Önmagunkkal való tinédzseres elégedtelenségünk - pattanásos a bőröm, nagy a fülem vagy az orrom - után hamar elérkezik az az idő, amikor nem számoljuk éveinket, s a magunk esze szerint irányítjuk életünket. Csak amikor szociológiailag jól behatárolható állomásokhoz (házasságkötés, gyerekek) érkezünk, akkor derül ki, hogy az eszünk, amire oly büszkék vagyunk, nem mindig garantálják a kívánt eredményt. Válaszokat, vélt vagy valós igazságokat be-begyűjtünk az évek során, de a működéképes megoldás mindig bonyolultabb... Csalódásaink másokban - és néha önmagunkban is - hamar megtanítanak: egyedül nem megy, kell a támasz, a segítség. Nem elég, bár nagyon fontos, velünk élő társunk bátorítása, vigasztalása, szeretete, de vannak pillanatok, amikor hiába kapaszkodunk egymásba, a felemelkedést csak Isten tudja kieszközölni. Egy-egy ilyen zsákutcás helyzetből kimenekülve, a szabad teret újra érezve, egymás szemébe nézve, sóhajtó igazságként áldást mondani a Gondviselő Istennek nem más, mint megérezni: élni jó.

Aki fiatalon nem szédül meg önmagától, s elhiszi, hogy szüksége van az Istenre, az másképp járja életének útjait. Tudja, hogy az Isten-adta Élet törvényeit nem lehet büntetlenül kijátszani, s ugyan tehet mindent, amit csak jónak lát, de mindezekért Isten megítél. Nemcsak akkor és ott, hanem már életem második felében is. Nyilvánvaló, hogy az eldobott kő (az élet) engedelmeskedik az örök törvényeknek, s egyszer - talán a legváratlanabb helyzetben - nem emelkedik tovább, hanem elkezdi ballisztikus esését, hogy valamikor végérvényesen megnyugodjék abban a Kézben, amely születése pillanatában "elhajította". Aki féli az URat, azaz elismeri az Istent Istennek, az azt is tudja, hogy már itt a földön jutalomban részesülünk, mert megkapjuk cselekedeteink következményeit. Önsorsrontó életeket, negatív példákat bőven láthatunk szűkebb környezetünkben is. Okulhatunk belőle és legyinthetünk is rá, de ezek után nem védekezhetünk se Isten, se önmagunk előtt: "De én ezt nem tudhattam, nem így gondoltam!"

Kerülni a rosszat nem jelent mást, mint elfogadni az Isten naponkénti vezetését. Elfogadni a felülről jövő megoldásokat, s nem erőlködni, okoskodni, ahogyan sok keresztény ezt teszi. Tessék megnézni hány vallásos-zavarodott ember "tudja", hogy mit akar az Isten. Az egyik törvényeskedését harsogja nemcsak a világ, de önmaga felé is, a másik ellenséget lát minden papban, a harmadik antikrisztusnak tartja a pápát, a negyedik elkeseredésében öngyilkos merényleteket hajt végre... Valóban ezt akarja az Isten? Nyilvánvaló, hogy az eszünket azért adta Isten, hogy használjuk, a szívünket is azért, hogy érezzünk vele. Aki esztelen és szívtelen, annak nem lehet élete egész, teljes, azaz egészséges... "Annak kiszáradnak csontjai". Aki azonban beáll Isten szeretet-erőterébe, az nemcsak az áldást tapasztalja meg életében, de bűnössége ellenére a gyógyulást is.

Megállapítható: agyonszabályozott világunk rendje nem az, amelyre vágyakozunk. Elégedetlenségünk fakad abból is, hogy a jog paragrafusai nem a jövőt szabályozzák, hanem a jelenben kialakult szokásokat - többnyire passzív magatartást elvárva. Ezzel szemben az erkölcs aktivitásra sarkall, s megpróbál utat mutatni a legkülönfélebb új helyzetekben: mi etikus, és mi nem. De mi is az erkölcs? Az erkölcs (vagy morál) fogalma alatt (mai köznyelvi szóhasználatunkban) a magatartásunkat befolyásoló, általunk (vagy a társadalom által) helyesnek tartott, olyan szabályok összességét értjük, amelyek túlmutatnak a jog és az egyéb írott szabályok keretein. Az erkölccsel kapcsolatos felfogások a történelem folyamán gyakran változtak és ma is különböző erkölcsi nézetek élnek egyidőben. A közösségi szinten elfogadott úgynevezett közerkölcs szabályai társadalmi csoportonként, országonként, kultúránként, régióként változnak.

A vallásos erkölcs az Isten-tudatból táplálkozik. Ez belső mérték: önuralom és fegyelem. De nem szubjektív aszkézis, hanem az ősök hagyományában levő rendtörvény alkalmazása, amely az embernek viszonyát egyszer s mindenkorra szabályozza. Aki feltűnés nélkül, egyszerűen és komolyan viselkedik, minden túlzástól tartózkodik, az embert tiszteletben tartja, maga iránt tiszteletet ébreszt szavaival, viselkedésével, tetteivel, munkájával... az nemcsak harmónikusan él a világban, de missziót végez, betölti "felülről kapott" hivatását.

Manapság úgy gondolkodnak az erkölcsről, hogy az a régi korból itt maradt iratlan szabályrendszer, mely inkább gátol, mint segít. Pedig ebben többről van szó: mértékről... "Sem alulmaradni, sem túlmenni... A középen maradni. A kulturált emberi erkölcs, amelynek gyökere a vallásos pietás" - ahogyan Hamvas Béla írja. "Az embereknek egymás iránt tanúsított respektusa, amely a magasrendű és békés élet egyetlen feltétele... Ez az, amit ma a legjobban nélkülözünk." (A zseniális író-gondolkodó hetven évvel ezelőtti megállapításai semmit nem veszítettek igazságtartalmukból!) A a "felülről jövő" jó erkölcs nem emberi mérték, mert nem az ember teremtette. Nem kultúrproduktum. Igazi erkölcs csak ott van, ahol valódi vallásosság van, nem az írott betű, hanem az Élet Szentségének feltétlen tisztelete alapján. Isten "elvárásait" pedig nem lehet önkényesen megváltoztatni, mert ez az a mérték, amivel az Isten az embert minden korban megméri...

A szexuális erkölcs nagy változásokon ment át a huszadik században... mégsem oldott meg semmit. Az emberek nem lettek se szabadabbak, se boldogabbak - sőt! Ennek oka igen egyszerű: nem a szexuálitás örök, istenteremtette törvényei felelősek az ember boldogtalanságáért, hanem az "modern-magatartás" ahogyan az ember ezeket az élet-szabályokat naponta kijátssza. Isten szövetséget kötött az emberrel, ezért élünk még ma is, s nem pusztultunk el, pedig néhányszor már rászolgáltunk... Ha túl akarjuk élni ezt az Istentől elrugaszkodott, apokaliptikába hajló kort, akkor szövetséget kell kötnünk egymással, ami férfi és nő egymást-építő, felelősséget-hordozó - ahogyan a teológus egyszerűen mondja - istenes kapcsolatával kezdődik...

Amíg életünk gyertyalángját nem remegtette meg a Sors szele, eladdig nem sokat gondolunk az elmúlásra. Számtalan történés vonzásában élve, sokáig képesek vagyunk elhinni: az élet értelme a minél több eseményben való részvétel. Kedvünk a világ "befogására" legelőször akkor hagy alább, amikor rádöbbenünk, ezek sem nyújtják a teljességet, hiszen a nagy mínuszt, az Isten hiányát nem pótolhatja más, csak maga az Isten. Ha tudatában lennénk annak, mennyire törékeny az életünk, akkor bizony jobban vigyáznánk egymásra nemcsak a közlekedésben, de az Élet nagy országútján is. Respektünk hiányát tragédiák jelzik ott is, és itt is.

Mindennel számolunk - amivel csak tudunk -, de érdekes módon az Isten gyakran kimarad a tervezésből. Hiába minden sokat ígérő együttállása a lehetőségeinknek, ha nem számolunk az Istennel - nagy meglepetések is érhetnek minket! Legnagyobb tévedésünk általában az, hogy elszámoljuk magunkat az idővel. Úgy gondoljuk, még (mindig) fiatalok vagyunk, úgy hisszük, még az Élet nekünk tartogat minden jót, még nem szükséges "rászorulnunk" az Isten kegyelmére. Még ráérünk áldozatot hozni a másikért, még élünk egy kicsit magunknak, még szabadok maradhatunk egy kicsit... kalandnak, karriernek. Még van időnk, ráérünk később is az Isten felé fordulni.

Aztán ami még az egyik pillanatban látszik, a másikban - mint a lehelet - szertefoszlik, nincs. Eljárt az idő, elfogytak a lehetőségek, visszajött az Gazda, s számonkérő szava már visszhangzik: "Hogyan forgattad a talentumo(ka)t, ami(ke)t rád bíztam?" Magyarázkodásra lehetőség ugyan mindig van, de helye ebben az elszámolásban nincs! Amit "onnan felülről, a Világosság Atyjától" kapunk, arról Neki is kell számot adnunk... Amit kaptunk, azt azért kaptuk, hogy forgassuk. Ha szolgáltunk időnkkel másoknak, akkor az értelmesen telt, s nem értelmetlenül múlt el.

Életünk nagy ellensége az idő! Ha Isten kezéből vesszük, s arra fordítjuk, amire kaptuk - hogy ti. megosszuk másokkal - akkor az idő múlásában gyakran átélhetjük az örökkévalóság pillanatos csodáit: "Mindenre van erőm (időm!) a Krisztusban!" A szeretet mindenekfelett álló ereje megsegít a temporális akadályok között is...

Nincs, nem volt, s nem is lesz "egyetlen igaz" sem az Isten előtt, de voltak, vannak és mindig lesznek olyanok, akiket a saját nemzedékük fedhetetlennek (szentnek) tart. Egy rabbbinikus érvelés szerint, Noét ugyan fedhetetlennek tartották, pedig nem volt ő "szent" (lásd részegségét), csak annyira elaljasult a világ körülötte, hogy Noé "hétköznapi normalitása" már emberfelettinek tűnt...

Az eredendő bűn, másképpen fogalmazva eredeti bűn nem más, mint az az Ádámtól örökölt készségünk, hogy mindenre, ami Istentől jön kényszernek és rossznak lássunk, s minden ami távol áll tőle, azt kívánatosnak, s jónak ítéljünk meg. Ez alól nincs kivétel, ez esendőségünk oka, gyarlóságaink alapja.

Sokan tiltakoznak, hogy miért teremtett Isten minket ilyen engedetlennek? Sokkal egyszerűbb lenne a világ, ha Isten eleve nem engedné meg az engedetlenséget. Isten azonban szabad akarattal ajándékozta meg az embert. A szeretet egyik édestestvére a szabadság. Nem szeret az igazán, aki szeretetének "tárgyát" a másikat fogjul tartja. A (meg)tagadás, az ellenkezés lehetősége csak kiemeli az igenlés, a jó melletti döntés fontosságát.

Isten könyörületes, mert senkit "nem ír le", utasít el, vet meg -, hiszen "nem személyválogató az Isten". Mindenki részesülhet az újrakezdés csodájában; a megtérés nem egyeseknek járó kiváltság csupán, hanem egyetemes (kegyelmi) lehetőség minden ember számára. Isten akarata az, hogy "mindenki hozzá megtérjen, s az igazság ismeretére eljusson". Ebben a nagy isteni "projektben" résztvenni - akár alanyként, akár engedelmes eszközként - a szeretet valósága.

Alapvető ösztöneink (élni-akarás és fajfenntartás) után a legfontosabb hajtóerőnk a kíváncsiság. Nincs lehangolóbb, ha azok szájából halljuk a "Neeem ééérdekeeel!" kijelentéseket, akiket még - az élet normális rendje szerint még minden érdekelne. Ha nyitottak vagyunk az újra, akkor fiatalabb kortársaink is megjegyzik: "De jól tartja magát", ha pedig közömbösekké válunk a világ dolgai iránt, akkor kimondják az ítéletet: "Hiába, megöregedett!"

A bölcsesség kívánatos állapotához a tudáson keresztül vezet az út. Mondják, tudásalapú társadalomban élünk, s mégsem lettünk bölcsebbek. A sok-sok ismeret, tapasztalás, mintha nem közelebb vinne minket Istenhez, hanem eltávolítana. A tudást két részre oszthatjuk, szerves-tudásra és szervetlenre. Ez utóbbi az önmagáért való, ami információ ugyan, de nem igazán tudunk vele mit kezdeni. Sokszor ezek az információk deformálnak minket, mert előbbre csak akkor vinnének minket, ha istenes szemüvegen keresztül néznénk ezeket, de hát ez kiváltság. A szerves tudás mindig az életet szolgálja. Fontos tudni, hogyan kezeljünk egy speciális computerprogramot, de ez nem sokat segít rajtunk, ha nem tudjuk hogyan gyújtsunk tüzet Szibéria kellős közepén. A szerves tudást lehet életes tudásnak is nevezni, mert az a tudás, ami az életet szolgálja, az juttathat el minket az igazi bölcsességhez.

Salamon tudja, hogy minden bölcsesség alapja és kezdete, az ÚR félelme. Ez a félelem tulajdonképpen egy tudatállapot, amely meghatározza helyemet a világban, s képessé tesz a nehézségek méltóságteljes elhordozására. Ugyanakkor vezet azon az úton, amit Isten a gondviselésében ránk szabott. Csoportos bölcsesség nincs, csak egyéni, de aki bölcsességével a csoport javát szolgája, az igazán egyéniség. A bölcs ugyanis szavaival, tetteivel mindig szolgál, javít, emel. Akik a bölcs útmutatásait megvetik, azok bolondok - az Írás szerint. Ennek nyilvánvaló az oka: az élet teljességéhez szükséges segítséget utasítják el. Ezzel Bosszúságot okoznak másoknak, s fájdalmat maguknak. Félni az Urat tehát nem meghunyászkodás, hanem felvállalása a legnehezebb kihívásoknak is, melyek mindannyiunk javát, boldogságát szolgálják.

"Nézzük reálisan a dolgokat!" - mondja 50. születésnapját ünneplő barátom a napokban. Tény, hogy az ember tapasztalásokkal a háta mögött másképp lát jövőt, Istent s embert - megfelelő contextusban (összefüggésben) ezt bölcsességnek is nevezik. Ez a tudás megvallatja velünk: Nem vagyunk szentek... szeretnénk azok lenni, de nem tudunk. A tanítványok között egy sem akadt, aki a legsötétebb órákban Jézus mellé állt volna, hiszen nemcsak Júdás árulta el mesterét; szétfutással mindegyik, szavakkal még a "kőszikla-petrosz" Péter is - háromszor egymás után. Talán azért engedte meg mindezt Isten, hogy "ne dicsekedhessék előtte egy test sem".

Benne élünk a világban. Amivel nem találkozunk, utcán vagy munkahelyen, azt beengedjük korunk nagy embertformáló találmányán a televízión keresztül... hogy azután, ahogyan a moly ruhásszekrényünkben csöndben szétrágja legszebb ruháinkat, ugyanúgy a jólinformáltság álcájában ránkszakadó megosztó műsorpolitika lelkünk értékeit kikezdje és szétmorzsolja készségünket a szépre, s a jóra. Mire gyermekeink az élet egyik legszebb szakaszához, legizgalmasabb metamorfózisához (átalakulásához) a tinédzserkorba kerülnek, eladdig lelkük megtelik sok-sok média-szeméttel. Milyen felnőtté válnak azok az emberkék, akik soha nem tapasztalták a gyermekkorukban a szentséget, a szépre és jóra hívogató isteni szimfóniát, mert nem akadt egy "szent" sem a közelükben?! Szülői hivatásukat elhanyagoló szülők, nevelésbe félig vagy teljesen belerokkant tanárok, inkompetens szakemberek és hazug politikusok élete jelzi az utat, amin a következő generáció majd járni fog.

"Legyetek szentek!" - hangzik Péter apostol levelében a buzdítás. Van-e ennek a kétezer év távlatából idekiáltó felhívásnak érvényessége, s ha igen, akkor hogyan fejthető meg ez az üzenet? A szentségnek mindig van nemcsak üzenete, de ereje is. Ezért nem lehet kiírtani a vallásos gondolkodást - bár elvakult kommunisták évtizedekig gyötörték embertársaikat Európa keleti felében. Orosz barátnőnk édesanyja számolt be éppen a napokban arról, hogy az orthodox templomaik zsúfolásig telve vannak... Lám, a nikodémusi igazság újra beigazolódott: "Ha Istentől van ez a dolog, akkor hiába hadakoztok ellene, ha meg embertől, akkor úgy is elmúlik" Azért a hívő ember el ne bizakodjék... áhitatunk illusztrációja Vilnius-ban készült... a nyugati "kultúra" hódít keleten is...

De mit is jelent szentnek lenni? Nemcsak reménységgel előre nézni, hanem mindenekelőtt fölfelé. Ha Istenre nézünk, mindig tisztul a lelkünk, s erőt nyerünk. El-elhagyjuk visszahúzó és bosszantó tulajdonságainkat, s megtapasztaljuk hogy lehet megállni akkor is, amikor mások elbuknak, s lehet felállni, s továbbmenni akkor is, amikor már szinte mindenki feladta. Szentnek lenni - lutheránus felfogásunk szerint - azt jelenti: Istenhez tartozni, s igyekezni Vele járni.

Változó világban élünk, de az állandóság utáni vonzódásunkat nem tudjuk kikerülni. Szeretnénk, ha a Tél »még« tél lenne, s a Nyár »még« nyár, de ez is felborulni látszik az utóbbi időben. Miközben az objektivitásunkat szeretnénk megőrizni, belekeveredünk a folyamatokba, s a megfigyelőből, aktív résztvevővé válunk. Szeretnénk a békét bírni, ezért első lépésként megpróbálunk harcolni érte - újabb békétlenséget okozva másoknak és magunknak is... Szeretnénk megismerni az Istent a teremtett világban, s az atommag titkából bombát, az életetet hordozó csodálatos biokémiai szimfóniából, a DNS-ből pedig - a géntechnikai manipilációval - halált hordozó vírusokat készítünk. Emberi méltóságot hirdetünk, s soha nem volt még ennyire méltatlan helyzetben a világ! Mintha meg sem történtek volna a huszadikszázadi borzalmak... Mintha nem tanultunk volna meg semmit történelmünkből! Az élet szolgálata helyett szinte csak pusztítunk...

Aki nem közelít a tűzhöz, az sosem fogja érezni annak melegét. A a lángok teóriája, a szép szavak ideologikus ismételgetése, de még a lángok színeiben való esztétikai gyönyörűség is kevés - ettől még nyugodtan megfagyhatunk. Éreznünk kell a testünket átjáró meleget, különben a fagyos időkben elpusztulhatunk. Ahogyan szervezetünknek szüksége van a melegre, ugyanúgy lelkünk számára is elengedhetetlen a melegség. Fagyott lélekkel nem lehet mosolyogni, derűs, bizatató szavakat nem tud szólni a szeretetlenségtől "megfagyott" száj... Akit életében egyszeris megérintett a Halál fagyossága, az onnantól kezdve csakis prekoncepcióval tekint az Istenre... s igyekszik az Ő Szeretet-Tüzének közelébe jutni. Ha közelítünk Őhozzá, akkor úgy érezzzük Ő is jön felénk. Adódik ez abból is, hogy minél inkább átjár minket az Isten Melege, annál nagyobb a készség bennünk meglátni "ujjlenyomatát" a teremtett világban, s elfogadni lelkiismeretünkben isteni törvényeit, melyekről kiderül: lám mégsem sújtanak, hanem emelnek!

Jakab biztatása - mint ahogyan az egész levél -, személyes megtapasztalásból fakad. Nem rideg szépetmondó steril tudást, hanem életújító erőt akar továbbadni. Ez az erő nem bennünk, s nem is a levegőben, hanem a Tűzben van! Közelébe jutni a megmaradás biztosítéka. A tűz nem játékszer, ahogyan Isten szeretete sem az. Az ember az ő Teremtőjéből már sokszor megpróbált bohócot csinálni; e szánalmas tréfák következményeit azután kénytelenek voltunk elhordozni - s nem azért, mert Isten nem érti a tréfát... hanem azért, mert mi nem értettük még az Élet Szentségét.

Jézust a középkorban előszeretettel ábrázolták ítélő bíraként, ugyanakkor talán soha nem kapaszkodtak a "Christus Salvator"-ba (Megmentő) olyannyira erősen, mint akkor. Dogmatikai igazságok ide vagy oda, a krisztológia minden kor emberének tartogat titkokat. Befogni, szavakba szorítani a jézusi kinyilatkoztatást már sokan megpróbálták, eleddig teljességgel senkinek sem sikerült. Ha valaki azt hiszi megfejtett egy isteni titkot, akkor egy másik bukkan fel az értelem határán. Aki hiszi a Krisztust - Jézus evangéliumbeli szavai szerint -, az nem is a Krisztust hiszi, hanem az Atyát. Aki pedig nem tartja meg a "beszédeket" azon Isten nem "üt vagy taszít még egyet", de az mindenkinek a saját akaratától függ, hogy a neki dobott mentőövbe belekapaszkodik vagy elúszik tőle. Ha ez utóbbit teszi, a következményekért az Istent vádolni - balgaság. Aki bajban van, az nem teoretikus vitákat akar nyitni arról, hogy létezik-e egyáltalán mentőöv, hanem megmenekülni. Ez a krízis sötétsége, s itt fényeskedik igazán a Christus Salvator! (Azt csak zárójelben írva jelzem: Isten az mindig "Istenhez méltó módon" cselekszik. Azaz ha mentőövet dob, azt mindig úgy dobja, hogy kétségbeesett helyzetünkben, első kapálódzásaink közepette, abba akaratlanul is beleverjük kezeinket... talán bizonyságául annak, hogy később ne mondhassuk... rajtam még az Isten sem segített.)

A világ megmentésén sokan "fáradoztak" - nem sok eredménnyel. Királyok és császárok, diktátorok és fejedelmek, pápák és bankárok, politikusok és önjelölt megváltók próbálták az "üdvösséget" kézzelfoghatóvá tenni - sikertelenül. Az Isten ügye az mindvégig megmarad(t) "totaliter aliter"-nek, valami egészen más-nak. Az emberlét girbe-gurba útjain gyakran kísért minket az önmegváltás gondolata; "Segíts magadon, s az Isten is megsegít!" - szólás is effelé terel. Tény, hogy az ember ügyes túlélő, extrem körülmények között is feltalálja magát. A lét végessége, lelkünk élni-akarása azonban nem túlélés kérdése, hanem metafizikai (a tapasztalat határán túli) kérdés. Ezért minden ember, ha máskor nem is, de utolsó perceiben meghajlik az Isten előtt. Amikor már csak az ösztönök vezérelnek, akkor kiderülnek az alapvető igazságok... az is, hogy Istenre szorult lények vagyunk.

Sötétségben élni egyenlő a halállal. Ablaktalan, fény nélküli szobában élni maga a pokol. Bezártságban létezni, amikor a mező illatozik és színei milliárdjával minden élőt csalogat - Isten elleni bűn. Sokan a létezésnek ezt az állapotát állandósítják. Tagadni a mező jó levegőjét, s a színeket, fatális hiba. A sötét szobában füstölgő mécsest (értsd emberi okoskodás) életre keltő, fenntartó Napként imádni - több mint dőreség. Aki kegyelemből, lelki szemeivel akár egyszer is meglátta a Teremtettség Csodálatos Rétjét, az onnantól kezdve nem tudja megtenni, hogy ne tegyen bizonyságot arról, amit látott... Meglátni az Isten szeretetét az életünk legnagyobb csodája, ennél már csak egy nagyobb létezik: esendőségünk ellenére megélni, s örömét tovább sugározni mások felé.

Sok-sok mindent nem látunk a világban, pedig azok a valóság részei és alapvetően befolyásolják-alakítják életünket. A gyermekévek gondtalansága után - ahogyan szemünk nyiladozik a világra - legkésőbb kamasz-, tinédzser-korunk határán, megtanultuk a "Kis hercegből": "Jól csak a szívével lát az ember". Ennek ellenére felnőtt életünk folyamán hozunk egy-két olyan döntést, amit nem kellett volna - jóllehet a szívünkre hallgattunk, amikor kimondtuk az adott igent vagy nemet... Hol hibáztunk? Mégsem láthatjuk jól a valóságot szívünkkel sem? Ha jól, ha tisztán akarjuk látni a részleteket is, megtisztítjuk a szemüvegünket... ha látni akarjuk az igazságot, akkor a szívünket kell "kitisztítanunk", hogy belássuk: A végső igazság maga az Isten.

Felfogni a végesnek - maga teremtményi korlátozottságában - a Végtelent; egész életre szóló feladat. Perfekciót, színről-színre látást csak életünk után, reménységeink szerint majd csak "akkor és ott" tapasztalhatunk, ha egyáltalán lesz még tér és idő, mert az a világ egy egészen más világ... Amíg esendőségünkben itt létezünk, addig is szeretnénk azonban valamit megélni a teljességből. Ennek egyetlen befogható dimenziója van: a szeretet. Ennek okán helyes János apostol gnosztikus-filozófiai magasságokban is helytálló kijelentése: "ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk".

Az Ő szeretete nélkül nincs rend az életünkben, mert "nincs egy igaz sem Őelőtte". Esendőek, gyarlók, bűnösök vagyunk - még ha ezek a fogalmak manapság nem is képezik hétköznapi életünk aktív szókincsét - jelentéstartalmukkal a valóságra mutatnak rá. Naponta találkozunk rokonaink és ismerőseink, barátaink vagy munkatársaink között olyanokkal, akik életvezetési butaságokkal, olykor kijavíthatatlannak tűnő bal-, mellé- és/vagy félre-lépésekkel torzítják önnön életük alakulását. Ilyenkor biztatást mondani, kapaszkodót adni csak akkor lehet, ha Istenre hangolódik vigasztaló és vigasztalásra vágyó. Isten megújító csodája, hogy butaságaink ellenére Ő Velünk van, s a rosszból is a előhozza a jót. A kegyelem az, hogy néhány korrekciót Isten átvállal az életünkben, s ezért nagyon hálásaknak kell(ene) lennünk. Hálánkat leginkább úgy fejezhetjük ki, hogy engedelmeskedünk szeretetének, s mielőtt nagyot lépünk - amennyire csak lehet - a lábunk elé nézünk...

A béke akkor válik nagyon fontossá, ha már nincs, ahogy a türelem is akkor kezd nagy kinccsé válni, ha már fogytán van. Sok dologgal vagyunk így életünk folyamán. Amíg normális körülmények között élhetünk, dolgozhatunk, addig ezt magától értődőnek vesszük. Csak ha kezd megbomlani a harmónia, akkor válik nyilvánvalóvá: mit is adott valójában a megszűnő munkahely, az elhidegülő (házas)társ, a családi fészekből kiröppenő gyermek vagy éppen a meg-megkopó egészség.

Vannak pillanataink, amikor az "általános" békesség, az "eleve" jószándék egyszerűen kevésnek bozonyul. Vérpezsdítő disznóságok, égbekiáltó gonoszságok hírei bombáznak minket naponta. Nemcsak a távoli világok nyomorúsága világlik be egyre nagyobb felbontásban és élénkebb színekben a nappalik tévénézős nyugalmába, de szűkebb világunkban is utolérnek minket a romboló erők. Ilyenkor hamar eluralkodik rajtunk is a békétlenség... s ilyenkor kell igazán a fölülről jövő békesség, mely minden értelmet meghalad! Amikor kicsúszik a talaj a fiatal lába alól, mert elhagyta a kedvese, amikor izzadságcseppes munkaórák százai fekszenek az adott "projektben", s a siker elmarad, amikor szépreményű terveink nem válnak valóra, azaz amikor süllyedni kezdünk, mint Péter a hullámok között, akkor nagyon kell(ene) az Isten békessége!

Az Ige szerint Krisztusban, a Legnagyobb Titokban, "Minden Értelmet Meghaladóban" a megélhető szeretetben ez az erő folyamatosan, jön, itt van közöttünk és bennünk, és megőrzi szíveinket... "Csak ennyi?" - kérdezhetik a felületesen gondolkodó szkeptikusok - "És a csoda?" A csoda az, hogy még élünk, s nem pusztultunk el, mert a történelem Istene a rosszból is mindig a jót hozta elő, pedig mi következetesen a jóból is a rosszat kerekítjük...

Minél idősebb az ember, annál több a lélek mélységes raktárában felgyülemlő emlék. Sok közöttük a rossz, a maró, a fájó élmény, melytől nem tudunk szbadulni, mert ezekben mi magunk vagyunk a fájdalomtól megkötözöttek. Külső erő nélkül nincs szabadulás, a "münchauseni nagy trükk", önmagunk üstükét megragadva kihúzni magunkat a bajok ingoványából - csak nagyotmondások világában sikeres akció, az élet mindennapi valóságában, ha a körülmények vasmarkának szorításába kerülünk: ott nincs menekvés, a mulasztást, a bűnt követi a büntetés, a dolgok sosem maradnak következmények nélkül. A hívő ember a bölcsesség keskeny ösvényén menetel előre, melyet ő maga hit útjának nevez. A bölcsessége azonban nem evilági bölcsesség, több annál, mert alapja az ÚR félelme.

Úgy látszik, kétezer év óta nem sokat változott a világ. Az erősek ma is kihasználják a gyengét, a hatalommal bírók kisemmizik az amúgy is erőteleneket "Ez így természetes! A nagy hal megeszi a kis halat!" - mondogatják. Ha »csak« állatok vagyunk, akkor ezen nincs mit tovább gondolkodni, de ha ki merjük mondani, hogy mások, sőt többek vagyunk, mint bonyolult biokémiai masinák, akkor meg kellene állnunk egy pillanatra, s el kellene gondolkodnunk Istenről, emberről - s talán eközben, még az állatoktól is tanulhatnánk.

Nincs még egy ilyen élőlényfajta az emberen kívül, amely képes csak azért elpusztítani fajtabélijét, mert másképp gondolkodik. Alig 50 évvel ezelőtt a "szuper-demokráciás" USA-ban még köztéri padok voltak, amiken csak fehérek ülhettek vagy vonatok, villamosok, ahol elkülönítve utazhattak "feketék" és fehérek. Mára a néger-kérdés afro-amerikai kultúr-problémává szelídült, de sok fejben szinte semmi nem változott... Ma is van zsidó-, palesztin-, kurd-, baszk-, és cigány-kérdés - az ázsiai nemzetiségi-vallási gondokat nem is említve - s a modern korunk multikulturális világ-vállakozása valahogyan mégsem akarja hozni a remélt mutatókat...

Isten törvénye mindig a közösséget védi. Modern jogrendszerünk eljutott arra a nyomorúságos pontra, hogy a nagyobb érdek, a felsőbb hatalom, a nemzetközi gazdasági-, politikai érdekek billentik Justitia mérlegét. Ennek minden nyomorúságos következménye halmozódik a világban, s ha igaz az Írás szava, hogy "Egyszer minden titok napvilágra kerül, s amit a fülbe suttogtak, azt háztetőkről fogják kiabálni" - akkor érdemes lenne megállnunk egy pillanatra, s el kellene gondolkodnunk Istenről, emberről - s talán eközben, még az állatoktól is tanulhatnánk.

A sérült elefántot a csorda tagjai bőségesen etetik, egyik patkány fűszálat a szájában tartva, annak másik végébe harapó vak társát elvezeti az élelemhez, az ember pedig sokszor arra sem képes, hogy egy fűszálat is megmozdítson a másik felemelkedéséért, sőt éppen az ellenkezőjét teszi... Jézus mondja: "Közöttetek más rend legyen!" Ez a magasabb szervező erő a szeretet, aminek oly kevés esélyt adunk. Jobban hiszünk az észben, a megfelelő "piár-stratégiában" és közhelyes szlogenekben, mint abban, hogy minden embertársunk ugyanattól az Isten-hiánytól szenved, ami megkeményíti szívét. Aki másokat hordoz, maga válik még erősebbé, aki másokat emel, maga jut magasabbra, aki mások épülését szolgálja, azt Isten maga jutalmazza meg bőséggel!

Közösséget irányítani a legnehezebb feladat... sokan mégis azt gondolják ehhez nem kell nagy "tudomány". Ha így lenne, akkor csak "mintacsaládok" lennének, s virágozna a béke a nagy közösségek, népek és nemzetek között. A média-csatornákon keresztül naponta többször is tapasztaljuk, bizony ez nem így van. Mára nemcsak konfliktusokról kell beszélnünk, hiszen csak fegyveres szembenállásból mintegy 200 van ma is a szerte a világon, hanem - a társadalomtudósok szerint - szociális csődtömegről, gyakorlatilag megoldhatatlannak tűnő válságról van szó. Az hogy a gondokra a választ nem a kölcsönök felvételében kell keresni - mégsem nyilvánvaló. A pénz probléma-megoldó erejében jobban bíznak az emberek, mint az erkölcsében... Pedig a gond az erkölcstelenségből fakad, ebből kifolyólag a megoldást is itt kellene keresni!

"Általános iskolás gyerekek 30%-a olvasási gondokkal küzd.." - olvasom az újságban, s megdöbbenek a statisztikán. Pedig ez csak a kezdet - nyugaton már ebben is előttünk járnak... Manapság, amikor csúcstechnológiával vagyunk körbevéve, s a kávéfőzőnek is internetcsatlakozása van, különösen is fontos lenne az olvasás, a megértés alapvető "eszköze". Hogyan tájékozódhat az információs társadalomban az, aki olvasni sem tud? Sehogyan! Az ilyen ember vezetésre szorul, s vannak akik őket készséggel (meg)vezetik... Mert valami ellen mindig könnyebb mozgósítani az embereket, mint valamiért. Könnyebb egy házat felrobbantani, mint felépíteni, könnyebb a házi feladatot nem megírni, mint megírni! Könnyebb másoknak pofonokat osztogatni, s utána elszaladni, mint nevelő/növelő/emelő célzattal simogatni, s közösséget vállalni, részesedni a másik életéből és hordozni az ő terheit.

Idős lelkésztestvérünk, aki még a nagyon-nagyon régi világban hadapród-iskolába járt - s tudta hogy a lelkészi szolgálat hatékonysága is engedelmesség kérdése - gyakran csitítgatott minket, amikor friss diplomásként, ifjú Timóteusként egy-egy tanácskozáson "nagylendületű teológiánkkal" túlságosan szenvedélyesen vitatkoztunk - "Gyerekek! Csak azt mondjátok, ami épít!" Az évek múlásával értettük meg igazán ennek az atyai szeretetfelhívásnak az üzenetét. Hiába az akarat, ha nem jár vele együtt a békesség. Belső béke nélkül az építés szándéka nagyon hamar romboláshoz vezethet, mint az anarchistáknál, akik mindent előről akarnak kezdeni, s ezért először rombolnak... csak mire építeni kelllene, addigra - alapvető emberi tulajdonság ez is - a pusztítás minden erejüket felemésztette...

Életünk célja, hogy folyamatosan épüljünk, s eközben jó példánkkal másokat is építsünk. Lelki házat építeni a legnehezebb vállalkozás - az emberek háromnegyed része nem is vállalkozik rá - de a legszebb, legtöbb örömöt adó tevékenység, mert eközben Isten maga formál és munkálkodik bennünk...

Pluralista világban élünk, melyben toleranciára hivatkozunk. Számtalan kisebbség keresi akaratának érvényesítését a társadalomban, mely érdekérvényesítésben politikusok állnak e csoportok élére. Így is van ez rendjén. Mégis vannak olyanok, akik a tolerancia mögé bújnak, hogy az egyén egyetlen túlélési esélyét, a közösséget, megosszák. Az első keresztény gyülekezetekben az összetartás nemcsak a szeretet missziói erejének a jele volt a világban, hanem a megmaradás, olykor a túlélés biztosítéka is. Ha valaki az egységet veszélyeztette megosztó véleményével, akkor az egész közösség léte forgott kockán.

Ebben a helyzetben különösen fontos Pál intése: "Az erőtlent fogadjátok be, de ne azért hogy nézeteit bírálgassátok!" Mert soha nem a bírálat, hanem a szeretet, s az abból fakadó erő és józanság az, ami véleményt változtat. Aki az egységre és az erőre hivatkozik, az lehet diktátor, de nem lehet a szeretet apostola. Aki józanságra int, de nincs ereje szeretni, az elvész az élet hullámai között, ezért hangsúlyozza Pál nem egyszer, hogy a legnagyobb ajándéka az Istennek - a szeretet.

Ahány ember él a világon, legalább annyiféle érzület és világlátás létezik. A mező virágai között sincs két pontosan ugyanolyan, de minden növény az éltető fény felé tör, ahogyan minden léleknek emelkednie kell(ene) az Isten (a Fény) felé. Ebben nyilvánul meg igazán az egység. Ha valaki ebben a törekvésében - bármiféle érdekből - gátolja embertársát, akkor annak érvelésrendszerét érdemes alaposan megvizsgálni. A szekták alapvető "működési rendje", hogy csak a vezér hangjára hallgatnak. Nincs, s nem is lehet alternatív-, hírforrás vagy irodalom - vélemény sem. Olyan ez, mint a rákos daganat, mely folyton nő és szaporodik, ami a tulajdonképpen az élet jele is lehetne, csak hát a tumor-sejtek nem tudják hol a határ... s így minden mást, végül önmagukat is elpusztítják.

Ha földi létünk utolsó homokszem-történese is csöndben aláhull és Isten elé kerülünk, akkor az nem másokkal együtt történik, hanem külön-külön, csak velem. Nála nincs közösségi számonkérés, kollektív büntetés, ahogyan az ember a történelmében "gyakorolta". Az Isten törvényei mindig igazságosak! - ezen érdemes lenne többször elgondolkodnunk... .

Evidenciákat hangsúlyozni, ismételgetni hiábavalóságnak tűnhet. "Fiam, legyél jó!" vagy "Szeressétek egymást!" oly sokszor elhangzó mondatok, hogy szinte belé sem rezdül se fül, se lélek... Ezeket a magától értődő ajánlásokat, kéréseket, parancsokat mégis számtalanszor halljuk - szülőktől és tanároktól, pszichológustól vagy éppen papoktól. Miért szükséges felemlegetni, ami nyilvánvaló? Mi az értelme ismételgetni azt, ami a "napnál is világosabb"?

Ezerszám vannak úton repülőgépek ebben a pillanatban is. Szikrázó napsütés vagy ködös idő, az utasok épségben szeretnének uticéljaikba elérni. A számos légifolyosó, a különböző radarrendszerek és jeladók, a földi irányítóközpontok szünetnélküli felügyelete mind a biztonságot szolgálja. Koordináták nélkül nincs pontos helymeghatározás és nincs biztonságos repülés! A szeretetparancs hasonló ahhoz a jeladóhoz, amihez folyamatosan viszonyítjuk életünk repülési magasságát, a céltól való távolságunkat és pillanatnyi helyzetünket. A vallásos zsidó emberek minden évben megünneplik a Szimhát Tórát (Tóra Örömünnepe), amikor is örvendezve körbeviszik, körbetáncolják a feldíszített Törvénykönyvet/tekercset (Mózes öt könyve)... Érdekes látni rajtuk a felszabadult örömöt, mely abból fakad, hogy Isten megajándékozta az embert a törvénnyel. Ha valaki táncolna a Hatályos Jogszabályokkal vagy akárcsak a KRESZ-könyvvel - bizonyára a bolondnak tartanák! Pedig mindkettő az embert védi, a közlekedésben ez napi tapasztalat - önmagától! Milyen kár, hogy az élet törékenysége általában csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor bekövetkezett a tragédia...

Az élet nagy repülésében törvényszerűségek vannak, melyket lehet nem figyelembe venni, de haragudni a gravitációra vagy a földre, hogy milyen kemény, amikor mi ugrottunk ki az emeletről - nos ez a reakció nem megmosolyogtató, hanem elszomorító. Mégis naponta láthatunk "ütközéseket" vízen, földön, levegőben - azaz az élet minden területén. Az emberek naponta megcsalják Teremtőjüket, öldöklik egymásban a jót, ellopják egymástól a reménységet, elkívánják egymástól a békességet, a harmóniát... Ez ellen csakis a "szeretet-paranccsal" tehetünk valamit: "Szeresd felebarátodat, mint magadat!".

Önmagunkat szeretni csak akkor tudjuk, ha ismerjük magunkat! Sokan félreismerik vagy csak felületesen ismerik önmagukat. A megismeréshez (a Bibliában a "megismerés" szó férfi és nő legmélyebb, legőszintébb nemcsak testi»szexuális«, hanem azzal együtt járó lelki találkozást is jelent) elengedhetetlenül szükséges, hogy belenézzük létünk legtisztább képét mutató tükrébe: az Istenbe. Ezzel az őszinte szembenézéssel nemcsak Istennek tartozunk, Akinek akaratából "vagyunk, akik vagyunk" - hanem önmagunknak is.

"Teológia előtt három szemeszteren keresztül antropológiai tanulmányokat végzett"... szakmai önéletrajzomban így is szerepelhetne az a másfél esztendő, amit 80-as évek elején Lentiben, sorkatonai szolgálattevőként, több mint száz teológus sorstársammal s mintegy 2400 az ország összes területéről odakerült fiatalemberrel, több száz "előfelvételissel" is - "tölthettem"... Sokféle emberrel találkoztam. Jókkal és csodálatra méltókkal, s gonoszkodó hitványokkal is. Egyszer egyik hivatásos tiszti állományba tartozó elöljáróm egy kötelező "politikai továbbképző" kiscsoportos foglalkozáson engem "provokálandó" megkérdezte: "Hogyan látom a jelenlegi hatalmat, Istentől van-e vagy sem?" 1982-őt írtak akkor, s elöljárómnak nagyon tetszett a válaszom... Páltól idéztem a fenti igét, megerősítve azzal, hogy Jézus Urunk is azt mondta Pilátusnak: "Semmi hatalmad nem lenne, ha felülről nem adatott volna neked!" Megtanultam, átéltem: Hamis, istentelen ideológiát túlélni - testileg is lelkileg is - csak az Istenbe kapaszkodva lehet. Voltak néhányan, akiket megtörtek a katonaság élményei... nem lettek papok, lelkészek, prédikátorok. Több mint húsz év után, amikor a vasfüggöny szabadságot beárnyékoló rideg valósága már a történelemkönyv lapjaiba szelídült - nem tudom ilyen egyszerűen megválaszolni a kérdést, mert az újra felveti a problémát: "Tényleg minden hatalom az Istentől van?"

Egy bizonyos: A világ hierarchikus. Mikrokozmosz és makrokozmosz sem létezne hierarchia nélkül, s jóllehet egyik fogaskerék kicsi, a másik pedig nagy, de a JóIsten órájában (teremtettség) mindegyik azonos fontossággal bír - egyik sem forog a másik nélkül! Nincs ez másképpen az embervilágban sem. (Az ember tragédiája pontosan az, hogy időről-időre kikapcsolja embertársait a forgásból-pörgésből, deklarálva: Te nem is vagy fontos, nélküled is jár az élet órája! Az óra lehet hogy ketyeg, de a mutatója nem lendül tovább...) Egyik bölcs szerzetes barátunktól tanultam: "Az egyházat az engedelmesség tartja meg, s az engedetlenség viszi előre." Vannak pillanatok, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ki milyen oldalon áll: az Isten akaratát szolgálja vagy a megromlott természetű emberét. Ilyenkor - szintén a Szentírás alapján - "Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embernek".

Isten a hatalmat, legyen az családapai vagy miniszterelnöki, azért adta, hogy azzal emeljünk, ne pedig sújtsunk. Az a családapa, aki hatalmával visszaélve veri a gyermekeit, a saját jövőjét veri szét, teszi tönkre... Lehet, hogy élete végén csillogó kastélyában vagy velneszes idősek otthonában kaviárt és pezsgőt kap minden reggel, s kivétel nélkül mindenki vigyorog rá, »mert meg- és ki van fizetve«, de őszinte mosolyt, baráti szót nem kap senkitől és gyerekei sem nyitják rá az ajtót... Kerényi Lajos atya, aki sok embert látogat a kórházakban, mondta egyszer: "Ateista embert még nem láttam meghalni!" Ez a meglátás is alátámasztja, Istenre utalt lények vagyunk... Őt kikerülni nem tudjuk. Minden hatalmat, kicsit és nagyot, politikait és gazdaságit, testit és lelkit az Isten egyszer számonkér. Aki azonban a Legnagyobb Hatalomra hagyatkozva használja kapott hatalmát, az mindig emelt fővel járhat, sőt dicséretet is kaphat... bár nem azért teszi, hanem lelkének békéjéért, hiszen nincs boldogságosabb, mint belesimulni Isten teremtői akarátába.

Már szocializációnk, világfelismerésünk hajnalán, zsenge gyerekkorunkban megtanuljuk: "Kölcsön-kenyér visszajár!"... azaz: "Ha te így, hát akkor én is úgy!" Ősi kód ez bennünk, sértettségünkkel nem szeretünk adósok maradni! Hiába ismerjük a mondást: "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!" - ezt a nemes konfliktuskezelő aktust többnyire a szentekre hagyjuk. Egyébként is, aki nem üt vissza, azt gyengének titulálják... Ugyanakkor, ami jól működik az állatvilág hierarchiájában, az másképpen alakul az emberek között - feltételezve, hogy az ember nem állat, hanem több annál.

Tény, hogy Jézus tanítása messze felülemelkedik az egyszerű betartásán a parancsolatoknak - nem is tudnak ezekkel mit kezdeni. Az emberek életének alapvető szabályozásában a mindenkori törvény szava a döntő: vagyis az elkövetett törvénytelenségért szankció jár. Pál tanácsainak igazságtartalmát néhányévtizedes földi vándorlásunk után látjuk meg. Aki negyvenéves korára nem tanulta meg, hogy az élet az alapvetően kooperáció, az még semmit nem tanult meg! Negyvenes évek vonzásában sokan - hitünk szerint - "újra-kezdik" az életüket, ami eleve lehetetlen, hiszen éppen a második felébe, a leszálló ágába kerülnek... Tévhitük szerint az élet új lehetőségekkel várja őket... az eredmény pedig pontosan az ellenkezőjét mutatja: amiből szabadulni akartak egy-egy válással, ugyanabba a gödörbe esnek bele. A változásnak ugyanis mindig belülről kell fakadnia, az belülről hat kifelé, s nem fordítva. Emberi kapcsolataink legbiztosabb alapja tehát a kooperáció, melyben arra kell figyelnünk, ami minden ember szemében jó - nemcsak a sajátunkéban.

Hiába azonban minden jóra való törekvésünk, ha olyanokkal találkozunk, akik saját bűneik, hamis büszkeségük, kivagyiságuk okán teljesen érzéketlenné váltak. Életvezetési hibáik következményeiből, tragédiáik megkötözöttségéből nem tudnak kilépni, s belső békétlenségüket az egész világra kivetítik. Ilyen esetben nem marad más hátra, mint hogy a JóIsten-adta vérmérsékletünk, belénkkódolt toleranciánk alapján a megfelelő pillanatban visszalépjünk egyet... Ha "száguld velünk szemben az expresszvonat", akkor botorság nem hátralépni egyet - ez nem megalkuvás, hanem a belátás, a józanság lelke.

Általában nehéz megtenni azt a lépést, ami elemi ösztöneinkkel éppen ellentétes irányba mutat. Amikor a tehetetlenség dühe ökölbe szorítja a kezünket, akkor azt csak az Isten segítségével lehet oldani! Egyedül az imádság, az Istenre-figyelés nyugalma képes feloldani lelkünk feszültségét... A konfliktus-helyzetekben csak így válhatunk az igazság tanúivá, a békesség követeivé. Az effajta alázatos életvezetés nem tűnik mindig látványosnak, rövidtávon sem mutatja a siker jeleit, de az eredményét idővel meghozza, mert Isten áldása van rajta, aminél nincs nagyobb jutalom.

Minden kicsinyke mag az élet csodáját hordozza magában. Ha a Teremtő Isten tavasszal int láthatatlan karmesterpálcájával, egy-kettőre zöldbe borul a határ, s hullámzó virágtenger színeik milliárdjaival kápráztatnak el minket. Gyerekkoromban - így kikeletkor - a drótszamaram nyergébe pattanva gyakran kimentem falunk határába... "Csak úgy" nézelődni, végre magamba szívni a körös-kürül zöldellő alföldi horizont végtelenségét. Az árokpart megrekedt melegében nyújtózkodva, vagy egy-egy magányos fa ágairól lábamat a simogató szélbe lógatva, a szürke téli napok emlékét teljességgel elfújta a - mostmár tudom, akkor csak éreztem - a megújulás szele...

A mag az élet látható csodája... Hiába az Isten akarata, a napfény, az életre csalogató isteni gondviselés, ha a mag az útfélre, a sziklás talajra, a tövisek közé esik - akkor az életnek nincs jövője, sosem hoz termést. Márpedig az élet rendje, hogy termést hozzon minden élő. Nem csoda, hogy nagyon sokan lelkileg belerokkannak, ha nem lehet gyermekük vagy a karrier oltárán feláldozott, elmúlasztott idő nem engedi, hogy "az anyaméh gyümölcsöt teremjen" - ahogyan a zsoltáríró mondja. Isten nélkül tényleg törvényszerű a megkeseredés. Hiszen az élet továbbadásának Isten kegyelméből megélt titka adhat egyedül emberi okot arra, hogy derűsen lássuk teremtményi múlandóságunkat.

Isten minden embernek méltóságot ad, amellyel élhet vagy visszaélhet. Tükröződhet életén az Isten szeretete, és meg is törhet rajta. Egyik élet segítheti a másikat, emelheti és kiteljesítheti vagy éppen porba sújthatja és elpusztíthatja. Tehet bármit az ember, de Isten minden cselekedetet megítél. Törvényeit csak itt, a földi világban lehet lábbal tiporni - máshol nem!

Sokan kétségbevonják a JóIsten "hatékonyságát", hiszen az elszórt mag (az Ige) csak egynegyede hoz termést... Ez kevés! - mondják sokan. Pedig - ha alaposan körülnézünk - a jó kezdeményezéseknek is csak az egynegyede éri el célját; az emberek mintegy egynegyede él szeretetben; s életünknek csak egynegyede igazán aktív. Az egynegyed azonban százannyi termést hoz! Ez az Isten túlcsorduló kegyelmének titka! Isten soha nem átlagokban gondolkodik - számára minden egyes élet átlagon felüli, hiszen nem önmagunkat "klónozzuk" vagy reprodukáljuk csupán, hanem Isten kegyelméből, az Élet megmásíthatatlan Törvénye által mindig újat és mindig közösséget teremtünk.

Ami itt a földi életben irracionális, az Isten országában lehet ésszerű, s ami ésszerű itt lent, az nem biztos, hogy ésszerűtlen odafönn... A szeretet nagy parancsolatát elfeledve, sokszor megtörtént az egyháztörténelem folyamán, hogy a bibliaértelmezők a "megnemértés" okán a radikalizmus ingoványos talajára tévedtek. Ha valaki valamit nem ért, és azt "nagyon nem érti", bizonytalanná válik, s kapaszkodót keres - sok ilyen szellemi értetlenkedő, "megszédült" van a világban ma is. Nem a keresztények kiváltsága a radikalizmus, örök emberi tulajdonságról van szó. A radikális gondolkodás nem féltétlenül fundamentalista, jóllehet a kettőt gyakran együtt halljuk, sőt a szélsőséges jelzőt is hozzáteszik, pedig egy kicsiny része a fundamentalistáknak nem szélsőséges, hanem tradíciót tisztelő.

Persze könnyebb Pál apostolt is radikálisnak, fundamentalistának, vagy szélsőségesnek beállítani, mintsem megérteni határozottságát. A megigazulástan nagy elméleti teológusa nagyon is gyakorlati oldalról közelíti meg a Krisztus-kérdést... azaz élet-kérdésként látja, életvezetési gyakorlattá teszi meg. Ezért mond nagyon sok praktikus tanácsot, melyet nem továbbgondolni, allegórizálni kell, hanem szó szerint érteni. Az okos istentisztelet a normális teremtményi élet: azaz az Isten tisztelete, és az ember szeretete. Ha Istent tiszteljük, akkor tiszteljük az élet minden formáját, s védjük azt. Ha az embert szeretjük, akkor magunkat is szeretnünk kell! Nem csak magunkat! Aki csak magát szereti az önző, de aki nem szereti magát, azaz nem fogadja el magát olyannak, amilyen, az diszharmóniában él a világgal, s gyakran embertelen döntéseket hoz magával és másokkal kapcsolatban is. (Érdekes módon a diktátorok sosem voltak egészséges lelkületű, önmagukat helyesen értékelő emberek... )

Mi az Istennek tetsző? Ami az embernek tetszik, az nem biztos, hogy az Istennek is... de az értelem megújulása/megvilágosodása (nem elborulása!) az Istennek tetszésére van. Aki gondolkodik a jón, a szépen - Istennel vagy anélkül - idővel megért valamit az Istenből is, aki azonban nem gondolkodik, csak gondolkodás nélkül cselekszi a rosszat, az semmit nem érthet meg Teremtőjéből... Ha Pál azt mondja: "Ne igazodjatok e világhoz!" - akkor azt hangsúlyozza, hogy ne a világ mindenkori rendje, hanem az Isten törvénye szerint rendezzük be életünket. A világ divatja sokakat megrészegít. A részeg szavunkat boncolgatva is láthatjuk: rész-eg, azaz csak egy részt lát az egészből. Aki jó-zan, az pedig jól, tisztán lát... józannak lenni "jó"! (Húsvétkor sokan ezt másképpen látták, de ez sajnos meg is hozza minden évben targikus eredményét...)

Isten akaratát kutatva megállapíthatjuk, hogy Ő nem elmélet, hanem gyakorlat. Nem száraz tanítás, hanem pezsgő élet. Nem tobzódás, hanem erkölcsös élet, aminek mindig pozitív hozadéka van, még akkor is ha mi magunk éppen veszteséget is élünk meg... ez Isten egyik csodája! Tökéletesnek lenni azt jelenti: Isten közelében élni, engedni, hogy a Szeretetének fénye minél többször megcsillanjon életünkben.

Isten gondviselése a legtágabb ölelésű fogalom. Nemcsak egy emberöltőn át, de akár generációkon keresztül is átívelő rendező ereje mindig tekintélyt parancsoló... Sebet üt, sőt néha keservesen megveri teremtményeit... Az ember okoskodása csak a kérdésfelvetésig jut el: „Hát ebben az esetben ki vétkezett? Ez vagy ennek a szülei?“ Amit az ember csapásnak lát, az Isten tervében lehet éppen a kegyelem eszköze is. Mi születés és halál között gondolkodunk, Ő az örökkévalóságban. Nálunk nagyon fontos a „hogyan“ az Ő számára csak a cél a fontos: önmagához akar eljuttatni - vagy így vagy úgy.

A Gondviselő Isten szeretetének - a mi világunkból nézve - két arca van: az egyik az ítélő, a másik a megmentő. Akár egyiket, akár másikat látjuk, mindkettőben az Ő igazsága tükröződik. Krízisben vergődve átéljük, milyen gyengék vagyunk és milyen elesettek, belátjuk azt is, hogy nagyon sokszor az ítéletes helyzetnek az okozói mi magunk voltunk. A Sors testre mért ostorcsapásai nagyon tudnak fájni, de ennél még jobban tudnak gyötörni a nem látható „botütések“. Testünk tiltakozón keresi igazságát a „De miért Uram?“-okkal, s azután egyszercsak átlépjük a „küszöböt“, s a lélek világában találva magunkat, értelmet nyer a szenvedésünk, s elfogadjuk azt. A test gyógyulásának eszköze a lélek, de a cél soha nem a test, hanem a lélek gyógyulása.

Sokszor mondják: „Az élet kiszámíthatatlan!“ Ennek az emberi igazságnak a hatására „adta el“ Ézsau elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért. Ha a has határozza meg a lét távlatait, akkor ott biztosan nem jut hely az Isten számára! S bármennyire is kiszámíthatatlannak tűnik az élet, nem számolni az Istennel végzetes hanyagság. Szükségünk van Őreá, mert benne „létezünk, élünk és mozgunk“... Nem Ő az, aki részt kap a mi életünkből, hanem mi vagyunk azok, akik részesei lehetünk az Ő valóságának. Ezért érdemes elgondolkodni nagyszombat csendjében Isten megtérésre hívó szavain...

Amíg az Ószövetségben a haragvó Istent kell a törvény alapján megengesztelni áldozatokon keresztül, addig az Újszövetség istenképe egészen mást tanít: Az embert békélteti meg - az Isten. Ugyanis nem az Isten, hanem az ember a felfuvalkodott (önzése által) és nem az Isten "dühös", hanem az ember békétlen! Akárhogyan is nézzük, az ószövetségi és újszövetségi istenfelfogások alapvetően különböznek...

Aki nem érzi szükségét annak, hogy megbéküljön az Istennel, az még magával sem akar kibékülni. Az ilyen ember még divatos ideológiák és barkácsolt világnézetek délibábos világában él. Azt hiszi, hogy a következő pillanatban már az övé lesz az áhított cél - hiszen az már csak karnyújtásnyira van tőle -, de megragadás gyönyörűsége helyett csak a csalódás keserű szomorúsága költözik újra a lelkébe. Nincs más Kulcs, amely képes megnyitni minden ember problémáinak zárjait, csakis az, Aki a Hatalommal Felkent. (Énekeskönyvünk 133-as énekének 4. verse: Ó jöjj, Kulcs Dávid törzséből!) Hatalom nélkül nem sokat ér a jó szándék... megvalósítani a jót csak akkor lehet, ha a hatalom erőt kölcsönöz neki. Nagypéntek isteni ereje a Krisztus emberi elhagyatottságában van. Az az abszurditás, hogy az ember képes saját Istenét megfeszíteni, mindent elmond az emberi lélek szélsőségességéről. Tanulságos, hogy a rossz romboló ereje soha nem irritálja az embereket annyira - Mert ugye mit is tehetnénk? Hát ilyen a világ! -, mint a Jó tökéletessége; gondoljunk csak az irigységre, mely tulajdonságot találóan önmagát fojtogató asszonyként ábrázoltak a középkorban... Akit nagypéntek botránya nem mozdít meg semmilyen irányba, az pontosan olyan embertípus, melyet Jézus Urunk a Magvető példázatában az útszélhez hasonlít, ahová hull ugyan az Isten tanításának magva, semmi nem gyökeredzik meg.

Az Isten békessége nem kizár a világból, hanem elküld a világba. Akik zárt közösségekben ápolgatják Istenre-találtságuk örömét, azok látják ugyan a világot, de csak fekete-fehérben. A szürkeárnyalatok azonban sosem adhatják vissza a mezők virágainak csodálatos szivárványszíneit, márpedig az Isten színekben hozta létre ezt a világot! Aki "struccosan" bedugja fejét a homokba - az még a sivatagos pusztában él... márpedig mindannyian az Ígéret gyermekeiként a lélek zöldellő virágos Kánaánjába hívattunk el... Odatalálni egyedül nem tudunk. Kell Valaki, aki mutatja az utat, Aki velünk van. Ő az Emmanual-Mester, a Felkent, a közénk jött megtestesült Isteni Szeretet. A szeretet soha nem elismerésért küzd, hanem a lehetőségeket keresi, hogy szerethessen. A világ átölelésének, megbékéltetésének titka nagypéntek misztériuma: mely egyfelől az emberiesség abszolút kudarca, másfelől, s ez az evangélium, a Szeretet önfeláldozása lelkünk békéjéért...

A Mester, az elmeknek Parancsoló, félbeszakítja az ünnepi, az utolsó vacsorát, s elkezdi mosni a tanítványok koszos lábát -, melyet azidőtájt rabszolga-munkának tartottak a gazdag házakban. Természetesen nincsen csúnya vagy szép munka, csak jó szívvel végzett áldozatos vagy hányaveti felületes. A tanítványok megdöbbennek Jézus cselekedetén olyannyira, hogy torkukon akad a szó. A kínos csendet a Péter lelkéből felszakadó őszinte hang töri meg: "Mester! Az én lábamat meg nem mosod soha!"

A Mester ezzel a cselekedetével többet és mélyebbet tanít övéinek, mint minden más szépívű igazsággal. Dicsőségmondásokon túli, az istenes lét kvintesszenciáját (lényegét) magába foglaló cselekedet ez. Első akkordja is egyben az Úrvacsora szerzésének! Alaphang. Erre épül, s épülhet minden az egyház, s a mi életünkben is. Ha nincs biztos alap, összedől a ház. Ha nincs feltétel nélküli bizalom, akkor nem terhelhetőek az alapvető emberi kapcsolatok. Felemás szívvel nem lehet örök hűséget fogadni a kedvesnek, fél lélekkel nem lehet az ÚRnak és másik felével a Mammonnak szolgálni. A másikért szeretetből végzett "teljesszívű" munkának nemcsak a gyümölcs édes, de már maga az elvégzett feladatt is a jutalom része. Értelmet, tartalmad, sőt erőt ad a nehezségek leküzdéséhez.

Korunk nagy baja, hogy munkánknak nem vagy csak alig látjuk az értelmét. Tudnunk kell, az izzadságcseppek nem a fizetésért formálódnak homlokunkon, hanem azért, hogy általa közelebb jussunk önmagunk és ezáltal Isten megértéséhez. Fontos, hogy az elvégzett feladatainnak mindig lássuk a célját is. Ha ezt nem lebeg előttünk, akkor nem alkotás az, amit csinálunk, hanem testet lelket felőrlő keserves meló...

A Mester a munkát alaposan és teljességgel végzi. Nemcsak odalöttyinti a vizet a tanítványok lábára, hanem rendesen megmossa, gondosan megtörli... Fárasztó napjaink után a lábmosással-törléssel mi is "megköszönjük" lábunknak, hogy egész nap hűséggel hordozott minket... Mindezek után ágybabújni fáradt tagjainkkal oly kellemes...

Ahogyan szüksége van a testnek a tisztálkodásra, ugyanúgy a léleknek is. A Mester a lábmosás példaadásában ezt is tanítja. Naponként szükséges a lélek mosakodása, és persze nem "kimosdatása- felmentése", hogy a vétek a pora, a bűn piszka az nem is annyira fekete... Nagycsütörtök van, ünnepes napok elsője. Engedjük magunkat megmosdatni a Lélek által, hogy örömmel fogadhassuk Isten ajándékait!

Amilyen az istenkép - olyan az ember... A képek sosem hazudnak, legfeljebb azok, akik azt hamis szívvel mutatják. Aki lát - nemcsak néz -, az eligazodik félhomályban is, hiszen ismeri a Fényt, tudja a helyes irányt, látja a valóságot. Jézus nagyheti szenvedésében tükröződik az ember minden gyarlósága. Az egyik legnagyobbika, hogy az ember a maga képmására és hasonlatosságára alakítja istenét... Jézusnak más "identitást" adnak a helytartó részeg katonái. Gyalázkodásukban pucérra vetkőztetik a Minden Hatalommal Felkentet, s olyan "királyt" csinálnak belőle, amilyen mámoros lelküknek kedvére való. A "Mennyből Alászálltra" ráaggatják földhözragadt király-elképzeléseik jelvényeit: a hatalom bíborköpenyét, az emberi erő törékeny nádszál-jogarát, s a koronát, mely a királyt királlyá teszi... s melyik földi király az, akit ne sebzett volna meg csillogó jelvényének láthatatlan tövise?

Ilyen még a mesében sincs, hogy királyt büntetlenül hátba lehet verni, le lehet köpni! Ilyen csak az ember eltorzult lelkében tündökölhet igazságként, hogy az Isten "zsebrevágható"! A teremtés genetikai hulladéka - az ember -, nemcsak saját Istenét sározza nap mint nap, de pusztítja azon embertársait is, akik kivétel nélkül arra hivattak, hogy a Teremtés csodálatosan virágzó mezején színeikkel a nagy egésznek elengedhetetlenül fontos részei legyenek...

Az ember Istent nem tudja kigúnyolni. Otromba káromlásaiban, minden istenes értéket félredobó idétlenkedésében nem az Istenből, hanem magából csinál szánalmas bohócot. Nevetni groteszk "üdvözlégyein" csak a sérült lelkű tud kacagni, mindenki más sír, ahogyan talán az Isten maga is... Jézus nagyheti némasága többet mond emberről és Istennől, szenvedésről és bűnről, mint azt "szárnyaló szellemiségű" filozófusok vagy önjelölt megvilágosodottak merészen gondolni próbálnak. Akinek van füle rá, az ezt a legnagyobb zajban is meghallja, s akinek lelkében az Isten Lelke lakozik, az az embertelenség legnagyobb káoszában is látja az Isten rendjét.

"Jó tett helyébe jót várj!" Ezt a régi bölcsességet adták át szülők gyermekeiknek szellemi örökségként, amit mára a világ "átértékelt". Ha az apa jót akar gyermekének, akkor más igazságot mond: "Ne törődj más bajával, a magad szerencséjének kovácsa légy, különben is vigyázz, nehogy kihasználjanak!" Büntetési-, jutalmazási skatulyákba nem szorítható manapság az élet, az már rég szétfeszítette a maga kereteit. Gentleman a nyakkendős tolvaj, akit bársonyszékbe juttatnak sötét politikai-gazdasági erők, keleten és nyugaton, északon és délen... az igazság legfelsőbb őrei sarokbaszorított jogtudósok, akik aktuálpolitikai nyomás alatt hozzák meg "igazságos" ítéletüket, s láss csodát: megmaradt a káposzta, s a kecskének is jutott valami, bár jól nem lakott...

Isten rendje egészen más, mint a mindennapok emberi rendje e világnak. A Teremtő igazságai nem állnak meg országhatároknál, nem képezhetik semmiféle csoportosulások - mégha olyannyira világméretűek is - tárgyát, hiszen tartalmát nem az ember szabja, hanem az Isten adja. Az Isten rendje az igazság maga. Azaz nem marad semmi sötétségben, minden napvilágra kerül. Amit az emberi szem számára örökre leborít a bűn sötét leple, az Isten számára teljesen nyilvánvaló. "Ezért megbüntetem (rabbinikus fordítás szerint: meglátogatom) a fiakat az atyák bűneiért harmad és negyedíziglen azokkal, akik gyűlölnek engem, de kegyelmet gyakorlig ezerízig azokkal, akik szeretnek és megtartják az én parancsolataimat."

A homo sapiens sok mindent megértett a körülötte lévő világból, s csengőbbnél csengőbb válaszokkal vette körül magát. Ezek a válaszok azonban sokszor eltakarják az Isten igazságát, ami mozgatója, fenntartója minden élőnek és élettelennek. Csak idő kérdése, hogy mikor döbbenünk rá személyes életünk kudarcai után: nem lendületes, szenvedélyes válaszokra, hanem megoldásra van szüksége testünknek és lelkünknek, születésünk és halálunk közé beékelt létünknek. Jób találkozott az Istennel, az Ő Isteni Titokzatosságának részével a szenvedéssel. Aki találkozik Vele, az fenntartás nélkül fogadja Isten rendjét, hiszen létének további egyetlen reménysége és garanciája egyedül az Isten. Az Isten tenyerében lenni: csodálatos tudást jelent, nagyobbat,mintsem felfoghatnánk...

Nagyhét van. Tragikusan pergő események liturgikus koreográfiájának segítségével elmélkedhetünk ezekben a napokban életről és halálról, emberi természetünkről, s húsvét misztériumáról. A nagyhétbe belesűrűsödött események az emberi gyarlóságok teljes tárházát mutatják: vetélkedés és veszekedés az utolsó vacsora előtt, Jézus magánya a Gecsemáné-kertben, s a tagadás elfutásai... olyan méltatlan ez azzal szemben, Aki rövid hároméves tanításával kiforgatta sarkaiból a világot. Senki nem akadt, aki kiállt volna Jézus mellett? A szolidaritásnak még csak a halvány jelét sem mutatták - még az a Péter is átkozódva "menti a bőrét", aki a halálba is követni akarta Mesterét. Mi történt a kiválasztott tizenkettővel is? ...Itt más erők irányítják az eseményeket. Próféciák teljesednek be: "Megverem a pásztort, s szétszéled a nyáj!" Itt nem lehet emberi erőket magasztalni, ez más vonatkoztatási rendszer. Amikor hatalmasságok és erősségek súrlódnak egymással, akkor az ember csak csodálkozó nézője lehet az eseményeknek...

Az emberi okosság istenítésébe sokszor belebuktunk már a a történelem folyamán. Ugyanakkor a világ komplexitását egy ember sosem lesz képes átlátni, de valljuk meg őszintén, sokszor a saját életünk bonyolultsága is éppen elég feladat - néha megoldatlannak tűnő problémákkal küzdünk. Mit jelenthet nekünk, mire mutathat rá Péter hajnali Krisztus-tagadása? Arra, hogy a jószándék kevés? Arra, hogy az akaratunk ilyen gyenge? Mindenekelőtt Istenre-utaltságunk válik még kontrasztosabbá ezen a történeten keresztül is. Az Isten ereje nélkül Péter nem tudott volna a vízen járni, de még felülemelkedni sem fogott halainak piaci értékesítési gondjain. Isten ereje nélkül egyszerű életének gondjaiba merült volna el, s Simonból, Jónának fiából sosem lett volna Petrosz, azaz kőszikla...

Péter életében is eljött az a pillanat, amikor megszólalt a kakas, s így van ez minden embernél ma is. Egyszer eljön a hajnal, s az igazság kakasa kukorékolni kezd. Akkor nyilvánvalóvá válik ügyeskedéseink hiábavalósága, életvezetési trükkjeink fonáksága, s nyíilvánvalóvá válik az az isteni szeretet is, amiről lemondtunk... Cserébe, de miért is? Péter őszinte istentagadása után már csak a keserves sírás maradt számára, s az élethossziglani lelkiismeretfurdalás... hacsak Isten, aki Krisztusban belépve ebbe a világba a lét kapujában letett Istenségét fel nem veszi húsvét hajnalán. Az evangélium az, hogy felvette, s ezzel korrigált minden elrontott helyzetet, megkeseredett lelket és magához ölelte a teremtettséget.