2006. december30. szombat

Amiért ma imádkozunk:
Nyugalomért

Jézus szavai mindig helytállóak. Nemcsak azért mert igazak, s lelkünk mélyéből néha-néha felfakadó ősigazságokkal egybecsengenek, hanem azért, mert mindig a lényegit közvetíti. Az ember aggódása egyenes arányban van istentelenségével... minél nagyobb materiális vágyai vannak, annál nagyobb az aggódása: vajon megszerezheti-e magának, s ha igen, akkor meddig birtokolhatja? Ugyanakkor vannak nem anyagi természetű aggódásaink is, melyek ettől függetlenül, sőt talán jobban is, alapjaiban meggyengíthetik életkedvünket: Rám köszönt-e a boldogság? Megtalálom-e életem testi-lelki párját? Részesülök-e az élet egyik legnagyobbik ajándékában a gyermekáldásban?

Van tehát miért aggódni... Mások törtetése horzsolja lelki világunkat, s naponta a magunk életének beteljesületlen vágyai kísértenek minket. Testünk fenntartása, gyermekeink etetése, taníttatása, egyszóval az élet, bőven ad lehetőséget az aggodalmaskodásra... ha nem akarunk e terhek alatt végérvényesen meggörbülni, akkor megoldást kell találnunk. Az evangéliumi mondatokra mindig érdemes odafigyelni! Nemcsak azért, mert a mintegy 70 Jézus-biográfiából (evangéliumból) a kanonizáció során csak a négy legjobb került be az Újszövetségbe, hanem azért is mert ezek olyan tudást közvetítenek a maguk szimbólikus nyelvezetében, amelyet ha csak közelítőleg megértünk, akkor is hétköznapjaink küzdelmeihez nem mindennapi erőforrásra találunk.

A holnap felől való aggódás a mát mérgezi. A most pillanatát, mely azonnal múlttá merevedik... s ha múlt nyomasztó teher, akkor az élet lendületét veszíti. Az élet márpedig lendület, mozgás, célirányos futás... ahogyan a folyó folyamatosan változik, kanyarog, zuhatagok törik meg útját, s sok patak vize duzzasztja - no meg szennyvízcsatornák hordaléka -, de a folyó (az Én) ugyanaz maradok... A nagy kérdés: Életem folyama mennyire ad életet más "halaknak", s mennyire táplálkozhatnak belőlem a folyóparti fák?

Az aggódás a céltalanságból fakad: ti. nem tudom, hogy hová tart/folyik az életem. Aki nem lát túl az atomi rezgések világán, annak az "életvég" a könyörtelen belecsapódást jelenti a matériába... Aki azonban meri álmodni az Istent, az nemcsak megéli az "Isten tenyerén hordoztatás" csodáját, de távlatot nyer itt és hite szerint odaát is... Tehát: "Ne aggódjatok!" ...egyelőre még itt vagyunk, s szabadon dönthetünk...

2006. december29. péntek

Amiért ma imádkozunk:
Korlátaink elfogadásáért

A Teremtő akaratából mindannyian különbözőek vagyunk, mert Isten a változatosságban gyönyörködik. Mind a hatmilliárd cserépedély-élet ezen a csodálatos igazgyöngyén naprendszerünknek más és más; kis csupor vagy nagy fazék, Ő egyformán szeret mindannyiunkat. Nekünk mindig nehezen érthető Isten igazsága, mert mi többnyire mennyiségekben gondolkodunk. Azt nézzük, ki hány tálentumot kapott: ötöt, kettőt, vagy egyet. Mai világunkban nagyon sokan elhiszik, egy tálentumból is lehet ötöt csinálni, csak akarni kell. Pedig a többnél van még több, az elég. Az már teljes élet maga, ha valaki megduplázza a kapott talentumokat! Isten örök igazsága, hogy mindenkit egyformán szeret, de ez nem abban nyilvánul meg, hogy kinek-kinek a cserépedény életébe mennyit tölt bele... Nála egy mérték számít: a személyes életünkre szabott meddig. Ő csordultig akarja tölteni minden alkotását, kicsit és nagyot egyaránt. Ahogyan az édesanya sem azt nézi, hogy minden gyereke pontosan egyforma mennyiségű vacsorát kapjon, hanem azt, hogy jól lakjon mindegyik, s ne kelljen éhesen lefeküdnie egyiknek sem.

Sorsunk elfogadása életünk egyik fő, hanem legnagyobb, folyamatos kihívásokkal teli feladata. Higgyük el, nem könnyű ez egyikünknek sem. (Rajtam kívül senki nem ismerheti életemet olyan jól, mint én magam, csakis az Isten.) Ezért, ha nem fogadjuk el bonyolult létünk többdimenziósságát, akkor nem leszünk képesek érzékelni a valóságot - tükör által homályosan sem. Mivel életünknek számtalan vetülete, láthatatlan szála van, melyek a múltba kötődnek és a jövőbe fonódnak, ezért csak akkor tudjuk megérteni magunkat is, ha komolyan vesszük az Abszolútomot, a Lélek valóságát, azaz a kapott készségünkkel, tálentumunkkal, vérmérsékletünkkel, hitünkkel számolunk az Istennel...

A fazekas képe Ézsaiásnál egy "zseniáliasan" megválasztott hasonlat. Ha engedjük Isten formáló kezét megnyugodni életünkön, akkor az élet szédítő forgatagában mindig a centrumban maradunk és harmónikusra, szépre formálódik életünk. Ha ellökjük magunktól Istent, az élet forgószínpadának centrifugális törvénye rögtön hatni kezd, s egyik pillantról a másikra elröpít minket... Ha nincs ott életemben az az Erő, amely korlátot szab számomra, akkor elvesztem. Isten formálása ellen tiltakozni, lehet, de elvetni a kezet, amely egyetlen biztosítéka életemnek - balgaság. Isten kezében lenni jó, felismerni simogatását: kiváltság. Erről elgondolkodni, beszélni és természetességgel megélni: életünk földi teljessége, az áldás maga.

2006. december28. csütörtök
Amiért ma imádkozunk:
Örömért, szép találkozásokért, élményekért.
A mai nap imádsága:
Uram! Te látod életemet, s céljaimat. Kérlek, áldd meg munkámat és pihenésmet, hogy Neked tudjak élni, mások hasznára, önmagam békességére! Ámen

Számtalan emberi nyomorúság, szenvedés és kínlódás előzte meg azt, hogy bármikor felkapcsolhatjuk a villanyt, a hűtőből kivesszük az ennivalónkat, megnyomunk egy gombot, s bögrénkbe csordogál a reggeli kávénk vagy teánk vagy éppen beengedünk az életünkbe egy különös világot a televízión vagy interneten keresztül...

Az élet - olybá tűnik sokszor - kulcsfordítás-egyszerűségű, pedig nem így van. Ami a perfekció illúzióját sugározva működik egy modern elektronikával teletűzdelt autóban - mert akarom, s megnyomtam a megfelelő parancsgombot - az nem működik ilyen egyszerűen az emberi kapcsolatokban. Ami a technika világában a hiba, az az embervilágban a bűn - így a héber gondolkodás, mivel mindkét fogalmat ugyanaz a szó jelöli. A hiba megakadályozza a működést, elég egy picinyke homokszem is a fogaskerekek között, a bűn pedig elválaszt a harmóniától.

Aki imádkozik, az tisztítja lelke fogaskerekeit, aki hálát ad mindenért, annak élete pedig könnyebben futó, "olajozottabb". Az öröm mindig az élniakarásból fakad. Élni pedig akkor nagyszerű, ha céljaink vannak. Mi lehet nagyobb cél, mint Isten maga, Akiben felfedezhetem a teremtettség csodáit és önmagam létokait?

 

2006. december27. szerda

Amiért ma imádkozunk:
Szeretetért

Katonakoromban megtanultam, hogy a parancsot nem azért adják, hogy a katona azt megértse és magyarázza, hanem azért, hogy végrehajtsa. Ami evidencia a földi seregben, az nem magától értődő az Isten országában. Földi vándorlásunkat alapvetően befolyásolja a "tömeg" kultúrája, Isten világában nincsenek még kisebb csoportok sem, ott csakis egyének, ott csakis "én" vagyok... és az Isten. A látható világban megfoghatjuk egymás kezét, s csoportban rohanhatunk együtt a szakadék felé, a nem látható világ ösvénye azonban mindig "egyszemélyes". Egyedül jövünk erre a világra, s egyedül is megyünk ki belőle. Kísérőinket ha megtaláljuk, szép életet mondhatunk magunkénak, mert egymásban felfedezni Isten teremtményét, végül is önmagunkat - a legegyszerúbb módja elűzni a magányt.

Ahogyan az útonlevők százmillióit naponta "irányítják" a közlekedési táblák, ugyanúgy Isten parancsai is ezt teszik. MIndkét esetben megmarad a szabad választás, de ha célba akarok érni, akkor engedelmeskednem kell a törvénynek. Manapság nem szeretik az emberek a rendet, mert úgy gondolják az visszahúz, megkötözi a szabadságot. Pedig a rend megtartja azt, aki a rendet betartja. Az élet egyik alapigazsága, hogy nem elégséges a "nagy ötlet", annak megvalósításához kitartásra, rendszeres munkára van szükség. Mivel Isten és a rend összetartoznak, ezért a rendetlenség soha nem segíti, hanem akadályozza a célbajutást. Hogy Isten a káoszt is "átlátja", sőt a rosszból is jót hoz elő, ez az Ő Gondviselő Szeretetének nagyságát tükrözi. Az ember azonban nem Isten, csak szeretne azzá válni (Eritis sicut Deus!).

A befektetett "energia" mindig meghozza a gyümölcsét, de ez igaz negatív irányban is: "Aki szelet vet, vihart arat". Az önző, csak magára gondoló embert azonban egyszercsak lerázza magáról a Földanyácska... Mert semmi nem marad elrejtettségben, egyszer mindenért fizetni kell!

2006. december22. péntek

 

 

 

Még mielőtt a karácsonyi betlehemes-beiglis, fenyőillatos, nagyon egymásbaborulni-akarós "szeressük egymást gyerekek!" christmas-feelingje eluralkodna rajtunk, álljunk meg egy pillanatra! Először is ellenőrizzük, hogy a gyerek fején a karácsonyi vacsora okán miért van baseballsapka, s gondolkodjunk el azon, hogy helyes-e, ha a szeretet ünnepén a vízcsapból is a "jingle bells" folyik?

Olyan világban élünk, amelyik elveszítette a mértéket. Olyan országban élünk, ahol egyre kevesebben értékelik azt, hogy egy Hazában, magyar nyelvet beszélve együtt élünk. Mindez még csak a kezdet, hiszen milyen általános erkölcsök lesznek, akkor, amikor majdani szülők csak arra tudnak emlékezni, hogy 2006 karácsonyakor új computert, hozzáillő gyilkolós programot és a jó tanulmányi eredményért baseballsapkát kaptak... Ha valaki azt gondolná, hogy ellenszenvemet a "bézbólhembörger-kultúra" ellen nem karácsony küszöbén kellene hangoztatnom, megjegyezném: erős kritikám, a lelkek kemény megítélésére nem személyes világvéges ambícióim kiélése, hanem kapott hivatásomból fakadóan az ige üzenetének tolmácsolása... Az ige pedig azt mondja: "Nem megy be mindenki a mennyek országába!" Paráznák és gyilkosok, hazugságban tobzódók kívül maradnak! Nem működik az istentelenül élő ember stratégiája, hogy majd a végén az Istennek odalökünk egy "bocsika, nem így akartam élni az életemet", s Isten elmosolyodik, s beenged... Ha vannak is emberi elképzeléseink az Istenről, ennyire emberiek azért ne legyenek! Ha valaki szerette és cselekedte egy egész életen át a hazugságot, s a jóvátételnek még a gondolatáig sem jutott el egyszer sem, az csak úgy egy ügyes "piár-húzással" nem tud bejutni az Örökkévalóságba.

Kegyetlenség? Hát ennyire nem szereti Isten az embert, hogy megbocsátana neki? Éppen ellenkezőleg! Olyannyira szereti, hogy az abszurditásokat is felhasználja, hogy teremtett lényét, az embert visszatérítse önmagához. Egyik abszurditás, hogy az Isten emberré lett. De hogyan lehet emberré az, aki Isten? Ezért különleges, s alapjaiban egészen más a keresztény vallás. A Jézus-követők vallása a kinyiliatkoztatatás vallása. Nem erkölcsi törvények tanításában, hanem személyben. Egyetlen vallás, amely "beismeri": egyedül nem megy! Szükségem van az Isten kegyelmére. Abszurditás az is, hogy Isten országának terjedését nem kardokkal, hanem szeretettel vívják. Amit mégis ágyúkkal és öldökléssel keresztény háborúnak neveztek, az mocskos hatalmi érdekeken alapuló keresztény emberek részvételével folyó háboró volt, de nem Isten országának építése...

Karácsony közeledik. Mint mindig, most is krízisek erősödnek, s tompulnak. Vannak családi és társadalmi krízisek, melyek karácsony után is azok maradnak, hiszen gyakran nem az a siker, hogy megoldódnak, hanem hogy elcsitulnak, legalább egy időre. A kereszteinket ugyanúgy tovább kell hordoznunk. A karácsony titkának megértéséhez szükséges azonban hogy megálljunk. Bizonyára sikerülni is fog...

2006. december21. csütörtök

 

 

 

Jaj és baj... talán nyelvünk kezdete óta egy tőről fakadó szavak. Érdekes módon, ha nagy a baj, ha elviselhetetlenül nagy a fájdalom, ha kínzó a veszteség - rögtön tudjuk hova kiáltsunk. Krízishelyzetben a "jaj Istenem" kiáltások felfedik a probléma igazi nagyságát, komplexitását, megoldásának a nehézségét. Bajban, szorult helyzetben lenni, ráadásul úgy, hogy azért csakis mi magunk vagyunk a felelősök... nos ezek életünk legnehezebb pillanatai, órái, napjai, sőt vannak olyanok is, akiknél ez az állapot évekig eltart. Ha megoldhatatlan csomót kötöttünk életünk fonalára, akkor a legbölcsebb, ha azt Isten kezébe helyezzük. Kibogozni egyedül úgy sem tudjuk, csak tovább rontjuk helyzetünket, újabb nyomorúságot okozva magunknak és környezetünknek. Beismerni a tehetetlenségünket, vállalni a kudarc következményeit, elszenvedni az életvezetési hibáim "gyümölcseit" csakis akkor tudom, ha azt megfelelő rendszerbe helyezem, azaz Isten elé teszem. Úgy, ahogy van. Mást úgy sem bírok már. Kimondani, elsóhajtani a "légy kegyelmes hozzám"-ot az embervilág felől nézve a csőd beismerése, az Isten felől nézve azonban az ő titokzatos, nem látható, de valóságos világának kapunyitogató "varázsszava"... Akik megtapasztalták már az elesettséget, betegség vagy egyéb körülmények okán, azok nagyon jól tudják, hogy az Isten titokzatosságának a része a szenvedés.

Vannak persze olyanok is, akiken az Isten ostora sem fog... a szenvedés még inkább önzővé és gonosszá teszi őket. Ők vannak kevesebben. Lelketlennek tűnnek, lelkük azonban nekik is van, de a bírvágy börtönrácsai mögül tapasztalják a világot , s a matéria horizontján túl sosem látnak. Isten tudja csak, miért élnek ők is közöttünk. Talán figyelmeztetésül számunkra is: ha törékeny életünket falakkal vesszük körül, azok nemcsak védelmet, de végleges bezártságot is hozhatnak számunkra. Biztonságot nem az anyagvilág vasbetonja, csakis az Isten tenyerén élés nyújthat. Legyen az életünk ünnepesen fent vagy bajok között lent, ha Isten tenyerén vagyunk, akkor minden javunkra van. Akkor a botütést is méltósággal viseljük, mert tudjuk, hogy a "vessző simogatásában" is a Vigasztalás Istene szólal meg.

Bajt, kellemetlenséget és tragédiát nem illik összekeverni. A természettől eltávolodott ember ma mégis ezt teszi. Ezért nincs életének íve. Nem fut neki, nem készül rá, ezért lapos és tartalmatlan. Az anyagvilág gravitációját csakis az istenhit győzheti le. Vele együtt soha nem gondolt magasságokba repülhetünk. Megengedi még azt is, hogy az áldások bárányfelhőin ücsörögjünk egy kicsit, mosolyogjunk az életen, önmagunkon és kukucskáljunk egy kicsit a felhőkön túlra is. Ezek a kiváltáságos pillantok felejtetik velünk még a bajokat is. Ne áltassuk magunkat! Az élet törvénye alól mi sem kaphatunk felmentést. Idővel megkezdődik a végső zuhanás... Vannak, akik ilyenkor kétségbeesnek, ma úgy szokták egyszerűen, de találóan mondani: "bepánikolnak." A becsapódás kegyetlen tényének felismerése bizony rettegéssel tölti el az embert. A "mindennek hamarosan vége"-tudat a legszörnyűbb. Az Istenben bízó ember azonban a végső szabadesést is élvezi, hiszen tudja, Akinek kezéből indult az élete, Annak kezébe is hull vissza...

2006. december20. szerda

A "felvilágosult" ember régóta nem fél az Istentől. Amióta azonban semmitől és senkitől - még Tőle sem - tart, azóta tapasztalja mit jelent rettegésben élni. Önmaga ura akart lenni, s elveszítette uralmát önmaga felett. Mostmár nemcsak legyőzni akarja egyik nép a másikat, hanem teljesen megsemmisíteni. A németek vetették be először a vegyi fegyvert (mustárgáz) az első világháborúban... az amerikaiak az atombombát a másodikban... vannak akik az olaj fegyverével, megint mások a pénz hatalmával harcolnak... de kik ellen is?

Földünk nemcsak egy faluvá zsugorodott, hanem egy családdá. Ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazt a vizet isszuk, ugyanabban megemelkedett háttérsugárzásban élünk, amit az elmúlt fél évszázadban mintegy 2700 kísérleti nukleáris robbantásának s, az emberi mulasztásnak betudható reaktorbaleseteknek köszönhetjük, ugyanazokat a "műanyag" élelmiszereket esszük, s ugyanazok a betegségek (rák, AIDS, tüdőgyulladás stb.) gyötörnek... egyek vagyunk a szenvedésben, s mégsem beszélünk egy nyelvet. Egy fajhoz, az emberihez tartozunk, sőt Istenünk is csak egy van... Ahogyan eltávolodik egyik ember a másiktól, úgy távolodik el az alapigazságoktól, s a józan észtől is. Elhiszi, hogy az Isten nem egy, hanem több. Elhiszi, hogy az embernek vergődnie kell a démoni hatalmak között, mert ez a sorsa. A Sátánban, a negatív erőkben gondolkodás nélkül hisz, de életét képtelen az Isten Szeretet-uralmá alá hajtani... Annyira mégsem erős az Isten szeretete, hogy áttörje az Ego falát! Tessék megnézni hány embertársunk képtelen a párbeszédre, mert kedvére összebarkácsolt vallásos világlátásába nem fér bele a keresztény vagy a muzulmán, a buddhista vagy hindu, a zsidó vagy a hottentotta törzsi vallás! Nincs még egy olyan elvetemült faj, mint az emberi. Képes megsemmisíteni a másikat csakis azért, mert másképp gondolkodik!

Van okunk a csüggedésre! Mert a félelem okozta sötét történelmi viharokból semmit nem tanult az ember. Az apokaliptikus (végidők) látomások nem a démonok és az Isten harcáról szólnak. Ha Jézusnak adatott "minden hatalom mennyen és földön", akkor az történik a világban is, amit a katedrálisok gargolye-inál is láthatunk: szolgálnak Istennek: tartják az oszlopokat. A végső leleplezés (apokalüptein=fátylat lebbenteni) pedig azt mutatja meg, hogy kicsoda az ember valójában, s milyen gonoszságokra képes... Még arra is, hogy elpusztítsa a teremtett életet... A felhalmozott nukleáris és vegyi potenciál a Földnél tizenhatszor nagyobb bolygó teljes sterilizációjára lenne képes... Ezek vagyunk mi, emberek. Isten ennek ellenére Velünk van. Vajon meghatja-e az embert az Isten jelenléte?

2006. december19. kedd

Száguldó világban élünk. Szaladunk-futunk nappal és éjszaka is. Ahogyan az autópályákon éjjel sincs megállás, úgy az életben sincs - mindig mozgásban vagyunk. Kivilágítatlan gépjárművel belevágni a sötét éjbe, meglehetősen kockázatos. Néhányan mégis megteszik - mert "menni kell"... pedig ilyenkor létszükséglet a világítás. Ha gyalog megyünk, elég egy gyertya pislákoló fénye, ha gyorsabban, akkor már nem elég a gyertya, komolyabb fényforrás kell. Sokan vakmerőségükért az életükkel fizetnek...

Úgy látszik, az emberek nagy része nem veszi komolyan az élet realitásait. Felkészültnek lenni, tudni, ismerni a az utat és a törvényeket nem intellektuális luxus, hanem az életbenmaradás és a célbajutás egyszeregye. A "sötétség cselekedetei" kifejezés azt az állapotot jelzi, amikor még nem tudja valaki, mi az élete értelme és célja, azaz minek is jött ő erre a világra. A válaszkeresés bonyolultsága abban is tükröződik, hogy a választ nem lehet sem gyorsan megkapni, sem könnyen rátalálni. Mindennek ára van, a kérdések feltevésének is. Ez legtöbbször az idő, amelyből oly kevés van. Csak idővel, néha nagyon hoszzú idő elteltével tudjuk magunknak megfogalmazni életünk kérdését, s ha végre kimondjuk, akkor megszólal bennünk a Hang... Választ kaptunk. Személyünkre szabottat, nyugalmat árasztót, békességet teremtőt.

Innentől kezdve tudjuk, mit jelent a Fény az életben, mit kapok a Fénytől naponta, azaz kicsoda az Isten valójában. Életünk mindennapjai változnak így meg. Ha nem éget a kínzó kérdés, mert Válaszom van, akkor tudom élni az életemet úgy, ahogyan azt Isten többé-kevésbé látni szeretné. Tökéletes nem leszek, mert nem is lehetek. Idő és tér, kívánságok és körülmények sokszor kaledeiszkóposan tükrözik életemet... bármennyire is szeretnénk, a valóság megragadása csak pillanatokra lehetséges. Ha villanásszerűen, jelzésértékűen megtörténik az életünkben, akkor tudnunk kell, ez a kegyelem pillanata volt! Tudni, érezni egy pillanatra, hogy velünk az Isten, olyan erőt kölcsönöz, mely jó ideig elűzi félelmeinket. Tudni és érezni, hogy nem tévúton rohanunk, hanem Felé közelítünk - a bölcsesség maga.

2006. december18. hétfő

Akik tudják, hogy Isten erőtlenei, nagy dolgokat tudnak véghezvinni az életben. Az emberek többsége - sokszor mi magunk is - mégis így biztatjuk magunkat és másokat is: "Segíts magadon, s az Isten megsegít!". Persze Isten van, csak most nem ér rá foglalkozni velünk, jobban tesszük hát, ha magunk vesszük kézbe dolgainkat. A hit ősatyja, Ábrahám sem volt úgy általában hitetlen, hitte ő Istent akkor is, amikor "ötletével" besegített Istennek beváltani az ígéretét. A rabszolganőtől (Hágár) született fia, Iszmáél - a muszlimok ősatyja - megszületésével, az "arab féltestvérrel" meg is gyűlt a baja Ábrahám utódainak... s ha csak kézlegyintéssel el tudnánk intézni; na ja, a testvérek tudnak igazán összeveszni; de ennél komolyabb ügyről van szó...

A sok erős ember - hadvezérek, császárok és diktátorok - rengeteg szenvedést okoztak a világnak. Ők nem rettegtek senkitől, de tőlük mindenki félt. Magukat istenként dicsőítő fáraók és császárok mégis mind-mind ott alusznak piramisaikban vagy mauzóleumaikban, mert minden földi hatalom, legyen az akármilyen zsarnok is, egyszer elmúlik... Csak idő kérdése, mígnem egyszer rádöbbennek az emberek, Isten teremtett rendje nem az, hogy egymás fölé rendeltként, hanem egymás mellé, egymásért küzdőknek teremtett lények vagyunk. Ilyenkor vannak a történelemben a nagy változások, s lépünk egyet előre, hogy aztán az élet új színpadán, új jelmezekben, újabb koreográfiával előadjuk a régi darabot... Aztán - jobb esetben - megint okulunk belőle egy kicsit... Vajha egyszer eljutunk a végső katarzisig is?

Rettegő világban élünk. Ki az atombombától, ki az AIDS-től, ki a pénztelenségtől fél. A félelem aztán bizalmatlanságot szül, az pedig melegágya lesz minden bűnnek. Az Istentől mégis kevesen félnek... csak amikor mezítelenül ki kell lépni ebből a világból, (merthogy így is jöttünk bele) amikor hátra kell hagyni mindenkit és mindent, akkor retten meg az ember, úgy "istenigazából". Luther alapgondolata (a Kiskáté Tízparancsolat-magyarázatai kezdődnek így), hogy ti. az "Istent félnünk és szeretnünk kell" tehát mély igazságot hordoz. Ha nem féljük az Istent, ha nem ismerjük el az Ő uralmát, akkor más fog uralkodni az életünkben: nagyratartott eszünk vagy éppen vagyonkánk... Nem csoda, ha az ember idővel retteg, hiszen lelke mélyén minden ember kimondatlanul is érzi az isteni igazságot: egyszer minden elmúlik... Az elmúlás valósága emeli igazi magasságokba életünk tétjét.

Istent nem vesszük elég komolyan... Isten játszani akarja velünk az "élet játékát", mi pedig ahelyett hogy önfeledten játszanánk azt, "istent játszunk". Eközben Ő nem játszadozik velünk szeszélyes akarása szerint, hanem betartatja a játékszabályokat. Nem nélkülünk alakítja csodálatos játékát, hanem velünk együtt. Élet-halál kérdéssé teszi/feszíti döntéseinket, hogy megtanuljuk mi a jó és mi a rossz. Engedi, hogy csaljunk, de nem engedi, hogy az következmények nélkül maradjon. Hatalmas, teremtett univerzumában megnyilvánuló gigantikus játékának a célja: Õ maga. Hatost dobunk vagy ötöst? Mi ez az õ kegyelmi számaihoz képest? „Alea iacta est“. „A kocka el van vetve“ - itt aztán valóban! Mert az Isten nem kockáztat az emberrel kapcsolatban. Szeretete matematikájának minden értelmet meghaladó magasabbrendűségéért ezért csak áldásra nyithatjuk szánkat! Vele ugyanis mindig nyerünk. Istennél minden lehetséges. Mert ha Vele veszítünk, akkor vesztesként is gyõztesek vagyunk...

2006. december16.szombat

"Vödörben halászni nem etikus dolog." Valahogy így fogalmazták meg teológiai tanulmányaink alatt a missziológia bevezetését. Az evangélimot ott kell hirdetni, ahol azt még nem ismerik. De nézzük meg, mi a helyzet mostanság a misszió területén!

Először is, szögezzük le: soha ennyire nem volt még szükség a misszióra, azaz a Mandatum Christi-nek, Jézus parancsának a betöltésére! "Tegyetek tanítvánnyá minden népet..." - mondja Jézus, de ebben benne van a sajátunk is! Elsősorban a mieinket kell megtanítani, akik ránk bízattak, s ha megerősödtünk, akkor lehet megfelelő háttérrel felvállalni az igazi külmissziót: más országok, más más kultúrájában hirdetni az isteni üzenetet. Európa a legnagyobb misszoós terület! Tanítani ugyanakkor csak az tud, aki maga is tanult. Műveletlen ember alkalmatlan a misszióra. A művelt itt elsősorban mást jelent: Isten által megművelt embert jelöl. Azaz, Isten lefaragta a misszionárus életéből azt, ami visszahúzná szolgálatában, mert ha a szív elhályasul és elnehezül - természetesen a világ dolgai miatt -, akkor ebben rövid időn belül a száj is követi.

Alpavető gond manapság, hogy az igehirdetők nem "kapálnak"... azaz, többnyire nem végeznek semmilyen "praktikus" munkát. Ennek következtében elveszítik a kapcsolatot a valóságos világgal! Tessék megnézni, meghallgatni! Olyan problémákat boncolgatnak igehirdetéseikben, melyek "normális" ember számára alig vagy egyáltalán nem jelentenek problémát. Elképzelt világukban, elképzelt bűnöket ostoroznak, ahelyett, hogy a valóságos világ, valóságos bűnöseinek a valóságos Megváltót hirdetnék. Másik alapvető gond az élettől eltávolodott igemagyarázattal, hogy nincs meg benne a gyakorlati útmutatás. Ami útmutatásként elhangzik, az nem az! A "kell" vagy "kellene" szenvedélyes hangsúlyozása még nem megoldás a problémára. Gyakran a józan észnek mond ellent az igemagyarázat! Ha ez így van, akkor ki kell mondani: az az igemagyarázat nem biblikus! A józan ész ugyanis alátámasztja a bibliai igazságokat. Nem angyalok írták a Bibliát, hanem emberek. Valóságos konfliktusok, istenes megoldásairól tudósítanak, nem nehezen érthető elragadtatásban, hanem lehetőség szerint objektíven. (Lukács is mindennek pontosan utánajárt...) Sőt Luther Márton is azt mondja: "Ha a Biblia vagy a józan ész alapján meg nem győztök, nem vonom vissza amit leírtam, mert nem jó, ha az ember a lelkiismerete ellen cselekszik." Teljesen világos. Tükröződik benne a megegyezésre törekvő szeretet, benne van a lélek józansága, s a lelkiismeret ereje. Az evangélium hirdetése nem romantikus időtöltés, hanem kemény szolgálat. Pál is azt mondja, hogy "megfeszítem/fenyítem/sanyargatom testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam olyanná ne váljak, mint aki alkalmatlan a szolgálatra." Mi tehát a megoldás? Hazudni nem szabad. Sem magunknak, sem másoknak. Felvállalva önmagunkat és esendőségünket, hamarabb átalakíthat minket Isten, hogy valóban alkalmas eszközeiként szolgáljuk az "ügyet", s ne akadályozói, hanem segítői legyünk az evangélium terjedésének.

2006. december15. péntek

Homokra építeni alapkövetelmény. Aki ezt nem teheti, a élete legnagyobb lehetőségétől fosztják meg... Amikor építkeztünk, gyermekeink naphosszat a hatalmas homokbuckákon lovagolták álmaikat. Kiváltságos időszak ez minden ember életében. Aki nem jászhatott önfeledten, kedvére, az később sem tud játszani, elveszítve ezzel az élet egyik alapelemét. Jézus a Hegyi Beszéd végén az "élet játékéról" szól - halálosan komolyan.

Mivel az emberek Isten teremtményei, ezért mindenki szívében ott lapulnak az isteni törvények, egy töredezett kép az Istenről, a vágy megtalálni a szépet, a jót, a gondtalanságot, a kiszámíthatóságot, az elrejtettséget, egyszóval: a boldogságot. De mivel természetünk megromlott, s ezt az Isten-tagadó készséget átörökítjük gyermekeinknek, ahogyan mi is örököltünk szüleinktől, ezért elrontjuk a "szent játékot" - nemcsak a magunk életében, néha mások életében is. Ennek kivédésére ad jótanácsot a Mester. "Cselekedd azt, amit mondtam Neked!" A keresztények egy jelentős része - mai világunkban talán többen, mint korábban -, szívesen beszél, "eszmefuttat", konferenciázik az Istenről, de életének történéseiből mégis kihagyja. Beszédében, gondolkodásában meghajlik az Isten előtt, életében mégsem válik pietistává. (Pietas=latin szó, kegyest, istenfélőt, gyöngéden ragaszkodót jelent.)

"Homokra építeni"... eredeti szövegben "fövenyre építeni" szerepel. Azaz, fűvel fedett homokos talaj, ami úgy néz ki, mintha minden rendben lenne alatta... A viharok azonban próbára teszik a házat (életet), s eldöntik, hogy ki mire is épített: homokra vagy kősziklára? Homokra az épít, aki nem engedi Isten törvényét érvényesülni az életében, Kősziklára pedig az, aki elfogadja a Krisztus kegyelmi útját. Miért bolond az, aki nem cselekszi Jézus a Hegyi Beszédben tett ajánlásait? Azért balga, mert épít ugyan, de idővel az élet viharai az építményt romba döntik, fájdalmat okozva esetleg másoknak, bénultságot okozva magának is. Hány és hány embertársunk depressziós, mert élete romokban hever. Épített, dolgozott, küzdött, de hiába volt minden, mert nem a jó alapra épített.

Az idő kerekét visszafordítani nem lehet. Mindennek rendelt ideje van, a házépítésnek is. Isten azonban rendkívülien szeret, s ezért rendkívüli a kegyelme is. Amit mi elrontottunk, azt Ő rendbe teszi - persze másképpen, ahogy mi azt gondoljuk. Megadja azt is, amit mi elszalasztottunk az életünkben. S az igaz, hogy gyermekként kisvasúttal önfeledten játszani már nem tudunk, de ha valamit, valakit megad az Isten - saját életvezetési hibánkból/bűneinkből fakadóan jelentős fáziskéséssel - azért fogadjuk örömmel, mert Istennél mindenki gyermek, s végül helyére kerülhetnek életünk dolgai.

2006. december14. csütörtök

Ezopusz "tanmeséjében" a hegytetőn büszkén álló, az erejét mindig fitogtató cédrus nem élte túl a vihart (mert egy igazi Nagy Vihar mindig jön) s az egészen a folyóig sodorta, ahol a sokszor lenézett náddal találkozott. A nád szelíden csak ennyit mondott: "Látod, meghajoltam, s a legnagyobb vihart is túléltem". Vannak az emberéletnek olyan iszonyatos viharai is, melyek alatt az alázatos nád-életek is megrepednek. Ahogyan az Írás mondja "hogy az Isten előtt ne dicsekedhessék egy test sem". Akinek életébe még nem köszöntött be a szenvedés, az nem győzhet hálát adni érte, de ne bízza el magát, mindez csak idő kérdése, egyszer jönni fog -, hiszen a bűn "zsoldja" a halál.

Ha körülnézünk - s milyen érdekes, először szenvednünk kell, hogy lássunk - észrevehetjük: világunk telve van szenvedéssel. Aki szenved, maga is megérti a szenvedőt. Az egyiket mozgásában korlátozza a nyomorúsága, a másik pedig makkegészségesen "szenved, mint a kutya", mert ifjú szíve reménytelenül szerelmes. Melyik a nagyobb? Ne ítélkezzünk! Magam is temettem már olyan fiatalembert, aki szerelmi kétségbeesésében vonat alá ugrott, de olyan tizenévest is, aki nem tudott beszélni senkivel sem lelki gondjairól, mígnem félelmei felőrölték és megoldásként a kötelet választotta...

Isten megtehetné, hogy minden emberi gonoszságnak, mulasztásnak meglegyen a következménye, "megérdemelt jutalma", mégsem teszi. Ez a kegyelem. Ha a mécses fényt már nem ad, csak füstöt és kormot, akkor miért nevezzük még mécsesnek? Ha fényt már rég nem sugároz az istenképűségre teremtett ember, csak a bűn gyalázatos kátrányát ontja magából, akkor miért maradhat eredeti státusában? Azért, mert az édesanya (számonra ez a feminisztikus jel-kép szebben és jobban kifejezi, mint az atya) akkor is szereti a fiát, ha az gyilkos vagy rabló... nem az eredményt nézi, hanem a szándékot, mégha az alig észrevehető vagy épen elbukott.

Ahány ember, annyi szenvedés, aki sokat szenvedett, az sok embert megért. Vannak mégis olyanok, akiket a szenvedés nem lágyít, hanem megkeményít. Isten a tudója, miért van ez így. Egy biztos, az Isten őket is számon tartja, mindvégig. A kegyelem igéi ugyanis személyválogatás nélkül, mindenkinek szólnak... ez az evangélium.

2006. december13. szerda

"Happy end" - a jó filmek alapja. Az élet Nagy Forgatókönyve azonban gyakran nem a hollywoodi elvárások szerint alakítja az embersorsokat. Fiatal kollégám barátjának tragédiája villan át rajtam... Miért kell a tizennyolcéves, makkegészséges, jóképű és ráadásul jószívű egyetemista fiúnak egy pillanat alatt lebénulnia? Az emberi okoskodás, hogy a tenger hulláma éppen eltakarta a kiálló sziklát, ilyenkor nem elégséges magyarázat. Sem a derékbatört-életű ifjúnak, sem pedig a környezetének. A választ ilyenkor életünk végéig keressük, mégsem kapjuk meg... a szenvedés titka ez.

Törekedni a jóra? Amikor a jót eltapossák, s a gonosz érvényesül? A jót követni, amikor a becsületes kínlódik, míg a másokat kihasználó hazug krőzusként él? Lehet, hogy életben maradunk, de milyen élet az ilyen? ...Sokan keseregnek így, s vigasztalást az alkoholban keresnek. Aki életben akar maradni, annak nincs más alternatívája, csakis a jó megcselekvése. Az élet ugyanis mindig az áldozatot hozókat jutalmazza. Aki nem vállal gyereket, az nem is láthatja meg "fiainak fiait, s lányainak lányait". Nem részesedhet örömükben, hogy ölelnek és küzdenek, hogy szenvednek, de eközben célokat érnek el. Milyen élet az, amelyik nem kész a pusztulásra, hogy a jövő élhessen? Nárcisztikus. Önimádásában pusztulásra ítélt... mint amilyen a mi korunk.

Mi a jó? Minden, ami az életet szolgálja. A munka és a pihenés, a kedvesünk csókja és az imádság. Ezek építenek. Az úrhatnámság, a kivagyiság, a lustaság az istentelenség rombol, tehát mindez rossz. A választás mindig rajtunk múlik. Bármilyen helyzetben is vagyok, a "hogyan tovább?"-ra én bólintok vagy sem. A krízishelyzetben mindig nehéz meghozni a döntéseket. A hívő ember számára egyetlen könnyebbség van: tudja, hogy a kérdések kérdése nem az, hogy megmarad-e vagy sem, hanem az, hogy az Istennél marad-e? Ha tudja, hogy Krisztusért igen, akkor a választás már eleve adott.

2006. december12. kedd

Az Isten hatalma nyilvánvaló... az Egyházban! A világban mindig áttételes, mert szabad akaratunk van. Az Isten hangjának engedelmeskedő Noét kinevették és Jézust hátbaverték, leköpték, ugyanígy sokan ma is így tesznek: az ember nem változott semmit. "Magától" nem is tud. Ha változik, az mindig Isten munkája.

Ha Isten hatalma közvetett, akkor dicsősége is áttételes. A nyiló virág csodájában Istent felfedezni nem mindenki számára "természetes", van, aki a természet véletlenszerűségből kifejlődött nagyszerűségét imádja. Akkor mit jelent mégis ez, "fölötted ott ragyog az ÚR?"

Elsősorban azt, hogy nem alattad, hanem fölötted. Ha lefelé nézel, a ragyogás soha nem nyilvánvaló, mert a Fény nem alattad van, hanem fölötted. Aki az anyagvilágba gabalyodik, azt az anyag lehúzza, s nem a fény vezérli, hanem a félhomály. Ugyanakkor a fény ragyogása fölöttünk nem attól függ, hogy mi felnézünk rá vagy sem. Az Isten dicsősége akkor is dicsőség, ha mi nem veszünk róla tudomást! Ha rácsodálkozunk, ettől még nem lesz az nagyobb vagy "fényesebb". Sokan mégis "subickolják" az Isten dicsőségét a világban vagy a világot sározzák, hogy jobban fényeskedjék az Isten dicsősége... Istennek sem egyikre, sem másikra nincs szüksége. Csak az embernek van szüksége az Istenre, mert az ember ember. Istenteremtette ember. Azaz emberségét csak akkor tudja igazán megélni, ha Teremtőjére rátalál. Az ember léte ugyanis Istenbe "ágyazott", ez a természetes "közege." Ha máshol, másképpen akarja megélni önmagát, akkor természetellenes környezetbe téved. A természetellenes pedig pusztít, de a természetes az mindig növel, nevel, emel.

2006. december11. hétfő

"Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó!" - figyelmeztet a régi bölcsösség ma is, mert csak nem akar kihalni az emberből ez a régi rossz tulajdonsága; lelkesen ígér, és gyorsan felejti vállalt kötelezettségét... Felelőtlenül ígérgetni nemcsak csúnya dolog, de veszélyes is. Gondolhatjuk, talán azért, mert elveszíthetjük hitelességünket embertársaink előtt. A hiteltelenségen túl a bizalom is megrendülhet bennünk, de ami még ennél is veszélyesebb: Elveszítjük életünkben azt a tiszta hangot, mely lelkiismeret gyanánt időről-időre visszhangzik bennünk és az Isten végső, nagy számonkérését juttatja eszünkbe. Ha ez kimarad életünkből, akkor... már nem számolunk az Istennel.

És ez olyan nagy baj? Manapság is sokan "fütyülnek" az Isten-problémára, s nem látszanak boldogtalanabbaknak, mint a többiek. Reprezentatív felmérés szerint, az élet delén (40 év) túljutottak közel nyolcvan százaléka, még soha(!) nem gondolkodott el komolyabban az élet értelmén, az Isten esetleges szerepéről személyes életükben. Ez azt jelenti, hogy az emberek háromnegyed része leélte a szociológiailag aktív életének túlnyomó részét - belső, etikai motívációk nélkül! Magyarul: magának élt. Ennyivel "szegényebb" lett a világ, ennyivel kevesebbet kapott a közösség. Mert életünk második felében inkább kapni szeretnénk a közösségtől, hiszen az erőnk fogyatkozik. De mi van azzal a társadalommal, ahol mindenki csak kapni akar? Az, amit tapasztalunk manapság: elaljasodik. Az önzés apránkénti növekedésében sokan észre sem veszik, hol lépték át az önszeretet és a gonoszság határát. Ha nem volt ott Isten, akkor a látáshoz szükséges világosság is hiányzott. Lemerült zseblámpával szakadék szélén "táncikálni" - meglehetős botorság...

Isten beteljesíti ígéreteit, ahogy az Írás mondja: "Nem ember az Isten, hogy hazudna." Ez azt jelenti, hogy a törvényt, azaz a teremtettség rendjét Isten betartatja: a bűnt(hibát) követi a büntetés(következmény). Az Isten tehát következetes. Jó levonni ebből a következtetést, hogy következetlenül élni nem érdemes... Fejjel nekirohanni a falnak lehet, de nem érdemes. Isten meg-megállít minket, hogy elgondolkozzunk életről és halálról, szépről és jóról, a megismerés ajándékairól, a reménységről, a hitről. Miért? Hogy szívünkben megfogalmazódjanak gondolatok a világról, s a Gondviselésről, s ezeket megosszuk másokkal is. Így ádventben különösen is...

 

 

 

2006. december9. szombat

Akkor most itt van, vagy éppen csak jövésben van az Isten országa? Az idői meghatározás csak az ember számára fontos. A viccet is valaki régóta kitalálta, de csak akkor nevetünk rajta, ha meghalljuk és megértjük. Nem vicc azonban, hogy az Isten teremtettségében az embernek kiváltságos helyet rendelt, s hogy olyannyira szereti, hogy szabad akarattal is felruházta, melyben benne van a természetesen a tagadás lehetősége. Mivel az ember képességei birtokában igen erősnek érzi magát, ezért az Isten rendre prófétákat küldött, hogy figyelmeztessenek: "Térjetek meg!" Ami azt jelenti: forduljatok. Forduljatok énfelém, lássatok meg engem, azt, aki teremtett titeket. Emberi gondolat, de ahogyan ürül a szülő gyermeke mosolyának, talán Isten is ugyanúgy örül, ha gyermekei hálaadással az ajkukon odafordulnak felé.

Megtérni azonban nem könnyű. Nehéz a bűnökkel megrakott szekérnek a mély kerékvágásból kiemelkedni. Életünk lovait csapkodva azonban gyakran felborul a szekér, ilyenkor repülünk, s bizony fájdalmas a földet érés... és elgondolkodunk: "Jó úton járok?" Isten pedagógiájának része, hogy megengedi a fájdalmakat, hogy nyilvánvánvaló legyen számunkra a Tőle kapható öröm. Keresztelő János mindenkit megtérésre szólít fel. Szegényt és gazdagot, katonát és civilt, buzgó farizeust, s Istentől eltávolodott "világit" egyaránt. Isten mindenkit megtérésre hív...

Még engem is? Igen, mert hiába döntöttünk mellette valamikor, a bennünk lévő készség az ellenkezésre újra és újra elfordít Tőle. Ezért van szükségünk - ahogy Luther mondja - naponkénti megtérésre. Kinyilvánítani naponta, hogy övéi vagyunk olyan, mint amikor kedvesünknek, társunknak a fülébe suttogjuk: szeretlek. Megerősítő, felemelő, erőt adó cselkedet ez, Istennel kapcsolatban hitvallásnak nevezzük. Isten országa közöttünk van és bennünk. Ezt meglátni, elfogadni, s eszerint élni: a keresztény élet.

 

 

 

 

2006. december 8. péntek

Lassan harminc éve is már, hogy az öreg Sinka Pista bácsi azt mondta nekem. "Matyikám, egyet jól jegyezz meg! Soha nem az számít, hogy mit mondanak, hanem hogy ki mondja..." Messze elkerültük egymást, bizonyára ő is megpihent már, mint minden földi halandó küzdelmei után, de a tőle tanult igazság sokszor fülembe cseng. Bizony, így van ez ma is. Mondhat bárki, bármilyen butaságot, ha hűséges talpnyalói kórusként visszhangozzák szavait, talán ő is elhiszi, "lám-lám, most is milyen bölcseket szóltam". Akkor nem is számít, hogy mit mondanak? De csakis a tartalom számít, mert az munkálja azt, aki szól - így van ez köztünk, emberek között.

Ritka pillanat. Jézussal egyet értenek. Nem tartják vallásos álmodozónak, farizeuspukkasztó különcnek, istenkáromló bitangnak. Nem, most azt mondják: "Egyetértünk veled Jézus, hiszen a kegyelem igéit hirdeted." Milyen jó hallani az igazságot... de milyen nehéz azt megcselekedni! Kibúvókat keresünk: Nem, nem én vagyok erre alkalmas! Az idő sem megfelelő! Minek keressem az ütközést a másikkal? - érv számtalan akad, hogy ne azt cselekedjük, amit a szívünk diktál. Az a testrészünk, amit legmagasabban hordunk, az van legtávolabb az Istentől. Hiába remegteti meg Isten a lábunkat a körülményeken keresztül, hiába halmoz el a szívünknek célzott élmény-üzenetei sokaságával - eszünk, a büszke ráció ellenáll... akár életünk végéig.

Mire várunk? MIért késlekedünk az igennnel és miért nem akarjuk felvállalni annak következményeit? Mert félünk. Félünk, hogy meg kell tagadnunk önmagunkat, hogy fel kell adnunk a szabadságunkat, hogy be kell tartani sok-sok parancsolatát az Istennek. Megannyi tévhit, hamis elképzelés az Országról, mely közöttünk és bennünk van. Csak fel kellene már fedezni, s végre félre kellene tenni minden mást, mely akadályozza, hogy megérintse lelkemet az Ő Szeretete. Az üzenet szól ma is, szavak nélkül is. Az ablakon legördülő vízcseppek csöndjében, de a minket körülvevő emberek zsongásában is. Egyszer már esélyt kellene adnunk a szívünknek is... vagy ma is azt mondod: De hiszen ezt csak az ács gyereke mondta...

2006. december 7. csütörtök

Az élet folyamatos kockázat. Minden változik, semmi nincs benne, ami változatlan, csakis egy: a változás. Kijelenteni, hogy "na most ura vagyok a helyzetnek" - perfekciót, megállást jelentene, ami pedig ellentétes a folyamatos mozgással. Mégis sokan tesznek ilyen életellenes kijelentéseket. Az életellenesség mindig Isten-ellenesség is. Aki azt mondja, békességet, biztonságot teremtettem, az Istent zárja ki az életből, aki egyébként a Békesség Ura. Aki pedig kizárja Istent a gondolataiból olyannyira, hogy már többszörés áttételben sincs jelen életének dolgaiban, annak erkölcsi érzéke kopik, sőt idővel szociális érzékenysége is ellaposodik.

Békesség és biztonság... Irakban, Közép-Afrikában, s még körülbelül kétszáz helyen, ugyanis ennyi fegyveres konfliktust tartanak számon jelenleg a világon! (A helyi "béketeremtő" maffiákról, klánokról már ne is beszéljünk.) Az ember békessége a fegyveren alapul. Úszó haditechnikai városokon, vízen és víz alatt, melyekről repülőgépek és rakéták ezrei ontják magukból pusztító erejüket. A puskagolyó és az interkontinentális rakéta atombombája is béke érdekében repül a cél a felé. De milyen béke is az ilyen? Emberi, külső, mely csak újabb szenvedést okoz. "Aki kardot fog, kard által vész el." - mondja Jézus, akinek igazságai minden időben megállják helyüket. Sőt olyannyira időtlenek, hogy rövid távon és hosszú távon is igazak. Távlati vagy pillanatnyi konfliktuskezelés, csak a belülről fakadó (istenes) igazságok érvényesítése ad garanciát a békére. Minél inkább Isten szerint való a "béke", annál tartósabb.

A végső romlás sajnos elkerülhetetlen. Sokan emiatt fulladnak közönybe, vagy éppen élvezkednek a világvége-hangulat fokozásában és abban a hitben, hogy ők persze biztonságban vannak. Az élet isteni rendjének (ok, okozat; kezdet és vég) engedelmeskedve meg kell születni a gyermeknek, még akkor is, ha ezzel krízist okoz - akár az anya életében is. Világunk felderíthetetlen ősokai között van egy, ami nyilvánvaló: az ember, s gyarló tulajdonságai. Ezeken változtatni pedagógia, szülői szigor, állami szankció csak részben tud. Az igazi változást munkálni egyedül az Isten képes, ha beengedjük szeretetét életünkbe. Más "menekülési" út nincs.

2006. december 6. szerda

Klasszikus, igen kedvelt oltárkép. A hullámokba süllyedő Pétert Jézus biztatja: "Ne félj, csak higgy!". Csapkodó hullámok fölött lebegni csak az Isten Lelke képes, mi emberek az élet fodraiban is hamar elveszünk. Eljutni a túlsó partra - ez mindannyiunk titkos vagy bevallott vágya -, egyedül mégsem tudunk. Alaptétele ez a keresztény világnézetnek. Nincs metódus, nincs átrepítő ötlet, csakis egy lehetőség van: Istenben megkapaszkodni. Ha túl akarod élni az életet, ha meg akarsz maradni embernek, ha el akarsz jutni a Kikötőbe, ha békességgel akarod sorsod hordozni... nincs más lehetőséged, segítség kell.

Bizalom. Életünk alapja. Amiért recseg-ropog a nyugati társadalom: az a bizalom hiánya. "Agyagba-döngölő" az élet életszerűségét már rég nem figyelembe vevő jogrendszer próbálja menteni a menthetőt - hiába. A szabályokat nem azért tartják be az emberek, mert jók szeretnének lenni, hanem azért, mert megtapasztalták, hogy a törvény védi őket. Ha a törvény nem véd, hanem kihasznál, az emberek nem követik a rájuk kényszerített "rendet". Ezzel szemben Isten törvénye mindig az embert, s a közösséget védi. Aki közösségellenesen él, az mindig elveszíti a közösség bizalmát. Nem kell messzire mennünk, európai történelmünk bőven hoz példát arra, hogyan éltek vissza a bizalommal. Nepomuki Szent János, a gyónás védőszentje, akit Vencel király vízbe fojtatott ezt mondta: "A túl sok bizalom, az gyakran a butaság jele, a túl sok bizalmatlanság azonban mindig butaság."

De mi a bizalom? A ráhagyatkozás. Mert az ember nem bírja a folyamatos terhelést. Ezért is rendelt Isten "hozzáillő segítőtársat" Ádám mellé is. Aki azt, hiszi, hogy ő egyedül is bírja, nem ismeri az emberi természetet, önmagát, s csak idő kérdése, hogy mikor roppan bele, mikor keseredik meg. Alaptétel: Egyedül nem lehet "bírni" az életet. Korunk egyik kórtünete a "szingli-lét" nagy csalása, hogy a magam uraként kézben tart(hat)om a dolgaimat. "Ki tudná arasznyival is meghosszabbítani életét?" - kérdezi Jézus. Többnyire önmagunknak sem vagyunk urai, nemhogy egész életünknek... Ádámok (porból valók) vagyunk. Egyedül elveszünk. Ezért kell a társ vagy ha nincs, akkor a hordozó közösség. Elsősorban a család, a rokonság, a barátok, a gyülekezet. Mindegyik a bizalomra épül, ezért annyira erősek.

Aki "megégette" már magát, tudja mit jelent ez a fájdalom, legyen az testi vagy lelki. Megtanuljuk belőle, hogy a tűzzel felelőtlenül játszani nem érdemes. A világot Isten nemcsak szépnek, de jónak is teremtette, sőt: "Látta, hogy mindez igen jó". Elveszíteni a bizalmat a legnagyobb keserűségek egyike, mert nagyon jól tudjuk, a bizalom elvesztéséért csakis magunkat okolhatjuk. Ilyenkor nem tudunk másra mutogatni, ezért perzsel a lelkiismeret tüze vagy ahogyan Luther Márton mondja "ugat a pincébe zárt kutya" - s nem tudunk aludni. Aki Istenben bízik, az nem csalatkozik emberekben. Tudja, hogy a megoldás mindig a Hozzá menekülés, az Ő Szeretetébe való feltétel nélküli kapaszkodás. S mi a jutalom? Az élet maga.

2006. december5. kedd

Néhány tucat ember még köztünk él, fut és reménykedik, keresi a karácsonyi ajándékot férjének, feleségének vagy éppen piciny gyermekeinek... még nem tudja, hogy ő már nem, csak gondosan előkészített ajándékai lesznek ott a fenyőfa alatt ezen a borzalmas karácsonyon... Magyarországon 2005-ben 1284 embert hiába vártak haza szerretteik - közlekedési balesetben életüket veszítették.

Kell-e imádkozni? A választ mindenkinek magának kell megadnia. Sóhajtásnyi fohász, keresztvetés mint Krisztus győzelmi jele - egy és ugyanaz: Uram, kezedbe teszem életemet! Így (is) "respektálom" az Istent, a Halált, de mindeközben a másik embert is. Ha soha nem lépem túl egyetlen kilométerrel sem a megadott sebességet - jól teszem. Nem csak magamat védem ezzel. Fegyelmezett, KRESZ-t betartó magatartásommal talán a kereszteződésben mögöttem álló autók valamelyikét állítom meg, melynek vezetője még gondolkodás nélkül átcsúszott volna a sárgaközeli piroson. De ezzel a "kényszerű" várakozásával ha nem is a következő, de talán a harmadik kereszteződésben "késett le" egy balesetveszélyes pillanattól - lehet, hogy életet mentettem... Az imádkozás nyugalma tehát sosem hiábavaló, arról nem is szólva, hogy amit Isten ígér, azt be is tartja: "Kérjetek, s adatik nektek..."

Tökéletesen megismerni az Isten akaratát itt a földön csak tükör által homályosan lehet. Akkor minek is próbálkozzunk? Ne feledjük, sokszor még a derengő fény is életmentő iránymutatást adhat... Mi tehát a tökéletes ismeret? A bölcsesség! Salamon király ezt így fogalmazta meg: "A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme." Milyen egyszerű, s milyen az élet bonyolultságát is magába záró megállapítás! Tehát "csak" az Istent kellene "belátni" - ez azonban nem szemüveg, vagy megvilágítás kérdése. Belátni, belehinni az Istent a mindennapjainkba ezt jelenti: élni az Úrhoz méltóan. Felülemelkedni bosszúságokra okot adó helyzeteken, szelídséggel viselni mások aroganciáját, s imádkozni értük, ott és rögtön abban a pillanatban, amikor kellemetlenség ér minket. Bárhol járok is, tapasztalom az élet fonákját: tolókocsiban ülő szomorú arcú embereket, üres tekintetű "kigyúrt testű" izomfelépítményeket - imádkozom, könyörgöm értük... Az eredményt nem látom, de tudom, hogy imádságcseppjeim ott vannak az Isten elé vitt fohászok óceánjában.

2006. december 4. hétfő

Különös világ ez a mostani. A szó "bajnokai" vívják elkeseredett csatáikat egymással - mindenki mindent magyaráz. Politikában és magánéletben csak egy a fontos: legyen valamilyen hihető érv a ballépésekre, a félrevezetésekre, a csalásokra. Nem az számít, hogy amit mondok vagy teszek, az megáll-e az igazság mérlegén, sokkal fontosabb az, hogy ne maradjak csöndben, mert a csönd annak a beismerése, hogy alulmaradtam a csatában, veszítettem. De mit nyer az ember azzal, ha a jóra rosszal felel, s a világosságról azt állítja, hogy sötétség?

Nagyon sokat, megnyerheti vele a világot. Ráadásul gyorsan, az erősnek, a céltudatosnak, a sikeresnek a pozíciójában. S a hatalom, legyen az bármilyen kicsiny vagy nagy, ha visszaélnek vele, akkor "édesíti" a keserű életet... Ha nem így lenne, akkor nem lennének borzasztó szülők, akik tárgyként kezelik gyermekeiket, gonosz főnökök, akik naponta örömmel gyötrik beosztottjaikat. MIndennapok tragédiája ez, amikor az egyik ember a másikat kihasználja: családban, munkaközösségben, társadalomban. A gyenge, aki nem tud védekezni, a lelketlen emberek prédájává válik... a kis nyugdíjas, aki háromszoros árat fizet a maréknyi tüzelőért, amit házhoz szállítanak a "jóemberek", a gyermek, aki nem érti miért jön minden este idegesen haza az édesapja, s miért veszekednek a szülei, s miért csattanak el a pofonok...

Különös világ ez a mai. A hazugság óriásai nemcsak sikeresnek kívánnak látszani, de jónak is. Mindegy milyen a világ: ők jó királyként vagy "Sztálin-apánk"-ként, de be akarnak vonulni a történelemkönyv lapjaira. Be is kerülnek, de az idő megítéli őket. Nemcsak a diktátor nagyokat, de a névtelen patkány-életű senkiket is. Az ember hatalmat kapott arra, hogy felborítsa egész életét, s keserűvé tegye azt, ami édes, sötétté azt, ami világosságul rendeltetett. Egyszer azonban minden véget ér, mert az Isten hatalma végtelen, az emberé pedig véges...

2006. december 2. szombat

2006. december 1. péntek