Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál,
1 Tim 6,11-12a

"Isten embere"... merész megszólítás. Talán, nem a kereszténység kezdeti századaiban, amikor szinte a földből nőttek ki a szentek, no de mostanság bizonnyal! Olyanokat bőven találunk, akiknek élete szentül indult, de végül meghasonlottak önmagukkal, de olyanokat, akik életszentségben csak nőttek, nőttek... olyanokat nagyítóval kell keresnünk. De kit is nevezhetünk Isten emberének? A ténylegesen szentéletűt vagy aki "hivatalból" az? Sem a jószándékú 'laikust', sem az elkötelezettséget vállaló 'klerikust' nem ismerhetjük teljességgel, csak részben, s hogy kinek mi van a fejében, szívében, lelkében - valójában csak az Isten tudja. Így aztán merész dolog lenne bárkiről is - aki még él -, azt állítani, hogy "szentember".

Isten embere az, akin tükröződik az Isten szeretete - homályosan is, ha fényét megtörve is tükrözi, de azért tükrözi. Ez is egy ismertetőjel lehet, de az is, ha valaki az Isten igazságát - mert Isten a szívére helyezte - szólja, tanítja, továbbadja. Ehhez nem kell teológiai professzornak, püspöknek, papnak vagy szerzetesnek lenni, a leghatásosabb közvetítési mód, ha valaki következetesen felvállalja az Isten-hit bolondságát, s a hétköznapok istenes normalitását egyszerűen megéli. Akkor is, ha a világ körülötte 'abnormális', akkor is, ha azt akarja a 'világ' elhitetni, hogy ami abnormális, az valójában teljesen normális...

"Minden nézőpont kérdése"... Bármennyire is banális ez a mondat, nagy igazságot közvetít. Illusztrációnkat - erre a mai szerény ünnepnapra (2000. áhitatom ez a mai S.D.G.!) -, nézhetjük úgy is, hogy a világ hatalmas sziklája agyonnyomja a szegény kis egyházat, de nézhetjük úgy is, hogy Krisztuson, az Ő tanítására építve szikla-szilárdan megáll, az idők végzetéig. "A hogyan tovább keresztény Egyház?" - kérdését az elmúlt korok emberei is feltették, de ennek az aktualitása manapság különösen is égető. Nem elsősorban más vallások agresszív missziója miatt, sokkal inkább a látásmód megváltozása miatt. A technika vívmányai következtében kitágult a világ számunkra az Univerzum, s ezáltal összezsugorodott a világunk. Már nem leszünk, nem tudunk azok lenni, amik voltunk, ha csak - Isten óvjon ettől(!) -, valamelyik hatalomtól eltorzult ember meg nem nyomja a "piros gombot", s egy globális atomháború vissza nem veti azt a néhánytucat túlélőt a kőkorszakba... De mindent előről kezdeni talán akkor sem lehet.

Ki tehát az Isten embere? Pál megadja rá a választ is... az, aki törekszik az igazságra, a kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. Aki naponta megharcolja a hit nemes harcát, mindenek előtt önmagával! Ehhez nem csak nagy bátorság kell, elszántság, kitartás, sok-sok erő, de mindenek előtt Isten kegyelme szükségeltetik, hiszen ezáltal vagyunk, amik vagyunk, váltunk azzá, amik vagyunk, s lehetünk azok, akikké megálmodott minket a JóIsten...

***

Kedves Netperceseimet olvasó Testvéreim!
Ennél a szép mérföldkőnél megállva is, mindenek előtt köszönöm olvasói hűségeteket, bátorító visszajelzéseiteket, építő kritikáitokat. Az előttünk álló nyári "szünetben" magam is szeretnék elgondolkodni, mi legyen a sorsa a netperceseknek? Bár mi - hitünk szerint - az örökkévalóságra kaptunk meghívót, - reménykedünk is benne, hogy el is juthatunk oda -, tudomásul kell vennünk, hogy a dolgok nagyobb része nem az örökkévalóságra teremtettek... Új formákat keresek - talán találok , mindenestre nem szeretném, ha a netpercesek "favágássá" silányulnának, hiszen az eredeti elképzelés is az volt, hogy az Ige jobb megértése által lelki emelődést segítsenek a hétköznapokban, az Olvasóimnak ugyanúgy, mint jómagamnak. fm

Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok: el ne emésszétek egymást! Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek.
Gal 5,15-16a+b
(a 16.vers második felét is hozzávettem, hiszen így teljes a mondat!)

Lélek szerint élni... Hej, be szép is lenne! Mármint, pozitív lelkiséggel... mert negatív 'lelkiséggel' lépten-nyomon találkozhatunk! Sokan először a nemzetekre háborút parancsoló, profit-vezérelt báb-politikusokra gondolnak, jóllehet ők csak azért vannak annyira a köztudtaban, mert a media folyton velük foglalkozik. (A dolgozó "rendes emberekkel" persze soha nem foglalkozik a sajtó, legfeljebb akkor, ha egy életen át zokszó nélkül tették a dolgukat, de a nyikhaj, null-teljesítményű politikusnak elég csak elköhhentenie magát, s máris címlapra kerül...)

A nagynevű/nagyszájú politikusok általában olyan családokból származnak, ahol gyermekkoruk meghatározó élménye a középszerűség, a kicsinyesség, s az anyagiakhoz való görcsös ragszkodás volt. S itt van egy jó "kapcsolópont" mai igénkkel (Útmutatónk szerint lehagyott részével - talán nem ok nélkül szerkesztették így, kerülendő az alapkonfliktust!), hiszen mindennek kiindulópontja a "test kívánsága"... Ez pedig a birtoklás. Birtokolnunk kell sok-sok mindent, hogy életünket fenntartsuk, testileg-lelkileg megújulhassunk, hogy biztosítsuk a következő generációnak a társdalomba (kultúra, hit, erkölcs) való beilleszkedést.

A gond akkor kezdődik, ha a nem mi birtokoljuk a dolgokat, hanem a dolgok kezdenek el birtokolni minket! Amikor életünk ritmusát nem mi magunk, hanem az élettelen 'dolgok' szabják meg... melyeket "megemészt a moly, s a rozsda". Így határozzák meg létünket a "kívánságok", s szorul háttérbe a valódi érték: a gyermek, a tudás, a hit, a művészetek! Ha az egzisztencia fontosabb, mint az, hogy társam legyen egy életen át, akkor a társ is 'garantáltan' csak az anyagi egzisztencia egy tárgya lesz csupán... s, ha nem tölti be a funkcióját, nem úgy "működik", ahogyan azt ÉN akarom, akkor lecserélem!... Ezek az emberek nem tudnak távlatban/istenesen gondolkodni. Nem akarják tudomásul venni, hogy egyszer majd - s ez bármikor megtörténhet(!) - őket "cseréli le" majd az élet, s a múlandósággal való megküzdés akkor a legnyomorúságosabb, ha azt magányban kell megharcolni. (Szembenézni múlttal, önmagunkkal, ezt mindenkinek egyedül kell megtennie, de nem feltétlenül magányosan!)

"Ha pedig egymást marjátok és faljátok" azaz "ember embernek a farkasa", akkor - figyelmeztet az apostol -, ne csodálkozzatok, ha elemésztitek nem csak egymást, de a környezeteteket is! A legnagyobb árat persze soha nem az elkövetők, hanem az áldozatok fizetik, a jelen hiábavalóságairt mindig az elkövetkező generációk "fizetnek". A jó megoldás végül is nem az ő kezükben van, hiszen őket mi, akik most élünk állítjuk "pályára"... Magyarul, ha azt akarjuk, hogy ne úgy legyen, ahogyan nem szeretnénk, akkor itt és most nekünk kell tenni érte!

"Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk."
ApCsel 17,24-28a
(részlet Pál Areopágoszon elmondott beszédéből)

Pál apostol igen művelt ember volt... Nem csoda, hiszen egy pezsgő gazdaságú és kultúrájú ötnyelvű városban (Tarsus) nőtt fel, gazdag zsidó család gyermekeként, mely családnak nagyon fontos volt gyermekük neveltetése. Így kerül Saul korának leghíresebb rabbijához, Gamálielhez, aki megtehette, hogy egyszerre csak három tanítvánnyal foglalkozott... (A három tanítvány ki tudta fizetni a nem éppen olcsó tandíjat!) Saul jártas volt nem csak a klasszikus görög és latin irodalomban, de kegyességére nézve farizeusi volt, tehát nem túlzás, ha azt mondjuk, szinte "kívülről fújta" a Tórát. (Jellemzően, Pál apostoli leveleiben egyetlenegyszer sem idéz korabeli vagy régi antik bölcsektől, ha valamit hangsúlyozni kíván, kizárólag az ószövetségi iratokból idéz!!!) Így Pál számára nem gond a "pogányok" (paganus=vidékit jelent, aki távol lakik a fővárostól, s ezért informális hátrányban szenved... nem tudja mi az újdonság, a 'módi', a legújabb trend...) missziója, hiszen gyakorlatilag perfekt bírta a hébert, az arámit, a latint, a görögöt és a perzsát. Ellentétben a többi apostollal, akik - ha az evangéliumi tudósításokból indulunk ki - jórészt egyszerű halászemberek voltak, azaz nem kimondottan entellektüelek...

Amit Pál elmond Athénban, az Areopágosz "hegyén", az tulajdonképpen a helyi értelmiségieknek szóló figyelemfelkeltés volt. Beszéde Istenről (lásd igénk) abszolút "korrekt", s érthető a más meggyőződésen lévők számára is. Tulajdonképpen még szívesen hallgatták volna Pált, de ő arról kezdett beszélni, ami már nem intellektuális, hanem hit-kérdés: Jézus feltámadásáról. Erre az athéni értelmiségiek csak azt tudták mondani: „Majd meghallgatunk erről máskor is.”...

Jó, hogy ez a tudósítás belekerült az Újszövetségbe, mert megláttatja a misszió korlátait... Nem csak "láthatóan kell kereszténynek lenni" - érthetően is. Bizonnyal nem véletlenül tartott az első gyülekezetekbe való felvételt megelőző tanulási szakasz (katechumenátus) 2-4 évig. Ahol megspórolták az időt a párbeszédre, ott általában vér folyt... Gondolhatunk egy üdítő ellenpéldára: Szent Patrikra, aki vér nélkül(!) térítette az íreket Krisztushoz, de ehhez nem csak az kellett, hogy közöttük éljen, hanem az is, hogy értük éljen...

A misszió akkor "sikeres", ha az nem hatalmi, nem tolakodó, mindig kulturális többletet nyújt, etikailag emel, s mindenekelőtt békességet teremt. Ellenkező esetben másról kell beszélnünk... Jelen pillanatban a világ 130 országában él jelentősebb keresztény közösség - 117-ben muszlimok, 75-ben zsidók -, így a kérdés nem az, hogy elterjedt-e az evangélium a világban, még az sem, hogy tudják-e, "Jézus Krisztus feltámadt a halálból", hanem az, hogy a keresztény egyházak, s társadalmak mennyire tájékozódnak a krisztusi alapelveken... "Mert nem azok mennek be a mennyek országába, akik ezt mondják 'uram, uram', hanem akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát."

Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!
Zsolt 90,16

Mitől keresztény a keresztény ember? A kérdés messze túlmutat önmagán... Talán ott kellene kezdenünk, hogy szavaink elkoptak, s ezért szoktunk ilyeneket mondani: "emberséges ember", "igazi szeretet", "élő Isten" stb.... Nemde attól vagyunk krisztusiak, hogy emberek vagyunk, hogy szeretünk, s mindezt Isten színe előtt? Ha szavainkat minősíteni kell hitelességük szerint, akkor már rég nem tükröződik Isten fénye az életünkben!

A zsoltáríró azért könyörög, hogy az isteni erő megnyilvánuljon mindazok életében, akik az ÚRIsten szolgálatára szánták életüket. Sajnos itt nem lehetünk eléggé kritikusak önmagunkkal... A tettek nagyon is beszélnek! Nem kell ahhoz templombajárónak lenni, hogy kiderüljön: hitelesek-e a pap szavai szószékről vagy sem? Ha a pap elvált, akkor furcsán hangzik a szájából "amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válaszza"... vagy önmegtartóztatást 'papol', miközben nyilvánvaló róla, hogy hedonista. Nincs másképp ez a hívek életében sem! Ha a férj kifelé fogvicsorítva "jókeresztény", de a családi élete nem áll másból, mint lelki terrorból, akkor az minden csak nem keresztény boldogság... a sort lehetne folytatni, de érdemes inkább csak arra gondolni, amit a Mester így mond: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket."... A gyömölcsön minden meglátszik, s az is meglátszik, ha nincs! Egyes keresztények életének a fája káprázatos lombkoronával bír, csodálatosan nagy az árnyéka, jókat lehet alatta hűsölni... csak hát nem ez a feladata, hanem a gyümölcstermés! Az a fa, mely nem terem (jó)gyümölcsöt, bizony kivágattatik... Nem árt tudatosítani: A kegyelem ideje igen hosszú ideig tart, de nem tart örökké!

Az Isten örök törvénye, hogy akik cselekszik az Ő akaratát, azok életében nem csak tükröződik az isteni szeretet fénye, de méltóságot is nyernek. Ebben a mostani, méltatlanságokkal és méltánytalanságokkal terhelt világban a "méltóság" szó archaikusan cseng - letűnt korokat is idéz, amikor még értették, s tudták az emberek, hogy az udvariassági formákban kinek jár a 'méltóságos' vagy 'kegyelmes' megszólítás - pedig a méltóság a JóIsten legnagyobb ajándéka minden korszakban, s minden életkorban! Az egyik ember másik embert csak akkor tudja szeretni, ha nem a pillanatyi - esetleg lesújtó - állapotára tekint, hanem meglátja benne azt a méltóságot, amire ő is teremtetett...

A méltóság az, ami megtart az élet viharai között egyenes derékkal, amikor mások meghajlanak. A méltóság az, ami minőségivé teszi az emberi kapcsolatokat. A méltóság az, ami kiteljesíti, átszövi és bearanyozza a férfi és nő szerelmét. A méltóság, ami által felbecsülehetetlen érték a gyermek, amitől ember a súlyos fogyatékkal élő, vagy éppen a teljességgel kiszolgáltatott... Az Istentől kapott méltóságunk az, ami azzá tehet minket, amivé megálmodott minket Mennyei Atyánk... Ezt kérni, erre vágyni, ezt munkálni jelenti azt, hogy keresztények vagyunk!

Ha lefekszel, nem rettensz fel, hanem fekszel, és édesen alszol. Nem kell félned a hirtelen fölrettenéstől, sem attól, hogy viharként rád törnek a bűnösök. Mert az ÚRban bizakodhatsz, és ő megőrzi lábad a csapdától.
Péld 3,24-26

Egy 2012-es, Magyarországon egyedülálló kutatás (Dr. Szabó Attila, a kutatás témavezetője, az I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika docense) rávilágított: A gyermekek harmadának van valamilyen alvászavara. Az alvászavaros gyermek nehezen ébreszthető, fáradékony, rendszeresen elálmosodik otthon, vagy az iskolában, nem tud koncentrálni, gyakran hiperaktivitásra utaló tüneteket mutat. Hosszútávon az alvászavar éhségérzetet okozhat, így a táplálkozás zavarához, elhízáshoz vezet. A kutatás kimutatta, hogy az alvászavar súlyossága, és a gyengébb iskolai teljesítmény között egyértelmű az összefüggés... Nahát? Ki gondolta volna? - replikálhazna valaki cinikusan, hiszen józan ésszel is belátható, hogy nem egészséges a fejlődő szervezetet serkentő italokkal terhelni. (Míg a kisebbek többségében kólát isznak, a 14-18 éves korosztály emellett kávézik, és energiaitalt fogyaszt.)

Jó lenne, ha a felnőttkorban mindenki édesen aludna, de sajnos nem ez az általános: A felnőttek mintegy egynegyede küszködik az elalvással vagy a felébredéssel és/vagy a kettő közötti éjszakai felébredésekkel! A pihentető alvás hiánya pedig az élet minden területére kihat, testi-lelki tüneteket okozva. Az ókori bölcsességirodalom egyik jelentős bibliai szelete (Példabeszédek könyve, Prédikátor könyve) előtt sem ismeretlen az "alvászavar", melynek okait ők is nem csak kutatták, de rá is jöttek: "Ki hogyan él, úgy alszik"...

Modern életünkben valóban komoly gondot okoz a túl sok stressz, de az igazi probléma mégsem ez - hiszen stressz volt bőven a régi világban is (háborúk, járványok, éhínség, nemkülönben igazságtalanabb társadalmi rendszerek) -, hanem a pihenés hiánya! Ha valaki nem áll meg egy napra sem, mert a vasárnap is munkanap, pl. "otthon végzett céges munka", akkor ennek komoly negatív hatásai lesznek a családi életre, s kiderül, hogy a többlettpénz nem hozza meg azt a boldogság-többletet, amit vártak tőle!

A minőségi élet ugyanis a megállásban, a háladásban rejlik! Akinek szívében a hála érzése honol, az minden új reggel háladással ébred, s a nap végén háladással is tér nyugovóra. A hálatelt szívű embert nem gyötrik rémálmok, nem szenved alvászavarban, nem retten fel éjjel, hanem édesen alszik... hiszen az ÚR az őt szeretőknek álmában is ad elget...

Én szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém,
Énekek Éneke 6,3a

Szerelmesek ősi hitvallása ez... az önkéntvállalt egység eufórikus megerősítő mondata. Legnagyobb merénylet ilyenkor azt mondani a szerelmeseknek: "No, majd idővel a szerelmetek átalakul szeretetté!" Aki ilyet mond, az vagy nem volt sosem szerelmes, vagy már rég elfelejtette, hogy mi fán terem az! Igaz azonban az is, amit Karinthy Frigyes is megír: "A férfi és nő sohasem érthetik meg egymást, mert mindegyik mást akar. A nő a férfit, a férfi a nőt."; s ez a legharmonikusabb párkapcsolatban is súrlódásokhoz vezethet. Emellett azonban a szerelem megmaradhat, mert a szerelem egy mindent túlélni képes csoda... A szerelem - újfent Karinthyt idézve -, egyfülű kosár - olyan nehéz, hogy csak ketten bírnák könnyen - de csak egy füle van, hol az egyik cipeli, hol a másik.

Ha szerelemből kivész - vagy eleve ki sem fejlődött benne - az az 'emberfeletti' titok, amit beléplántált a JóIsten, akkor marad a testek 'egymást-kívánása', ami hosszú időn keresztül megtarthat egy kapcsolatot, de nem teszi azzá, amire adatott: két lélek térben és időben legőszintébb találkozásává, mely által egymást két ember, emeli, boldogítja. A társunk jó tulajdonságait könnyen megszeretjük, a rossz tulajdonságaikba pedig idővel beleszerelmesedünk, de van azért ennél jobb "megoldás" is: amikor a szerelem olyan biztonságot teremt a párkapcsolatunkban, hogy már nincs (félig)titkolt görcsös ideákba-kapaszkodás, hanem nyitottá válik lelkünk a "formálódásra". Jelesül: egyik a másikból a jót hozza elő, s a rossz tulajdonságokat pedig elsorvasztja! A rossz ugyanis nem akkor múlik el, ha "tűzzel vassal" harcolunk ellene, hanem akkor kopik ki végérvényesen az életünkből, ha belső igényünkké válik, hogy már ne tegyük azt, ami kellemetlenséget, bosszúságot okozhat szerelmes társunknak...

A szerelem persze attól "őrült" dolog, hogy nem csak beengedjük a másikat abba belső intim terünkbe, de kívánjuk is, hogy a másik ott maradjon ebben az "erőtérben"... Ezért heverésznek a szerelmesek órákat a réten, örülve a kék égnek, a napsütésnek, s mindenek előtt egymásnak, s ezért ücsörögnek öregjeink a parkok padjain naphosszat, szorosan egymás mellett!

Életünk folyamán sok mindent képesek vagyunk elhagyni - igazunkat, egészségünket -, de egy valamiről nem tudunk lemondani: a saját boldogságunkról! Manapság sokszor hallani, hogy "a boldogságért meg kell küzdeni, dolgozni kell érte"... Van is ebben igazság, csak nem úgy, ahogyan sokszor elképzelik: nem a mikrovilágunkat kell teljesen átformálnunk, hanem önmagunkat. Ez pedig magunktól - ez a hívő ember tudása - gyakorlatilag nem megy, kell hozzá a JóIsten kegyelme! Az igazi átalakulás ugyanis nem az idomító régi isteni parancs gondolkodásnélküli betartásának lesz a következménye, hanem az Isten szeretetének önkéntes elfogadása által termő "gyümölcse".

Az Újszövetség két szót alkalmaz a szeretetre, az egyiket (fíleó) kedvelve szeretésnek fordíthatjuk, a másikat (agapeó) pedig önfeláldozásra kész szeretetnek. Ez utóbbi az a bizonyos felülről jövő, folyamatosan megújuló, isteni szeretet, amit kiérdemelni, kiharcolni, nem, csakis elfogadni lehet. Aki képes Istennek ezt a szeretetét elfogadni, az tovább is adja, sőt, már nem csak kedvelve akarja 'birtokolni' társát, de képes önfeláldozóan, "halálosan" szeretni is...

Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.
Gal 5,13

Véget ért ez a tanév is... a gyerekek már nagyon várták a nyári szünidőt, hiszen a vakáció azt jelenti, hogy azt csinálnak, amit akarnak... vagy mégse? Sok szülőnek komoly gondot jelent ilyenkor, hol is helyezze el gyermekét, s mivel töltse ki a gyerekek idejét, hiszen értékes tíz hét ez, akárhogyan nézzük is, az esztendőnek ez a 20%-a(!), s bizony 'nagyon nem mindegy', mivel töltik, milyen hatások érik őket. Az igazi szabadság nem az, hogy bármit csinálhatok. Aki bármit csinálhat, az a szabadosságot tűzi zászlajára - tehát libertinista -, aki szabadság-elvű - tehát liberális (de ne a szó mai, kifordított, lejáratott politikai értelmére gondoljunk, hanem az eredeti jelentéstartartalmára!) - az a szabadság építő határtalanságában él: vagyis szeret...

Az ilyen embernek a szabadság nem alkalom a korlátok áthágására, hanem lehetőség az erők jó irányba állítására. A folyók is mederben folynak, sokszor gátak között, és ha gátszakadás van, akkor árvíz pusztít és rombol. A vérünk is nagyon szűk erecskékben folydogál, ráadásul szabályos lüktetés adja meg a ritmusát az egész vérkeringésnek. Ha kilép a vér ebből a rendszerből, elvérzik az illető, meghal az ember. Nem az a szabadság, hogy azt teszek, amit akarok, hiszen bármit teszek, a következményekkel számolnom kell.

Mit jelent akkor a szabadság a Biblia szerint? Azt jelenti, hogy a lényünktől idegen erőktől függetlenné válik az ember. A Szentírás azt tanítja, hogy Isten az embert az önmagával való közösségre teremtette. Az ember mindenestől teremtő Istenétől függött, így megvolt mindene, így életnek volt nevezhető a léte. Egyetlen szóval kifejezve: boldog volt. Aztán egy idő után azt mondta az ember: "Isten, ne szólj bele a dolgaimba, majd én egyedül eldöntöm, mi a jó nekem!"

Amikor azonban az ember Istentől függetlenítette magát, rabjává vált az addig
számára ismeretlen erőknek. Azóta pusztítjuk magunkat és egymást, személyes életünkben is, világviszonylatban is, és ráadásul nem is tudjuk abbahagyni. Az ú. n. szabad akarat: mese. Ha lenne ilyen, akkor nem lennének szenvedélybetegek, és nem esnének vissza olyan sokan különböző elvonókúrák után is, ha lenne szabad akarat, akkor nem szítana háborút egyetlen kormány - ahogyan most is teszik -, akkor mentes lehetne az ember a pénz, a hatalom megkötözöttségétől.

Mivel azonban az ember fellázadt Isten ellen, a bűne lett a büntetése. Azóta csak lázadni képes. Képtelen Istennel egyetérteni és az Ő akaratát cselekedni. Augustinus egyházatya így fogalmaz: Nem tud nem-vétkezni. Mondhatnánk egyszerűbben: csak vétkezni tud... "Aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek." Kénytelen azt cselekedni. De "akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad..."

Hányan szeretnének szabadulni valamilyen félelmüktől, személyiségüket torzító szenvedélytől, de nem megy... Újra és újra beleesnek ugyanabba a gödörbe. A krisztusi ember "tudása", hogy megvallja nap, mint nap: egyedül nem megy, de Istennel együtt minden lehetséges, mert "mindenre van erőm a Krisztusban"... Ez a felismerés feloldoz a félelemtől, megszabadít minden fóbiától, szorongástól. Szabad nem-félni! Ez az igazi szabadság, s nem az, hogy azt teszek, amit akarok, hanem az, ha azzá válhatok, akivé sorsomban, Isten bölcs akarata szerint, "küldetésemben" lennem kell. Aki tulajdonképpen a lényem szerint vagyok is, aki lennék is tulajdonképpen, de még megkötöznek a lényemtől idegen erők...

Hogy telik el gyerekeinknek ez a vakációja? Mivel töltjük meg az idejüket? Szeptember elején, már látjuk, s akkor mérlegelhetünk. A nagyobb kérdés az, hogyan telik el ez a néhány évtized, amit Istentől kapunk itt ezen a földön? Vajon láthatják-e rajtunk mások is, megtapasztalhatják netalán az otthoniak, a gyermekeink is, hogy Isten gyermekei vagyunk?

De szép vagy, kedvesem, de szép vagy!
Énekek Éneke 4,1a

A szerelmesek suttogásában a szerelmi vágyódás, a szerelem és annak csodás gyöngédsége kerül itt elénk... Mi tehát az Énekek Éneke? Profán ének a szerelemről? Vagy tisztán vallási szöveg, Isten és ember kapcsolatának allegorikus ábrázolása? Semmi kétség, egyszerre mind a kettő, mert Isten szerelme teszi hitelessé, menti meg, örökkévalósítja az ember szerelmét, illetve szeretetét bármely megnyilatkozásában. Aki vagy-vagyokban gondolkodik, nem érti meg azt, mi a szentség. Az olyan kérdés, hogy az "Úrvacsorában kenyér és bor van-e, vagy Krisztus teste?" - alapjában elhibázott. Nem vagy-vagy, hanem is-is: a látható jegyekben Krisztus láthatatlan teste is jelen van...

Az igaz szeretetben/szerelemben ugyanígy jelen van az Isten, nem átvitt értelemben, hanem valóságosan, mint a szeretet lényege. Az emberi szeretet már önmagában is Isten szeretetének kinyilatkoztatása és közlése, s ha ezt tudják és hiszik is, akkor szeretetük mintegy szentségi erővel bír. Jézus emberi szeretete Isten szeretete is egyben, mert ő valóságos ember és valóságos Isten. Éppen ezért mai, értékrend nélküli világunkban egyedül Krisztus mentheti meg az ember szerelmét, barátságát, szülői, gyermeki szeretetét, testvéri és rokoni kötődéseit.

Ily módon az Egyház titkai (úrvacsora, keresztség) az ember lényegére is rávilágít, és föltárja az embernek azt a legmélyebb és egyben legmagasabb rendű hivatását, hogy egyesüljön Istennel, aki maga a szeretet. Éppen ezért az Énekek Éneke értő olvasásához elengedhetetlen feltétel bizonyos tapasztalat egy valódi, azaz egész lényünket megmozgató, igaz, emberi – jegyesi, hitvesi, baráti vagy testvéri – szeretetről.

Ezért fontos hangsúlyozni: ha a szerelem egyoldalúan az erotikáról szól, akkor az beteg, mert a szerelem célja nem férfi és nő puszta meghódítása, megszerzése, hanem szövetség. Megszerezni a gyönyört, mert jogom van hozzá – ez a hozzáállás könnyen agresszivitást termel ki az emberi psziché mélyén. Márpedig Isten a szerelemről egy szövetségen belül gondolkodik, a személyes, teljes elkötelezettségen belül, nem pedig erőviszonyok hálózatában.

Az Egyház egy meglehetősen konzervatív intézmény, de nem ezért ragaszkodik makacsul a "holtomiglan-holtodiglan"-elvhez, hanem azért, mert küldetése, hogy a világban megjelenítse Isten akaratát: a házasság csakis szerelemből fakadhat - "rendelek hozzá illő segítőtársat" így szól az ÚR -, illetve, hogy az ősi tapasztalatáról bizonyságot tegyen: a szerelem fenntartása - Istentől elfordultságunk/bűneset okán -, csakis a házastársi életszövetségen belül lehetséges...

Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. Mert olyan szerelmesem, mint a gazella, mint a fiatal szarvas... Ágyamon éjjelente kerestem őt, akit lelkemből szeretek, kerestem, de nem találtam.
Énekek Éneke 2,8-9; 3,1

Énekek Éneke (Sír Hasirim... felsőfok, szokásos héber kifejezés, tehát: a Legszebb Ének). Bár sok keresztény magyarázat próbálja úgy magyarázni, hogy ez költemény/dalgyűjtemény(?) is az ember és Isten kapcsolatáról szól - nem ok nélkül vélekednek így, hiszen úgy az Ószövetség, mint az Újszövetség előszeretettel hasonlítja a férfi és nő titokzatos kapcsolatát az Isten és ember kapcsolatához -, a könyv mondanivalója csak a szó szerinti értelem lehet. Nem kell és nem is lehet más értelmet keresni benne, hiszen ez kanonizált könyv kifejezetten sehol se utal túl önmagán, nem akar több lenni, mint ami: világi, szerelmi dalok gyűjteménye egy szakrális könyvben... A könyv egyetlen tartalma a férfi és nő közötti szerelem. Erről szólnak az egyes dalok, erről énekel az egész könyv: az egymás szépségében való gyönyörködés, az egymás után való vágyódás, a beteljesülésig jutó kapcsolat, s a közben adódó apró események alkotják az egyedüli tartalmat.

Mondhatnók, hogy a szerelem egy teljesen "világi" dolog - úgy is kezelik mostanság -, valójában a szerelem az Isten jelenvalóságának egyik legnagyobb "bizonyítéka". Ahogyan a szerelem valóságosan jelen van az emberi életben - elválaszthatatlan attól, megléte a Teremtő Isten akarata -, ugyanúgy a szerelem megéneklése éppen olyan természetes, és ennek a Bibliában éppen úgy helye van, mint az élet, az egészség, a békesség magasztalásának. Jóllehet ez a könyv, a "szerelem himnusza" mégsem evangélium, törvény sem, de mégis beletartozik az isteni kijelentés történetébe, hiszen a teljes Írás különböző módon és különféle vonatkozásban sok helyen beszél a szeretetről, a vőlegényről-menyasszonyról, a házasságról, s ezeknek a sorába tartozik az Énekek Éneke mondanivalója is a maga egészében. Csak éppen ez az egyetlen könyv a Szentírásban, amelynek egyetlen tárgya a szerelem. Erről a "csodáról" szólnak ezek az archaikus mondatok, melyek a mi modern, európai fülünkben gyakran szokatlanul csengenek, de egy egészen más kor, természetközeliségben élő ember számára ez teljesen hiteles, csillogó költői nyelv.

No, de mit indukál mindez bennünk(?), így a harmadik évezred elején, amikor nem az "ásó, kapa, nagyharang"-élethossziglani párkapcsolati modell a meghatározó, s már rég nem a házasság a 'szentség' - hanem az érdek:"Addig vagyok melletted, amíg azt nyújtod, amire szükségem van..." - ha nincs 'teljesítmény', akkor, az alapos ok az elválásra... s így silányul szerződéssé a szövetség.

Ahogyan az Énekek Éneke is a maga emelkedett stílusával is csak körbecsacsogni képes a szerelmet, ugyanúgy egy kiváló prédikáció is legfeljebb csak körbedadoghatja az isteni Valóságot. Mindkettő nehézsége és csodálatossága ugyanarról a tőről fakad: titok az egyik is, meg a másik is! Amit pedig a titokról elmondható, az mindig csak annyi, amennyit befogadhatunk belőle - lásd Jézus URunk Isten országáról szóló hasonlatait(!) -, jelesül: azt mond(hat)juk el, hogy "olyan, mint..."

S milyen a szerelem? Hát... olyan, mint az... amikor az egyiknek pillangók röpködnek a lelkében, a másikat pedig könnyűvé varázsolja, s szinte már a legkisebb szellő is az égbe röpítené... Mindez az Istentől jövő élet legnagyobb ajándéka, mert azokra dolgokra hívja fel figyelmünket, melyek a legfontosabbak.

A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.
Gal 5,19(20-21ab)21c

Az Isten országából kizáró okok lendületes felsorolásából aligha hagyott ki valamit Saul-Pál apostol... Teljes a lista - mondhatnók -, no de akkor ki jut be az Isten országába? A jogban használatos egy olyan szakfogalom, ami azt mutatja, hogy valakinek erős reménysége lehet bizonyos dolgok jövőbeni birtoklására, azaz "várományos"... Ha valakiben harag vagy önző gondolatok támadnak, esetleg egy kis "érthető" irigység, féltékenység, akkor az Isten országa polgárait könnyen számba lehet majd venni! Tény, hogy komoly értelmezési gondok sodrásába kerülhet a hívő ember, ha Pál fenti felsorolását "szentírásnak" veszi... Nyilvánvaló, hogy Pál, ahogyan Apollós is, és a többi apostol, s apostoltanítvány "csak" Isten elhívott, elkötelezett, munkatársa, de egyik sem maga a kinyilatkoztató Isten. A felsorolás tehát nem végrehajtási utasítás a JóIsten számára, hogy ki hova kerülhet majd halála után, hanem felhívás: törekedjetek a szent életre!

A szent élet - ami azt jelenti, hogy testestül lelkestül Istenéi vagyunk -, alapja a tisztaság. (Természetesen nem fizikai értelemben, hanem lelki értelemben.) Ebbe tartozik bele az ember életét alapvetően meghatározó szexualitás, ami az emberi személyt minden szempontból érinti testének és lelkének egységében. A tiszta életet élő személy megőrzi a benne lévő élet- és szeretetenergiák épségét. Ez az épség biztosítja a személy egységét, és ellenáll minden olyan magatartásnak, amely sértené azt. Nem tűri sem a kettős életet, sem a kettős nyelvet - ezért van itt Pálnál ez a hosszú felsorolás...

A tisztaság kiemelkedően személyes feladat, de kulturális erőfeszítést is igényel, hogy a családban felnövekvő gyermek, s felnőtt ne csak megértse, de tisztelje is az emberi élet erkölcsi és spirituális dimenzióit. Ez nem kis feladat, s nem is rövidtávú befektetés, eredményei, gyümölcsei átívelnek az egész emberéleten... Mindezek mellett, a keresztény ember jól tudja, hogy perfekt, befejezett állapot nem érhető el ebben a földi világban, hogy ebben a folyamatban elengedhetetlen az önuralom, ami hosszú állhatatosság műve. (Bizonyos életszakaszokban a szükséges erőfeszítés nagyobb lehet, például amikor a személyiség alakul, a gyermek- és serdülőkorban. A tisztaság ismeri a növekedés törvényeit, melyek tökéletlenséggel és elég gyakran bűnnel megjelölt fokozatokon keresztül haladnak előre.) Minden embernek, akár férfi, akár nő, el kell ismernie és el kell fogadnia a maga szexuális identitását, hiszen párkapcsolatuk milyensége határozza meg családi életük boldogságát, sőt, a társadalom harmóniája is részben attól függ, hogyan élik meg a nemek a kölcsönös egymásrautaltságukat és egymás segítését. Mindkét nem azonos méltósággal bír, de különböző módon képmásai Isten hatalmának és gyengédségének - tegyük hozzá gyorsan: ideális esetben.

A 'szentülés' - vagyis, hogy mindinkább Istenhez tartózónak érezhessem magam - a legnagyobb lehetősége az embernek élete folyamán, de a jutalom nem itt, hanem odaát van, keresendő. Az pedig, hogy oda ki jut be, még egy Pál apostol sem tudja eldönteni, csakis egyedül a Kegyelmes Isten...

Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét.
2 Kor 5,19

Ölni - humanitárius okokból... Ez jellemzi az utolsó 25 év történelmét. Minden naiv ember azt gondolta, hogy a gonosz kommunista Szovjetúnió szétesésével (1989-től) beköszönt majd a béke a korszaka, s aztán kiderült, hogy az örökös háborúra berendezkedett USA hamar talált/csinált magának új ellenség(kép)eket: Aki nem szolgálja a spekulációs profit-orientált rendszert az "terrorista". Lassan úgy néz ki, hogy az a terrorista, aki vissza meri adni a kapott pofont, vagy legalábbis megpróbálja... Úgy néz ki, hogy amíg ember lesz a földön, eladdig békétlenség is lesz, sőt háborúk is. Mindig vannak/lesznek olyanok, akik szívesen élnek mások munkájából (tőzsde, bankvilág) -, mert ugye, az nyilvánvaló, hogy a spekuláció az nem munka, annak semmi köze az alkotáshoz. Értéket a vagyon, a pénz soha nem teremt, csakis az emberi munka...

Nagyszerű a béke, de az igazi nagy áldás a békesség! Természetünkből fakadóan békétlenkedünk, hiszen dolgaink nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk. Kapálunk, kapálunk, ennek ellenére a bogáncs csak nő, a gyom pedig szaporodik! Hiába minden jó szándék elképzelés, még a jól működő technikába is idővel "belecsap a mennykű" - hiba formájában. Ami az embernél a bűn, az a gépek világában a hiba. Nemcsak az ember fárad el, idővel az anyag is...

Ezért nem lehet 100%-os biztonságú egyetlen atomerőmű sem, s ezért istenkísértés olyat kijelenteni, amit a White Star Line hajóépítő társaság egyik alkalmazottja mondott büszkén: „Ezt a hajót - a Titanicról van szó - még maga az Isten sem süllyesztheti el.” A mondat annyira elhíresült, hogy később maguk a tengerészek is biztosították az utasokat: „Igen, még az Úristen sem tudja elsüllyeszteni ezt a hajót.” 1912-ben, a Titanic ötnapi hajózás után, éjjel fél háromkor végérvényesen széttörött, és elsüllyedt... S ez még nem is a JóIsten "direkt" keze volt, csak egy veszélytelennek tűnő nagyobb jégtábla. A távírdász tanúsítása szerint egy dallam hallatszott róla az utolsó percig, Istent idézve: „Hadd menjek, Istenem, mindig Feléd...”

Az ember a jóban sosem képes százszázalékos lenni, csakis a rosszban. Ha valamit az ember "elszúr", az el van rontva - végérvényesen. 'Atombiztos' csak a pusztítás, mert a kioltott emberéleteket visszahozni a halálból már nem lehet...

Van okunk tehát a békétlenkedésre, alapos okkal haragudhatunk önmagunkra. Elhibázott döntések következményeit hordozzuk, elmulasztott lehetőségek emléke kísérthet újra és újra. Békességet egyedül az isteni megbocsátás adhat. Más út nincs, csakis a Krisztus útja... Nagy tudása ez a hívő embernek, ereje ebből fakad, megújulást ebből nyer az élete. Az ige arra tanít mindannyiunkat, hogy ne feledjük: mire is hívattunk el ebben a világban...

„Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg.”
Lk 12,(8-9)10

Pünkösd ünnepe közeledtével többszörösen is izgalmas a kérdés: Mit jelent a Szentlélek káromlása? Bibliában jártasabbak csípőből válaszolnak is rá: hát az, amire nincs bocsánat! Tessék? Ha Isten kegyelme végtelen, akkor hogyan értsem azt, hogy erre meg nincs bocsánat? Az önjelölt "írásmagyarázók" tücsköt-bogarat a Szentlélek elleni káromlásnak vesznek, lelki (fel)fűtöttségük függvényében. (Érdekes ezekbe érintőlegesen beleolvasni! Egyrészt elszörnyülködhetünk az emberi balgaság határtalanságán, másrészt elszomorodhat minden józanul gondolkodó ember, hogy még mindig csak itt tart kétezer év után is a keresztények egy jelentős része...)

Szentlélek elleni bűnök: Petrus Lombardus (1095-1160) óta hatot tartunk számon: 1) Isten irgalmasságában vakmerően bizakodni. 2) Kétségbeesni Isten kegyelme felől. 3) A megismert igazság ellen tusakodni. 4) Isten kegyelmét másoktól irigyelni. 5) Üdvös figyelmeztetések ellenére a bűnökben megátalkodni. 6) A bűnöket mindhalálig meg nem bánni. Lombardus rendkívül objektíven, kiegyensúlyozottan és lényegretörően tárgyalja a teológia legfontosabb témaköreit, és elkerüli a kevésbé fontos kérdéseket. Egészen a felvilágosodás koráig Lombardus szentenciáinak kommentálása a teológiai magiszteri fokozat (magister: egyetemi doktori címnél alacsonyabb rangú tudományos fokozat /master és a PhD között/, régen a középkori egyetemeken adományozták, manapság többnyire csak angol és amerikai egyetemeken alkalmazzák) elnyerésének egyik fő feltétele.

De mit is jelent ez a hatpontos felsorolás a hívő élet gyakorlatában? Nem csak sok mindent, hanem mindent. Először is: megtérés Istenhez csakis egyszer lehetséges. (A naponkénti megtérés, az tkp. korrekció, a krisztusi mértékkel megvizsgálni cselekedeteinket.) Megvilágosodni nem kell, nem is lehet többször, csak egyszer. A Szentlélek káromlása azt is jelenti, hogy valaki megtapasztalta a fényt, s mégis visszavágyakozik a sötétségbe... Megtapasztalta a szeretet mindenekfelettállóságát, de végül tagadja azt. Folyamatosan jót kap, mégis következetesen rosszal fizet érte... Naponkénti átéli az isteni gondviselés megsegítő erejét, mégis rosszindulatú másokkal szemben. Egyszóval: tudja, hogy mi az Isten 'normalitása', mégsem aszerint cselekszik!

Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, mert én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni, vagy ellene mondani egyetlen ellenfeletek sem... Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd a lelketeket.
Lk 21,14-15;19

Jézus URunk fenti kijelentését az Ő követésével kapcsolatban teszi tanítványainak... Az, aki Krisztus követésére adja életét, ezzel az ígérettel nincs is semmi baja, hiszen a krisztusi szeretet útján való járás önkéntes lemondás és áldozathozatal - egy nemes cél érdekében. Aki apostolságra kap elhívást, az megkapja az erőt is hozzá, hogy azt tegye, amire mandátumát kapta - ezzel sincs semmi baj.

A gond először is ott kezdődik, amikor valakit apostoli munkában akarnak látni, de nem erre kapott elhívást. Klasszikus esete ennek, amikor a pap, a lelkész, a prédikátor a híveken kéri számon azt a munkát, amit egyébként "hivatalból" neki kellene elvégezni... A báránynak nem az a dolga, hogy pásztoroljon, hanem az, hogy jó legelőkön, tiszta forrásvíznél gyarapodjon! Magyarul: nem a bárányok feladata a "térítés", még akkor sem, ha a protestáns egyetemes papságot emlegetik - tegyük hozzá gyorsan: helytelenül, hiszen az csak azt jelenti, hogy nem kell közbenjáró egyházi személy ember és Isten között (mindenki a maga papja). Aki viszont 'hivatalból' pap, azt az egyháza küldi ki szolgálatra, hogy tisztán hirdesse az igét és, részesítse a híveket a szentségekben.

A 'gond' ott folytatódik, hogy az Istenről való bizonyságtétel még csak-csak megvan - sőt, ha valaki nem lépi túl a kompetencia-határát, akkor, amit mond Istenről, egyházról, Jézus Krisztusról, az hitelesen is hangzik -, de az igazi kihívások a szűk szociális kapcsolatainkból támadnak. Munkahelyi, családi, párkapcsolati problémáink megoldásában kell igazán "száj és bölcsesség", no meg mindenekelőtt fül, hogy meghalljuk, megértsük mi is az oka a felvetődött égető kérdésnek.

Ami megoldást ad a világban - amikor számonkérik rajtunk direkt vagy indirekt, hogy milyen istenes reménység lakozik a szívünkben -, ugyanaz ad segítséget, eligazodást a személyes, szűk életünkben is! "Győztesek" itt is és ott is csak akkor lehetünk, ha állhatatosak vagyunk, maradunk. Szívünkből nem engedjük elszökni a szeretetet, ha a hétköznapok küzdelmeinek tüze igyekszik is azt elpárologtatni. Ha megőrizzük az Isten szeretetének lángját magunkban, akkor annak nem tud ellenállni senki sem, hiszen a szeretet fegyvertelen, nem harcol, nem birkózik, csak ölelni, biztonságot akar nyújtani -, s lelke mélyén tulajdonképpen mindenkinek erre van szüksége...

Nemcsak a közelben vagyok Isten - így szól az ÚR -, hanem Isten vagyok a távolban is! (El tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? - így szól az ÚR. Nem én töltöm-e be az eget és a földet? - így szól az ÚR.)
Jer 23,23(24)

Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy Isten azért Isten, mindenható. Ha nem lenne az, akkor legfeljebb istenségről vagy különleges képességekkel bíró szuperlényről beszélhetnénk... Isten mindenhatóságából következik a mindenütt-jelenvalósága (omnipraesentia Dei), ezért Istennel kapcsolatban nincs sok értelme azt mondani: "Istenhez közel állok vagy Istentől távol vagyok"... Ennek ellenére mondogatjuk, jelezvén ezzel, hogyan is állunk a JóIstennel?

Az extraképességekkel megjelenített hollywoodi szuperhősök sok-sok embert vonzanak a mozivásznak/képernyők elé, mert lelke mélyén minden ember szeret megfürödni annak illúziójában - melynek Ádám és Éva is áldozatává váltak -, hogy ti. hiába hazudta a Kígyó, "olyanok lesztek, mint Isten", az ember nem istenül meg soha, a teremtmény teremtmény marad mindvégig... A teremtmény "feladata", hogy létével Isten dicsőségét tükrözze.

Isten, újra és újra 'megbizonyítja' - történelemben, lelkiismeretben -, hogy Ő Örökkévaló, s minden hatalom az övé, de érdekes módon ezt az ember rövidke életében mégis többször elfelejti. Pedig a Rómaiakhoz írott levélben Pál figyelmeztet: "Ami ugyanis nem látható belőle: az Ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható." (Rm 1,20) l

Isten tehát mindenütt(!) Isten. Ő azokban az 'istentelen' helyzetekben, szituációkban is jelen van - ha nem is látjuk, sőt nem is hisszük, hogy ott és akkor, Ő jelen lehet - ahol általában nem is gyanítják: betegségben, szenvedésben, kisiklott életek rettenetes feszültségei közepette is... Sok rosszul hívő, hitéletét kifordítottan megélő ember degradálja a világmindenséget teremtő Istent saját jólétének garanciális hátterévé, áldó-automatává, Akinek "kutya-kötelessége", a bedobott aprópénz-imádságságokra kedvezően válaszolni. Nos, az ilyen istenelképzelés lehet nagyon szép, de nem sok köze van az Élet URához, Aki szuverén hatalom, idő tér, mikrokozmosz és makrokozmosz, látható és nemlátható világ Egyetlenegy URa...

Mai igénk azt üzeni: nincs távol senki Tőle, mindenki sóhajtásnyi közelségben tudhatja az Istent, csak őszintén ki kell tárnia szívét. Ha ez megtörténik, akkor Ő bennünk lakozik, s mi Őbenne, s értelmet nyer leheletnyi létünk a Teremtettség végtelenjében...