Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem fékezi meg a nyelvét, hanem még önmagát is becsapja, annak a kegyessége hiábavaló.
Jak 1,26

Zsenge gyermekkortól igen hosszú a tanulási folyamat, míg rájövünk: kiabálással nem jutunk előbbre, legfeljebb rontjuk a helyzetünket! Akarjuk vagy sem, de az élet olykor igen nagy stresszel tesz minket próbára, ilyenkor ösztönösen megemeljük a hangunkat - mintha ettől erősödnék -, jóllehet csak gyengítjük "pozíciónkat". A bölcs nem azért bölcs, mert ilyenkor hallgat, hanem azért, mert elkerüli az ilyen helyzeteket... Jakab apostol praktikus jótanácsát érdemes tehát megszívlelni, persze mondhatnók valaki, hogy tanácsot adni a legkönnyebb, de amikor valami sérelem, súlyos méltánytalanság éri az embert, akkor az első reakció a verbális a "visszacsapás".

Megfékezni a nyelvünket a legnagyobb tudományok egyike! Napóleontól származtatják a mondást: "Európát legyőztem, önmagamat nem tudtam!" Hiába, a legkonokabb ellenfelünk önmagunk vagyunk: tudjuk, hogy mi lenne a jó nekünk, hogyan kellene ezt vagy azt a konfliktusos helyzetet megoldanunk, de amikor benne vagyunk, akkor nagyon nehéz az érzelmek viharában nyugodtnak megmaradni. Szülők gyakran tanácsolják gyermekeinek, hogy mielőtt valamit mondanának, számoljanak el tízig, de gyaníthatóan életük nagyobb részében a probléma ilyetén kezelése nekik sem sikerült.

Az apostol nem is azt mondja, hogy maradjunk síri csöndben, s szó nélkül tűrjünk mindent, hanem arra a hamis kegyességre hívja fel a figyelmünket, melyet sok-sok keresztény - olykor mi is -, tanúsít, tanúsítunk. Ha valaki meg van győződve igazáról, akkor az magabiztosan "osztja az észt" másoknak is, s ellentmondást nem tűrve söpri le a másikat a vita porondjáról: "Márpedig ez nem így működik!" Az, hogy hogyan működik a világ, s benne az ember, az egyik legnagyobb lecke az életünkben, s itt is érvényes, hogy "töredékes az ismeretünk" s hogy bizony csak "tükör által homályosan látunk". Ha tudnánk, hogy kinek mi lakozik a lelkében, akkor jobban megértenénk a másikat, s kisebb lenne a kísértésünk a felebarát "beskatulyázására" is...

A kegyesség megjelölésére a latin pietas szót használjuk - ebből származik a pietista, azaz kegyes életvitelű -, de maga a szó igen sok jelentésű, hiszen értünk alatta atyai-, anyai-, gyermeki-, rokoni szeretetet, kegyeletet és gyöngédséget, ragaszkodást és odaadást, igazságosságot és méltányosságot, jóságot és szelídséget, de - a latin szótár szerint - még könyörületességet is...

Mindezekből tehát látható, hogy aki ilyen kegyes, azaz Istennek is tetsző életet akar élni, az igen magasra teszi a 'mércét'! Lehetséges-e ezt az etikai lécet valaha is megugrani? Az apostol szerint igen - kijelölt igénk 20.verse -, mely így hangzik: "szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket". Aki így fogadja a Világosság Atyjától alászálló igazságot, annak lelke békével, s nyugalommal telik meg, s az ilyen ember szája már nem haragtól és vélt igazságoktól hangos, hanem csöndes hálát mond mindenért, ami nem csak saját életét emeli, de mások életminőségét is "javítja"...

Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen,
Zsolt 51,14

Régi felismerés, hogy a "derű a mennyország előszobája". A salamoni bölcsességirodalmi gyűjtés arra tanít minket, hogy az ember életéveinek száma 70 vagy 80 esztendő, s annak is nagyobb része hiábavalóság, ami azt jelenti, hogy senki nem kerülheti el a rossz napokat... Úrrá lenni a levertségen, az erőtlenségen hurrá-optimizmussal sem lehetséges, a megfáradásnak gyökerei mélyebbre nyúlnak. Az okokat feltárni is munka - s ez is fáraszt - így aztán egy meglehetősen nehéz helyzet áll elő: szeretnénk is, akarnánk is, de egyszerűen nem megy... Ilyenkor a hívő ember se tud mást tenni, minthogy segítségért kiált, ahogyan a zsoltáríró is: "Vidámíts meg Uram!" Mintha azt mondaná: "Istenem, add vissza az életkedvemet!"

Érdekes módon pont a jóléti világban, ahol "mindene megvan" az embereknek található a legtöbb életunt, depressziós ember. Nem véletlenül! Ha a "minden" csak az anyagiakra, az eszem-iszomra, az élvezetekre vonatkozik, akkor az ember élete természetszerűen megüresedik, kifakul. Nem erre vagyunk ugyanis teremtve, hogy minden nap magunkba tömjünk egy jó nagy darab zsíroskenyeret, s olykor-olykor egy még nagyobbat is! Az ember közösségbe, s közösségre teremtett lény. (Hiába veszik magukhoz a városba elszármazott gyerekek a nagymamát, s hiába lehet a szupermarketben tízszer több féle zöldségből válogatnia, a mama mégis visszavágyakozik az egykori kiskertjébe... mert a szomszéd dicséretét, a komaasszonyok "szociális kapcsolatrendszerét" nem pótolja semmi.)

Szabadulás, szabadítás akkor van, ha az ember nincs egyedül, ha van, aki meghallgatja az embert, ha van, akivel testvéri beszélgetést folytatni. Ha nincs kinek elmondani bánatot, s örömömet, akkor nagyon hamar beszűkül az ember látása, s a színes világot szürkének, végül fekete-fehérnek látja. Hány idős ember van, akik magas életkoruk ellenére sem érték el az öregkori bölcsesség minimumát, s mindenkit csak szidnak, ócsárolják a 'gonosz' világot, s a szűk környezetét, pedig ő - saját hite szerint -, mindig mindenkivel csak jót tett... Nos, "Jó tett helyébe jót várj!" - tarjta a népi szólás, de ha valaki soha nem volt jó senkihez, akkor ne is várja, hogy a világ majd önzetlenül keblére öleli! Jézus URunk is azt mondja: "Aki szelet vet, vihart arat"...

Isten "támogatása" azt jelenti, hogy az ember újra hálás tud lenni nem csak a nagy, de a kis dolgokért is. Ha hálásak vagyunk, akkor újra felfedezzük az egyszerű ízekben a teljességet, akkor örülni tudunk szélnek, napsütésnek, de még az esőnek is. Akkor felfedezzük az élet ritmusát a világban és önmagunkban, s az úton, amelyre állított minket a JóIsten, a lépteink is boldogabbak lesznek...

Így szól az én Uram, az ÚR: Jaj a bolond prófétáknak, akik a maguk esze után járnak, de semmit sem láttak!
Ez 13,3

Régen a prófétát látónak hívták... Ő ugyanis látott olyat is, amit más nem. Ma így mondanánk: "szeme volt arra, amire másnak nem". Éppen ezért a próféta nem csak meglátott, de előre is látott dolgokat. Ha elfogadjuk a Szentírás prófétikus mondatait - pl. ilyeneket: "Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak és álmokat fognak látni" -, akkor Isten Szentlelkének jelenkori munkálkodását is komolyan kell vennünk. Éppen ezért nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ma is vannak prófétikus karakterű nem csak igehirdetők, hanem egyszerű, hívő emberek is.

Honnan tudhatjuk azonban, hogy nem "bolond prófétával" - mert ilyen mindig is volt, s lesz - van dolgunk? (Bolond az, aki prófétai státusban tetszelegve olyat mond, amit nem is lát... vagy amit látni vélt az csupán a jelenségek délibábja, s amit meg ébren vagy álmában "álmodott" az pedig nem több egy szimpla rémálomnál.) Nos, akár régen vagy most az "igazi" próféta az tiszta-lelkű ember, olyan, mint egy Illés, akire azt mondták: "Isten embere". Nyilvánvalóan nem sok ilyen istenes, elhívott ember szaladgál ezen a földgolyón...

A héber misztika szerint minden nemzedékben él 36 olyan ember - héberül: lámed-váv cádikim, vagyis 36 igaz ember -, akiknek érdemei miatt Isten fenntartja a világot. Ők mind roppant szegény, sanyarú sorsú, észrevétlenül élő emberek, akik a többiek közül mindössze jámborságukkal tűnnek ki. Érdekes és szép gondolat ez, hiszen ha az ember látja ennek az embervilágnak a kapzsiságát, gonoszságait, akkor automatikusan felteszi a kérdést: "Az igazságos ÚRIsten miért nem pusztítja már el ezt a világot?" -, hiszen erre már régóta rászolgáltunk...

Sokan a bolondságokat beszélő embereket összetévesztik a prófétákkal. A mosolygósan szépeket mondókat - akiket szívesen körülvesznek csodálóik - karizmatikus vezetőnek hiszik, jóllehet ők csak földhözragadt, anyagvilágban gondolkodó, számok alapján tájékozódó percemberek... Persze könnyen asszociálhatna bárki aktuál-politikusokra is, de most inkább azokra a "szellemi vezetőkre" kell gondolnunk, akik Isten országáról (ami maga a kegyelem Valósága) a legemberibb/legkeményebb törvényeskedéssel beszélnek, de saját maguk törvénytelenségeit "reflexből" az isteni kegyelemmel igyekeznek palástolni! Na, ők azok, akik a Szentírásból úgy "tanítanak"(?), hogy hallgatóikat garantáltan a vallásos neurózisba kergetik...

Az ok nagyon egyszerű: akit valóban Isten küldött, prófétaként, az soha nem az egyéni érdeket teszi meg prioritásnak, hanem a közösség érdekeit. Hiszen az egyes ember üdvössége, s földi "üdvös" sorsa is ugyanis a közösségben, embervilágban van elrejtve. Ezért hamis minden olyan vallásoskodó megközelítés, mely Isten üdvözítő akaratát emberi forgatókönyvbe képzeli/hiszi bele, hiszen ezzel pontosan Isten mindenhatóságát kérdőjelezi meg, s azt a végtelen isteni kegyelmet "magyarázza", amit a véges ember soha fel nem foghat...

Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt.
1 Jn 3,1

Isten szeret minket... mint Atya a gyermekét. Mi így - sajnos - nem tudjuk szeretni Őt, de, ami még nagyobb baj: felebarátainkat sem. Így aztán magától értődő, hogy rajtunk keresztül nem ismerik meg az Atyát sem! Mahatma Gandhi - aki minden nap olvasott néhány részletet a Hegyi Beszédből - mondta: "Ha találkoztam volna egyetlen igaz kereszténnyel is, magam is azzá váltam volna!"

Isten teremtményének lenni méltóság, Isten gyermekének lenni pedig kiváltságos állapot. Ebbe a különleges pozícióba nem lehet beleszületni, ezt a jogot nem lehet megvásárolni sehol, ezért küzdeni kell - nem Sátánnal, Ördöggel, ártó démoni hatalmakkal (ezekkel való harc nem a mi dolgunk) -, hanem önmagunkkal! Mert nem az Kísértő, hanem mi magunk vagyunk a "probléma"! (Az evangélium éppen annak a kinyilatkoztatása, hogy Krisztus által egy teljesen újkorszak kezdődött, mert "Őalá vettetett minden hatalom"...)

Isten szeretete abban nyilvánul meg, hogy bármilyen állapotban vagyunk, Ő emlékeztet minket arra a méltóságra, amire rendelt minket: ti., hogy istenképűségre teremtettségünkben tükrözzük az Ő szeretetét! Ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha életünket tisztán tartjuk, hogy a bűn pora ne lepje be életünket, s ne törjön meg rajtunk a fölülről jövő atyai "szeretet-fény"...

Az, hogy szeret minket, s elfogad minket a Mennyei Édesatyánk olyannak, amilyennek vagyunk, fel kellene ébresztenie bennünk azt a készséget, akaratot, hogy kezdjünk el "dolgozni" azon, hogy olyanná váljunk, amilyennek Ő valójában látni szeretne minket. Ez nem az ÚRIsten istenségét növeli, hanem a mi emberségünket emelné. S aki tud emberebb ember lenni a holnapban, mint a mában volt, az tölti be a missziói parancsot, hiszen nem csak az a fontos, hogy a világ megismerje az igazságot az Atya elhívottjai által, hanem úgy hirdető a jó hírt meghallóval együtt jelekké váljanak ebben a múlandó világban. Ha ez megtörténik, akkor neveznek minket Isten gyermekeinek, egyébként nem...

Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.
Rm 1,18

A Szentírás alapgondolata, hogy Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti. Ősi, elemi erővel fel-feltörő gondolata ez az embernek, mert nem lehet az, hogy a gonoszok jól élnek, s sanyargatják szegényeket - a mindig aktuális világ -, s aztán pedig meghalnak, s minden folytatódik tovább! Hol van akkor itt az igazság?

Az igazság az, hogy az Isten törvényét nem írhatja felül az emberi akarat: s amíg a világ világ marad - vagyis az ember alapjaiban nem változik meg benne -, eladdig érvényesülni fog a "szemet-szemért, fogat fogért elv! Jézus URunk arra tanít, hogy "aki kardot ránt, kard által vész el", magyarul: az erőszak mindig erőszakot szül... S ahogy az lenni szokott a történelemben, a büntetést többnyire nem azok hordozzák el, akik megérdemelnék, hanem érvényesül a régiek megfigyelése: "az apák ették az egrest, s a fiak foga vásott bele". A háború vérengzéseinek fájdalmát nem a csatatéren elhullottak hordozzák, hanem a túlélő generáció... Így aztán nem csoda, hogy egy adott társadalmi nyomorúságért, az elődöket okolják, s persze joggal!

Felvenni a kölcsönt, hogy majd az utódok kifizetik - féreg jellemre vall. Meglopni a jövőt, az eljövendő generációkat a tiszta víz, s levegő ajándékától, nukleáris sugárzással beszennyezni a földet százezer-évekre előre... nem súlyos gondatlanság, hanem ISTENTELENSÉG! Azok a hitványok, akik mindezt megtették, s megteszik csak látszólag "ússzák meg", a következményeket az ő utódaik is kénytelenek lesznek majd elhordozni, s közösen, a legdrágábbal kell majd fizetniük: saját életükkel...

Ez az Isten törvénye tehát az emberek minden gonoszsága ellen. Ha az ember vét az ISTEN RENDJE ellen, akkor nem Istent bosszantja, hanem saját magát lökdösi a szakadék felé! Isten akkor is Isten marad, ha Földünkön, ezen a csodálatos bolygón minden élet megszűnik...

Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy "sebaj", majd az örökélet mindenre megoldást ad. Az ilyen csőlátású, s emberi módon gondolkodó vallásosak csak azt felejtik el, hogy az ember feladatul azt kapta Teremtőjétől, hogy őrizze, s vigyázza a teremtettséget... s ha nem teszi, akkor éppen emiatt - Isten kegyelme nagy, de igazsága is(!) - zárja ki magát a "jutalomból". Feltartóztatni tehát Isten igazságát ugyan lehet -, de nem érdemes!

Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten szeretet. ...Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.
1 Jn 4,7-8; 12

A "béke napja" van ma... május kilencedike... "győzelem napjaként" is emlegetik, hiszen 1945-ben ekkor találkoztak az amerikai és az orosz csapatok az Elbánál. Vannak, akik ezt a napot inkább "Európa-nap"-ként ünneplik, mert ezt a napot tették meg (1950. óta) az EU születésnapjának.

Háború utáni béke, ami nagyszerű dolog... de, azért nagy ára volt ennek: legkevesebb 64 millió(!!!) emberélet veszett oda, egyes történészek szerint azonban az áldozatok száma akár 75-80 millió is lehetett. Áldozat volt ugyanis az a jogász-, mérnök-, tanár-, vagy mesterember, akit akarata ellenére besoroztak egyik vagy másik hadseregbe, hogy katonaként az "ellenség élőerejét megsemmisítse"... csak hát őt nem ölésre, katonának nevelték szülei, hanem arra, hogy családot alapítson, gyerekeket neveljen, építsen-szépítsen, s örüljön az életnek! S, ha belegondolunk abba, hogy gazdasági érdekből (profit!) civil emberekkel gyilkoltattak le civileket, akkor kiderül, hogy a mögöttünk álló huszadik századot csak egyetlen szóval tudjuk hitelesen jellemezni: ördögi...

Az Isten szeretet. Ezt tanította Krisztus URunk, ezért vállalták az apostolok és az első keresztények közül sokan a mártír-halált is: de ez a csodálatos gondolat az elmúlt kétezer esztendőben többnyire elmélet maradt. Átütő erejűvé azonban sosem vált, hiszen, ha úgy lett volna, akkor nem lettek volna háborúk, kolonizáció, rabszolgakereskedelem, s persze kizsákmányolás sem. Akik valóban a szeretet parancsának engedelmeskedtek, azokból szenteket csináltak vagy üldözték őket... Ennyire nem vagyunk képesek tanulni a saját hibánkból? Ennyire oktalanok vagyunk? A 'lelkes' állatok olykor jobban szeretik egymást, mint az ember... Tanulhatnánk tőlük! Isten körbevesz minket szeretetével, de a mi karunk csak nem akar ölelésre lendülni...

Miért is? Mert nem jutottunk el a arra a felismerésre, hogy az Isten szeretete az maga a REND. Ez tartja össze a világmindenséget, de ez tartja egyben az emberszíveket is. Aki vét a REND ellen, azt nem 'bünteti' az Isten, hanem vétkes magát helyezi a védelmi rendszeren kívülre! A büntetés tehát nem Isten csapása, hanem igazsága, törvénye annak, hogy mindennek ára van... Isten azonban Szeretet, s ami a legfontosabb, ami jó az életben az "ingyen van", s onnan felülről jön, a Világosság Atyjától száll alá... S mindezek nem azért vannak ingyen, mert nincs értékük, hanem azért mert megfizethetetlenek!

És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.
Ef 4,11-15

Felismerni, hogy hol a helyünk a világban, a teljes élethez vezető első lépés. Aki tudja, hol a helye ebben a bonyolult világban, az a boldog ember... De honnan tudhatja meg az emberfia/lánya, hogy ott van-e, ahol valóban állnia kell? Honnan tudjuk meg azt, hogy jó helyen vagyunk, s a megfelelő irányba haladunk az élet nagy országútján?

Annyi bizonyos, hogy két választás alapvetően meghatározza az életünket: ezek a hivatás- és a párválasztás... Sajnos mindkettőnél alapvető gondok vannak mostanság. Érettségi után vagyunk, s bizonnyal sokan már számolgatják az esélyeiket, hogy eredményeik alapján hova is juthatnak majd be. Régen egy harmincfős gimnáziumi osztályból hárman-négyen nem tudták, hogy mik szeretnének lenni, most legfeljebb ennyien tudják biztosan, hogy "tűzoltók lesznek vagy katonák"... a többség még mindig vad álmokat kerget, ahelyett, hogy azok megvalósításán fáradozna. Hasonló a helyzet a párválasztással is: Hiába az internetes segítség, ott többnyire mindenki álom-partnert keres magának, s úgy véli, hogy - vagyona, társadalmi státusza alapján - neki itt is a legjobb "jár", pedig minden embernek nem "megszerezhető" partnerre, hanem hozzáillő segítőtársra lenne szüksége... De miért van az, hogy ilyen sok a rossz párválasztás, s miért van a fiatalok háromnegyede kényszerpályán?

Gyerekkoromban - ez még akkor volt, amikor az emberek a TV-t nem a telefonjukban volt, hanem a TV egy külön asztalon állt, esetleg elfoglalta a fél szekrényt, ja és fekete-fehérben nézhettük az egyetlen csatornát -, nos azidőtájt a különböző helyszíni közvetítéseknél gyakrabban megtörténtek a technikai hibák, s a fekete képernyőn egy rövidke fehér mondatot lehetett hosszú percekig bámulni: "A hiba nem az ön készülékében van."...

Miért van oly sok hibás életvezetés mostanság? Azért mert a hiba a mi készülékünkben van! Nem vagyunk képesek fogni az adást! Minden hangra odafigyelünk, csak a belsőre nem... Azt a bizonyos "vocatio interna"-t(belső hang), ami titokzatosan az Istentől jön: s felismerésnek nevezhetjük, azt nem halljuk meg. Pedig a megoldás ebben rejlik: ha meghallod lelkedben az isteni belső hangot, akkor elismered az Isten teremtettségi rendjét, s végre elindulhatsz a világ, s önmagad megismerésének útján, amit egyszerűen sorsnak hívunk.

Sosrsunk ellen nem harcolni kell, hanem elfogadni. Aki mindig minden ellen csak harcol, az előbb-utóbb belefárad, megfárad. Aki elfogadja sorsát, az már nem ragaszkodik mereven emberi elképzeléseihez, hanem megengedi, hogy formálja őt az Isten... Ez a hívő ember útja, ami áldásokban bővelkedik, mert azt mindenki tudja a régiek népi bölcsessége okán: aki görcsösen sokat akar markolni, az mindig keveset markol...

Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett.
1 Móz 3,6

Egy ősi, gyönyörű történet, mely nem csak kiállta az évezredek mindenféle kritikáját, de egyben úgy bele is ivódott az emberiség kultúrájába, hogy abban - amíg csak civilizáció létezik - bizonnyal megmarad. Minden egyes szava gazdag üzenetet hordoz, s jelenít meg számunkra, az emberiség írásbeliségének hajnaláról - vagy még korábbról? - ősrégi igazságokat; éppen ezért vették bele a zsidó írástudók a Babiloni Talmudba/Tórába ezt az őstörténetet.

Aki kicsit is belegondol az ember önmagával vívott harcába, az hamar észreveszi, hogy a történet a bűn és bűnhődés problematikáját hozza elénk. A "megismerés fájának" a gyümölcse igen kívánatos, a Kígyó (héber eredetiben a 'Suttogó') ígérete is megszédítő: "olyanok lesztek, mint Isten"... Nincs ember, aki egy ilyen kísértésnek ellenállna! A képzőművészetben a tudás fáját általában almafaként ábrázoljak - nem véletlenül, hiszen az alma egyben a szexualitás szimbóluma is -, s ami több, mint zseniális ebben a történetben, hogy nem nevezi néven azt a "kívánatos" gyümölcsöt: hiszen bármi, ami "csábítja a szemet", az elfordíthat Istentől. Fontos megemlíteni, hogy a bűn akkor válik kárhozatossá, amikor "közösségi", vagyis amikor belevonja a másik embert is, akinek az fájdalmat, veszteséget okoz.

Illusztrációnk rendkívüli módon mutatja be a "Suttogót", aki mint szivárvány(hát nem varázslatos?)-színű kígyó (latinul serpentin) angyalszárnyaival megvilágítja a gyümölcsöt, hogy még kívánatosabb legyen, még jobban csábítson... Fenomenális!!! Nemde "kígyózó" a bűn útja? Látszólag nem sok minden változik: ugyanazokat a "bal-jobb kanyarokat" vesszük életünk útján, mint korábban, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy már fent vagyunk a bűn-hegy csúcsán, ahol bizony óriási a veszélye, hogy egy pillanat alatt lecsúszunk a mélybe...Kegyelem, ha a körülmények Istene az utolsó előtti pillanatban felmutatja nekünk tiltó tábláit!

Hosszú évszázadokon keresztül az asszony volt a "bűnös" mindenért, hiszen a bűnök bűnét, az Isten elleni engedetlenséget is Éva "valósította" meg, s tette bűnrészessé szegény Ádámot. Bár jól hangzik a férfifüleknek ez a fajta magyarázat - az évezredes férfiközpontú teológia is ezt hirdette/próbálta igazolni -, az igazság azonban mégsem ez. Az igazság az, hogy férfi és nő alapjaiban másképpen szemlélik a világot, s ezért nincs olyan, hogy férfiak igazság vagy nők igazsága! Az igazság mindig csakis a két fél szeretet-egységében valósulhat meg, ezt tanítja Krisztus URunk is: "A törvény (ez lenne ugye az igazság) betöltése a szeretet..."

"de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited"
Lk 22,32a

A Mester - mint mindig - világosan beszél: a hit nem statikus állapot... "Törvényszerű", hogy idővel megfogyatkozik, s ez alól a "vicarius Christi/Krisztus helytartója" itt a Földön, az első pápa, az a Szent Péter, akihez imádságban, (mint közbenjáróhoz) lehet fordulni (katolikus dogmatika szerint) sem kivétel...

Ezért aztán különösen is "gyanús", ha valaki azt a képet mutatja magáról, hogy neki milyen erős a hite/bizonyossága. Vannak ilyen "szuper-hívők" ma is. Nem csak Jézus korában voltak képmutató farizeusok, akik 'oltárhoz-közel/utcasarkon-imádkozva' demonstrálták hitük nagyságát. Ők a "látványhitűek"... Manapság, amikor a gagyi-látvány, a funkció-nélküli dizájn, az eszetlen, botránkoztató performansz az "istenek", amikor az "itt és most" érzésvilága, a felszín csillogása sokak számára fontosabb a távlatban is megmaradó tartalomnál, akkor csak egyet mondhatunk: ez a látvány-(mű)világ egy hitvány-világ...

Énekeskönyvünk 383. énekében (3.vers) így találjuk: "Hitem pedig, mint a változó hold, Hamar elfogy, tölte alig hogy volt; Hol felhat égig, Hol meg elhal, s a homályban késik." Ennél definíciószerűbb meghatározása a VALÓSÁGNAK, szinte már nem is lehetséges!

Az egészséges hit ilyen: ritmusa van. Ideje van az Istenhez-tartozás gyermekien naiv örömének, s ideje van a hit mélyülésének, érlelődésének is; ideje van a megtartó konzervatív gondolatoknak, s ideje van az előbbre-vivő "forradalmiaknak" is. Ha nem így van/lenne, akkor sosem jut(hat)unk el az "evangélium tejétől" a felnőtt, kemény eledelig, márpedig Isten a gyarapodás, a növekedés az emelődés Istene, hiszen ezért nem hagy meg minket olyannak, amilyennek talált minket életünk bizonyos szakaszában.

A "garancia", hogy nem bukunk el végérvényesen, nem nálunk van, hanem Megváltó URunk imádságában. Ennek köszönhető, hogy az úton nem vagyunk egyedül, s sorsunk különös találkozásaiban megerősítést kapunk. Ez tartotta meg Pétert, s ez tart meg minket, mai heves-szívű Pétereket is...

Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.
Rm 1,20a

A tudománynak nem feladata, hogy istenbizonyítékokat keressen, ahogyan a hívő ember sem arra hivatott el, hogy keresztény misszió gyanánt tudományos dolgokban "okoskodjék"... (Lásd a középkori katolicizmus bizonyos kijelentéseit!) A tudomány az ok-okozati összefüggéseket keresi, a vallás pedig azt munkálja, hogyan lehetek a holnapban jobb, mint a mában voltam.

Úgy néz ki, hogy a tudomány könnyíti, a vallás pedig nehezíti az emberek életét, de azért a kérdés mégsem ilyen egyszerű. Jó lenne, ha a tudomány automatikusan jobb emberré formálna, de önmagában a több tudás mindenkit nem tesz etikus emberé. Jegyezzük meg gyorsan, hogy az Istennel (valójában önmagunkkal) való foglalkozás sem old meg egy csapásra minden gondot. Ha valaki "megtér" Istenhez, az nem a perfektté-válás pillanata, hanem KEZDET, az első lépés az élethossziglan tartó úton, melyen Isten felé haladunk. A hívő élet "ajándéka", hogy tudjuk: soha nem vagyunk egyedül, akkor sem, ha életünk mégsem alakul úgy, ahogyan azt elterveztük vagy szeretnénk. Ezért mondhatjuk Arany Jánossal együtt "drága kincs a hit. / Tűrni és remélni megtanít"... Tudomány és hit kapcsolatáról pedig egyik kedves volt évfolyam-, s lelkésztársam konfirmandusainak a következőképpen írta kátéjában: "A hit tudás nélkül: füst, mit szél hajt erre-arra. / A tudás hit nélkül: hideg szobában kihűlt kályha."

Amikor az értelmes ember a mikro-, és makrokozmoszt kutatja, akkor nem kevesebbel, mint önmaga kicsinységével, végességgel ütközik, hiszen mindent nem ismerhet meg a világból. Csodálatos ez, s egyben elszomorító is. Csodálatos a teremtett világ számunkra végtelen nagysága, s az isteni rend "felfoghatatlansága", s elszomorító az emberi élet rövidsége... Ebbéli szomorúságunkat oldhatja, hogy reménységünk szerint egyszer Mennyei Atyánknál minden kérdésünkre választ kaphatunk, a világegyetemes nagyokra, s életünk jelentéktelenül kicsinek tűnőire is - melyek időbe és térbe zártságunk okán - számunkra mégis a legfontosabbak...