Az Isten szava teremtő hatalom. Az istenképűségre teremtett ember szava is teremtő erő... Ősi magyar nyelvünk hordozza még ennek az igazságát, amikor azt mondjuk: "Na, ezt most jól leteremtette!" A szó ereje ugyanis képes valakit a mennyekbe repíteni, de képes valakinek az életét pokollá is tenni. Bizony, igaza van Jézus Urunknak, amikor azt mondja: "Nem az a tisztátalan, ami bemegy szájon, hanem ami kijön rajta!"

Sokszor mondogatják mostanság: "Amit eszel, azzá leszel!". Nem kisebbítve ennek az igazságtartalmát - tényleg nagyon fontos, hogy "mi megy be" -, de sokkal fontosabb, hogy ami kijön a szájon, az milyen!? Akarjuk vagy sem, amit mondunk, s ahogyan mondjuk, az bizony hiteles lenyomata annak, milyenek vagyunk, milyen lelkületűek, azaz mi lakozik a szívünkben... A Mester így tanítja: "Mert, ami a szívben van, azt szólja a száj!" Éppen ezen okok miatt, ha valaki nem azt éli, amit mond - akkor képmutató, hiszen mást mutat kifelé, mint ami belül van...

A hiteles beszéd mostanság igen ritka. "Messziről jött ember azt mond, amit akar." - tartja a régi szólás, hiszen a régmúlt világ kommunikációs technikái nem vagy csak nehezen engedték meg a kontrollt, de a mai modern világban viszonylag könnyen leellenőrizhető - egy-két kattintás a neten -, hogy az, akit nem ismerünk, kicsoda is valójában, s szavai mennyire igazak?

Nemcsak a szavak beszélnek, de a testünk is. Ezt érthetjük a cselekedeteinkre is, de most inkább arra gondoljunk, amit metakommunikációnak neveznek. Szépeket mond valaki, de valójában szemeiben gyűlölet ég... Látszólag az igazságot szólja, de mikromimikája elárulja, hogy hazudik. Ne felejtse el egyetlen pap, lelkész, prédikátor se, aki szószékre merészkedik, hogy Mari néninek, Pista bácsinak nincsen ugyan teológiai diplomája, de a prédikáció végére nagy valószínűséggel meg tudják majd mondani, hogy, aki szólt, az hitte is, amit mondott vagy csak úgy mondta...

Mai igénkben az apostol arra inti a gyülekezet tagjait, hogy jól gondolják meg, kiről mit mondnak, hiszen aki ítél, azt is megítélik! A bölcs attól bölcs, hogy amikor más nem tudja visszatartani magát, s vég nélkül dől belőle a szó - a bölcs inkább hallgat. Sokszor ugyanis nem hangos durvaságok, hanem a szelídséggel, halkan kimondott szavak érik el a legnagyobb hatást. Krisztus URunk így tanít minket: "Az én erőm, erőtlenség által ér célba!"

A baj az, hogy nem hiszünk az igaz szó erejében, de hiszünk a csinnadrattás hazugságoknak: lásd reklám-szövegeke! Észre sem vesszük, hogy a csoda-arckrémet hogyan reklámozzák! Nem az esetleges igazságot mondják: "lassítja az öregedést", hanem azt szuggerálják: "gyorsítja a bőr fiatalodását"... S ha az emberek tömegesen nincsenek tisztában a szó hatalmával - mert ugye nyelvében él (bár csak élne!) a nemzet, azaz: a kultúráját a nyelvisége/gondolkodásmódja határozza meg -, akkor a gonoszság oldalán állóknak könnyű dolguk van: úgy manipulálhatják az embereket, ahogyan csak akarják!

A keresztény ember útja más. Mi tudjuk, hogy az Ige minden időben megtart minket, s annak ismerete elvezet minket az igazsághoz. Így minket nem a médiából ránk zúduló hiteltelen szavak formálnak, hanem a Tiszta Forrásból feltörő, igaz beszéd irányít! Aki sikerért harcol, hamis szavakkal, az végül "ha mindenáron is", de eléri célját... Ebben viszont soha nincs meg az, amiért a hívő ember naponként imádkozik, hiszen ez adja élete értelmét, tartalmát: ti. az ÁLDÁS...

Isten országa, Isten királysága - mint kifejezés - az Ószövetségben is várt messiási ország. (Mt 11,2 k) De ez mégsem politikai ország, a zsidóság világuralma, ahogyan általában a Jézus-korabeli zsidók, sőt az apostolok is képzelték (vö. ApCsel 1,6), hanem Isten egyetemes országa a lelkekben. Jézus csak példabeszédekkel tudja megsejtetni Isten országának szépségét. Az öröm országa ez: olyan, mint a királyi lakoma, ahol ünneplő boldogság uralkodik. (Mt 22,2) A szabadság országa ez: ahol a lelki rabok szabaddá lesznek, ahol a megtört szívűek fájdalma elmúlik, s a szomorkodók lelkét betölti a fény. (Lk 4,18-19)

Az Isten Országának tanítása nem képzelt, vagy misztikus világról beszél, sem egy halál utáni vágyott állapotról, hanem az emberek egymás közötti viszonyának és életvitelének egy egészen más módját ismerteti, és amelynek értelme és legnagyobb kincse, maga az ember. Sajnos a világban kialakított mesterséges, vallási, faji, nemzeti, politikai megosztások különféle mérlegekre helyezik az emberek értékelését, de ebben pont az a megtévesztő, hogy valójában csak azt a szerepet értékelik, amelyet a mesterséges megosztáson keresztül teremtettek, és amit a szerepnek megfelelően formálódott egyén betölt.

Isten Országában más szempontok vezérelnek az ember értékelésében, és ezekben semmit nem számít, hogy valakinek palotája van, puha ruhába öltözik vagy rangot, tekintélyt birtokol a hatalom csúcsán, egyenrangúnak számít azokkal, akiknek ez nincs megadatva. Ez nem azt jelenti, hogy a királyt semmibe kell venni, a gazdagot pedig nem szabad emberszámba venni, hanem azt jelenti, hogy a szegényt éppen úgy kell kezelni, mint a királyt, éppen annyi joga és lehetősége van az Isten Országában, mint a gazdagnak, ezzel szemben a földi hatalmasságok birodalmában pedig nincs.

Ez azt jelenti, hogy ha az emberek megvalósítják az Isten Országát a földön, akkor bármilyen konfliktusos helyzet megoldásában nem lehet kedvezően, vagy hátrányosan befolyásoló tényező az anyagi és a hatalmi szempont, helyette az igazság és az emberi erőforrások értéke fog számítani. Nyilvánvaló, hogy az Isten Országában nincsen az ember értékét meghatározó magántulajdon, s olyan sincs, hogy ember uralkodjon ember felett.

Isten országa nem hely, hanem állapot... Azáltal, hogy "Isten bennünk van, s mi Őbenne" Isten országa "elég közel" van hozzánk! A kérdés már csak az, hogy Isten országa bennünk megvalósul-e? Ezt jelesül abban láthatjuk, hogy nem a holnapban akarunk csak szentül élni, hanem már az "itt-és-most"-mában is...

Sors-csapás... az... a javából!!! Meghal Ruth férje, aztán az egyik és a másik fia is. A támaszok, a jövő - minden összetört. Ráadásul mindez idegen földön - Moáb mezején -, a segítő rokonoktól nagyon távol. Nem véletlenül mondja Ruth: "elért engem az ÚR keze"... Jogosan, jogtalanul? Ez itt már rég nem kérdés, hiszen perlekedéssel nem lesz jobb a holnap, az idő kerekét sem lehet visszaforgatni, nem lehet meg nem történtté tenni azt, ami megtörtént... Már az "nyereség" ha a mában elhordozhatóvá válik múlt, a veszteség rettenetes fájdalma.

"Az élet megy tovább, mennie kell..." - ilyen és ehhez hasonló vulgár-bölcsességeket mondogatnak az emberek, amikor tragédiával találkoznak. A tragédiák mindennaposak, de senki nincs felkészülve rá, ha az belecsapódik az életébe. Ha nem is közvetlenül, de személyesen érintettek vagyunk, akkor általában segítséget szoktunk felajánlani, ami persze csak gesztus-értékű lehet, hiszen a veszteség fájdalmát elhordozni végül mindenkinek egyedül kell. Megosztani a kínt - a hirtelen támadt üresség fojtogató érzését - szinte alig lehet, gyaníthatóan csak keveseknek sikerül. Ilyenkor érezzük át kicsinységünket, tehetetlenségünket...

Egy ilyen nehéz helyzetben az igazi támasz csakis az ÚRIsten gondviselésébe vetett hit lehet. Ha ezen felül valakit támaszként küld a körülmények Istene, az egyike a legszebb emberi találkozásoknak. A tragédiák emberi sorsokat téphetnek szét, de ugyanakkor emberi sorsok is egybefonódhatnak általuk. Mai igeszakaszunk egy ilyenről tudósít. Két asszony sorsközössége ez, melyet nem érdek, hanem a szív legmélyéről fakadó szeretet vezérel...

Fontos megemlíteni, hogy Ruth nem "született zsidó", ezért rá nem vonatkozik a Tóra, az Isten törvénye. Mivel a zsidó vallás nem "misszionáló" (ma sem!), ezért aki 'betér', annak figyelmét fel kell hívni minden isteni törvény betartásának a nehézségére. Ha ezek után is vállalja valaki a "zsidó sorsot", akkor abban a kiváltságban lesz része, hogy az Isten-adta törvény útját járhatja.

Ruth nagyon is tudta, mit vállal, amikor egy elszegényedett asszony mellé állt... olyan érték mellett 'voksolt', ami a mai világban nem divatos: ez az elv-hűség. A tanulság világos: a hűségeseket soha nem hagyja el az ÚR, s végül minden jóra fordul...

A Szentírás az ember földi létét gyakran hasonlítja egy úthoz, melynek a végén a maga a JóIsten vár... (Szép kép, telve sok-sok allegorikus magyarázati lehetőséggel.) Bizonyára az sem véletlen, hogy az első keresztények magukat "úton lévők közösségének/communio viatorum" nevezték, hiszen az Istennel-járás az egyben jelenti az új dolgok meglátását, a választás szabadságát, s természetesen a közösséget egymással. Mindemellet nem lényegtelen, hogy aki úton van, az bizony időnként el is fárad... Ebben a versben azonban nem a fáradtságról, hanem az örömről van szó. Aki ezt a zsoltárt költötte, boldognak mondja azt, akinek ereje az ÚR. Az erőért hálát adni az tud igazán, aki maga is átélte már az erőtlenséget.

Sajnos ebben az országban hosszú időn keresztül gyakorlat volt, hogy - tömegesen, százezres nagyságrendben(!) - "kamu-rokkantként" jegyeztették magukat, s ezzel a csalással jelentősen csökkentve a ténylegesen fogyatékkal élőkre fordítható pénzügyi lehetőségeket. Tulajdonképpen nincs szebb, nincs "istenesebb", mint amikor egymást segítik az emberek, s nincs undorítóbb, mint amikor a másik "nyakán él" valaki! Így ocsmány dolog a háború vagy a háborúnak az modernkori fajtája, amit "gazdasági versenynek"(?) - No, de miféle verseny is az, amikor a háromkerekű biciklit és a forma1-es autót ugyanarra a pályára állítják??? Lásd: csúcstechnológiás fejlett világ, contra fejletlen világ! - neveznek.

A globálisra dagadt szociális igazságtalanság bosszantó, de ez ellen sajnos nem sokat tehetünk, az ellen viszont igen, hogy saját boldogságunkon "dolgozzunk" egy kicsit. Ehhez az első lépés, hogy meg kell újra tanulnunk vágyakozni, nem a múlandó dolgok, hanem az Isten után! Korunk rákfejéne, hogy az anyag, a materiális csillogás elvakítja az emberek látását, s a részleteket, a színárnyalatokat már rég nem veszik észre - minden fekete és fehér -, s hogy már rég nem a tartalmat, hanem csak a múlandó élményt árulják neki - jó pénzért... Márpedig a boldogság nem vehető meg pénzen, "kilóra"! Ha valakinek mégis a kilószámra begyűjtött aranyékszerei jelentik a boldogságot, az az ember bizony nagyon szegény...

A lelki ember felülemelkedik a reklámpropaganda szlogenjein, mert jól tudja, hogy a boldogság az nem állapot, valamekkora áhított vagyoni szint elérése, hanem viszony. A párkapcsolat jól példázza ezt: a boldogságot nem csak az jelenti, hogy a társammal ténylegesen, fizikailag is együtt tölthetem el az időmet, hanem az, hogy amikor nincs mellettem, akkor is gondolhatok rá, s tudhatom, hogy ő is gondol rám, mert fontos vagyok neki... Boldog ember az, aki a Teremtőjére gondol, mert az a lelki út, melyen jár, nem csak Istenéhez vezeti el, de megmutatja, mi az érték, s mi nem, mi az, ami tartalmat ad az életnek, s mi az, ami értelmetlenné teheti...

Jónéhány évvel ezelőtt, reformként felvezetett elbocsátás-sorozat kezdete óta sokan aggódnak - bizonyos értelemben jogosan -, hogy mi lesz velük, s mi lesz a holnapban, s holnaputánban? Kivették a munkát, s ezzel a kenyeret is a kezükből. Hol találnak munkahelyet, hogyan fogják a családjukat eltartani, és egyáltalán, miből fognak megélni? S, az egzisztenciális megszorultság mellett még ott van a fojtogató bizonytalanság: Képes vagyok-e az új helyzetben, újra kezdeni? Sok-sok mindenért aggódik az ember. A múlt miatt: Jaj, csak ne szakadjanak rám a következmények elhibázott döntéseim miatt(!); a jelen miatt: Jaj, csak nehogy rosszul csináljam(!); s persze a jövő miatt is: Jaj, mi lesz a gyerekeimmel, mi lesz az egészségemmel, mi lesz az anyagi helyzetemmel(?) - és a felsorolást bárki tudná még folytatni.

Ne gondoljuk azt, hogy ez az aggódás minket nem érhet utol. Bármelyikünket utolérhet, bármikor! Elbocsátások mindig is voltak, ahogyan betegségek, s elhibázott döntések keserű következményei is! Amikor Jézus URunk itt a Hegyi Beszédben azt mondja, hogy "ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől", akkor az Isten gondviselését helyezi homloktérbe. Neki gondja van mindenre, s mindenkire.

A mi gondunk persze az, hogy a véletlenekben, a szerencsében sokszor jobban bízunk, mint az Istenben! Ezért is aggódunk a holnap felől: "Amim még ma megvan, vajon meglesz-e holnap is?" Aki azt gondolja, hogy ma mindene megvan, holnap pedig már nem lesz meg, az nem bízik az Istenben. Ma erős Istenem van - gondolja -, holnap meg nem lesz erős? Na, ez hitetlenség a javából! Ma még Mindenható az Isten, de holnap már nem? Megrövidülnének Isten gondviselő karjai, melyek eleddig átöleltek? ...Isten nem ember, hogy elfáradna!

Az aggódás oka mindig az, hogy ilyenkor az ember bizonytalanságban lebegteti az életét. A bizonytalanság kínzó elviselhetetlensége miatt vonja meg bizalmát az aggódó ember Istentől, pedig pontosan ilyenkor kellene leginkább bízni: Ha én nem is, de Isten az, aki lehetetlen helyzeteket is megoldja, mert Ő még a rosszból is elő tudja hívni a jót! Ugyanakkor: Mindig egy-egy nehézség, baj, probléma idején derül ki az igazán, hogy valójában milyen hit az, amit mi annak gondolunk? Isten mércéje szerint is megáll, vagy csak mi minősítjük magunkat hívő embernek?

Sokan félreértelmezik Jézus URunk szavait. A Mester nem ítéli el a vágyat, hogy biztonságban kívánunk élni, hiszen mindenki szereti a kiszámíthatóságot. Aki azonban nem számol azzal, hogy jövőjének fedezete nem nála, hanem Isten kezében van, az könnyen elszámolhatja magát! A világ sajnos azért ilyen, mert az ember nem egyszerűen biztonságot akar magának, hanem mindenáron(!) be akarja biztosítani magának a jövőjét. Így hisz abban eszelősen, hogy a békét csak akkor tudja megvédeni, ha készül a háborúra...

Az Istenben bízó ember bölcsessége nem más, mint hogy engedi: minden dolga Isten mércéje alá kerüljön. Ami megáll az Ő mércéje szerint is, az valóban érték, s valóban megtartó erőt képvisel! Sokan azért fordulnak el a Teremtőjüktől, mert nincsenek megelégedve Isten gondoskodásának a "minőségével". Sajnos ilyenek vagyunk: legtöbbször mást akarunk, vagy másra vágyunk, mint amit Isten ad(na).

Aki nem bízik Isten mindenhatóságában, korlátlan és teljes hatalmában, az törvényszerűen az aggodalmaskodás zsákutcájában köt ki. Az ilyen ember nem ér rá örülni, s ezért nem is tud boldog lenni. Attól fél, attól szorong, hogy ami ma örömet okoz, azt holnap elveszi az Isten. Pedig Isten nem kifosztani akar, hanem mindent adni akar: még az Ő megismeréséből fakadó lelki ajándékokat is! Éppen ezért az aggodalmaskodás egyetlen ellenszere, "gyógyszere" nem más, mint a naponkénti imádság és az Ő előrelátó gondoskodásába vetett őszinte hit...

Elváltál?...Akkor sebeket szereztél egész életedre! De nem csak Te, az "ex"-ed is! Sőt, az esetek jelentős részében a többiek is: mindenek előtt a gyerekeid, s persze a szüleid, nagyszüleid is, akik jól tudják, hogy életed már nem az ő életük.. de szívükkel mégsem értik. A válás krízisébe sodródott ember általában így fogalmazza meg a kérdést: Hol romlott el a kapcsolatunk? Először azt a választ találja meg az ember, hogy: "Akkor, amikor Te ezt meg ezt tetted velem!" -, s csak később szembesül mindenki után utolsóként a tényekkel, s beszél egyes szám első személyben: "akkor rontottam el... amikor"... Mikor is? Hát persze! Amikor nem szóltam, csak csöndesen hallgattam, s tűrtem... önhibát leplező, vélt igazságok ilyenkor szinte egymás után fakadnak fel a felbolydult lélek mélyéről!

A helyzet persze soha nem ilyen egyszerű: "igen, mert a ezek a férfiak" vagy "igen, mert ezek a nők"... Tény - s ez világjelenség -, hogy az emberek nem örökkévalóságban, de még nem is élethossziglan gondolkodnak a párválasztás kérdésében. Az első szívszaggató érzések, a tinédzseres romantikus álmok idején még igen, de később már nem. A felnőttkorba érve már nem a holnap, s holnapután érzelmi biztonsága a fontos - pedig ez lenne a lényeges -, hanem az "itt és most" élménye. Így előzi meg, győzi le aztán a "mindent elsöprő szerelmet" az érdek, az ÉN érdekem...

Az ÉN. Mindent meghatározó szó ez, de ha az ÉN mindenáron érvényesülni akar, akkor - erre tanít Jézus URunk -, akkor törvényszerűen mindent elveszít! Ha anyagiakat tekintve győztesen kerül is ki, lelkében bizonyosan örökre kárt vall.

Manapság sokat beszélnek az érték-orientáltságról. Ami múlandó (szépség, erő, hatalom), az a legnagyobb érték - ez az a tőke, amit forgatni kell(!); s így akar a tizenéves lányok háromnegyed része divat-modell lenni(!) -, hiszen a felszín, a látszat, a "dizájn" fontosabbnak tűnik ebben a tótágast álló világban, mint a tartalom. Így történik meg, hogy agyonszexualizált világunkban a manipulatív médián keresztül próbálják elhitetni, hogy elsősorban a szexualitás milyensége határozza meg az életminőséget. Jóllehet az istenadta szexus kitörölhetetlenül életünk velejárója - Isten egyik, legnagyobb ajándéka -, de azért az életben ezen kívül sok minden más is van, ami érték...

A válási krízisben sokszor hangzik el jótanácsot osztogató barátok, barátnők - nemkülönben 'okos(kodó)' anyukák - szájából sziklaszilárd érvként: "Te különbet érdemelsz, Te sokkal többet érsz!". Az esetek többségében ez még igaz is lehet, de hogyan lehetne szert tenni eme utólagos briliáns bölcsességre - korábban? Ha valaki azt keresi a házasságban, hogy mit kaphat, s nem azt, hogy mit adhat, az nem érti a házastársi szövetség lényegét! A társammal nem a kölcsönös előnyök alapján "szerződök" valamire, hanem tiszta, őszinte szeretetből (ennek legfelsőbb foka a szerelem!) halálig tartó szövetséget ígérek/esküszök neki. Itt, s ebben a kérdésben derül ki, mi fáj jobban: az, ha nem kapok meg valamit vagy az, ha nem adhatok?! Ezért tanít így a Mester: "Jobb adni, mint kapni!"

Az ember boldogságát a viszonya határozza meg: szüleihez, házastársához, gyermekeihez. Ennek a viszonynak a normalitását az Istenhez való viszony határozza meg. A nagy kérdés tehát nem az, hogy hiszel-e, hanem az, milyen istent hiszel valójában, s kicsoda a Te Istened?

A "vízből-húztam-ki" - ezt jelenti a Mózes név -, találkozik a Tüzek Tüzével, a Végső Abszurditással - lángol a csipkebokor, de nem ég el(!)... Drámai találkozás ez, mint mindegyik, amikor Isten titokzatossága megérinti az embert. Az Isten érintése nem csak kikutathatatlanul "bűvös/csodás", mélységesen intim és bensőséges, de térdrekényszerítő is, hiszen ha lábunkat átjárja a "szent remegés" - Isten félelme (féltő szeretete) és tisztelete -, akkor az egyetlen teremtményi reakció csakis a Teremtő előtti alázat lehet. Mivel Isten Örökkévaló, Végtelen és Mindenható Isten, ezért az ilyen találkozások - nem sok van belőlük -, soha nem megsemmisítőek, hanem mindig kiteljesítőek, s emelőek.

Isten mindenkit hív Magához, de itt még is ezt olvashatjuk: "Ne jöjj közelebb!" Távolságtartó a szerető Isten? Nem. Sokkal inkább arról van szó, hogy Isten megismerhetőségének határai vannak, s ezeket nem lehet átlépni! Asztronómusok mostanság, hogy készítik az univerzum háromdimenziós térképét, a beláthat/tapasztalható univerzumról beszélnek. Ez pontosan 13,7 milliárd fényévnyi átmérőjű fény-gömb... A megdöbbentő, hogy amit látunk az égbolton, az nem azonos a valós világgal, hanem annak csak a fény-lenyomata(!)... Van, amit valós helyen és időben látunk: Ilyen pl. a Hold, de a Nap fénye már nyolcperces késéssel érkezik el hozzánk, de a legközelebbi másik Nap/csillag a Proxima Centauri, amely 4,2 fényévre található, tehát a fény 4,2 év alatt ér ide onnan. Ha az egyik leggyorsabb vonattal, a francia TGV-vel utazhatnánk annak 574,8 km/h nagyságú rekordsebességével, akkor majdnem 8 millió évig tartana az odaút. Ez a távolság egyébként tipikusnak mondható a galaxisunkban... Ez azt jelenti tehát, hogy fénysebesség végességének köszönhetően (ez ugye 300ezer km/másodperc!!!) az égbolton, ezen a csodálatos, folyamatosan változó képeskönyvön át láthatjuk a néhány perce történteket, a közelmúltat, de láthatjuk azt is, mi történt majd 14 milliárd évvel ezelőtt.

"Szent hely az, ahol állasz!"... Ahol Isten megszólít - ez pedig az ÉLET/életünk(!) - az "szent hely"... aki ennek a szentségét nem érzi át, az nem érthet meg sok-sok minden mást sem! A fű selymességét bakancsban nem érezhetjük meg soha, ahogyan a tengervíz simogatásából sem fogunk fel semmit, ha gumicsizmában sétálunk a tengerpart fövenyén... Az Élet Istenének megtapasztalása csak finom érintésekben lehetséges, ez pedig mindig csak dolgok istenadta természetességében lehetséges.

Isten elhívta Mózest, hogy nagy dolgokat vigyen végbe. Mózes nem volt egy diplomatikus ember - "kapásból" agyonüti az egyiptomit(!) -, s tényleg nem a szavak embere, de a szíve tiszta, s ezért nem tudja elviselni az igazságtalanságot. Isten ma is elhív embereket, s ha nem is olyan látványos feladatokkal bízza meg őket, hogy útmutató botjuk alatt kettényíljon a tenger... de a vezetésre manapság különösen is nagy szükség van, hiszen sokszor úgy élünk, mintha pásztor-nélküli nyáj lennénk! Pedig van Pásztorunk, s ez evangélium, s aki befogadja a jó hírt, annak ez a szívében örömhírré formálódik...

Sokan mondtak/írtak már okos dolgokat az imádságról, de ezek általában annyit érnek, mint a párkapcsolatra felkészítő könyvek... Jó olvasni őket, de amikor gyakorlatba kell átültetni az elméletet - azaz szerelemtől pezsgő lelked megszámlálhatatlanszor újraértelmezi, amit mondani akarsz -, kiderül, hogy az adott helyzetben, a múlttá-dermedő pillanatban csakis az a megfelelő szó, mondat, ami belőled, lényed lényegiségének legmélyéről fakad. Éppen ezért az imádság lehet dadogva nyögő zúgolódás, lehet sóhajtozás, lehet szavak nélküli, de egy valami nem lehet: megjátszott. Az imádság lényege ugyanis az őszinteségében rejlik! Ha őszinte, akkor Istenhez emel, ha nem, akkor visszahúz az anyagvilágba, s az emelkedés kiteljesítő öröme helyett csak a lélek szánalmas, földhözragadt szárnycsapkodása csupán...

Nem baj, ha imánk nem ékesesen szóló, de nagy baj, ha nem komoly, ha idegen a valóságtól! Minden ima legfőbb feladata, hogy saját magunkat adjuk benne, hiszen Isten ezáltal tudja növelni bennünk az Őhozzá-tartozást. Az imádság nem csak metakommunikációs gyakorlat, de egyben titok is, mint Jákób álombeli létrája, melyen fölfelé suhanó angyalok vitték az Isten trónusa elé a lélek gyötrő kéréseit, s a leszálló angyalok pedig az ÚRIsten mérhetetlen kegyelmét harmatozták alá...

Ha az imádság elidegenít minket a valós élettől, akkor az nem igazi imádság! Az Istennel való párbeszéd ugyanis mindig az igazság, s a szabadság garanciája. Az Istennel való együttlét, Igéjének hallgatása, az arról való elmélkedés mindig megvéd a gőg és az önteltség ámításától, s erőt ad, hogy valóban szabadok legyünk... Aki szerelmes, annak nem terhes feladat, izzadságos munka a másikra-gondolás, hanem kiváltság. Aki szereti az Istent, annak lelke, gondolatai az Isten körül repkednek, s Őrajta csüngő lelkének figyelme - maga az imádáság.

Ha rendszeresen imádkozunk, akkor átélhetjük naponta, hogy az ima kulcs, amellyel kinyitjuk a szívünket Isten előtt, s bezárjuk, ha a gonosz erők angyalai kísértenének minket...

Isten országa bizonyos szempontból olyan, mint a felnőttek világa a gyermekek számára: titkokkal teli... Ami pedig titokzatos, az mindig hatalmas vonzerővel bír! Míg a felnőtt-világ vonzása idővel többnyire megkopik - hiszen amikor benne vagyunk, akkor látjuk annak igazi valóját -, az Isten országának titkai ellenben nem fogynak el soha. Ha csak azt nézzük, hogy amióta az ember információt, tudást halmoz föl, s még így is az egész világ összes ismerete a megismerhető világ kevesebb, mint egy százaléka, s hogy rengeteg kérdésünk van az emberrel, a világunkkal és az univerzummal kapcsolatban, de ezek a megválaszolásra váró kérdések a feltételezhető ismeretnek csak további négy százalékát adják, akkor kiderül: 95%-ban még azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk...

Nincs érdekfeszítőbb, örömet adóbb, mint, amikor az ember érzi, hogy jó úton halad a birtokolható tudás felé. Olyan ez, mint, amikor az ember egy nehéz zenedarabot tanul meg... sok-sok energiát, időt kell belefektetni, hogy az adott darab "színpadérett" legyen. De ha koncerten a kitartó munka eredményeként végül megszületik a zenei "csoda", s a hallgatóság is tapsviharral köszöni meg a művésznek az előadását, akkor ott, azokban a pillanatokban, percekben a művész felejti a fáradalmait. (De ugyanez történik akkor is, ha valaki tisztességes küzdelemben a dobogó legfelső fokára állhat.)

Krisztus URunk szavai szerint, aki felnőtt korában nem válik gyermekké, s nem tanulja meg, hogy Isten szeretetét csak őszinte játszani-akarással lehetséges megvalósítani; vagyis a rendelkezésre álló időt (élet), a kapott talentumokat úgy kell forgatni, hogy azok a másik ember számára ajándékok legyenek. A szép, az emelő, a jó játékban - a szerepektől függetlenül - mindenki megajándékozott!

Sok felnőtt sajnos nem válik gyermekké, mert felnőtt sem volt soha! Infantilis maradt... Erre szoktuk mondani: "Ez homokozó, ez óvoda!" - amikor a felnőttek világában bosszantó gyerekes dolgokat tapasztalunk. Nincs lehangolóbb annál, amikor a felnőtt világban - mely 'elméletileg' az építést, az alkotást célozza meg -, nem a szép, az emelő, a közösségi értékek, hanem a rombolás, az önzés szellemisége az uralkodó! Az Emberfia Jézus egész földi életével és tanításával arra adott példát, hogyan tükrözhetjük EMBERként istenképűségre teremtettségünket, s aki "Istenben van", az tudja, hogy ezt a mindenre nyitott, őszinte gyermekkorban kell elkezdeni...

A természet örök rendje, hogy semmi nem állandó, minden változik... Mindennek rendelt ideje van, ezért van a dolgoknak eleje, közepe és vége, s ezért véges az erőnk is. Soha ennyiféle "energia-ital" nem volt a piacon, melyeknek segítségével felvehetjük a harcot a fáradtság ellen, kár hogy milliók nem látják, a megoldás soha nem a serkentő/ajzó szerekben van! Mivel az ember-csinálta "csodák" mindig valamilyen csaláson alapulnak, éppen ezért csak idő kérdése, mikor derül ki az igazság, s "nyújtja be a számlát" a nagybetűs ÉLET...

Törvényszerű, hogy egyszer mindenki elfárad. A kiválasztott kevesek elenyésző kisebbsége csak végén, a többség már közben is - s most ne a test biológiai felépítéséből adódó elerőtlenedésére gondoljunk! Átélni a gyengeségből fakadó lelassulást, nem éppen felemelő érzés, ilyenkor különösen is nehéz elviselni a motiválatlanságot... Nos, Isten ezért teremtette az embert közösségbe, hogy egymás terhét hordozzuk! Kicsi a valószínűsége, olykor mégis előfordul, hogy nem csak az egyik, de a másik is ugyanabban a szakaszban fárad el, s ilyenkor adódnak a komoly problémák, s sodródik a kapcsolat a krízis felé... A keresztények életében is vannak ilyen veszélyhelyzetek, de a JóIsten gondviselő kegyelme, hogy mindig akad legalább egy valaki, aki emlékezteti a többieket: a megoldás Istennél van, Aki nem hagy el.

Amikor lemerülünk, akkor nincs más lehetőség: hálózatra kell kapcsolódnunk. Hiába az okostelefon, ha üres az akkumulátora, semmit nem ér az "okossága"! S ahogyan figyelmezető jelzéseket ad a telefon, ugyanúgy testünk is küldi a szignálokat: állj meg, ne szaladj, töltekezz! Aki "kapcsol", az kapcsolódik, aki pedig elfelejti, hogy "ő is csak emberből van", s megállás helyett inkább "rákapcsol" - annak törvényszerűen csúfos bukás lesz a vége. Az erő - az Élet már csak ilyen -, általában akkor fogy el, amikor leginkább szükség lenne rá...

A bölcsesség kezdete, az ÚRnak félelme, azaz: ha valaki Istenbe kapaszkodik, életének dolgait az Ő távlataiba illeszti bele, az nem csalódik. Aki azonban csak magában vagy emberekben reménykedik, az számos kijózanító pofont kap a Sorstól, mert hiába az emberi akarat, "ember tervez, Isten végez" - a jövőt előre pontosan senki nem látja, csak az Isten. A bölcs ember azért bölcs, mert nem veszíti el józanságát, s tudja, hogy nem csak időt kell hagyni mindenre, de az idő ura nem az ember, hanem a Teremtő Isten! Aki ezt nem akarja elfogadni, annak keserűen meg kell tapasztalnia, hogy az idő nagyon hamar átveszi az uralmat élete felett, s annál nincs rosszabb, ha valakinek az idő az istene, azaz életében mindent az idő irányít...

Az erkölcsi gyengék mindenkori túlélési stratégiája, hogy alázatosan beletagozódnak a hatalmi hierarchiába... Az evangéliumokban, az apostoloknál azt olvashatjuk, hogy a "megszentülés" csak Isten ereje, szeretete által lehetséges. Manapság, ha valaki nem a "domináns ember" pozícióban láttatja magát - nem baj, ha nem az, csak annak látszódjék, hogy ő meghatározó "valaki" -, akkor gyenge, akkor egy senki, egy 'lúzer'. Aki pedig lúzer, az védtelen, az céltáblája a többiek lekicsinylésének. Éppen ezért az alázat szó igen rossz csengésű, elhordozhatatlannak tűnő fogalom a mai siker-centrikus világban.

Péter apostol arra tanít, hogy ne alázatoskodjunk - egy-egy csábító érdek-előnyre pislogva - , hanem legyünk alázatosak, de nem emberek, hanem Isten előtt! Aki Isten előtt alázatos, az embertársaihoz emberséges, de aki nem féli még az Istent sem... az könnyen önigazságának rabjává válik, s céljai érdekében hamar érzéketlenné, embertelenné formálódik.

Van egy régi közmondás: "Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik." Azaz, ha valaki javíthatatlanul szembe-megy a jó rendnek, ha nem veszi figyelembe az összefüggéseket, ha nem akar számolni a következményekkel... a következmények egyszer úgy is utolérik! Isten pedagógiájában ez úgy működik, hogy Ő mielőtt ítéletet tart, s megrázza az élet fáját, megengedi az embernek, hogy arra jó magasan felmásszon. Akinek nincs elég bölcsessége/alázata, az nem tudja, hol a határ, s a fa tetején is úgy ugrál a vékony gallyakon, mintha azok erős ágak lennének...

A jézusi "életmodell" nem a gyengeség, a tutyi-mutyiság álcája, hanem az erőnek, a szeretetnek, s a józanságnak a lelkisége, mely akkor nyilvánul meg, ha az ember képes a hétköznapokban is ráhagyatkozni Istenre. "Emberből vagyunk", korlátokkal, véges türelemmel. Egyedül az isteni szeretet az, mely mindent eltűr, de az igazságtalanságot még Ő sem hagyja következmények nélkül, mert a bűn következménye a büntetés.

"Annak idején". No, de, mikor is? Majd csak az odaátban? Isten mindenkinek megfizet mindenért, részben már itt a földi életben is, hiszen aki csak magának él, magának akarja megszerezni az egész világot, hiába is birtokolja, lelkében kárt vall. Isten ugyanis csodálatos bölcsességében úgy teremtette meg ezt a világot, hogy annak igazán akkor tud örülni az ember, ha azt nem magának tartja meg, hanem megosztja másokkal, s így együtt örülnek...

A teremtéstörténetből jól ismert első nap így kezdődik: "Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől." (1 Móz 1,3-4)... Isten leglényegesebb "tulajdonsága" - minden ebből fakad, ez az alapja mindennek(!) -, a világosság. A fény, a világosság így lesz az Isten egyetemes szimbóluma. A bibliai történetekben, ahol a fény feltűnik, ott mindig Isten "történik" valamilyen titokzatos módon/formában: így Mózesnek lángoló csipkeborban, a pusztában vándorló népnek éjjel tűzoszlopban, a betlehemi pásztoroknak mennyei ragyogásban, a napkeleti bölcseknek vezérlő csillag fényében...

Amikor Mathis Neithart-Gothart (Grünewald) 1510 környékén mintegy harmincévesen megfesti az isenheimi szárnyasoltár képeit, akkor szimbólumgazdagságán, ecsetkezelési perfekcióján túl teológiai mondanivalója is fergetes, hiszen a feltámadás-jelenetben megfogalmazza az korának alapgondolatát: Isten világosság... pontosabban: Isten a világosság! A fénymisztika építészeti remekművei az ókeresztény bazilikák, nemkülönben a szinte csak ablakokból álló gótikus templomok... Mindegyik ugyanarról tesz bizonyságot: Isten világosság! Jézus URunk pedig azt mondja magáról: "Én vagyok a világ világossága."

Ahol világosság van, ott nincs sötétség. Egyszerű mondat ez, magától értődő igazsággal. Érdekes módon, az ember - talán, éppen azért, mert Istentől eltávolodva elhomályosult a látása/gondolkodása -, szeret a félhomályban lenni, ott kutakodni, s ebbéli buzgalmában ott is sötétséget vél tapasztalni, ahol csak múló árnyék van csupán. A harmadik évezred elején járva, sajnos még vannak olyan régiók a világban, ahol évszázadokkal(!) le vannak maradva a mai modern, tudományos-technikai világtól - a nők kiszolgáltatott helyzetét, az elvárható minimális tolerancia hiányát már ne is említsük -, de sokan vallják meggyőződéssel a 'fejlettebb' részében is, hogy a sötétség is önálló erő, holott egyszerűen csak a fény hiányáról van szó... A káosz, nem azért "kaotikus", mert mindenáron az akar lenni, hanem azért, mert hiányzik belőle a rend!

Mai igénk arra akar 'rávilágítani' minket, hogy Istenben nincs semmi sötétség. (Ha lenne, akkor nem lenne teljes az Ő "isteni voltában", valami hiányozna Belőle -, ami ugye eleve abszurdum, hiszen akkor Isten nem lenne/lehetne Mindenható Isten...) Aki tehát követi a "Világ Világosságát", az nem sötétségben, hanem világosságban él. Ez megnyilvánul az életében, hiszen nem rejthető el a hegyen épült város, s a lámpás életét sem azért kapta, hogy véka alá rejtse! Aki ebben az isteni világosságban él, az nem a sötétséggel foglalkozik, mely rombol, eltávolít, elhatárol Istentől és emberektől, hanem azt munkálja, ami épít, ami emel: azaz tudatosan a Szeretet világosságának a követeként éli meg mindennapjait.

Ez a világosság megtapasztalható előrelátásban, józanságban, felelősséghordozásban. Az ilyen világosságban járó embereket nem a körülmények, a környezetük, mások irányítják, hanem ők alakítják ki maguk körül életterüket istenessé, harmonikussá - s ez soha nem pénz, hatalom, hanem istenképűségre elhívott emberség kérdése...

"Csak ne akarj sikeres lenni és gazdag!" -, nos, ezzel a kijelentéssel követőket csalogatni majd kétezer év után a krisztusi tanításhoz: eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Ugyanis az emberek általában meglehetősen egyszerűen gondolkodnak: "Jobb egészségesnek és gazdagnak lenni, mint szegénynek és betegnek!", mert az ember "boldogságfaktorát" bizony alapvetően meghatározza a mindenkori állapota... (Az egy másik kérdés, hogy a státusz még nem minden, kellenek hozzá formák és kapcsolatrendszer, amiben kifejeződhet az emberi méltóság.)

Sokan félreértelmezik ezeket a jános-levélbeli ajánlásokat - s mivel sarkosan, mereven, szélsőségesen csak "fekete-fehérben" gondolkodnak -, úgy vélik, hogy a "ne szeressétek a világot" ajánlás/parancs/tiltás(?) azt jelenti: gyűlöljétek a világot... Aztán eme vélt igazságukat megtoldják még azzal is, hogy minden, ami "világi", az egyenesen az ördögtől jön/van! Tulajdonképpen ez egy nagyon régi, többezeréves világlátás ma is elevenen élő elgondolása, hogy ti. ami 'anyagi', ami földi, az mind bűnös és kárhozatos, s egyedül csak a 'lelkiek' számítanak. Ez persze azt jelentené, hogy a JóIsten teremtettségében mindaz, ami anyagi természetű - értsd: fizikai valóság -, az Isten 'félresikerült' teremtési dimenziója, ami csak úgy "teremtettségi-melléktermékként" van, s, ha már van - az emberek legnagyobb bánatára, hiszen létünk lételeme nem más, mint az anyag-világgal való naponkénti megküzdés, beleértve testünk lassú elmúlását is -, akkor a JóIsten felhasználja valami jóra is...

A helyzet azért ennél jóval összetettebb! Isten nem azért engedte meg nekünk a fizikai létet is, mert kíváncsi volt, hogy ellen tudunk-e állni a kísértéseknek - mert ugye teremthetett volna minket (ha akarjuk, ha nem) egy örökös, hibátlanul működő lélek-világba, mint ahogyan a mennyei lényeket is oda teremtette -, hanem azért a látható anyagi világ, mert a múlandó anyagban is meg akart ajándékozni minket Önmagával! S van-e nagyobb öröm az elmúlásban, mint megtapasztalni az Elmúlhatatlan Egy Örök Istent? (Ti. ez a János írja: "Aki hisz Istenben, az Őbenne van, s Isten is őbenne.")

Az apostol figyelmeztetése azért megszívlelendő, mert sokan a világi dolgok birtoklását teszik meg életcéljuknak, s ezt a célt mindenáron el is akarják érni! Ők szeretik mondogatni: "A cél szentesíti az eszközt!" A hívő ember azonban nem az anyagiak ellen van, hanem azon hamis reménység ellen, hogy ha "minden megvan", akkor lesz minden "kerek" az életben, s élhet az ember végre boldogan. Az Élet alapigazsága, hogy valami mindig fog hiányozni, s, ha az ember ennek a valaminek a mindenáron való beszerzésére, birtoklására fókuszálja életét, akkor mindeközben a legdrágább birtokolható kincset veszíti el - de ezt csak a végén látja -, magát az életet...

A kép, hogy "Isten gyermekei" vagyunk, könnyen érthető számunkra, de az, amit a Szentírás közvetít az "odaátról", hogy ti. mivé is válunk majd "ott és akkor" - már sokkal nehezebben. Ha jól belegondolunk - valljuk meg őszintén -, szebbnél szebb emberi elképzelésekkel találkozhatunk a "keresztény köztudatban", melynek kialakulásában nem kis szerepet játszott nem a nem-keresztény kulturális örökségünk is. (Persze nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen egyik kultúra táplálkozik a másikból, ha nem így lenne, akkor mindenkinek mindent elölről kellene kezdeni/újragondolni!)

Az emberek szeretnek eljátszani a gondolattal, hogy mivé lesznek... Itt a földi életükben sokszor ez csak álmodozás marad, mert a megvalósításhoz hiányoznak a talentumok, de abban azért mindenki reménykedik, hogy "odaát" minden másképpen lesz... Bizony, kijózanító a jézusi figyelmeztetés: "Isten országa bennetek/közöttetek van!" Vagyis, már itt tapasztalnunk kellene azt, amit az odaátba vetítünk bele! Akkor hogy is van mindez?

Könnyen elfogadjuk, hogy a földi létünk próbatételek, kihívások folyamatos láncolata, s azzal vigasztaljuk magunkat: "Aki mindvégig kitart, az üdvözül!"... És aki belefáradt? Aki évtizedekig tette a dolgát, mint "jókeresztény", de az Élet igazságtalanságai szüntelenül lúgozták lelkét, s öregségére megfáradt? Nos, aki mindent megtett azért, hogy bejusson a mennyek országába (lásd a törvényt-megtartó gazdag ifjút!), neki is volt fogyatéka, ami meggátolta az Isten országába belépést, s valóban ember számára bejutni a mennybe lehetetlen... de Isten számára minden lehetséges!

A "minden lehetséges"-kategória már az Isten világa, az "dimenzió", ahol csak a hitnek van érvényessége! Hit és értelem persze nem zárja ki egymást, de hiába minden zseniálisan megalkotott gondolat-pillér, amit eszünk épít az Isten világához, ez még kevés, hogy átjussunk a "túloldalra". Minél közelebb érünk a túlparthoz, annál több hitelemre van szükségünk, hogy álljon az a híd, de az utolsó cölöpöket már nem mi verjük le, hanem a JóIsten... Csakis az Ő kegyelem-pillérei azok, melyek lehetővé teszik, hogy utunk lehessen az "odaátba! Teremtő Atyánk szeretete nélkül tehát kudarcra ítélt minden vállalkozásunk, mely a mennyet célozza meg... Jó, hogy így van, mert ellenkező esetben még jobban elbíznánk magunkat, mint ahogyan azt egyébként is tesszük...

Különös világ ez a mostani... A statisztika szerint, már néhány éve, a Föld lakosságának több, mint a fele - lassan 4 milliárd ember(!) -, városokban él - ennek az elképzelhető összes hátrányával! (Ez ugyanis sem az embernek, sem pedig a környezetnek nem jó.) Sokan mégis lelkesednek a nagyvárosi létért - a filmek is erre trenírozzák a fiataljainkat, hogy a városban van ám igazán "élet" -, érdekes módon a hipergazdagok mégsem a metropoliszokban, hanem világtól elzártan élnek. Szomorúan kell azt is tudomásul vennünk, hogy az emberek nagyobb része mégis a városban él, mert ott talál munkát, s annak a látszatában él, azzal vigasztalja magát, hogy ott legalább minden egy helyen van... (Pl. a kultúra, ami persze csak félig igaz, az viszont már nem, hogy haszonnal eladni inkább a városban lehet)

Pedig a városban inkább a kulturálatlanság koncentrálódik: elég csak a járdát "díszítő" csikkekre, rágógumikra, s emberi és állati váladékokra tekinteni... (Próbálná valaki Honkong utcáin megtenni azt, amit itt Budapesten!!! Olyan büntetést kap érte, hogy életre megjegyzi, hogy tekintettel kell lenni a másik emberre is...) A nagyvárosban az emberek nem köszönnek egymásra az utcán, mert a város a névtelenség helye. Nem csak azé, de az átláthatatlanságé, s éppen ezért a bűné is! Az ősi város, Bábel/Babilon - maga a név azt jelenti zűrzavar - pedig jelesül mutatja, hogy mi történik, ha a cél fontosabb, mint az ember: értetlenség, és összeomlás... (Ma a cél az egyén "élménye" mindenekfelett!)

Pedig az emberek alapvetően jók - Isten az Ő tökéletes teremtettségében nem állított elő hibás terméket(!) -, hiszen senki sem születik rablónak vagy gyilkosnak, hanem idővel azzá válik. Hiába születik az emberek nagyrésze többé-kevésbé normális családba, ha a környezet "sötét", ha körülmények szürkítenek, akkor olyan lesz a növekedése a szépreményű emberpalántának, mint a félhomályban tengődő szobanövénynek, amelyik nem csak a fénnyel, de még az a vízzel is híjával van... Aki sötétségben él, akinek a félhomály az "élettere", az a fénytől idegenkedik, sőt többnyire fél is tőle. A fény ugyanis mindenkire egyformán vetül a réten, míg a félhomályt élvező óriási előnnyel bír azokkal szemben, akik a teljes sötétségben élnek!

Sokszor hasonlítják a nagyvárost egy nyüzsgő hangyabolyhoz - helytelenül! Míg a hangyatársadalomban mindenki dolgozik, az embervilágban nem. Míg a hangyák gondolkodás nélkül feláldozzák magukat a közösség jólétéért, jövőjéért, az embervilágban kihasználják, becsapják egymást az emberek, s szinte már ördögi - de lehet, hogy az is(!) -, az az ellenőrzési őrület, amiben élni kényszerül a modern a társadalom. Aki ugyanis dolgozik/termel, 'keményem' megfizeti az adót, azt "alapból" csalónak nézik, s folyamatosan ellenőrzik. El lehet gondolkodni azon, hogy milyen az a társadalom, amelyik arra rendezkedik be, hogy mindent kontrollálni kell... Életszerűtlen, s törvényszerűen pusztulásra ítélt! Ha az emberek úgy élnek, hogy mindent ellenőriziük kell, mert nem a bizalom, hanem mindenhol a bizalmatlanság a rendező elv, akkor az ember lehet, hogy "kézben tartja a dolgokat" csak az élet értelmét veszíti el!

Jézus URunk eljött ebbe a világba, s meghirdette a szeretet világosságának evangéliumát. Ez azoknak, akik a sötétség oldalán álltak, nem tetszett, s megölték az Emberfiát... az Isteni Bizalom Emberét! A bizalom soha nem a kontroll hatékonyságán, hanem a szereteten múlik, éppen ezért a jézusi tanítás rettenetesen veszélyes, hiszen aki követi azt, az oszlatja a sötétséget, s ezzel a félelmet is. Ha pedig nem fél az ember, nem tart semmitől - ahogyan egyházunk himnuszában is énekeljük: "Ha Isten velünk, ki ellenünk(?) -, akkor nem vezethető meg, nem válik mások bábjává, akkor politikai ígéretek nélkül is megtalálja boldogságát. Ezért, aki életminőséget keres, az ne emberekben reménykedjen, hanem bízzon az ő URában, Istenében !

Mivel az Egyház nem mennyei, hanem a földi intézmény, ezért az egyházi életből a pénzt - legalábbis jelen gazdasági szisztéma szerint - száműzni nem lehet. Ahol persze pénz - sok pénz(!) - és emberek vannak, ott hatalmi kérdések is felvetődnek. A vatikán kétes pénzügyeit szívesen címlapra teszi a szenzációkkal manipuláló sajtó, de manapság már senki nem hiszi el, hogy minden rendben lenne egy ilyen nagy egyház kasszája körül... (Elvégre 'Vatikán'-államról beszélünk, s köztudottan a világban igen kevés ország dicsekedhet azzal, hogy a költségvetése minden szempontból kifogástalan lenne!) Ha megnézzük a fundamentalista, neoprotestáns kisegyházak/szekták gazdasági működését, akkor igen hamar "kilóg a lóláb", hiszen nem egyszerűen a tized könyörtelen behajtását tapasztalhatjuk, hanem azzal a hamis érveléssel találkozhatunk, hogy az Isten "igazán" a tized feletti adományokat áldja meg...

Nos, a JóIstennek ehhez - úgy gondolom - nem sok köze van, de az tény, hogy már az ószövetségben is a jóbel-sófárt (jubíleumi kürtöt) csak rós hassána-akor (zsidó újév) vagy nagyon-nagyon különleges alkalmakkor fújták meg... s ha valaki nagy adományt adott a zsinagógának, akkor bizony gyorsan megfújták! Ezekre mondja Jézus URunk: "kürtöltetnek maguk előtt"... magyarul: képmutatók. Tény viszont, hogy az a vallásos meggyőződés, amelyben túlságosan előtérben van az Én, az Ego, azaz: az ÉN üdvösségem, az ÉN megszentelődésem, az ÉN hitem... ott mindig a pénztárca vastagsága is nagyon fontos! Ezért is ennyire visszataszító azon élmény-keresztény "szuperhívőknek" a magatartása, akik anyagiakban is 'prezentálják', az őket csodáló többieknek, mennyire "áldja őket az úrjézus"... Nos, ezekhez Jézus URunknak annyi köze van, hogy rájuk mondta: "Képmutatók!"

Nagy kérdés a hívő ember számára, hogyan viszonyuljon az anyagiakhoz? Kiváltképp a pénzhez, amiből mindig kevés van, hiszen az "igények napról-napra nőnek" - ahogyan mondják. Pedig a válasz igen egyszerű: természetességgel! Ez azt jelenti: nem szélsőségesen. Aki szélsőséges/elvakult a hitében, az az anyagiakhoz való viszonyában is szélsőséges és elvakult... Aki megvizsgálja a különféle vallásos csoportok "pénzügyi stratégiáját", nagyon jó képet kap arról is, milyen vallásos irányzatot képvisel az adott egyház, felekezet. Aki tudja, hogy a pénzt elsősorban azokra kell költeni, akik őreá bízattak, annak nem gond, hogy a kevésen is hű maradjon, aki pedig a pénzben csak célt lát, nem pedig eszközt, annak hiába van teli minden csűrje, elveszejti önmagát.

Mivel a hit önkéntességen alapul - szabad akaratból szabad csak dönteni Isten mellett is -, ezért az adakozás is. Sokan mindent 'letudnak' az "egyházi adó" - pontosabban: egyház(község)fenntartói hozzájárulás - befizetésével, olykor még a templombajárást is), de az Isten nem kalmár, hogy kupeckodni lehessen vele! A templomunk, gyülekezetünk akkor lesz második otthonunk, ha észrevesszük, hogy rajta keresztül egy nagy család tagjai lehetünk... s akkor úgy is élünk, s tesszük a dolgunkat, mint egy családban - szeretettel.

"Amíg élünk - remélünk!" Gyakran biztatgatjuk így egymást, amikor nehézségek szorításában kényszerülünk élni, amikor szenvedésünk idejének végét nem igazán látjuk. Nemkülönben, ahogyan öregszünk, úgy kívánjuk egyre inkább a mindennapi plusz erőt, mely az Isten gondviselésébe vetett reménységünkből fakad. Ez az a küzdelem - egyben a bölcsülés útja is -, amin Krisztuskövetőként tudatosan járunk, a sorsunk melyet hitünkből fakadóan vállalunk.

Isten ajándéka az, hogy reménykedünk, hogy reménykedhetünk akkor is, amikor a világ eseményei sokakat a reménytelenség gödrébe taszítanak. Sokan reménytelenül néznek a jövőbe, mert munkahelyüket megszüntették, mert életük értelme szertefoszlott - valamilyen veszteség okán. A hívő ember tudja, hogy a pillanatnyi reménytelenség még nem azonos a céltévesztéssel, s ha valakinek az élete rossz irányba is indult el, még onnan is van lehetőség a visszafordulásra! Mindazonáltal: mindennek következménye van, s ezért a szenvedést, mint rossz döntéseink következményeit hordozni vagyunk kénytelenek. (Sajnos szenvedünk akkor is, ha a rossz döntést nem, hanem mások hozták meg helyettünk... )

Sajnos sokan vannak, akiknek már szertefoszlott minden reménysége. Persze, amióta Hirosimában és Nagaszakiban ártatlan civilikre atombombát dobtak, amikor milliókat mészárolnak le a nyersanyagokért, amikor a béke-Nobel-díjat egy olyan 'világvezető' (Obama) kapja meg előre(!!!) aki országának igazságtalan háborúit szünet nélkül folytatja, akkor nem csoda, hogy az emberek jelentős részének már nincsenek illúziói... Egy olyan korban, amelyben még mindig minden agy-erő a tömegpusztítás fejlesztésére van beállítva, nehéz dolog reménységgel tekinteni a jövő felé! Nem csoda, ha a ma élő emberiség egyik jellemző tulajdonsága nem a reménytelenség, hanem a remény-nélküliség...

Akinek nincs reménysége, az nem vár semmi jót. Nem pesszimista, csak éppen nem néz tovább, csak addig, ahány colos a lapostévéje... Ami másik nagyon fontos tényező: a reménység nélküli embert argumentumokkal sem lehet meggyőzni! Akinek nincs reménysége, az annak sem hisz, amit lát, mert csak azt látja, amit hisz... Ez a mostani világ, az aktív generáció, mentes sok-sok "izmustól", beleértve az idealizmust is. Ez egyben jó is lehetne, de sajnos hiányzik belőlük a jó értelemben vett idealizmus, hiszen nincsenek ideáljai, legfeljebb idoljai, nincsenek eszményei, legfeljebb beteljesíthetetlen álmai, s boldog váradalmak helyett az "itt-és-most"-élvezetének önkéntes rabjai.

Igénk arra tanít: a reménység nem szégyenít meg, de csak az, amelyik Isten szeretetéből táplálkozik! Sokan vannak, akik még az esztendő második napján nagyon reménykednek abban, hogy ebben a mostani újban végleg leteszik a cigarettát vagy a poharat... aztán három nap vagy három hét múlva már nem érzik újnak az új évet, éppen olyan megszokott lesz és szürke, mint a régi volt, s ezzel az újdonság támogató ereje is szertefoszlik...

Isten szeretetéből táplálkozni - a Szentlélek által - kiváltság. Olyan lehetőség, melynek fontosságát érdemes újra és újra átgondolni. Ha ugyanis nincs utánpótlás, azaz, ha a keresztény ember nem kapcsolódik rá az "Isten hálózatára", akkor akkumulátora (értsd: életfilozófiájának erő) tartaléka hamar leesik. Ezért aki "kapcsol", az Rákapcsolódik...