Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti.
Ef 5,28

Lucas Cranach - Luther kortársa és jóbarátja - zseniálisan megfestette azt az erőt, ami még a szerelemnél is nagyobb, ez pedig: az érdek... Érdekházasságok, melyek nem a szerelemről - két ember legcsodálatosabb testi-lelki egymásratalálásáról -, hanem az önérdekről szólnak - régen is voltak és ma is vannak, s gyaníthatóan lesznek is! Statisztika erről az "üzleti együttműködésről" (mi másnak is nevezhetnénk?) nincsen még ma sem, de tény, hogy vannak jelek, melyek egyértelművé teszik, hogy a 'feleknél' nem őszinte érzelmekről, hanem egyszerű önzésről van szó.

Manapság, amikor mindenki azt nézi, hogy "Mit kapok én mindezért? Megéri ez nekem?", nehéz felébreszteni ezt a legszebb érzést: az adás, az ajándékozás örömét. Jézus URunk is arra tanít, hogy "jobb adni, mint kapni", amit sokan úgy értelmeznek, hogy "Az, akinek van, hát adjon az!"... Önigazolásként hangoztatja az ilyen ember: "Majd ha nekem is lesz annyi, hogy már adhatok, én is adni fogok!" Aki persze azt gondolja, hogy csak abból lehet adni, ami a személyes szükségleten túli, azaz "fölösleg", az nem érti az élet lényegét.

Férfi és nő kapcsolata minden korban és időben, mindig is problematikus volt, s a párkapcsolati nehézségek a keresztény embereknél is ugyanígy előfordulnak, mint azoknál, akik nem szőtték bele kapcsolatukba a JóIstent. A különbség csak annyi - de ez lényegi(!) -, hogy a keresztény ember nem csak emberi, hanem isteni dimenzióban, azaz coram Deo (Isten előtt) is szemléli viszonyát a párjához... A párkapcsolat nehézségei nem csak abból származnak, hogy férfi és nő biológiája alapvetően más "programot futtat", hanem leginkább abból, hogy két ember legátfogóbb (ahogyan régen mondták: asztaltól az ágyig) kapcsolatát motiválják a saját családjaikból, gyerekkorukból, múltjukból hozott érzések, gondolatok, nemkülönben az ún. delegációs mondatok: "A mi családunkban ilyen nem volt, nincs és nem is lesz! / Összeszorítod a fogadat és megcsinálod! stb." Így aztán nem csak két ember, de két világ is találkozik az új közösben...

Manapság, amikor az emberek fejében a vágyak és a realitások fényévekre vannak egymástól (amerikai tinédzser lányok 70%-a modell-karrierről álmodozik... jegyezzük meg gyorsan: a nyugati világban is hasonló a helyzet, s persze a fiúk jelentős része is olyan munkát akarnának maguknak, ahol keveset kell dolgozni, s sok-sok pénzt lehet keresni...), különösen is nehéz megtanítani, hogy milyen egy egészséges párkapcsolat, milyen egy "normális" házasság. Saját fülemmel hallottam, amikor egy fiatalember bizonygatta, hogy a mai lányoknál "Senki vagy, ha nincs házad vagy legalább egy kocsid!" Nos, ha valakit csak házáért, autójáért vagy (erszény már nincs!) bankszámlája kövérsége miatt szeretnek, akkor az minden, csak nem szerelem...

Márpedig az embernek arra van szüksége, hiszen csak akkor tud igazán kibontakozni az életben, ha úgy fogadják el, ahogyan van, s nem azt nézik, "mije van?" hanem azt, hogy "mi lakozik" a szívében... Az igazi nehézségek ugyanis soha nem anyagiak, hanem lelkiek! Azokat megoldani éppen ezért anyagi eszközökkel igencsak elhibázott lépés... Ha a férj egy súlyos karakterhibáját felesége előtt félkilós aranynyaklánccal akar orvosolni, s ráadásul a feleség ezt a gyógymódot még preferálja is - nos, akkor ez mindent elmond az ilyen házasságról...

A keresztény házasság valami egészen más: két ember álmainak haláligtartó megvalósulása - az Isten kegyelmében. E csak akkor lehetséges, ha a párválasztás nem csak érzelmi, csak intellektuális, csak kegyességi és csak gazdasági kérdés, hanem mindenekelőtt az élet összes területére kiterjedő SORS-kérdés. Ennek az oka igen egyszerű: az idő kereke nem forgatható vissza: egyszer születünk erre a világra, egyszer vagyunk benne fiatalok, s egyszer is halunk meg benne... Ezért minden kimondott igenünk, s minden kimondott nemünk sorsunkat kovácsolja! Hitünk szerint a halál utánit is...

Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.
Ef 5,15-17

Bizonyára nem élt a földön egyetlen ember sem, aki hosszú életében legalább egyszer ne nézett volna fel a csillagos égboltra... A régi korok emberének elérhetetlen magasságot jelentett a vándormadarak égi útja éppenúgy, mint az ezüstösen csillogó Hold, s bár a mai modern ember szívesen kihúzza magát: "Voltunk már a Holdon is!" - a néhány-évtizede felfedezett távoli csillagrendszerek, galaxisok százmilliárdjai nekünk is ugyanolyan mesés távolságban vannak, mint a régieknek...

A teremtett világ nagysága, a rendelkezésünkre álló néhány évtizednyi (nevetségesen kevés!) IDŐ eleve korlátozza megismerésünket, s hogy mennyire, azt többnyire életünk vége felé tudatosítjuk, amikor akaratlanul is számot vetünk: mit is csináltunk a kapott IDŐ-vel, hogyan éltünk a lehetőségekkel, mire jutottunk az élet nagy kavalkádjában? A véges IDŐ-nk bizony nagy tanítómester, suhogó halálpálcája mindenkit megfegyelmez...

A technika, az automatizáció következtében még soha ennyi szabadideje nem volt az embernek - legalábbis a világ jóléti felében -, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) az idő kihasználásának értelmetlensége most ropja diadal-táncát! Ha csak arra gondolunk, hány ember bámulja a tévét, görnyed a computere előtt, s rituálisan oltja napi információszomját hiábavalóságokkal - joggal elszomorodhatunk... Csetelés és fészbúkolás helyett persze számos értelmes programban is részt vehetnének fiataljaink, de "itt és most" nincs értéke a tartalomnak, ebben a megszédült világban a látvány, az élmény pillanata a mindent meghatározó erő!

"Krízisben van az oktatás" - mondogatják mostanság, amikor tömeges jelenséggé vált a félévi bukás az iskolákban. Nemkülönben az évvégiek is, de azok már csak az abszolút reménytelen esetek, melyek - köszönhetően a tanárok szociális érzékenységének, s a fiatalok jövőjéért érzett őszinte vizsgabizottsági aggodalmaknak -, a nyárvégi pótvizsgán 'korrekciót' nyernek... Ezekután még van valaki ebben az országban, aki tényleg el is hiszi, hogy amit két féléven át nem tanult meg a nebuló, azt majd nyáron(!) két hét alatt megtanul(hat)ja? Nem az oktatás, a társadalom van krízisben!!!

Nincs gyermekvállalási kedv? Öregszik Európa? Majd ha a munka adja biztosítékot a tisztességes előbbrejutáshoz, s nem a tisztességtelen ügyeskedés, majd akkor változás kezdődhet el, a krízis csak ezután oldódhat meg. Amíg a politikusok szemérmetlenül a saját zsebeiket töltik meg, s politikai támogatottságért cserébe a szociális ellátórendszeren élősködőknek szavaznak meg 'jogbiztonságot" a parlamentekben - hogy "támogatóik" hasonló szemérmetlenséggel továbbra is kiszolgálhassák magukat a "közösből" - eladdig nem lesz társadalmi megbékélés egyetlen országban sem...

Pál arra buzdítja az efezusiakat, hogy ne a fősodrású - anyagelvű - életfilozófiáknak hódoljanak (Efezus igen gazdag, szabad város volt, itt nem állomásoztak római katonák - enélkül is megfizették az adót), hanem használják ki az alkalmas időt! Az idő ugyanis gonosz, gonoszsága múlandóságában, a pillanat visszahozhatatlanságából táplálkozik. Ezért amíg van idő az Isten megismerésére, az evangélium befogadására, eladdig éljenek vele, mert a vég közeleg, a személyes mindig sokkal hamarabb, mintsem gondoljuk...

Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben...

Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás.
Ef 5,1-2a és 3-4

Nincs is szebb annál, amikor szépen élnek az emberek... Kár, hogy egyre ritkábban kerülnek látóterünkbe ilyen sorsok, illetve szomorú, hogy a "hívők" élete sem tükrözi, hogy "Isten követői" lennének! Jézus példáját még csak-csak próbálná az emberfia/-lánya követni, no de "ISTEN példáját követni" - így olvashatjuk a Károli-fordításban -, nem tudjuk, hiszen nem vagyok istenek, még félistenek se, s a mi még szomorúbb: Istenképűek se...

Azt már megszoktuk, hogy prominenseink itthon éppenúgy, mint külföldön - tisztelet az elenyésző kisebbségnek(!) - néhány év után lecserélik aktuális párjukat, no de amikor ugyanezt látjuk az egyházon belül is, akkor fel kell tennünk a kérdést: mitől is keresztény a keresztény? Ha körbenézünk az európai politikában, akkor kiderül, hogy az egyébként közszereplő - tehát tisztjénél fogva példa-funkciót is betöltő - pártvezér, köztársasági elnök stb. szinte a négyéves választások ritmusában cseréli le férjét/feleségét/élettársát... Ha a saját életét nem tudja keretek között tartani, akkor honnan veszi a bátorságot az ilyen ember ahhoz, hogy másoknak önmegvalósítási programot ajánl? Aki saját maga életével nem boldogul, hogyan akar másokat boldogulásra vezetni? Nos, ezeknek az embereknek ez nem probléma, mert a privátot elkülönítik a publikustól... de akkor mitől is vezetők?

Ahogyan hiteltelennek vélik az ilyen politikust, okkal megszólhatják azt a papot is, aki erkölcsről prédikál a szószékről, de maga nem éppen az erkölcs bajnoka... Házastársi hűségről az elvált pap is mondhat nem csak szépeket, de igazakat is, a baj csak az, hogy nem hiteles! S, ha az "Isten emberének" - mint az Isten igéjének a szolgája - nem sikerült (sajnos egyre többen vannak, akiknek ez nem sikerült: Németországban a protestáns lelkészek /hivatalosan: egyházi személy/ több mint fele elvált) akkor milyen személyes példán keresztül bátorodjon fel a laikus?

Az így kialakult mai helyzetnek (okozat) van egy oka... A szív rendetlensége! "Ami a szíven, az a szánkon" - tartja a szólás, s amit szólunk, általában azt is tesszük! Ezért, aki szemérmetlen a beszédében, az magatartásában is hajlik ilyesmire, akinek tetszik az ostoba beszéd, s maga is így szól, az ostobán vezeti a saját életét is, s aki szavaiban kétértelmű, az cselekedeteiben sem egyenes ember. (Ezen dolgok okán, pl. az emberek szexualitáshoz való viszonya elég jól tükrözi emberségüket!)

Aki hálaadással él, az harmóniában van önmagával, társával, felebarátjával, sőt, "barátja" neki a JóIsten is... nem perlekedik, hiszen tudja, hogy Isten tenyerén élve, minden az ő személyes javát is szolgálja. S mivel Isten szeretetében, s szeretetével él naponta, azt a "lényegit" adja, sugározza tovább, amiért Teremtője őt is leküldte ebbe a múlandó, de csodálatos és gyönyörű világba...

„Ha haragusztok is, ne vétkezzetek”: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.
Ef 4, 26-27

Jól tudták a régiek is: "A harag rossz tanácsadó!"... Nem véletlenül tanítgattak minket is szüleink (ha túlságosan viharosan reagáltunk valamire): "Számolj el tízig, aztán szólj, s cselekedj!" Okos tanács, kár, hogy kevesen fogadják meg...

Sok bosszantó dolog van ebben a világban, de amik valóban mérgesítenek minket, azokat emberek idézik elő. Bizonnyal lehetne fokozatokat felállítani, de ha belegondolunk, ez többnyire felesleges: hiszen a kicsi dolog is lehet valakinek nagyon fájdalmas, de aki "lelki ember" az még a nagy terhet is képes méltósággal elhordozni. Igazán nehéz helyzetbe akkor kerülünk, ha valamiért arra a Valakire haragszunk, akit egyébként szeretünk... Lehet az barát, barátnő, családtag vagy éppen választott társunk... de olykor - valljuk meg őszintén - haragszunk még a JóIstenre is: "URam, hát nem ezt vártam Tőled..."

A középkori katolicizmus hét "főbűnt" állapított meg: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és a jóra való restség. Sokan nem értik, hogy ezek miért is "főbűnök", ha a főbűnök önmagukban bocsánatos kisebb bűnök? Nos, azért, mert olyan negatív, jellembeli tulajdonságokat jelölnek, melyek hajlamosítanak a tízparancsolatban jelölt bűnök elkövetésére. Ezek tehát az emberi (nagy/halálos is) bűnök forrásai, melyek nem csak a bűnök szaporodását segítik elő, de belőlük más bűnök (rossz tulajdonságok, szokások) származnak...

Érdekes, hogy igénk végén álló "ördög" kifejezés a görög eredetiben "diabolo", azaz mindent "össze-vissza-dobáló". Bizony, aki haraggal fekszik, az ne csodálkozzon, ha összevisszaságra ébred, hiszen amit 'öntözünk' a lelkünkben, az növekszik! Ezért ne csodálkozzunk azon se, ha úgy a környezetünkben, mint világ-politikában hitvány embereket látunk. Nincs olyan, hogy valaki "talpig-rendes", gyöngéd, figyelmes férj és szerető családapa, de a politikai életben egy kiállhatatlan, agresszív össze-vissza hazudozó ember... Egy szíve van az embernek, ahogyan a jelleme is is csak egy van... Ezért a hívő ember önvizsgálattal fekszik, esti imájában bocsánatért könyörög, hogy ő is jó szívvel meg tudjon bocsátani nem csak szeretteinek, hanem mindazoknak is, akik vétettek ellene...

Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!”
Jn 2,15-16

Dühöngő őrült! - kiálthattak fel a templomban békésen várakozó, s a kövér profitot hozó pénzváltásban/áldozati állatok árusításában érdekelt "kereskedők"... S bizonnyal nem a tisztességes kereskedés, hanem a kalmár-szellem, a kupeckodás bosszanthatta fel Jézus URunkat, amikor kötélből korbácsot font. Nem tudni, hogy a korbácsütésből végül is mennyi jutott az állatoknak, s mennyit kaptak belőle a pénzváltók/bankárok, de a jézuskorabeliek gyaníthatóan szemérmesebbek lehettek - nem replikáltak, nem kezdetek el vitatkozni Jézussal -, mint a mostani dollár-százmilliárdokat elspekuláló kollégáik... Ez utóbbiak nem kaptak korbácsütéseket - bár jónéhányan megérdemelnék(!) -, de talán éppen ezért volt nagyobb a hangjuk is.

Jézusnak igaza van... (Mint mindig.) Nem csak abban, hogy az "imádság háza" az ne legyen kereskedelmi központ, de abban is, hogy vannak helyzetek, amikor a hosszútávú megoldást csak határozottsággal, a törvény (a bűnt kövesse a büntetés!) következetes végrehajtásával lehet kieszközölni. (Ilyen például a halálbüntetés, ami a közösséget, s így benne az egyént védi. A "Ne ölj!" parancsa ugyanis az egyénnek szól, s nem a közösségnek, hogy ti. "Ne védekezz!"... a közösségnek joga, sőt kötelessége a védekezés! Az persze más kérdés, amikor a közösség védelmére felesküdött rendfenntartó erőket egyéni érdekek érvényesítésére használják...)

A "kalmár-szellem" előretörése az egyházi életben mindig komoly kihívást jelentett. Az egyház, mint intézmény szintén "pénzből él", zavartalan működőképességét a mai modern világban a pénzeszközök teszik lehetővé, de az Egyház nem vállalat, az Egyház nem konszern vagy "kft"... Az Egyháznak, mint intézménynek a sikerét/hasznát pénzeszközökben, anyagiakban lemérni alapvető hiba lenne! Amikor Jézus URunk azt mondja: "Más a vető, s más az arató!", akkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a befektetett munkának az eredménye majd csak az aratáskor lesz nyilvánvaló. Lehet reménykedni, s örülni a zöld vetés láttán, de eladdig, amíg betakarítható lesz az aranyló kalász, s tápláló kenyér lesz a búzából - SOK-SOK IDŐNEK KELL ELTELNIE!

Jézusnak igaza van abban is, hogy az Ő Atyjának házában a helyes istentisztelet nem az áldozati állatok vérének "kultikus folyatása", hanem az, amikor lélekben imádjuk Őt, Aki maga a Lélek! (Sajnos ma is százmilliók hisznek a vér misztikájában, de ők nem a lélekvilág "polgárai", hanem a test, az anyagvilág rabjai.) Az evangélium jó híre: Jézus URunk azért jött azonban ebbe a világba, hogy megszabadítson minket az anyagvilág béklyójából... "Akinek van füle" erre az üzenetre, az meg is hallja!

Éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.
Ef 4,1b-3

Méltóság... Manapság sokat hallhatjuk ezt a szót - politikai programbeszédekben is. Nem csak itthon, külföldön is. Emberi méltóságra hivatkozva vonultak be Irakba is, imperialista érdekek szolgálatában a könnyen kitermelhető olajért, de amikor adókat emelnek, hogy még több pénzt költhessenek hiábavalóságokra, akkor is az ember méltóságteljesebb jövőjét vizionálják... s ez olyan méltatlan! De, amikor világ édesvízkészletének több mint 80%-át magántulajdonú, globális befolyással bíró konszernek bitorolják, s tűzik zászlajukra, hogy: "A tiszta víz mindenkinek jár!" (Értsd: 1 Euroért vehetsz 1liter vizet, amit az Isten minden élőnek ajándékozott!) -, akkor csak arra lehet gondolni: Ez nem egyszerűen méltatlan az emberi fajhoz, még nem is profitéhségből táplálkozó gonoszság... ez maga az istentelenség! (Ha nem fegyverekre, hanem utakra, csatornákra, megújuló energiaforrások terjesztésére áldoznának, akkor még ezt a joggal háborgó Földet (természeti katasztrófák sorozata) is könnyen kezelhetnénk...

De nem! Háborúság van... Nemzet nemzet ellen acsarkodik - ezt úgy hívják mostanság, hogy "gazdasági verseny"... S hogy ez mennyire nem a kölcsönös előnyök alapján működik, azt a gazdaság elengedhetetlen kényszerszereplői - a 'melósok' ismerik (szenvedik el) legjobban. De háborúság dúl a pártok között is, sőt a brüsszelista halljakendek és a tagországok között is... "Meg kell menteni az Európai Úniót!" - kiabálják -, s mindenekelőtt: az Eurót!!!

Sajnos háborúság dúl a családokban - már ahol működik ez az "ósdi" modell. Egyesek ugyanis nem családban, hanem HÁZ-tartásban gondolkodnak, az viszont fenntartható akkor is, ha egy "modern családban" több apuka vagy több anyuka is van, aki nem feltétlenül kell hogy különneműek legyenek... Nyugati protestáns egyházak közül jónéhányan már "nyitottak" az "új rend" felé, s megáldják az azonosneműek "házasságát" is. S ha valaki azt gondolná, hogy a más nemi identitással megvert embertársaim nyomorúságán élcelődnék, szeretném leszögezni: Nem csak két ember kapcsolatában, de mindenhol, ahol elvetik a normákat, ott burjánzani kezd az abnormalitás!

Ez bizony így volt régen, s így van ma is... az Egyházban is! Ha nincs normalitás, rend, akkor van helyette abnormalitás/rendetlenség. Ezért buzdítja Pál az efezusi gyülekezetet alázatra, szelídségre, türelemre, szeretetre és egységre - mert ezek hiányoztak, de legalábbis nem voltak kellő súlyban jelen a gyülekezeti életben! A rendcsinálás egyszerisége mindig vonzóbb, elfogadottabb gyakorlat, mint a rend megtartásának folyamatossága, a normalitás melletti szakadatlan elkötelezettség. Más út azonban nincs a krisztuskövetők számára, csak ez az egy út a "jézusi normalitásé", az áldozatrakész szereteté. Rajongani Jézusért mindig könnyebb, mint követni Őt... ezért mértéknélküli a lelkesedés Jézusért, mint személyért, s ezért annyira népszerűtlen az Ő követésrehívó tanítása - lásd Hegyi Beszéd!

A választás azonban nem az égiek kezében van, hanem a mienkben. Döntésünk jutalma nem marad el... ebben az egyben abszolút biztosak lehetünk!

Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani.
Mk 6,34

Sok mindent oda lehet adni a másik embernek: időt, pénzt, lehetőségeket áldozhatunk fel a másikért - mert azt mondogatjuk: "De hát szeretem őt!" -, egy valamit azonban nem tudunk odaszánni: a lélekmélyi büszkeségünket, az önérzetünket. Ha mégis, akkor az azt jelenti: erkölcsi és érzelmi hullává váltunk...

Megszánhatjuk testvérünket, rokonunkat, barátunkat, még a társunkat is, mert fontos számunkra, hogy az út, amin járunk, azon EGYÜTT megyünk, de ennek is van egy határa, amikor megszólal a lélekmélyi lelkiismeretünk. Amikor rádöbbenünk, hogy ez már így, ahogy van nemhogy "nem jó", de már lehúz és rombol is! Ilyenkor a 'kitartás' már nem erkölcsi kérdés, hanem sors-kérdés. Lehet a fuldoklóval sokáig küszködni, de ha azt tapasztalom, hogy nem én húzom őt a part felé, hanem ő húz le engem egyre inkább, akkor el kell engedni - hiába a mentő "szeretet". Ilyenkor az adott kapcsolatnak vége, s az önmagával is az élet hullámaival küzdő EGYEDÜL marad... s ez szánalmat, sajnálatot válthat ki.

Jézus URunk az egyetlen, Akinek "odaszánása az egész világért" nem sajnálatos szánalom, hanem isteni méltóság - hiszen Ő azt mondta magáról -, "Emberfia vagyok!". Jézus egész élete azt példázza, hogy hiába minden üldözés és szenvedés, megalázások és kirekesztettség: az Istentől jövő, a Tőle kapott méltóság nem vehető el semmilyen erőszakkal! A mi emberi sorsunk is ilyen: méltóságra vagyunk elhívva, melyet semmilyen földi hatalom nem képes elvenni tőlünk, de mi magunk eldobhatjuk... Sajnos többnyire erről szól az emberiség véráztatta történelme is! Az eredmény: a méltóságát veszített ember szenvedése...

Azért nehéz egy fiatalnak manapság társat találnia, mert a célért képes feláldozni a méltóságát, a büszkeségét - mindegy, csak legyen már valaki mellettem - de bizonnyal ezért is diszharmonikus oly sokszor a családok élete, mert a vágyott előnyért méltatlansággal kell fizetni... A lelket be lehet csapni, de nem véglegesen! Egy férfival, aki nem tisztel, nem lehet sokáig élni, és egy nővel sem, aki lehúz. A gyerekeinket is csak úgy tudjuk igazán nevelni - akármilyen rakoncátlanok is -, ha tiszteljük őket! Aki tekintélyelvűséggel megtiporja gyermekei lelkét, az ne csodálkozzon, amikor azok felnőve "meglepetéseket" okoznak. Jézus URunk is figyelmeztet: "Aki szelet vet, vihart arat!"

A Mester megszánja a sokaságot... Bizony nem könnyű az élet, a boldogság ugyanis biológiai és szociológiai állapotok finom összehangoltságán múlik. Ezt a komplexitást a hívő ember szerint csak Isten kegyelme (omnia est gratia/minden kegyelem) tarthatja egybe. Ezért imádkozunk nap, mint nap, hiszen az élet csak akkor haladhat ELŐRE megelégedettségben, s gondviselésbe vetett reménységben - hiszen a nagy hitek és nagy kételyek, a nagy örömök és a nagy fájdalmak mindig együtt járnak - , ha az ember a hit bátorságával FÖLFELÉ is mer élni...

...tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is Krisztus Jézusért az evangélium által.
Ef 3,6

"Szegény kis pogány, még megkeresztelve sincs!" - sóhajtanak fel nemegyszer nagymamák/nagypapák, akiknek sehogyan sem sikerült elérni a fiataloknál, hogy unokájukat megkereszteljék. Nehéz elfogadni számukra, hogy ez már nem az ő dolguk... Statisztikai tény, hogy a keresztelés attraktivitása megkopott: többet temetünk, mint amennyit keresztelünk! A keresztény közösségbe tartozás első, szentségi jele már nem vonzó, s manapság egyre többen "jól el-, s megvannak" a gyülekezeti elkötelezettség nélkül is... Pogányosodik Európa?

A helyzet kissé bonyolultabb. Általánosságban már magát a szót is félreértik, hiszen a 'pogány' a latin paganus-ból származik, mely elsősorban vidékit jelent, s nem azt, hogy nincs megkeresztelve. (Vidéki, aki elmaradott, azaz le van maradva a városhoz képest, ahol már a keresztény vallás a "fősodrású" vallás... Ilyen értelemben használták ezt a fogalmat, úgy a negyedik század közepétől, amikor is három évszázadnyi illegalitás után államvallássá vált a kereszténység.)

Most, amikor a Föld egy faluvá zsugorodott - virtuálisan hamarabb átugorhatunk egy másik kontinensre, mint hogy átszaladnánk a szomszédba -, gyakorlatilag értelmetlenné vált a fogalomnak (pogány) a használata! Mondhatjuk tehát: Mindenki testvérünk ezen a Földön, akik ugyanolyan humán-genetikával bírnak, mint mi, de ha arra gondolunk, hogy mintegy 800 évvel ezelőtt már Assisi Szent Ferenc testvérének tartotta nemcsak a farkast, a madarakat, de a Napot és Holdat is... akkor van/lenne min elgondolkodnunk!

Az persze egy másik nagy kérdés, hogyan lehet "kooperációra" bírni azokat a vallásokat, melyek nem ökumenikusan (maga a görög szó 'ojkuméné' lakott földet jelent) gondolkodnak. Ilyenek a törzsi vallások, ahol csak egy szűk közösség, azaz csak a "mi" számít... Bizony ki kell mondani - már csak a véleménynyilvánítás szabadságának lapvető emberi joga okán is - , hogy azok a vallások, ahol gyakorolják a testcsonkítást (tehát az ember saját testéhez való, kizárólagos/!/ jogát semmibe veszi az adott vallási közösség), s elvégzik pl. a körülmetélés csöppet sem veszélytelen rítusát, ezeknél a vallásoknál a extremitás/szélsőségesség, a kettős erkölcsiség előfordulása lényegesen nagyobb... S ha valaki kettős erkölcsiséget képvisel a magánéletben, bizony ugyanazon elvek irányítják a közösségi (a nagypolitikai) magatartását is!

Pál arra jött rá Damaszkusz után, hogy az erőszak erőszakot szülve pusztuláshoz vezet. Ifjú rabbiként, római (világ)polgárként is láthatta, hogy nem fog mindenki Jáhve-hitre térni, de a Krisztus Jézus kereszthalálig menő, következetes szeretetében ember az embernek testvérévé válhat, s ez a valódi egységet munkálja. Az evangélium útja ez, mely a megbocsátással van kikövezve. S ha az Isten megbocsát az embernek - s ez az evangélium egész Földre terjedő jó híre -, akkor az emberek miért farkasai egymásnak?

Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.
Ef 5,15-16

Az emberek általában úgy vélik, hogy az lehet csak igazán értékes, amiből nem lehet mindenkinek sok... Ilyen szerintük pl. az arany. Jóllehet csak kevesek kiváltsága, hogy sokat birtokolhatnak, de ettől még nem többek, sőt! Érdekes módon, akik arra törekednek, hogy minél több "csűrjük teljen meg", azok lelkükkel fizetnek telhetetlenségükért. Nagy jellemalakító a vagyon, ezért is mondja a Mester: "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába."Isten azonban igazságos: mindenkinek véges időt adott itt a földön, senki nem élhet örökké! Ahhoz pedig mindenki teljes szabadságot kapott, hogyan éli meg a specifikusan neki rendelt időt... Így történik meg, hogy valaki, emberi szemmel nézve ugyan rövid életet kapott, de mégis sokat élt, s olyanok is vannak bőven, akik magas életkort értek meg, de hosszú életüket mégsem töltötték meg tartalommal.

Pál apostol figyelmezteti az efezusaikat - rajtuk keresztül minket is -, hogy használjuk ki az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Az alkalmas időt, azt a bizonyos "kairoszt". Ez azt jelenti, hogy a megfelelő időpontot! Vannak életünkben ugyanis olyan helyzetek, amik nem rekonstruálhatóak, vannak lehetőségek, amik nem köszönnek ránk újra... Már az ókori filozófusok is tudták "panta rhei", minden folyik/változik,vagyis kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetsz bele! Minden döntésünk meghatároz egy következő döntést, ezért fontos, hogy tisztában legyünk a választásaink fontosságával. Az idő "gonoszsága" mindig kettős. Egyrészt elhiteti velünk, hogy van belőle még elég, másrészt azzal hiteget, hogy mindig van lehetőség az újrakezdésre... Ez sajnos nem így van! Isten nem azt akarja, hogy rendre elszúrjuk az egész életünket, s a végén, valamikor mégiscsak megtérjünk, hanem azt, hogy már életünk elején belássuk, milyen nagyszerű, ha törvényeit betartjuk, mert akkor van idő a gyümölcstermésre! "Mert arra rendeltelek Titeket, hogy gyümölcsöt teremjetek!"

Az efezusiakat inteni kellett, mert nagyobb volt bennünk a készség az esztelen életvezetésre, mint a bölcsességre. Ma sincs másképpen: tömegek élnek "esztelenül", elkábulva az anyagvilág-gerjesztette élménytől. Milliószám vannak, akik úgy gondolják, az élet elsődleges értelme az anyagiakban való gyarapodás... Szerintük e cél érdekében bevethető minden eszköz, mert a cél majd úgyis szentesíti az eszközt! Nem látják be, hogy nemtelen, tisztességtelen eszközök mindig ördögivé változtatják magát a célt is...

Az idő ajándék. Istentől kapjuk, hogy aztán mi is továbbajándékozzuk. Véges időnkből ha másokra fordítunk egy keveset, bizony az sokszorosan megtérül, mert az, amit odaajándékozunk a jó cél érdekében, az minőségi idővé válik! Ekkor pedig átélhetjük, hogy az idő nem csak múlik - a múlandóság, szomorú és fájdalmas -, de telik is, azaz teljességre juttat. Ez a krisztuskövető ember "tudása", minden korban és időben...

Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.
Zsolt 36,10

Amit a legtermészetesebbnek veszünk, azok a legnagyobb ajándékai az életnek... Ilyen a levegő, s a fény! Szüntelen hálát kellene adnunk ezekért is, mert hasonlóak ezek a mindennapi kenyerünkhöz...

Ahogyan a holnapi kenyér nem csillapítja a mai éhséget, ugyanígy a tegnapi fény sem világítja be a mai napot. Az élet már csak ilyen, egyetlen időt ismer: a jelent. Nem holnapban és holnaputánban kell jónak lenni, s szeretni, hanem a mában. Amit ma nem teszünk meg, azt holnap már nem biztos, hogy meg tudjuk tenni, mert már késő... Ezért bűn a mulasztás is! Ahogyan levegőre és fényre itt és most szükségünk van, ugyanígy MOST van szükségünk szeretetre is, hiszen akkor "élünk", amikor szeretünk, s minket is szeretnek. A holnapi bűnbocsánattal sem tudunk sok mindent kezdeni, arra a mában van szükségünk, hogy élhessünk általa, s békességgel térjünk nyugovóra.

Az élet forrása a fény, a világosságnak köszönhetjük a látásukat is. Ahol fény van, ott persze mindig árnyék is van. Sokszor megrémülünk az árnyéktól, pedig az csak azért van, mert a közelben ott a fény Forrása is! El kellene fogadnunk, hogy az életünk nem csak fényességből áll, olykor szükségünk van az árnyék megtapasztalására is. Ha valaki együtt tud élni jó és kevésbé jó tulajdonságaival, az az ember harmóniában él önmagával. Aki azt hisz magáról, hogy ő "perfekt", azaz hibátlan, ő maga a megtestesült jóság... az ilyen ember becsapja önmagát, s igen komoly teher a környezetének is! Gyermekünket, választott társunkat nem azért szeretjük, mert hibátlanok, hanem azért, mert velük együtt/általuk átélhetjük, mi az igazi szeretet: amikor hibák és tévedések ellenére is hordozzuk egymást... Senki sem tökéletes, még mi magunk se... Sajnos olykor olyannyira "szerelmesek" vagyunk önnön hibáinkba, hogy mások hasonló vétkeit égbekiáltó bűnöknek véljük. Ezért tanít minket Krisztus URunk: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" Ha Isten megbocsát nekem, akkor én miért nem bocsátok meg felebarátomnak?

A világosság nem csak arra jó, hogy általa élvezzük a színek, a formák táncát, hanem arra is, hogy észrevegyük, hol vannak életünk azon területei, ahol érték rejtőzik a mélyben. Ami érték, az olykor fénytelen, és a mélyre kell ásni érte! Amiben a sokaság élvezetét leli (felszínes csillogás), az csak elillanó gyönyörűséget kínál, de amit a mélyben az ember a szívével meglát, az megtartó és örök...

Ezért kutatjuk naponta az Ige igazságait is, hiszen jól tudjuk, hogy nem csak testünket kell istápolnunk, hanem lelkünket is - sőt ez utóbbit talán még inkább -, mert lelkünk olyan, mint a lámpás, ha Isten igazságának olaját nem csepegtetjük belé, akkor az bizony kialszik... a sötétségben botorkálásnál pedig nincs reménytelenebb állapot!

Tekintsetek föl a magasba, és nézzétek: ki teremtette az ott levőket?
Ézs 40,26a

Csak a mi galaxisunkban (Tejútrendszerünk) mintegy 300 milliárd Nap (csillag) tündököl. Ugyanakkor - jelen tudásunk szerint - a számunkra észlelhető univerzumban - ez mintegy 13,8 milliárd fényévnyi távolságot jelent - galaxisokból is van mintegy 300-800 milliárd (!)... Asztrofizikusok azonban komolyan vitatkoznak azon, hogy univerzumból is több van, illetve az az egy, amit most vizsgál(hat)unk, az is nagy valószínűséggel akár 70-80 milliárd fényévnyi nagysággal bír... Hmm... (Az idői távlatok érzékeltetésére: Egy átlagos csillag aktív "életkora" mintegy 10 milliárd év. A mi Napunk ennek a felénél jár...)

Ha valaki jól belegondol ezekbe szinte felfoghatatlan nagyságokba, materiális mennyiségekbe, idői távlatokba... bizony teljesen normális a reakciója, hogy elbizonytalanodik, és felteszi a kérdést: Akkor mégsem Isten teremtette a világmindenséget? Egy híres német csillagásznő - ő felfedezte fel a látható univerzum legöregebb csillagjait - , egy asztali beszélgetésben feltett kérdésre: "Ön, amikor feltekint a csodálatos égboltra, egyszer sem gondolkodott el azon, hogy hol van benne a JóIsten?"... Ő szerényen csak annyit válaszolt: "Tudja, a világegyetem olyan iszonyatosan nagy és emberi elmével szinte fel sem fogható, hogy bőven van hely benne még a JóIstennek is!"

Azt, hogy mekkora a Világegyetem, gyaníthatóan sosem tudjuk meg, mert nem élünk örökké. Azt azonban sejthetjük, hogy az a REND, ami alapján összeállt, ami szerint működik, azt a JóIsten rendelte el. Mivel emberek vagyunk, emberi sémák szerint gondolkodunk, ezért nehéz nekünk elképzelni - talán nem is tudjuk -, hogy Isten személy ugyan, de NEM EMBER! A Szentírás is emberi tulajdonságokkal ruházza fel az Örökkévalót (Isten szomorú, Isten örül, Isten haragszik) - jóllehet Isten nem ember, hanem ISTEN. Amikor azt mondjuk, ez vagy az isteni (tulajdonság), akkor tulajdonképpen nem is tudjuk, mit mondunk, hiszen Istent soha senki nem látta...

És mégis... Mert Istent meglátni nem csak a látók kiváltsága: Isten Lélek, ezért "lélekben és igazságban" Ő "meglátható". Ehhez azonban lelkivé kell válni! Manapság nagy divatja van a "spiritualitás"nak. Jó dolog, ha valaki érzékeny a lelki dolgokra, még jobb, ha tisztában is van spirituális élményeinek mozgatórugóival, de ez egy egyéni, önmagát, s viszonyát a világhoz jobban megismerni akaró törekvés. Ez viszonylag jól, s többnyire a közösségtől függetlenül működik. A spiritualitásban nincsenek etikai elvárások, legfeljebb ajánlások: "Ezt vagy azt ne tedd, mert ez ártani fog önmagadnak!". A vallás azonban eleve a közösség érdekét képviseli. Egy jól működő "istenes" közösségben az egyén és a közösség céljai fedik egymást, mert az egyén "jósága" áldozatvállalása erősíti a közösséget, ami pedig védelmet nyújt az egyénnek. (Így pl. a gyenge közösségeket mindig erős 'egyéniségek' irányítják - lásd: szekták!)

Korunk rohanó emberének egyik komoly problémája, hogy előre sem néz nagyon - legfeljebb az orráig (lásd: környezetszennyezés!) -, de fölfelé pedig alig-alig. Saját maga alkotta terminus-láncai a földhöz bilincselik... Pedig jó dolog rátekinteni az ÚRIsten mennyei "névjegykártyájára", mert kiolvasható belőle egy, s más! Például az is, hogy az Élet folyamatosan változik, benne mi is, de Isten teremtettségen keresztül magához hívogató szeretete változatlan...

Mottó:
A vallásosságban a bálvány egy olyan ember alkotta tárgy, melyet az általa megjelenített istenség/démon miatt tisztelnek.

Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!
1 Jn 5,21

Bálvány... régies csengésű, nehezen érhető szó. Mai generációnak különösen is. Ha valaki valamelyik pop-idolt bálványnak meri nevezni, megkap(hat)ja a magáét! Az ószövetség 'régletűnt' világában - amikor még Jáhve-isten más istenségekkel hadakozott az elsőbbségért - még érvényessége volt ennek a fogalomnak, no de manapság? 2014-ben? A harmadik évezred elején, amikor idegen bolygókon keressük az ÉLETET? Amikor meg vagyunk győződve arról, hogy nincsenek istenek, hiszen csak EGY Teremtő ERŐ létezik, az Örökkévaló, Akitől jön a REND, s Akié a hatalom? Nos, most ebben a tudományos-technikai világban bálvány-istenekkel előhozakodni - nem népszerűtlen, hanem egyenesen megmosolyogtatónak tűnhet. Aki - pedig még mindig(!) - abban a félelemben él, hogy ő 'prédája' a démonoknak, azt csak őszintén sajnálni tudjuk... (Az a hátborzongató, hogy a szélsőségeseknek, a társadalmi keretekbe még illeszthető, de egyértelműen vallásos vakságban, olykor zavarodottságban szenvedőknek, amit HISZnek, az nemegyszer megtapasztalt VALÓSÁG! Hiába csak elképzelt az ok, az okozat, az ÉLMÉNY már teljesen valóságos!)

Kálvin János az Institutio c. művében azt írja: "A mi szívünk egy bálvány-gyár!" Az újkor hajnalán élő humanista tudósnak ebben tökéletesen igaza van. De mit kell/lehet értenünk a bálvány szó alatt? A bálvány tulajdonképpenanyag/dolog, amit az ember istenít. Isten és az ember "koprodukciójában" készült bálvány különösen is érdekes... Az anyagot Isten teremtette, a formát azonban én, az ember adom, annak a képességemnek következtében, amire a Teremtőm teremtett. Az alkotás ezért öröm, sőt vallásos tevékenység is, gyümölcse a szép tárgy, aminek szintén örülünk. Nincsen tehát tárgy ember nélkül és nincsen ember Isten nélkül. Az öröm - út a tárgytól Istenig. Ha keressünk valamilyen szép tárgyat, alkotást vagy természeti jelenséget, amiért hálásak tudunk lenni, akkor közelebb kerültünk Istenhez. Az örömtelenségünk egyik oka, hogy a jelenségek mögött nem látjuk meg se az embert sem a Teremtő Istent. Az ember-hiányos (magányos) ember hála-hiányos is egyben, hiszen örömét nincs kivel (még Istennel se) megosztania.

A bálvány tehát nem más, mint istenpótlék. Hasznosnak tűnik az ember életében, pedig nem az. Azt a hazugságot erősíti, hogy erőt ad, közben pedig elerőtlenít. Elhiteti, hogy amit időben, energiában belefektettem, az meg is térül, no meg azt is, hogy mennyiség mámora értékesebb, a minőség józanságánál... S ami a leglényegesebb: megfoghatóságában, birtokolhatóságában azt sugallja, hogy az anyagból származik az öröm... A bálvány az, ami Isten és az ember kapcsolatát szép lassan felmorzsolja. Észre sem lehet venni, mikor változik meg a viszony Istennel, de egyszer csak tudatosul: Nem én uralkodom a bálvány felett, hanem az ural engem... Amikor ez megtörténik, akkor már igen nagy a baj! A bálvány többé már nem eszköz, hanem cél. Csak a bálvány közelében lehessek, hogy újra enyém lehessen az ÉLMÉNY... A bálvány bármi lehet, ami fontosabb számunkra, mint Isten, bármi, ami lefoglalja a szívünket és képzeletünket jobban, mint Isten maga, bármi, amitől azt várjuk, hogy olyasmit adjon számunkra, amit csak Isten adhat. Olyan valami, amit ha elveszítünk, úgy érezzük, hogy nincs értelme tovább az életünknek...

Korunk két legnagyobb bálványa, amiért mindent, ami valódi érték képesek sokan feladni: a PÉNZ és a SIKER. Nem a pénzzel van a baj, sem az eredménnyel, hanem az azt istenítő emberrel! Aki hamis pénzt gyárt, kereskedik vele, azt a látszatot kelti, hogy a pénzzel valódi értéket teremt, az az ember maga is hamis. A pénz csak pénzt képes "teremteni", érték előállítására azonban egyedül csak az ember képes! Azok az emberek, akik a sikeristenség börze-oltárán áldoznak nap, mint nap, "áldás"-ként csak sikert könyvelhetnek el maguknak, de ebből semmit nem vihetnek át magukkal az "odaátba". Ja, hogy őket nem érdekli, hogy mi van a halál után, s utánuk jöhet akár a vízözön is?... Nos, ezek az emberek a legdrágábbakat veszítik el az élet minden területén: emberség, s bizalom... s legvégül a békességüket is.

"Mert megérdemled..." - ismerős az ego-erősítő reklám-szlogen, el is éri a kívánt hatást: megveszik, amit kínálnak! Az ok egyszerű: Sokan felteszik a kérdést "Hát már ezt se érdemelném meg?" De, hogyne, megérdemled, vedd csak meg... Vannak, akik órákat töltenek a tükör előtt, nem véletlenül a hét főbűn közé tartozó hiúságot évszázadok óta magát tükörben nézegető hölgyként ábrázolják a művészek.

Vannak, akik nem szeretnek tükörbe nézni, mondván a tükör azt mutatja meg, amilyenek valójában vagyunk, az igazság azonban az, hogy a tükör ugyan mindig a realitást mutatja, de az agyunk sokkal inkább azt láttatja a tükörben, amik lenni szeretnénk vagy, amik nem is vagyunk! Gondoljunk csak arra, hány helyes tinédzser bámulja magát elégedetlenkedve a tükör előtt! Valamit biztos talál magán, amiben hibát lát...

Az önszeretet tehát egy érdekes probléma. Vannak, akik szeretik magukat; sőt túlságosan is, s csak magukat(!), de olyanok is akadnak bőven, akik képtelenek szeretni önmagukat. Nyilvánvaló, hogy sem az egyik, sem a másik nem helyes. A hívő ember 'tudása', hogy nem tükörben, hanem Isten parancsolatainak törvényében kell megnézni magunkat. Aki gyenge, az értéktelennek tartja magát, aki meg erősnek hiszi magát, az túlértékeli önmagát. Egyik út sem az, amin a krisztusi ember jár. Csak, aki helyesen értékeli önmagát, az tud valóban szeretni!

Jakab apostol arra az ősi felismerésre hívja fel újra a figyelmet, hogy felebarátot szeretni, elfogadni csak az tud, aki önmagát is elfogadta olyannak, amilyen. Ez bizony komoly önismereti munkát igényel "coram Deo", azaz "Isten előtt". Aki Őelőtte gondolja át életét, az nem években, évtizedekben gondolkodik, hanem olyan távlatban, ami átnyúlik még a halálon is... Ilyenkor jelesül megmutatkozik, mi az érték, s mi nem, mi a "ránk szabott" sorsfeladatunk, s mi nem!

Feladataink, kihívásaink között megnyugodni, megbékélni önmagunkkal csak akkor tudunk, ha elfogadjuk, hogy Isten nem "fércmunkát" csinált, amikor életre hívott minket, hanem gyémántnál is értékesebb lehetőségekkel ajándékozott meg, s hogy ezt észrevegyük, egy egész életen át csiszol minket, hogy jobban csillogjon életünkben az Ő szeretete!

Közhely, de igaz: a hazugságok korát éljük. Nem most kezdődött ez, egyesek szerint Krisztus előtt 600-ban, mások szerint az igazi fordulatot a reneszánsz hozta. Ennek alapgondolata - s milyen szép is(!) -, hogy a középpontban az ember álljon, valójában hazugság. Azóta ugyanis a fókuszban nem az ember, hanem az ember ÉRDEKE áll! Az újkor nagy "találmánya" a gazdasági előny... S hogy ez mivel járt, jól tudjuk: kizsákmányolás, gyermekmunka, háborúk. Ennek a piszka között nőtte ki magát a szabad sajtó, ami mára, enyhén szólva is, szabadossá vált. Könnyű lenne mindent a manipulatív médiára kenni - bár a léleknyomorító hatását relativizálni is balgaság lenne -, a baj az, hogy az utolsó 50-70 évben már nem csak a nagy dolgokban, de kicsikben is hazudnak...

Az igazi gond abban keresendő, hogy az emberek nagy része szép lassan "rászokott" arra, hogy a kis dolgokban is hazudjon. Hazudni persze sem a kis és sem a nagy dolgokban nem szabad, mindkettő megbosszulja magát, de valahogyan a nagy bűnök elkövetői motivációit könnyebben megérti az ember. Persze a következményeket ettől függetlenül mindig hordozni kell, de az elkövetők - ha ezt emberi szemmel mindig nem is látjuk meg, de Isten jól tudja -, mielőtt elkövetőkké válnak, már áldozatok. (Talán ezért lehet isteni kegyelme a latornak is...)

Jól példázza ezt a hűtlenség, ami igen nagy bűn. Legyen az párkapcsolati vagy nagyközösségi, az emberek egyformán elítélik azt, mert aki árulásával megtöri a szövetséget, az "szentséget" tör. Azt azonban mindig érdemes megnézni, hogy miért vagy milyen keserűségek következményeként válik valaki "árulóvá"! Ezért tartja a szólás: "Mindig kettőn áll a vásár!", azaz a dolgoknak mindig legalább két oldala van...

A mózesi törvény azt mondja ki: "Hazug hírt ne terjessz!". Nyilvánvalóan azért kellett ezt hangsúlyozni, mert mégis terjesztették... Jó lenne, ha ez a tulajdonság csak egyes népekre, népcsoportokra lenne jellemző, de sajnos nem így van! Nemre, bőrszínre, vallásra, szexuális irányultságra, tekintet nélkül, mindenhol előfordul: nem csak a szegények hazudnak, hazudnak a gazdagok is... A gyermek még őszintén igyekszik eltussolni az igazságot; háta mögé dugva a fiókból elcsent csokoládét bizonygatja, hogy ő nem tud semmiről, s nem is látott semmiféle csokoládét, s talán még hiszi is, amit mond; a felnőttek ezzel szemben ravasz módon, számítóan "csúsztatnak", féligazságokkal terelik el mások igazságkereső figyelmét.

Az igazság az, hogy hazudni nem szabad. Aki ugyanis hazudik, az szolgájává válik a hazugságnak. Lehet mosolyogva, meggyőzően a kamerákba hazudni, de az Élet már csak ilyen, megtanít minket a sorok között is olvasni, s ha látjuk, bizony akkor sem hisszük el... Aki hazudik, annak számára nem a valóság az "éltető" közeg, hanem a hazugság. A hazugságai határozzák meg, irányítják az életét! Aki pedig a hazugságok ingoványos talajára lép, az ne csodálkozzon, hogy idővel, törvényszerűen(!) elsüllyed.

Az igazság az, hogy a hazugsággal tudunk a legtöbbet ártani. Másoknak és magunknak is, hiszen a hazugság is egy magocska, ami "jó földben" (értsd: pletykás közegben) felnövekedve százszoros termést hoz! Amikor azonban magunknak hazudunk, s hitetjük el magunkkal, hogy a megtapasztalt hazugság az igazság, akkor ártunk a legtöbbet magunknak. Ezek a hazugságok is meghozzák terméseit! Amikor eljön az aratás ideje - mert egyszer minden hazugságra rávilágít az igazság napja(!) -, akkor harmincszoros, hatvanszoros, százszoros lesz a fájdalom! Ilyenkor gyógyírt, megoldást már egyedül csak az Isten adhat - ha tart még a (nekem szánt) kegyelmi idő...

Isten mindenható... "szuverén" hatalom. Az ézsaiási (író)próféták erről tesznek bizonyságot ebben az igeversben is. Istentől van tehát minden jó, s nincs semmiféle rossz, ami ne az Ő tudtával történne... Vagy mégsem így van?

Abban régóta megegyeztek a hittudósok, hogy Isten mindennek, így a történelemnek is az URa, az azonban komoly fejtörést okozott nemcsak a régieknek, de korunk hívő emberének is, ha Isten a Legfőbb Jó, Aki ugyanakkor Mindenható is, akkor hogyan lehetséges, hogy az Ő akaratával, belegyezésével megtörténjenek a legborzalmasabb dolgok? Egy dogmatikus kijelentéssel az általános rossz problematikáját viszonylag egyszerűen meg lehet válaszolni, az persze megin csak egy másik kérdés, hogy egy dogmatikát totálisan elutasító rettenetesen bonyolult világban mire megy az átlag ember egy ilyen kijelentéssel?

Azt mindenki elfogadja, hogy Isten - mivel Ő Mindenható -, tervét mindig megvalósítja, az azonban komoly vita tárgyát képezi, hogy mi is az Isten terve valójában? (Az ismeretelméleti kérdés azonban itt sem kerülhető meg: Átláthatja-e a véges teremtmény a Végtelen Teremtő terveit?) A Biblia szerint Isten terve az, hogy megváltsa/kiváltsa az embert a bűn következményeiből. Megtanultuk: "a bűn zsoldja a halál", de akkor nem lett volna egyszerűbb az embert bűnmentesre teremteni? - replikálnak sokan. Az ember méltósága a szabadságából fakad, ezért minden, ami megfosztja őt ettől, az méltatlan dolog!

Isten terve - így tanít a Biblia, s ez a hittudósok véleménye is -, hogy minden ember eljusson az Igazság ismeretére. Az, hogy ez kinek mikor adatik meg - Isten titka. Van, aki fiatalon jut el erre a felismerésre, s van, aki öregkorában sem éri el ezt a tudást, s bizonnyal vannak olyanok is szép számmal, akik az utolsó földi magányos perceikben - amikor már itt alig vannak, vagy csak testileg vannak itt, de lelkük még nem lépett át abba a másik világba -, látják be, mi is az igazság...

Az igazság, hogy Isten szeretete határtalan. Az igazság az, hogy hiába minden emberi hatalom, a gonoszság csak a testet képes megtörni, a lelket nem. Aki "Istenben van", az jól tudja, hogy minden hatalom véges, csak az Istené nem. Ezért az megtartja örökké mindazokat, akik Őhozzá menekülnek! A farizeusok és főpapok Jézus URunkat keresztre juttatták, de a krisztusi gyöngeséggel szemben hatalmuk semmit nem ért...

A test könnyen elpusztítható, de a lelket megtörni soha nem lehet! Ez a mártírok örök evangéliuma! A hívő ember sokszor megtapasztalta, hogy lelke felett csak egy hatalom van: az Isten. Ő az, Aki megtart, s hitünk szerint egykoron megeleveníti azt is, amiről már lemondtunk, mert emberi távlatainkban az enyészetnek engedtük át...

Jézus azon a reggelen gyümölcsöt keresett egy fügefán -, de nem talált. Isten Szentlelke ma is gyümölcsöket keres életünk fáján - vajon mit talál? Ott csüngnek-e az ágakon a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szívesség, szelídség és önmegtartóztatás? Szedhetnek-e rólunk tápláló gyümölcsöket mások csak úgy, ingyen? Kapnak-e jó szót, ha arra van szükségük, egy biztató tekintetet, vigasztalást, helyén mondott igét? Nem jövünk-e ki mi is ugyanolyan hamar a béketűrésből és meg is magyarázzuk, hogy az természetes, mint mások? Más-e a mi életünk, mint a nem hívőké, a világé? Van-e gyümölcs az életünk fáján?

Még mielőtt elszomorodnánk, észre kell vennünk valami nagyon fontosat az Ige kapcsán: Ahogyan akkor és ott SzentlélekIsten cselekedett Jézuson keresztül - Jézus engedelmes Fiú/szolga, aki csak azt teszi, amit Atyja kíván tőle - ma is a Lélek az, Aki cselekszik! Övé a láttatás, és az "érték-ítélet", Ő ismeri életünk fájának állapotát, és Ő mondja ki, mi történjék vele! Az egyetlen Igaz Bíróé a döntés, nem pedig a tanítványoké! Figyelmeztetés ez mindent jobban tudni akaró prédikátoroknak, s hívő testvérnek, akik szívesen vájkálnak, s ítélgetik meg embertársukat. Az ítélkezés nem tanítványi feladat, ez nem tanítványi "kompetencia"! Az igaz Bíró értékel, állapítja meg a gyümölcstelenséget, s az Igaz Bíró dönt... Ítéletet csak Ő mondhat! "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" A fügefa példája csak Jézus szemszögéből nézve ítélet, a tanítványok szemszögéből nézve jel! Ha Isten ítél - mert Ő ma is cselekszik - az megtérésre hívó jel ma is!

Sok hívő ember megfárad a Krisztus-követésben, mert a keresztyén élet nem "szórakozás". Őgyelegni csak a széles úton lehet, a Krisztus-követés keskeny útján járás bizony: erőfeszítés is, aminek eredményei, gyümölcsei vannak, de csak addig, amíg ott maradunk a mi Urunk közvetlen közelében. (Ő a szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők!) Egyeseket lehangolhat, hogy "csak" szőlővesszők, de ez tulajdonképpen maga a kegyelem, hogy Belőle táplálkozhatunk. Mindazonáltal, nincs választásunk, hiszen Ő maga mondta: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek." Ez a mi rendeltetésünk...

Az a szép a krisztuskövetésünkben, hogy észre sem vesszük, hogyan, s mennyi gyümölcsöt terem az életünk! Ha szoros közösségben vagyunk az ÚRral, s engedjük, hogy Ő munkálkodjék bennünk, akkor nem történik más, mint az, hogy áthalad rajtunk az éltető, tápláló, növelő életöröm nedve mások felé és így nem csak a mi életünk terem gyümölcsöt, de lelkiekben gazdagodnak a körülöttünk élők is. Nem mi szíveskedünk adni gyümölcsöket. Szednek rólunk úgy, hogy észre sem vesszük. De adunk, mert telik, mert Isten érthetetlen kegyelme révén, folyamatosan, túlcsordulóan pótolja a "hiányt". A túlcsorduló áldás gyönyörűségét az adja, hogy értelmetlenné válik a számítható mérték: a "teli"...

Gyerekkoromban, 12-14évesen, keresztapám révén a helyi téeszben (fiatalabbak kedvéért: TSZ=Termelő Szövetkezet) nyaranként vízhordóként dolgoztam. A mezőn dolgozó embereknek, az aratóknak hordtam a friss vizet - biciklivel. A falu szélén - akkor még voltak - közkútról töltöttem meg a vizeskannákat, s persze a tikkasztó hőségben gyakran hűsítettem is magamat, másokhoz hasonlóan, mindeközben rendesen "szétpancsikolva" a vizet... Így aztán az ártézi kút környékén mindig zöldellt a fű, s gazdagon virágoztak a mezei a növények... (Hazafelé menet - ezeknél a kutaknál - olykor kis csokrot is szedtem Édesanyámnak. Ez jutott így eszembe 40 év távlatából a 'túlcsorduló' áldásról...)

Amikor Krisztus URunk átkot mondott a fügefára, nem valami személyes sérelmet torolt meg. Nem megbotránkoztatni akart, hanem jelet mutatott! A fügefa példája egyértelmű messiási jel azok számára, akik Jézus kortársai: a fügefa Izrael népét jelképezi, a gyümölcstelenség Izrael állapotát, az elszáradás ténye Izrael elvettetését. Jézus közel megy a fához, mint ahogy közel jött Izraelhez, gyümölcsöt keresett és nem talált... Ami ezután következett, az nem megtorlás, hanem TÖRVÉNY! Aki nem szolgálja életével az Életet, nem munkálja a mában a jövőt - az el-szárad, az kiszárad! Az élet értelme ugyanis az, hogy mindennapi vállalt feladatainkat tisztességesen, becsülettel elvégezzük, akkor is, ha a világ tisztességtelen és becstelen! Ha ezt nem tesszük, nem csak a mi életünk szárad el, de kiszárad körülöttünk a világ is...