Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek. Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek.
Jn 15,7-8

"Megmaradni Jézusban"... Sokan vélik úgy, hogy ez valami különleges, csak a beavatott kevesek számára lehetséges ezoterikus (azaz belső körre leszűkített) "tudás" által lehetséges. S ennek bizonnyal valami olyan nagy ára van, amit az átlag-hívő ember sem időben, sem akaratban nem tud teljesíteni, hiszen a hétköznapok küzdelme szétmorzsolja spiritualitásra szánt erejét. "Ami meg nem megy, azt ne erőltesse az ember!" - s az ilyen önigazolások következtében gyarapodik aztán a középszerű/langyos keresztények egyébként is népes tábora. Ha ennyire bonyolult lenne a Jézus-követés, akkor bizonnyal akadémikusokat, korának nagy bölcselőit választotta volna ki magának a Mester, s nem ezeket a nevenincs, szürkeségbe-született galileai halászembereket, akiknek a lelki élet tökéletesítésének szellemi-arisztokratikus céljainál számukra sokkal komolyabb gondjuk is volt: etetni kellett a családjaikat...

A "Krisztusban-maradás/-levés" azonban nem az élettől való elfordulást, a lelki irodalommal való kellemes szöszmötölést, hanem az élet következetes felvállalását jelenti! Mindig ez a nehezebb, a több erőt kívánó, mintsem szépeket gondolni, mondani a lelki élet mélységeiről, s magasságairól... Krisztus URunk által sokat emlegetett "gyümölcstermés" az Istennek tetsző cselekedeteket jelenti, melyek mindenki számára láthatóak, "fogyaszthatóak", alkalmasak a táplálásra - mint a jó gyümölcsök a fán! Vajon a mi életünk fája eleddig mit termett? Valahányszor megújult rajtunk Isten kegyelme, termett-e gyümölcsöt az életünk?

Aki megmarad Jézus Krisztus beszédeiben - értsd: logosz-ában, tan-ában, tanítás-ában -, az "sok gyümölcsöt" terem. Aki következetesen ragaszkodik a Mesterhez, annak élete dicsőséges lesz, coram Deo, azaz Isten előtt. Aki nem az Isten előtti dicsőséget, hanem az emberek elismerését keresi, azaz a "ráadást" kívánja, s az mindig, mindenhol fontosabb számára, mint az Isten országának igazsága, az ugyan megnyerheti a világot magának, de Isten számára elveszett.

Sokan, akik Krisztus követésére szánták oda életüket, egy idő után meglankad, elhervad, kiszárad életük (Magvető példázata!) mert nem látják maguk életében a megígért gyümölcsöket. Nos, először is a Mester arra tanítja övéit, hogy "más a vető, s más az arató". Amit az egyik generáció elvet, azt majd a következő aratja le, hiszen a termés kifejlődéséhez idő(!) kell. Az idő múlását gyorsítani, nem egyszerűen balgaság, hanem az emberlét isteni törvényszerűségének ignorálása. Múlatni az időt a mulatóban lehet, de Isten azt akarja, hogy ne múljék, hanem teljék az idő, azaz minden egyes perc a be-, s ki-teljesedéshez vigyen közelebb mindannyiunkat!

A tanítványság nem azt jelenti, hogy szimpatizálok a jézusi tanokkal. Azt sem, hogy mint tanítvány mentes vagyok/lehetek az isteni törvények következményeitől. A tanítványság azt jelenti, hogy magasabb mérce szerint élek, s ezért a végső számadásnál is "magasabb elbírálás" alá esem. Ezért figyelmeztet az apostol: "Ne akarjon mindenki tanító lenni közületek!" Tanítani persze csak azt tud, aki maga is megtanulta a "leckét", azaz jó tanítvány - nemcsak volt, de marad is -, hiszen, aki a Mester hívó szeretetére egyszer igent mondott, annak illik is élete végéig döntéséhez hűséggel ragaszkodni. Jutalomban ugyanis csak az részesülhet, aki mindvégig kitart...

Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám.
Mt 10,37-38

Vannak emberek, akik az életüket egy „nagy kereszttel” járják végig, és bizonyára vannak, akik több kicsivel. A leggyakrabban persze az ember önmaga keresztje, mert önmaga elől nem menekülhet el senki, saját élete elől nem bújhat el…

Egy "piszok" főnök, kiállhatatlan munkatárs vagy egy részeges férj (esetleg zsémbes feleség?) komoly "kereszt" lehet a keresztény ember számára is. Akinek meg mindkettő "megadatik", az naponta két helyen is hordozza a keresztjét: a munkahelyén és odahaza is. A kellemetlen, megváltoztathatatlan helyzeteket nevezzük keresztnek, melyet egy ideig vagy egy életen át cipelnünk kell. A kereszt az az elkerülhetetlen szenvedés, amellyel kénytelenek vagyunk naponta együtt élni. Nemde így szoktunk beszélni a kereszthordozásról?

Nem kisebbítve a hétköznapi szenvedéseink nehézségeit, sem annak fájdalmasan formáló erejét megkérdőjelezve, de amikor a Mester a kereszthordozásról szól, akkor nem az élet elkerülhetetlen nehézségeire és kellemetlenségeire gondolt, hanem valami egészen másra. Krisztus URunk nem kevesebbre, mint arra hívja a tanítványait, hogy álljanak készen a keresztrefeszítés általi halálra... Jézus felszólítása nem feltétlenül a szó szerinti mártírhalálra utal, inkább az önmegtagadásnak arra a belső hozzáállásra, melyben az ember képes az életét ebben a világban befejezettnek tekinteni. A Mester arra utalt ezzel, hogy aki tanítványságra adja magát, az helyezkedjék bele a halálra ítélt ember helyzetébe. Ha a kereszt felvételének metaforáját a nehézségek türelmes elhordozására korlátozzuk, akkor Jézus radikális kijelentését sikeresen egy hétköznapi, praktikus, életvezetési tanáccsá szelídítettük. Hasznos dolog a bátorítás, de a tanítványságban nem erről van szó!

Jézus nem azt kéri tőlünk, hogy az életünk nehézségeit tekintsük keresztünknek, és fogadjuk el, mint Istentől kapott formáló, megszentelő szenvedést. A kereszthordozás jóval radikálisabb gondolatot rejt magában: a Mester arról beszél, hogy csak akkor lehetünk a tanítványai, ha előtte "leszámolunk" az életünkkel. Csak az tudja követni Mesterét, aki magára is, mint halálraítéltre tekint. Aki nem ütközik radikálisan a halál tényével, az nem értheti meg a feltámadást sem. A sötétséget, a fény kínzó hiányát fel kell ismerni, hogy átléphessünk a fénybe, az életbe!

Aki a tanítványság útjára lép, az Istennek szentelt életet kezd el élni. Ez kiváltság, de egyben hatalmas teher, iga, kereszt is egyben. Aki "szentül", az tudatosan felvállalja a bírvágy, a gőg és az érzéki vágy elleni küzdelmet, mely csatákban az emberek háromnegyed része rendre vereséget szenved. A keresztény ember pajzsa és fegyvere a szeretetből fakadó önmegtagadás: pl. ne legyünk mások terhére, ne szóljunk meg másokat, rossz hangulatunkkal ne rontsuk el mások jókedvét, derűsen tegyünk szívességet másoknak. Vagyis: gyakoroljunk az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit! Ha mindeközben keresztnek, kereszthordozásnak tekintjük a lemondásból fakadó szenvedésünket, akkor Isten kegyelme révén valahogy mégis megszentelődünk, s az Őhozzá való viszonyunk megváltozik, s minden dolgunk a tanítványságunk és lelki formálódásunk részévé válik...

Hiszen az én kezem vetette meg a föld alapját, az én jobbom feszítette ki az eget. Ha szólítom őket, mind előállnak.
Ézs 48,13

A teremtésnek két célja/értelme van: Isten és ember, s ez a két "szereplő" tulajdonképpen egy valóság: maga a titkokkal teli létezés, vagyis az Élet. A civilizáció hajnaláról származó ősi elképzelés - melyet a Biblia a "Teremtéstörténetben" őrzött meg nekünk - egy 'hetes' periodikában mutatja meg az Életet: hat napon át dolgozzék az ember, azaz a teremtett dolgokkal foglalkozzon, vigyázzon rá, legyen jó "gazdája", s hogy ne felejtse el, hogy ki az igazi tulajdonosa mindezeknek, a hetedik napot szentelje(!) meg, s adjon hálát Teremtőjének...

A "Szenteld meg az ünnepnapot!" - parancs mára egészen más értelmezést nyert. A vasárnap ma is "szent és sérthetetlen", csak már rég nem az Istené, hanem az emberé! Vannak persze még sokan, akik számára a vasárnap a hálaadás, az Isten igéjének hallgatása, és persze a közösség ünnepe is, de ebben a "szép új világban" sajnos egyre kevesebben vannak, akik "áldoznának" egy órácskát is a JóIstenre... Ha tennék, akkor persze visszakapnák azt többszörösen, hiszen az az ember, aki Istennel foglalkozik, az tulajdonképpen mindig magával, emberlétének kérdéseivel foglalkozik!

Az ünnep értelme nem csak az "evés és ivás", hanem mindenek előtt a találkozás. Jézus URunk a mennyországot gyakran hasonlítja egy nagy-nagy lakomához. A "fehér-abroszos" közösség ünneplése akkor teljes, ha a test kényeztetésén túl a lélek is jóllalkik, azaz őszinte, tartalmas beszélgetések is kialakulnak. Nem véletlenül mondja egy zsidó közmondás, "ha étkezésnél nem kerül szóba az Örökkévaló, akkor az olyan, mintha egy hulláról vennénk magunkhoz az ételt." Ez a fura mondat arra hívja fel a figyelmet, hogy minden létező, egész életünk, akkor kapja meg az igazi értékét, ha azokat az Isten-adta/-kínálta távlatba helyezzük!

Az "igazi" ünnep mindig a Teremtővel való találkozás. Ezekben a szakrális pillanatok által kapott "plussz erők" védenek meg minket a hétköznapokban is, hogy ne a munkát, a termelést, a mindenáron való gyarapodást tartsuk egyetlen célnak ebben az életben! Az Istenre-csodálkozás mevéd bennünket attól is, hogy korlátlanul az uralmunk alá hajtsuk a földet, melyből vétettünk. Isten mindenhová - a mikro- és makrokozmoszba egyaránt - "letette a névjegykártyáját", amit ha valaki elolvas, s megért, akkor válaszol Teremtője hívására... A legváratlanabb pillanatokban is!

Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az ÚR tanácsa valósul meg.
Péld 19,21

Ember tervez - Isten végez. A sors törvénye ez. Kitervelünk valami szépet és jót, s aztán néha mégsem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk. Aztán megtörténik, hogy kellemetlenségek árasztanak el, bosszankodunk - s utólag kiderül, sokkal nagyobb bajtól menekültünk meg a kicsinyke bosszúságok sorozata által.

"Ilyen az élet!" - legyintenek sokan, s vallják: nincs mit csodálkozni ezen. A hívő ember azonban másképpen gondolkodik. Nem zárja ki a Cselekvő Istent az életéből, hanem inkább "beleálmodja", hiszen ezáltal más lesz az íze a mindennapi kenyérének, s másképpen tekint a világra, s egészen másképp látja önmagát is - a másik ember sorsában. A hívő ember naivsága/együgyűsége - mert gondolatai az EGY(Isten) körül forognak -, ez, a Gondviselésbe simulás gyermeki szelídségének megnyilvánulása.

Tény azonban, hogy nem nagyon szeretjük, ha életünk "sínen van", szépen haladunk rajta, s Isten hirtelen átállítja a váltót... Megteheti, hiszen szuverén isteni hatalma döntéseihez nem igényel előzetes hozzájárulást tőlünk -, de ha tudjuk is ezt, és el is fogadjuk, azért mégis rosszul esik, sőt fáj is. Van, aki ilyenkor perlekedik Teremtőjével, szavaival csapkodja az égieket-földieket, beleértve önmagát is - mint Jónás próféta, aki azt mondta: "Uram, haragszom mindhalálig!" -, aki azonban bölcs - mert a "bölcsesség az ÚRnak félelme/tisztelete" -, az inkább hálát ad a rosszért is. Nem csak azért, "mert, ha a jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is el kell fogadnunk" (Jób), hanem azért, mert Isten mindenkinek megmutatja magát élete végére, hogy Ő az Élet és Halál URa. Aki nem hajt térdet előtte önszántából, azt élete végére térdre "parancsolja".. Nem isteni erejével kényszerít, hanem Erejének megvonásával "rogyasztja" meg az embert.

Fura egy hely az ember szíve, belefér sok-sok minden egy életen át. Kár, hogy csak életünk vége felé látjuk meg, milyen sok hiábavalósággal tömtük meg, ahelyett, hogy felszabadítottuk volna a helyet azoknak az élményeknek, melyeket átvihetünk az "odaátba" is: szeretet, békesség, türelem... Sokan azért zárják be szívüket Teremtőjük előtt, mert nem akarnak "uniformizálódni a vallás által" - úgy, mint a többi ember. Aki azonban valóban a hívők keskeny útjára lép, az hamar rádöbben, hogy az kliséktől teljesen mentes, "személyre-szabott" csodákkal teli út, mely az Élet legnagyobb kihívása, a felismerés eljutásához: mi magunk nem eszközök vagyunk az Isten kezében, hanem mi magunk vagyunk a cél, hiszen Őáltala, szeretetéből vagyunk, amik vagyunk...

Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.” ...„Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig? Nehogy - miután alapot vetett, de nem tudta befejezni - gúnyolni kezdje mindenki, aki látja, és ezt mondja: Ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta befejezni.”... Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom.”
Lk 14,27; 28-30 és 33

"Mindenkinek megvan a maga keresztje..." - tartja a szólás, s valóban így igaz. A JóIsten mindenkinek kiosztja bölcsen a sorsába-szabott szenvedés-adagját, az egyiknek láthatóan a másiknak nem -, de a hiány fájdalmát valamiféleképpen mindenkinek meg kell tapasztalnia ebben a földi világban. Két évezred után a kereszt többnyire a feltünést-keresők divateleme - még a popzenében is(!) -, nem pedig a magány, a kitaszítottság, a társadalmi megvetettség jele. Éppen azért, mert többen hordják "asszeszoár"-ként, mintsem istenes meggyőződésük missziós jeleként, nem árt egy kicsit a kereszt "nyomába" eredni!

A kereszt, mint Krisztusra utaló jel, az illegalitás első két-három évszázadában gyakorlatilag ismeretlen volt a keresztény egyházban. A kereszt csak lassan telt meg zsidó-keresztény teológiai tartalommal, jóllehet egy ősi civilizációs szimbólumról van szó. Az természetes, hogy nem kellet minden kultúrának a kerék feltalálásával kezdeni, hanem egyik civilizáció a másikból "importált" jelképeket. Így volt ez a kereszttel is, mely az ősi, keleti kultúrában évezredekre visszamenőleg jelen volt. Jelentett ez égtájat, de a felső (szellemi) szint és földi (anyagi) találkozását is a metszéspontban, az ÉN-ben. Körben (ami ősi napszimbólum) megjelenítve az élet isteni igazságosságát (ahogyan fent úgy lent is) nyilvánítja ki, ill. a függőleges (isteni szár) igazságosan kettéosztja a földi világot, azaz itt a földön az emberek nem egymásnak alárendeltjei, hanem mellérendeltjei! (Sajnos az embervilág eleddigi történelme pontosan ennek az ellenkezőjét mutatja be, jóllehet Isten és ember között nem lehet se király, se főpap, hiszen minden ember ugyanarra méltóságra hívatott el, ha nem is jut ki neki osztályrészül...)

Krisztus keresztjét mostanság lehet hordani nyakban, fülben, ujjakon vagy más testrészeken is... aki azonban érti is, hogy mi a kereszt legfőbb üzenete - itt ebben a mostani keresztény kultúrkörben -, az nem kívül, hanem belül, a szívében hordja!

S mi ez az üzenet? A kereszt híd, hogy az ember kiemelkedve az anyagvilág szorításából eljuthasson az Istenhez. Ez másképpen nem lehetséges, csakis a Szeretet által! Aki azonban a szeretetre voksol(t), következetesen, haláligtartóan, mártíromságtól sem visszariadva, azt a világ ki fogja nevetni... Ez is eléggé nagy "kereszt" úgy önmagában -, de ez még értetlenséggel, kitaszítottsággal is jár együtt: "Hogyan, te nem a saját pecsenyédet sütögeted, mint a többiek? Hát nem tudod, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa?"

Ahhoz, hogy megértsük a szeretetben-élés erkölcsi, esztétikai szépségét mindenről le kell mondanunk, az EGY-ért, az Istenért! Ettől még lehet házunk, autónk és nyaralónk, de mindezek csak Isten után következhetnek. Ha bármi fontosabb az Istennél, akkor nem az Isten irányítja már gondolatainkat, hanem az, aminek tulajdonképpen a rabjai vagyunk... S ha nem a SzentlélekÚRIsten vezérel minket, hanem az, amit hamarabb megemészt a moly és a rozsda, mintsem gondolnánk, akkor nevezhetjük magunkat keresztény kultúrkörben élőknek, de nem vagyunk Krisztus URunk tanítványai!

Nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség...
1 Kor 8,6a

A 21. századot a csillagászat aranykorának mondják. Olyan technikai lehetőségek segítik a csillagászok munkáját, amiről néhány évtizede szinte még álmodni sem mertek. Ezért szinte nem telik el hét, hónap, hogy valami nagyon érdekeset, különlegességet ne fedeznének fel a belátható univerzumban... Ennek nagysága elképesztő - legalább 13,8 milliárd fényév átmérőjű -, de bőven lehet ennél nagyobb is! A "gond" az, hogy jelenleg a hozzánk legtávolabbról érkező fény mintegy 13,5 milliárd(!) éve "jövésben van", s múlandóságunk okán nem áll módunkban ellenőrizi, hogy néhány milliárd év múlva is még érkezik-e hozzánk a távoli fény...

S mindemögött/benne ott van a Teremtő Isten: az Örökkévaló, az EGY. Mert ugyan a Szentháromságról beszélünk, de ez az Isten - ha akarjuk, ha nem - EGY. Ugyanis a kereszténység is(!) - az izraelita és az iszlám vallással egyetemben - monoteista vallás. Az, hogy a keresztény óegyházi atyák kidolgozták a Szentháromságtant, komoly okai voltak: egyrészt fel akarták hívni a figyelmet arra, hogy Isten az ember viszonylatában jóllehet személyként jelenik meg - tehát az emberrel 'párbeszédet' folytathat -, de ez nem azonos az emberi személyiséggel, ezért nevezték el Három-Egy-Istennek. Ugyanakkor végre már pontot kellett tenni a három évszázadon át folyó teológiai vitára Jézus személyét illetően. (325-ös Niceai Zsinat, melynek célja a nézeteltérések feloldása volt az alexandriai egyházban Jézusnak az Atyához viszonyított természetéről, nevezetesen, hogy Jézus egylényegű-e az Atyaistennel vagy hasonlatos hozzá.)

Isten tehát Egy. Nem három... Az, hogy az EGY-et háromként emlegetjük - térbe és időbe plántált emberlétünkből fakad. (Valóságnak gondoljuk pl. a sötétséget is, pedig az nem külön létező valóság, egyszerűen csak a fény hiánya.) S ha Jézus isten/ember-voltán mintegy háromszáz évig vitáztak a keresztény eleink - s nem alábecsülve filozófiai és teológia erőfeszítéseiket -, de "csak" akkor arra jutottak, hogy Krisztus valóságos Isten, s valóságos ember, de a hogyan(?)t már nem tudták megmagyarázni, akkor ne csodálkozzunk azon, ha Szentháromság-Isten-tant rögvest hittitoknak (mysterion Dei) nyilvánították ki.

Istent befogni/megérteni a véges ember soha nem képes, legfeljebb odáig juthatunk el, hogy csodálattal vizsgáljuk azt a REND-et, amit az ÚRIsten alkotott. Ahogyan nem megfogható a rend, a törvény, de mégis létezik, hiszen ez alapján él, mozog, "rezeg" az egész világmindenség, ugyanúgy csak ámulhatunk Isten jóságán.

S mi az amit tehetünk? Ha "tudjuk", ha hisszük, hogy Ő áll mindenek mögött/felett, akkor áldjuk Őt naponta megtartó kegyelméért, hogy szeretetből megalkotta a Világmindenséget, s benne az embert! Dicsérjük őt azért is, hogy létrehívott minket is, hogy ezen a mai napon is valamit megérezhessen környezetünk a mi életünk, mai cselekedeteink által is, hogy istenképűségre teremtett lények vagyunk...

Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.
1 Jn 1,8

A vegyes-megítélésű XII. Piusz pápa 1946. október 26-án az Amerikai Egyesült Államok bostoni nemzeti katekétikai kongresszusához intézett rádiós üzenetében hangzott el a már szinte szállóigévé vált mondata: „E század bűne a bűntudat elvesztése.” Tény, hogy sok dolog erkölcsi megítélése változott a 20. szászad második felében -, de az is, hogy nem mindig volt minden előremutató. A szabadság az ember életében az egyik legfontosabb dolog, de ha az sérti a másik ember szabadságát, akkor egy egészséges jogrendszerű társadalomban a "köznek" közbe kell lépni, hogy "Na ezt azért nem szabad!". Ha nem teszi,akkor az meghasonláshoz, pusztuláshoz vezethet. (Egyszerű példa: szabad a tőzsdén pénzt mozgatni ide-oda, de ha alapvető élelmiszerek a spekuláció tárgyát képezik, ha a banki szektor, s nem a reálgazdaság határozza meg a folyamatokat, akkor pontosan az történik, amit most látunk a világban: meghasonlás, mely az összeomláshoz vezető úton szalad előre...)

"Gyarló az ember..." Ez így igaz, valóban bűnösök vagyunk -, de ez az általános megállapítás nem jog szerinti bűnösséget jelent, hanem teológiait: azaz bennünk van kitörölhetetlenül a rosszra való hajlam. Még akkor is, ha ez soha az életben, egyetlen egyszer nem realizálódik cselekedetekben. A körülmények olykor az emberi ítélőképességet torzítják, sőt, néha teljesen ki is kapcsolhatják - ilyenkor történnek meg a súlyos bűnök, melyeknek a hatályos jogszabályok alapján már következményei is vannak. A hajlam, a készség azonban nem elveszettséget jelent, hanem csak kísérthetőséget. Lutherünk így mondja: "Arról nem tehetsz, ha a kísértés madara elszáll a fejed felett, de arról már igen, ha fészket rak a fejeden!"

Az, hogy bűnre csábíthatók vagyunk, nem jelenti azt, hogy ne lennénk képesek a jóra. Sok önmaga körül forgó "jókeresztény" mindent a bűn felől közelít meg, s ott is bűnt lát, ahol nincs. Így turkál a másik magánéletében, s akarja őt bántó megjegyzéseivel "jó útra" téríteni - a jézusi szelídség minimumát sem gyakorolva. Az ilyen emberek szeretnék szívesen kivenni a szálkát a másik szeméből, ahelyett, hogy a saját szemükből távolítanák el a gerendát!

Isten nem azt akarja, hogy a bűn kormos szemüvegén keresztül lássuk a világot, hanem azt, hogy a golgotai kereszt koordináta-rendszere határozza meg életvezetésünket. Isten ugyanis szeretetből korrigálta, s ma is 'kijavítja" az ember bűnét - ha mégsem, akkor annak isteni "pedagógiai" oka van -, de azt gondolni, hogy Istennek "ez a dolga", hogy ti. mindig mindent megbocsásson, s jóra fordítsa, amit mi rendre elrontunk, ez nem csak fatális tévedés, káromlás, gondviselő jóságával való pimasz visszaélés is egyben.

Isten azt akarja, hogy igazságban éljünk, s ne csaljuk meg önmagunkat. Aki csak bűnt lát mindenben, az megcsalja önmagát, s ezzel fájdalmat okoz önmagának és környezetének is. Aki meg sehol sem lát bűnt, az is becsapja önmagát, hiszen nem veszi észre, hogy a korlátok az életért adattak, hogy védjenek, s megtartsanak itt a földiben, s elvezessenek abba a másikba, az "örökbe"...

(Jézus) szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. ...felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve.
Jn 13,1b és 4-5

Ismerős történet: Jézus szolgál, s ezzel példát ad tanítványainak. Az ige "üzenete" egyszerű és világos: szolgáljunk hát mi is! No, ennél azért "több van" ebben a rövid evangéliumi tudósításban...

A szolgálat az nagyon fontos, hiszen enélkül nem működik a társadalom, de óriási a különbség a szolgálat és a szolgáltatás között. A pizza-futár munkája szolgáltatás, a tűzoltóé, a katonáé, az orvosé: szolgálat, hiszen ő saját életének veszélyeztetése árán is végzi hivatást, megy be az égő házba, vállalja, hogy betegek között maga is beteggé válhat. Vannak, akik csak azért "szolgálnak", mert ezzel érdemeket kívánnak maguknak szerezni. Jézus URunk a Hegyi Beszédében ezt így tanítja: "hogy lássák őket az emberek és megdicsérjék"... Megint mások azért szolgálnak, hogy lássa őket Isten és megjutalmazza. Vannak olyanok is, akik csak kötelességteljesítésből szolgálnak, s persze ez is erény egy ilyen felelősség-kerülő és a kötelesség alól kibújni-akaró világban, de az igazi szolgálat az nem ez. Aztán vannak, akik szánalomból tesznek jót másokkal, és ez is dicséretes egy ilyen kíméletlen és irgalmatlan világban, amiben most élünk, de ezek nem azok a szolgálati formák, amit a Mester példaként a tanítványok elé élt.

Így olvashatjuk itt Jánosnál: "Jézus szerette az övéit e világban, mindvégig szerette őket." Nos, ez az, ami mássá teszi Jézus szolgálatát, s ha az Ő nyomdokában járunk, akkor a mienket is. Egészen más az a szolgálat, ami szeretetből fakad. Az édesanyák szolgálata szeretetből fakad: s ez olyan hivatássá magasztalja hétköznapi cselekedeteiket, hogy azokat egész életen át nem tudjuk nekik meghálálni. Visszaszolgálni nekik mindazt, amit tettek értünk soha nem tudjuk, csak továbbadni a következő generációnak! (Ez egyébként Isten akarata is!) Ha mindenki így, ilyen diakóniai (szolgáló) lelkülettel élne ebben a világban, akkor más lenne ez a világ! Krisztus URunk arra tanít minket, hogy ne azokkal tegyünk jót, akik azt viszonozzák nekünk, hanem azokkal, akik nem tudják visszaszolgálni.

Isten bölcsen úgy teremtette meg ezt a világot, hogy az életünk akkor teljesül be, ha szolgálunk egymásnak. Ha valaki arra törekszik, hogy őt szolgálják, akkor lehet, hogy nyereségnek éli meg életét, de Isten számára végül is elvész. Aki pedig képes lemondani önmagáról a szolgálat kedvéért, az nemesedik, s szolgálatán keresztül megnyeri az egész világot! A keresztény ember szolgálatának az alapja tehát a szeretet, de nem a sajátja, hanem az Istené, mert Ő mindennél előbb szeretett minket...

A Sátán eltávozott az ÚR színe elől, és megverte Jóbot rosszindulatú fekélyekkel tetőtől talpig. Jób fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült. A felesége ezt mondta neki: "Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg!" De ő így felelt neki: "Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk." Még ebben a helyzetben sem vétkezett Jób a szájával.
Jób 2,7-10

Sátán = a héber stan szóból származik, ami azt jelenti: eltérítő. Személynévként először itt, Jób könyvében szerepel. (Megjegyzés: A kereszténység modern irányzatai szerint nem valóságos személy, hanem a szívünkben lakó gonoszság szimbóluma. A sátán kilétéről a Biblia több helyen is ad tájékoztatást, azonban különféle neveken. Annak azonban, hogy a különféle helyek egyazon személyre, vagy különböző lényekre utalnak-e, meglehetősen változó a megítélése. Ezt súlyosbítja, hogy - az általában 'teológiai prekoncepcióval' - készített fordításokból adódóan a témában igen komoly fogalmi zűrzavar uralkodik... Tény, hogy a Misna és a Talmud legkorábbi bejegyzései azt mutatják, hogy a sátán csak igen kis szerepet játszott a zsidó teológiában. A zsidó vallás később átvette a népszerű közel-keleti - perzsa eredetű - nézeteket a sátánról és nagyobb szerepet tulajdonított neki. Minél később íródott egy rabbinikus mű, annál több említés esik benne a sátánról és az általa megszálltakról.)

Ebben a történetben sincs tehát a sátánnak független hatalma, hiszen Istentől kap fölhatalmazást a próbák végrehajtására. A könyv egyébként az ószövetségi bölcsességirodalom gyönyörű terméke, mely a szenvedés "problematikájára" keresi a választ, bölcsesség-filozófiai iskolák (Bildád, Elifáz, Cófár személyében) szenvedés-magyarázatait felsorolva.

"Báruh hasem!" - kezdi a válaszát a "Hogy vagy kérdésre?" a vallásos zsidó ember, vagyis: "Hála az Örökkévalónak/a Könyörületesnek!" -, s ilyenkor mindig visszakérdeznek: "Hála Istennek jó... vagy, hála Istennek rossz?" Senki nem tudhatja ugyanis előre, hogy egy kisebb rossz nemde egy nagyobbnak az elkerülését jelenti? Tény, hogy - emberi szemmel nézve - két részre oszthatjuk azon rossz dolgokat, amik megtörténnek. Az egyik: embertől független (természetei katasztrófák) a másik rész - s ez a bosszantóbb - az embertől jövő, az ember-okozta rossz. Az előbbin ugyanis nem tudunk változtatni, az utóbbin lehetne, ha akarná az ember...

Jób - s szögezzük le, hogy ilyen ember valójában csak az irodalomban "létezik" - arra a tragédiára, amire a "normális-reakciójú" felesége azt mondja: "Jób, átkozd meg az Istenedet és halj meg!" - Jób csak ezt feleli: "Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk." Valljuk meg, ami Jóbnál az állhatatosságot jelenti, az a ma ember számára egyenlő a közönyösséggel! Hát még ez sem "hatja" meg Jóbot? Miért nem üvöltözik, káromkodik, perlekedik Istennel, világgal, önmagával?!?? Ennyire közömbös a saját sorsával kapcsolatban? Hát neki így is jó meg úgy is jó?...

Nos, nem egészen. Jób története pontosan arra akarja felhívni a figyelmet, hogy Isten az élet URa, s bizony Tőle jön minden, s Hozzá is megy vissza minden élő. Akár tetszik ez az embernek, akár nem! Az Élet ugyanis szentség - még ha oly szentségtelenül is bánik vele az ember, pusztítva önmagát és környezetét is -, s amit kapunk benne az áldás. Áldás, mert megtapasztaljuk általuk az élet értékét. Az élet ugyanis felbecsülhetetlenül "drága": egyszeri, soha meg nem ismétlődő...

Vannak, akik abban hisznek, hogy egy másik (földi!) életben reinkarnálódnak, s ott majd jobb lesz... Nem akarom megszólni az ilyen embereket, hiszen mindenkinek a magánügye, hogy mit hisz, de attól, hogy majd az jobb lesz, ezt a mostani elrontottat nem javítja ki! Amit az ember egyszer elrontott az idő vonalán, az örökre el van rontva... Így vádolnak majd hitünk szerint a végső számadáskor nem az Isten angyalai, hanem cselekedeteink, nemkülönben saját lelkiismeretünk! Talán ha ezt komolyan vennénk, akkor már itt és most megváltozna az életünk, s szebb, tartalmasabb, kiteljesítőbb, istenesebb, azaz szentebb lenne...

Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik.
Lk 6,36-37

Sándor(?) pápának is tulajdonítják a mondást: "Tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni." Akit megbántottak - s pont az okozott neki fájdalmat, akitől legkevésbé vagy egyáltalán várta volna -, az érzi át igazán, a maga mélységeiben: megbocsátani rettenetesen nehéz. Sokszor nem is megy, hiába próbálkoznak... Nem véletlen, hogy a párkapcsolatok ilyen gyakran zátonyra futnak, hiszen a társas-lét egyik fontos alapja a megbocsátás - lenne. Aki lelkének fájdalmát nem tudja kezel(tet)ni - s a lélek sebeit gyógyítani csak az Isten tudja, de még ehhez is idő kell(!) -, az inkább elmenekül, kilép a lelkét szorító kapcsolatból.

Jézus URunk okkal hívja fel a figyelmünket az irgalmasságra. Lehet, hogy valakinek egy adott dologban igaza van, de ha valaki következetesen, irgalmatlanul csak az igazságát tartja szem előtt, akkor annak a vége nem zárul békességgel - egyik oldalon sem. Aki irgalmas, az csak azért tud irgalmas lenni, mert számára az igazságnál fontosabb a szeretet... Hiába a jog, a törvény igazsága, a tényállás tisztázása (s persze ez nagyon fontos!) igazat adhat az egyiknek vagy a másiknak, de a lélek békességéhez ez még kevés, ahhoz kell az elfogadó szeretet is! Ezért mondja a Mester: "Legyetek irgalmasok!"

Atyátok irgalmas. Ha nem lenne az, már nem is élnétek... Az Ő irgalmának köszönhetjük, hogy nem büntet minket úgy, ahogyan azt "jogosan" megérdemelnénk! Időnként meg-meglátogatja a fiakat az atyák bűnéért harmad és negyedíziglen, de nem büntet irgalmatlanul, hiszen akkor a fiak foga vásna el azért, mert az apák ették meg az egrest! Az irgalom, a részvét ugyanabból a gyökérből ered: a szeretetből. Sajnos, az emberek többségénél hiányzik a részvét, s ezért ennyire irgalmatlan, szeretetlen a világ...

Akinek nem a szeretet a legfontosabb, az ítélkezik. A dolgokat meg kell ítélni, de aki mindig csak a saját szemszögéből tudja látni a dolgokat, az ítélkezik... "osztja az igazságot". Az ilyen ember végül kárhoztatja önmagát, mert, aki kíméletlenül csak a maga igazságát szólja, attól elhidegülnek az emberek. Senki nem perfekt, még az sem, aki az igazságot osztja...

Bocsánat nélkül nincs teljesség, s nincs meg az újrakezdés lehetősége sem. A bocsánat ugyanis azt jelenti: oda helyezlek vissza, arra a "pontra", ahol még minden rendben volt, ahol még "kerek volt a világ" (értsd: az adott kapcsolat mikro-világa). Akinek "odafönn" megbocsátottak, az "idelenn" emberi természetességgel gyakorolja a bocsánatot (s ezzel a békesség követévé válik), de aki saját igazát hajtja egyre-másra az Isten igazságával szemben is, annak élete maga a megtestesült békétlenség...

Ti az ÚRnak, Isteneteknek a gyermekei vagytok. Ne vagdaljátok hát össze magatokat halottért, a homlokotok fölött se nyírjátok le a hajatokat.
5 Móz 14,1

Vallási jelentőségét már rég elveszítette a test maradandó csonkítása - bocsánat(!) - "díszítése", ettől függetlenül óriási a tábora azoknak, akik a "testszépítés" ezen egészségügyi kockázatot jócskán magában hordozó - a mintegy kéttucat kedvelt tetováló szer közül kettő, azaz kettő(!) ténylegesen természetes alapú, a többi szintetikus vegyületeket tartalmaz - kérdéses módját választják. No, de a divat az olyan "őrület", ami a vallási extremitással határos: blokkolja a józan ítélőképességet. Tény, hogy nyugati országok 35 év alatti fiataljainak közel háromnegyede visel magán valamilyen szövetromboló tetoválást és/vagy testékszert, s a lakosság mintegy egyötöde(!) hódol ennek a "divatnak".

Az, aki nincs tisztában azzal, hogy az ő teste Isten csodálatos ajándéka - Pál apostol még azt is hozzáteszi, hogy a "test a Szentlélek temploma" -, az nehezen fogadja el, hogy Isten, amit adott, azt az Ő azért adta, mert abban kedvét lelte... A lelkünk kelyhére, erre a fantasztikus szerkezetre, múlandóságra ítéltségében is káprázatos isteni alkotásra, a testünkre, tehát nagyon kell(ene!) vigyáznunk! A nyugati, a fehér-kultúra, azaz a jóléti keresztény kultúra - sajnos - ezt gyalázatosan elhanyagolja... Túlsúly, elzsírosodás, s az ún. civilizációs betegségek rohamos terjedése jellemzi világunkat.

S ha a lélek nem találja belül az egyensúlyt, akkor kívül keres. Ha nincs készség a láthatatlan belső érzékelésére, akkor a látható külső lesz a fontosabb! Kevesen tudják, hogy az ortodox zsidók nem temetik el azon honfitársaikat, akik maradandóan "szépítették/roncsolták" testüket... Ti. milyen dolog az, hogy a véges ember felülbírálja a Végtelen Isten teremtő akaratát? Kétségbe vonja a véges a Végtelen bölcsességét? Ez már istenkáromlás... Magam is olykor-olykor borzongva vagyok kénytelen nézni fiatalságuk természetes szépségét eltorzító "pírszingelt" orrokat, füleket... Bizonnyal kikérnék maguknak ezek a fiatalok, hogy sajnáljam őket, de őszintén, tényleg, csak sajnálni tudom őket, hiszen lelkük (valamilyen fájó) hiányának nonverbális jelét hordják magukon, sugározzák akaratlanul is a külvilág felé.

Az ige arra tanít minket, hogy Isten gyermekei vagyunk, azaz hordozzuk magunk mennyei Atyánk képét... Hordozzuk-e valójában? A kérdések kérdése végső soron ez: mennyire csillan meg rajtam a Teremtő Atya szeretete? Tudok-e élni azzal a méltósággal, amit Őtőle kaptam? Van-e bennem egyenes tartás akkor is, amikor mindenki más a korszellem erejének engedve meghajlik? A választ mindenkinek magának kell megadnia... Azt azonban jól gondoljuk meg, mire voksolunk: az elmúlóra vagy az örökre? Mert nincs két testünk csak egy, nincs két életünk csak egy, aminek "minősített" folytatása a mi választásunktól függ!

Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket? Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni... Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek... Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket.
Jak 4,1-3; 7-8 és 10. vers

Szerelem és irigység. A két legveszélyesebb méreg, ami emberi leleknek árthat. Átkozott méreg mindkettő, hiszen a józanságot veszi el végérvényesen. Az irigység (invidia/irigység, invideo/irigy szemmel nézni valakire) valóban a boldogság legnagyobb mérge. "Eszi a sárga irigység” – mondogatják a hétköznapokban, amikor olyat látnak, tapasztalnak a másiknál, ami nekik nem adatott meg. Így teszi boldogtalanná az egyik embert a másik boldogságának látványa...

Az irigység ösztönös érzés –megjelenése már a kora gyermekkorra visszavezethető. Ki ne emlékezne arra az időszakra, amikor mindig az a játék kellett volna, ami a másé volt? Vagy amikor tinédzseres őszinteséggel irigyeltük a mások farmernadrágját... Milyen boldog voltam, amikor jó szüleim - Isten nyugosztalja őket(!) -, 15. születésnapomra végre megvették nekem életem első, s akkoriban méregdrága Roy Rogers farmernadrágját, amit csak az egykori Jugoszláviában vagy nyugaton - ahová az átlag-polgár persze nemigen mehetett, márcsak valuta híján sem - tudtunk beszerezni. (Fiatalabbak kedvéért: tizenhatan voltunk a kollégumi fiúcsoportunkban, s magától értődő volt, ha valaki imponálni akart a első randevúján leendő barátnőjének, akkor kölcsönadtam az "ünnepi" farmernadrágot - mert 2-3 éven át egyedül csak nekem volt... Ma talán megmosolyognák sokan, hogy érettségire farmernadrágot kértek jónéhányan!)

Aztán ezeket a irigységből fakadó, heves gyermeki reakciókat idővel - a szülei, a család, és a környezete hatására - kinövi az ember, és normál esetben csak ritkán bukkan fel a hétköznapok során. De - valljuk meg őszintén - bármennyire is küzdünk ellene, a felnőttvilágban is előbukkan. Mert igenis megérint bennünket, ha azt látjuk, hogy mások könnyebben boldogulnak, sikeresebbek, gazdagabbak… s nagyságrendekkel több szabadidejük van, mint nekünk. Ha nem vigyázunk – könnyen belekerülhetünk érzelmeink örvényébe – aminek még mély depresszió is lehet a vége.

Az irigység nem csak tudatlanság; mások utánzásának öngyilkos vágya, de a legrombolóbb lelkiállapotok egyike is. Ezért keresi a hívő ember Istennél lelkének nyugalmát, mert jól tudja, ha az irigység megmar - középkori ábrázolás (lásd az illusztrációt!):tűzben égő ember szájából kijövő kígyó, mely az irigy ember arcába mar - akkor az elerőtlenít, sőt végül elveszejthet.

Az irigység sajnos a kicsinyes emberek vallása. Őket ugyanis az irigységből fakadó őszinte önsajnálatuk megnyugtatja, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, hogy a mennyország kapui csak a magukfajta szerencsétlenek előtt nyílnak majd meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezetükön kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket... Ők azok, akik puszta létükkel, önmaguk primitívségével, destuktivitásával, agresszivitásával bizonyítják, milyen szegények lélekben és szellemiekben.

Jézus URunk azt tanítja, hogy "nem az a tisztátalan, ami bemegy a szájon, hanem az, ami kijön belőle"... hiszen a valódi szenny nem kívül, hanem belül, nem a ruhánkon, hanem a szívünkben található. Ezért nem az az igazi barát, elfogadó hittestvér, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat! Az ilyen " együtt örülni tudó" ember nagy kincs minden közösségnek!

Az ilyen emberek örömmel osztoznak mások eredményeiben, örömmel tekintenek mások tudásban, tiszteletben, világi javakban és életszentségben való gyarapodására, hiszen jól tudják, hogy aki így emelődik, az másokat is képes emelni. Aki Isten kegyelmét naponta kérve távoltartja magát az irigység romboló érzésétől, az nem hallgatja szívesen a másokat megszóló és rágalmazó beszédet - hanem ahogyan Luther Márton Kis Kátéjában írja "felebarátjának távollétében mindent javára magyaráz" sőt nem kisebbíti mások dicséretét, túlzott iróniával nem magasztalja, de nem is torzítja el, hanem felebarátját tisztességében és becsületében védi, s jószándékát eleve nem kérdőjelezi meg...

Akarsz-e ilyen irigységtől, negatív érzelmektől mentes, istenképűséget tükrőző emberként élni? Ha igen, akkor mondj ma is igent az ÚRIstenre, s fonódj bele gondviselő tenyerébe. Érezd, s lásd meg, hogy az Ő hordozó tenyerén élni a legnagyobb kiváltság!

Jézus Krisztus mondja:
"De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják."
Lk 11,28

Boldogság... kimondatlanul is ez az a szó, amire legtöbbször gondolunk. Ez persze így természetes, hiszen a boldogság mindenkinek a legfontosabb. Azt mondják, a boldogság sima és egyszerű, de a hozzávezető út igen göröngyös, s ha azt nézzük, hányan vannak "útközben", akkor hamar kiderül, hogy igen nagy mozgásban van ez a 'boldogságkereső' embervilág!

A boldogság különleges érzés, ami magában foglalja a testi-lelki kiegyensúlyozottságot. A test szükségleteinek a megelégítése ugyan a külső dolgoktól függ (evés, ivás, lakhatás, munka), de - a közhiedelemmel ellentétben -, mégsem ez az egyedüli biztosítéka a boldogságnak. Aki csak a külső dolgokat tartja számon, annak valami mindig hiányozni fog, hiszen a boldogság forrása nem külső, hanem belső. Ha valaki a "kevésen is hű", azaz hálaadással él azzal, amije van, akkor nem arra koncentrál, ami nincs. A boldogtalanság legfőbb oka általában az, hogy attól várjuk a boldogságot, ami még nincs meg, ami még hiányzik. Természetesen nem szabad alábecsülni a motivációs erejét a birtoklásnak, de a birtoklás maga soha nem lehet cél, csakis eszköz.

A boldogság az, amikor a valóság szebb, mint, amit álmodtunk... Szerelmesek élik át, élik meg intenzíven így a boldogságot: mert a legfontosabb számukra, hogy "egymásnak vannak". S ebben lényeges a "vannak"! Nem holnapban akarják egymás közelséget, s nem is a tegnap boldogságára akarnak emlékezni - a boldogság emléke már nem(!) boldogság -, hanem az "itt és most" pillanatában akarják megélni az együvé-tartozásukat.

Jézus URunk tanítása szerint a nagyobb boldogság azokra vár, akik nem csak "hallgatják Isten beszédét, de meg is tartják". Isten beszéde ugyanis az élet maga. Nem csak a "biosz", hanem a "dzóé" is, azaz a hálálon átívelő ÉLET. Isten ezt a felfoghatatlan dimenzióba átvezető "lehetőséget" készítette el mindazoknak, akik "szeretik Őt". Akik a Krisztus követésének útjára lépnek, s Istenhez-tartozásuk jeleként önfeláldozóan másokat is szeretnek - olykor-olykor még azokat is, akik nem szeretetreméltóak - azoknak már itt a földi vándorlásuk idején kitágul a világ, s a tökéletesség hiánya ellenére is kiteljesedik az életük... ez pedig egyszerűen: boldogság.

Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával. Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriótes, aki el akarta őt árulni, így szólt: „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?”
Jn 12,3-5

Jobban tudni, mint a Mester... nagy kísértés ez ma is az egyházi vezetők szolgálatában! Manapság, amikor tömegek keresik a helyüket ebben a megbolydult világban - de valahogyan mégsem találják meg igazán -, különösen is fontos lenne figyelni a Mester józanságra intő kijelentéseire.

Nemcsak Jézus korában, ma is erős az a látásmód, hogy az egyház fő feladta a szociális gondok enyhítése - elvégre Jézus URunk is haláligmenően szolgálta az övéit... Nos, a keresztények fő, elsődleges feladta, munkája (opus proprium) nem a szociális projektekben való buzgólkodás, hanem egy jobb/igazságosabb/istenesebb társadalom képének előrevetítése: tanításban(!), személyes életvitelben. Nem a 'láthatóság' a legfontosabb, hanem az érthetőség! Aki megérti - az egyház evangéliumi tanítása által -, hogy a Jézust követő ember miért teszi azt, amit tesz, akkor történhet változás az ő életében is!

Ha az élet csak munkából, örökös teljesítésből áll, az az élet nem ÉLET, hanem - ahogyan a régiek mondták -, az "robot". Ha nincsenek ünnepeink, ha nincsenek szakrális pillanataink, akkor elsüllyedünk a teljesítménykényszer hullámtengerében. Kiemelkedni csak akkor tudunk, ha Arra a Valakire tekintünk fel, Akinek van ereje kiemelni minket a hullámsírból - ahogyan ez Péter esetében is megtörtént a Tibériás-"tengeren". A vízenjárás pillanatos csodáját ma is át lehet élni, ha nem is a maga fizikális valóságában, ahogyan ezt Péter megélhette, de ha arra gondolunk, hogy emberi értelemmel nézve hányszor kellett volna süllyednünk az élet, a történelem viharában, de mégsem ez történt, hanem megmenekültünk... akkor kiderül, mennyire fontosak a hálaadás ünnepes pillanatai.

Szegények mindig lesznek. Önhibájukból, vagy anélkül, az elesettség az emberi civilizáció része. A kérdés mindig az, hogyan "kezeljük" ezt a kérdést? Ha a méltóság megkopik, akár a segítő vagy a segített oldalán, akkor az adott szociális projekt csak a túlélés kényelmes biztosítéka... az ember célja csak az nem lehet, hogy "túlélje" az életet... ennél többre hívott el minket a Teremtő!

Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást;
1 Jn 3,10-11

Nehéz dolog az élet(vezetés)... a többség (75% - Magvető példázata!) el is "szúrja". Aki becsületes önmagához, az beismeri: sikertelenségének, elégedetlenségének egyedül ő maga az oka, aki pedig ezt tagadja, az képmutató. Képmutató, vagyis mást mutat, mint, ami a valóság. Sajnos sok vallásos ember (a háromnegyed?) nem őszinte önmagához, s eredménytelenségének okát az ördögben, a sátánban, a gonosz démonokban keresi - aztán idővel meg is találja!

Ahogyan az Édenben Ádám a felelősséget Évára hárítja - Az asszony, akit mellém adtál, az adott a gyümölcsből! -, Éva pedig a Kígyóra/Kísértőre (héberül a Suttogóra) - mutat: "A kígyó szedett rá, azért ettem!" - sajnos, ebben a mostani nem éppen paradicsomi világban sincs másképpen! "Ki a felelős?" - Erről vitáznak a világban mindenhol a pártok, s persze a hatalmon lévők mindig azt mondják: "Nem mi voltunk!"... S ha baj van, akkor annak persze sosincs gazdája!!!
Egy példa sok közül: A csernobili atomerőmű berobbanása egyértelműen emberi mulasztás következménye volt, a fukusimai atombalesetét pedig egyértelműen természet örök rendje okozta. Az egy másik kérdés, hogy az ember arrogáns kijelentése miatt: "Uraljuk/leigázzuk a természetet!" már számtalanszor megkapta a természettől a megérdemelt pofonjait -, de mégsem tanult belőle. Atomerőműveket most is építenek szerte a világon - abban a hitben, hogy mindent uralmunk alatt tarthatunk - mint Isten(!) -, az igazság azonban az, hogy olyanok sosem leszünk, mint Isten...

Ha valaki megrészegül a saját hatalmától, annak oka nem az ördög, hanem saját maga! Ha valaki részegen beül az autójába, annak nem a sátán, hanem ő maga az oka; ha valaki megcsalja férjét, feleségét, elárulja hazáját, Istenét, ha valaki kényelemből abortáltatja gyermekét, annak nem a Kísértő az oka, hanem csakis egyedül ő maga! A sort lehetne folytatni -, de minek is? Hiszen, van, aki látván nem lát, s hallván nem hall...

Mihály arkangyal legyőzheti az ördögöt, neki - abban a világban -, van hatalma. Nekünk itt a földi létünkben nem démonokkal kellene hadakoznuk - ezt hagyjuk a láthatatlan világ, láthatatlan erőire -, hanem Isten kegyelmében bízva, a szeretet által elsősorban önmagunk bűnös természetével kellene megbirkóznunk. Ehelyett azonban inkább öljük egymást: olajért, vízért, területekért! Lehet-e ennek jó vége? Jézus URunk azt tanítja: "Aki szelet vet, vihart arat... S, aki kardot fog, az kard által vész el." De megtanulhattuk volna a történelemből is, hogy "az ebül szerzett jószág ebül vész el" és azt is, hogy "aki sokat markol, az keveset fog".

Beláthatnánk már végre: Isten kezébe belekapaszkodni nem is olyan tragikus perspektíva... de amíg nem fogjuk meg felénk nyújtott mentő kezét, addig kézmelegét, szeretetét sem érezzük!

„Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.”
Jn 8,31b-32

Az evangéliumok tanúsága szerint Jézusnak nem csak tizenkét tanítványa volt. Az ún. "hetvenes kör" (72 tanítvány) is az elkötelezett követők közé számítható, s ahogyan a legújabb kutatások is megerősítik, Jézus tanítványi köre nem csak férfiakból állt... (Aktualitás: Ma van a Nők Világimanapja!)

Jézus világosan beszél: Nem azok a tanítványok, akik naphosszat elmélkednek a Tóráról (lásd a farizeusokat!), s mereven betartják az összes vallásos előírást - s ha kell, mert a délidő őket az utcasarkon éri, akár a tűző napon is megállnak és hosszasan imádkoznak -, hanem azok, akik megtartják az Igét!

De mit jelent ez valójában: "megtartani az Igét?" Nemde azt, hogy betartom a vallási előírásokat/parancsokat?! Aki csak ezeket teszi, az lehet kegyes, az lehet buzgó vallásos, de még nem tanítvány! Sok mai "fotel-kereszténynek" lehet ez intő jel, akik távol a világtól, elszöszmötölnek a maguk kényelmes, tét-nélküli vallásosságával, s építgetik, csiszolgatják gondolatrendszerüket az Istenről, világról, emberekről és önmagukról... Az "ige megtartása" az mindig aktív cselekvést jelent! Ezért mondja Jézus URunk: "Menjetek, s tegyetek...!" A legjobb, leghatásosabb tanítás ugyanis az, ha valaki, amit tanít, ugyanazt éli is. Aki mást tanít, mint amit megél, arra mondják: "bort iszik, s vizet prédikál".

Aki megismerte az Isten igazságát - Krisztus azért jött ebbe a világba, hogy megismertesse velünk az IGAZSÁGOT(!) -, az szabaddá vált. A szabadság azonban nem szabadosságot jelent, hogy akkor gyakorlatilag mindent (felelőtlenül!) megtehetek, mert az isteni kegyelem gyógyító balzsama majd úgyis mindent helyrehoz - éppen ellenkezőleg! Az Istentől kapott szabadság azt a felismert tudást képviseli, hogy az ember útja, mely egyedül Istenhez vezet, csakis a szereteté. Minden más vargabetű, minden más múlandó, hiábavaló próbálkozás...

Sajnos a kereszténység csak a huszadik században fedezte fel azt, amit Jézus kétezer évvel korábban már kinyilvánított, hogy ti. a tanítványság nem nemiséghez kötött... Ha a nőknek nagyobb szerep jutott volna az Egyházban, a kereszténység gyaníthatóan nem lett volna ennyire férfiközpontú - ahogyan a katolicizmusban (egyelőre!) még ma is az -, akkor talán kevesebb vallásháború és boszorkány-égetés kormolta volna be az Egyház Krisztustól kapott dicsőségét!

Az igazság az, hogy az ember igazsága mindig csak viszonylagos, de az Istené mindentől függetlenül teljes. Éppen ezért az emberé emberi távlatokkal bír, az isteni igazság azonban túlmutat ezeken. Ezért mondhatjuk: a Krisztus igazsága nem csak megszabadít, de itt a földi életünkben kiteljesít, s az ígéreteket pedig (a földi utáni létben) - hitünk és reménységünk szerint - be is teljesíti...

Mikor pedig bőjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, a kik eltorzítják arczukat, hogy lássák az emberek, hogy ők bőjtölnek... Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.
Mt 6,16-18

Hamvazószerda van, a nagyböjti időszak hivatalos kezdete... Mai igénk nem csak ezért aktuális, de azért is, mert mostanság divattá vált a jóléti világban a böjtölés, mondhatni 'húzóágazattá' vált a böjtöltetés. Óriási pénzeket mozgatnak meg, hogy a fogynivágyókra minél több testsúlycsökkentő "csodaport" sózhassanak rá - arcátlanul drágán. Egyszóval: nagy üzlet manapság a fogyókúra...

Azért érdemes egy pillanatra megállnunk, tisztázzuk a fogalmakat! A 'böjt' és a 'fogyókúra' szavak két külön világot jelölnek, jóllehet a vallástalan ember számára a kettő egyet jelent. A fogyókúra, az kalóriákkal és dekagrammokkal való elkeseredett küzdelem - mely csatában az emberek túlnyomó része jojó-effektes lelkiismeretfurdalással elbukik -, míg a böjtölés tudatos koncentrálás a lelkiekre, melynek praktikus 'mellékhatása' a kevesebb táplálékfelvétel... Tény, ha valakinek nem a lelki, a szellemi, azaz a JóIsten az elsődleges, a kiemelten fontos, akkor marad számára a megfogható, a birtokolható, az érezhető, a megehető...

Jézus URunk arra tanít, hogy a böjtölés ne a bűnbánatból fakadjon, az önsanyargatással Istennél valamit elérni akarásból, hanem örömből! Isten országa ugyanis öröm és békesség, s ha ez titkokkal teli ország köztünk és bennünk van - márpedig a Mester ezt így tanítja -, akkor savanyú ábrázattal nem tanúskodhatunk az evangéliumról. Sajnos a krisztusi tanításba beszüremkedett az az ószövetségi hagyományból táplálkozó teológiai, ún. megigazulástani elképzelés, hogy Istenhez eljutni egyedül akkor lehetséges, ha az ÚRIstent "kiengeszteljük" - kegyes cselekedetekkel és nyilvános bűnbánattal (por és hamu a fejre szórása!) - vagy Valaki "kiengeszteli" - helyettünk. Nos, Isten nem ember, hogy haragjából ki kellene Őt "engesztelni". Isten az Isten, ezért Őt bikák és bárányok vérével sem lehet megelégíteni. Judaista, nomád-múltból táplálkozó ősi elképzelés, hogy a "véres-áldozat" tisztít és véd... A vérmisztika azoknál az embereknél talál 'táptalajra', akiknek élete súlyos bűnökkel terhelt, s csak hasonlóan súlyos áron (vérrel) lehet a lelki kiegyenlítődést 'kieszközölni', hogy elkezdődhessék egy telesen új etikai alapon tájékozodó élet... Ez valóban az újjászületés csodája, itt viszont nem az Isten kiengeszteléséről, hanem az ember önmagával, saját rettenetes múltjával való kiengesztelődésről/megbékélésről van szó!

Hogyan böjtöljünk tehát - ha már őseink ezt hosszú évszázadokon át gyakorolták, s nyilván már csak áldásos hatásai miatt sem felejtették el ezt a szép hagyományt - hatásosan? A böjt "hatásossága" mindig az őszinte Istenhez-fordulásban, az Ő akaratára való figyelésben keresendő. Ha ez a készség az uralkodó bennünk, akkor a lemondás bizonyos élvezeti dolgokról - értsd: evés-ivás -, már nem fájdalommal terhes áldozat, hanem lélek-emelő, s lélek-tisztító, felszabadulást hozó örömteli (böjti) időszak - nemcsak nekünk - környezetünknek is...

Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.
Gal 5,1

Harcos ellenállás... palesztinok és zsidók, siíták és szunniták, ukránok és oroszok, a sor igen hosszú lehetne! Harcos ellenállás... nem először, s nem is utoljára a világtörténelemben; a szabadságában, méltóságában megsértett ember jogos önvédelmi reakciója: "ha ők úgy, akkor mi pedig így"... "szemet szemért, fogat fogért, életet életért" - ahogyan az ószövetségi törvény elénk adja.

Jézus URunk más úton járt - , s más utat ajánl követőinek. Valljuk be őszintén, ez az út nem az, amire könnyű szívvel lehet bólintani! Lemondás, elfogadás, alázat? Akkor, amikor szinte mindenki a maga igazáért vagy vélt igazáért eszelősen harcol? Található-e ebben még valami szimpatikus? Nos, az Isten országa nem szimpátia, hanem empátia kérdése! Van-e bennünk készség arra, hogy megérezzük, mi is a biztosítéka lelkünk nyugalmának?

Akár honnan is nézzük, a test szabadsága véges. Hiába vagyok - hála a JóIstennek, ha lehetek(!) -, szabad testileg, ez a szabadság csak látszólagos, s ráadásul csak ideiglenes. Látszólagos, hiszen sok-sok mindenről le kell mondanom, hogy a közösség respektálja az én egyéni akaratomat, s ideiglenes is, mert az idő múlásával - ez az csodálatos(!) szerkezet: az emberi test - szép lassan jelzi: fizikai teljesítőképessége bizony véges! Lehet ezen keseregni, de a hívő ember inkább hálát ad, hogy múlandóságra ítélt teste addig amíg tudta/bírta, betöltötte rendelt funkcióit. Igaz a régi mondás, hogy "darabokban halunk meg", hiszen először fogaink, majd látásunk, hallásunk egy részét kell "visszaadni" Teremtőnknek. Lehet ezt perlekedve is: "Miért éppen most, miért éppen velem történik ez meg?", de ez nem Isten csapása, hanem a Tőle rendelt elmúlás örök, ok-okozati törvénye...

Krisztus URunk, az ő hűséges követőinek a lélek szabadságát ígéri. Ez nem a semmittevés önfeledt gyönyörűsége, hanem a lét tudatossága. Felismert tudása annak, hogy Isten nélkül nem "kerek" a világ, Nélküle nem teljesek a napok. Vele együtt azonban az alázat útja is felemelkedés, s romlandóság megtapasztalása is az örökkévalóságba hivogató jel... Olyan harmónia ez, amit csak Ő, az Élet URa adhat... S mi a szolgaság? Ha azt hiszed, ha a többieknek nem is sikerült - mert nem voltak elég ügyesek, olyan okosak, mint te, aki érted az élet lényegét... -, de Neked majd, az Élet URa nélkül is sikerülni fog... Ez nem a lét bátorsága, hanem az életed botorsága... Kár, hogy ennek igazságát általában csak életünk végéről visszatekintve ismerjük el!

Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.
Ef 6,10

Amióta "világ a világ" - no meg vagyunk benne mi emberek -, azóta van erő-mérés, erő-fitogtatás, s bizony azóta vannak háborúk is... S mivel a békefeltételeket mindig az erősek diktálják, ezért az a bizonyos "béke" sokszor csak nevében az! Így volt ez a Római Birodalomban, s így van ez sajnos ma is. Korunk demokráciájának alapelve, hogy addig vagyunk csak szabadok, amíg tudjuk, hogy szabad polgárokként mit szabad tennünk, s mit nem. Tény, hogy a világ most sok helyütt "forr", mert a szabadságot a palackba zárni örökre sosem lehet... Az is nyilvánvaló, hogy aki az erő, a hatalom ígéretével lép fel annak követői lesznek mindig, hiszen mindenki a győztes oldalán szeretne állni, mert a történelemből megtanulhattuk: "Jajj a legyőzötteknek!"...

Pál apostol is arra buzdítja az efezusiakat, hogy erősödjenek meg, de ő nem politikai-gazdasági, azaz evilági utat ajánl, hanem az Isten útját, ezért mondja: "az ÚRban erősödjetek meg!" De mit is értsünk ezen? Jelentené ez azt, hogy jobban kellene hinnem? Hiszen amit kaptam, az is csak kegyelemből az enyém. Megerősödni, azt is jelenteni: felnőni. Eljutni a hit felnőtt korába, ahol már nem gyermekként ábrándozunk, hanem terhelhető nagykorúakként tesszük a dolgunkat a ránkbízottakért. Más állapot ez, mint az, amikor a bennünk megszületett új ember sírásával tudjuk csak dícsérni az Istent. Kétségen kívüli: a megszületett gyermeknél talán nincs is szebb, talán mert magukban hordozzák a jövő ígéretét. Megerősödni tehát azt jelenti: növekedni.

Az élet nem ismer stagnálást. Vagy növekedés, vagy pusztulás. Isten nekünk egészséges növekedést akar adni a lelkiekben - halálunk pillanatáig. Ebben különbözik a lelki élet a biológiaitól. Isten egyre gyarapítani, gazdagítani akar, és fejlődést kínál... ma is, holnap is, amíg tart a kegyelmi idő.