2006. október 31. Kedd Amiért ma imádkozunk:
|
A világosság gyümölcse csupa jóság, igazság és egyenesség. Gyerekkoromban nyáron ettük a dinnyét, ősszel a szőlőt, télen pedig az almát. Manapság, amikor faluvá zsugorodott a Föld, asztalunkra került gyümölcsök nem jelzik megfelelően az idő múlását... Másképpen haladunk. A természet szívverését se érezzük, helyette az atomórák rezgése szabdalja életünket - nehezebb is lett a várakozás... Várni márpedig kell. Ahhoz, hogy a fa gyömölcsöt hozzon, egy esztendőt, ahhoz hogy gyümölcsfáink termőre forduljnak éveket, ahhoz pedig, hogy gyermekeink emberré váljanak - évtizedeket. A természet Isten-alkotta rendje, hogy a növényeknek napfényre van szükségük, a gyümölcsérésre a sötétség és a hideg alkalmatlan. De így van ez az emberek életében is. A családi meleg hiánya miatt didergő lelkecskék egy-két évtized múlva nem egyszer olyan gyümölcsöt hoznak életükben, ami kicsi, kukacos és félig rohadt... Kell az Isten Világossága, hogy helyesen fejlődjék a gyermek, s érett szép gyümölcsöt hozzon élete, Istennek és hazának hasznára, szülőknek örömére. A gyümölcsök egyértelműek, nem összetéveszthetőek, mindenki számára jól láthatóak: jóság, igazság és egyenesség. Gyakran elbizonytalanodunk, s azt gondoljuk: Hiába a buzgó jóság, ha gonoszság gyorsabban "reprodukálja" magát... A jóság nem csak gyümölcs, ami táplál, hanem jel is egyben. Jel mindenki számára, hogy érdemes küzdeni, érdemes nagyobb távlatokban gondolkodni. Az igazságból is sokkal kevesebb van, mint igazságtalanságból, de ne feledjük Jézus szavait: egy kevéske só az egész levesnek ízt ad. Az egyenesség kiszámíthatóságot jelent. Talán ez a legnagyobb rákos daganat korunk társadalmának testében. Nincs kiszámíthatóság... nem a politikában, nem a kisközösségekben, nem a párkapcsolatokban, hanem az egyes emberben. Aki Istennel nem számol, az nem számol az Isten törvényével sem. Aki csak magával számol, az önzővé és kibírhatatlanná válik - idővel, a maga számára is. A jó hír azonban ott cseng szívünkben lelkünkben: az Isten Világossága közénk jött, s bennünk lakozik, s mi Őbenne, ha végre elhisszük már Őt, s számolunk Vele... |
2006. október 30. Hétfő Amiért ma imádkozunk:
|
Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek az Istene. A "bábel" szó zűrzavart jelent. Ismerős a történet vége, mi is történt akkor, amikor egyik ember elfelejti a másikról, hogy ő is ember, s már csak néhány szónak marad meg a jelentése, de azok saját életénél is fontosabbak: szurok, tégla, magasabbra, gyorsabban... A "bábel-szindróma" ma is létező, valóságos probléma, csak néhány szó változott, azok is csak formailag. Mert a pénzhez úgy ragadnak az emberek, mint a szurok, s embertelenségükben olyan kemények, mint a tégla... Önmaga istenítése az embert eleddig még mindig a zűrzavarba vetette. Bábel tornyánál ugyanis az ember el akarta érni az isteni magasságot, mint létének a biztosítékát. Mégis szétszéledtek. Az ember ma is szeretné bebiztosítani magát, hogy szét ne széledjen. Bábel tornyánál is magasabbra emelkednek azok a jogszabályok, melyek az egységesítést szolgálják... Vajon tényleg az egységes pénz: euró, dollár... globo(?) adja a biztosítékot az emberiség megmaradásra? Aligha. Ha az ember a pénzt isteníti, s az Isten hatalmát kisebbíti azzal, hogy kicseréli az Örök Törvényeket a saját maga alkotta rendre... akkor csúszását a lejtőn semmi nem állíthatja meg... A megmaradás egyetlen garanciája csakis az alázat. Isten is úgy tudott végérvényesen rendett teremteni az ember által zűrzavarossá tett világban, hogy "belealázta" magát az anyagvilágba, s mint abszurditás, nonszensz, botrányként és megbotránkoztatásul engedte, hogy teremtménye megölje Teremtőjének lényegiségét: a megtestesült Szeretetet... Isten azonban az élet Istene, nem pedig a halálé, mert feltámadásával tökéletesítette a világot és nyilvánvalóvá tette: a megbocsájtás nélkül nincs teljessége az embernek. Világban vagy családban, nemzetben vagy párkapcsolatban a békesség útja csakis a megbocsátáson keresztül gyakorolt, Istentől kapott megtartó rend. |
2006. október 28. szombat Amiért ma imádkozunk: |
Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: Eü-angeleion. Görög szó, jó hírt jelent, mégis nagyon sokan örömhírnek fordítják - helytelenül. A jó hír csak akkor válik örömhírré, ha valaki megérti, miért jó üzenet az evangélium. Erre az első keresztények 2-4-6 évet "szántak" a katechuménoknak, vagyis azoknak, akik a kereszténység felvételére készültek. Egyrészt ellenőrizniük kellett, hogy felvételét kérő nem áruló, "beépített ember" vagy egyéb vészélyt hordozó a háromszáz évig üldözöttséget szenvedő keresztény közösségekre nézve, másrészt Isten dolgainak a megértésére, megérzésére, megtapasztalására időre van szükség. Időt hozni, a legnagyobb áldozat... 4-6 év alatt manapság diplomát lehet szerezni, de nem kell ahhoz diploma, hogy belássuk: az "idő kezd betelni". Másképpen: "kezd a pohár betelni"... Mert soha ilyen szervezetten nem működött a világban az igazságtalanság. Másfél milliárd embernek még tiszta ivóvíz sem jut, pedig minden madárkának és őzikének és minden élőlénynek ingyen adta a Teremtő Isten - akár csak a levegőt is. Az ember az egyetlen, aki fizet azért, ami ingyen járna... Közkutak alig vagy egyáltalán nincsenek, de nem csak a víz után szomjazik ez a világ. Gazdaság-etikát tanítanak egyetemeken, melynek az a lényege, hogy mégsem kellene becsapni a másik felet, mert hosszú-távon - hiába minden marketing-stratégia -, a hazugságra nem lehet építeni. Márpedig ez világtendencia! A hazugságokat nyersen egymáshoz csapdossák a vezető politikusok és gazdasági emberek ugyanúgy, mint a vezetettek... A szemlesütés vagy "hihető csúsztatás" már érző lelket jelezne egyik vagy másik táborban is - de bizony csak a kiábrándító szemérmetlenséget tapasztaljuk északon és délen, keleten és nyugaton... Épp ideje lenne elismerni az evangélium igazságait... Ha nem tesszük, akkor végérvényesen megmérgezzük vizeinket, s elfogy a tiszta levegő. Hiába vágjuk ki az őserdők fáit, hogy haszontalan adminisztrációra használjuk el jövőnk zálogát, az éltető oxigént adó fákat. A statisztikai adatok a porosodó akták, nem fognak segíteni légszomjunkon... Mai világunk különösen is a természetes után kiált, vagyis az Isten után, természetünk Alkotójához. "Agyon"-szabályozott világunk "pohara lassan betelik", s ha túl akarjuk élni önmagunkat, vissza kell térnünk Teremtőnkhöz, s életünket védő törvényeihez...
|
2006. október 27. péntek
Amiért ma imádkozunk:
|
Lelkünk megmenekült, mint madár a madarász tőréből. A test szenvedése nagyon tud fájni, de mi az a lélek szenvedéséhez képest. Évente a világon mintegy egymillió(!) ember vet véget életének - a próbálkozások számát nem tartja számon a statisztika. Milyen óriási teher, nyomasztó és lélekdeformáló érzés az, mely az alapvető ösztön, a létfentartás ellen dolgozik? Kinek nagyobb a fájdalma, aki a látható nyomorúságot hordozza vagy, aki a láthatatlant? Méregetni nem érdemes, mértéket felállítani közöttük nem lehet, mert a szenvedés is olyan, mint az élet: egyedi, személyreszabott. Még az sem lehet vigasztalás, hogy létezik egyfajta isteni "igazságosság", azaz a látható szenvedést könnyebb elhordozni, mint a láthatatlant. Mert a látható részvétet ébreszthet és mellénk állhat valaki, de a láthatatlant csak akkor veszik észre, ha felfedjük. Így történnek meg életvezetési tragédiák, s az ismerősök/barátok csak értetlenkednek: "Pedig minden rendben volt körülötte!" "Pedig minta-gyerek, mintaférj, minta-feleség, minta-család volt..." A 80-as, 90-es évek eleji testkultusz nagy reklám-ideológiája így hangzott: "Your body is your message!" (A a te tested, a te "üzenetedet") Kétségkívül fontos a test karbantartása, hiszen Pál apostol is azt mondja, hogya a "testünk a Szentlélek temploma", de az üzenetet soha nem a külső, a felületes, a látható tükrözi, hanem a belső, a láthatatlan - azaz a lelki. A lélek fitnesse az imdáság, az Isten üzeneteinek értelmezése-ízlelgetése a világ csodáiban és lelkiismeretünkben. Aki nem edzi a lelkét, annak a lelke elsatnyul, petyhüdtté válik, mint a hosszú ideig ágyban fekvő betegé. Ahogyan a testnek szüksége van mozgásra, ugyanúgy a léleknek is szüksége van kihívásokra. Ezek nélkül nincsenek felismerések, mélyreható és távlatos meglátások. Neves és névtelen szentek ezrei mindennapi odaadásukban, önfeláldozásukban élték meg lelkiségüket. Számukra a nehézség, a kereszt nem "idegörlő" stressz volt, hanem lelkük nemesedésének lehetősége. Mindezt beilleszteni életünkbe csak akkor lehetséges, ha már átéltem: "lelkem megmenekült"... nem magamat szabadítottam ki, hanem az Isten nyitotta ki létem gyönyörűnek hitt arany-kalitkáját, s megajándékozott a szabadság határtalan érzésével. Ez a szabadság az istenképűségünk elengedhetetlen része. Élni vele a legnagyobb lehetőség, mert a Mindenható Isten végtelen - azaz mennyei - dimenzióit nyitogatja... |
Egyházközségünk harangja - beemelés előtt. 2006. október 26. csütörtök
Amiért ma imádkozunk: |
Ezek után magához hívta a tizenkettőt, és kiküldte őket kettesével. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek fölött, és meghagyta nekik, hogy semmit ne vigyenek az útra egyetlen vándorboton kívül, se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt az övükben - saru viszont legyen rajtuk, de ne öltsenek magukra két ruhát. Az élet próbatételeit csak kettesben, azaz közösségben lehet elviselni. Nincs olyan erős ember, akit a magány meg ne törne. Elvisel az ember hideget, meleget és éhséget is, de egyedül viselni a lélek kínjait senki sem képes. Aki pedig erősnek hiszi magát, az "vigyázzon, hogy el ne essék". A közösség tehát kell, mert láthatóan, hús-vér testben hordozza az egyént. Ezért mennek a tanítványok kettesével. Vándorbot, ami vándorlás az ideiglenesség szimbóluma - no meg a pásztorkodásé (vezetés!) is - elengedhetetlen kellék, mert a mérges kutyák acsarkodásától valamivel védeni kell magukat. Tarisznya, pénz, kenyér, tartalék (komfort-növelő) ruha a kirándulás kellékei, de azok, akik felvállalják a küldetést nem kellemes sétára indulnak. A saru azért fontos, mert egy kis tüske a lábban az egész testet, sőt a lelket is gyötri, márpedig a kiküldöttek feladata az előbbrejutás, azaz menni kell... A külsőségekben is megnyilvánuló egyszerűség nagyon fontos, mert az ember gyarló, s először az evilági alapján ítél, s csak jóval később - ha alkalom nyílik a beszélgetésre - látja meg a nem látható, belső értékeket. A Mester azért küldi ki választottait, mert a tudja, hogy a "világ fiai sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését". Tudja, hogy minden lélek vágyakozik Teremtője után, s azt is tudja, hogy a hívó szó rendkívül fontos, mert aki tévelyeg a világ viharában az sokszor az utat sem találja Alkotójához. Kell az iránymutató hang! (Régen, ha nagy hóvihar volt, a harangozónak időnként meg kellett kondítania a harangot, hogy aki még úton van, tudja, merre van a biztos menedék...) Manapság az ember az életét akkumulátorokra bízza, s nagyon nagy biztonságban érzi magát - de régen más volt a világ. A mobiltelefonok világában könnyedén elhisszük, hogy bárhol is vagyunk, otthon vagyunk, mert halljuk szerettünk hangját - de ez csak illúzió -, mert igazából ott vagyunk otthon, ahol várnak ránk, s ahol a harang, a mi harangunk nekünk s értünk szól... |
2006. október 25. Szerda Amiért ma imádkozunk:
|
Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. "Eritis sicut Deus!" - Olyanok lesztek, mint Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz... A kígyó hazug sziszegése még ma is visszhangzik a lelkünk rejtett zugaiban, hiszen megtanultuk megkülönböztetni a jót a rossztól, de mégsem lettünk "olyan, mint Isten" - mert tudásunk töredékes, "tükör által homályos". A tudás hatalom - tartja a régi szólás. Ma mégis a tudás helyett az információ elsődlegességét hirdetik. Hiába a sok-sok információ - ami általában nem építő, hanem negatív és romboló - csak tényt közöl, míg a tudás az információval való bánásmódot is magában foglalja. Hiába ismeri valaki szakterületének minden dolgát naprakészen, ha ismerete nem párosul emberséggel, akkor lehet belőle elvakult szak-barbár, de szak-ember sosem. (Szaktudás+emberség=mesterség, ami több mint szaktudás.) Amit az ember megismer, azt az övének tudja. Ádám "megismerte" Évát, ami nem más mint Isten egyik legcsodálatosabbik ajándéka: két lélek eggyé válása... ezen álmélkodik Salamon is, amikor ezt írja "csodálom és nem értem az ifjú útját a lánnyal". A megismerésben benne van az érintés izgalma is. Amit megérint az ember, az sokkal valóságosabb számára az életben. Az érintés finomsága mindig közelít, az ütés durvasága pedig távolít. Ezért ha misztikusan, színekben, hangokban, formákban, megérint/megsimogat az Isten, akkor ismerhetem meg Őt igazán... A nagy csoda: valósággá válik a valószerűtlen. Amíg az emberben kíváncsiság van az új iránt, amíg készséget érez az ismeretlen befogadására, addig élete tartalommal telik, s szépnek éli meg mindennapjait. Ha eltompul a megismerés utáni vágya, akkor szürkülnek életének színei is. Pál apostolt az Isten megismerésének vágya hajtja, űzi - ezért nem áll meg a lakott föld végső határáig Hispániáig, ahol szintén az Istent hirdeti. Élete telve van buktatókkal, szenvedésekkel, eltávolíthatatlan tövisekkel, mégis kiváltságnak éli azt meg. Ezt a látást eltanulni tőle - bölcs döntéseink egyike lehet életünkben.
|
2006. október 24. Kedd Amiért ma imádkozunk: |
Csak Istennél csendesül el a lelkem, tőle kapok segítséget. Életünk folyamán számtalan igazságtalanság, emberi és "Isten-adtának hitt" korbácsolja lelkünk nyugalmát. A felülről, a Világosság Atyától kapott kereszteket mindig könnyebben viseljük, mert ahhoz erőt is kapunk. Ha úgy érezzük is, hogy ezt azért "mégsem érdemeltük meg", bizonyossággal tudjuk: akit Isten szeret, azt vesszőjével is "jutalmazza". Egészen másképp látjuk azonban azokat az igákat, melyeket mások akasztanak nyakunkba. Az emberi önzés határtalan, olyan az, mint a rákos daganat. Nincs "határtudata", s csak egy törvény hajtja: terjeszkedni, terjeszkedni. Igaz, ez idővel önmaga létének akadályává válik, de másképpen nem tud tenni, hiszen nem egészséges sejtek ők, hanem rákosak. Az emberi önzés minden közösségben ott van. A legkisebb párkapcsolatiban éppenúgy, mint a nagypolitikaiban. Naponta bomlanak fel sírigtartónak álmodott házaságok, mert nem képesek a felek egymás és önmaguk önzését kezelni. Naponta történnek deliktumok közvetlen környezetünkben éppenúgy, mint távoli földrészeken, melyeket mind-mind az önzés táplálja. Nem csoda, ha elszomorodunk vagy szeretetünk lendületét veszíti... Hol a segítség, mi a megoldás? Egyetlen pontban találkozik az emberi reménység, s az isteni segítség: a megváltásban. A Nagy Korrekció, amiben kiegyenlítődik az ember által felhalmozott vétek, mulasztás és bűn és az Isten mentő szeretete. Megváltani az ember a világot soha nem tudja, mert soha nem "lesz olyan mint az Isten" (eritis sicut Deus) - bár a kígyó ravaszsága ma is szedi áldozatait a kísértések változatos formáiban. Az igazi megoldás mindig az Isten maga, aki a békesség "garanciája". Nélküle nincs harmóniánk, nincs megnyugvásunk, csakis békétlenség a másikkal, a világgal, önmagunkkal.
|
2006. október 21. Szombat
Amiért ma imádkozunk:
|
Én vagyok az ÚR, nincs más! Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az ÚR, cselekszem mindezt. Nagy céljaink kitűzésekor - hivatás-, és párválasztás - még nem tudjuk pontosan, hogy mit akarunk, de azt igenis nagyon jól látjuk, hogy mit nem akarunk. Amikor Keresztelő Jánost kérdezik, hogy ő kicsoda, válaszát azzal kezdi: ő ki nem. Isten üzeneteiben gyakran kifejti: Ő nem az, akinek, mi emberek gondoljuk. A Jahve név is azt jelzi, Istennek nincs neve, Őt nem lehet egy névbe beszorítani, azzal azonosítani. Ezért a zsidóság következetesen Örökkévalónak, Mindenhatónak, ÚRnak, "Vagyok, aki vagyok"-nak nevezi a Megnevezhetetlent. Vannak kérdések, amikre válaszokat nyerünk, s vannak, melyek kérdések maradnak a válasz után is. Ilyen ez is: Kicsoda az Isten? Isten nem az, akinek gondoljuk. Nem a mi hiányos elképzeléseink égbevetített tükörképe. Először is: Isten Egy. Nincs más hatalom. Istennek nem kell "küzdeni" mint nekünk, Isten nem bánkódik és nem szomorkodik, de mi emberi elképzeléseinkkel ruházzuk fel, megpróbálva megérteni a Felfoghatatlant. Egy olyan világban, ahol a szó elveszítette az egységteremtő erejét különösen is nehéz az Egyről beszélni. S ha mindehhez még hozzátesszük, hogy az Egy az tulajdonképpen Háromság, végképp megakadunk. Isten azonban segítségünkre siet, s azt mondja: "Én vagyok"... Ebben minden benne van! Én vagyok, Akit mindig is kerestél, én vagyok, Aki mindig is várt rád, én vagyok, Akiért van minden, s én vagyok, Akiben részesedhetsz e teremtett világ teljességéből. Mindenek alfája és ómegája csakis én vagyok, békesség és baj szerzője egyaránt. Nekünk elviselhetetlen teher a szenvedés, amitől menekülni próbálunk, Neki pedig csak közbenjáró gondolat, hogy magához terelgessen. Idő és tér korlátai csak nekünk jelentenek legyőzhetetlen akadályt, számára mindezek játékosan bukfencező hangjegyek univerzumának tökéletes szimfóniájában. Amit tehetünk az csakis egy: fogadjuk az Istent. Hogyan, amikor Ő befoghatatlan? Csakis úgy, hogy teremtett világának szép törvényeivel - amennyire adatik talentumaink szerint - mindennap megpróbálunk együtt rezdülni. |
2006. október 20. Péntek
Amiért ma imádkozunk: |
Megszaporított engem Isten nyomorúságom idején. Aki nem ismeri a Gondviselés Himnuszait, azaz a József-történeteket - felszisszenhet. Hogyan mondhat ilyet valaki egy mondatban: nyomorúság és megszaporítás? József kisebbik fiát nevezte így: Megszaporít, azaz Manassé. Elsőszülött fiát pedig így nevezte Efraim, azaz Elfelejteni. József rabszolgaként került Egyiptomba, s az Isten gondviselése a legmagasabb pozícióba emelte. Mindez mintegy 3500 évvel ezelőtt történt... Milyen üzenetet adhat nekünk úgy százhúsz generáció távlatából ez a történet? Vagy talán mai csúcstechnológiás világunkban elveszítette már érvényességét? Semmi esetre sem... A történet ugyanis Isten előrelátásáról (pro-videntia), gondviseléséről tudósít. Életünk folyamán hullámhegyek és hullámvölgyek sokaságát éljük meg - örülünk és bánkódunk. Ha mégis minden "simán megy", akkor pedig közömbösség leselkedik ránk. Mikor fiatalok vagyunk szeretnénk birtokolni a múlandót, amikor a múlandóságot kezdjük érezni, akkor pedig szeretnénk birtokolni a fiatalságot. Ha pedig valaki fiatalon gazdag, akkor az esetek igen kicsiny részében képes megállni - etikus emberként. Számtalan fiatal, akiknek szülei kész egzisztenciát ajándékoztak gyermekeiknek - csupa jó szándékból és gondoskodásból - rövid időn belül kiégnek, s keresik az "élet értelmét." Legtöbbször nem a legjobb helyen... "mert könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak..." - mondja Jézus Urunk. Aki a nyugalmat keresi a világ megnyerésében, az elveszíti azt, mert az élet mindig is dinamikus: egyszer fent, másszor lent. Nem csapás ez, hanem törvény, az élet rendje, mint a születés és a halál is. Ami mindig nagy kérdés az Istent keresők számára: hogyan fogadhatja el az ember a rosszat, a keresztet? Nemde az a "normális", hogy perlekedik, tiltakozik ellene és igyekszik kibújni alóla? Az elfogadás stációit a hívő ember is végigjárja, de eközben reménysége van afelől, hogy Isten a rosszból is a jót hozza elő. Bizony nagy "tudás" a Gondviselésbe vetet hit, mert átsegít a hullámvölgyeken. Amikor lefelé csúszunk, tulajdonképpen akkor is felfelé tartunk, mert tudjuk: az Övéi vagyunk és Hozzá igyekezünk. Életetünk első és utolsó sinus-ritmusát Isten kezében tudni: kegyelem. A közte lévő kétmilliárdnyi szívütést Benne, Általa és Érte megélni pedig: kiváltság. |
2006. október 19. Csütörtök Amiért ma imádkozunk: |
Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, A teológia az ártatlan csecsemőt is bűnösnek mondja. De miért, hiszen ő még nem követett el semmilyen vétket? Valóban, a gyermek jogi értelemben ártatlan, nem terheli semmiféle rossz vagy a jónak elmulasztása. Mivel azonban az ember a fogantatás pillanatától ember, s a fogantatás pillanatától lélek kezd tapadni az osztódó sejtekhez, ezért emberi habitusa is van. Az embernek megvan a készsége a jó és a rossz cselekvésére is, de amíg a jóért küzdeni kell, a szép meglátásáért, megvalósításáért hosszú évekig nevelni kell, addig a rosszért semmilyen áldozatot nem kell hozni, csak hagyni kell... fejlődik az magától is, mint a gyom. A hegyoldalon megtartani a hordót mindig energiát igényel, följuttatni a csúcsra különösen. A lejtőn lecsúszás készségét nevezi tehát a teológia "eredeti/eredendő bűnnek"... De miért jó, ha "bűnösnek" mondjuk magunkat? Azért, mert ezzel megvalljuk, hogy egyrészt nem vagyunk tökéletesek, másrészt kinyilvánítjuk, hogy tanulni, fejlődni szeretnénk. Azaz akarunk nagyobbak lenni szeretetben és alázatban. Ha valaki a "nekem mindig igazam van" hamis pózában tetszeleg, akkor alapvetően elhibázza emberi kapcsolatait. A "majd én" lendület szép lassan alábbhagy, amikor mégsem sikerül úgy "megnevelni" a másikat, ahogy az én igazam azt kívánná. Így futnak zátonyra házasságok, mert nem sikerül a férj kezéből "kinevelni" a borospoharat, így sikkadnak el nagyívűnek tervezett gyereknevelési ambíciók is. Akárhogyan is tiltakozunk, a bűn a második legnagyobb hatalom ebben a világban. Nem számolni vele - oktalanság. Számolni a bűnnel, de nem számolni az Istennel szintúgy botorság. Az emberek sokmindenért képések áldozatot hozni. Sokat megtesznek azért, hogy jól éljenek. Még több lemondást vállanak csakhogy életben maradjanak, de szinte minden áldozatra készek, hogy az igazuk érvényre jusson. Az igazságtalanság ugyanis békétlenséget szül, s még beteggé is tehet, az igazság azonban megelégít és erőt ad. Isten jól megszerkesztett világának törvényei ezek. Alávetni magunkat az Ő rendjének nem az igazunk feladása, hanem annak beteljesülése - Őbenne. |
2006. október 18. Szerda Amiért ma imádkozunk:
|
Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, Felgyorsult világban élünk, s ez az emberi élet minden területére vonatkozik. Fiataljaink sokkal hamarabb kezdik el szexuális életüket, mint ezelőtt akárcsak félszáz éve. Ennek negatív következményeit naponta tapasztalhatjuk. Sajnos a nemi érettség nem hozza magával a felnőttséget, mert igazán az felnőtt, aki felelősséget tud vállalni, s van is ereje azt hordozni. Istennek - mint az élet minden dolgában -, törvénye van. Eleddig ezt kicselezni nem lehetetett. A fogamzásgátlás huszadikszázadi nagy találmánya a tabletta, mellékhatásai révén százszázalékos keserűséget okozott azoknak, akik a tízezredszázalékos(?) "kivétel" csoportba estek. Az Isten törvényének igazából véve nincs "alternatívája", azaz van: a törvénytelenség vagy a mindeneket átölelő szeretet. Arról beszélni, esetleg azt megtanítani, hogy a szexualitás, a szerelem az nem a tizen- és huszonévesek ügye, hanem életre szóló ajándék az Embernek... nos ez ritkán szerepel oktatási alapprogramokban. Nyilvánvaló, hogy könnyebb a fiatalokat is beterelni a szabadosság zsákutcájába, mint olyan társadalmat létrehozni, ahol a szociális gondolkodás, az igazságosság, a társadalmi összérdek a fő prioritások. (A hatvanas-hetvenes évek államilag támogatott nagy "szabadsága" szerelemben és kábítószerfogyasztásban nem másról szólt, mint arról, hogy a mindig kritikus forradalmár-lelkű fiatalokat politikailag inaktívvá tegyék...) Az Énekek éneke c. könyv nagy üzenete, hogy a szerelem óriási erőt képvisel. Azt felkelteni csak akkor érdemes, ha azt terelgetni tudjuk. Ha nincs meder, akkor eláraszt mindent, ha nincs zsilip, akkor nemcsak öntöz és termékenyít, de pusztításra is képes. Az ősi bölcsességgel szemben a mai világ gyakorlata éppen az, hogy tudatosan keltegetik a szexuális érzelmeket. Lásd a reklámokat és a virtuális világ minden formáját. A következmény igen lesújtó: Nem az ember irányítja a saját szerelmi életét, hanem fordítva... Így áll elő az a helyzet, hogy amikor a teljes életet keresnék az emberek, akkor nem találják meg azt a hagyományos keretek között. Nem tudják értékként fogadni a házasságot, mert abban az egyén szabadságának korlátait látják, nem ajándék a gyermek sem, hanem szociális helyzetet rontó tényező. Csoda-e, ha az ilyen szemléletbe beleszületett emberpalánta később a társadalom öregjeit, betegjeit, sérültjeit csak egészségpénztárt nyomasztó teherként látja? Istennek törvénye van, ami alól nincs kibúvó, a neve: Élet. Semmi nincs benne ingyen és mindennek következménye van. Nem lehet látványos trükkökkel a következményt elkerülni, legfeljebb megtéveszteni a bizonytalanokat. Ezért minden családapának, s családanyának kötelessége, hogy életükkel gyermekeik elé éljék az Élet nagy csodáját, az Isten-teremtette Szerelmet. Úgy, ahogyan az Ő elgondolta: felelősséggel. |
2006. október 17. Kedd Amiért ma imádkozunk:
|
Mert én, az ÚR, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, Magyarázni szoktam, mert alig tanítják manapság: akinek a tiszteletet adod, az a jobbodon van... Diákjaim vagy éppen a soros házsulandók tágranyílt szemekkel hallgatják, a liturgiai szerepek szimbolikáját, ki miért éppen ott áll ahol, valakinek a jobbján. Ha tehát Isten az én jobbomat fogja, akkor azon a helyen "áll/van", akit a nagyobb tisztelet illet. Luther Márton minden parancsolatmagyarázatát így kezdi: "Istent félnünk, és szeretnünk kell!" (A félni szót itt inkább félelemmel teli tisztelettel kell fordítani.) Nyilvánvaló, hogy a nagyobb Erőt, Hatalmat nem tisztelve soha nem jutunk el magasabb tudásra. A jelkép-tudományban a jobb oldal, mindig pozitív jelentésű, így volt ez már az ókorban is. A középkori ábrázolásokon is jobb oldalon van a Nap, ami az Istent jelent(het)i. De a korabeli misztériumjátékokban is a bal oldalon jelenítették meg a poklot, jobb oldalon pedig a mennyországot. A jobb oldal ugyanis, mindig az Élet oldalát jelentette... ezért hordjuk a jegygyűrűnket is a jobb kezünkön, hiszen társunkat egy életre választottuk, jegyeztük el. A nagymúltú Indiában is a jobb kéz a tiszta, a bal a tisztátalan, de még a modern ruhaviseletben a "kabátgombolás" eltérése is jelzi a jobb és bal messzebbre mutató szerepét. Abszurditás, mint a mennyország maga, de ha Istennek én a földi életemben a nagyobb tiszteletet adom - jobbomon van, jobb kezemet fogja -, akkor odaát vagyis a túlvilágon, ami e földinek tükörképe én kerülök az Isten jobbjára. Egy bizonyos: Isten fogni akarja a kezünket. Mi pedig, mint makrancos gyerekek, állandóan kiszakítjuk magunkat vigyázó szorításából. És mikor ijedünk meg igazán? Ha nem érezzük magunkat Isten kezében, mert eltávolodtunk Tőle! És mikor nem félünk? Ha Ő Velünk! És mikor kell az Ő segítsége? Amikor végképp belegabolyodtunk életvezetési hibáink/bűneink hálójába... Mentség a mi gyengeségünkre az Ő erőssége, mert Ő erősen fogja jobbunkat. S mivel Ő Isten, ezért megteheti, hogy úgy is tudja azt erősen fogni, hogy közben elengedi... Így engedi meg, hogy beleszaladjunk zsákutcákba, nekifussunk olykor a kemény falaknak... Ő pedig a rosszból, a vétekből és bűnből is jót hoz elő, mert mindennél "jobb"-an szeret minket. |
2006. október 16. Hétfő Amiért ma imádkozunk:
|
"Ne állj a rosszat akaró többség mellé, és ne vallj peres ügyben a többséggel tartva, nehogy elferdítsd az igazságot." Furcsa dolog a demokrácia, Churchill szerint, eddig jobbat nem találtak fel. De mi van akkor, ha nem a többségnél van az igazság? Gyakran megismétlődik a történelemben, hogy egy kisebbség valamilyen okból jobban látja az igazságot mint a többség. Mit lehet ilyenkor tenni? Csakis azt, hogy az ember ragaszkodik igazságához, s felvállalja annak próbatételeit. Mert az igazság egyszer úgyis kiderül. Más út nincs. Ami gyors alternatívaként kínálkozik az érdekérvényesítésre, az nem etikus, s tudjuk a cél soha nem szentesítheti az eszközt. Az embertelenségeket, a gaztetteket, a fegyvertelenekbe nehézgéppuskával lövetőket, akik pártállami kiváltságukhoz utolsó csepp vérükig ragaszkodtak, s hatalmukat a legmocskosabb eszközök bevetése árán is megtartani akarták - ha évtizedekkel később is -, de elmossa a történelem. Nekik nem állítanak emlékszobrot. A porszemlelkek mindig maguk állítanak maguknak gigantikus emlékműveket, a lélekben nagyoknak - akik az igazságot bírták/szenvedték - pedig mások, melyeknek mindig üzenete van az igazságot hordozó szívhez is. Mózes emberséges magatartásra int. Azaz, a vádaskodások ellen egyféleképpen lehet csak védekezni: az igazsághoz való ragaszkodással. "Aki kardot fog, kard által vész el!" - mondja Jézus Urunk. Az erőszak erőszakot szül, s beigazolódik a régi mondás: a gyengék végső menedéke/reménysége az erőszak. Aki az igazság oldalán áll, az Isten oldalán áll. Az ok és okozat ugyanazt az isteni rendet tükrözi, amit a Bibliában így olvashatunk: a bűnt követi a büntetés. Kilépni az ok-okozatok végtelen láncolatából csakis Isten segítségével lehet, s ezt úgy hívják: kegyelem. Mai világban emberségesen megállni nagyon nehéz. Ez a világ a ravaszoknak áll. Aki jobban hitet, aki többet ígér, aki jobbnak láttatja reklám-plakátjain a saját portékáját - az érvényesül. Mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a termék nem az, amit a csomagolás alapján gondoltunk. Ha megdobnak minket kővel, nehéz azt viszonozni jótettel, de a jézusi ajánlás nem földiekben, hanem mennyei távlatokban ad megoldást. Ezért ha fájdalmas is az igazság elhordozása, de szívünkben ott van az Isten szeretete, akkor az elhordozhatatlant is egyenes gerinccel és emelkedett lélekkel tudjuk viselni. |
2006. október 14. szombat Amiért ma imádkozunk:
|
Távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek köztetek vannak, és adjátok oda szíveteket az Úrnak! "Felvilágosult" világban élünk... Tudjuk, Isten csak egy van. Mások tudni vélik: Isten egyáltalán nincs. Megint mások úgy hiszik, mégiscsak sok isten van... A vallási élet területén semmivel sem kisebb a "káosz", mint az élet más területein. Ennek oka igen egyszerű: az ember. Akármilyen tevékenységet is folytatunk, azt meghatarozza szívünk és lelkünk "állapota". Nincs olyan ember, aki megszegi az iratlan szabályokat, de az írottakat azért betartja... Nincs olyan, hogy valaki folyamatosan megcsalja hitvesét, rendezetlen emberi kapcsolatai hálójában vergődik családban és munkahelyen egyaránt, de azért a KRESZ-nek minden szabályát betartja és fillérre pontosan megfizeti az adóját. Ha valaki "laza erkölcsű", akkor mindenhol az, csak idő kérdése, hogy mikor válik mindez nyilvánvalóvá. Mit jelenthet nekünk ma, ezen a hidegnek induló őszies reggelen a több mint háromezer évvel ezelőtti jozsuéi felszólítás: "Távolítsátok el az idegen isteneket!"... vagy mára érvényességét veszítette volna? Luther Márton nagyon jól mondja: "Kinek mi az élete legfontosabbja, az az istene". Ami a legfontosabb, az irányítja az életünket. Ez egyeseknek a karrier szivárványos íve és a pénz hatalma, másoknak a pohár bódulata kínálta hamis szabadság, megint másoknak önigazságuk mindenekfelettisége. Eltávolítani az "isteneket" tehát azt jelenti: Isten legyen a szívünkben a legfontosabb, s csak minden ezután következzék. Az Istent nem előzheti sem szülő, sem gyermek, sem szerelmes társ, akiket nagyon lehet és kell szeretni, de "imádni" csak az Istent lehet. Ha a gyermek olyan világban nő fel, ahol imádni lehet a túrústésztát is meg az Istent is, akkor csak értékveszített szavakkal tudja körülírni lelke titkait... s ilyenkor áll elő ifjainknál a klasszikus "hamburger-szerelem" - azaz hiába eszik belőle még többet, továbbra is kívánja, s végül is éhes marad... az élet legfontosabbjai igenis Isten ajándékai s nem lehet begyűjteni a telihas logikájára építve, azokat csak fogadni lehet - áldásként. Életünket, mindennapjainkat körülveszik azok a "korszellem" vezényelte "divat- és reklám-erők, melyeknek hatásától csak a világból kivonulva, a remete-élet barlang-magányát felvállalva találhatnánk biztos védelmet... vagy lenne más megoldás is? Az Írás szerint igen: "adjátok oda szíveteket az Úrnak"... És hogyan? Engedelmeskedve a Magasabb Erőnek... Mint amikor a szerelmesek az első mindent megváltoztató egymásra pillantásukban felfedezik az élet egyik legszebb titkát, s örömmel kezdenek el beszélgetni lényeges és lényegtelen dolgokról órákig... s ami mindennél fontosabb számukra: együtt. |
2006. október 13. péntek Amiért ma imádkozunk:
|
"Az Isten országa közöttetek van!" Valaki egyszer ezt mondta a halálos ágyán: "Ne sajnáljátok, hogy elmegyek ebből a világból... én sem sajnálom. Életem folyamán ugyanis annyi nyomorúságot, szenvedést és igazságtalanságot láttam és tapasztaltam, hogy nyugodt szívvel elmondhatom: ez a világ nem az a világ, amit élni szerettem volna, ennél csak a jobb várhat rám." Jézus pedig ennek az ellenkezőjét mondja? Sőt, ez a görög mondat így is fordítható, fordítják is: "Isten országa/királysága közöttetek/bennetek van". Mindkét fordítás igaz - egy igazság két vetülete tárul elénk. De elgondolkodtunk-e már azon, mi is az Isten országa? Vannak, akik szent meggyőződéssel vallják: Isten országába/birodalmába csak a kiválasztott száznegyvennégyezer kerülhet be - az idők végén. Mások az Isten végtelen szeretetét hangsúlyozva minden emberlelket az Isten országába hisznek bele, megint mások bolondságnak tartanak minden efféle okoskodást, s teljes egészében a földi élet élvezetei felé fordulnak, hiszen úgyis csak egyszer élünk... Hol van tehát az Ő országa? Mindenütt, ahol elfogadják az Isten uralmát. Ez nem vakbuzgó nemgondolkodást vagy szürke alattvalói létre rendelt parancsvégrehajtást jelent. Éppen ellenkezőleg! A "nem vagyok szolgája senkinek" lutheri megállapítás azt jelzi, amit a Biblia első lapjain, a teremtéstörténetben láthatunk: Isten megteremti az embert a saját képmására, s hasonlatosságára... vagyis Isten és ember között nincs semmilyen más hatalom! Ha az egyik ember a másiknak "királya" akar lenni, az nem Isten rendje szerint való. Micsoda méltóságra teremtett tehát Isten minden embert! Ennek a ténye ha nem döbbenti meg a teremtett embert, akkor a káini pusztítás jelzi életútját, ha azonban lelkében a kegyelem révén felfedezi Isten eme nagy igazságát, akkor szolgálatra adja életét. Luther is így látta: "Nem vagyok szolgája senkinek, szolgája vagyok hát mindenkinek!" Isten országa - ha az Ő a "legfőbb prioritás": a mindenek előtti, a Legelső - misztikusan bennünk él (azaz emberségünk okán formálódik, érlelődik), akkor az Isten országa közöttünk, azaz általunk is a mi adott közösségünkben történik, azaz ott "van". Ez pedig nemcsak a szeretet naponkénti megtapasztalását jelenti, hanem megfogalmazott nagy kérdéseinkre kapott szavaknélküli választ is. |
2006. október 12. csütörtök Amiért ma imádkozunk:
|
"Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül, ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhettek fel,
mint akik Isten ellen harcoltok." Az ember az egyetlen lény, amely képes azért ölni, mert a másik ember másként gondolkodik. Évszázadokon át tartó nyomorúsága volt ez a keresztény világnak is, hogy nemcsak üldözték, hanem gyakran megölték a másként gondolkodókat. A katolicizmus egyetemes története erről szólt: beolvasztott vagy kegyetlen harcot folytatott. Legyenek azok indiánok vagy protestánsok, akik másképpen látták ugyanazt, az életükkel játszottak. Ha azt gondoljuk, hogy a másikat az "asztalról lesöpörni" akaró mentalitás a távoli múlté - akkor tévedünk, jelen van ma is. A másik el nem fogadása, beskatulyázása nemcsak a napi politika sajátja, s nem is a vallások "kiváltsága". A harcokért, melyek kultúrákat pusztítanak és számtalan emberéletet követelnek ma is, nem az Isten felelős, hanem az ember. Az egyházon belül kevésbbé, mert a nagyokat megszelídítette az elvilágiasodás, a kicsik pedig erősebbnek gondolhatják magukat. A kérdés jogos: Hol van Gamáliel nagylelkűsége, mely nem más, mint a folyamatosan cselekvő Isten felfedezése a mában!? A mozgalmakkal volt gondunk elég a mi közép-európai világunkban, de ha ettől próbálunk is elszakadni, a kérdés még kérdés marad: Miért a kommunikációs arrogancia, a másokat sértő szavakban megnyilvánuló kivagyiság a legkisebb közösségekben is? Nem segíti a krízisben lévő férjet és feleséget, az ideges munkást, s a még ingerültebb vezetőt, hogy már az ókori filozófusok is rájöttek: az ember nem tudja megértetni magát a szavain keresztül... Ha a szó nem segít, akkor még mi segíthet? A szó teremtő hatalom. Nemcsak Isten vonatkozásában, hanem az emberében is. Ha a szó nem segít, akkor a fegyverek sem. A pusztítás nem megoldás, csak a kérdés újrafelvetése: Miért is volt mindez? A megoldás az építés, s az épülés, egymás által - minden közösségben: a társadalmi, népek közötti nagyban, s az egymásközötti legkisebben. Csakis a szó teremthet békességet huszonegyedik századi megbolydult párkapcsolatokban, csakis a szó juttathatja el az egyes embert a megbékélésre. Hogyan? Úgy, hogy a szavainkat hitelesítjük Istennél. Az igenünk igen, s a nem-ünk nem - Isten és emberek előtt is. Ha ez megtörténik, nem kerülünk konfliktusba önmagunkkal és másokkal.
|
2006. október 11. szerda Amiért ma imádkozunk: |
Tudom, Uram, hogy az ember nem ura élete útjának, "A magam útját járni!" Ismerős mondat, halljuk eleget. Talán bennünk is visszhangzik, hiszen kamaszkorunktól erősödő elválni-akarásunk gyakran táplálta fiatalságunk döntéseit... Ma már látjuk, amit Jeremiás is lát: az ember nem ura élete útjának. Pontosabban, nem úgy ura, ahogyan azt szeretné. Egyik legnagyobb gazság, amit elkövethet a szülő, a nagyszülő, a tanár, a pap, a keresztszülő és rokonok, a jó szomszéd - egyszóval mindazok, akik számára a gyermek őszintén meg-megnyílik -, hogy nem mondja el, nem meri elmesélni senki: mi is az élet igazsága. Az igazságtalanságokra még csak-csak felhívjuk a figyelmüket, de azt könnyebb észrevenni és tapasztalni, az igazságot azonban keresni kell és harcolni kell érte, hogy továbbadhassuk. Az igazság az, hogy az Élet az Istentől jön. Mi magunk is Tőle jövünk, s Hozzá megyünk vissza, de ez annyira kézenfekvő, hogy nem hisszük el... ezért próbálkozunk egész életünkben azzal, hogy a magunk útját járjuk. Fantasztikus kaland ez, csodálatosan szép, gyönyörű íve a születés és halál között feszülve ámulatba ejt minket naponta - és mégse. Igazából a "magam urának lenni" csak akkor tudok, ha tudom hová tartozom. Ha nem tudom, hogy Istené vagyok, akkor gazdátlanul élem mindennapjaimat, s igazából felelősséget sem tudok hordozni. Felelősséget vállalni a pillanat műve, hordozni évtizedekig kell. Az Élet Titkaira tanítani gyermekeinket csak akkor tudjuk, ha magunk is gyermekké válunk. Az újra gyermekkéválás 20-25 éve - csak most szülőként másik oldalon -, olyan gazdagságot ad, melyhez foghatót semmilyen földi dolog nem nyújthat. A másokért vállalt felelősségtől mégis sokan megrettennek. Így menekülnek magukválasztotta útjaik infantilitásába vagy menetelnek egyre magasabbra ívelő karrierük szerpentinjén, mígnem egyszer rádöbbennek, ez az út nem az az Út... mert nem vezet sehová. Márpedig az élet célja, hogy saját boldogságunkon (az út) keresztül eljussunk az Ajtóig... Ha nem éreztem gyermekként szüleim simogatásában a teljes biztonságot, ha nem éltem át életreválasztott társam szerelmes kézszorításában évtizedes hűségét, akkor nehéz megértenem az Élet Urát. Ha szülőkként soha nem éltük át, hogy közösen imára kulcsolt kezünkben gyermekünk hideg izzadságos kezecskéi nem csak felmelegednek, de a szeretet titokzatos hídjának evilági pillére épül, akkor még nem tudjuk: az Isten igazsága előtti "kapitulációnk" nem a szabadságunk vége, hanem az Isteni Kegyelem kezdete.
|
2006. október 10. kedd Amiért ma imádkozunk:
|
"Én azért születtem és azért jöttem a világba, Olyan kort élünk, amelyben mindent meg kell kérdőjelezni. A kenyértől a boron át az emberi kapcsolatokig mindent az igazság mérlegére kell tennünk, ha kerülni akarjuk a csalódást... így is ér minket elég. Meg kell tanulnunk a sorok között olvasni, s a körmondatos nyilatkozatokból kihámozni a tényleges üzenetet, és át kell tudnunk fordítani politikusaink szavait, sóhajaik-hallgatásuk ritmusából össze kell tudnunk állítani az igazság mozaikképét. Nem egyszerű feladat. Ha csak a média távolodott volna el a valóságtól! A baj az, hogy az öntörvényűvé vált ember kerüli az igazságot. Hamisságok sortüzét kell kiállnia annak, aki kapcsolataiban az őszinteség útját járja. Férjek csalják rutinból feleségeiket, feleségek színlelik férjeiknek a mindennapos hazugságokba csomagolt szerelmet. A vezetők a fontosság látszatával takargatják a teljesítményük hiányát, megint mások reklámos ígéretekkel manipulálnak tömegeket. Csoda-e, ha a durvaság és a másikkal nemtörődömség családi-társadalmi bogáncsai között felnövő gyermekek lelkét az üresség, a céltalanság tövisei öldöklik? Jézus szavai világosak, érthetőek, Tiszta hang, érthető beszéd egy zajos, érthetetlen világban. Ő azért jött, hogy élje, amit tanított. Ez a bizonyságtevés. Nem nagyívű tervek dícsérete be nem látható távlatokban, hanem az igazság egyszerű itt és most megélhető valósága. Úgyis mondhatnák: amikor a szavak fedik a tetteket, amikor az igen az igen, s a nem az nem. Emberléptékű kiszámíthatóság, a képletekbe soha be nem szorítható kockázatos világban. Amikor látjuk, hogy következő lépésünk a biztos talajon támaszkodik, s belátjuk azt is: a távoli célokat egyedül Isten segedelmével érhetjük el. Az igazság az, hogy lázasan kutatjuk az igazságot, pedig az Isten egyetemes nagy Igazsága körbevesz, s vezet minket a teremtett világ szépségeiben, a történelemben s saját lelkiismeretünkben. Ha elfogadjuk az Ő irányítását, akkor célt nyer életünk, s a bennünk és általunk megcsillanó szeretet harmóniát teremt. |
2006. október 9. hétfő Amiért ma imádkozunk:
|
"Leányom, a hited megtartott téged: menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges." Milyen sok haszontalan dologba kapaszkodik az ember élete folytán, melyekben látni véli biztonságát... Jó állás, nem átlagos fizetés, privilégiumok. Minden, ami megfogható, ami materiális csillogásával ámulatba ejti az embert - ami pedig egyedül biztonságot nyújthat, annak alig van érvényessége az ember életében. A hit, aminél változóbb alig van világon, az adná garanciát a megtartásra? Az emberiség 95 százaléka úgy gondolja, igen, hiszen ők hisznek valamilyen felsőbb hatalomban. Annál az a maradék 300 millió embernél, akik magukat ateistának vallják, meg lehetne ismételni a kérdést szeretteik elvesztése vagy veszélyes helyzetekben... mert ahogyan az egyszerű de igaz szólás tartja: zuhanó repülőgépen, süllyedő hajón vagy háborúban a lövészárkokban soha nem találni istentelen embert. Jézus szerint a hit megtart. A saját magunkba vetett mindig csalódást okoz, a Mindenhatóba kapaszkodó a legkilátástalanabb helyzetekben is reménységet ad. Amikor elhordozhatatlannak tűnő bánat ér minket, akkor nyilvánvalóan kétségbe esünk. Ilyenkor kiutat a lelki mélységből, visszautat az életbe, alternatívát a "tovább"-ra csak az Istenbe helyezett reménység teremt. A veszteség ütötte sebet mások vigasztalása egyhíti ugyan, de csakis az Isten gondviselő szeretete gyógyítja. Ha kétségbe is esünk sorsunk rosszabbra fordulása miatt, akkor is tudjuk, hogy tapasztalásunk ellenére is Isten kezében vagyunk, életünk biztonságban van, s Ő majd megoldást ad mindenre, hiszen életünk célja is Tőle van. A Mindenhatóba vetett hitünk - jóllehet ez a másik ember számára alig ismerhető meg, hiszen csak körüldadogni tudjuk/próbáljuk - képes békességet teremteni lelkünkben. Emberi magyarázat, nyelvtani csűr-csavar, filozófia belekeverése a hétköznapokba - mind-mind kudarcra ítélt okoskodás csupán. Márpedig a bajtól szabadulni akarunk, s ilyenkor nem biztatásra, ötletekre, hanem segítő erőre van szükségünk. Ez a Szabadítóból árad, s vonzásának engedelmeskedve az égész-séget élhetjük át, azaz: tökéletlenségeink, fájdalmaink, nyomorúságaink ellenére is a békességmunkáló Teljességbe kerülhetünk.
|
2006. október 7. szombat Amiért ma imádkozunk: |
De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, Egyedül maradtam! - hangzik sokszor a panasz. Valamikor sokan voltunk, mára csak én maradtam egyedül. Nemcsak azok sóhajtoznak így, akiknek szerettei, kortársai elköltöztek e küzdelmes földi létből, hanem azok is, akik szép és nagyszerű ügyek érdekében áldozták fel életüket. Évtizedeken keresztül szolgálták a nemes célt, s egyszer szomorúan meg kellett állapítaniuk: egyedül maradtam. Erre a "felismerésre" jutott Illés próféta is. Bújdosásában feltörnek benne a régi élmények, amikor még virágzott a Jahve-kultusz Izrael-szerte, így aztán különösen keserűréges számára fogadni a tényt: egyedül maradtam, Uram! Bizonyára nem ismeretlen számunkra sem ez az érzés. Lelkesen elkezdtünk valamiért dolgozni, s azok, akik egykor igazi baj-társak voltak, szép lassan kikoptak mellőlünk. Szép elhatározásukat, ígértes lendületüket szép lassan megfojtották az élet tövisei. Elgörbültek, kikoptak, megszáradtak a harcostársak. Mi pedig úgy éreztük, teljesen egyedül maradtunk... Illés önsajnálkozását az ÚR szava töri meg: "7000 ember!" "Illés, hétezren vannak még, akik ugyanúgy mint te, nem hajtották meg térdüket a Baal előtt!" Nem sok a hétezer, de nem is kevés. Az Úrnak ennyi elég. S ami Neki elég, az nekünk túláradóan, kegyelemmel telve bőségesen sok. Emberileg nézve is ennyi egyenes tartású, lélekben nem megroggyant ember esélyt ad a megmaradásra, az újrakezdésre, a nemes célok szolgálatának betöltésére. Isten páratlan evangéliuma, hogy soha nem vagyunk egyedül. Ha úgy is érezzük teljesen egyedül vándorlunk az élet sivatagában, Ő akkor is velünk van. Vissza-visszatekintve talán csak egy nyomot látunk az életünkben, de az soha nem mienk volt, hanem az Övé, mert elesettségünket megszánva kezébe vett, s hordozott minket.
|
2006. október 6. péntek Amiért ma imádkozunk:
|
Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg. Az éhség nagy úr. Ha a génjeinke kódolt ösztön hatalma ránk vetül, elképesztő dolgokat is képesek vagyunk megtenni - csak hogy életben maradjunk. A kenyér nemcsak létünk fentartásához szükséges alapvető élelmiszer, több annál, az élet szimbóluma. Aki a kenyeret éhezi, az az életet kívánja. Van azonban, ami az éhségnél is kínzóbb: ez az igazságtalanság. Hányszor hallhattuk vagy magunk is megtapasztaltuk már a lélek mélyéről feltörő keserű sóhajt: Itt a földön nincs igazság! Tényleg soha nem érvényesül az igazság? Amikor a jogszolgáltatás egyre gyakrabban paródiája az igazságszolgáltatásnak, az már adott közösség végét jelenti. Az Isten ugyanis az embert a közösségbe, s a közösségért teremtette, s ha az ember eltér a szívébe írt törvényektől, akkor semmiféle jogrendszer - ami mindig csak kullog a valós élet után - nem képes szabályozni az adott társadalmi viszonyt. Amikor elemi lelkiismereti törvények érvényességét kérdőjelezik meg vagy veszítik érvényüket, akkor az elméleti kérdés nagyon is gyakorlativá válik: Mi az igazság? Az igazság, hogy Isten igazságánál nincs nagyobb, erősebb igazság. A teremtett világ rendje szerinti, hogy a bűnt követi a büntetés. Nincs kibúvó, mindennek ára van. Ha nem fizet az apa, fizet a gyermek. Ősi megfigyelés, bármennyire is fájdalmas, de igaz: "Az apák ették meg az egrest, s a fiak foga vásott belé." Ha nem fizetik ki a számlát, akkor a számla kiegyenlítetlen marad, s ez igazságtalanság. Egyszer azonban jön a Végrehajtó, s ahogy Jézus mondja (Károli Gáspár gyönyörűséges fordításában): "Ott lészen sírás, s fogaknak csikorgatása"... Jézus Krisztus nem másik utat, hanem az egyedüli (ki)utat adja. Utat kínál a földi életünkben, ami nemcsak járható, s ezzel békességet ad, hanem elvezet életünk céljához: Isten utáni éhségünk megelégítéséhez. |
Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Vezetés nélkül nemcsak egy nyáj, de minden közösség hamar szétszéled. Már rég nem újdonság a megállapítás: Válságban van minden közösség, a legkisebbtől (család) a legnagyobbig (világ). Nem működik a tradicionális családmodell, de a kulturális, nemzetállami határok is elmosódni látszanak. Manapság minden vezető számára a legnagyobb probléma - megtartani az adott közösséget. Az ok egyszerű: viszonylagossá váltak az erkölcsi normák. A megoldás ennél sokkal bonyolultabb. Tény az is, hogy az önmagát Isten nélkül meghatározni akaró 20-21.-ik századi ember elvesztette a hitelét. Nincs hiteles ember - s ezt most szó szerint kell értenünk -, azaz olyan, akinek hinni lehetne. A világtörténelem jól példázza, hogy az elkeseredett gazdasági-politikai helyzetekben mindig akadtak önmagukat hitelesnek mutató "führerek", akik egy darabig "vezették" is népüket. (A birka-szellem azonban idővel alábbhagy... a nyájban feltámadnak az elemi ösztönök.) Voltak azonban olyanok eleink között, akik egyenes gerinccel álltak a legnagyobb viharok közepette is - gondoljunk csak egy Hunyadi Jánosra, egy Zrínyi Miklósra vagy egy Rákóczi Ferencre. A 23. zsoltár az egyik legszebb hitvallása a hívő embernek. Mélységesen emberi, igazán Isten-képű, mert meri megvallani az állapotot: mindannyiunknak szükségünk van Vezetőre. Túlságosan veszélyes és bizonytalan ez a néhány tucat cseresznyeérésnyi életünk... lemondani az Isten oltalmáról, nem bátorság, hanem vakmerőség. Ugyanakkor testünk is, lélkünk is, megelégíttetést vár, s erre garanciát önmagunk nem, csak Teremtőnk adhat. Pásztorul elfogadni a Teremtőnket tehát nem behódolás a Legfelsőbb Hatalomnak, hanem teremtményi méltóságunk beteljesülése. Mert aki még nem szűkölködött, az nem is tudja értékelni a bővelkedést. Aki nem fázott testileg és lelkileg, az nem is érezte soha a tűz és a szív melegének vonzását. Aki elfelejti, hogy az áldás az nem fizetség, hanem kegyelmi állapot, annak értékrendje hamar megbicsaklik. Vezetőre tehát szükségünk van. Ha életünk már odahajolt a Pásztorok Pásztorához, akkor nem is az a kérdés, Ki az én vezetőm, hanem az, kik bízattak az én vezetésemre. |
"Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el." Értékek után kutatunk egész életünkben. Gyerekkorunktól kezdődően tapasztalásaink által értékrendet állítunk fel - mi az, ami fontos, még fontosabb, s mi életünk legfontosabbja. Amikor tizenévesként kritikus öntudatunkra eszmélünk, kezdjük átértékelni az életünket. Szeretnénk tisztán és őszintén nekifutni az életnek, azután jónéhány csalódás "megfegyelmez" minket. Innentől kezdve igyekezünk a lehető legtisztábban, legőszintébben élni. Egy bizonyos: (élet)bölcsességünk fokát jelzi, ha tudjuk, hol is állunk az anyagvilág völgye és a lélekvilág hegycsúcsa közötti számunkra rendelt vándorösvényen. Nagy ajándéka az Élet Urának, ha az örök értékek keresését idősebb korban sem hagyjuk abba, mert sok-sok igazgyöngy hever a világban... s mind arra vár, hogy begyűjtsük őket, gyönyörködjünk bennük. Persze vannak olyanok is, akik számára a gyöngyök csillogása semmi "ég-adtát" nem jelent. Ők nem látják a fényszikrák játékában a Titokzatos Teremtő Erő nagyságát és ámulatba ejtő csodás szépségét, számukra a formákban és a színekben is csak az anyagvilág törvényszerűségei tükröződnek. Az anyagvilág egyszer elmúlik, mert ha volt kezdet, akkor lesz vég is. De világegyetem mértékegységei nem emberléptékűek. A csillagok járása egy emberöltő mértékével nézve ugyanaz, szinte nem változik semmit. A rövidke néhány évtized alatt átélt nagy változásaink közepette azonban felvetődik bennünk újra és újra az örök emberi kérdés: De mi lesz velem, ha már nem leszek? Ilyenkor az örök értékek érvényességét keressük. Választ kell kapnom, miért szerettem és szerettek, miért hittem és reménykedtem reménytelen helyzetekben, s olykor miért gonoszkodtam, perlekedtem Istennel és önmagammal? Jó helyen álltam-e földi életemben? Akartam-e kiteljesedni az Istentől kapott tálentumaim segítségével vagy inkább csak helyezkedtem, s a "jobb lóra tenni" mindig hatásos túlélési technikáját alkalmaztam. Mert sokan vannak, akik áldozatok nélkül élik életüket, s a világ megnyerésének igézetében élnek. Túlélik a saját életüket. Az utolsó kilométerkőnél azonban mindenki belátja, hogy lélekben kárt vallani a legnagyobb veszteség, még a saját halálunknál is nagyobb... Ilyenkor már nincs alternatíva, ezt a határt átlépve Isten birodalma kezdődik. Itt egyedül csak Jézus szava mentheti a lelket. |
Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, Csak visszapillantó tükörbe nézve nem lehet autót vezetni, de ha soha nem nézünk bele - akkor sem. Jézus Urunk sem a visszatekintőket kárhoztatja, hanem azokat, akik eközben is kezüket az eke szarvára helyezik... A múltba tekintés nem más, mint az Isten életünk történéseiben hagyott ujjlenyomatának bölcs meglátása. Sokat okulhat belőle az ember. Nem kevesen vannak, akik nem mernek emlékezni, s a pillanat élvezetébe menekülnek. Az ő múltjuk szinte csak arról szól, hogy az "itt és most szépségét" mindig elmulasztották... mert csak kapni akartak, de őszintén adni soha. A múlt pedig akkor és ott kísért, amikor nem is gondoljuk. Rettenetes erejét éppen az adja, hogy megváltoztathatatlan. A bűnök, bűnök maradnak. A megcselekedett rosszat, az elmulasztott jót nem lehet utólag, az idő megszépítő távlatából "átminősíteni." Megpróbálhatjuk jóvátenni vétkeinket, de van amikor már ez sem lehetséges... az édesanyának el nem mondott köszönetet, a házastársnak el nem suttogott szerető kedves szavakat semmilyen virágcsokor nem pótolja a síron. Hasztalan próbálkozás ez is a múlt átírására. Pedig hány és hány rendszeres temetőjáró özvegy csinosítgatja férje, felesége sírját... jóllehet mindenki tudta a faluban, milyen rosszul éltek a sok veszekedés miatt... A régi napok, melyek kedvesek voltak nekünk is - s talán az ÚR előtt is azok voltak -, az emlékezés fonalán színes gyöngysorrá állnak össze. Ez az, ami a közösen töltött éveinket ékesíti, s bárki, aki meglátja, az áldás titokzatos szavát ízlelgeti benne. |
Isten megsegít téged, a Mindenható megáld téged az ég áldásával felülről. Életünk során van egynéhány döntésünk, melyek erősen befolyásolják az összes többit. Ezek közé tartozik a párválasztásunk és a hivatásunk megválasztása is. Melyik a jó döntés? Milyen jó lenne, ha mindig csak két út közül kellene választani... De vannak alkalmak, amikor Isten - az ő mindenhatósága révén - több "egyenrangú" lehetőséget is felkínál. Ilyenkor a döntés rendkívül nehéz... Kell a segítség, mindenekelőtt a felülről jövő, hiszen szeretnénk döntésünkkel belesimulni az Ő akaratába és kívánjuk megtapasztalni az ősi ígéretet is: "Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy". "Isten megsegít téged" - hangzik a biztatás... No de engem is, még ebben a mostani helyzetemben is? Bizony, amikor erőnkön, lehetőségeinken túli kihívások előtt vagyunk, nehéz ezt elhinni. Az áldás lényege éppen ez: hihetetlen, de mégis megtapasztalt. Finnországban jártunkkor nem tudtam betelni az ottani bárány-felhőkkel. Ezt el is mondtam finn barátainknak: "Tudjátok, ilyen szép felhők itthon Magyarországon már csak a zseniális festőművész Munkácsy képein vannak..." Teltek az évek, futottam/futottuk a "szociális köreinket" - házépítés, apró gyerekek, hivatásunk lépcsői... Volt feladatunk bőven "itt lent", s kevésnek bizonyult a nap huszonnégy órája a föntiek vizsgálatára... Pedig csodálatos bárányfelhők manapság is vannak, csak fel kell tekintenünk az égre! S ha időnk napközben ezt nem engedi - de miért is nem? -, akkor legalább esténként néhány percre álmélkodjunk csodálatos égi köntösünk csillagmotívumain... Az áldás mindig felülről jön, de a lent elterülő mélységben válik nyilvánvalóvá. Igénk második részében irodalmian szépen "az emlők és anyaméh áldásairól" olvashatunk. Ennél szebben talán nem is lehet megfogalmazni az Istentől jövő életünk földi szépségét. A "gyermekeinkkel együtt újra gyermekké lenni" egy-két-évtizedes programunk életünk legnagyobb lehetőségét adja: mindennapos földi dolgainkban Isten felfoghatatlan szeretetére újra és újra rácsodálkozni.
|