan is jön az emberi lélek ebbe a földi testbe, és azt sem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani, hová megy ki belőle? "Mester, nem tudjuk hová mész, honnan ismernék hát az utat?" - mondja Tamás. Aki Isten nem-evilági dolgairól mégis olyan magabiztosan szól, mint, ha már járt volna odaát, az az ember egyszerűen csaló, s az sem javítja a helyzetét, hogy önmagának is hazudik...

A Mester ebben az evangéliumi párbeszédben (is) rettenetesen kemény kijelentéseket tesz a farizeusokra: "Ti nem az én juhaim közül valók vagytok!" Akkor most a Názáreti Jézus nem "Izráel házának elveszett juhaihoz küldetett?" avagy csak utólag, az evangélium szerkesztői adják a Mester szájába ezeket a szavakat? Itt is láthatjuk, hogy az Isten igazsága alapjaiban feszíti szét az emberi kereteket! A pontos választ csak sejthetjük, de nem tudhatjuk, legfeljebb hihetjük. (Aki tudja a válaszokat, az már nem kérdez... nem kérdezi az Istent sem, hiszen már mindent tud... ők az isteni akarat cselekvői/harcosai - a szélsőségesek! Ők azok, akik készséggel máglyákat raktak, akik ma is örömmel robbantják fel magukat és másokat - az "igazságért"!) De kinek is az igazáért? Az Isten igazságának érvényesüléséhez dinamittal, és atombombával "besegíteni" nem Isten, hanem a bűnben vergődő ember elképzelését mutatja az "igazságszolgáltatásról"...

A bizonytalanság kínja, amiben a farizeusok vannak, emberileg nagyon is érthető, hiszen senki nem szereti a kiszámíthatatlanságot. Isten azonban úgy teremtette meg ezt a világot, hogy abban az ember ne tudjon mindent előre pontosan kiszámítani - ember tervez Isten végez -, mert akkor a végén, még Istennek képzelné magát... A Suttogó/Kísértő az Édenben azt hazudta Ádámnak és Évának, "ha esztek ennek a fának a gyümölcséből, akkor olyanok lesztek, mint Isten." Azigazság az, hogy ez akkor is hazugság volt, ahogyan ma is az! Az ember csak szeretne megistenülni, de amit biztosan tudhatunk: a teremtmény sosem válhat Teremtővé...

Aki gúnyolja a szegényt, Alkotóját gyalázza, és aki a veszedelemnek örül, nem marad büntetlen.
Péld 17,5

Híres kép - 1923-ból... Vaskereszttel - egyik legmagasabb katonai elismerés volt - kitüntetett "rokkant" katona Berlin egyik utcasarkán koldul. Ma is vannak koldusok az utcán - egyik barátunk most érkezett meg a jólétéről híres Brüsszelből - ott is! Jézus URunk azt mondta, "szegények mindig lesznek veletek", s mondta ezt nyilván azért, mert tudta, hogy követői nem fogják maradéktalanul megoldani a szegénység problémáját...

Van, aki lustaságból szegény, van, aki betegségéből kifolyólag került elesett állapotba, de olyanok is szép számmal vannak, akik élhetnék még ma is normális életüket, ha nem itták volna el, nem drogozták volna szét eszüket/egészségüket! Ne tévesszen meg senkit, ha az utcán valaki lógó cigivel a szájában kéreget ennivalóra és gyógyszerre... ő nem szegény, hanem szerencsétlen. Sajnálni lehet, segíteni pedig nem úgy kellene rajta, hogy dobozkájába pénzt dobunk... mely nem kis összegek a söntések bádogoltárán landolnak, s a Nemzeti Dohányboltok kasszáiba kerülnek!

Az ókori bölcsesség másfajta szegénységről beszél, ráadásul egy olyan korszakból üzen, amikor még nem létezett társadalombiztosítás, de még döcögve, de azért működő egészségügy sem... Abban a korban a gazdagság áldást jelentett, a szegénység pedig átkot. Aki gazdag volt, az valamiért kiérdemelte, aki pedig szegény volt és nyomorult az is megérdemelte valamiért, ha másért nem, az atyák bűneiért, "harmad és negyedíziglen"...

A Mester kijelenti: ez, vagyis az élet nem így "működik". Ma is sokan azt hiszik, hogy az élet úgy működik, ahogyan az ember azt gondolja... nos, ha ez így lenne, akkor már rég kitalálták volna a mindent megoldó képletet az életre! Az élet bizony választás, küzdelem, az Élet mindenek előtt Istentől rendelt sors... Kinek miért úgy adatott, ahogyan, azt magyarázgatni balgaság - egyszerűen nem az ember hatáskörébe tartozó feladat! A sorsot nem magyarázni kell, s méricskélni, hanem elfogadni és hordozni. Aki csak magyarázgatja, az saját szerencséjét igyekszik kovácsolni, de ezzel csak itt a földi életben lehet sikeres, az odaátban nem szerezhet magának eredményt!

Aki gúnyolja a szegényt, aki "vakot gáncsol és süketet ócsárol" - az Istent gyalázza. Aki önzéséből fakadóan másokat szegényít meg - testileg vagy lelkileg - az ne reménykedjen az odaátban semmiféle felmentő ítéletben! Az ítéletet ugyanis nem mások hozzák meg az odaátban, hanem mi magunk hozzuk meg magunk felett, már itt a földi életünkben... S ez így méltányos a Lázárokkal szemben, s nem méltánytalan a gazdagokkal szemben sem.

Ne gyűlöld szívedben atyádfiát! Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében.
3 Móz 19,17

Talán fordítva kellene olvasni mai igénket: "Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében - s ide be kellene még szúrni egy szócskát is -, DE ne gyűlöld szívedben atyádfiát! Az ugyanis az "általános helyzet" - csak így jó közhelyesen -, hogy ebben az "okosak földje"-megmondó-országunkban mindenki "ezerrel tolja magát és osztja az észt", s mindezt azzal a "besserwisserkedő" magabiztossággal és azzal a gyűlölködő érzéssel fűszerezi meg, mintha nem is ennek az országnak, közösségnek lenne a tagja, mintha egy másik bolygóról pottyant volna ide, s akaratán kívül élne itt!

Aki nem érti a világot, s benne az embert, az még a JóIstenre is haragszik - mint Káin tette -, csak hát az ÚRIstent nem pofozhatja fel senki, s akkor marad az embertárs, a honfitárs, a testvér, akiken viszont meg lehet bosszulni mindent, sőt még agyon is lehet őket ütni... Az ember önteltségében rendre elfelejti, hogy erőszak mindig erőszakot szül, aki kardot ránt kard által vész el, s aki szelet vet, az vihart arat!

A "feddés" azt jelenti, hogy az ember az embertársát - négyszemközt és szelíden(!) -, inti, hogy elfedeződjenek a dolgok... s az élet visszataláljon a normális kerékvágásba. Sokan nem megfeddik azt, akinek karakterhibáját még ki lehetne javítani egy négyszemközti, őszinte, feltáró beszélgetésben, hanem nyilvánosan, jó nagy társaságban lebunkózzák a tényekkel, s el is mondják az "értékítéletet": "Hogy lehetsz ennyire hülye?"... Nos, a hosszútávú konfliktus ezzel sikerrel el is startol!

Manapság nem a kapcsolatjavítás őszinte igénye vezérli az embereket a konfliktuskezelésben, hanem az erődemonstráció, azaz: "Csak nem mutatni semmi gyengeséget!" Inkább fitogtatni a képességeket: "Vigyázz, mert ha te úgy, akkor én meg így!" Így bomlanak fel szépen induló barátságok, siklanak ki házasságok is... Az élet azonban nem más, mint együttműködés, melyeknek szabályai egyértelműek. Ismételni azonban sosem árt, ezért 'átfordítottam' egy kicsit a Tízparancsolatot, hogy a 21. század elején is érthető legyen:

1. Én az ÚR vagyok az Isten, nem a te teljesítményed!
2. Nevemet a rossz tradíciók konzerválására ne használd!
3. Én, az ÚR szentellek meg Téged nem, nem a szabadidőd!
4. Én az ÚR a kooperáció Istene vagyok, konstruktív légy, ne destruktív!
5. Az élet szentség, szentülj általa!
6. Időt, energiát ne pazarolj, s másoktól azt el ne vedd!
7. A szövetség téged is véd, ne törd meg!
8. Ne hazudj – még magadnak sem!
9. Más vagyonának kívánásával önmagad ne szegényítsd!
10. Házastársi hűséget ne ronts meg!

Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen...Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak,
Jn 15,11;15a

Van-e a szülőnek nagyobb öröme annál, ha látja, hogy gyermeke becsülettel megállja helyét az életben, hogy nem esik kétségbe a nehézségek ellenére sem, ahogyan a szólás mondja "a jég hátán is megél"? Aligha! Legalább negyedszázados, érzelmi, gazdasági, lelki energiákat igénybe vevő - olykor-olykor fel is emésztő -, gyermeknevelési projektben eredménnyel résztvevők tudják értékelni igazán, látva utódaik biztos szárnyalását az élet egén! Öröm ez, szülőnek s gyermeknek egyaránt... Igénk egy olyan pillanatról tudósít, amikor a Mester már elmondhatta a tanítványoknak "barátaim"... Ekkor ugyanis már bizonyos abban, hogy a tanítványok nem csak el-, s megtanulták azt, ami szükséges, de maguk is továbbadhatják megszerzett "tudásukat".

Aki "szolgalelkű", az gondolkodás nélkül megcselekszi azt, amit mondnak neki. Nem törődik a következményekkel - sem magára, sem másra nézve. Ha mégis felelősségre vonásra kerül a sor, védekezésül az ilyen ember csak annyit mond: "parancsra tettem"... Amikor egy társadalomban az emberek többsége az élet józanságának elvesztésével belefordul a nemgondolkodás idiotizmusának mocsarába, akkor joggal örülnek a hatalom aktuális vezető agyafúrtjai, mert divattal, reklámmal, jól hangzó, de mégis értékromboló korszellemmel nagy sikerrel manipulálhatják a tömegeket...

Aki "tudatosan" él, aki ismeri döntéseinek következményeit, az mindig "veszélyes ember" a hatalom számára, mert az igazságnál nincs veszélyesebb fegyver! Az ilyen ember nem húzható financiális csőbe, az nem szorítható zsákutcás banki-kölcsön sötétségébe, ahol aztán sírás és fogcsikorgatás közepette fizethet...nagyon-nagyon sokáig(!), mert az ilyen ember az isteni gondviselés biztonságát bízva azt mondja: "csak addig nyújtózkodom, amíg a takaróm ér"... "hiszen nem attól vagyok több, ha többem van".

Sokan mégis a látszatra adnak! "Mutasd magadat többnek, add el magad!"- ez az életfilozófiája a mai sikerhajhász, látvány-vezérelt világnak! A balga ember mindig azt nézi, ami az emberen van, az ÚR viszont azt, ami a szívben van!