Az év utolsó reggele van, s útmutatóm utolsó lapjához értem... itt fekszik az asztalomon, a használat meglátszik rajta. A legeslegutolsó igéje ez "Losungunknak", ahogyan a herrnhuti testvérek nevezik - 2008-ban idestova 280(!) éve. 1728 óta sokat változott a világ, s hiába a szatelitok tucatjai az égen, a kábelkilóméterek milliói, s a megszámlálhatatlan digitális kommunikációs csatornák özöne - az ember alapjában véve nem lett jobb tőle. Ugyanúgy megváltásra szorulunk, mint eleink, esendőek, gyarlók vagyunk. Ahogyan evangélikus eleink örültek az Igének, úgy örülünk mi is. Utainkon mécses az Ő szava, döntéseinkben biztos támaszték, érzelmi hullámzásainkban nyugtató erő. Az év ezen napján, a visszatekintés, s a személyes hang talán nem terhes, éppen ellenkezőleg... joggal elvárható.

Nekem nagyon sokat jelentenek ezek a reggeli elcsendesedések az Isten Igéje mellett. Örülök, hogy sokakhoz eljut a világhálón keresztül is. Rendszeresen olvassák nemcsak Belgiumban és Finnországban, de ahová magyarok elvetődtek, s nem felejtették el evangélikus gyökereiket, s csodálatos ősi magyar nyelvünk vonzását még érzik - s van internetük - ránk "klikkelnek". Isten áldja meg szándékukat, nekem pedig adjon bölcsességet, hogy ne hiábavaló gondolatokat fogalmazzak meg reggelenként, hanem az Isten-ismeret útján járóknak egyszerű segítőtársa lehessek, szavakba öntve azt, amit minden Krisztuskövető, vagyis keresztény velem együtt érez. Mindannyian - mint virágok az Isten teremtettségének a mezején - egy kicsit mások vagyunk, de egyformán igyekszünk a fény felé, s ebben a törekvésünkben megerősítő lehet a másik "útonlevő" vallomásos biztatása.

Köszönöm mindenki érdeklődését! Azokét is, akik ismeretlenek előttem, de érdeklődésükkel megajándékoztak minket tataiakat. Látogassanak el máskor is honlapunkra, s ha tetszett, ha találtak "morzsákat", hívják fel barátaik, ismerőseik figyelmét is virtuális újságunkra. Jóllehet az áhítatokat magam írom, de nem egyedül. Magam mögött tudom ugyanis az értem is imádkozó gyülekezetemet, s mindazokat, akik egy-egy sóhaj erejéig ránk gondolnak. Isten ismer mindannyiunkat, s ugye megtapasztaltuk: másokért elmondott imáink áldásából mireánk is vissza-visszahullottak az áldás harmatcseppjei.

Urunk 2007-es esztendejében többször már nem kívánom frissíteni az oldalt. Még néhány köszönő szó, mindenek előtt oda fölfelé, a Világosság Atyjához, s aztán leütöm az "enter"-t... Barátaim, Testvéreim! Köszönöm biztatásotokat, porból vétetett ember vagyok én is, néha nekem is jól esik egy-egy visszajelzés... Vegyétek is a bátorságot, s osszátok meg velünk Isten-élményeiteket a fórumon keresztül, hiszen egymás hite, s az Isten kegyelme által épülünk.

Isten áldjon és őrizzen Benneteket a 2008-as esztendőben is!
Szeretettel és imádsággal Rátok gondolva:

Franko Mátyás
evangélikus lelkész - Tata

Jelenleg a csillagvilág "széléről", úgy 45-47 milliárd fényév távolságból kapjuk az utolsó információkat a matériáról, innen gyanítják a tudósok, hogy az univerzum kb. 70-80 milliárd fényév átmérőjű lehet. Hogy mi van utána, azt egyelőre senki nem tudja, hogy mi van benn azt mintegy 4%-os(!) mértékben már tudjuk. Szerzett ismereteink egyeseknek bizonyítékok arra, hogy Isten nincs, másoknak meg éppen az ellenkezőjét jelenti. Egy bizonyos, a nanovilágtól az univerzum végéig minden alávettetett a Teremtő törvényének-akaratának, s mindenek aszerint is él, s mozog, létével dicsőíti Örökkévaló Istenét - kivéve az embert...

Szomorú, de tény: Nemcsak szembefordul Alkotójával a földi teremtettség csúcsán lévő alkotása, ráadásul ezt felháborító pimaszsággal teszi. Mert mindent azért adott az Isten, hogy azt az emberek egymás szolgálatára fordítsák, s ehelyett inkább a másik kihasználására, eltiprására, sőt megsemmisítésére fordítunk mindent. A történelem gyakorlatilag erről tanúskodik - a tanulságot mégsem vonta le egyetlen nemzedék sem. A társadalmi egyenlőtlenség mesterséges fenntartása, a szociális igazságtalanságok egetverő szennyes habjai már-már az Isten zsámolyát csapdossák. Korunk nyavajája: a minél nagyobb haszon utáni vágy embertelenségbe hajszolja a "piacgazdaság" minden résztvevőjét.

Az emberek elveszítették a mértéket. Mert nem a nagyobb autó, a nagyobb ház, a nagyobb "hivatal" a baj legfőbb oka, hanem a készség: mindenáron! Átgázolva mindenen, ami érték, csak végre birtokolhassam azt, amit akarok... Sokan vallják ma is a "cél szentesíti az eszközt"-elvet, felborítva ezzel nemcsak kis- és nagyközösségek rendjét, de önmaguk lelki nyugalmát is. A testet ugyanis lehet kényszeríteni, de a lelket nem. A lélek évtizedekig alázatosan tűr, de egyszer "benyújtja a számlát" - s bizony kamatostul.

Magasztalni az Istent nem a hétköznapi élet cselekedeteinek törvényeskedés-vezérelte egymásraépülését jelenti. A dicsőítés alapjaiban mást jelent: Akármit teszünk is a világban, azt Isten gyermekeiként tegyük. Ha arra gondolunk, hogy az Övéi vagyunk, Őhozzá tartozunk, akkor nagy baj nem lehet. Ha gyermekeinket is arra tanítjuk, hogy az életben csak olyat tegyenek, amit jó lelkiismerettel akkor is felvállalnának, ha szüleik ott lennének mellettük, akkor - alapjaiban - jó úton járnak, s helyes értékítéletük fejlődik ki. Ha azonban Isten gyermekei megfeledkeznek fölülről rendelt szociális kötődéseikről, ha elfelejti a teremtmény, hogy van Teremtője, akkor kezdődnek a nagy bajok. Ezért kell szüntelenül imádkoznunk magunkért, szeretteinkért, s az egész világért.

"Segíts magadon, s az Isten is megsegít!" - Ki ne hallotta volna ezt a közmondást? Jelenti ez azt, hogy magadra vagy utalva, de azt is, ha "elhagyod magad", megnézheted magad. Cromwel Oliver a hit mellett, a puskaporra is apellált, s biztatott másokat, "akik az Istenben bíznak, még soha nem hagyta el őket a "szerencse". Ilyen egyszerű lenne a hitet aprópénzre, a hétköznapok sikereire váltani?

Sokan panaszkodnak ezekben a napokban - amikor még a postás sem nyitja rájuk az ajtót, hiszen karácsony van - hogy az ő életükben nem történik semmi "nagy dolog"... S valóban, történelmi léptékű nagy emberi tetteket "csak úgy" a hétköznapok eseménytelenségében nem lehet elvárni . De mit tartunk nagy dolognak? Világmegváltó tervekkel lehet előállni, de felesleges, hiszen a világ már megváltatott.

Kedves professzorom, Prőhle Károly azt mondta egyik előadásában: "Figyeljétek meg, a nagy dolgok mindig csöndben történnek... például, ahogyan a fák lélegeznek, ahogyan az élet növekszik... és az Isten is csendben kormányozza, tartja fenn ezt a világot." Isten segítségével élni az életünket a leghatalmasabb cselekedet. Nemcsak azért, mert ebben az istenes létben legyőzzük az eredendő bűn okozta naponkénti késztetésünket, hogy ellenkezzünk az Ő akaratával, s az "óemberünk megfeszítése" által Isten szeretetének követeivé válhatunk a világban, hanem azért is, mert lelkünk igazi békességet nyer, s ebben a békében teljessé válik az eladdig töredékesnek hitt életünk.

Békétlenség... Budapest közelében a bevásárlócentrumok előtti parkolóban türelmetlenűl keresik a szabad helyeket. Nem csoda, a kocsisor vége az autópálya lehajtósávjának végén van. Mozdulatlan kocsik teszik még drámaibbá az amúgy is keserves helyzetet. Mit osztanak itt, hogy vállalják az emberek ezt az embertelen állapotot? - tehetnénk fel a cinizmusba hajló kérdést. De nem tesszük, inkább elgondolkodunk. Mi nincs itt rendjén?

Máskor is átéltek az emberek tumultust. Pontosan félezer évvel ezelőtt, amikor Girolamo Savonarola dominikánus szerzetes pap úgy tudott az emberekhez szólni, hogy a polgárok hajnal négytől kis sámlival (vagy anélkül) türelmesen sorban álltak, hogy bejussanak a délelőtti misék valamelykére. Sokan tudni vélték, hogy Savonarola egyetemet végzett, ez azonban nem volt igaz: csak elkezdte tanulmányait a ferrarai univerzitáson. Aztán belépett a domonkosok közé. A rend Bolognába küldte, ám ott kinevették: a jogi fakultásáról híres város jómódú polgárai művelt, olvasott szónokokhoz szoktak, akik a szószékről filozófiai értekezéseket tartottak, nem pedig bűneikre emlékeztették őket. Márpedig Savonarola ezt tette, mivel úgy vélte, az ő feladata az embereket felkészíteni a Messiás eljövetelére.

Bolognát menekülésszerűen kellett elhagynia. San Giminianóba, a hegyek közti kisvárosba utazott, ahol azóta, hogy 1353-ban Firenze elfoglalta, szinte megállt az idő. Ebben a szigorúan zárt világban, ahol a lakosság túlnyomó része szegény pásztor volt, Savonarola magára talált: nem rótták föl neki viszonylagos műveletlenségét, s azt sem, hogy prédikációi nem emelkedtek cicerói magaslatokra; szerették és becsülték őszinteségét, szigorú aszkézisét s egyszerű életmódját.

Savonarola híre csakhamar eljutott Firenzébe is, s a város 1489-ben inkább kíváncsiságból, semmint rokonszenvből meghívta, ő azonban hetek alatt páratlan népszerűségre tett szert. Firenze a XII. század közepe óta Itália egyik leglendületesebben fejlődő városa volt. A kereskedelem mellett a város önálló és sikeres politikája is segítette gazdagodását: a két olasz párt, a ghibellinek és a guelfek több évszázados küzdelmében mindig az éppen győzedelmeskedő oldalára állt. Dómjának szépsége és a polgárok fényűzése miatt „Róma leánya”-ként is emlegették.

Mit tudott mondani Savonarola, amit más nem? Ez az eretnekségért mágyára ítélt szent egyszerűen csak az Isten szeretetére apellált, s hirdette azt a Krisztust, aki békességet ad minden hozzá menekülőnek. Ezt a békességet adja nekünk is az Örökkévaló, amikor a testtélétel megfejthetetlen titkában, a karácsonyfa gyertyáinak pislogó fényeiben, a megtapasztalt szeretetben szelíden hívogat.

Nem ismerek Rád! - hangzik el sokszor ez a felkiáltás, ha valaki "magatartás-profiljával" ellentétesen cselekszik, s ilyenkor a nem várt reakció döbbenetet, olykor megütközést vált ki. Ha saját magunkon vesszük észre, hogy "ez bizony nem én vagyok", akkor a békességhez vezető jó úton vagyunk. A változás és változtatás igénye ott kezdődik, amikor meglátjuk, hogy ki is vagyok én valójában. Már az ókori görögök is vallották "Gnóti szeauton!" - azaz ismerd meg önmagadat, az önismeret tehát a világ (benne az Isten) megismerésének alapja.

Mennyire ismered önmagadat? Ki vagy te? Ha más valaki, s nem mi magunk tesszük fel a kérdét, akkor bizony meglepődünk, mennyire felkészületlenek vagyunk a válaszra. Az az igazság, hogy nem ismerjük magunkat elég alaposan. Ha tisztában lennénk gyengeségeinkkel, akkor nem követnénk el életvezetési hibákat, s megspórolnánk magunknak néhány zsákutcát...

Az Isten viszont ismer minket, valójában. Már akkor nyitott könyv volt előtte egész életünk, amikor anyánk méhében formálódtunk. Jó tudni azt, hogy Valaki velünk van, gondot visel rólunk, s nem vagyunk magányosak a létezésünkben. Isten látja a mi szívünk akarását. Látja, hogy szeretnénk jobbak lenni napról napra, de csak annyira sikerül, amennyire... Látja azt is, hogy szívünk az Övé, de gyakran más válik fontosabbá - ha csak rövöd időre is - s kiszorul belőle még az Isten is... Finoman, szelíden aztán terelgetni kezd az Isten, s rádöbbenünk, hogy nincs fontosabb Őnála, hiszen minden attól válik még szebbé, hogy az Ő kezéből vesszük.

Istennek adni a szívünket tehát nem keserves áldozat, hanem boldogságos igenlés a Tőle kapott szeretetre. Ahogyan a szerelmes szív boldognak látja a világot, ugyanúgy az istenes szív is egészként szemléli a teremtettséget, s legyenek azok kicsiny vagy nagy dolgok, de így végül is minden a helyére kerül.

Az ókeresztény bazilikák építésekor a templomi oszlopoknak nevet adtak, többnyire az apostolok neveit, hiszen ők voltak azok, akik apostoli munkájukkal "tartották" az egyház epületét. Győztes életük volt, hiszen a hagyomány szerint mártírkért halt meg mindegyik, kivéve János apostolt, akinek a magányosság keresztjét kellett hordoznia Patmosz szigetén.

Az oszlopokat később díszítették is, különböző faragványokkal. Odakerültek mindenféle furcsa, nem éppen bizalomgerjesztő "teremtmények". Egyértelmű volt, hogy ezek a szörnyecskék (gnómo/gargoyl) csakis az alvilág erőinek szolgálatában állhattak. Az Isten házában azonban mindenki "megszelídül", még az ördög csatlósai is szolgálják Istent, hiszen az oszlopon kiképzésük tartóelemként is fungált. Milyen szép szavaknélküli szimbolikus-architektális üzenete ez a korabeli keresztény közösségeknek: az Isten tervében a rossz is jóvá alakul. Mi ez, ha nem az Isten gondviselő jóságába vetett hit kifejezése?

Tartani a terhet nem könnyű feladat. Aki családot alapít, az övéiért küzd naponta, az jól ismeri ezt. A másokért kiállás nehézségeit, a vezetés komplexitását jól érzik azok, akik egy-egy közösség élén járnak. A politikusi pálya elértéktelenedése annak a következménye, hogy az ember elfelejtette, hogy minden hatalom az Istentől van. Amikor ezt deklarálták, akkor azt akarták kifejezni: Ha hatalmad van, onnan felülről, akkor azt csak arra használhatod, amire Isten szánta, azaz: szolgál vele. (A latin minister szó szolgát jelent.) Ebből következik, hogy szolgák közt az első a miniszterelnök... Ha ez mégsem így alakul a történelemben, akkor a hatalommal nem éltek, hanem visszaéltek. Sámuel próféta is megmondta: "Miért akartok magatoknak királyt? Azt akarjátok, hogy zsarnokoskodjon felettetek? Az ÚR a ti királyotok!" De ők nagyon akartak egy királyt - maguk közül - meg is lett az eredménye...

Az életben azok győznek, akik hűségesek tudnak maradni. Hűségesen megmaradni csakis a Krisztustól tanult szeretet által lehetséges. Ebben az állapotban vagyunk képesek erőt nyerni hitünkből a mindennapok nehézségei között. A jézusi gondolatok világában vagyunk képesek hosszútávú, jó döntéseket hozni.

Karácsony van, s mindenki megszelídül egy kicsit. Megszólal - hacsak rövid ideig is - a vágy bennünk Isten felé. Sóhajaink a jobb, a teljesebb, az emberibb élet után nem teljesíthetetlen kívánság, hanem valóság, ha beteljesülését nem emberektől, hanem Istentől várjuk.

Hétpecsétes titok! - mondják arra, ha valamit nagyon el akarnak titkolni. Az emberi titkok szép lassan mégis napvilágra kerülnek, hiába az évtizedekig titkosítás-biztonságba vetett hit, egyszer - s ez lehet igen váratlanul is - minden kiderül!

Amit János apostol lát a patmoszi barlangok misztikus magányában, az nem emberi titok, hanem isteni kódolt üzenet. Ezt megfejteni emberi okoskodással nem lehet, egyedül az Isten Szentlelke nyithatja meg látásunkat. A hét pecsét a tökéletes titok jelenésekkönyvbéli szimbóluma. Ez a titok, aminek pecsétjeit feltörni senki sem méltó csak az "Egy", azaz a Bárány, nem más, mint a Megváltás Titka, az embervilágban véghezvitt isteni üdv-terv. Már maga az emberi megfogalmazás "terv" is nehézkes, hiszen ami nekünk az időben pereg, s tervnek-megvalósulásnak éljük át, az az Isten számára időnélküli/időtlen szándék.

Életünk legerősebb mozgatórugója a titok! Esténként többcsatornán ránkzúdított krimi-áradat optimizmusa, hogy Kojak, Colombo vagy éppen az aktuális szuperzsaru rájön a titokra, ki volt a tettes... A titok vonz, ezért tapadnak az emberek olyannyira a képernyőkre. Sokan elfelejtik, nemcsak a rossznak van magával ragadó titka, a jónak is! Pl. az igaz, az őszinte szerelem titka, amely az önfeláldozó, Istentől kapott/tanult szeretetre épül. Ennek a vonzása is ugyanúgy vonz és "szédít", mint a többi. Csak az Isten-telen borzongás valahogyan jobban tetszik megromlott természetünknek, mint az istenes... pedig az előbbi rombol, az utóbbi épít.

Titkokat meglátni, s felfedni - kiváltság. Az életünk legnagyobb felülről kapott ajándéka ez. Most éppen az inkarnáció csodájának ünnepes vonzásában vagyunk. Még néhány nap, s a Szeretet fája alatt megláthatjuk ajándékainkat... S most nem arra gondolok, amit nekünk készítettek vagy mi készítettünk, hanem arra, amit Mennyei Atyánk angyalai láthatatlanságban aggattak a karácsonyfa ágai, a csillogó fények közé... Merjük ezeket a lélek-csomagokat kibontani, hiszen ezeket nekünk "küldték" odafenntről, hogy teljesebb életünk legyen.

Egy az Isten! - mondják sokan, félretéve az ellentéteket, melyeket a kapzsiság a hatalomvágy szült a történelem folyamán az egyházak között. Sokan vannak, akik a közeledés, az egymás megértésének igénye helyett mégis a különbségeket szajkózzák, tovább mélyítve az elkülönítő árkokat... Lelkük rajta, akik a 21. században élve sem döbbentek rá, hogy mi az Isten akarata.

Sajnos az ember ilyen, nehezen vagy egyáltalan nem tud szabadulni az igazától. Még az sem hatja meg, hogy az Igazságért az Isten felvállalta az abszurditás (inkarnáció, passió) botrányát. Létezik-e nagyobb igazság, mint a szeretet? Az az igazság, amely jogos, de földbe döngöl - nem lehet igazság! Az Isten Igazsága - bármennyire is igyekszik az ember azt anyagba gyúrni - mégis emel. A fejlődés pedig akkor igazán fejlődés, ha az feljebb juttat: magasabb erkölcsiségre, áldozatkészségre. A személyes boldogulásért még csak-csak vállalják az emberek az áldozatot - olykor esztelen mértékben is -, de a közösségért már alig. Ezért van válságban az ország, s vannak válságban a közösségek, köztük a legkisebb is, a család.

Pedig a szeretet (Jézus Krisztus) által van a mindenség. Azaz, e nélkül nincs teljesség az életünkben. A keresztelő- medencéket, -kutakat, szószékeket, sőt a bazilikák apszisát is sokáig nyolcszögletűre alakították ki, ezzel is jelezve, hogy a teremtettség a 8. napon teljesedett be, azaz húsvéthétfő hajnalán, amikor Krisztus feltámadt. A Szeretetet ugyanis nem lehet legyőzni! A feltámadás csodája pedig a testtélétellel (inkarnáció) kezdődik, amikor az Isten látható közösségbe kerül teremtményeivel. Ez a mysterium Dei, az Isten titka, amely ma is közösségeket emelő hatalmában tart embereket.

Rendhagyó módon, ezen a két reggelen nem készült "honlap-áhítat"... Hajnali gondolataim azért voltak, sőt nagyon is hajnaliak voltak! Az elmúlt intenzív egy hét gyümölcsöt termett... (Ezt csakis, és kizárólagosan gyülekezetünk kántorának köszönhetitek, aki lankadatlan biztatott, hogy csináljak LR-t... a megfeszített (főleg családomnak!) 168 óra eredményét láthatjátok

ide kattintva

"kárpótlásként", hamarabb, mint a többiek - hiszen az anyag most van nyomdában.

Türelmeteket köszönöm!

a helyi evangélikus pap

A hűtlenség fagyasztja meg a világot! Számtalan csodával körülvett életünk azért szürkül meg, mert az irányt, amit a Teremtettségben kaptunk elvétjük. Hiába a sok-sok jel, amit kapunk odafentről, hiába a lelkiismeret iránytűje, az eredmény mindig ugyanaz: nem tudtunk hűek maradni. A hűség azért nehéz, mert kompromisszumok nélküli. Nem lehet hűségesnek maradni úgy, hogy azért egy kicsit hűtlenkedem. Hiába a nagy elhatározás, a fogadalom - ha ritkán ugyan -, de mégis megszegjük, nem sokat ér. Van, aki fogyókúrázik, de közben-közben nagyokat zabál, van aki igyekszik tartózkodni az alkoholtól, de néha mégis magával rántja a pohár hatalma, sőt olyan is van aki még alig házas, máris félrelép, megint mások a közvagyon hűséges kezelésére esküsznek fel, s mégis rendszeresen meglopják azt.

A hűtlenség tettenérhető a hitéletben is. A hit alatt most ne a vallásgyakorlat külsőségeit értsük, hiszen a hűtlenség lényegéhez az is hozzátartozik, hogy nagyon sokszor kívülről úgy néz ki, mintha minden rendben lenne, jóllehet belül forr a lélek, s kezdi szétfeszíteni az élet normalitását... Lehet persze védekezni is: "Mások igen, de én nem!" "Én nem vagyok olyan mint az... én nem teszek olyat, mint ez." Ranglétrát felállítani a hűtlenségben lehet, de értelmetlen. Mindegy, hogy valakinek egy milliméterre vagy 50 méterre a víz alatt fogy el a levegője...

A lélek hamarabb fullad, mint a test. Amikor a Mester mondja: "Temessék el a halottak a halottaikat." - megerősíti, hogy bizony igen sokan vannak, akikre illik: "az neved, hogy élsz, pedig halott vagy". Hűségesnek megmaradni nem azért kell, hogy feddhetetlenek legyünk - ezt elérni képtelenség, hiszen emberek vagyunk -, sőt nem is azért kell, hogy ne okozzunk szomorúságot/fájdalmat(!) másoknak és magunknak, hanem azért mert, aki önmaga lelkét a hűtlenség savával leönti, iszonyatos sebet ejt magán. Ráadásul a lélek sebei igen nehezen gyógyulnak, s azokat az idő alig, csakis az Isten képes begyógyítani, a heg azonban életünk végéig megmarad.

A hívő ember ismeri az evangéliumot, s tudja: Teremtő Urának hűsége mindvégig megmarad. Ezért érzi magát biztonságban. Tudja, hogy szövetségben van az Istennel, aki ezt a szövetséget fel nem bontja, mert Őt nem szerződés gyenge paragrafusa köti, hanem a Szeretet Mennyei számunkra felfoghatatlan, mégis naponta éltető Köteléke...

A prófétákat - így a Biblia - régen látóknak hívták, azaz az Isten embere látja azt, amit más nem lát. A kiváltságosak valóban nemcsak néznek, de látnak is. Nyilvánvaló, hogy a régiek az előre-látásra gondoltak, ami a gondviselés alapja. Aki tényleg előre is látja (pro-video) a dolgok menetét, az csakis a Teremtő Isten. Aki az Ő kezében van, annak nincs gondja a jövőre hiszen ez az isteni gondviselés, a Providentia Dei.

De ki az Isten prófétája, előre-látó embere? Sokan néznek előre, s vélik ismerni a jövőt, de azért, mert Bibliára, Istenre, az ő kiváltságos állapotukra, föntről kapott képességükre hivatkoznak, még nem lesznek az ÚR előre látó prófétái. Legyünk előrelátók, vizsgáljuk meg a lelkeket! Szekták ezrei születtek, virágoztak, pusztultak el évezredeken át, s ez a folyamat ma, sem szűnt meg - sőt, a média huszadikszázadi fejlődésének következtében még erősödött is.

A hamis próféták egyik jellegzetessége, hogy bonyolítják azt, ami egyszerű, s ami pedig megmagyarázhatatlan - az Isten titkai - azokat pedig magyarázzák. Jóllehet a titkok nem azért adatnak, hogy magyarázgassuk őket, hanem hogy velük együtt éljünk, s hordozzuk őket a szívünkben. S miközben forgatjuk ezeket odabenn - mint Mária - akkor erőt nyerünk általuk. Ha Isten a szeretet nagy parancsolatában összefoglalt mindent, akkor miért szükséges azt törvényeskedéssel újra szétfarikcs álni? Mindezeken felül: az ÚRIsten észt is adott. Az "erőnek, szeretetnek, józanságnak lelkét" (2Tim 1,7)

Miért tapadnak az emberek a hamis prófétákhoz? Az első ok: mert biztonságot ígérnek. Aki ugyanúgy akarja/képes látni a világot, mint a hamis próféta, az biztonságot nyer, sőt az Isten még meg is jutalmazza és sikeres élete lesz. A második: nem kell döntened az élet nagy kérdéseiben, én döntök helyetted... A szektavezér világlátásának sablonosságát alkalmazva mindenre, a feltétel nélkül elfogadott vezető kijelentéseire alapozva oldhatok meg ezentúl minden gondot az életemben... Akik ezt teszik - s hányan vannak! - abban a tévhitben élnek, hogy az Élet kihívásos nagy kérdéseit afféle mesterkélt patent-válaszokkal megoldhatjuk. Jó is lenne... Az igazság azonban az, hogy mindannyiunknak meg kell harcolnia a hit/a meggyőződés nemes harcát. Az etikai dillemmáinkat kizárhatjuk, elhagyhatjuk, de ezáltal személyiségünk Istentől kapott szabadságát dobjuk el, elvetve egyben azt a felelősséget is, ami tartást és tartalmat ad életünknek.

Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek... mondja János apostol. Azaz: Halgassatok a szívetekre! Melyben - ha beengedted - az Isten szeretete dobog. Augustinus ajánlását érdemes mottóként átgondolni, megfogadni, s élni is: "Szeress, s tégy amit akarsz!"

A Szentírás mondataiból erő árad. Nemcsak azért, mert a szép szónak (meg csúnyának is) ereje van, de azért is, mert az ige mélységesen igaz és őszinte. Mindezeken túl arra irányítja figyelmünket, ami a leglényegesebb egész életünkben: az Istenre, s mindarra, ami Vele való kapcsolatunkat meghatározza, minősíti és élteti. Aki megtapasztalta az Isten királyságát/országát/birodalmát/világát - sokféleképpen fordították már ezt, manapság dimenziónak is mondják - az jól tudja, hogy Istennel együtt könnyebb hordozni a nehézségeket, kiállni a próbát, megmaradni meggyőződésünkben és szeretni, mint Nélküle. Őbenne élve szétfoszlik a magány, s a céltalanság kísértése is alábbhagy.

Az ige igazsága olyan tükör, ami soha nem ad torzított képet. Megszoktuk, hogy szívesen "kozmetikázunk"... (A kozmosz szó rendezett világot jelent.) Egészen más azonban az eredmény, ha mi "intézkedünk" s egészen más, ha Isten. Mi a "most szükségszerűségében" hozzuk meg döntéseink nagy részét, Ő pedig hosszú távon rendezi életünk dolgait. A mi elhatározásaink kényelmesek és racionálisak, az övéi üdvösek és misztikusak. A végén persze rádöbbenünk, hogy nem az eszünk, hanem az Ő kegyelme tart meg...

Az ige - az Isten szava - mindig megítél, olykor még a porba is sújt. A Lélek csodája, hogy Ő ezen keresztül is emel, s növel. Szívünk szándékai és gondolatai nem mindig olyanok, melyekre büszkék lehetünk. Sok ilyen érzés van bennünk, amit összefoglalóan önzésnek nevezünk. Az önzés lényegisége abban van, hogy kizárja a másikat, s a saját igényeit, elvárásait teszi meg mértéknek. Az ige azonban mindig az Isten-akarta értékeket hozza elénk. Ezek ugyanis azok a tulajdonságok, amik széppé és tartalmassá teszik életünket, s annak a közösségnek az életét, amelybe helyezett minket a Mindenható.

Az ige nemcsak életünk végéig kísérő hűséges tanítómester, de kulcs is a szívünkhöz, hogy az megnyíljon az Isten számára...

A Jelenések könyve a legnehezebben magyarázható újszövetségi irat, s a legnagyobb írásmagyarzók is csak "óvatosan" nyúlnak hozzá... következésképp: ez az a könyv, amihez az elmúlt kétzezer év folyamán a legtöbb kommentár íródott. Talán éppen azért, mert véges létünkben az ismeretlen jövőből - amit alig sejthetünk meg néhányévtizedes földi futásunk alatt - szeretnénk valami biztosat megtudni. Jóllehet ez a szakasz az efezusi gyülekezetnek van címezve, személyreszabottan is üzenet-értéke van, hiszen a közösség egyénekből áll össze.

Ha önmagunkról van szó, szinte gondolkodás nélkül merjük magunkról állítani: a jószándék megvan bennünk, csak nem mindig alakulnak úgy a dolgaink, ahogyan mi is, meg a JóIsten is szeretné... Ezért küzdünk, ezért viselünk terhet a héköznapok életfonnyasztó sivatagában. Oázistól oázisig élünk, s közben reménykedünk. Igyekszünk nem megfáradni - bár a kísértés óriási, hogy abbahagyjuk, hogy feladjuk. De aztán valahogyan - a kegyelem révén is - továbbmegyünk. Talán meg is elégedhet velünk az Isten, hiszen mi is csak ritkán panaszkodunk neki. Ő viszont másképp gondolkodik - ezért is Isten. Panasza van ellenünk - nincs kivétel egy sem: "Nincs meg benned az első szeretet!"

Hát még ez is? De mi az az első szeretet? Az, ami mindent megelőz. Azaz nem a mi megfogyatkozó szeretetünk, hanem az Isten teremtő, hordozó, változatlan szeretete. Nemcsak ebben kell élnünk, hanem ebből kell(ene) élnünk. Miért? Mert ez rendezi viszonyainkat emberekhez s tárgyakhoz, s ez képes emelni minket emberségünkben.

Örök harag! - mondtuk vagy mondták nekünk gyerekkorunkban. Már létünk zsengeségének osztatlanidős gyönyörűségében, a játék csodájában is megízleltük a lélek keserűségét, amikor igazságtalanság ért minket. A harag nemcsak rossz tanácsadó, de ráadásul olyan "vendég", akit ha egyszer beengedsz a házadba (lelkedbe) igen nehéz onnan kiebrudalni... Jób is azt mondta: "Haragszom mindhalálig!" Ha sérelem ért minket - vagy úgy éljük meg, hogy bizony mi nem ezt érdemeltük - akkor bizony nagyon tudunk haragudni. A hűtlenség példáján jól látni ezt. Ha valakit megcsal a férje vagy a felesége, abból igen hamar még tragédiák is származhatnak... Kriminológiai statisztika szerint az elkövetők a súlyos bűncselekmények mintegy háromnegyed részét a szociális kontaktusok rendezetlenségéből fakadóan, hirtelen felindulásból követik el...

Kijelenthető: A teremtés csúcsa az ember, sokszor haragszik Teremtőjére. Az emberek átkozódnak-szitkozódnak, ha nem sikerül valami az életükben. Mindenért természetesen az Isten a hibás! A békétlenség folyamatos, az ideges hétköznapok csak újabb problémákat termelnek, s egy idő után kifakul az élet, szürkévé és közömbössé, rosszabb esetben pokollá válik.

Isten azonban nem haragra, hanem nyugalomra, nem békétlenségre, hanem békére hívott el mindannyiunkat. Békétlenségünkben velünk együtt szenved, látva életünk eltorzultságát, melyből szabadítani szeretne, hiszen ilyen állapotunkban istenképűségünk csak groteszk karikatúra... Nem Istent kell kibékíteni, hanem nekünk kell kibékülni önmagunkkal. Ebben a megbékélésben Partnerünk az Isten. A Krisztus-ügy lényege, hogy a Teremtő Szeretet lényegiségéből fakadóan részesedni akar gondjainkból, hogy eljussunk a felismerésre: Isten "kész" a megbékélésre.

Aki nem hargszik az Örökkévalóra és magára sem, az Isten megváltott gyermekének tudhatja magát. Ez az evangélium. A "jó hír" azonban csak akkor válik örömhírré, ha Isten valósága olyan magától értődő a mindennapi életünkben, hogy meg tudunk bocsájtani nemcsak magunknak, de még az Istennek is... Innentől kezdve él bennünk a Krisztus, s magunk is a békeltetés, s a megbékülés követeivé válunk.

A nagy stúdiumban (élet) a legnehezebb tantárgy a türelem. Nincs ember, aki ezen a területen ne szorulna rá némi korepetációra vagy buzdításra. Nemcsak az időnek, de olykor a kívánságainknak is kiszolgáltatottjai vagyunk. A reklámokkal felaljzott társadalmunkban a "mindent, de rögtön-elv" uralkodott el. Ki tudja hány közúti baleset okozója a sietség, s hány száz embernek kell évente meghalnia csak azért, mert valaki pár perccel korábban akart odaérni valahová...

A nagy rohanásban elfeletjük, hogy az élet attól szép, ha találkozások vannak benne. Ez időt, sokszor hosszú várakozást igényel. Van, aki nem tud várni a másikra, s érdekes módon, aztán sosem érkezik meg az, akire érdemes lett volna várnia. Párkapcsolati problémák százezreiben az egyik alapvető hiba, a várakozás készségének a hiánya. Ha nincs idő az érték kialakulásának kivárására - lásd az almára egy évet várunk, míg leszakíthatjuk a fáról -, akkor értéktelen dolgok kötik le erőnket, figyelmünket. Ha nem adunk időt az Istennek, akkor sosem lesz elég időnk saját magunknak sem. Érdekes módon, ha bajba kerülünk, ha betegség, veszteség terhe nyom, akkor rögtön jut idő az Istenre is... Kórházi ágyak mozdulatlan fehér csöndje sokszor kiált az Isten felé.

A türelem a hit próbája - is. Türelmetlenségünk oka nem elsősorban az időhiány, a körülmények szorítása, hanem a szeretetlenségünk, ami meg a hitetlenségünkből fakad. Nem tudjuk elhinni, hogy a konfliktusok szeretettel is megoldhatóak. Inkább hiszünk a határozott odacsapás hatékonyságában, mint a szeretet szelídségének nevelő erejében... Pedig az ígéretek azok számára válnak valóra, akik alávetik magukat a várakozásnak, akik felvállalják az idő súlyos keresztjét, s merik hinni: Istennel együtt semmiről nem maradnak le. Isten nélkül azonban - mindenről. Minden az, ami fontos, ami megmarad, ami miénkké válik. Isten nélkül - hiába markolunk sokat - ami keveset sikerül megfognunk, az is kifolyik kezünkből. Az istenes lét csodája, hogy kegyelemből élünk. Naponta. Így válik ajándékká az idő, s válik valósságá az ígéret. Ne legyünk hát restek, fordítsuk arcunkat az Isten Szeretet-Napja felé, hogy sugarai éltessenek, s növeljék életünket!

Azt régóta tudjuk, hogy az állatok bizonyos szempontból okosabbak az embernél... A majom memory-játékban simán megveri az embert, az elefántok akár harminc kilométeres távolságból is meghallják társaik vonulását - nem a fülükkel, hanem a talpukkal! Számtalan "csodát" lehetne emlegetni a teremtettségből - Isten túlcsordulóan telerakta a világot jeleivel, melyek értelmes vizsgálatából levonhatók a következmények: tiszteld az életet. Mi meg nem tiszteljük - mérgezzük a világot. Bűnösök elsősorban azok, akik mind a mai napig az alapvető élelmiszerekkel is tőzsdéznek, s így megfosztanak százmilliókat a munkától, megint máshol pedig a föld vegyszeres kizsákmányolására kényszerítik a gazdálkodókat. A mennyiség, s a látszat-minőség a döntő... mindennek persze ára van: pusztul a természet, még a túlélőbajnok verebeink is eltűnnek Európából.

Mindenkinek kell(ene) hogy legyen fészke, otthona. Sajnos sokan vannak, akik az otthon melegéből semmit nem éreznek, s nem azért, mert azt nem a távhő vagy a pontosan beállított termosztát ne biztosítaná. Az otthon melege ugyanis belülről fakad, a viszonyból. Amilyen a viszonyunk a környezetünkhöz, olyan az életminőségünk. A viszony milyenségét pedig az Abszolútummal való kapcsolatunk határozza meg mindig.

Az otthon melegén túl van még valami, ami nagyon fontos: helyem a világban. Érzem-e, hogy ahol most vagyok, az valóban az én helyem, ez az amit nekem rendelt a Teremtő. Ha erről nem vagyunk meggyőződve, akkor érdemes tovább keresni, nyitottnak lenni a lélek barangolásaira. Az Istenhez vezető ösvények - nekünk úgy tűnnek - össze-vissza kanyarognak az életben, azaz csak idő kérdése, hogy mikor találunk rá. Ha már rajta vagyunk, bármilyen rögös is és kacskaringós, jó úton, Isten szerinti egyenes úton járunk. Ilyenkor telik meg szívünk hálával, mert megértjük, hogy az igazi otthonunk ott van, ahol lelkünk békességet nyer, azaz Istennél.

Az élet szabadság nélkül elképzelhetetlen számunkra... A szabadulás gyönyörűségét, az újrakezdés örömét az tudja igazán átélni, aki hosszabb időt töltött elzárva a külvilágtól - börtön, laktanya. (Ez utóbbi ugyan csak hasonlít az előbbihez, de mégis...) Még ma is emlékszem arra, amikor bevonulásom után 113 napra engedtek haza először - 3 napra! A 18 hónap alatt igen kevés alkalommal léphettem át a laktanya kapuját - ez is hozzátartozott az "elvtársi" átnevelő módszerekhez. Mivel nem én voltam az egyetlen, rajtam kívül még legalább 150 teológus élte át ugyanezt Lentiben, fiatalos vidámsággal viseltük megpróbáltatásainkat. Hozzáteszem: nem mindenki! Legalább egy tucat teológus meggondolta magát - el sem kezdte vagy félbeszakította teológiai tanulmányait...

Később megtapasztaltam, hogy az igazi börtönrácsok láthatatlanok illetve másképpen rajzolódnak ki: Szociális hátrány, kilátástalanság, erőszak. Beleszületve a zsiványságba, vagy a kitaszítottságba, a megkülönböztetésbe vagy a kilátástalanságba - mindezek fogságában vergődni a mindennapi túlélésért - a legelszomorítóbb. Aki jólétbe, szociális biztonságba születik, az talán át sem gondolja, mit jelent a szabadsága. Ugyanakkor ő is könnyen fogollyá válhat. Foglyává válhat divatnak, szenvedélyek örvényében föggővé válhat, bálványozhat olyat, ami szabadságát könnyítő eszköz csupán - pl. a pénz.

De szoríthat a bűn másképpen is. A lelkiismeret hideg vasrácsai közé zártan, könnyen lemerevedhetünk. Sokan zárják be magukat önmaguk készítette kívánság-ketrecbe, s válik életük inaktívvá, zárják ki magukat a közösségből. Elfelejtik, hogy Isten nem magányosságra, hanem közösségbe hív el mindenkit. Olyanba, ahol egymásra odafigyelnek, ahol egymást hordozzák. Aki ilyen közösségben él - párkapcsolatitól kezdődően, családin át, gyülekezeti közösségig (csak így zárójelben írom: sőt egészen az össznemzetiig) az tudja igazán magasztalni az Istent... Ha mégsem olyan az a közösség, amilyennek szeretné az Isten, akkor nincs más lehetőségünk, mint könyörögni érte, hogy töltse be hivatását, s teljesedjen ki benne minden ember.

A tanítványok is kérték: "Mester, mutasd meg nekünk az Atyát!". Ennél többre senki nem vágyhat teremtményként, mint hogy láthassa Teremtőjét. Ha ez a kívánságunk valóra válna, megváltozna a világ... A Bibliából - ami közvetlenül vagy közvetetten az Örökkévalóról tesz bizonyságot - megtanultuk: "Istent azonban soha senki nem látta". Nem is láthatjuk, hiszen az Isten Lélek, s a lelki dolgok láthatatlanok. Láthatóvá akkor válnak ezek, ha valaki "lelkesen" tesz-vesz vagy éppen lelketlenné vált, azaz lelkének hiánybetegsége kiütközik életén.

Ahogyan lelkünk érzékeny a szép szavakra, de belerezdül ha durvaságról hall, s mindezt valóságként éljük meg, ugyanúgy valóságos az Isten is. Isten "jelenléte" - talán érdemesebb Isten kegyelmének jelenlétéről beszélni - meghatározza a viszonyt az egész teremtettséghez. Az Isten-tudatból származik a szabadság - amely a szeretet nélkül persze nem elképzelhető -, az istentelenségből pedig a szabadosság. Aki liberális, az nem feltétlenül libertinista - manapság mégis egyenlőségjelet tesznek a kettő közé.

Pál szerint a szabadság ott van, ahol Isten Lelke is jelen van. Isten pedig ott van mindenhol, mindenben - akor hol a hiba? A hiba mindig a szívben van! Ez az egyetlen hely, ahol mi "uralkodunk". Ha akarjuk, akkor innen az Istent is kiűzhetjük. Ebben az öklömnyi világban mi vagyunk az "istenek", itt az történik, amit mi akarunk. Életünk első felében még egész testünk engedelmeskedik a szív parancsának, de a második 35 évben mindenki megtanulja, hogy a test nem mindent követ, amit a szív diktál neki.

Az élet gondja-baja általában visszavezethető a szívtelenségre. Amikor azt mondjuk: "szíve van" - akkor arra gondolunk, hogy valaki képes szeretni. Isten minket folyamatosan szeret - azért élünk. Amíg élünk, addig fontos nekünk a szabadság, olyannyira, hogy halni is képesek vagyunk érte. Legnagyobb igazságtalanság, ha valaki áldozatot hoz a szabadságért, s azt utána nem becsülik meg... Jézus Urunk is vállalta a szenvedést, s a halált a mi szabadságunkért, s mi mégsem éltünk/élünk ehhez méltóan...

Ha valamit tudunk vagy vélünk jobban tudni, azt hajlamosak vagyunk nagy hangon továbbadni. Mélyen belénk ivódott rossz tulajdonságunk ez. Csak az idő dönti el aztán, hogy igazunk volt-e vagy sem illetve mennyire. Manapság azt tartják tudományosnak, ami megdönthető, mondván a dogmatizmusnak nincs helye a tudományos vizsgálódásban. Ennek ellenére számos megdönthetetlen "dogma" létezik - ki tudja meddig?

Ha hihetünk a tudósoknak, akkor állításuk igencsak elgondolkodtató: jelen ismeretünk szerint - melyre oly büszkék vagyunk - az univerzum 4%-ában tudunk számunkra ismert anyagról, mintegy 20-21%-ot számolnak ún. antianyagnak - Az antianyagban az atomot a proton és a neutron helyett azok antirészecskéi, az antiproton, antineutron és pozitron építi fel. Rendes anyaggal találkozva megsemmisül mindkettő és energia szabadul fel elektromágneses sugárzás formájában.- a maradék 75% pedig mi lehet, azt csak találgatják. Nos a régi tétel igazolódni látszik: minél többet ismerünk meg a világból, annál több az ismeretlen is benne.

Ha a világegyetemből visszaugrunk csak egy ember lelki világába, nos azt megérteni, olykor egy emberöltő is kevés. Ki kell mondanunk: igen nagy a lelki, szellemi sötétség. Einsten mondása szerint: "Két dolog végtelen ebben a világban: az univerzum és az emberi butaság." Bár mindig hozzátette: az univerzum végtelenségéről nem vagyok teljesen meggyőződve...

Aki világosan lát, az képes tájékozódni. Akkor is, amikor más nem. Felborult erkölcsű világban is képes tisztán élni, durvaságok között is képviselni tudja a szeretetet. A sötétség nyomasztó, sőt félelmetes. Azért rettegünk sokszor tőle, mert nem ismerjük. Azonban egyetlen gyertya lángja is képes megremegtetni a sötétség birodalmát... Viszont elfelejtenünk sosem szabad, hogy a Fény nem a mienk, azt kaptuk - fentről, a Villágosság Atyjától, Akinek ezért illik hálásnak lennünk.

"Mozgás az élet." - mondja a közszáj. Sajnos az európai ember mozgáskultúrája igencsak kívánnivalót hagy maga után. Időt spórolandó, ahova csak lehet autóval megyünk. Mindeközben bosszankodunk az emberek parkolási szokásán, mert inkább vállalják a szabálytalan parkolás esetleges következményeit, mintsem gyalog tennének meg húsz métert. Ugyanakkor a 80-as-90-es évek testkultusza sem oldotta meg az ember általános szocializációs problémáját. Hiába a kiformált külső, ha nincs benne tartalom, hiába külcsíny, hanincs belül érték. Mint minden divathullámnak, ennek az ígérete is azt sugallta: Ha a külsőd "sikeres", a belső dolgaid is rendeződnek. Bár ilyen egyszerű lenne! Akkor miden divatbohóc és pláza-cica egyben bölcsesség megtestesítője is lenne...

Mindezzel szemben, az az igazság, hogy az emberek - különösen azok, akik a jólétbe születtek bele - hamar megfáradttá válnak. Magunkon is tapasztaljuk olykor, hogy lendületet veszítettünk. Tény, hogy sokat dolgozunk, középeurópai létünk nyomorúsága ez, hogy már csak a "felszínen maradáshoz is" ebben a térségben - a tisztességtelenül magas árak, a tisztességtelenül alacsony fizetések okán - tisztességtelenül sokat kell dolgozni. A munka, amely segítő, amely az alkotást szolgálja, amelyben az embernek is szerepe van, s nemcsak emberi erejének, az elfáraszt ugyan, de nem tesz megfáradttá. Az értelmetlen, az embertelen munka az viszont igen. A céltalan tevékenység nagyon elfáraszt. (Ezért vannak kevesen, akik vállalják az erőgépeken edződés rendszerességét.) Aki a kiskertben egész nap dolgozik, az szinte alig tudja abbahagyni, mert közvetlenül tapasztalja, hogy munkájának eredménye van. A fitnesz-stúdiókban pedig lassan több a plazma-TV, mint az ember, mert valamivel el kell vonni a figyelmet a monoton/értelmetlen mozgásról... Az eredmény ugyanis mindig csak akkor áll elő, ha készek vagyunk időt, s energiát belefektetni. A sikerért mindenről lemondani, nem kimondottan erős tulajdonságunk. A sikert mindenáron elérni annál inkább. Pedig nemcsak a cél fontos, hanem maga az út, amin elérünk oda. A törvénytelen, az ördögi eszközt a cél sosem szentesítheti! Az etikátlanul elért cél maga is etikátlan. Amíg az önkínzás testkultuszában csak a végeredményben van bizonyos öröm, eladdig - egy régi példát idehozva - a kaszálásban minden egyes rend vágásakor látható az eredmény...

A lelki megfáradásnak - minél régebb óta vagyunk fiatalok - annál hamarabb testi következményei is vannak, igen sokszor betegség is jelentkezik. (Ezt a pszichoszomatika tudománya jelesül magayrázza is.) De mi az oka a megfáradásnak? A hitetlenség, a reménytelenség, a szeretetlenség... Ezek azok, amik leginkább fárasztanak! Ha az Isten valakit nagyon erőssé tesz, akkor az újra hisz, újra remél, újra tud szeretni. Isten nélkül nincs megújulás, csak renoválás. Ő azonban nem újítgatni, toldozni-foltozni akarja életünket, hanem reformálni, azaz vissza-alakítani istenképűre, az Ő teremtettségi rendjének megfelelően.

Adósnak lenni az egyik legfeszültségkeltőbb állapot. Nem az adósság nagysága az, ami nyomasztja az embert, hanem annak a lehetősége, hogy a jövőben bármi történhet, ami megakadályozza a kötelezettség teljesítését. Megtanulni, megtanítani, hogy "csak addig nyújtozkodj, amíg a takaród ér" - az egyik legnehezebb vállalkozás. Túl a házépítés/otthonteremtés speciális középeurópai embertpróbáló hullámhegyein, s völgyein, tapasztalatból mondhatom: Az átlag ember mindig egy fél számmal nagyobb egzisztenciát álmodik magának, mint amit a tehetsége, pénztárcája enged...

Ugyanakkor nemcsak az anyagiak tartozásterhe termeli fölöslegesen stresszhormonjainkat. A legnagyobb kövek lelkiismeretünk hátizsákjában azok, melyek kapcsolataink rendezetlensége miatt kerültek oda. Ezeket az idő múlásával mintha jobban vonzaná föld... minél régebben hordozzuk őket, s minél inkább kilátástalanabb a helyrehozatal, a jóvátétel lehetősége, annál inkább nyomasztanak, terhelik gerincünket. A hátizsák (értsd: élet) terheitől csakis az Isten képes megszabadítani. Nem csoda, a kezünkkel nem is tudjuk megoldani a zsákot, nemkülönben valami aktuálisan "nagyon fontos" mindig lefoglalja mindkettőt.

Nem tartozni semmivel az egyik legfelemelőbb érzés. Amikor tanulunk valamit, s ellenértékként éveket áldozunk fel véges életünkből, s egyszercsak kezünkbe adják a bizonyítványt, a diplomát, örömünk szinte határtalan. Hasonló az öröm akkor is, ha Isten leveszi rólunk hátizsákunk gyötrő terhét. Ez a felszabadító, misztikus pillanat egyetlen érzést szül: a hálát. Hálásak vagyunk a Teremtőnknek a létünkért, a múltunkért, s jelenünkért, azért, hogy reménységgel tekinthetünk a jövőbe - amitől féltünk. A hála legjobb kifejezője a szeretet. Augustinus mondja: "Szeress, s tégy amit akarsz!" Ebben benne foglaltatik minden. Az evangélium öröme, a szabadság íze, sőt a törvény betöltésének csodája is. Amikor az embert a legnagyobb Erő, az Isten szeretete kötözi meg, akkor érzi át igazán, mi is az igazi szabadság...

Ádvent köszöntött ránk... az új egyházi esztendő küszöbén állunk. Az emlékezés liturgikus éve lezárult, s most kezdődik az új. Újabb meglátásokkal, impressziókkal közelítünk az isteni titkok felé, melyek "tükör által homályosan" hivogatnak. De nem csak mi, Isten is közeledik felénk. Jóllehet olyan közel van hozzánk, hogy jobban már nem is tudna velünk lenni - hiszen bennünk él, s mi Őbenne -, de éppen azért, mert Ő a szeretet Istene, nem szakad ránk Önmaga titok-súlyával, hanem szelíden, lassan és türelemmel, hogy mi elviselni tudjuk azt, ismerszik meg Ő mibennünk. Ezt az egész életen át tartó folyamatot, amit a hívő ember a hit útjának nevez, nagyon sokan - éppen türelmetlenségük okán - gyorsan be akarják futni... Ők azok a "szektások", akik kiszakítanak egy részt a teljes igazságból, s azt szajkózzák vagy aszerint próbálnak egy perfekt emberi rendszert felépíteni. Aki aztán a "vezér" utasításait nem hajtja végre következetes fegyelemmel, az árulója a rendszernek... Az ilyen extremitást képviselő, magukat szintén kereszténynek nevező közösségek miatt is nagy az ellenszenv a Jézuskövetők irányában. Ráaadásul a csúfolódóknak néha igazuk is van: Nincs izléstelenebb, amikor valaki a maga bűneit, eltorzult életvezetését a kegyesség álarca mögé rejti. A normális értékítéletű ember számára nyilvánvalóak ezek a fonákságok... Természetesen vannak olyanok is, akik eleve ellenségesek a jézusi értékekkel szemben. Azért mert nem ismerik vagy azért, mert "istentelen dolgokra irányuló szenvedélyeik rabjai, s ez elhomályosítja látásukat.

Az ádventi időszak mindig lehetőséget ad a teljesség befogadására. A teljesség nemcsak "odaát" létezik, már itt a földön is megtapasztalható, s élhető. Jézus nem ellentmondásos, szektás elkülönülésre hívta el követőit, éppen ellenkezőleg! A szeretet követeivé tette meg apostolait, s minket is, mai követőit, akik szóval, cselekedettel, imádsággal vagy éppen meghallgatással szolgájuk Őt, embertársaink között.

Jézus nem elvonatkoztatásra, hanem "odaszánásra" hívja el követőt. Nem kimenekülésre a világból, hanem helytállásra. Ehhez ad segítséget ádvent készülődéses várakozása, s a várakozásos imádság meghitt csöndje... Áldott ádventi időszakot!