Jobb az igaz úton szerzett kevés, mint a törvénytelenül szerzett nagy jövedelem. Példabeszédek 16,8 |
|
2006. augusztus 31. |
Salamoni bölcsesség... könnyű volt neki ilyet mondania, amikor mesés gazdagsága volt! - mondhatja valaki. Vagy másról lenne szó? Egy biztos: nemcsak Salamon korában voltak olyanok, akik bizodalmukat a vagyonba vetették... Olyan kort élünk, amikor a siker szenteltvize minden alól feloldozza azokat, akik az eredmény érdekében átgázolnak családi életeken, félredobják mindazt, ami építi és megtartja a közösségeket. Ők azok, akik fejükből kitörölték, a tisztesség, a becsület az együttérzés szavakat, akik számára nem létezik adott szó, s a mindennapi busás "haszon" feledteti velük törvénytelenségeiket emberek és Isten ellen. Manapság nyakkendős gazembereket emlegetünk, Luther korában díszes, magas székben ülőkről szóltak. A lényeg ugyanaz. A nagy tolvajok ereiben sem folyik kék vér, ők is ugyanazon genetikai állománnyal rendelkeznek mint minden ember a földön, s rajtuk is ugyanúgy számonkéri Isten cselekedeteiket, mint mindenki máson... Salamon olyan bölcseséget szól, amin érdemes lenne minden embernek elgondolkodni... Tudja, hogy az Istent nem lehet becsapni, másképpen megközelítve: a bennünk lakozó Istentől kapott részt (lélek) sem tudjuk végérvényesen átformálni. Ferdíthetjük lelkünket egy életen át, de a lelkiismeret parazsából egyszercsak váratlanul felcsapnak a lángok. Luther mondja a lelkiismeretről: "Olyan az, mint a pincébe zárt kutya. Hiába vagy fenn az emeleten, a kutya ugatása oda is felhallatszik." Azaz: hiába kapaszkodtál föl magas státuszba - Istenen és emberen átgázolva -, hiába áltattad magadat önigazoló életfilozófiával, egyszercsak beköszönt az Isten számonkérő csendje... Emberileg nézve ilyenkor nincs menekvés: a következményeket hordozni kell. Hiába a pohár bódulata, az altató tabletták nyugalma, a másnap újra kezdődik, s a "kutya" csak ugat, ugat... A nyugtalan lelkű ember persze védekezik: szól a rádió és a magnó autóban és áruházakban, szinte szünet nélkül ontja magából a TV a képi információkat... csak ne legyen csend! Nincs is. De nincsenek meghitt beszélgetések se... s esélyt sem kap az Isten, hogy szóljon. Hiába minden. Akárhová is jutunk el életünkben, az Isten Teremtő, az ember pedig halandó marad. Az élet minőségét nem a javak mennyisége, hanem az azokhoz való viszony határozza meg. "Kevésre" mindenkinek szüksége van. Hiszen ha nincs otthona, vagyonkája, akkor nincs hova menekülnie az élet viharai elől... A földi otthon a méltóságteljes emberi élet megéléséhez elengedhetetlen, mégis múlandó. Ezért jobb, ha az ember igaz úton - istenes élettel - szerzi meg a keveset, mert nemcsak nyugodtan alszik, de szívében birtokolja közben a legtöbbet, a legfontosabbat: az Isten Szeretetét. Amiért ma imádkozunk:
|
Krisztus feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője is. Ef 5,23 |
|
2006. augusztus 30. szerda |
Sokan akkor csukják be a Bibliát, amikor "nehéz szakaszhoz" érnek. A Biblia helyes megértésével a teológia tudománya foglalkozik, mely számtalan segédtudományt állít a maga szolgálatába. Ennek ellenére soha nem tud perfekt választ adni a hit dolgaiban, de segít abban, hogy ki-ki a maga válaszát megtalálja. (Ha tökéletes választ adna, akkor nem lenne szükség, se hitre, se kegyelemre.) Bizony vannak pillanatok, amikor mi is együtt sóhajtunk canterbury Anselmussal: Credo quia, absurdum est! (Hiszem, mert hihetetlen.) Mit jelent hát az, hogy Krisztus feje az egyháznak? Elsősorban azt, hogy az ő egész földi élete, halála és feltámadása meghatározza az egyház létét és célját. Krisztus a megtestesült Szeretet, ezért az egyházat a szeretet kell hogy iránnyítsa. Ha nem így volt - márpedig a keresztény egyetemes egyházban gyakran volt így -, akkor elfelejtette azt amire Ura rendelte. Fej és törzs össze tartoznak. Ha nem így van, akkor a halálról beszélhetünk. Pál ezért hangsúlyozza különösen is: Krisztus a fej, s ő üdvözíti a testet, azaz a Krisztusban hívők közösségét, az egyházat is. Világosan kell látnunk: Nincs érdemünk abban, hogy Őhozzá kerülhetünk - reménységünk szerint az életünk után. Ha üdvözülünk, az az Ő szeretetének nagyságáért van. Akkor mégis mi értelme van annak hogy "jók legyünk"? Jónak lenni azt jelenti, feldezem magamban az elmúlhatatlan isteni részt. Megtapasztalom, hogy lelkem is van, s a lelkemnek szüksége van nemcsak a másik lélek megtapasztalására az Istent dicsőítő közösségben, hanem szüksége van az Isten misztikus megtapasztalására is: teremtett világ csodáiban, embervilágban és lelkiismeretben. Tudni azt, hogy Istenhez tartozom - azaz Ő szeret engem - kiváltság. Ez erőt ad az élet megpróbáltatásaiban, ezzel legyőzhető a magány is. Ismert tény: korunk legnagyobb gondja az elmagányosodás. Az áhított amerikai szabadság (szabadosság?) követeli az árát... az USA-ban a kórházi ágyak 70%-a(!) pszichiátriai betegekkel van tele... Isten az embert közösségre teremtette. Azért, hogy egymásnak segítsenek. Ha egymást kihasználják, uralkodnak egymáson, akkor nem töltik be a Teremtő akaratát... s mivel Isten a világot úgy teremtette meg, hogy mndennek következménye van... ezért a következményeket el kell viselnünk. A megoldás mindig is az Isten "felfedezésében" rejlett, s rejlik ma is. Ennek a "tudásnak" az irracionalitását elfogadva a 21. század elején is reménységgel nézhetünk földi jövőnk elé, ellenkező esetben a magunk formálta kárhozat áldozataivá válunk. Amiért ma imádkozunk:
|
Gondolj ránk, Uram! Ne bontsd fel a velünk kötött szövetséget! Jer 14,21 |
|
2006. augusztus 29. kedd |
Szerződések és az adminisztráció korát éljük. A szerződésekkel csak az a baj, hogy nem, vagy nem úgy tartják be, ahogy azt kellene, az adminisztrációval pedig az, hogy a biztonság növelése helyett a bizalmatlanságot növeli. Mindennek oka az elistentelenedett ember. Aki istentelenné válik (nem a vallásgyakorlat hiányáról van szó, hanem az Isten kizárásáról gondolatainkból, lelkiismeretünkből!), az könnyen hazátlanná és embertelenné is. Ebben az együttállásban pedig az egyén nem sok jót tud letenni a köz asztalára... Ha a házasságot (klasszikus és gyönyörű kép Isten és az ember kapcsolatára) nézzük, ha egyenlő jogok és kötelezettségek jurisztikus megközelítésében akarjuk megérteni, akkor semmit nem fogunk megérteni. Ha ifjainkat a szerződéses gondolkodás "adok-kapok" elve alapján tanítjuk életre, emberségre, attól még nem javul a világ, legfeljebb marad a jelelnlegi szeretethiányos állapotban. Pál apostol így tanít: "engedelmeskedjetek egymásnak a Krisztus félelmében (azaz a Szeretet, az önfeláldozásra kész szeretet féltésében): az asszonyok férjüknek, mint az Úrnak, a férfiak pedig szeressék feleségüket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte." (Ef 5,20-22,25) A páli ajánlás a közös életre, nem egymástól kikényszeríthető szerződéses jogviszony, hanem szövetség. Olyan, amilyenre mindig is mindenki vágyik a saját életében... egymásnak szolgálva, egymásért áldozatot hozva, földi életünkben egymás szeretet-tüzében főnixesen hamuvá égve, hogy feltámadhassunk a teljességre. Az ilyen, Isten világával minket összeszövő életnek lélekemelő érvényessége van minden élethelyzetben. Ha valaki ilyen akarattal kezdi el életét, akkor a léleknemesedés helyes útját választotta. Ha azonban emberekben reménykedik, hamarosan csalódni fog. Mert sok embertársunk áruló. Árulója Istenének, hazájának, embertásrsának. Azaz áruba bocsátja (tehát anyagiasítható előnyért odaadja), azt ami megfizethetetlen. Így lesz a szerelemből, csak szex, így lesz a barátból érdek-haver, s így kopik el a haza, s válik csak lakóhellyé vagy profittermelő territoriummá... Ha elárulnak minket, az nagyon tud fájni. A fájdalmat az idő sem tudja begyógyítani. Hiába egy félévszázados távlat, az árulásütötte lélek-sebek újra felfakadnak. Mert az idő nem gyógyítja a sebeket, csakis az Isten! "Uram, ne bontsd fel szövetségedet!" - könyörög Jeremiás. Ő már tudja, hogy egész létünk alfája és omegája az isteni szövetség a Szeretet Krisztusában. Ragaszkodni Hozzá - hittel -, a túlélés, s a túli élet (örökélet) egyetlen garanciája. Amiért ma imádkozunk:
|
Erősödjetek meg az Úrban, s az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét. Ef 6,10-11a |
|
2006. augusztus 28. hétfő |
Hányszor halljuk a közhelyes igazságot: "Harc az élet". Életünk folyamán sok "csatát" kell megvívnunk, de vajon elgondolkotunk-e azon, miért is harcolunk? Mi a tét? Jól teszem-e, ha egész életemben a világ katonájaként háborút folytatok mások ellen, végül is Isten és önmagam ellen is? Erősödjetek meg az Úrban - ajánlja Pál apostol. Jelentené ez azt, hogy jobban kellene hinnem? Hiszen amit kaptam, az is csak kegyelemből az enyém. Megerősödni, azt is jelenteni: felnőni. Eljutni a hit felnőtt korába, ahol már nem gyermekként ábrándozunk, hanem terhelhető nagykorúakként tesszük a dolgunkat a ránkbízottakért. Más állapot ez, mint az, amikor a bennünk megszületett új ember sírásával tudjuk csak dícsérni az Istent. Kétségen kívüli: a megszületett gyermeknél talán nincs is szebb, talán mert magukban hordozzák a jövő ígéretét. Megerősödni tehát azt jelenti: növekedni. De miért kell nekünk a pál apostoli példa nyomán magunkra ölteni az Isten fegyverzetét? Igazuk lenne azoknak, akik dualisztikusan látják a világot, s hiszik, nekünk embereknek oda kell állnunk az Isten mellé, hogy győzedelmeskedjék az Ő ügye? Ha Isten Isten, akkor nyilvánvaló, hogy végtelen isteni hatalmával egyedül is győz... Ha oda állunk mellé, akkor nem őt erősítjük, hanem Ő erősít minket. Erőterében állva nemcsak biztonságot tapasztalunk, hanem szeretetet és harmóniát is. Más állapotba kerülünk... ez az áldás titokzatos státusa. Csakis ebben a helyzetben "érthetjük" meg - igaz egyelőre csak tükör által homályosan -, hogy kicsoda az Isten, s ki vagyok én magam, s hogy mivégre is vagyok ezen a világon. "Aki az Istenben van, s az Isten is őbenne" az nem válaszokkal küszködik, hanem az Isten megoldását fogadja napról napra. S ha eközben - maradva a páli hasonlatnál, képnél - "fegyverkezünk", akkor nem militarizálódunk, hanem igazságszeretetet kötünk a derekunkra, felöltjük az isteni megigazítás páncélját, lábunkra kötjük az evangélium hirdetésének készségét... Ef 6,13-15 Amiért ma imádkozunk:
|
Ne engedd, hogy szívem rosszra hajoljon. Zsolt 141,4 |
|
2006. augusztus 26-27. |
Az életünk szünet nélküli kihívások sorozata. Megfelelni a munkahelyen, a családban, férjként, feleségként, szülőként vagy éppen gyermekként, megfelelni nem utolsó sorban önmagunknak és persze Istennek is - mindez óriási feladat. A gondok - és az örömök - "okozója" a szív. Régi igazság: "ami a szívünkön, az a szánkon" vagy másképpen, biblikusan: "amivel telve van a szív, azt szólja a száj". Naponta kerülünk kommunikációs krízishelyzetbe, ahol az egységre, megegyezésre jutás szinte emberfeletti erőt igényel. Elég gyakran megtapasztaljuk: ellenséget könnyen, barátot nehezen talál az ember. El kell hát fogadnunk a tényt: a szó nagyobb hatalom, mintsem gondolnánk. Hatalmas bölcsesség hatja át mai igénket. A zsoltáríró abból a valós helyzetből indul ki, hogy a szív készségesen hajol a rosszra. Lehet tiltakozni ellen, de ez nem változtat azon: nem vagyunk angyalok. Elég, ha valaki beleszól személyes ügyenkbe, s már készen is állunk a vitára, olykor a veszekedésre is. Jóbbal együtt mondogatjuk "igazam van, mindhalálig"... és ha igazam is van, nemde velem együtt életem végén elporlad az "igazam" is. Magunkat áltatjuk, amikor elhitetjük önmagunkkal, a mi vélt igazságunk vagy kilencvenszázalékos igazságunk az igazság. Ha a pohár tiszta vízbe csak egy picinyke csepp méreg kerül, az egész pohár víz méreggé válik. Amiben ott van a hamisság, az nem lehet az igazság. Hogyan lehet mégis megakadályozni, hogy nyelvemmel ne ártsak másnak és önmagamnak? Ha nem akarom azt, hogy az emberek összesúgjanak a hátam mögött, ha azt szeretném, hogy rólam távollétemben is csak jót szóljanak, akkor Istent kell segítségül hívnom - úgy, ahogyan azt a zsoltáros teszi: "Uram, ne engedd!" Meg kell vallanunk, s el kell kérnünk a mi Megváltónktó időről időre: "Ne engedd, hogy a káini indulat hatalmába kerítsen, s később olyat szóljak vagy tegyek, amit magam sem akartam!" Más alternatíva - ha a jót kívánom magamnak és környezetemnek - nincs. Nincs köztes megoldás! Igent mondani a jóra, s nemet a rosszra. Szülők és gyermekek, egyszerű gyülekezeti tagok és választott egyházi emberek sok-sok vádaskodást, szeretetlenkedést megspórolnának maguknak, ha megéretnék a zsoltáríró fohászát. Más lenne a világ... de a mi saját világunk és lelki életünk egészen másképp alakulna: uralkodna benne a békesség. Amiért ma imádkozunk:
|
A lelkemet öntöttem ki az ÚR előtt. 1 Sám 1,15 |
|
2006. augusztus 25. |
Akit még nem nyomasztottak lelki terhek, annak se lelke, se lelkismerete nincs... Létezésünk velejárója, hogy gondjaink-bajaink lelkünkbe is belekarcolják, belevésik, de legalábbis belekoptatják fájdalom-nyomukat. Annának elviselhetetlenül nagy a fájdalma, sír, zokog a silói templomban: nincs gyermeke. Mi mást tehetne - kiönti lelkét az ÚR előtt. "A gyermek ajándék, s az anyaméh gyümölcse jutalom." - Olvashatjuk az ószövetségben, s ámulhatunk a bölcsességirodalom egyik igazgyöngy-mondatán. Az anyaság titkát sokszor próbálták himnikus versekbe fogni, de választ a születés csodájára senki nem adott, talán a hálál erőterében érezhetjük át először a lét e nagy miértjét. Jóllehet minden emberpalánta az élet egyetemes nagy törvénye szerint az elmúlásra születik, de élete mégsem a rombolást, a pusztítást kell hogy szolgálja, hanem az alkotást. Irígység, gonoszkodás, pusztító háborúk és népirtások jelzik az emberi történelem útját. Egyetlen anya sem a csatatér lövészárkába, napalm-bombák izzó katlanjába vagy az atombomba láthatatlan gyilkos sugárzásába akarja beleszülni gyermekét - ellenkezőleg! Inkább a templomok áhitatába, preludiumok és fúgák harmóniája közé, konzert- és kiállítótermek szívet-lelket gyönyörködtető pezsgő világába, az alkotó-teremtő élet számtalan szép helyére álmodja szíve alatt hordott magzatát. S ha nincs gyermek? Van, amikor nem adatik. Mégha csapásként is élik meg anyaságra vágyók, az Isten-alkotta természet és az ember-rontotta világ ok-okozati törvényszerűsége ez. Korunk, különösen a keresztény nyugati világ különösen is szenved a gyermektelenségtől. Az igazi nehézségek majd akkor zúdulnak ránk, amikor a ma önmagának élő embere, öregségében - ha önpusztító magatartása egyáltalán megengedi, hogy megérje - törődést, gondoskodást igényelne, de nem lesz kéz, aki a pohár vizet odanyújtsa... A gyermekvállalás mindig áldozatot kíván. Teher, olykor igen nagy. Ez azonban olyan iga, amelynek hordozása mégis gyönyörűséggel jár. Anna kiöntötte lelkét. Szívének minden bánatát az Isten elé tette, hogy azután beköltözhessen Isten az ő szívébe is. Ha Isten a szívben lakozik, csodák történnek. Az asszonyból édesanya válik, a gyermekből pedig istenképű ember. Amiért ma imádkozunk: |
Amikor eljön a Pártfogó, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet. Jn 16,8 |
|
2006. augusztus 24. csütörtök |
Ferdült világban élünk. Az emberek többnyire elveszítették érzékenységüket a szépre, s a jóra, de elveszítették a bűnlátásukat is. Önigazoló barkácsolt életfilozófiákkal igyekeznek menteni recsegő-ropogó életük tákolmányát - ideig-óráig sikerrel, de egyszer mindennek vége: az igazság kiderül. Mi az igazság? Először is az, hogy bűnös vagyok. Bűnben születtem, egy bűnös világba. Azaz: örököltem ádámi őseim istentagadó makacsságát - készséget a rosszra és a jó elmulasztására - , s belejövén, s belenővén ebbe a világba "természetesnek" élem meg az "Én" mindenekelőttiségét éppenúgy, mint az Isten kiűzhetőségét életemből. Az igazság pedig az, hogy Isten nélkül nem működik az életem. Nélküle nemcsak gyakrabban esem el, de hosszú-hosszú ideig fel sem tudok állni a bűn pocsolyájából. Az igazság az, hogy vágyódom a szép életre, a tiszta gondolatokra, az őszinte barátokra, és persze életem párjára is, akinek mindennapi kézfogásában az istenadta élet szerelmetes lüktetését, szemeiben pedig az együttküzdés szövetségesi bizalmát kívánom érezni, látni. Igazság az is, hogy Isten leleplez. Megengedi, hogy felmásszak önigazságom fájára, s még azt is tűri, hogy vékony ágain táncolva messzire kiabáljak... de egyszer eljön a pillanat, s megrázza a fát. A leleplezés pillanata ez: nem tudok kapaszkodni, mert már nincs mibe és kibe, hiába kiabálok kétségbeesetten, egyre csak zuhanok. Az ítélet az, hogy földbe csapódom, összetöretem, s lebénulok. Az élet kockázatához tartozik, hogy itt nincs biztonsági öv vagy ejtőernyő, mert érvényesül az isteni igazságosság: mindennek következménye van. A túlélésre csak egy esély lehet: az Istenhez kiáltok! A végső becsapódás előtt Ő, csak egyedül Ő, mentő kezébe foghat... ezt azonban csak akkor teszi, ha hiszek Őbenne. Ha tehát - kegyelemből - megmenekültem, ez új életre kötelez... Amiért ma imádkozunk: |
Ezt mondta Isten Salamonnak: Kérj valamit, én megadom neked! Salamon azt felelte: Adj azért szolgádnak engedelmes szívet. 1Kir 3,5.9 |
|
2006. augusztus 23. szerda |
Tényleg bármit kérhetek?!... Ha tudjuk is, csak a mesebeli aranyhal ajánlja fel a szegény halásznak a "mindent kívánhatsz" ígéretét, akkor is jóleső érzés eljátszanunk a gondolattal: milyen is az, amikor a vágy határtalanul beteljesedhet: mindent megkaphatok. Bármit. Amit csak akarok. De mi is az a "minden"? Gyermekésszel és tiszta szívvel megérthetjük és befogadhatjuk a végtelent is: csillagok között száguldhatunk, hősként világokat menthetünk meg, s ha kell nemcsak könnyen és bátran meghalunk a várunk védelmében, de gyorsan fel is támadunk, hogy azután tovább folytatódjék életünk legfontosabbja: a játék. Akinek nem volt játéka, gyerekkora sem volt, aki nem játszhatott, az nem tapasztalta meg az álomvilág fontosságát sem. Az ilyen emberpalánták válnak azután komoly felnőtteké, akik megsavanyodva élnek az anyagvilág ünneptelen szorításában, s majd napról napra, lélekben megszáradva, valami különös erő hatására - ami az elmúlás törvénye - belegörbül életük egy díszes kripta reménytelen hidegségébe. S ha már felnőttünk, akkor is szükségünk van a gyermekvilág álmainak felidézésére, ha máskor nem, hát akkor, amikor komoly nagy döntéseink meghozatalához biztonságos, nyugalmas "helyet" keresünk. Igen, az álomban megpihenve eleget kapunk... De mit kérjek? Ha egyszercsak életem kudarcos napjai után felfedezhetem az evangélium igazgyöngyét, s az Isten felbátorít: Kérj, s én megadom neked!... Mi legyen a legfontosabb, mit akarok birtokolni? Gazdagságot, egészséget, hatalmat, véget nem érő boldogságot? Mit kérjek? A kérdés nem teoretikus, hanem nagyon is hétköznapi... Salamon bölcsessége példamutató: ő engedelmes szívet kért. Tudta, hogy a szív lelkülete adja az életminőséget, s nem az, ami megfogható, élvezhető. Tudta, hogy a legnagyobb kegyelem az engedelmes szív, azaz az engedelmes élet... A legértékesebb ugyanis az, amit nem lehet megvenni: barátság, szerelem, hűség, hit, szeretet. Az emberek manapság mégis úgy élnek, mintha a szétfoszlónak, a megrozsdásodónak ténylegesen nagyobb értéke lenne, mint az előbb felsoroltaknak. Idővel persze ők is kiégnek, s rádöbbennek az igazságra. Ez a döbbenet sokszor akkor történik, amikor már hideg sziklává vált az életük. A kőszívbe pedig nem tudja magát befészkelni a Lélek, a kegyelem pedig nem olyan, ami korral vagy tapasztalattal együtt járna. A kegyelem ajándék, ha a Lélek éppen arra fú - hát adatik. Ezért jó megszívlelni az Írás tanácsát: "Gondolj ifjú a te Teremtődre ifjúságod idején, mert eljöbbek majd ama napok, melyre azt mondod, nem szeretem őket... ezért élj a te szíved vágya szerint, de ne feledd, hogy Isten mindezekért egyszer megítél Téged." Az engedelmes szív új világba helyezi életünket, az Isten világába. Itt helyére kerülnek a dolgok. Az anyagiak éppen úgy, mint a lelkiek. Értelme és tartalma lesz múlandóságunknak, s átjár minket a vágyott harmónia: Isten szeret. Amiért ma imádkozunk: |
Ítéljétek meg, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Ef 5,10-11 |
|
2006. augusztus 22. kedd |
"Kritizáni a legyegyszerűbb!" Hányszor halljuk ezt a banális igazságot, de mit is jelent a kritika? (Kritész, görög szó, ítélő-bírót jelent.) Olyan valakit, akinek "fölülről" rálátása van dolgokra, s a valós helyzet, a tények alapján hozza meg döntéseit. A mai "kritikusok" többnyire nem az objektivitásra törekszenek, de ez legyen az ő problémájuk. Mi kedves az Úrnak? Ilyenkor elvont dolgokra gondolunk: a törvény ismeretére vagy valamilyen emelkedett lelkiségre. Holott nem az lenne a legfontosabb, hogy mit tartunk meg abból, amit megismertünk? A "fej" tudásából, annyi az értékelhető az Isten számára, amennyi leszáll a szívbe. A "jó és rossz ismerői" vagyunk a bűneset óta. Ha a jó ismerete száll le a szívünkbe, akkor azt jutalmazza Isten, ha a rosszé, azt szankcionálja. Kedves tehát az, ami átlátható: azaz világos, azaz valóságos vagyis igaz. Tessék körülnézni a világban, országban, rokonok-ismerősök között vagy éppen a családban: hányan ragadtak bele hazugságaik ragadós szurkába! Ne ámítsuk magunkat az önigazság, a véltigazság nem az Igazság! A magunk "igazsága" is gyakran hazugság... még ha jó szándékkal is gonduljuk a "ferdítést". Jézus szerint azonban az igenünk legyen mindig igen, a nemünk legyen mindig nem. Nincs köztes állapot, a langyosat kiköpi a száj... A hazugság atyjának a gyermekei: hazugok, hiszen "bojtorjánról szedhetnek-e fügét?". Be kell látni: a sötétség cselekedetei hasztalanok. MIért? Mert nem vezetnek sehová. Úgy néz ki, mintha haladnánk előre, (hiszen mozgásban vagyunk - a tempó néha őrűletes!), de lehet, hogy csak körben járunk... de az is lehet, hogy a szakadék szélén szaladgálunk. Ezért kellenek hétköznapjainkban a gyertyaláng-szentek, hogy istenes életük nyomán legyen viszonyítási alapunk: hol is vagyunk, merre is tartunk? Leleplezni a bűnt nem veszélytelen feladat. A reakciókat nem láthatjuk előre. Van, akit megtör a leleplezés, s visszatalál istenképűségű életére, de van olyan is, akit a leleplezés inkább újabb sötét cselekedetre késztet. Miért is? Isten a tudója. Egy bizonyos: kimondani a törvény szavát, bátorságot igényel. Ezért a nagy, isteni igazságokat kimondani egyedül nem is lehet, csakis egyedül Istennel. Mi evangélikusok így énekeljük himnuszunkban: "Ha Ő velünk, ki ellenünk?" Ezért "Lutherrel együtt" merjük mi is kimondani az Igazságot ott, ahová Isten állított minket ezen a napon: itt állok, másképp nem tehetek! Amiért ma imádkozunk: |
"Én vagyok a jó pásztor..." Jn 10,11a |
|
2006. augusztus 16. csütörtök |
Aki Jézus szavaiból csak egy keveset is meghall, nem egyszerűen megváltozik, hanem megfordul az élete. Ennek oka nemcsak a teológiai megokolásban van: Ő királyoknak Királya, uraknak Ura, hanem elsősorban ebben: Ő a Pastor pastorum... a pásztorok pásztora, a főpásztor. Korunk "demokráciájában" mindenki tiltakozik minden felsőbbség ellen - alapos okkal is, meg néha nem is. Ilyenek vagyunk: nehezen viseljük a hierarchiát legyen az bármilyen szervezetben is. Felsőbb hatalomra márpedig szükségünk van. Olyan, amely mindig felemelt - a történelem során kevés akadt népek és nemzetek életében, de időről-időre azért mégis adattak. Ők példaképpé váltak. Rá kell döbbennünk: a legfontosabb életrendező erőnk, az Isten maga. Nélküle nincs semmi, általa van, ami van, hiszen minden Őbenne létezik. Gazdátlan ország prédává válik, uralom nélküli élet parttalanná sekélyesedik. Kell a vezetés... Jézus mondja: "Én vagyok az..." A te pásztorod is, azaz gondviselőd. Tessék megnézni hány embertársunk küszködik nap mint nap önmagával. Önmagát akarja értékelni, de az értéket mindig az Isten adja, talentumként. Ha van, akkor meg lehet duplázni, de egyből egyet sem megvalósítani nem válhat életprogrammá... Hiába mondogatom magamnak: több vagyok, jobb vagyok, mint a másik - belül mindenki érzi: mi az igazság. Nem éri meg hazudni - önmagunknak sem -, mert Isten idővel úgy is szembesít az igazsággal. Ha jobb legelőkön rágcsálhatjuk az élet füvét, az nem a mi érdemünk, hanem Pásztorunké. Ő terelget, irányít. Ha gondoskodását nem akarjuk elfogadni, mert elhisszük, hogy mi jobban tudjuk, hol folyik a tiszta forrás, s hol terem az igazi zöld fű... hamar gödörbe esünk. "Én vagyok... Veled vagyok... Jöjj" - Jézus döntésre hívó szavai. Neked mit jelentenek? Amiért ma imádkozunk: |
Abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait. 1Jn 2,3 |
|
2006. augusztus 15. szerda |
Sokan nem értik, miért akarja valaki követni Jézus parancsolatait... külső szemlélődő számára a kereszténység is csak parancsolatrendszer, aminek betartása nem okozhat örömet, inkább csak fájdalmat, hiszen az embernek le kell mondania a szabadságáról. Ez tipikusan 20-21. századi gondolkodás. Az "ego" kábulata... ami parancs, az csak sújthat, de nem emelhet. (Csak így zárójelben: tessék megnézni, hogy hova vezetett a propagált szabadelvű gyereknevelés... felnőtt egy-két felelőtlen generáció! ) Kivételek persze mindig vannak, de már most hallani olyan kijelentést, hogy az új generáció - a nyugati jóléti világban - nem szeret se dolgozni, se tanulni... súlyos szavak, sajnos nem alaptalanok. Ahogyan a teljesítőképesség mindig a lelki stabilitással is összefügg, olyannyira nem megkérdőjelezhető, hogy a társadalom teherbíró képessége a családban megtanult szociális viselkedés függ. (Harácsoló szülők egyke gyereke ritkábban gondolkodik közösségi probléma-megoldásokban.) Ugyan mi oldhatná meg korunk szociális problémáit, ha nem a keresztény (krisztusi) életmodell? Amikor hiánnnyal küszködik a közösség, akkor kellenek igazán azok az emberek, akik elhivatottságukból fakadóan többet adnak a közösségüknek, mint amennyi elvárható. Hiszen ha csak annyit adnak, amennyire megfizetik őket, akkor a fennálló "mínusz", továbbra is mínusz marad. Pénzbeli támogatással nem lehet megoldani a gyereknevelés vagy a szociális igazságosság kérdését. Az anyagiak segítik ugyan, de nem garántálják a boldogságot, az életminőséget. Üvegzsebekről beszélnek... de mitől tiszta a gazdaság, a politika, a közösségi lét? Ha tiszta kezek irányítják... a kéz attól tiszta, hogy tudja a fej, s szív, hogy mi a teendő. Nos, a kísértésekkel teli világban itt kellenek az isteni parancsolatok! Az ember életminőségét mindig az határozza meg, hogy mennyire tiszta a szíve. Ezért kellenek a parancsolatok, melyek nem csak tükröt tartanak a léleknek, hogy eljusson a megtisztulásra, hanem utat is mutatnak, s megoldást adnak az égető-kínzó kérdésre: hogyan? Miből látszik, hogy valaki ismeri Istent?... Hadd kérdezzem: Miből látszik, hogy valaki betartja a KRESZ szabályait? Onnan, hogy a közlekedésben rend uralkodik... Ha rend van, akkor mindenki eléri úticélját... a földit, s az égit is. Amiért ma imádkozunk: |
Uram, ne haragudj ennyire, ne emlékezzél örökké bűneinkre! Tekints ránk, mindnyájan a te néped vagyunk! Ézs 64,8 |
|
2006. augusztus 7. hétfő |
Isten nem haragszik. Ha haragudna, ember lenne, s nem Isten. Jól megteremtett világában (kozmosz=rendezett világ) törvények vannak, nemcsak a bolygók mozgásában, hanem az embervilágban is: a bűnt követi a büntetés. Ha nem így lenne, akkor szeretetet tudnának aratni ott, ahol gyűlöletet vetettek. Márpedig Jézus mondja: "Aki szelet vet, vihart arat." Ézsaiás jól érzi: a bűntetés (azaz a következmények, vagyis az Isten "haragja") kiváltó oka a bűn, az Istentől elfordulás. Nem Isten fordul el az embertől, hanem az ember az Istenétől. Ézsaiás a megoldást keresi, ezért könyörög. Az elbukott embernek nincs más alternatívája, mint az imádság. Elégséges csak imádkozni? - kérdezik sokan cinikus mosollyal. Miért? Erkölcsi tartás nélkül létezhet etikus megoldás? Szavakban igen... lásd politika! A világ legkülönbözőbb országaiban csúfolják meg nem a demokráciát, hanem az ApCsel 17,26-28a-ban leírt lukácsi híradást: egy vérből. "Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk." "Tekints ránk!" - kéri Ézsaiás. Isten pillantása az emberekre, nemzetekre mindig sorfordító hatással bír. (Káin és Ábel története: Káin ádozatára Isten nem tekintett le...) A "letekintés" ma is az áldást jelenti. Ez olyan jutalom, melyet csak Isten adhat, Aki a mindenség (univerzum) Ura. Amiért ma imádkozunk: |
"Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé az élet világossága. " Jn 8,12b |
|
2006. augusztus 5-6. |
Akinek gyűlölete erejénél is nagyobb - az még a sötétségben van... dühödt törvény-, és szeretettagadók naponta fájdalom-szögek millióit kalapálják bele Krisztus misztikus testébe és a teremtettségbe egyaránt. Naponta látva a szenvedést életünk-része-görbetükrében(TV) már nem is tesszük fel a kérdést: "miért?", csak csöndes sóhajjal elfogadjuk a sötétség hatalmának tényét. Pedig csöndben illene imát mondanunk: "Uram, segítsd a szenvedőt!" és/vagy "Büntesd a gonoszt!"... Lehet-e nagyobb erő a szeretetnél? Aki a sötétségben jár (azaz ott él) nem tudja elképzelni sem, hogy az erőszak hatalmánál van nagyobb erő is. Az ilyen ember számára a megfogható, a materiális tényező a valóság. Ez határoz meg mindent az életében, ahogyan Luther mondja: "kinek mi a legfontosabb, az az istene." Sajnos a világ folyását mindig a többség anyagcentrikus világlátása alakította. Voltak persze "szentek" is, akik életükkel rámutattak: van más látása is az embernek, és lehet másképpen is vándorolni az életúton. Ők azok, akik hitükkel-életükkel mindig megmentették az embervilágot. Alig néhány tucat ember, "emberfeletti" példaadása, melyek újra és újra - ha rövid időre is -, de felébresztették a világ lelkiismeretét. Jézus követésre hív, a világosságra. A félhomály rejtekében élni kényelmesebb és biztonságosabb. "Nem rejthető el a hegyen épült város" - mondja Jézus. Aki követi Őt, az tudja, hogy élete felelős másokért is, hogy élete áldozat, hogy élete szolgálatban égő mécses. Gyertyafénnyel a sötétség birodalmában iránytmutatni: csak küldetéssel lehet. A Sötétség ura gyakran küld borzalmas viharokat, s olykor ezek az iránytmutató lángocskákat is kioltják... de Isten kegyelme mindig megtart néhány kiválasztottat, hogy továbbadhassák szívük szeretet-lángjának titkát. A mai világ jobban hisz a Sötétség nagylelkűségében... és a nagy Ámító hirdeti mindenkori győzelmét, hiszen akik nem ismerik a fényt, azok számára a sötétség a legnagyobb erő... Ám erejének hideg szívében ott lakozik gyengesége: egyetlen magányos gyertya elegendő, hogy elűzze őt. Isten csodája az, hogy a szeretet több egy magányos gyertyánál. A Szeretet képes lángra lobbantani a csillagokat... Amiért ma imádkozunk: |
"Én sem ítéllek el téged, menj el, és többé ne vétkezz! ". Jn 8,11b |
|
2006. augusztus 4.péntek |
Nyilvánvaló, hogy a házasságban élők többsége nem azzal az elhatározással lép a házasságba, hogy férfi és nő szexuális életének társadalom által elismert védelmi intézményét kijátsza. "Kettőn áll a vásár" - tartja a népi szólás, melynek igazsága e terülten is megáll. Ez a történet nem a bűnös, házasságtörő nőről szól, hanem a kettős mércéről. A farizeusok "tetten érték"... nemcsak az asszonyt, hanem mindkettőt. Mégis a gyengén, a védtelenebben akarják "elverni a port". Tipikus képmutatás. Erősnek lenni a gyengével szemben... Ha körülnézünk a világban, azt látjuk hogy mára a házasság "intézménye" válságba került. Szép magyar szó: ház-asság. Igen, a haza legkisebb építőköve a házasság. Amilyen a házasságfelfogásod, olyan a hazád! Tessék megnézni, hogy milyen hazaszeretet buzog manapság az emberekben... olyan, amilyen a házasságfelfogásuk! Ha a házasságot nem Istentől rendelt szövetségként, hanem csak az állam által jóváhagyott szerződésként fogjuk fel, akkor államunk lesz ugyan, de hazánk nem. Az igazi házasságban nemcsak férfi és nő testi-lelki szeretete, hanem az "Isten szerelme" is jelen van - az ilyen hármas szövetség mindent kibír. Lehet-e helyrehozni a helyrehozhatatlant? (A törött váza, örökre törött marad, ha összeragasztják akkor is.) Lehet-e meg nem történtté tenni a kisiklást, a férelépést, a hűtlenséget? Emberi módon nincs megoldás csak egy: a válás. Aki már elbukott, tudja, milyen nehéz a talpraállás... Isten nélkül szinte lehetetlen! Jézus azt mondja: "menj el... s többé ne vétkezz!". Azaz, tanuld meg itt és most, érezd át: az Isten megbocsát, s a kiúttalanságban utat mutat. A megszabadulás istenközeli élménye ez. Ha erre nem válaszol a lélek, hanem csak a test: ezt most "megúsztam!" - akkor az ilyen ember semmit nem ért se Istenből, se az ő világából... nem tapaszthatja meg mi az evangélium. Amiért ma imádkozunk: |
"Maga az Atya szeret titeket, mert ti szerettek engem". Jn 16,27 |
|
2006. augusztus 3.csütörtök |
Végső magyarázat és kezdő ok: a szeretet. A megromlott világban magyarázni kell, hogy milyen a szeretet... pl. önfeláldozó szeretet... miért a szeretetben nincs benne az önfeláldozás készsége? Nehéz egy olyan világban, amely mindent viszonylagossá tesz, magyarázni azt, amit nem magyarázni, hanem tisztán élni kell. Nincs minősített szeretet, szerelem. Ha minősíthető, akkor csakis azért mert nem teljes. Ha minősíthető a keresztény élet, akkor az nem krisztusi, ha minősíthető a hit, akkor az rész szerinti. Ha minősítjük az igazságot (féligazság) akkor a másik fele hazugság, vagyis az egész hamisság és semmi köze az igazsághoz... Mi tehát az igazság? A kérdés nem jó, inkább így kell hangoznia: Ki az igazság? Az Isten. Életem létrehívója, megtartója, s ítélője. Ha Istent szeretem (teljességgel), akkor Ő is határtalanul szeret. Ez az evangélium, azaz jó hír. Aki meghallja a jó hírt, s szívébe fogadja, örömet talál a megromlott világban is. Amiért ma imádkozunk: |
"Ha valaki szomjazik, jöjjön hozám, és igyék. Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.". Jn 7,37b-38 |
|
2006. augusztus 2. szerda |
Jézus ezt az ünnep utolsó napján - nem fülbesúgva, titkos üzenetként - mondja, hanem felállva kiáltja. Ennél határozottab felhívást aligha tehet. Szomjúságra enyhítést egyedül az ivás ad... Magyarországon jegyzetten 800 ezer (!) alkoholista van. Az ivás csillapítja lelkük szomjúságát, de a "tüzes víz" amit isznak, nem "élő" víz, éppen ellenkezőleg, kétszeresen is a halál vize - testileg is, lelkileg is. A lélek szomjúsága iszonyatosan nagy tud lenni. Minél inkább kiszárította a bűn, annál kínzóbb a sóvárgása a megelégítés után. Ördögi kör... Azt mondja a magát ajánló biztosító társaság nyakkendős, mosolygós embere: "Csapjunk agyon a kisördögöt!" Ilyen egyszerű lenne a baj elhárítása? Ha igen, akkor nem lenne ennyire sok "szomjas" ember a világon. De mi után szomjazik a lélek? Látszólag egyszerű a válasz: a boldogság után. A boldogság azonban pillanatokból áll, vissza-visszatérő érzések, gondolatok különös együttállásáról. Mindeközben életünk napjai peregnek, dolgozunk, küzdünk, olykor kesergünk és persze reménységgel tervezzük jövőnket. Mi tehát a boldogság? Megkapni azt, mi után sóvárog emberek sokasága? Amíg nem találkozunk a bűnnel, s a bűn következményével a halállal, addig alig gondolunk arra, hogy a nem megfogható sokkal-sokkal fontosabb, mint a megfogható. Csak amikor szenvedünk, akkor látjuk meg az igazságot: betegségből meggyógyulva értékeljük az egészséget és szomorúság sötét gödréből kikerülve érezzük a napfény ízét. A boldogság tehát nem folyamatos állapot, sokkal inkább tudat: jó irányba haladok. Krisztust hinni a legkülönlegesebb, legszemélyesebb, leggyötrőbb, legkockázatosabb, de egyben legnagyobb lelki ajándék. Krisztust hinni: a Titkok Titka. Ahogyan senki nem tudja felfogni mit jelent a hűség, csak az, aki egész életében az volt, ahogyan az egész világot úgy ismerem, ahogyan én látom - más szemével nem láthatok, csak a sajátoméval -, ugyanúgy Krisztus hinni, befogadni, élni is csak én személyesen tudom, a "magam módján". Ami másnak talán segítő hasonlat Jézus Krisztus megértéséhez, az nekem bosszantó, lényegtől elvivő kép. Vannak példázatok, hasonlatok, amik azonban egészen más dimenziókat feszegetnek, mert Jézus maga mondja... A forrás, az igazi, az életet megtartó - Jézus szerint - belülről fakad. Testünk számára a víz életfontosságú, lelkünk számára a Krisztus-evangélium örökélet-fontosságú... Aki tehát szomjas: igyék! Amiért ma imádkozunk: |
Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Jak 5,16b |
|
2006. augusztus 1. kedd |
Jakab apostol levele telve van praktikus tanácsokkal, buzdításokkal. Luther Márton is szalmalevélnek titulálja. (Megég ugyan, de azért megmarad benne az evangélium). Egy bizonyos, igen hasznos olvasgatni. Mai, hétkezdő elmélkedésünk alapja is egy ilyen "bölcselet", szólás, megállapítás: Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Egyik legnagyobb gondja sok keresztény embernek, hogy Isten nem hallgatja meg ima-kérésüket... Ad, de nem azt, s nem úgy, s nem akkor, amikor "kellene"... éppen elég ok a morgolódásra. Az "igaz ember buzgó könyörgése" kifejezés mást is fed. Ki az igaz? Akit Isten megigazított. Aki tudja, hogy Istent érteni csak tükör által homályosan lehet, s (már) elfogadta bűnei bocsánatát... A bűnbocsánat elfogadása központi kérdése emberlétünknek, mert nincs igaz ember egy sem. Senki sincs aki büszkén, emelt fővel járhatna e földi világban, hiszen az Istentől elválasztó bűn nemcsak a rossz megcselekvése, hanem a jónak elmulasztása is. Aki buzgón könyörög, az erős ember: mert megvallja URát. Sidrák, Misák és Abednégó a tüzes kemence előtt így vallanak: "Isten megment minket! De ha nem is tenné és meg kell halnunk, mi akkor sem tagadjuk meg Őt!" Micsoda erő, hit, lelki tartás! Aki Istenben így bízik, bizonyára nem az Isten-adta életvédő törvények kijátszásán töri a fejét, hanem örömmel igyekszik azt betartani. (Példa: Aki nem tartja be a közlekedési rendszabályokat, az az embertársunk még "alacsonyabb" tudati szinten él, nem tudja, hogy a KRESZ embertársait, szeretteit, szüleit, gyermekeit, őt is védi...) Isten meghallgatja az imádságokat, s időnként teljesíti úgy, ahogyan azt mi kérjük... Ilyenkor azt hisszük: jó az Isten, s nagyon szeret. Isten mindig jó, s mindig szeret. Ahogyan életünk egyre inkább koncentrálni kezd az elmúlásra, s a nem látható dolgok valósága egyre inkább életünk részévél válik, rájövünk: Isten azért Isten, mert úgy ad, hogy elvesz. Másképpen: a rosszból is jót hoz elő. Másképpen: azért nem ad meg valamit, mert jobbat, hasznosabbat akar adni helyette. Mindannyian telhetetlenek vagyunk, mert nem azt nézzük, amit megkaptunk, hanem azon ábrándozunk: ami még nem a mienk... Aki Isten elé "térdel" imádságos gondolataival, esendősége ellenére is erős, mert naponta átélheti, hogy az ő életújító ereje Isten, s gyöngeségének jóságos oltalmazója. Amiért ma imádkozunk: |
