2006. november 30. csütörtök

 

Amiért ma imádkozunk:
Családunkért.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Sok embert küldesz az életembe, hogy tanuljak általuk: Szertetet és alázatot, bölcsességet és kitartást. Add, hogy felismerjem bennük formáló akaratodat, s mindenért és mindenkiért hálát tudjak adni Neked mindenkor! Ámen

 

 

 

 

 

 

Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni. Bölcsen viselkedjetek a kívül állók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.
Kolossé 4,2; 5-6

Imádkozás, magatartás, beszéd. Külön-külön mindegyiket órákon át lehetne magyarázgatni. A három fogalom együtt még szemináriumi dolgozat témája is lehetne - legkevesebb két szemeszterre elosztva. Ami közös mindháromban, hogy a minőségük, az ember emberségétől függ. Nincs rossz imádkozó, de azért bölcs. Nincs durva beszédű, de azért példás magatartású, ahogyan nincs jól imádkozó, segítőkész ember, aki mindeközben össze-vissza locsog vagy hazudozik. A három tulajdonság, mint a suszter háromlábú széke, akkor áll stabilan, s akkor terhelhető az egész szék, ha egyforma lábakkal mértezték, ugyanabból az erős, egészséges fából. (Pl. "Kemény fából faragták ezt a legényt!")

Isten is azt kívánja tőlünk, hogy imádságaink, cselekedeteink és beszédünk egy és ugyanazon tőről fakadjanak: az Ő szeretetéből. Ha ehelyébe más gyökerek kerülnek: ezoterikus tudás, gnosztikus gondolatok vagy barkácsolt modern életfilozófia, melyek az élet törvényeinek ellentmondanak, nos akkor csak idő kérdése, mikor borul a "szék"... Mert egy törvény van, s egy igazság. (Ugyankkor: A törvény mégsem igazság! A törvény akkor is törvény, ha nem igazság.... Wass Albert )

Ébernek kell lenni nemcsak suttogó, imádságos gondolatainkban, de kimondott szavainkban és cselekedeteinkben. Ez csak akkor lehetséges, ha harmóniában vagyunk világgal, önmagunkkal s Teremtőnkkel. S hogyan érhető el ez a harmónia? Csakis szüntelen hálaadással! Hálásnak kell lennünk a jóért, de a dorgálás is a javunkat szolgálja, ezért azt is illik megköszönni. Az alkalmak nagyon gonoszak, mert mindegyik múlandó, s bármilyen szép is a pillanat, gyorsan kifolyik "kezünkből" és engedelmeskedve a Törvénynek az is beleolvad az idő számunkra végtelen folyamába.

S mit jelent kedves beszédűnek lenni? Ha nem alaptalan dicséretekre, vagy romboló kritikára nyílik a szánk, hanem az Isten igéjének személyünkre szabott, megélt igazságainak bizonyságtételére. Így jelenlétünk soha nem lesz terhes a másik ember számára, mert úgy tudott továbbmenni életében, hogy általunk, mint Isten alázatos eszközein keresztül töltekezett egy kicsit, s legközelebbi találkozásunkkor reményég szerint nemcsak ránk nevet majd, hanem eladdig másokat is vidámított mosolyával..

2006. november 29. szerda

Amiért ma imádkozunk:
Kegyelemért.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Irgalmazz nekünk, könyörülj rajtunk! Ámen.

 

Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.
1 Kor 15,10

Helyes önértékelés. Első lépés az egészséges lelki életben. Felborult erkölcsi rendű világunkban nemhogy önértékelési zavarokkal küszködik a társadalom jelentős része, de sokan olyannyira "elcsúsztak", hogy már önértékelésük sincs. Az "Ismerd meg önmagadat!" híres görög mondás is arra figyelmeztet: ismerd meg a benned "lakozó" Istent. Igazi önismeret tehát csak Isten előtt állva lehetséges. Minél mélyebben akarjuk magunkat megismerni, s felismerni helyünket a világban, annál kevésbbé tudunk állni, ha azt is tudni akarom ki vagyok, akkor Isten előtt térdelnem kell... imádság nélkül ugyanis nincs közeledés az Isten, a lét titkaihoz.

Pál tudja, hogy kicsoda. A zsidók oldaláról nézve aposztata (hitehagyott), a görögök szemében szórakoztató bolond, aki azonban meghallgatásra érdemesen adja elő meséit a feltámadt "emberfiáról", a lét igazságát keresők számára utat mutató apostol... önmaga szemében pedig "bűnösök között az első", aki "kárnak és szemétnek ítél mindent a Krisztusért". Számára egy dolog a fontos: Isten közelében lenni. Nem az számít, hogy ki volt, mivé válhatott volna, hanem csakis az fontos az életében, hogy a felfoghatatlanul nagy kegyelmet megtapasztalhatta a damaszkuszi úton, s nyilvánvalóvá vált a lelkileg összetört Saul számára, hogy ha élni akar, akkor csak Pálként mehet tovább...

Identitásválságban van a világ. Hiába tiltakozunk, a mi mikrovilágunk, hétköznapi életünk sem kivétel ez alól. Nem is tinédzser manapság az, akit nem az alternatív nevén szólítanak. De idősebbek közül is rengetegen vannak, akik álnevek mögé bújnak, nemcsak az internet virtuális világában, hanem a valóságosban is. Miért is? Mert nem tudnak azonosulni a saját életükkel! Hogyan is tudnának, amikor annak nagy össze-vissza szénaboglyája vétkekből, bűnökből, súlyos mulasztásokból, gyakran szexuális abberációkból áll... több mint elszomorító a statisztika a "családon?" (inkább egymástmarcangolók közössége!) belüli erőszakról... hogyan nőhet fel így, válhat emberré, egészséges lelkületűvő a következő generáció? Sehogy. Predesztinált a deviancia, prognosztizálható a szociális katasztrófa.

Amikor már nagyon elhatalmasodik a gonoszság, Isten kegyelmet gyakorol. A bűn trágyadombján gyönyörű, szentéletű virágok nyílnak, fölfelé mutató jelként. Aki látja elgondolkodik emberről, világról, s talán Istenről is. Mert a teremtett embert csak az töltheti el boldogsággal, ha Teremtőjében, általa létezik és fürdik Szeretete Napfényében. Csak így tudja élete szivárványszíneit természetességgel, örömmel szórni a világban...

2006. november 28. kedd

Amiért ma imádkozunk:
Józanságért, erőért, szeretetért.
A mai nap imádsága:
Uram! Elveszettségemet mutasd meg nekem, s tégy alkalmassá, hogy hit álta megértsem és elfogadjam kegyelmi ajándékaidat! Ámen.

"Ezért tehát elméteket felkészítve,
legyetek józanok...
ne igazodjatok korábbi vágyaitokhoz...
hanem, mivel ő, a Szent hívott el titeket - magatok is szentek legyetek".
1 Pt 1,13-15

A látható és nem látható világ határán ficánkolva éljük az életünket. Csoda-e, ha gyakran nem értjük egymást? Míg az egyik az anyagvilág nyomorúságait szenvedi, vagy örömeit hajszolja, a másik a lélekvilág kínjait nyögi vagy éppen annak szféraközeli harmóniájában lubickol. "Egység hiánya? - Kommunikációs probléma!" - mondják sokan, s milyen igazuk van, bár ők egészen másra gondolnak. A "communio" egységet jelent, egynek lenni azonban csak az Egyben lehet. Jóllehet az ember jelzőkkel illeti szeretetét, de nincs minősített szeretet, kicsi vagy nagy, múlandó vagy örök, emberi vagy isteni... Szeretet csak Egy van, amit nem definiálni kell, hanem érezni, mint a tűz melegét. Aki fázik közelebb megy hozzá, aki pedig csak a lángjában akar gyönyörködni, az kissé távolabb áll. Tudnunk kell, hogy Aki a Jó, az csak Egy lehet, az Isten.

Elménket felkészítve, józanul megállni ebben az önmagától megrészegedett világban "automatikusan" nem tudunk. "Magától" csak a lefelé csúszás lehetséges... ezt azonban vágyaink, a materiális kötöttségeink gyorsíthatják. Megállni, sőt elindulni fölfelé csakis akkor tudunk, ha józanul felmérjük helyzetünket. Szembenézni önmagunkkal és Istennel életünk legnagyobb kihívása. Sokan meg is futamodnak ettől, mely lehetőséget így hívnak az egyházon belül: megtérés. Itt nincs magyarázkodás, okoskodás, büszkeség, itt csak egy magatartásirány a releváns: az alázat. Ha képesek vagyunk feltétel nélkül Isten lábaihoz alázni testünket-lelkünket, egész életünket, akkor történik meg az a kegyelmi pillanat, amit elfogadásnak mondunk. Furcsa állapot ez. Kapuhoz hasonlítják, mely fölött ez a felirat áll: "Térjetek meg!" Aki pedig elhagyva mindent az Isten országéért belép rajta, megfordulva azt olvashatja a szemöldökfán: "Kegyelemből tartattatok meg!"

A Szent hívása folyamatos. Anyagvilágban és a lélekében egyaránt. Életünk szövevényességét éppen az adja, hogy elménk nem felkészült, nem tud józanul ítélni. Lélekvilágba lendült életünkben az anyagvilág törvényeit akarjuk érvényesíteni, s mire felfogjuk, hogy ez itt egy más világ, itt a lélek törvényeinek kell engedelmeskedni, már lendül is életóránk ingája vissza az anyagvilágba, ahol persze megint nem a lélek igazságainak engedelmeskedik a matéria. Van-e hát szabadulás e furcsa helyzetből, amit küzdelmes életnek mondunk? Van! Legyetek magatok is szentek! Azaz fogadjátok be életetekbe a Szentet, mivel Tőle van minden hívás és küldés. Ő a teremtettség alfája és ómegája, de Ővele kezdődik és végződik a Te és én személyes életem is. Milyen kiváltságos, ha a köztes 600-700ezer órában is Vele lehetünk...

 

 

2006. november 27. hétfő

Amiért ma imádkozunk:
Testünk és lelkünk megelégítéséért.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Te látod vágyakozásaimat, s azt is, hogy életem minden dolgában Téged kereslek. Kérlek, vondd magadhoz kereső lelkemet, hogy Veled együtt, - nehézségeim ellenére -, békében élhessem meg mindennapjaimat! Ámen.

 

 

 

 

 

 


A tanítványok összeszedték, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyérből való darabokkal,
amelyek feleslegesek voltak azoknak, akik ettek.
Jn 6,13

Ha az emberek tudatában megkopik a kenyér szimbólikus jelentése, sőt elveszíti a szó "mindennapi" az önmagán túlmutató jelentését, akkor beteljesedik a "látván nem látnak, s hallván nem hallanak" Bibliából jól ismert prófécia. Amíg a világ egyharmada éhezik, a világ másik ún. jóléti harmadában feltartóztathatatlanul emelkedik azon betegek száma, akik betegségüket a mértéktelen evésnek, ivásnak köszönhetik. Az igazi kenyér, amiben minden benne van, egyre ritkábban található meg a polcokon, de a legfinomabb kenyér talán éppen az, amibe az édesanyák belesütik a saját szívüket is... Azt, hogy kevés az ilyen kenyér, jelzi társdalmunk állapota is. Ugyanis a kenyér nem dekoráció az asztalunkon, hanem táplálkozásunk alfája és omegája. A kenyér nem a szemnek, hanem a testnek készül! Tudom, az áruházak polcain a kenyerek úgy néznek ki, mintha minden bennük lenne... s mi minden van bennük!

Jézus öt kenyérkével ötezret elégít meg, sőt a maradékkal még tizenkét kosarat is teljesen megtöltenek. Miről van itt szó? Talán arról, amit néhány írásmagyarázó fejteget, hogy általában mindenki csak magára gondol, de amikor Jézus leülteti őket ötvenes csoportokba (egy olyan közösségbe, amely éppen még átlátható, de már erőt is képvisel, amolyan "nagycsaládos") akkor mégis előkerülnek a tarisznyákból a maradékok? Az üzenet tényleg az lenne, ha átlátható közösségben vagyok, akkor láthatók a közös célok is? Vagy esetleg többről?

Jézus maga az élő kenyér. Ahogyan az öt kenyér sokezer búzaszeme egykoron magába gyűjtötte az éltető Nap fényét, ugyanúgy Jézus öt sebe is azt a Fényt hozta ebbe a világba, amely egyedül képes megelégíteni a lélek éhségét. A léleknek ugyanis nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Nem a kegyes frázisok naponkénti ismételgetése a kulcs az Istenhez, hanem az őszinte bűnbánat. Ha ez nincs, akkor nincs Istenhez való megtérés sem! "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!" - mondja Jézus, mert tudja, hogy gazdagság, önzés, kivagyiság mind olyan visszahúzó erő ebbe az anyagvilágba, hogy még a teve is könnybben átmegy tű fokán, minthogy az ilyenek bejussanak az Isten országába. Megelégíteni csak az Isten tud, de ezt nehezen értik az emberek. Ezért szükséges mások elé odaélni a Fenntről kapott szeretet, ami egyedül hitelesíti szavainkat.

2006. november 25. szombat

Amiért ma imádkozunk:
Lelkünk nyugalmáért.

A mai nap imádsága:
Istenem! Ne engedd, hogy aggodalmaim jelenben elvonják erőmet a Neked való szolgálattól. Add, hogy minden dolgomat a Te kezedből vegyek, s a holnapom teljesebb legyen a mai napnál! Ámen.

 

 

 

 


Aggodalmaskodásával ki tudná közületek akár egy arasznyival is meghosszabbítani életét? Ha tehát a legcsekélyebbre sem vagytok képesek, miért aggódtok a többi miatt?
Lk 12,25-26

Ha az életre lenne egy matematikai képlet, már rég kitalálták volna. Sajnos vagy sem, de életünk folyamatosan változó egyenletének végeredménye csak az Istennél látható, ott és akkor, s mi pedig - reménységeink szerint - a számunkra kedvező perspektívából (jobb oldal) figyelhetünk. Eladdig azonban az élet matematikájával küszködünk. Örülünk, ha néha átélhetjük, hogy kétszer kettő az mégis négy, s nem kell gyakran nyögni annak súlyát, hogyan csináljunk egy meg egyből hármat...

Ok bőven kínálkozik az aggodalmaskodásra. Az aggodalmaskodás azonban nem vezet sehova, hiszen olyan dolog miatt esünk kétségbe, aminek változtatásáért vajmi keveset, vagy egyáltalán semmit nem tudunk tenni. Az aggodalmaskodás felőrli az idegrendszerünk erejét, s következménye gyakran az Istentől való elfordulás. Amikor pedig az ember elveszíti Istenét, azzal együtt mindig közösséget is veszít. Így azután többszörös a nyomorúság, mert az egyedülmaradottság kínja a legpokolibb.

Jézus világosan beszél. Ami a legfontosabb, a saját életünk, afölött nem diszponálunk. Jóllehet azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a garancia életünk minőségéért, valójában nem így van. Isten adja az életet, s ő veszi azt vissza, akkor és ott, amikor akarja. Ha az ember mégis "beleszól" élete végébe (öngyilkosság), az olyan szembeköpése az Isten Akaratának, amire csak az Isten adhat bocsánatot, de hogy ad-e, ebben évszázadokig kételkedtek. Nem is temették el őket a rendes temetőbe, csak a temetőn kívűlre... A legfontosabb tehát Isten kezében nyugszik, a többi pedig másodlagos. A másodlagosnak az értéke is csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha az első helyen az Isten van...

Miért aggódunk tehát? Azért, hogy mit együnk és igyunk és mivel ruházkodjunk? Mert ha egészségünk van, erőnk is van, és dolgozhatunk - megadatik a mindennapi. Isten azonban ennél jóval többet akar adni: az ő országát. Nemcsak ott és akkor, hanem már itt és most az Ő szeretete, békessége által.

2006. november 24. péntek

Amiért ma imádkozunk:
Otthonunkért.

A mai nap imádsága:
Istenem! Segítségedre szorulok, vágyódom kegyelmedre! Cselekdjél velem irgalmad szerint! Ámen.

 

 

 

 


Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.
Ézs 53,6a

A nagy középkori katolikus misztikus, Eckhart mester mondja: Él az, ami belülrol mozgatja önmagát, de amit kívülrol mozgatnak, az nem él. Aki a világot (a külsőt) igyekszik megnyerni, az elveszíti önmagát (a belsőt) – mondja Jézus. Fejlett világunkat a külső (azaz anyagiak) erejének csúcstechnológiával hallelújáztatott diadalútja jellemzi. Mindez azért lehetséges, mert a ma embere felfokozott kicsinyességben él. Nem tud felülemelkedni. Hogyan is tehetné, hiszen a "matéria" lehúzza. Mivel nem tud szárnyalni, ezért szárnyaszegett az élete. Csak a lélek tudná repíteni őt – de ettől elzárkózik. Így gázol át az élet pocsályáin , s természetesen sáros lesz teste is, meg a lelke is. Álspiritualitásba menekül, ami kényszeres rögeszme csupán, hiszen csekély fáradtsággal megszerezhető "üdvösség", "megváltás", mindösszesen: lelki béke – nem létezik. Aki kupeckodik az olcsó megváltás ígéretével, az az észvilág sikeres kókler-prófétája lehet, de a valóság áldott igehirdetője soha... Így aztán méginkább húsbavágó (létünket metsző) az ézsaiási megállapítás: mindnyájan tévelyegtünk...

Higgyük el: Nincs kivétel, nincs alternatívája létünknek, hogy "majd én megmutatom" és hogy "én pedig csakazért sem" – néhánytucatú életünk rövidsége okán nincs is lehetőségünk másra! Alig legélészünk egy keveset az élet nagy és szép virágos rétjén, és még meg sem próbáltunk minden harmatos és kívánatos fűcsomót (ismeret), s máris jön a farkas (az idő) és nincs menekvésünk: végez velünk... A költő (Faludy György) valóság-definíciója teljesebb:

"Kényúrként éltünk... kontárok voltunk... balgán játszottunk... buján fetrengtünk... kufárok voltunk... tunyán henyéltünk... titkot űztünk... álszentek voltunk...
...s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus Herceg!
"

"Mindenki a maga útját járja", tyúklépésekben szeljük a mindenséget, hisszük a szabadságunkat, mely nem más, mint a tömött liba álma a repülésről... "Ki szabadít meg ebből a nyomorult testből (emberlétünk)?" – kiált fel Pál apostol. Csakis az, akinek erre hatalma van, a Felkent. A Jó Pásztor, aki életét adja juhaiért.

Vezetésre szorulunk, mert irányítás nélkül csak a "dzsípíeszes" koordinátáinkat ismerhetjük meg a világban, de helyünket soha. "Márpedig kell, hogy legyen egy hely ezen a világon, ahol otthon vagyunk..."

2006. november 23. csütörtök
Amiért ma imádkozunk:
Szeretteinkért.
A mai nap imádsága:
Istenem! Segíts meg, adj jó előmenetelt! Ámen.

Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenhez.
Zsolt 18,7

"Sok a nyomorúság manapság..." – Ezzel a sokat-sejtető "felütéssel" kezdi beszélgetőpartnerem – mint később kiderül – tanulmányba is beillő társdalom-szociólógiai magyarázat-nyitányát. Állok és hallgatok, miközben a tények és érvek az igazságra irányítják figyelmemet. Bennem eközben egy kérdés fogalmazódik meg: "Mi végre ez a tömérdek szenvedés?"

Mivel nagy filozófusok is beletörték szellemi bicskájukat e problematikába, ezért óvatos vagyok, személyemre szabottan keresem a választ. Így az nem lendíti elő a filozófiatörténet fejlődésének kerekét, de nekem autentikus választ igér. Tény, hogy sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy nem is tudjuk merre menjünk tovább. Ilyenkor reflexszerűen lefelé nézünk, pedig ha nem tudjuk még azt sem, hogy merre nézzünk, akkor legjobban tesszük, ha fölfelé nézünk. Az éjszaka sötétségében a csillagokat nézve – mint jó hajósok a tengeren – mi is eligazodunk... mert a csillagok nem hazudnak, elvezetnek a kikötőbe! Érdemes tehát Istent keresnünk mindenben, mert kérdéseink megfogalmazása újra és újra konkrétabbá válik, s látásunkat is tisztábbá teszi. A nyomorúság nem a szenvedés ténye maga, hanem az, ha nincs senki mellettem... a másik jelenléte, részesedése – mégha az gesztus-értékű is – könnyít a terheken. Mert miért is kapjuk a próbatételeket?

Minden esetben azért, hogy tisztázzuk kapcsolatunkat az Istennel és a világhoz való viszonyunkat helyesen értékeljük. Kihez kiálthatunk – akár szavak nélkül is –, ha nem az Istenhez? Ki az, aki meghallgat, s válaszol nyomorúságunkra, ha nem Az, Akinek akaratából létezünk ezen a világon? S ha emberi léptékkel mérve késik is Isten válasza, a "lent és fent" a Gondviselés csodájában mindig harmóniába kerül. A segítség az mindig kívülről jön, a megoldás pedig mindig felülről. Belülről csak a kiáltás fakadhat. "Gnóti szeauton! / Ismerd meg önmagadat!" - görög bölcsesség is arra tanít: vedd észre magadban az "istenit"... Nem te vagy az Isten, de Isten fénye (istenképűségünk okán) benned is megcsillan. Ezt felismerve közelebb jutunk a Teremtettség saját-életünkre-szabott megoldásához.

 

 

 

2006. november 22. szerda


Amiért ma imádkozunk:
Életünk gyümölcseiért.

A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm türelmes jóságodat! Add, hogy élni tudjak kegyelmeddel, s megtaláljam békességemet Tebenned! Ámen.

 

 

 

 

 

 

Ezt mondta a vincellrnek: "Íme, három éve, mióta ide járok, és termést keresek ezen a fügefán, és nem találok: vágd ki, minek szívja ki a földet is!" Az pedig így válaszolt neki:
"Uram, hagyd meg erre az évre is, míg körülásom és megtrágyázom.
Hátha terem a jövőben, ha pedig nem, vágd ki. "
Lk 13, 7-9

Patópálos nyugalommal "Ej, ráérünk arra még!" csillapítjuk időnként megszólaló lelkiismeretünket, amikor fel-felvillan bennünk az őszinte kételkedés: talán mégsem ez az a cél, amiért minden áldozatot érdemes hozni... Isten kegyelme, hogy nem hagy magunkra és szólítgat, minket. Nem gyakran, de ha mégis, akkor beleremeg olykor nemcsak a lábunk, s a lelkünk, de még az életünk is. Ilyenkor nem válaszolni, alapvető tévedés. Persze ha "rutinból" hozzuk rossz döntéseinket, ha életstílusunk a melléfogások sorozata, ha képtelenek vagyunk tovább látni önmagunknál, akkor a nagy lehetőségek mellett is egykedvűen elsétálunk – fel sem tűnik, hogy az Isten közölni akart valamit.

Amit mindenkivel tudatni akar: "Életünk gyümölcstermésre rendelt!" Ehhez türelem és napfény, nemkülönben jó föld szükséges. Azaz: Gyümölcs akkor van, ha megfelelő az együttállás, azaz jó/alkalmas az idő. Ahogy a bölcs prédikátor mondja: "Mindennek rendelt ideje van!" Lehet felborítani az élet rendjét, de nem érdemes, mert túl nagy a fizetendő ár: lelkünk nyugalma. Őrlődünk, hiszen az élet egyetemes törvényei alatt végül is meg kell hajolnunk. Individualitásban tobzódó világunkban, mintha tömegek lennének vakok ennek az igazságnak a meglátására. Elvakítják őket, a karrier vagy a szingli-trend hamiskás szabadságának napról napra fakuló fényei... s amikor újra látnak, már késő.

Ami tényleg fontos, azt áldozat nélkül nem lehet megszerezni. A társért, a gyermekért, a jó ügyekért, a szépért szenvedni kell. Még a templombajárást is meg kell szenvedni. (Fáradt vagyok, halaszthatatlan dolgom van, csúszik az út, hideg van a templomban, a "papnak még a szeme" se áll jól... ezernyi kifogás.) "Majd ha utolérem magam, akkor majd lesz időm ilyesmire is!" Az "ilyesmi" azonban nem cél, hanem eszköz. Az élet tartalmainak naponkénti felfedezése és megélése nem a Cél, hanem eszköz, hogy eljussak a Célba. Ahogyan a fügefának is a gyümölcstermés rendeltetett, úgy az embertől is azt várja Teremtője, hogy élete végre "termőre forduljon" Aki még élete fájának díszes lombkoronájában gyönyörködik, az még nem tudja, hogy a fa alatt megpihenő vándornak (embertárs) nemcsak árnyékra, hanem édes, energiát adó gyümölcsre is szüksége van. A kegyelem, hogy Isten tűr. Türelme életünkre szabottan azért egyszer véget ér, s ha termés nincs, akkor a kivágatás sorsa elkerülhetetlen...

2006. november 21. kedd


Amiért ma imádkozunk:
Az értelmetlenül szenvedőkért.

A mai nap imádsága:
Uram! Jól tudod, hogy eleget szenvedünk elmúlásunk miatt is, de azt is tudod, hogy kívánjuk az örök életet. Emberlétünk hiábavalóságaitól szabadíts meg mindannyiunkat, hogy ne keserítsük, hanem segítsük egymás életét! Ámen.

 

 

 

"Mert általa van szabad utunk..."
Efezus 2,18

Hova is? Az ige szerint az Atyához, azaz a teljességhez, ami a boldogság szinonímája. Tény: Az emberlélek legsebezhetőbb pontja, hogy boldog akar lenni... Ezt az ősi vágyát próbálja kielégíteni abban is, hogy keresi az utakat, amelyeken eljuthatha az Egyhez. Vallásosan vagy sem, de mindenki az útkeresés izgalmában éli le az életét. Van aki hamarabb rátalál a helyes útra, van akit tanácsolnak, s van aki elfogadja mások jószándékú ötleteit, hogy "merre is van a merre?" – de hát tudjuk, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

A boldogság, az Eggyel való újraegyesülés a közhiedelemmel ellentétben nem rózsaszín örömes zászlócskákkal, hanem gyászszalagokkal van kijelölve. Furcsamód, az Istennek úgy volt tetszésére, hogy a szenvedés megfejthetetlen titkába rejtse bele életújító-, megtartó erőit. A ma embere a bajt, a tragédiát, a nyomorúságot kikerüli, s reflexévé vált védelmébe jól "beleillik", hogy szalámis-zsömlyéjét nyugodt lélekkel majszolgatja, miközben TV-jében a borzalmas képkockák szünet nélkül peregnek. Az önszeretetnek ára van: Világunk legmarkánsabb jelzése a jövő útját tekintve, hogy alig akad emberfia, aki életcélul tűzi ki magának az áldozatos, szolgáló létet. (Hiányoznak is ezek a hétköznapi szent-emberek...)

Az egyház évezredes szimbólumait olvasó, s azt értő hívő ember tudja: A stációk mindig a templomhoz vezetnek – ennek tudatában szervezi életét is. Aki ezt az igazságot nem tudja elfogadni, az még mindig görcsösen irányítani akarja életét, ahelyett, hogy meghajolna, s elfogadná a Fent Megmásíthatatlan Akaratát. Sorsunk elfogadása ugyanis nemcsak egybefonódás a Céllal, hanem kibontakozás lehetősége mindannak, amit belénk plántált a Teremtőnk. Az Isten titokzatosságát felfedezni a saját szenvedéseimben nem más, mint megtalálni azt az utat, ami mindig fölfelé vezet.

2006. november 20. hétfő

Amiért ma imádkozunk:
Erőért a terhek hordozására.
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts meg, adj erőt nekem ma is küzdelmeimben, hogy ne fáradjak bele életembe és segíteni tudjak másoknak! Ámen.

Én az ÚR vagyok szabadítód és megváltód.
Ézsaiás 60,16

Szabadulás? Megváltás? Mitől és miért? Szabadnak és önmagát nagykorúnak tudó ember mégse tud uralkodni magán... Szabadság helyett szabadosság, konstruktivitás helyett destruktivitás jellemzi. (Minden nap 165 állatfajta pusztul ki Földünkön!) Nem csak globálisan veszélyforrás az ember, de közvetlen környezetében is. Ha nem így lenne, nagyobb lenne a közbiztonság, kevesebb lenne a deviancia, és több lenne a megelégedett ember. Sajnos nem így van. Lassan a társadalmi burnout (kiégés) tüneteit tapasztalhatjuk. Ilyen helyzetben már csak az Isten segíthet – újra relevanciája van a szónak: megváltás.

Szabadulni van mitől. Mindenekelőtt korunk pestisétől, a könnyű élet ígéretétől. Az élet nemcsak bármilyen áron szerzett pénz, s élvezni-tudás kérdése. Úgy néz ki a mai világ embere, mint az az erdész, aki elfelejtette a hivatását. Ahelyett, hogy mesélne az embereknek, a folyamtosan változó, csodálatos erdei világról és őket irányítgatva megtanítaná őket a fa okos és mértékletes felhasználására, felejtve erdőt, s kerülve embert is, engedélyeket pecsétel naphosszat: s a fa dől és dől, s az erdő lakói velük együtt pusztulnak.

Favágó életet élünk. A teljesítmény izgalmában elfelejtettük az ültetés szépségét. A természetes világot lerombolva belemenekültünk egy mesterséges, "virtuális világba", ahol minden fontosabbá vált, mint a természetes valóság. Csoda-e, ha bolyong lelkünk a természetellenesben? Nyilvánvalóan csak ezt tudja tenni, hiszen nincs otthon, nem ez az ő világa..

Megváltást munkálni, szabadulást hirdetni csak akkor lehet, ha megváltoztatjuk látásunkat: Szolgáltatás helyett újra szolgálni kezdünk. Mindaddig, amíg nem vállaljuk fel a terhet – Jézus mondja a kereszthordozásról: 1) "fogadjátok el kereszteteket és 2) "vegyétek fel".

Terhet felvállani az első lépés a teljesség felé. Amíg nem nyomja vállunkat az értelmes munka terhe, addig a lelkünk az álmok prése alatt nyög, s a szabadulás után vágyakozik... hiszen több kell hogy legyen az élet, mint a zsíroskenyér szünetnélküli majszolása.

 

2006. november 18. szombat

Amiért ma imádkozunk:
A rendelt idő észrevételéért életünkben.

A mai nap imádsága:
Uram!
Engedd, hogy Benned és Általad időm legyen mindenre, ami fontos Neked, környezetemnek, s nekem! MIndenható Istenemem, Te az idő Ura vagy... Szórd rám kegyelmesen áldásodat, hogy napjaim ne teljenek hiába! Ámen.

 

 

 

 

 

 

Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő,
és ezer esztendő annyi, mint egy nap.
2 Péter 3,8

Mit tudunk az időről? Vajmi keveset, szinte semmit. Azt naponta érezzük, hogy gyorsan telik, azt meg tudósok bizonygatják hogy relatív, de hogy valójában mi is az idő, az olyan nagy misztérium számunkra, mint az Isten maga. Amit még nem tudunk az időről – az a lényegesen nagyobb rész. Ma reggel talán egy kicsit közelebb kerülünk a megértéséhez, ha az Ige hajnali fénysugaraiba térdelünk...

Az első üzenet, hogy Isten másképpen méri az időt. Mi órával, ő pedig hűséges életekkel. Az Ő távlatai számunkra szédítőek, s nemcsak azért, mert ezer esztendő az nekünk harminc-negyven generáció... Isten-fogalmunk életünk folyamán egyre tágul és mélyül, de a soha nem válhat teljessé, hiszen születés és halál idői korlátai között vagyunk. Megérteni csakis akkor tudjuk majd, ha már nem lesz idő, csak Isten maga, s reménységünk szerint mi pedig Őbenne.

Mi azzal küszködünk naponta, hogy az időnk elfolyik, s nem értük el a kitűzött célt. De mi az igazi célunk? Sokak számára az az életcél, hogy egységnyi idő alatt minnél több történésben részt vegyenek, hogy ne maradjanak le semmi fontosról. De lehet annál fontosabb, mint a saját életünk... az Istenre találásunk? (Régen ezt üdvösségnek mondták.) Aki Istenben van, s Isten is őbenne, annak megváltozik a viszonya nemcsak embertársaival, de az idővel is. Ami eddig legyőzhetetlen ellenség volt, az Istennel együtt segítő baráttá válik. Az idő nemcsak lehetőség arra, hogy tartalmat nyerjen az életem, hanem arra is kiváló eszköz, hogy az idő múlásában megmutatkozzék az Isten áldása.

Az időben való részesedés a legnagyobb adomány. Először is azért mert Fölülről kapjuk. Aki adja, azért is adja, hogy észrevegyük végességünket, s ezáltal cselekedeteinknek, szavainknak iszonyatos súlya és jelentősége legyen életünkben. Másodszor az ajándékot illik kibontani, vagyis meg kell osztanunk másokkal – azaz időnket, amit kegyelemből kapunk, tovább kell adnunk. Isten csodája, hogy ami Tőle jön, az nem fogyatkozik, hanem szaporodik, amikor részesítünk benne másokat. Harmadszor, az idő bármennyire is úgy tűnik a mienk, mi rendelkezünk vele, mégsem a mienk, mégsem az enyém, hanem az Istené. S ha Ő visszaveszi, akkor nincs tovább, és nincs újra... Létezésünk egyszeri és megismételhetetlen az idő számunkra mérhető vonalán. Bánjunk hát vele úgy, hogy általa békességet nyerjen a szívünk...

2006. november 17. péntek

Amiért ma imádkozunk:
Mindazokért, akik álomvilágot szőnek maguk köré, hogy ne lássák meg az őket is körbeölelő Istent...
A mai nap imádsága:
Uram! Bűneim erőt vesznek rajtam... Ments meg, hogy gyötrelmeimből megszabadulva boldogan szolgálhassalak Téged! Ámen.

Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tuz tavába vetették.
Jelenések 20,15

"Számon vagyunk tartva"... azaz mindannyiunknak van azonosító száma, hiszen az adminisztráció a ki tudja hányadik virágkorát éri... Az embereket mindig is izgatta a lista-készítés, hiszen a név birtoklása a másik feletti hatalmat is jelentette – s milyen igaza volt ebben az ókor emberének. Hiszen aki az anonimitás álarca mögé bújik, azt nem lehet felelősségre vonni! Istennek is van "adminisztrációja", de az egészen más – Ő nem úgy tartja számon az embert, mint az ember Őt. Nála nincsenek anyakönyvek, nincsenek jelentések és kimutatások, nála egy "adminisztrációs szabály" létezik, az igazság. Az igazság vagy vélt igazunk mondatait pedig mi magunk írjuk egész életünkön át. Amit oldunk vagy megkötünk itt, az oldva és kötve van ott is. S ha majd kiröppenünk ebből a világból, akkor már nem tudunk változtatni rajta, "amit megírtunk azt megírtuk".

Minden kor emberét izgatta a halál utáni lét. A ma embere sem kivétel, csak nem annyira szemérmes ebben, mint a régiek – magyarul: ebben is ugyanolyan szemérmetlen, mint sok más dolgában: jogrendszerében, "igazságos" piacgazdaságában, erkölcsében, szexuális viselkedésében... Attól, hogy nem ismeri be félelmeit önmagának sem, azért még nem fél kevésbé, sőt! Olyannyira aggódik, hogy földi életét sem tudja szabadságban és szépségben megélni. Retteg az elmúlástól, a halál utáni "semmitől", de depressziójának oka nemcsak az, hogy nem találja a helyét a világban – hiszen ez már következmény –, hanem az, hogy nem akarja meglátni Istent, aki pedig mindenütt jelen van.

A "tűz tava" kifejezés apokaliptikus abszurditás, de ne csodálkozzunk ezen, Istennél a víz is éghet... sőt, akik benne bíznak (ahogyan Sidrák, Misák, Abednégo is bíztak) már itt a földön megtapasztalják, hogy Istennel együtt a tűz sem árthat. A legnagyobb tűzrakást pedig nem fából rakják, hanem bűneink rőzséiből, amit szorgalmasan gyűjtögetünk halálunkig. A legkínzóbb lángok soha nem kívül, hanem a lélek rejtett zugaiban gyötörnek. A lelkiismeret tüzét a víz egyáltalán nem, csakis az Isten kegyelme olthatja el. Bűneink hamujából a Megváltás csodája által azonban új élet támadhat: Hihetetlen, de mégis valóság: Megváltozunk, s nemcsak "számon tartjuk Istent", hanem életünk minden pillanatában számolunk is Vele...

2006. november 16. csütörtök

Amiért ma imádkozunk:
Újjászületésért.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Szükségem van Rád, kérlek vonj magadhoz! Ámen.

 

"...ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született."
1 Jn 2,29 b-d

Nincs kétféle igazság, ahogyan a szeretet is csak egyféle lehet. A természeti törvények is egy nagy rendező elv alá – Isten rendje – tagozódnak, egyik nem ütheti a másikat. Mivel Isten is csak egy van, csak istenképből lehet sok. Keverni az Isten felekezeti interpretációit az Istennel magával – alapvető hiba.

Hasonlóan fatális félreértés, ha lélek igazságát a testre akarjuk kényszeríteni, s viszont. Isten teremtettségére a komplementaritás, azaz az egymást kiegészítés jellemző – így emberileg gondolva, meghagyva, hogy lehet azért az másképpen is... Egy bizonyos: Isten harmóniára teremtett minket. Vágyakozásunk a harmóniára oly erős, hogy ha az nincs – betegekké is válhatunk. A disszonancia önmagában még nem a harmónia hiánya. Valószínű, hogy életünk nagy akkordjában csak néhány hangot hallottunk meg... az igazi, teljes csengésű hangzás csakis az Isten hangjegyeinek beleolvasásával, személyes életünkbe örök törvényeinek belehallásával jön létre.

Az igazságra születni, újjászületni kell. Ennek oka az ádámi természetünk: a tagadás ős-akaratossága. Belátni, hogy Istenre szorulunk: a kegyelmi élet kezdete. A kegyelem nem elkeni, elmaszatolja hanem nyilvánvalóvá teszi életünk tintafoltjait, s beláttatja, hogy a megoldás Istennél van. Ennek az öröme felszabadít a jóra, s a szépre, az alkotás mindennapi megélésére életünk bonyolult kapcsolatrendszerében.

2006. november 15. szerda

Amiért ma imádkozunk:
Tiszta gondolatokért.

A mai nap imádsága:
Uram! Te látod mennyire eluralkodott ebben a világban a tisztátalanság, s bizonyára imáinkban is érzed, mennyire szenvednek tőle az emberek. Könyörül rajtunk, hogy visszataláljunk Hozzád, s általad egymáshoz is! Ámen.

 

 

 

 

 

 

Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta! A paráznákat és a házasságtörőket pedig ítéletével sújtja az Isten.
Zsid 13,4

Amillyen erős a férfi és nő szövetsége, olyannyira erős a társadalom is. Ha krízisben vannak a sejtek, bizony krízisben van az egész a test is, ha több a beteg sejt a szervezetben, mint az egészséges, akkor beteg az egész ember... Ne szépítsük, beteg a társadalmunk. Három házasságból kettő válással végződik. Súlyosan beteg az a társadalom, ahol az ember már csak közgazdasági elem, szám. Ahol teher az idős ember és életszínvonal-rontó tényező a gyerek, ahol nincs becsülete a házasságnak, ott közel a "vég"...

Igénk nem apokaliptikus (végidőket sejtető) idézet az Újszövetségből. Talán kívánalom, ajánlás, parancs vagy jó tanács? Egyik se. Sokkal inkább iránymutatás, mely a teremtés isteni szavát idézi: "Legyen!" – és "lett". Ha tisztán szól az Isten igéje, akkor abból nem "valami lesz", hanem minden, egy teljes világ. Ha Isten tisztasága – aminek árnyjátéka a romantika – jelen van férfi és nő legnagyobb és legmélyebb, legőszintébb és legkihívásosabb, testet-lelket lebegtető, életre szóló kapcsolatában, akkor az a közössség áldott. Áldás a benne élő gyermekeknek, áldás a környezetnek. Ha azonban a tisztaság helyett a tisztátalanság (görög eredetiben: pórnosz) uralkodik, akkor az maga a "pokol", mert az ítélet nem más, mint a boldogság/áldás kínzó hiányának a naponkénti megélése...

A házasság nem "intézmény", nem szórakozás vagy unaloműző tevékenység, mégkevésbbé gyógyszer a magány ellen. A házasság rend, az Isten teremtettségbeli rendje. Állapot, ami akkor boldogító/Istennek tetsző, ha mindkét félből a legjobbat hozza elő. Ha nem a legjobbat, akkor az ilyen házasság nyomorúságos. Akkor nem repít a többre, hanem lehúz az egyre kevesebb felé. Az ilyen frigyet gyaníthatóan nem megszenvedték a felek, s nem "elkérték" az Istentől, hanem egyszerűen "beleugrottak" a kapcsolatba. Bizony, aki "tornyot akar építeni", az először üljön le, s vegye számba, hogy van-e elég ereje (szeretete), építőanyaga (kitartása) a cél megvalósítására...

Az Isten végidős ítéletét a távoli jövőbe hisszük, pedig az itt van velünk és mindennapjainkat kíséri. Az Isten nélkül meghozott (istentelen) döntéseinknek súlyos ára van: Békétlenség önmagammal, Istennel, a velem és mellettem élőkkel. Nincs szebb pillanat, amikor az arany örökkévalóságot szimbolizáló egyszerű karikácskái odagurulnak, s megnyugszanak az ujjakon. A teljesség ígéretének bizonyosságai ezek: Betölteni együtt az Isten önmagunk sorsán is túlmutató örök, teremtettségbeli rendelését...

2006. november 14. kedd

Amiért ma imádkozunk:
Minden embertársunkért, hogy az igazság ismeretére eljussanak.
A mai nap imádsága:
Urunk! Igazságod és szereteted fényével világosítsd meg életünket! Ámen.

 

 

A világosság gyümölcse csupa jóság, igazság és egyenesség.
Ef 5,9

A Nap tisztelete minden ősi kultúrában fontos szerepet játszott. Volt ahol istenként tisztelték, mint legerősebb hatalmat, mely a sötétség isteneit képes megsemmisíteni. Csodálatos magyar nyelvünkben talán az egyik legősibb szavunk a Nap, mely nemcsak az életet adó fény jelöli, de a napunkat is, melyet éppen ma, mi is elkezdhetünk... Az árpádkori ábrázolásokban Krisztust, mint az idő urát a Nappal kapcsolják össze – "én vagyok a világ világossága".

A Nap járása az életünket is szimbolizálja, mindkettőnek van keletje (kezdete) és van nyugatja (nyugalma). Az ifjúság mindenkori vágya, hogy habzsolhassa a fényt – így van ez rendjén, a baj csak az, ha ennek nem ismerik a mértékét. S ha egyszer eljön az idő és életünk az örökkévalóságba hajló fénysugarai utoljára simogathatják meg e világ horizontját – észre kell vennünk az Isten egész életünkre kiáradt kegyelmét. Hálát kell adnunk mindenért, mert hálaadás nélkül nincs békesség sem itt, sem odaát.

Aki az Isten fényében él, annak élete jó gyümölcsökkel teli. A gyümölcs a félhomályban, a sötétben nem érik meg soha. A jóság a szeretet önmagammal szemben nem érték, csak a napvilágon, azaz a közösségben (nyilvánosság) érlelődhet. Korunk legnagyobb gonoszsága az elhatalmasodott, minden fölé nőtt önzés. A Napot azonban nem lehet kisajátítani, annak fénye melegíti "a jókat és gonoszakat egyaránt". Egy bizonyos: korunkban különösen is szükség lenne az igazságra, az egyenességre. Ha ezek hiányoznak,akkor nincs kiszámíthatóság se családi életben, se társadalmiban. A kiszámíthatóság hiánya békétlenséget szül, mely a sötétséget növeli. A szellemi sötétség pedig egyik legnagyobb problémánk. Csúcstechnológiával körülvett világunkban érzelmi, szociális analfabéták tömegei hivatkoznak "jogaikra", melyeknek "gyakorlása" nem építik, hanem rombolják a közösséget, sőt világunkat is. Őket meg kellene tanítani a Fény abcéjére... melyben az első betűk között szerepel az a-lázat, a b-ékesség, a c-söndesség... i-gazság, j-óság, k-egyelem...

2006. november 13. hétfő

 

Amiért ma imádkozunk:
Találkozásokért.

A mai nap imádsága:
Urunk! Számtalan jelben hivogatsz minket, s mi nem értjük meg hívásodat. Tedd nyitottá életünket ajándékaid befogadására, hogy lelkünk szomjúsága Benned megelégítessék. Ámen.

 

 

 

Ó Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem.
Zsolt 63,2

Élelem nélkül hetekig képesek vagyunk a megmaradásra, a víz azonban olyanannyira testi létünk alapja, hogy nélküle csak néhány napig vagyunk képesek létezni. Levegő nélkül talán néhány percig, Isten nélkül azonban egy pillanatra sem. Ő az, Aki létrehív minket, s folyamatosan megtart, s ha úgy gondolja, a pillanat tört részében visszaveszi azt, ami az övé...

A testi szomjúság igen gyötrő. Katona-koromban az egyik hadgyakorlaton – véletlenül vagy szándékosan –, de 36 órán keresztül nem jutottunk se élelemhez, se vízhez. Ez utóbbi igen megviselt mindenkit. Zászlóaljparancsnokom közvetlen rádiósa voltam, s maradék utolsó korty vizemet – látván hogy ő is szenved – meg akartam osztani vele, ugyanis mindez egy forró nyáron történt. Eladdig azonban nem ivott egy kortyot sem, amíg katonái nem jutottak vízhez... az önuralom egy darabig szép erény, de a szomjúság nagyobb úr.

Egy darabig bírjuk a víztelenséget, de ha nem jutunk időben hozzá, az életünkkel játszunk. A vízre ugyanis – ha akarjuk, ha nem – szükségünk van. Talán sokáig nem tudatosul bennünk, de így vagyunk az Istennel is. Nélküle létünk kerül veszélybe. Vágyakozásunkat az Isten után semmi nem képes megelégíteni. Hiába az édesanya szeretete, egyszer elengedjük az ő kezét is, hiába az önmegvalósítás nagy ígérete, idővel kiderül, hogy perfekció nem létezik életünk egyetlen területén sem. Szeretet utáni szomjunk akkor kezd először csillapodni, amikor rádöbbenünk, jobb adni, mint kapni, s felelősséget vállalunk másokért. Életünk kihívásain innen, s túl a Nagy Szomjúság mindaddig kínoz, amíg nem találtunk rá az Élet Vizére, a Forrásra. Aki megtapasztalta a kristálytiszta víz csillapító erejét, az nem vágyakozik semmiféle "bugyborékos színes vízre" és kerüli a pocsolyákat...

A lélek szomjúságától rengeteg ember szenved – többen, mint gondolnánk. Ha nem így lenne, akkor nem lennének tele az orvosok, pszichológusok várószobái, s nem lenne szükség ennyi segítő foglalkozásban dolgozó emberre sem. A vágy hatalmát alábecsülni dőreség, ezért jobban tesszük, ha Annak a Vonzásnak engedünk, amely életünknek nem csak ígéri a teljességet, de valóban meg is adja azt.

2006. november 11. szombat

 

Amiért ma imádkozunk:
A test és a lélek békéjéért.

A mai nap imádsága:
Uram! Nyugtalanságaim okait szüntesd meg bennem és körülöttem, hogy felszabadultan dicsérjelek és szolgáljak Neked! Ámen.

 

 

 

 

Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. Egy harcos sem elegyedik bele a mindennnapi élet gondjaiba...
2 Tim 2,3-4a

Vállalni a szenvedést sokak számára a kudarc beismerése, éppen ezért tiltakoznak ellene. Olyan nem lehet, hogy nagyon akartam és mégsem sikerült – egy kicsit se! Ennek a keserűségével együtt élni senki nem akar, inkább menekülünk előle. Egészen más a helyzet, ha nem a saját életem távlatai, hanem az Isten akaratának halálomon is túlmutató akarata nyűgöz le. Belebonyolódni a hétköznapok gondjaiba nem érdemes, mert azok megoldása nem ott lent van, hanem fölötte. A jó, a megoldás mindig "fölülről száll alá" – nemkülönben helyesen megítélni a életünk zsibvásáros nyüzsgését csakis távlatból, fölülről lehetséges.

A katonának harcolni kell, az a dolga, hogy teljesítse a parancsot. Megtagadnia pedig lelkiismereti kötelessége – ha az esküje ellen szólna. A mai katonák alaptípusa a "cool-katona", azaz a könyörtelen, az acélidegzetű, az ellenség élőerejét bármilyen helyzetben hidegvérrel megsemmisíteni képes masina... hogy ez egy torz kép – mivel a katona is ember – az élet bizonyítja. Irakból hazatért bevetettek harmic százaléka(!) pszichikai zavarokkal küzd, s további harminc-negyven százalék nem mer beszélni álmatlan éjszakáiról vagy rémálmairól. A törvény biztosítja számukra a pszichológusi segítséget, de ezt nem akarják igénybe venni, hiszen további karrierjükben a "gyengeségük" jeleként értelmezhetik. Hogyan nyerjen lelkük békességet, amikor gyakran asszonyokat, gyerekeket, civileket vétlenül is megöltek? Hibás parancs vagy téves helyzetfelismerés, teljesen mindegy. Néhány másodperc, s egy életre megváltozik a katona lelke... a kételyeivel, lelkiismeretével magának kell elszámolnia.

Pál képe a katonáról tökéletes, amivel a lendületében megtorpant ifjú Timóteust akarja lelkileg bátorítani. A kép üzenete az, hogy Jézus szeretetparancsai, döntései soha nem okoznak lelkiismereti konfliktust, mert a "parancs teljesítése" ugyanaz, amit szívünk is diktál. Vállalni a szenvedést csakis a jóért érdemes. Az Istenben bízó ember azonban azt is tudja, hogy minden javára van.

2006. november 10. péntek
Amiért ma imádkozunk:
Szeretetért.
A mai nap imádsága:
Uram! Tégy engem békességed, szereteted követévé ma is! Ámen.

 

 

 

 

Amikor a körülötte levők látták, hogy mi készül, megkérdezték: "Uram, odavágjunk a karddal?" ... "Hagyjátok abba!" "Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és botokkal, mint valami rabló ellen."
Lk 22,49..51a..52b

Jézus elfogatásának Getcsemáné-kertbéli viharos párbeszédéből jól ismert mondatok ezek. A mondatok messze túlmutatnak az adott helyzeten. Örök emberi magatartás, hogy erőszakra erőszakkal válaszolunk. Látták, hogy mi készül, persze, hogy ökölbe szorult a kéz, s a kard után nyúlt. A pillanatnyi helyzetben az "odavágás" lehet, hogy "rendet " teremt, de a külső erőszak, mindig belső békétlenséget szül. Az ember bizonyos életkor után nem ideiglenes megoldásokat akar, hanem hosszútávúakat. Ugyanígy Istennel való kapcsolatunkat sem ideig-óráig tervezzük, hanem véglegesre. Éppen ettől a véglegességet megpecsételő, Isten igazságára kimondott igentől nagyon sokan félnek.

Az erőszak erőszakot szül. A sötétséget nagyobb sötétséggel nem lehet eloszlatni, de elegendő egyetlen gyertyaláng is, hogy a reménység életben maradjon, s utat mutasson. Vannak helyzetek saját életünkben, s a történelemben is, amikor hiába lobogna a szeretet hatalmas tüze, a gonoszság esője úgyis elmosná azt. Ilyenkor egy viszonyulás a helyes: Őrizni a lángot, hogy a megfelelő időben, s helyen legyen mivel meggyújtani az éltető meleget adó "farakást".

Ha annyira erős lenne az ember, mint amennyire nem, akkor nagyvonalúsággal kezelte volna Jézust, mint vallásos álmodozót, aki a szeretetet prédikálja, s gyakorlatilag senkinek nem árt... De nem, az ember bátorsága a védtelen civilek megkardlapozásában, az asszonyok, gyerekek megfélemlítésében, politikai és etnikai tisztogatásokban, szőnyegbombázásokban vagy az atombombák másodperc tört része alatt tízezrek életét kioltó bevetésében áll!

"Hagyjátok abba!" – mondja Jézus. Nem rabló vagyok, hanem életetek megmentője! Ha a magatok eszére hallgattok, akkor elvesztek, ha az én szeretet-parancsaimat követitek, megmaradtok áldásként itt a Földön, s megmaradtok Atyám mennyei országának örököseinek is...

2006. november 9. csütörtök
Amiért ma imádkozunk:
Őszinte szavakért.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Hálát adok Neked, hogy megőriztél ezen az éjszakán is! Szent angyalod vigyázzon rám, s szeretteimre! Ámen.

Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen
Róma 11,36

Egész életünk a körülöttünk és bennünk lévő világ kutatására, jobb megismérésére irányul. Csak idő, s felhalmozott tudás kérdése, hogy egyszer eljussunk egy olyan pontig, amikor a meglátott összefüggések komplexitása meghaladja mentális képességeinket. Ilyenkor esik ámulatba az ember, s hagyja el ajkát olyan kijelentés, mint mai igénk. Ez a mondat igazi doxológia, azaz dicsőségmondás.

Istent álmodni nem beszűkülés - ahogyan a világ gondolja -, hanem kiteljesedés, emberlétem szövevényes voltának egyetemesebb megismerése. De miért is jó, ha az egyház elsődleges munkájába (opus proprium), a dicsőítésbe bekapcsolódom? Nyilvánvaló, hogy nem lesz Isten dicsősége sem nagyobb, sem kisebb attól, hogy szavaimmal Isten mellé állok. De nem is ezért szükséges a naponkénti hálaadás. A himnikus gondolataink nem céltalanok. Amikor már nem tudjuk kimondani vágyainkat, érzelmeinket, akkor szavainkat, mondatainkat a dicséretben furcsamód újraszőjük, hogy mint Mózes, kendő gyanánt magunk elé tartva Isten dicsőségének fényét felfogjuk, s egyben meg is védjük magunkat tőle. A dicséret közben válik valóságosabbá nemcsak Isten, hanem mindazon érték is, melyek Istenhitünkből születnek naponként.

Az Örökkévaló akaratát nemcsak megismerni, hanem megélni, igazi nagy vállalkozás. Egész életünkre szóló program, számtalan kihívással és próbatétellel. Sokan meg is ijednek ettől, s ellökve maguktól e lehetőséget a materiálisan megfoghatóval, a birtokolhatóval vigasztalódnak. Mivel azonban a lélek is "kéri a maga részét", ezért idővel mégiscsak felvetődik a nyugtalanító Isten-kérdés... Megnyugtató választ találni kegyelem, kérdéseket megfogalmazni kötelesség, emberségünk egyik alappillére...

 

 

 

2006. november 8. szerda

Amiért ma imádkozunk:
Az Istent keresőkért.

A mai nap imádsága:
Urunk! Te egy családba teremtettél minket, s mi mégis egymástól elszakadtan élünk. Add, hogy általad megtaláljuk helyünket a világban, s békességet nyerjen lelkünk nyugtalansága! Ámen.

 

 

 

 

Az emberektől való rettegés csapdába ejt,
de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál.
Példabeszédek 29,25

Isten az embert a maga képmására teremtette, evvel a legnagyobb méltóságot ajándékozta az embernek. Nincs még egy teremtménye, amelyik megkapta ezt az "angyalokénál nem sokkal kisebb" státuszt. Ez egyben azt is jelenti, hogy nincs teremtmény ember Isten között, az ember fölött közvetlenül Teremtője áll. Mégis, Istenkirályok és magukat mindenhatónak képzelő diktátorok a történelem folyamán számtalanszor beékelték magukat oda, ahová a teremtettség rendje szerint nem valók. Idővel persze Isten nagy törvénykereke lendült, s az emberek megszabadulhattak a kényszerű igától.

Elviselhetetlen történelmi helyzetben is Isten adja az oltalmat. Ha valaki mégsem fogadja el Teremtőjét, s kizárja Őt gondolataiból, akkor csapdába kerül: Elhiszi embertársáról, hogy az különb, több nála. Ez nem igaz! Isten igazsága, hogy ugyanannyira szeret mindenkit, de mindannyiónkat másképpen - ezért teremt minket különfélének. A 19-20. század nagy felismerése: az Én. Az individuumnak az értékét azonban csak az adhatja, ha beleilleszti magát az Isten törvényébe. Ha kibújik alóla, egy darabig csillog az ego, utána szétporlad. Hiába a nagy öntudatunk, ha eközben mégis rettegünk az emberektől. S mivel az ember általában erősnek egészségnek születik, s fiatalkorunkban megszokjuk, hogy "odamegyünk ahová akarunk", nehéz ütközni évtizedék után a ténnyel: eljöttek "azok a napok, amikor mások öveznek fel téged, s oda visznek, ahová nem akarod". A rettegés legnyomorúságosabbja, amikor önmagunktól félünk: most sem fog sikerülni, hiszen eddig sem sikerült... Milliók szenvednek önmaguktól, vergődnek vélt szabadságuk csapdájában, szívükben pedig mindennél jobban oltalomra vágyakoznak.

Az ÚRban bízni védelmet jelent mindentől. Másoktól és önmagunktól, hazug ideológiáktól, s féligazságos teljességígéretű, magunkgyártotta életfilozófiáktól. Tud-e többet nyújtani az élet annál, mint hogy reggeleim Istennel kezdődnek, s estéim Vele végződnek? Aki benne bízik, annak még álmában is ad eleget...

2006. november 7. kedd

Amiért ma imádkozunk:
Jó lelkiismeretért.

A mai nap imádsága:
Uram! Ítéld meg az emberlelkeket, hogy Hozzád találjanak, s békességet nyerjenek maguknak. Ámen.

 

 

 

Nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne,
és semmi titok, ami napfényre ne jutna.
Mk 4,22

A Deák Ferenc-i vezérelv a politikában, "hazudni nem szabad" igencsak erejét veszítette a 20. században, nemkülönben a 21-ikben itthon és külföldön egyaránt. Helyette a Niklas Luhmann-i "politikai értékduál" dominál, azaz: "mindent megtenni, hogy hatalmon maradjak (ne kerüljek ellenzékbe), s mindent megtenni, hogy hatalomra kerüljek (azaz ne maradjak ellenzékben)". Így aztán naponta hallom és látom bizonyosságát az igének: "nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne"... Titkosítani az igazságot, hasonló ahhoz, amikor viaszpecséttel zárják le Jézus sírját... ami Istentől jön, annak isteni ereje van, ami embertől, az pedig idővel elmúlik - jól tudta ezt már kétezer évvel ezelőtt Nikodémus is, mint egyik vezető embere a főtanácsnak.

Mosolygunk vagy bosszankodunk az ötlettelen, banális és rövidzárlatos hazugságokon úgy a politikában, mint a hétköznapjainkban, amikor valaki valamit nem csinál meg vagy magyarázkodik, mert megcsinált olyat, amit nem kellett volna. Emberi kapcsolatok milliói terhelődnek mocskos kis hazugságokkal és vérlázító disznóságokkal. Azt még csak érti az ember, hogy aki Istentől távol él, annak nincsenek erkölcsi dillemái, hazudjon-e vagy sem... De annak, aki vasárnapról vasárnapra Isten közelében tudja magát és eljár az adott felekezet, adott templomába, miért "sikerül" ugyanúgy hazudnia, mint az istentelen embernek, ez már komoly teológiai gondolatokat is felvethet.

Gyaníthatóan a félelem áll a háttérben. Aki fél, az emberként fél. Pulzusa, vérnyomása, hormonszintjeinek kilengései függetlenek hitétől, meggyőződésétől vagy éppen világképétől - ha nagyon fél, akkor emberként rettegi a most pillanatát, s közeljövő perceit. Aki fél, az a sötétségben van, s tudjuk, hogy a lelki sötétség sokkal félelmetesebb, mint fizikai. Akinek az Isten fényessége helyett a félhomály adja a biztonságot, annak szavai is felemásak, s az az igazság, aminek a fele hazugság, az összességében nem lehet az igazság, csakis hazugság. Nagyon sok a lusta és az irígy ember. (Nem véletlenül, az irigység a hét főbűn egyike!) Ők még nem tapasztalták meg, hogy mit jelent Isten közelében élni. Ők a legnyomorultabbjai a teremttetségnek, mert számukra a materiális szürkeség fokozatai jelintik életük "szivárványát" de, még soha nem élték át a Fény tisztaságát, mely ha rávetítődik életünkre, szerteárad belőle az Isten szövetségének szivárványhídja fölfelé és mindenki felé.

2006. november 6. hétfő

Amiért ma imádkozunk:
Gondviselés-hitért .

A mai nap imádsága:
Uram! Igéd mécsesével világítsd meg útjaimat, hogy meglássam azokat a jeleket, melyeket vezetésemre rendeltél! Ámen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt.
Vigasztalással fizetek neki.
Ézs 57,18

"Vigyázz, rossz úton jársz!" Egyre kevesebben vállalják fel, hogy barátjuk, ismerősük, munkatársuk láthatóan nem jó irányba vivő élet-útját kritizálják, azaz megítéljék. Hiába nyilvánvaló a rossz, hiába támogatja a megállapítást a józan ész - "nem szólok bele / jobb a békesség / végül is az ő élete", s ki tudja még hány igaznak tűnő érv kerül ilyenkor a felszínre. Még nagyobb gond, hogy gyakran már otthon sem szólnak gyermekeikre a szülők, akik persze már rég nem "Isten helytartói a családban", ahogyan azt Luther majd félezer évvel ezelőtt - naívan? - gondolta. Persze, hogyan is tudna vezetni az szülő, aki soha nem tapasztalta meg Felülről Jövő Vezetés csodáját? Az ilyen apák és anyák belesüppedve a hétköznapok szociális igazságtalanságaiba, lelkileg megtörve nem a felelősségre, mások segítésére, hanem a túlélésre idomítják fiaikat és lányaikat. De mit is kell túlélni?

Ha elfogadjuk a képet, hogy az út az életet jelenti, akkor az úton levésnek az az értelme, hogy eljussunk a célba. Az egyház önmagát kezdetektől fogva "communio viatorum"-ként definiálta, azaz úton lévők közösségeként. A cél világos, s nem is akármilyen, érdemes érte küzdeni... De mi van azokkal, akik nem hiszik a célt, vagy amit hisznek, az teljességgel kiábrándító, hiszen minek a küzdés, ha a végén úgyis a "nagy semmibe" halunk bele!? Aki így látja az életet, az nem egész-séges, azaz nem az Egészet látja, hanem annak csak egy szeletét. A gyógyulást csakis az Isten adhatja.

Az Szentírás jó híre, hogy Isten vigasztalással gyógyít, melynek mértéke nem emberléptékű, mert isteni távlatokba emel. Kell-e a vigasztaláson kívül más? Másképpen: Mit ér, ha az egész világot megnyertem, de lelkem vigasztalhatatlan? Bejártam a világ összes számon tartott útját, végigrohantam az Élet nagy autósztrádáin, meg-megálltam sok pihenőhelyen, gyönyörködtem az elém táruló panorámában - de otthonra sosem találtam, útjaim végén soha nem várt senki... Lám, túléltem az életet, és rádöbbentem: csak ez nem lehet az élet célja!

Az útonkon azonban "táblák" figyelmeztetnek: a fűszálon mászó katicabogár, a csigaház spiráljának végtelenbe mutató csendje, szeretteink könnyét letörlő vigasztóló mozdulatunk... Mindenütt ott van Ő, Aki mindent lát, s mindannyiunkat teljességébe hivogat... Talán éppen a mai nap egyik váratlan pillanatában.

2006. november 4. Szombat

Amiért ma imádkozunk:
Az idő hasznos eltöltéséért.

A mai nap imádsága:
Uram! Bocsásd meg nekem, hogy nem élek úgy az idő ajándékával, ahogyan azt Te szeretnéd... Add, hogy féljelek és megtarthassam parancsolataidat, mert nem akarok önmagam ellenségévé válni! Köszönöm, hogy meghallgatsz! Ámen.

 

 

 

 

Ezeken felül, fiam, fogadd meg az intést: A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkodás elfárasztja a testet. Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istend, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az.
Préd 12,12-14

Elméleti ember - gyakorlati ember... hányszor halljuk e kategorizálást! Az ember mindenféle jelzők nélkül, legyen "csak" ember... azaz tükröződjék életén Gazdájának képe. Mit ér a szép elmélet, ha abból nem valósítanak meg semmit? Mit ér a mindennapi tevékenység praktikuma, ha nem mutat túl önmagán, s nem a magasabb, emelkedett célok felé visz? Elmélet és gyakorlat helyes aránya a harmónia. Nem lehet csak íróasztal mellett "megélni" az Életet. Bizonyára észrevettük már, hogy háztartási munka, fametszés vagy viráglocsolás közben jönnek a legérdekesebb összegző gondolataink, világról és önmagunkról.

Szeretem, a kétkezi munkát. Bizonyára Isten azért adta kezeinket, hogy ne csak összekulcsolva imádkozzunk vele, hanem azért is, hogy alkossunk általuk kis és nagy dolgokat. Életünkben nagyon sok adományt kapunk Istentől. Nagyobb részét természetesnek vesszük, s csak akkor döbbenünk rá milyen fontosak, amikor szép lassan vissza kell adni őket. Az egészség kincse akkor csillog számunkra igazán, amikor fogyatkozni kezd... Félni Istent és megtartani parancsolatait óriási kiváltság, hiszen eközben megtanulom az Isten ajándékait használni úgy, ahogyan azokat kell: azaz megosztom másokkal, hogy belesimuljak Isten mindent átfogó világrendjébe.

Sokan nem félik az Istent és semmibe veszik az ő parancsolatait. Az igazi félelemet ők tapasztalják meg, amikor rádöbbennek, hogy csak maguk maradtak - önmaguknak. Ennek bizony semmi értelme nincs... Haszontalanul élni a legnyomasztóbb! Ideig-óráig áltathatja, kábíthatja magát az ember vagy a pohár bódulatának hamisságával vigasztalódhat, de "Isten megítél minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az". Ezért aki nem akar belefáradni az életébe, az Istenhez menekül, hogy már itt a földön megkapja ígért jutalmát...

2006. november 3. Péntek

Amiért ma imádkozunk:
Egymásért.

A mai nap imádsága:
Uram! Engedd, hogy embertársaim szemében megláthassam teremtettséged szeretetre hívó csodáját, s életem a Te kezedben áldássá váljék mások számára is! Ámen.

 

A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.
1 Jn 4,18-19

Réges-régen, amikor eleink még úgy kezdték munkájukat: "No hát... az Isten nevében!" -, amikor a születés csodája és halál titka nem kórházi osztályok zárt falai között, hanem az élet hétköznapjaiban lepte meg őket, akkor jobban is értették a szeretet többdimenziós voltát. Isten kezéből vették a mindennapi kenyeret s a munkát, Isten segítségével küzdötték át magukat az élet viharain. A mai "felvilágosult" ember igen nagy sötétségben él, mert mindent, amit az Isten arra adott, hogy a közösségnek szolgáljon vele - magának tart meg. Javait, nagyrabecsült vagyonkáját, melyben reménykedik, megemészti a rozsda és moly. Gyermekeit sem a mások segítésére, a közösség szolgálatára neveli, hanem erősnek, saját akaratának mindenáron való érvényesítésére idomítja. Nos, nem is lesznek boldogok... Így történik meg, hogy az önmegvalósítás fájától nem látják a teljes lét erdejét!

Minden cselekedetünknek közösségi vetülete is van. A gyermek nem csak az enyém, hanem az emberiségé is, a mások mellé odarendelt emberek nem alárendelt "beszélő szerszámok" hanem méltósággal rendelkező teremtményei az Istennek, mégha pillanatnyi állapotukban ez nem is látható. A szerelem, a vallás, a saját vélemény sem magánügy, hanem minden a szűkebb és tágabb közösség ügye is. Ha életünk dolgait nem ilyen összefüggésbe állítjuk, akkor irányt tévesztünk.

Az iránytévesztés mindig csak később válik nyilvánvalóvá, általában akkor, amikor a súlyos következmények sötét fellegei felettünk tornyosulnak. Ilyenkor félelem keríti hatalmába az embert. Félelem a jövőtől, de félelem az "itt és most" pillanataitól is. Ebben a bénult állapotban a gyötrelem egyre csak lehúz, s még messzebb kerülünk a megoldástól, ami mindig föntről jön... Ilyen helyzetben hiába minden jótanács és biztatás, működőképesnek látszó ötlet vagy szépen csengő életfilozófia. Ilyenkor egyetlen megoldás van: a mindent átfogó, Teremtő és Megtartó Szeretet. A régiek egyszerűen csak úgy tudták: az Isten tenyerében vagyok... S ha ott vagyok, akkor nem azért szeretek, mert én akarom, hanem azért, mert Isten szeretetére én sem tudok másképpen válaszolni: csakis szeretettel.

2006. november 2. Csütörtök

Amiért ma imádkozunk:
Megoldásokért - életünk megoldatlan kérdéseire .

A mai nap imádsága:
Urunk! Te látod kapkodásunkat és szárnyaszegett ötleteinket életünk megjobbítására. Láttasd meg velünk, hogy a megoldás Te magad vagy s téríts Magadhoz mindnyájunkat! Ámen.

Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!
Zsolt 22,12

Zuhanó repülőgépen, süllyedő hajón igen ritka a hitetlen ember. Szavakkal vagy anélkül, de ha a "baj" harapófogójának szorítása erősödik, szinte mindenki felkiált/felsóhajt: "Jajj Istenem, most segíts meg, kérlek!" . A bajokat többnyire aprócska, piciny okok indítják el: feledékenység, közömbösség, felelősséghordozás hiánya, elmaradt mosolyok és biztatások vagy éppen kétértelmű kommunikáció, a határozott "nem!" hiánya a csábításokra. Ahogyan egy picinyke vérrögöcske testünk csodálatos csatornarendszerében elzáródást okozva keringés-összeomlást, bénulást vagy éppen halált is okozhat, ugyanígy a lelki élet jelentéktelennek hitt dolgai is hosszú távon a lélek egyensúlyát veszélyeztetik.

Ha aztán a baj belesikolt az életünkbe, akkor a nagy "miértek"-kel próbáljuk felelősségre vonni az Istent: "Miért éppen velem? Miért éppen, most? Miért éppen így?" Istent azonban nem lehet "falhoz állítani", számonkérni, hiszen Ő Isten. Be kell látnunk, hogy bármennyire is morgunk és vicsorítunk Őreá - mint a sarokba zárt kutya - a megoldás nem ez. A baj éppen azért állt elő, mert nem hittük el, hogy az élet ennyire törékeny, s nem hittük el, múlandó pillanatainkon keresztül is az örökkévalóságba hivogat.

A mai ember, a kellemetlenséget, a bajt, s a tragédiát összekeveri. Ennek oka, az egyedüli hiteles mérték (az Isten) hiánya az életében. Ha Ő nincs gondolataink között, akkor kétségbe esünk és nem látjuk meg a dolgok súlyát, irányát, s nem korrigálunk időben, aztán végül tényleg megtörténik a baj, sőt a tragédia is. Az igazi tragédia mégis az, ha nem látjuk meg, életünk rendezője nem mi vagyunk, hanem az Isten. A forgatókönyvet is ő írja, a szereposztást is ő rendeli el, rajtam csak az múlik, vajon hűséges tudok-e maradni az Ő elvárásaihoz? Ha engedem akaratát érvényesíteni életemben, akkor helyére kerülnek dolgaim. Ha nem, akkor önmagam áldozatává válok, mert Isten az, Aki a krízisekben megállíthat minket, s Ő az, Akinek gondviselő kegyelme meg is oldja azokat, bármilyen mélyre is kerültünk életünk hullámvölgyében.

2006. november 1. Szerda

Amiért ma imádkozunk:
Erőért, s szeretetért.


A mai nap imádsága:
Uram! Nehézségeim közepette hajolj le hozzám, s védelmezz szereteteddel! Ámen.

 

 

 

 

 

 

Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát,
amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát.
Ef 6,16

Rosszemlékezetű hidegháborús időkben érdekes fogalom uralta a világpolitikát: a békeharc... Önmagában is ellentmondásosnak tűnő szóval állunk szemben, ami kérdéseket vet fel: lehet-e a békével harcolni illetve minden harci eszköz megengedhető-e az ún. béke megtartásáért? A pajzs egyértelműen passzív védelmi eszköz, de milyen is a jó pajzs? A római birodalomban rendszeresített pajzsok fából készültek, melyek bőr illetve lemezborítást kaptak. Ha tüzes nyilvessző fúrodott is bele, lángra nem lobbant, hiszen az éghető fa a borítás alatt volt, ott pedig már nem volt elegendő oxigén az égéshez...

Pál innen veszi a példát, római katonákat és harci felszerelésüket gyakran szemügyre vehette. Hasonlata kiváló: a gonoszság valóban nyílsebesen ér célba. Ha talál, iszonyatos fájdalmat okoz, s ráadásul megégeti a környezetet is, s fojtogatú füstjéről ne is szólva. "Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát" - tanácsolja Pál. Ha nem teszed, kiszolgáltatottá válsz. Minden nyílvessző elől csak akciófilmek hősei térnek ki, a valós életben más a helyzet - szinte egyidőben halljuk a gonosz nyilvesszőjének a süvítését és érezzük a hasító fájdalmat. Menekvést csakis a hit pajzsa adhat.

De milyen hitről van itt szó? Nyilvánvalóan nem a magamban valóról, hanem az Istenben bizakodóról. Evangélikus himnuszunk, az "Erős vár a mi Istenünk" így mondja egyik sorában: "ha Ő velünk, ki ellenünk?" Ha Isten velünk van, akkor a halál sem rémíthet meg, de ha Őt kizárjuk életünkből, akkor mindentől félhetünk, meg annak az ellenkezőjétől is. A hitet kategorizálni csak az ember akarja, Isten a hitet nem ember-kitalálta skálával méricsgéli. Ezért nincs sok értelme az emberi okoskodásnak a hit dolgaival kapcsolatban. A hit ugyanis nem teljesítmény, hanem létforma. Olyan állapot, amiben ha valaki él, csak egy szót tud rá mondani, hogy érzékeltesse személyes életének biztonságát: kegyelem. A hit pajzsa nem életfilozófiákból készült, hanem az Isten szeretetének (kereszt)fájából. Felvenni nem botorság, hanem bátorság, a hívő élet nagy-nagy kiváltsága.