A Jakab levél nem tárgyal részletesen "megigazulástant", mint Pál teszi azt leveleiben, de éppen praktikus tanácsaival emelte magát a Jakab-levél az Újszövetség könyvei közé. Luther, aki "szalma levélnek" is nevezi, annak sok emberi rendelkezései miatt, melyek a végső tűzben elégnek, mégis sokat gondolkodott a wittenbergi professzortársaival arról, nem kellene-e a gyónást harmadik szentségnek megtenni, elfogadni. Mivel a Szentírás csak két üdvösségre vezérlő eszközről beszél - keresztség és úrvacsora -, végül is elhagyták a felvetést. Luther azonban később megjegyzi: "Az evangélium negyedik megjelenési formája a testvéri beszélgetés." S mi a testvéri beszélgetés, ha nem a gyónás?

Miért olyan fontos a gyónás? Azért, mert a léleknek beszélnie kell! Társadalmunk azért ennyire beteg, mert a lélek nem beszél. Nincs se feleség, se férj, se édesanya vagy édesapa, testvér vagy barát, aki előtt őszintén megnyílva, mintegy Istennek megvallva el-, s kibeszéle egyik lélek a másiknak az őt terhelő bűneiket. Relativizálni ugyan lehet a bűnt, de az attól még bűn marad. Lehet büszke érdemmé megtenni a természet rendjétől eltérő másságot, az attól még Isten teremtettsége elleni vétek. Se deklaráció, sem elhatárolódás nem segít a tényen: Isten a világot a rend egységében teremtette meg, s aki eltér ettől a rendtől, az tulajdonképpen magát bünteti: Lelkiismeretfurdalásaival, kételkedésével, bűnei cipelésével...

A tiszta beszéd, az értelmes szó, gyógyító hatalom. Ezt a hatalmat használja a pedagógus és a pszichológus, a gyerekét nevelő szülő, a nyáját terelgető lelkipásztor is - jobb esetben. A szó hatalmával természetesen lehet élni, s visszaélni. Az igazságot azonban nem lehet átírni, mert az igazság van, csak a hazugságot találják ki. A német közmondás szerint "Lügen haben kurze Beine", azaz a hazugságnak rövidek a lábai, a magyar nyelv a sánta kutyával példálódzik...

Hazudni csak másoknak vagy önmagunknak tudunk, az Istennek soha. Istennek megvallani terheinket az életszentségünk része. Olyan találkozás ez, amit akkor él át az ember, amikor Isten jelenléte nyilvánvaló egy másik ember teremtettségbéli istenképűsége okán. Ilyen hiteles, szent embert találni, akinek úgy mondhatok el mindent, mintha Isten fülébe súgnám azt... nos, ez valóban nem könnyű. A kérdés azonban nem az, hogy hol vannak ezek az emberek, hanem az, hogy én magam hogyan válhatok ilyen istenképű, a Teremtő Szentségét hordozó emberré... enyéim között, s a világban.

Egyszer mindennek vége van! - banálisan csengő, de nagyon igaz mondat ez. Az ember egyik - ha nem a legnagyobb kérdése: És mi van a halál(om) után? A kérdésre legalább annyi válasz van, ahány vallás, s legalább annyi elképzelés, ahány ember. Érdekes lenne egyszer végignézni csak a kereszténység teológiatörténetét, hogyan is alakultak a különböző tanítások pl. a pokolról? Miért foglalkoz(t/n)ak az üdvözülés, a világvége kérdésével annyit az emberek, ha egyébként pedig semmi relevanciája sincsen? Egy bizonyos, szinte nincs olyan ember, aki a halál, az elmúlás, a világvége problematikáját csak úgy könnyelműen maga mögé vetné... Mindezen felvetéseknek az érvényességét az adja, hogy folyamatosan tapasztaljuk a jót, nemkülönben a rosszat. Akaratlanul is feltesszük a kérdést: Miért érvényesül a gonosz, s miért kapja meg világi elismerését/jutalmát oly ritkán a jó?

Jézus példázata a búzáról (jó) s a konkolyról (rossz) választ ad a tanítványoknak: Isten akarata az, hogy szántóföldjén együtt növekedjék mindkettő. MIndkettőre felhozza áldó Napját, mindkettőt öntözi, lágy szellővel simogatja... Hogy miért maradnak a konkolyok egy életen át bogáncs-lelkűek, ez nemcsak lételméleti kérdés. S miért nem hatja meg az emberek többségét az Isten egy életen át megnyilvánuló szeretete? Talán azért is, mert önző életünkkel sokszor eltakarjuk mások elől a Legfőbb Jót...

Jó és rossz együttélése, párharca bennünk is történik. Pál mondja: "Értelmemmel akarom a jót, testem mégis a bűnt cselekszi..." Ahogyan őt is, minket is lelkiismereti konfliktusainkból csakis az Isten kegyelme menthet meg. Hogyan? Úgy, hogy az ítélkezés gondját a Teremtőnkre bízzuk! "Enyém a bosszúállás, én megfizetek!" S ha Isten mégis kegyelmet gyakorol a másik emberen, akkor azt bizonyára alapos okkal teszi... Egy bizonyos: Jézus elmondása szerint is Isten egyszer számonkéri mindenkin, hogy mit is cselekedtünk földi életünkben... Ezen érdemes néhány pillanatig elmerengni.

Sokan vannak, akik nem hisznek a pokolban, abban, hogy a gonosz végül elnyeri jutalmát. Aki ebben nem hisz, az nem hiszi az evangéliumot sem. Minek az Isten mentő kegyelme, ha nem ment meg semmitől? Isten büntetésének "elrelativizálása" korunk egyik tév/rög-eszméje - ahogyan az értékek viszonylagossá tétele is az. Hogyan lehet érték, kultúra az, ami nem épít, hanem rombol? Egyént, s társadalmat is... Ha nem emel a "kultúra", akkor az nem is az, hanem más, valamilyen visszahúzó erő.

Karl Rahner, katolikus teológus mondta egyszer: "A szenvedés, az az Isteni Titokzatosság része." Ezt kiegészítendő mondhatjuk: A halál is az... Életünket hűségesen kísérő fogalmak ezek, melyek jelentéstartalma csak különleges helyzetekben világlik meg bennünk. Amivel naponta fekszünk és kelünk, az általában nem a halál, s annak kistestvére a szenvedés -, ha mégis, annak komoly oka van. A konfrontációt mégsem kerülhetjük el, mert csak idő kérdése, hogy mikor tapasztaljuk meg a szenvedés keserűségét vagy a halál erejét. Életminőségünk romlása egy-egy betegség okán, szerettünk elvesztése haláleset kapcsán, alapvetően megváltoztathatja addigi véleményünket. Míg az elmúlt korok embere a hétköznapokban sokkal gyakrabban találkozott a betegség, a nélkülözés, a halál "problemtikájával", eladdig jóléti világunk embere többnyire a halál művi bemutatását tapasztalja. Egészen más a háború vagy járvány pusztítását megélni az utcán, miközben éhesen kenyér után kutatnók magunknak, s a mieinknek, s egészen más a nappali kényelmes karosszékében ezt-azt majszolgatva, finom italokat szürcsölgetve a mindennaprarendelt gyilkosságokat, robbantásokat biztonságban végignézni, vagy a krimik mesterséges keltett izgalmát átélni. Ha azonban a Halál kilép az elképzelés világából, akkor az már nem szórakozás, hanem verejtéket keltő valóság... Akik alábecsülik az elmúlás vagy a szenvedés erejét, azok különösen is meg szoktak ijedni, amikor hirtelen "róluk szól a történet"...

Fizetség-e a halál, amit megérdemlünk vagy egyetemes törvény, aminek engedelmeskedni kell, s nem lenne szabad rugdalódznunk ellene? Egy biztos, hogy sok rosszat elkövetünk, s sok jót elmulasztunk, s így Mennyei Atyánk szenvedésben megnyilvánuló vesszőzését joggal megérdemeljük. De a halált is, a lét végét is? A válasz az Istenben van elrejtve...

Minél közelebb kerülünk életünk végéhez, annál nagyobb a készség bennünk egyezkedni Teremtőnkkel. Megtapasztaljuk, hogy ami korábban természetes volt, az a kor előrehaladtával egyre inkább kiváltsággá válik: "Mikor fiatal vagy, felövezed magad, s oda mész, ahová akarsz... mikor megöregszel mások öveznek fel téged, s oda visznek, ahová nem akarod... mert eljönnek azok a napok, melyekre azt mondod, nem szeretem őket!" A középkori ember sokat elgondolkodott azon, van-e kegyelmes Isten... manapság sokan azon se gondolkodnak, van-e Isten? - Persze hogy nincs...

Ő azonban van, és volt és lesz, mindörökké. Nem képzeletünk tükörképe az Isten, hanem maga a tükröt tartó Valóság. S amilyen igaz az, hogy egyszer meghalunk, olyan bizonyos - az Írások szerint -, hogy Isten el akar juttatni minket földi életünk folyamán az Ő világokat összekötő szeretetének megismerésére. Ajándék ez, ami teljességel be-, és fel nem fogható... ezért is nevezzük kegyelemnek. A "kegy", az Isten cselekvése olyan alapvető "elem" az életünkben, amiről lemondani alapvető balgaság. Hiszen nem beszűkülésre és visszafejlődésre, hanem távlatok meglátására, s a lélek emelkedésére vagyunk elhívva létünk okán - mindannyian.

Jézus az ézsaiási próféciát idézi annak bizonyságául, hogy az Őt hallgató nemzedék számára beteljesült az Istentől elfordulás... hogy a Mester mit mondana a mai "se lát, se hall" nemzedékre, ezen is érdemes lenne elidőzni egy kicsit, egy azonban tényként megállapítható: Nem a manapság oly sokat emlegetett funkcionális analfabétizmus a legnagyobb gondunk, hanem az érzelmeink elsivatagosodása.

Soha ennyiféle médium még nem közölte az Istenről szóló tanításokat, és soha nem volt az ateizmus ennyire erős mint most. Az Isten megtagadása legtöbbször nem nyilvános, sokkal inkább az indirekt negálás a jellemző, azaz Isten törvényeinek elhagyása, a szeretet útjának kikerülése. Kifinomult többcsatornás életszerű hangrendszerek, nagy felbontású egyre realisztikusabb képi megjelenítők ontják az információt a világról, az emberről, közvetetten és közvetlenül az Istenről is, de az ember mégsem érti a dolgok nagy összefüggését. Lát, de mégsem ismeri fel a lényeget, hall, de mégsem képes megérteni a szavakat. Ennek oka nem a szavak jelentéstartalmának torzulása vagy éppen megkopása, hanem a szív megkövéresedése. Az ember szívének alapvető funkciója nemcsak az, hogy az éltető vért elpumpálja a legtávolabbi sejtekbe is, hanem az, hogy Teremtője után sóvárogjon, s Érte dobbanjon.

Manapság az ember szíve nem az Istenért, nem is a másikért, hanem önmagért, csak saját magáért dobog. Sajnos elveszítette az ember nemcsak az Isten szeretetét, de a közösség tiszteletét is. Ezért nem hajlandó semmit sem tenni a közösségért, hanem inkább szívének hamis hangjára hallgatva igyekszik kijátszabi azt a társadalmat, országot, világot, amelybe őt is beleteremtette az Isten... elveszítette szolidaritását embertársa iránt, csak a maga javát tartja fontosnak, a "többi" nyugodtan pusztulhat, csak én maradhassak meg, s az enyéim! Az "üdvös" megoldások azonban mindig közösségiek. Ugyanis csak a közösség képes hordozni az egyént akkor, amikor az elerőtlenedik akár testileg vagy lelkileg. A mai kor emberének mindene megvan (telefon, fax, internet, tévé, videotelefon, autó és számtalan technikai csoda), melyekkel könnyíthetne a másikon, mégsem teszi... a technika bravúrjait először mindig a másik megsemmisítésére, kijátszására használja...

Egyet nem szabad felednünk: a megkövéredett, funkcióját betölteni nem képes szív az egész testet (közösséget, társadalmat) veszélyezteti... Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy megértsük mi az Isten akarata, s ha megértettük, akkor tegyünk is érte.

A családi kapcsolatok a legfontosabbak az életünkben, azok megléte még a történelmi viharokban is óriási kapaszkodót ad. A szülő-gyermek kapcsolat egy életre meghatározza az utód életét, a "nehéz gyermekkora" volt kifejezés nem életrajzírói ügyes fogás - ahogyan azt régen a káder-lapokon volt szokás megírni -, hanem a múlt jelenben ható valóságos személyiségalakító ereje. Ahogyan megírják a szülők a gyermek életének "forgatókönyvét", úgy fogja eljátszani életének "színdarabját". A szülők felelőssége óriási, nincs kibúvójuk! Egyetlen mentségük csak az lehet, ha ők maguk is engedelmeskednek a Nagy Rendezőnek, s szemük előtt lebegnek Annak utasításai. Azaz képesek a korrekcióra, s úgy alakul, elismerik saját gyermekeik előtt is, hogy az útkeresésben pillanatnyi döntésükkel hibáztak, s megvallják, hogy maguk sem perfektek, Isten őket is alakítja kudarcaikon keresztül...

A világ állapota mindig a családok állapotát tükrözi. Megbomlott értékű "világrend", a zilált családok miatt áll elő. Nem lehet valakinek példás közélete, s ugyanakkor csapnivaló férj, feleség vagy szülő... fordítva is igaz, ha valakinek rendezett családi élete van, lehet sikeres, s elismert közélte. A rendezett családi élet látszatát kelteni külön "művészet" - erről szól a "piár-munka", azaz a többiekkel (a világgal, a nyilvánossággal) való kapcsolattartás modern tudománya. A képmutatás (prezentáció) nem korunk találmánya...

A családi élet tehát mindennek az alapja. Azért áldozatot kell hozni. Ez azt jelenti, hogy nem lehet benne mindig csak kapni, adni is kell bele... Egy olyan társadalomban, amelyből mindenki csak "kivenni" akar, rövid időn belül meghasonlik. Szociális segélyeket osztani fontos, de a munkáért járó tiszteséges bért nem megadni bűn. (Pál apostol mondja: "Méltó a munkás a maga bérére".) Különös aktualitása van ennek, akkor, amikor Európában 20 millió(!) a munkanélküliek száma, s mesterséges fenntartott spekulációs munkaerőpolitika nem juttat embereket kereső helyzetbe. Ha ugyanis mindenki dolgozna, nem lehetne "üzeletelni", azaz "megvenni az olcsó piacon, s eladni a drágán". A munkához való jog alapvető emberi jog, a tartalmas lét feltétele. Alkotás nélkül nincs belesimulás az Isten akaratába.

Jézus furcsa kijelentésével tehát nem visszaminősíti családi kapcsolatait, hanem egyetemes összefüggésbe helyezi, hogy végre észrevegye mindenki, az Isten az egész emberiséget egy családnak teremtette...

Nemcsak a világ változik, benne mi magunk is! Reménységünk szerint bölcsebbek és jobbak leszünk napról napra, de az életünk sokszor nem úgy alakul, ahogyan azt várjuk... Az előremutató lelki fejlődés alapja is a biztonság. Szükségünk van a biztos pont(ok)ra, melyeket nem mi adjuk, Isten ajándéka az. Mi gyakran a körülményekben látjuk a biztonságot, pedig az igazi biztonság maga a körülményeket alakító Isten. Jézus nem véletlenül mondja: "Keressétek először az Isten országát, s a többi ráadásul megadatik neketek!" Ha Isten tenyerén vagyunk, akkor a kevesebb, a szerényebb kiállásún is hűek tudunk maradni, megelégedéssel nyugtázzuk a napot, hiszen tudjuk, végül is nem ezen múlik. Ez nem azt jelenti, hogy mindenből megelégednénk a "másodosztályúval", hanem azt, hogy tartjuk a fontossági sorrendet, s Istenből nem engedünk - Ő az első!

Sokszor foglyaivá válunk a világnak. Testben vagyunk, s telve vagyunk vágyakkal és álmokkal. Ez nem baj, sőt! De tudnunk kell azt is, hogy nem vagyunk angyalok. Simul iustus et peccator, azaz egyszerre vagyunk Isten által megigazítottak és bűnösök; vagyis nem szabadnak születünk. Szabaddá csak válhatunk, ha Istent elfogadjuk szabadítónak.

Nemcsak Archimédesz kereste a fix pontot a világban - mi is. Ő mint az emelő gépezetek ókori nagy mestere ugyan más aspektusból kereste a stabilitást... Mi azért keressük, hogy megálljunk a lét csöppet sem alábecsülendő hétköznapjaiban. Kősziklán állni - ez a hívő ember megtapasztalása - kiváltság. Nem ingadozom, mert tudom, hogy házam/váram (azaz életem) biztonságát én magam soha, csakis egyedül a Gondviselő Isten garantálja.

Mikeás próféta szavának évezredek távlatából is van aktualitása... Mindenki, aki hatalmat kap, deformálódik. Minél nagyobb a hatalom, annál nagyobb az elhajlító erő is, annál nagyobb a kísértés is. Keveseknek adatott meg a kiváltság, hogy belássák: egyetlen lehetséges megoldás a hatalom súlyát károsodás nélkül elhordozni: a szolgálat! Aktuálpolitikai példákat a hatalmi játszmákra hamar találhatunk, külföldön és belföldön egyaránt... Bizony, kiábrándító is lehet a tényekkel való ütközés.

Pilátusnak, aki a római jog adta státuszából demonstrálja hatalmát Jézusnak: "Hát nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megmentselek vagy halálra ítéljenek?" A Mester csöndben csak annyit válaszol erre: "Semmi hatalmad sincs, ha azt nem fölülről kaptad." Azaz, ahonnan kapjuk, oda is kell elszámolni vele. Eléggé meg nem róható közemberek, akik tisztességtelen magatartásukkal botránkozást keltenek a közéletben, csak azt reprodukálják, amit a családjukban láttak, hallottak, amire nevelték őket... Nyitott könyv mindenki, nem csak a politikusok.

Luther Márton azt vallja, hogy a szülők Isten helytartói a családban, ami nem feudalisztikus tekintélyelvűség, hanem mélypszichológiai felismerés: amilyen Isten-képet élnek elénk szüleink, olyanokká válunk... Az esetek túlnyomó részére igaz ez, persze azért létezik isteni kegyelem is! Nyilvánvaló tehát, ha azt akarjuk, hogy jobb legyen a világ, akkor mindenekelőtt gyermekeinket kell nem a helyes útra terelni vagy oda-fegyelmezni őket, hanem eléjük élni az Isten szeretetét. Nemcsak a negatív példa, a pozitív is hat, csak ez utóbbinak az erejét nem szívesen alkalmazzuk, mert félünk a kudarctól. Pedig ha tudatosítjuk, hogy mindennel elsősorban az Istennek kell elszámolnunk, akkor megnövekedne bennünk a bátorság is, hogy gondjainkat az Isten szeretetébe helyezve oldjuk meg...

József neve azt jelenti: az Isten gyarapít. Történetei jól példázzák, hogy milyen is az élet. Életünket alapvetően meghatározzák szüleink. József nem tehetett arról, hogy édesanyját Jákób jobban szerette, s ezért kivételt tett fiával, melynek csak egyik jele volt az, hogy "tarka ruhában járatta". Testvéreinket sem válogathatjuk meg, s az élet teli van álmokkal, de azokat mindig szertefoszlatja a valóság. S milyen csodálatos, ha végre valaki megérti álmainkat! Ez a szerelem csodája, ezért nem unatkoznak a szerelmespárok, mert újra és újra álmodhatnak együtt, s álmodhatják egymást. De József életében - mint a miénkben is - vannak mélységes, sötét kutak. Egy óvatlan pillanatban belelépünk vagy beledobnak minket? - a lényegen nem változtat: a kút mélyé megtanuljuk respektálni a sötétséget, s igazán vágyni a fényt... megismerjük a félelmet is, s aztán a szabadulás örömét. S a szabadulás örömét hányszor követi a szolgaság! József Potifár házában megtanulja mit jelent beletagozódni a társadalomba... ha akarja, ha nem! Milyen nyomorúságos ez a rabszolga-lét! S mégis az egész házanép fölé emelkedik.

Ilyen az Isten. Megengedi, hogy egyszer fent legyünk, másszor lent. Életünk hullámvasútja csakis egyet szolgál: meg kell értenünk belőle a gravitáció (az Isten) örök törvényét. Ő maga az ÚR, azaz életünk irányítója, a Gondviselő Isten. Ha Ő velünk van, akkor életünknek mindig van perspektívája. Kútmélyben vagy körülmények szorító bilincsei között, az Isten tenyerében tudni magunkat az egyetlen megfelelő teremtményi magatartás. Ezzel a hittel a nehézségek is közelebb visznek minket Teremtőnkhöz, s negatívumnak megélt helyzeteinket is ajándékként tudjuk fogadni.

Minden , amit kapunk Istentől életünk folyamán - ha hittel vesszük -, akkor emel minket, ha megtagadjuk az ajándékot - mert nekünk nem tetsző istenes csomagolásban kapjuk azt -, akkor süllyedünk. József bibliai történetei, a gondviselés himnuszai, melyek arra tanítanak, hogy az Isten az "Őt szeretőket" mindig gyarapítja.

Jézust és tanítványait megvádolják a farizeusok, hogy nem tartják be a törvényt. "Dolgoztak", azaz kalászt téptek - szombaton! Az ok egyszerű: nagyon éhesek voltak. Bizony a szükség gyakran bont törvényt... Kevesen tudják, hogy a jogszabályi kiskapukat nem azért teszik bele a törvénybe a jogalkotók, hogy azokat kijátszva egyesek jogtalan előnyökhöz jussanak, hanem azért, hogy bírónak legyen lehetősége méltányosságot gyakorolni, ha az élet ezt úgy hozza... Mert hiába az igazság, ha nincs benne részvét, hiába az igazság, ha nincs benne a szeretetnek egy szikrája sem, az ilyen igazság nem éri el célját (a kiegyenlítődést), csak gyűlöletet kelt.

Az irgalom nem más, mint belátása annak, hogy létezik "magasabb igazság" is, mint a törvény pálcája. Az irgalom belátása a személyes érintettségnek is. Nem mondhatom: "Semmi közöm hozzá!" Mindenhez közöm van, hiszen a teremtettség része vagyok itt és most, egy időben és térben létezem a másikkal, az embertársammal, akit Isten ugyanabból a "vérből" (értsd: emberi genom) hívott életre. Akkor pedig mit ítélkezem olyan dologban, ami nem az én illetékességi területem? Milyen alapon török pálcát a másik felett, hogy ő hogyan és mit gondol, ha egyébként békében és igazságosságban akar élni? Ha csak a protestánsok meghurcoltatására gondolunk, amit el kellett szenvedniük az ugyanazon Krisztus kegyelme alatt álló katolikusoktól az elmúlt félezer évben - már éppen elég ez is... S akkor a más vallásokkal való konfliktusokat még nem is említettük!

Az irgalom az a látás, amely azoknak adatik, akik az Istent szeretik. Aki nem szereti az Istent, az az embertársát is gyűlöli. Az irgalom nem mos egybe, mert tudja, hogy határokat az ember nem, csakis az Isten szabhat. A határoknélküliség pedig nem az autoritás elhagyásának a készsége, hanem a lélek szabadságának megélése. A farizeusok ítélkeznek, mert nem látják a "fától az erdőt", azaz nem értik, hogy valójában mi is a szeretet. Jó lenne, ha a farizeusság megmaradt volna a kétezer-év-előttiség jótékony homályában. Sajnos ez a fajta látásmódja a világnak ma is közöttünk van, s ehhez nem kell sem zsidónak, sem kereszténynek lenni - elég, ha valaki tagadja az Istent, az összes többi ebből már "automatikusan" adódik...

A fáradtság korunk egyik jellegzetes tünete. Gyermekeink elcsigázottak az iskolákban, a szülők a hétköznapi gondok forgószelében gyakran elcsüggednek, időseinket a korukkal járó testi nyomorúságok elhordozása nyomasztja. Van-e olyan, aki teher nélküli életet él? Aligha... Azok, akik fiatalok, s esetleg mindenük megvan - a céltalanság "keresztjét" hordozzák. Nincs nagyobb gyötrelem, mint a motiváltság hiánya, és nincs nagyobb öröm annál, ha tudom miért, s főleg ki(k)ért küzdök, nap mint nap.

Jézus tehát mindenkihez szól, akik a vétkek, bűnök, mulasztások súlyos köveivel megpakolták életük láthatatlan hátizsákját. A megfáradt lélek azonban még nem elégséges indok az Isten felé forduláshoz. A terhek - melyeket gyakran mi magunk találunk magunknak - hordozása sokszor inkább kiáltó (vész)jel a környezetünk felé, hogy részvétet ébresszen másokban, hogy felvállalt "mártíromságunkkal" végre legyünk már fontosak valakinek vagy valakiknek... Szükséges a vágyakozás is - a megnyugvásra!

A nyugalom nem a motiváltság hiánya. A különféle kábító szerek generálta "bambaság" nem a nyugalom, hanem az eltompult aktivitás. Az alkohol sem oldja stresszt, ahogyan azt sokan gondolják, legfeljebb egy darabig a lélek nem vesz tudomást (mert nem tud) a megemelkedett hormonszint kiváltójának okairól... Ha a kábulat elmúlik, akkor viszont a másnap testi kínjain túl van nagyobb probléma is: a lélek keserűsége. Az előbbi elmúlik, a másik marad, sőt megerősödve marad...

Miféle megnyugvást ad Jézus? Mindenekelőtt a lélek Istenbe-ágyazottságának lehetőségét. Ez az állapot a hazatalálás, az otthonlevés mindent "elsimító", töltekező nyugalma. Aki ezt átéli - újra és újra -, az nem mondja, de környezetében látják rajta, s érzik: neki "sikerült" - ő boldog életet él.

"Istent megtalálni - nem könnyű!" - mondják. Bejárhatjuk az egész világot, s végül rádöbbenünk, a legnagyobb utazást a szívünkben kell átélnünk. Kalandokat keresünk egy életen át, s a legnagyobbat, a legizgalmasabbat, a legkockázatosabbat, s a legkihívásosabbat - azaz az Isten megismerését - mégis kerüljük. Azért is, mert akkor vége a szerepjátszásnak, a "mintha-világnak", akkor gondolatainkat mindennap átrendezi a Nagy Realitás...

"Megtalálod az Istent..." ha... Nos ennek a kicsiny szócskának van egy ikerpárja, ez az "elsőszülött", az: "aha!" A felismerés pillanatos csodája ez, igen ezt akartam, igen ezt kerestem. Az "aha-effektus"- ahogyan egyik kedves rokonom mondta -, fontos élet-irányító jel. Amikor rádöbbenünk, hogy nekünk az Isten kell, mert csak Ő a gyógyír fájdalmainkra, mert csak Ő ad reményteljes napokat, mert csak Benne találunk nyugalmat vétkeink, mulasztásaink miatt egyensúlyából kibillent lelkünknek - akkor az "aha" után mindig jön a csaló, a sarkotfogó "Jákób-fogalom" a: ha... s elindul lelkünkben a kételkedés bonyolult aggodalmatkeltő nyikorgó masinája...

Teljes szívvel és lélekkel keresni az Istent - sokak számára az extremitásig fokozott érzelmi állapotot jelenti. Ha nincs nyelveken-szólás vagy földreesés, görcsös sírás a "bűnök miatt", vagy ha elmarad a gyógyítás és a gyógyulás jele, akkor - úgy gondolják - még nincsenek az ÚRnál... A teljesség nem az intenzitás nagyságán múlik, hanem azon, hogy mennyire tudjuk megüresíteni a szívünket... Ha imádság közben "paralell-gondalataink" vannak - mit kellene csinálnunk vagy mit adjon még meg az Isten ezen vagy azon túl is... - akkor még messze vagyunk a teljességtől. Ha szívünket megüresítettük, azaz szegényekké váltunk "lelki értelemben", akkor már készen állunk a nagy utazásra - s mienk lehet a mennyek országa - ahogyan Jézus Urunk tanítja nekünk...

Akinek a vállát súlyos teher nyomja, annál bizony elkél a segítség... Az élet sajátja, hogy bár megpróbálja az ember letenni/lerázni magáról mindazt, ami nyomasztja, de vannak terhek, amiket soha nem tudunk letenni. Egy megoldás létezik csak: elhordozni... "Hogyan bírod?" - kérdezik az ágyhoz kötött fiatalembert, aki egyik pillanatról a másikra lebénult, s már soha nem tudja támogatni szüleit - ellenben azoknak kell életük végéig gyámolítani gyermeküket. S hogyan bírja ki a szülő, ha elveszíti gyermekét, mert a gyilkos kór előtt térdre kényszerül a legmodrnebb orvostudomány is... Számtalan példa villanhat át rajtunk; mások vagy saját sorsunk megoldatlan kérdései válasz után kiáltanak.

Azokkal a keresztekkel, amiket felülről kapunk könnyebben elboldogulunk, mint azokkal, melyekért mi magunk vagyunk felelősek. Számtalan esetben szeretnénk visszaforgatni az idő kerekét, s másképpen, bölcsebben csinálni mindazt, amit kézlegyintve, félvállról próbáltunk megoldani. A múlt azonban megváltoztathatatlan. Kimondott "igen"-eink és "nem"-eink következményei életünk végéig kísérnek: A bűn bűn marad. Megpróbáljuk ugyan jóvátenni mulasztásainkat (jobb esetben), de meg nem történtté soha nem válnak. Együttélni saját "butaságunk" következményeivel a legnehezebb. Van, aki ki sem bírja, s inkább véget vet életének. A statisztika szerint évente egymillió ember "dönt" úgy terhét nem cipeli tovább, áttörve a lét korlátait kilép ebből a világból...

A gondok hordozása tehát nem elméleti kérdés, hanem megoldásra váró mindennapi feladat. A zsoltáríró buzdítása egyértelmű: Minden lentinek az értelmét, a fentiben kell keresnünk, mindaz, ami lehúz minket, csak úgy viselhető el, ha a fentiekbe kapaszkodunk. Az Istenben bízó ember tudja, hogy nem ő hordoz mindent terhet, őt is "hordozzák"... ez a gondviselés csodája. Istenre vetve a terhet minden széppé alakul, Isten nélkül azonban a szép is nyomorúsággá válik. Ez az evangélium, amely kapocs a látható és láthatatlan világ között.

Isten csodálatos ajándéka a hallás és a látás, segítségükkel van kapcsolatunk a világgal, nélkülük számtalan dologban másokra szorulunk. Meghallani és meglátni azonban még a látásnál és a hallásnál is többet jelent. Arra kaptuk tehát érzékszerveinket, hogy ne csak az orrunkig, hanem a horizonton túlra, s fölfelé is lássunk, s ne csak a fülünkig jusson el a szó, hanem tovább, a szívünkig. Ha az érékszerveink nem segítenek meg minket, hogy eljussunk az érzékelés határán túlra, akkor nagyon nyomorúságos életünk van ezen a földön. A lét célja ugyanis nemcsak a láthatóak felkutatása, megismerése, s felelős birtokbavétele, hanem a Láthatatlan világ megélése, s benne az Isten megismerése - mégha tükör által homályosan is...

Aki (meg)lát és (meg)hall, az nem könnyelmű. Az ÚRIsten adja a bölcsességet, hogy cselekedeteink következményét előre látva felismerjük, hogy hova jutnánk, ha... de végül - s ez a gondviselés (azaz Providentia Dei = Isten előre-látása) - kikerüljük azokat az utakat, melyek a gödrök, szakadékok felé vezetnek. Legnagyobb siker a gyereknevelésben, ha sikerül megértetni, átadni, hogy a boldog(abb) élet csakis távlatokba helyezetten élhető. Aki a mában él, s a pillanatért rajong, az nem kerülheti el a csalódást. Testet-lelket gyönyörködtető ajándékok nem pótolhatók "gagyi" üveggyöngyökkel, a felszínes csillogás soha nem nyugtat, inkább csak felizgat...

Isten mindent elrendez azoknak, akik Őt szeretik. Mindent a javukra fordít, még a rosszat is. Ha nem így lenne, akkor az ember esete lenne a legreménytelenebb az egész teremtettségben. Az evangélium üzenete, hogy minden megoldás a Teremtőnkben van elrejtve, de hit által minden nyilvánvalóvá válik: az is, hogy a Nap a horizonton túl is süt, s az is, hogy nem vagyunk egyedül ezen a világon, Isten mindannyiunkat hazavár...

Mindennek következménye van, a mulasztás a vétek nyomot hagy lelkünkben akkor is, ha úgy gondoljuk: bizony mindez már nagyon rég volt. Az érzések időtlenek, az idő múlása csak a testen látszik. Ezért van az, hogy mindenki szeretné megérni az öregkort, de az időskori lét testi nyavalyáit elhordozni már nem kívánja... S valóban, a legnagyobb gond nem az, hogy megöregszünk, hanem az, hogy belül fiatalok maradunk.

Megújulni testileg sokkal könnyebb, mint lelkileg. Ezért van az, hogy valaki fiatal kora ellenére már rég öregember, ezért van az, hogy úgy néz ki mintha élne, pedig lelkileg már rég halott.

A megújulás csodája az Istentől jön, elfogadni azt csakis alázattal lehet. Azaz nem érdemeink miatt "jár nekünk", nem azért mert kiérdemeltük imádsággal vagy istenes viselkedéssel - egyedül Isten irgalma miatt létezünk, s vagyunk azok, amik. Jeremiás ezt jól látja, Istenfélelmét követve mi is közelebb kerülhetünk Isten szeretet-tüzéhez. S ha Nála vagyunk, akkor napról napra kevesebbet vacogunk életvezetési hibáink, adott körülményeink miatt, s el tudjuk fogadni Gondviselő Jóságát.

Titkokkal teli világban élünk, de a titkok kutatásán túl magunk is titkolódzunk. Legnagyobb talányunk az Isten, s éppen Őelőle bújkálunk - mint Ádám és Éva az édeni bokrok közt... Márpedig a titkok egyszer kiderülnek, és nemcsak azért mert Isten a felszínre hozza őket. A titkok hasonlók a gennyes sebhez; ahogyan annak is tisztulnia kell, ennek is. Ha nincs sebtisztulás, akkor elfertőződik az egész test, ha agyonhallgatjuk az igazságot, beteggé válik a lélek...

Sok közösség, benne a legkisebb, a család, nemkülönben a partnerkapcsolatok is szenvednek a ki nem mondott igazságoktól, a hazudozásoktól, a ferdítésektől és csúsztatásoktól. Generációkon átívelnek az elhallgatott tények, s egyszercsak, szinte "véletlenül" kiderül az igazság... Ilyenkor romba dűlnek a hangyaszorgalommal épített falak, melyek az igazságot voltak hivatottak eltakarni. Beleremegnek az egzisztenciák is, mert az Életnek ára van, nagy ára van. Csak a tábornokok tudtak hidegen számolni tízezres veszteségekkel, hogy a győzelem oltárán feláldozva a hús-vér emberket véghezvigyék a stratégiai bravúrt -, az Isten számára azonban minden egyes ember különleges, pótolhatatlan. Ezért Ő nem számol, hanem számon tart...

Az ember pedig nem számol azzal, hogy a titok megtartásának hatalmas ára van. Titkot tartani nem könnyű... gyermekek is gyakran kérdezgetik egymástól: "Tudsz titkot tartanni? Ha igen, akkor elmondom!" A titkot ugyanis el kell, ki kell mondani. Ez abból adódik, hogy az igazságot keressük egész életünkben. A keresés azonban nem elég, az igazságot meg is kell élni, át is kell érezni. Ha ez nem történik meg, akkor beteggé válik a lélek, sőt egy idő után a test is... Csúcstechnológiás, fejlett orovostudományú világunkban azért olyan sok a beteg ember, mert az ember hazugságban él. Hazugságokba kényszerítenek a körülmények, de önmagunk is, amikor hazugságokat találunk ki az igazság leplezésére...

Pedig minden kiderül! Az is, hogy semmi értelme nincs a titkolódzásnak. Évtizedes béklyókba kötött emberi kapcsolatok nyomorúsága figyelmezetet mindannyiunkat a bölcsebb életvitelre; vajon az ÚR félelme és szeretete megtöri-e szívünk keménységét? A válasz talán éppen mai napon kezd el formálódni szívünkben, mert a Titkok Istene előtt kitárjuk azt...

Nem éppen hízelgő szavak ezek... Jézus ezt a mondatot akkor mondja, amikor a tanítványok a holdkórus fiú meggyógyítási kísérleténél "csődöt mondtak". Inkább biztatásra, mint dorgálásra lett volna szükségük! Honnan is tudhatták volna, hogy "ez a fajta csak böjtöléssel és imádkozással űzhető el"?

Az ember gyakran átlépi kompetencia-határait. Megszédül a kígyó ígéretétől, hogy ti. "olyanok lesztek,mint Isten", s ha tudja is, hogy olyan sosem, lesz, de szívesen eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha mégis... A hitnek a funkciója azonban egészen más. Nem arra való, hogy igazolja a csodatevésre való képességet. A hit egy másik tudat-állapot. Olyan, amiben megnyugszunk, amiben emelődünk, s másokat is képesek vagyunk emelni. A hit dinamikája tesz minket képessé arra, hogy megváltozzunk. A hit tesz minket képessé arra, hogy eljussunk egy másik identitásra, azaz személyiségünk lehúzó részei az Isten közelében előjelet váltsanak.

Ha elhisszük, hogy Isten szeret minket, akkor tényleg nagy dolgokat vihetünk végbe. A Don-kanyart megjárt emberek mesélték nekem, hogy egymást biztatták - hiszen mást nem tudtak, mert "minusz negyven fok alatt a bajtársiasság csak egy szép szó..." - Ne állj meg! Ne ülj le! Otthon várnak!". Volt aki azt mondta: "Csak egy percre hadd pihenjek meg..." - s az útszélre ülve, odafagyott.

Ha tudjuk, hogy Isten vár ránk, s hazahív, akkor nem állunk meg, hanem továbbmegyünk az úton, bármilyen nehéz legyen is az... ha feladjuk, s elengedjük magunkat, átadva lelkünket a hitetlenségnek: "Isten nem is szeret!" - a bűn szívünket örökre megfagyasztja.

- mondja Jézus, de nem a kenyérnekvalóra gondolt, hanem arra, hogy az embervilág "megérett" az ítéletre, s számtalan mukásra lenne szükség, akik hirdetik a megtérés evangéliumát. Hiszen Ő mondja: "Nem azért jöttem a világra, hogy elítéljem azt, hanem hogy megmentsem!"

Gazdák panaszkodnak sóhajtozva - nemcsak itthon, külföldön is -, az aszály "megette" a termés nagy részét. Ennek egyenes következménye, hogy amiből kevés van, annak az ára emelkedik... "Vajon meghozza-e a szűkösebb lét a kenyér becsületét?" - tűnődök magamban... "vagy ugyanúgy látok az utcán, a kuka mellett kenyérdarabokat, mint korábban?" Sajnos a jó kenyér nemzetegészségügyi feladat lenne, ezzel szemben - mindannyian tudjuk - vadászni kell az olyan mindennapira, amibe minden belevalót belesütöttek. Mivel a jó, teljesértékű kenyér testi életünk alapja, ezért minden leánynak meg kellene tanulnia egészséges kenyeret sütni - tiszta búzából és kovászból... Mivel a kenyér is - sok más élelmiszerhez hasonlóan - a piaci verseny áldozata lett, nos ezért ilyen beteg az ember... hiába a csillogó csomagolás, ha benne a halál rejtőzik...

Az aratnivaló sok. Ez azt is jelenti, hogy "megsokasodott a gonoszság". Amikor a spekuláció (pl. börze!) a munka rangjára emelkedik, amikor a csúsztatások, a hazug reklámok a követendő marketingstratégiát szolgálják, akkor érdemes elgondolkozni azon, hogy miért lett ilyen gonosz a világ? Erre a hívő ember egyszerű választ ad: Mert erfordult Istenétől! Ha csak a templomot kerülné az ember... de lelkiismeretében is elvetett minden gátlást, erkölcsi kontrollt csak azért, hogy múlandó céljait elérje. Mára ugyanúgy megsokasodott a gonoszság, mint Noé idejében... Az egyik szutykosan, kezében kést villogtatva rabol, a másik elegáns öltönyben, aranyhegyű töltőtollal... Az alap ugyanaz: mindkét "fajta" embertelen... azért, mert Isten-telen.

Isten munkásaként szólni és cselekedni az Ő parancsait, ma is hálátlan szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik. Sokan azt gondolják, a kereszténység azt jelenti, hogy a hét minden napján két lábon járó vasárnapként kell mutogatnunk magunkat... Szó sincs róla! Egyszerűen, normálisan kell (meg)élni az Isten szeretet-parancsát. Azaz tennünk kell a dolgunkat, becsülettel és tisztességell, akkor is, ha becstelen a világ... s akkor közvetlenül és közvetetetten megviláglik az evangélium másoknak is.

A felismerés, hogy időnk véges, akkor válik nyilvánvalóvá, ha találkozunk a halállal vagy annak előízével a szenvedéssel. Korunk fonáksága, hogy mindkettő tabu-témává vált. Talán azért is, mert a huszadik században különösen is sokat tapasztalt az ember mindkettőből. Az idő végességének szorítását gyakran érezzük, mentségül használva mondjuk: "Nem volt rá időm!". Ami a másik ember előtt érvnek hiszünk, az Isten előtt nem az. Az idő ugyanis nem a mienk, hanem Istentől kaptuk. Talentumként, azaz lehetőségként, s a tálentumokról - erre tanít Jézus példázata is - számot kell adni. Az idő "gonoszsága" tehát abban rejlik, hogy ha akarjuk, ha nem, a homokszemek peregnek... Csak bizonyos mennyiségű élmények, történések után fogjuk fel, hogy mennyi is az, ami már mögöttünk van, s mennyi lehet az, ami még előttünk.

Pál bölcs életvitelre szólít fel, melynek alapja az Istenfélelem, felépítménye az Isten szeretete, s koronája a Krisztus kegyelme. Az idő múlásától igazából az retten meg, aki nem tudja elfogadni, hogy az idő Ura az Isten. Aki bizalmát - bölcsen - Istenbe veti, az esendősége ellenére kihasználja az időt, arra, amire kell: dicséri Istenét, szóval és tettel, s igyekszik, hogy hitének bizonyságtevő alkalmait el ne mulassza.

Az idő - ahogyan a szenvedés és a halál is - az Isten Titokzatosságának része. Teljességgel megérteni csak "odaát" fogjuk, ha már minden nekünk rendelt másodpercünk elfogyott. Eladdig egyet tehetünk: szívünkben forgatjuk a titkot napról napra, hogy erőt merítsünk küldetésünk betöltésére.

Bolond ember az, aki hídra akar házat építeni - mégis sokan vannak, akik ezt teszik. Korunk egyik divatos szolgenje: "Nem a cél fontos, hanem az útonlevés maga". Ez az állítás azt kívánja bizonyítani, hogy életünk történései, élményei a lényegesek, s nem az, hogy mivé válunk általuk. Pontosan ennek az ellenkezője a valóság! Hiába hajszolja valaki magát bele egy olyan életritmusba, mely egyre több és több eseményben való részvételt eredményez, boldogabb nem lesz tőle. Az élvezetek eszelős gyűjtögetése sem visz közelebb a teljességhez, a legális és illegális drogok ígérete is csak tovaillanó délibáb.

A cél nagyon fontos, hiszen a teremtettségnek, benne minden egyes létezőnek célja van. Születésünk, a halálunk kezdete, s halálunk egy másik létformába való beleszületés. A célt nem mi tűztük ki, Termetőnk kódolta testünkbe-lelkünkbe. Amit mi tehetünk, hogy belesimulunk akaratába - vagy éppen ellenkezünk. Sajnos nagyobb bennünk a készség az ellenkezésre, mint a kooperációra. Az eredendő bűn generálja bennünk a tévhitet, hogy igazán akkor tudunk boldogok lenni, ha nem kötöz minket semmi, s igazán nagyot, ami szétfeszít minden korlátot, csakis Isten nélkül álmodhatunk.

Ezzel szemben a tapasztalat azt mutatja, hogy az igazi nagy szellemi kaland a világ, önmagunk megismerése Istenen keresztül. Ahogyan többgyökerű a valóság úgy az Isten megismerésének dimenziói/világai is különbözőek. Másképp látjuk Őt gyermekként és gondtalanul, s megint másképpen felnőtten és felelősséggel és megint másképp öregen, terhekkel megrakottan. A hívő ember azért hívő, mert hiszi, hogy az élet csak egy híd, amin át kell haladni. Hiszi azt is, hogy nem a haladás sebessége a lényeg, hanem a hívó isteni szónak való engedelmesség...

Fellélegezhetünk... Ezékiel prófétát szólítja meg így az ÚR, nem pedig minket - gondolhatjuk. De mit jelent az "őrálló" szavunk? Elsősorban azt, hogy kiállunk valam(k)i mellett. Az értékek őrzése nem egyszerűen csak felvigyázás, több annál. Hiszen értékőrző igazán csak az tud lenni, aki maga is értéket teremt. Aki felismeri, hogy létének legnagyobb értéke az istenképűsége, az tud igazán kiállni a szép és jó, a nemes és lélekemelő mellett.

Manapság - a tolerancia bűvöletében - minden ellenségesnek tűnik, ami értéket akar őrizni. Radikálisnak bélyegzik meg azt, aki nemet mer mondani a bűnre, aki érvényt kíván szerezni az szónak, mely a rombolást fékezi. Manapság az a "jó ember", aki mindent eltűr/tolerál, akinek minden mindegy. Az ilyen embertípus gondolkodik ugyan, de nem értelemmel, hanem érzelemmel. Tessék megnézni az ún. bulvársajtót! Ennek nagy átka a negatív-hírek vírusos terjesztésén túl az érzelmekkel való manipulálás... az újságírás azonban nem ezt jelenti! A szabad gondolatok "szentsége" akkor válik nyilvánvalóvá, ha az kiemel, ha az jobbít, az értékteremtésre ösztönöz.

A figyelmeztetés feledata minden korban hálátlan feladat. Micsoda dolog, hogy a szabad akaratú embert tiltó táblák korlátozzák? "Mély víz csak úszóknak!" "Stop!" "Vigyázz..." A tiltás nem csak korlátozás, hanem mindenekelőtt védelem. Védi az egyént, védi a másikat, s védi a közösséget is. Különös korban élünk, melynek rákfenéje, hogy az egymástól elszigetelődött emberek alig-alig képesek együttgondolkodni. Általában nem közösségi megoldásokat keresnek, hanem egyéni érdekektől motíváltakat. Az igazság azonban, hogy a közösség (jó)léte nélkül az egyén is elpusztul. Ha nincs jól működő család, akkor a gyermek lelke sínyli azt meg, sőt, ha nincs minimális gondoskodás - sajnos ez is előfordul -, akkor a hanyagságért a védtelen kiskorú olykor az életével fizet.

"Figyelmeztesd őket!" Ez nem azt jelenti, hogy parancsolgass nekik, hanem azt, hogy láttasd meg velük tetteik következményét - életük minden területén.