Milyen nagy öröm, ha a kisgyermek végre meg tud állni - igaz, még csak ágyacskái rácsaiba kapaszkodva, de áll! Sokszor elesünk, mire megtanuljuk, hogy megállni, s úgy maradni nem erő, hanem egyensúly kérdése. Amikor azután képesek vagyunk "megállni a saját lábunkon is" - akkor ennek nagyon tudunk örülni, de egyben azt is felfedezzük: az idő, az a boldog gyermekkor véget ért, felnőttünk. S ha azt látjuk, hogy gyermekeink is már "maguktól megállnak" akkor egyik szemünk nagyon örül, hiszen ezt vágytuk, a másik viszont kicsit szomorú: Ilyen hamar végére értünk az életnek? Feloldani ezt az állapotot csak az áldás képes.

Szilárd talajon állni magától értődő, de az élet soha nem statikus, hanem dinamikus: folyamatosan változó környezetünk - ilyen az Élet tengere - naponta ezt tanítja nekünk. Bármilyen ügyesünk is vagyunk, a nagy viharokat érdemes biztonságban, a kikötőben átvészelni. Aki edzett "hullámlovas", az jól tudja: "deszkán maradni" nagyszerű érzés, de ez csak rövid ideig tart, a hullám ereje egyszer elül... Aludni, dolgozni sem lehet a deszkán! Ma mégis sokan így próbálnak "sikergazdagon" élni, viharos "lehetőségeken" és mások életén szörfölve...

Pál figyelmeztet. Szavait meghallani érdemes, hiszen nemcsak kellemetlenséget, sok-sok bajt, de tragédiát is kerülhetünk, ha ezt az apostoli bölcsességet a szívünkbe zárjuk. Egyensúlyérzéket veszíteni - mégha oly magasba is repített az élet tengerének hulláma - végzetessé válhat, hiszen azért a Víz az Úr... Az egyensúlyt mindig a hitünk adja, mert tudjuk, mert megtapasztaltuk: megállni a Gondviselés Kegyelme.

Változó világunkban csak egy az állandó - az Isten szeretetén kívül -, hogy minden változik... Bizony még a hívő ember is elesik, ugyanúgy mint a nem hívő. (Ha valaki ezt mégis tagadná, akkor hite nagyon vigyázzbanállós, szánalomkeltően fonák...) A keresztény ember sem különb, csak más, s ez gyakran különlegessé teszi. Elesik, és ő is jól megüti magát... ugyanúgy neki is fáj az "élet", mint mindenki másnak, de nagyon gyorsan talpra áll, s hálát ad Istenének, hogy felsegítette... Ilyenkor elidőzünk tenyerében, lelkünk "Isten szívén megpihen" (Ev.É. K. 266-os éneke) s a győzelemért, ami az Övé, boldogan hálát zengedezünk.

A fiatalságot nem kell reklámozni, ahogyan a jó bornak sem kell cégér. A fiatalság varázslata ugyan néhány év alatt elillan életünkből, de évek múltán sem közömbös számunkra saját ifjúságunk - sőt! Jól tudják ezt a reklámszakma ravasz rókái, akik nem egyszerűen az ifjúságot, hanem gyakran a megifjúhodást kínálják az adott produktum megvásárlása esetére... S ki az a bolond, aki nem szereti a meséket, mégha tudja is nagyon jól, hogy nem igazak?

A szexus életünk része, hiszen Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. Először persze emberek vagyunk, s utána nők és férfiak. Az élet minőségét tehát nem a szexusba, hanem az emberségbe kódolta bele a Teremtő. Sokan mégis a hormonjaik uralmának hódolnak be, s nem annak, Aki a hormonok harmóniáját alkotta, pedig ez utóbbi állapot tartósítja egyébként a harmóniát is. Mindenesetre Balassi Bálint szépen megénekelte a 16. században: "Az én búsult lelkem én nyomorult testemben / Tátova bújdosik, mint madár a szélvészben / Tőled elijedett, tudván hogy vétekezett / Akar esni kétségben. Akarna gyakorta hozzád igen megtérni / De bűnei miatt nem mér elődbe menni" (Evangélikus Énekeskönyvünk 404-es éneke) Saját vétkeinket kisebbítendő mondogatjuk ugyan, hogy "fiatalság bolondság", de jól tudjuk, hogy fiatalkori melléfogásaink akár egy életen át is kísérhetnek, sőt kísérthetnek minket. A múlt elől nincs menekvés, ahogyan Isten elől sincs. Ennek igazsága persze általában nem akkor nyilvánvaló, amikor duzzadnak az izmok és feszes a bőr, s testet-lelket bódítja az öntudat... sőt, amikor már eszünk sem vág úgy mint a borotva, akkor válunk igazán bölccsé, s belátjuk: egyedül Isten, s nem fiatalságunk teszi széppé életünket.

Sokan - éppen az Istentől-elfordulás okozta érzékenység hiányában - fiatalságuk "bolondságában" össze-vissza firkálják-pamacsolják életüket. Olyannyira, hogy a firkákból, festékből bőven jut nemcsak az rajzlapra (saját életük), de még a rajztáblára (környezetük) is. Életünk bűne mégsem viharosan megélt ifjúságunk bolond, s olykor felelőtlen cselekedetei, melyekkel egymás életét keserítjük Ádám és Éva óta, hanem az, ha később sem engedjük meg a Mesternek, hogy életünkbe beleradírozzon... A kegyelme, a jósága az, hogy Ő mindent tisztára, hófehérre teremthet... Hálánk az Ő jóságáért nemcsak annak a megélése, hogy Ő a "boss", s Neki van hatalma az újjáteremtésre, hanem az is hogy erre vékonyka papírosra (akár mienké vagy a másiké) nagyon vigyázunk: nem firkáljuk, nem gyűrjük össze, nem égetjük meg a szélét, hanem megőrizzük, ama napra, amikor Isten számonkéri rajtunk: "Na, és te mit rajzoltál nekem?"

Testünkben osztódó, határukat nem ismerő sejtek kóros daganattá nőhetnek, veszélyhelyzetbe sodorva ezzel egész szervezetünket. "Mindennek van határa!" - szoktuk mondani, megerősítve a tételt: "Tessék tartani a rendet!" Ahogyan hierarchikus rend uralkodik a látható, megfigyelhető, a bennünket körülvevő természetben és a nemlátható univerzumban is, ugyanúgy rendje, határai vannak az emberléleknek is. Az ember, mint legfőbb teremtett lény, a legnagyobb csoda, de Isten nélkül - a Nagy Törvény része is - nem tudja az életet szolgálni, csak a pusztítás és romlás rideg eszközévé válik...

Ha az ember élete folyamán célokat szeretne elérni, ezek eléréséhez olykor határokat kell átlépnie, de minden "határátlépés" egyben figyelmeztető jel is, Arra vonatkozóan, Aki a határokat alkotta. Sokan vannak, akik életcélul az anyagi jólétet teszik meg. Miért lenne ez baj, hiszen Isten ezt a világot a mi kedvünkre teremtette, nemde? A kincsek (vagyis a világ) birtoklása azonban soha nem lehet cél, csakis eszköz. Ha cél lenne, akkor örökké birtokolhatnánk, de csak "kölcsönbe" kapjuk, ideig-óráig esetleg egy életen át... de végül vissza kell adnunk mindent, Annak az Erőnek, Akié minden.

A kincsek felejtetik velünk a határainkat. Akinek embermértékkel nézve sok van belőle nagyobb kísértés alatt áll, mint akinek kevesebb adatik. A gazdagság önmagában nem áldás, csapás is lehet, ha nem tudja valaki, hogy mire adatott. A kincsek (lehetőségeink) azért "szálltak onnan felülről alá", hogy egymásnak segítsünk, egymást építsük általa. Ha minden képességünket, erőnket csak önmagunkra fordítjuk, az még nem tesz boldoggá bennünket, mert Isten a boldogság titkát nem az "én"-be, hanem a "mi"-be, azaz a közösségbe plántálta bele.

Aki harácsol, annak kapzsisága teljesen átvette a kontrollt az élete, a lelke felett, s így nyugtalanságban telnek nappalai és éjszakái is... Augustinus is ezt írja: "Nyugtalan a lelkem Uram, míg Benned meg nem nyugszik." Békességet lelni csak az tud, aki féli az Istent, azaz be- és meglátja létének láthatatlan határait.

Gyakrabban nyílik szánk panaszra, mint dícséretre, mert okot az elégedetlenségre mindig könnyebben találunk. Adódik ez abból is, hogy a jóért mindig meg kell küzdenünk a rosszal, ami meg hívatlanul "magától jön", még a kisujjunkat sem kell mozdítani érte. Amikor rádöbbenünk, hogy Isten mi mindennnel megajándékoz minket: gyermek vagy unoka, jóbarát vagy rendes szomszéd, siker a munkánkban vagy előbbrejutás a kisebb-nagyobb egzisztenciális földi álmokban, olyankor persze nevetve mondjuk: Élni jó!

Áldott az Úr! De, ha veszteség vagy súlyos betegség látogat meg minket, olyankor nem értjük a hálaadás belső logikáját... miért is adnék hálát, talán azért, hogy eddig minden rendben volt? Engem a jelen nyomorúsága gyötör, a múlt örömei emlékképek csupán! Talán így vagy ehhez hasonlóan perlekedünk egy darabig, mígnem belátjuk: az Isten, az bizony Isten, mi pedig ha jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is el kell hogy fogadjuk. Születésünk örömében már ott van a halál gyászának magocskája is, melyből az évek folyamán hatalmas fa terebélyesedik. A halálfa árnyéka olykor elgondolkodtatthat, sőt megrettenthet minket, de árnyék is azért van, mert süt az Isten Szeretet-Napja.

Isten tehát gondot visel rólunk. Akkor is, ha az ember gondatlan és könnyelmű. Ugyan mindez csak utólag nyilvánvaló, a visszatekintés alázatában, de attól még igazság. Isten előrelátásának köszönhető, ha el is rontjuk életünket, Ő megmutatja irgalma nagyságát, s a rosszból is jót hoz elő, megszabadít. Ha a következményektől nem is mentesít mindig, de a legrosszabbtól, a lelki gyötrelemtől igen. Az igazi nyomorúság ugyanis a lélek rabsága, megkötözöttsége. Kötözhet szenvedély vagy elrontott múlt, vélt igazság vagy hamis büszkeség, görcsös ragaszkodás valamihez/valakihez vagy éppen félelem a jövőtől. Isten azonban szeretet, s szeretetének napsugarait folyamatosan felhozza igazakra és gonoszakra egyaránt. Kegyelem, az ha engedem, hogy ne csak a fénye világítson életemben, hanem sugarai melegítsenek is...

Ha valaki, akkor Dávid király tudta, mi a bűntudat. Nem egyszerű lelkiismeretfurdalás volt ez, hanem életet emésztő tűz, hiszen amit tett - bizalmi emberének, testőrparancsnokának Úriásnak a megöletése -, azt nem hirtelen felindultáságból, hanem előre megtervelten, különös gonoszsággal vitte végbe. Nyilvánvaló, hogy Betsabé szépsége vagy Dávid király szexuális vágyainak megkopása megbillentette az önértékelés mérlegét... (Az volt a korabeli jogszokás, »a zsidó is«, hogy mindenkori királyukat folyamatosan "ellenőrizték", hogy mennyire "életerős" a vezetésre, s ha sem a feleségek, sem az ágyasok nem tudták "életkedvét, aktivitását" megőrizni, akkor beindult a hatalmi mechanizmus, intézkedetek, hogy más kerüljön a trónra. Az Írás is int: "Tégy azt, amit jónak látsz ifjúságod idején, de ne feledd, hogy Isten mindezekért megítél téged!" Minél inkább elhagyjuk életünk szociológiailag aktív szakaszát, annál inkább belátjuk, hogy a múlt milyen iszonyatosan nagy erővel bír. Dávid ezért mondja: "Boldogok, akiknek törvényszegéseik megbocsátattak..." Ez azt jelenti, hogy Isten bocsátja meg nekik. Ha emberek nem bocsájtanak meg, az az ő "magánügyük" - senki nem vonhatja kérdőre az áldozat apját, anyját, házastársát stb. hogy miért nem bocsájt meg a gyilkosnak. Ez az Isten, s az ő "ügyük", ebben tanácsokat osztogatni vagy ítélkezni arcpirító pimaszság.

Egy biztos, a múlt kísért, s szabadulást a kíntól, mely nem csak a jelent, hanem a jövőt is mérgezi csakis az Isten adhat. Sokszor megtörténik, hogy szembesítik az embereket az igazsággal, s ők "sarokbaszorított kutyaként" válaszolnak erre... Egyszer azonban mindenki életében eljön/elküldetik az a Nátán próféta, aki elmondja az igazságot. Isten igazságát senki nem kerülheti ki, sem Mari néni, sem a miniszterelnök, sem a szolga, sem pedig a király. Isten mindenkitől egyformán számonkéri, mit cselekedett. A számonkérés már itt megkezdődik. Védekezésre nincs lehetőség, enyhítő körülményt nem lehet felhozni, mert a vádlók mi magunk vagyunk... a tények pedig a megváltoztathatatlan múlt. Absolutiot, feloldozást már csak az Isten adhat.

Sola fidei, azaz "egyedül a hit". A lutheri reformáció sarkallatos alapigazságát sokszor félre-, magyarázták és értették, hogy ti. akkor a törvényt nem is kell betartani, hiszen egyedül a hit "számít" be igazságul az Istennek. A hit e félreértett szabadsága így sokak számára a szabados élet lehetőségévé vált. Ez persze az isteni "koncepció" - ha szabad egyáltalán a végesnek ilyet mondania a Végtelennel kapcsolatban - teljes félreértése. A törvényt (ok - okozat!) Isten nem azért teremtette, hogy következetesen kikerüljük azokat, hanem azért, hogy a parancsolatok tükrében meglássuk mennyire reménytelen a helyzetünk az áhított jóság és tisztaság tekintetében, s amennyire tőlünk telik megigazítsuk "lelki fizimiskánkat."

Tükörbe nézni nemcsak igény, hanem idő kérdése is - ráadásul ha a részleteket is látni akarjuk, akkor nemcsak nagyobb fényre van szükségünk, de közelebb is kell hajolnunk a "törvény tükréhez." Manapság igen kellemetlen együttálásban vannak az önvizsgálat eme feltételei. Terminusok ostorcsapásai fegyelmeznek minket, az idő pedig könyörtelen gyorsasággal telik, ráadásul, amikor több kellene belőle, akkor mintha még gyorsabban peregnének a homokszemek... Van-e szabadulás a felkorbácsolt vágyak és az elviselhetetlennek tűnő teljesítménykényszer egyre gyorsuló mókuskerekéből? Egyesek szerint nincs. Postán sorban állva hallom akaratlanul is: "Ha megállsz, elvesztél! Pörögni kell ezerrel" - okítja egyik ember a másikat. Tényleg ez az élet? Csak nem lemaradni egyetlen történésről sem?!

Az Istent nem lehet teljesítménnyel ámulatba ejteni, csak az embert. Az ember azonban nem csinálhat utat az Istenhez sem tövénnyel, sem jócselekedettel, mert a véges sosem irányíthatja a Végtelent, legfeljebb elfogadhatja a felajánlot kegyelmet. Megigazulni az Isten előtt nem lehet, csak megigazítottá válni, ami Isten "munkája" a lelékben. Aki a törvény adok-kapok mellérendeltségi jogviszonyában gondolkodik, azt szeretni fogják az emberek, mert kiszámítható, korrekt ember. Az Isten-kapcsolat azonban nem jogok-és kötelezettségek rendszere, hanem szövetség, melynek egyértelmű előnyeit az ember élvezi. Ez a hit titka, melyet ha valaki megsejt, átél - akár csak néhány pillanatra is - megváltozik az élete.

Évezredeken átívelő egyik legarongánsabb mondata ez a bűnbe- és kétségbe esett embrnek. Káin megbolydult lelkét Isten egy finom, már-már tapintatos kérdésen keresztül állítja szembe a ténnyel: "Hol van Ábel, a te testvéred?"... Káin, aki talán nem is akarta megölni testvérét Ábelt, csak az "erősebb okán" jól elverni azért a "pimaszságáért", hogy neki sikerült az áldozatával Istenhez jutnia kérésével, olyan ősmintát közöl, amely tipikusan az Istentől elfordult ember agresszivitását mutatja. Pontos (rabbinikus) fordítás szerint így hangzik Káin válasza: "Talán pásztora vagyok én a pásztor öcsémnek vagy mi?" Ez a tagadás egyben számonkérése az Istennek is - aki az egyedüli számonkérő -, hogy ti. "Mi közöm nekem a testvéremhez? Talán nekem kellene rá vigyázni? Ő a pásztor, nem én..."

Akinek nincs lelkiismerete, az még a vádlottak padján is tagad, mint a vízfolyás. Az ember ilyen fajta - hazudós. A legnagyobb hazugságait maga ellen követi el, amikor elhiteti önmagával, Isten nélkül "igazi ám az élet", hogy nem kell felelősséget hordoznia a másikért, hogy mindenki a maga dolgáért felelős, s különben is az a természet rendje, hogy "hulljon a férgese"... Az ember azonban nem féreg, mégha Istenhez viszonyítva az is lehetne, sőt van ahol egész választott népet az Írás "férgecske Izráelnek" nevezi... Isten hatalmát az ember sohasem tudja megközelíteni, de Istennek mindenkire és mindenre még a hernyókra is gondja van.

Aki embert öl, azt a Büntető Törvény Könyv 166. pargarafusa öt évtől tizentövig terjedő szabadságvesztéssel bünteti. Minősített esetben (előre, kitervelten, nyereségvágyból, aljas indokból illetőleg célból, különös kegyetlenséggel, hivatalos személy ellen stb...) tíztől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés a büntetés... És mi van azokkal a "minősítetet esetekkel" - különös kegyetlenségből, aljas indokból stb. - nem a testet, hanem a lelket ölik meg? Nekik milyen büntetés jár? A BTK szerint semmilyen. Aki a jövőt eladja a máért, aki kisemmizi embertársát rongyos jóléte miatt, aki megfosztja felebarátját a reménységétől is, hogy a holnap lehet szebb a mánál, aki az álmaitól fosztja meg embertársát, az a mai világban nem bűnös, hanem sikeres ember...

A "Hol van Ábel, a te testvéred kérdés?" tehát Isten egyetemes akaratát tükrözi: egymás "vigyázására" rendeltek vagyunk. Nem egymás ellenőrzésére, felügyelésére, hanem egymás segítésére, egymás felelősségteljes hordozására születtünk.

A bölcs ember - tapasztalásai okán - nem okoskodik. Jól tudja, hogy a világ dolgai nem attól lendülnek előre, ha valaki "jól megmondja az igazságot". Az igazságnak egyik oldalát hangsúlyozni lehet, sőt népszerűséget is jelenthet, de az igazság csak a törvénnyel együtt éri el a célját. A törvény pedig kijátszható, és sajnos élnek is ezzel a lehetőséggel, azaz a jogosság látszata mögé bújnak, jogtalan igényeik érvényesítése végett. Nem mai problémáról van szó, ez a törekvés egyidős az emberrel.

Lehetünk tehát bölcsek - a világ szerint is -, de ennek alapfeltétele a világ dolgaitól való távolságtartás. Mai igénk azonban óv ettől. A bölcsességtől persze nem, mert az olyan állapot, melyre törökedni nemcsak szép célt ad az életben, de öröm és békesség is fakad belőle. Hogyan lehetséges akkor mégis a világban bölcsen élni? Ennek egyetlen járható útja van - Salamon király után: "A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme." Félni az Istent nem jelent más, mint életem fölötti Legfőbb Formáló Erőnek elismerni Teremtőmet. Aki a bölcsőben fekszik, (még) bölcs-ő, mert tudja, élete, az életben-maradása az Istentől, s attól a szeretettől függ, mely a körülötte lévő emberek szívében lakozik... De mi van a szívekben?

Szívtelen világ ez a mai. Nem csoda, hiszen a többség kizárta érzelmeiből az Istent. Médiában hallom a hírt, hogy a 14 éves kortól "engedélyeznék" a pornográf felvételek készítését... Nos, jelen általános helyzetünkben ez most a legfontosabb bevégezendő feladata "bölcs" honatyáinknak! Hatályos jogunk szerint a 14-18 év közötti személy korlátozottan cselekvőképes, azaz a szülők tesznek jognyilatkozatot gyermekeik helyett, mert ők még nem látják teljesen kijelentéseik, vállalásaik következményét. Megjegyzem, angolszász országokban az alkoholfogyasztás tilalma 21 éves korig tart... mert ott a törvényhozás úgy gondolta, hogy legalább ennyi idősnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy belássa cselekedetének káros következményét... Nálunk az "okosaink" úgy gondolják, hogy Magyarországon a 14 éves gyermek már látja magatartásának következményét, képes belátni, hogy nem másnapra elmúló alkoholos mámor, hanem akár egész életére kiható események örvényébe kerülhet: azaz bármiféle betegséget szerezhet nemi úton, hogy még AIDS-es is lehet... de nehogy valaki azt gondolja, hogy ezek ókonzervatív riogatások, hangsúlyozni szeretném, hogy a mellékhatások nélküli, kvázi "tökéletes" fogamzásgátlást csúcstechnológiás világunk sem fedezte még fel. Nyilvánvaló, hogy nemcsak abberáns emberek társadalomromboló magatartásának adnak táptalajt az efféle "törvények", hanem nyilvánvalóan mocskos hatalmi érdekek húzódnak meg emögött is: azaz, a moslékra szoktatott lélek nem kívánkozik magasabb esztétikai célok elérésére, ezáltal könnyebben manipulálható.

Ki a bölcs? Aki tudja, hogy Isten mindent számon kér rajtunk. A Szentírásban olvashatjuk: "Aki pedig azt gondolja magában" »sőt mondja, s úgy él« "hogy nincs Isten" - azt az Írás, és a távlatban gondolkodó ember is "bolondnak" tartja, hiszen számolnia kellene az Istennel, de mégsem teszi, ezzel pedig önmaga fölött mond ítéletet.

Az ismeretlen mindig kíváncsisággal vegyes félelmet ébreszt az emberben, így volt ez gyaníthatóan az apostolok idejében is, amikor soha nem hallott zúgás miatt bolydult meg Jeruzsálem. Furcsa helyzet ez: az emberek ijedtükben nem szétfutottak, hanem a közösséget keresték egymással. A "hang" - az Írás szerint az apostolok hangja - azt mondta el nekik, amit már régóta hallani kívántak, s ez bizonyára bizalmat ébresztett bennük... az igazság pillanatai lehettek ezek. Ha Isten szól, az mindig krízisbe helyezi az embert. Mégis örömteljes ez a szorultság, mert a szabadulás felé vezető úton ez az első lépés.

Az Egyház születésének titokkalteli órájában az alászálló Lélek egységet kovácsol. A szeretet hangja - melyet mindenki ért -, mindig "beemel" a közösségbe. Mert hiába minden tiltakozás és bírálat a közösséggel kapcsolatban, az ember egymásnak-, és egymásért rendelt lény. Fennhéjázva hátat fordíthatunk a többieknek, de ennek mindig komoly ára van; az áhított egyedüllét hamar nyomasztó magánnyá válik. Aki a közösséget kerüli, az az Istennel is ugyanezt teszi. Nyilvánvaló, hogy az isteni parancsolatok megtartása védi az egyént és a társadalmat, s bizony a törvény követése, betartása sokszor nehéz feladatnak tűnik, mert áldozathozatalt kíván.

Ez a "szélzúgásos" csoda, az ún. "nyelvekenszólásé" sok egyházi kisközösség számára a "teljes, evangéliumi hit" bizonyítéka. A személyes nekem szóló bizonyosságon túl van azonban ennek még átfogóbb üzenete is: Az önzés bábelén keresztül soha nem lehet feljutni az Istenhez. A bálványozott "Ego" ugyan szédítő magasságokba emel, de soha nem az Istenhez, hanem embertársak fölé, melynek törvényszerűen bukás a vége, hiszen Isten nem uralkodásra, hanem szolgálatra rendelt mindenkit.

A Teremtő Isten minden nap szól. Talán nem úgy, mint akkor és ott, de ugyanazt - mert Ő változatlan. Kérdés azonban: Az élet zakatolása, dübörgése, mit enged meghallani belőle? A csendesség a lelki élet alapfeltétele. Nincs üzenet, nincs megértés, ha világ "zaja" a közelemben van... mégha szelíden is, csak a háttérben, de kontrollál. Bizony be kell menni a "belső szobába", be kell csukni az ajtót, hogy értsek, s ne félreértsek. Ez persze időt igényel, amit gyakran sajnálunk... mert azt gondoljuk, biztosan lemaradunk valami fontosról... de valójában az sajnálatos, ha Isten nélkül múlnak el napjaink.

Azon kiváltságosak közé tartozik családom, ahol feleségem jóvoltából naponta teljesőrlésű, kovásszal kelesztett, frissen sült kenyeret ehetünk. Az ilyen teljesértékű, egészséget tartó, jó kenyér sütése nem egyszerűen "pékművészet", több annál: imádság. Mivel a házi kenyér "ügye" nálunk nem divat, hanem tizenéves hagyomány kérdése, bátran merem leírni nem egyszerűen egy alapvető élelmiszerrrel, hanem az élet szimbólumával kapcsolatos saját megtapasztalásaimat is.

A kenyérnekvaló gabonát sok helyütt "életnek" nevezték, hiszen kenyér nélkül nincs élet. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kenyér maga is élő. Nemcsak azért, mert növekszik a kovásztól, hanem azért mert - ma már tudjuk ezt is - számtalan olyan mikrorganizmust hordoz, melyek elengedhetetlenek a bélflóra számára. Azt is mondják, hogy a bennünk élő mintegy 1,5-2 kiló(!) baktérium immunrendszerünk alapvető biztosítéka. Ha "őket" tartósítószerekkel, fertőtlenítőszerekkel (pl. klóros víz) gyilkoljuk, nem tudnak megvédeni minket... mert a halott katona már hiába szorongatja kardját...

Jézus a kovászt, az Isten Országához hasonlítja. Találó kép. Hiszen a kovász nem is látszik, csak az eredménye, azaz kel, növekszik a kenyérnekvaló. Csoda ez, az élet csodája, ahogy az Isten is maga a csoda. Nem látjuk, de mégis megláthatjuk, hogy mindenekben ránk köszön és üzen - még a kenyér ízében is. Megérezni benne a "Fényt", amit hónapokon át gyűjtött a ringó kalász, nem más mint titkot kóstolgatni. Az evés, a gasztronómia nem a test, hanem a lélek kultúrája. Ha valaki lelketlen, akkor táplálkozása mohó kalóriafelvétel csupán...

"Isten országa bennetek/közöttek van!" - mondja Jézus. Ez azt jelenti, hogy nem a távoli jövőben, "majd odaát", hanem itt és most! Életünk mindennapjaiban. A kenyér ízében, a simogatásban, a szerelmes csókban, a bíztató szóban...

Nem szeretjük a kettős mércét. Ennek ellenére magunkkal kapcsolatban készségesen használjuk azt, s nem tiltakozunk, ha esetleg kisebb-nagyobb előnyre teszünk szert azáltal, hogy valaki többnek ítél meg minket, mint amilyenek vagyunk. Ha méltánytalanul is, de nagyobb dícséret ér minket, mint amit megérdemelnénk - azért elviseljük. Gyengék vagyunk, sajnos nemcsak ilyen esetekben.

Mégis feltámad bennünk az igazság bajnoka, ha meglátunk mások életében olyat, amit a magunkéban is felfedezhetnénk (persze más felállásban)... ha akarnánk, de nem akarjuk. Szálka és gerenda klasszikus esete... De miért is olyan "veszélyes" az ítélkezés? Naponta ítélethozatalra késztetetnek minket a körülmények, otthon és munkahelyen egyaránt. Nem vonulhatunk vissza semmilyen "elefántcsonttoronyba" ahonnan a tisztaság távolságtartó látszatában lenézhetnénk a világ "bűnös" küzdelmeire. Benne vagyunk az élet forgatagában. Nemcsak nyakig, nemcsak fülig... teljesen. Egész felelősséget kell hordoznunk minden dolgunkért, minden vetületében az életnek számonkérnek minket, nincs kibúvó. Akkor pont én ne kérnék számon másokat? Én legyek az, aki elnéző, megbocsátó egy adott helyzetben? Kössek komprumisszumokat, hogy aztán még az erősség látszatát is elveszítsem? Akkor miért óv Jézus is "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" és Pál is az ítélkezéstől?

Az ítélkezés mindig krízishelyzetet teremt, melyben megnyilvánul az igazság. Az igazság pedig - tudjuk fájó -, mert soha nem közelíthető meg csak egy oldalról, pláne nem az ítélkező oldaláról. A hibák megtörténtének, a bűnök elkövetésének mindig előzménye van. Ha valaki ítélkezik, akkor igazságát objektivizálja, azaz megteszi vélt igazságát, az igazságnak. Márpedig a tényleges igazságot egyedül csakis az Isten tudja, mi emberek legfeljebb néhányszor beleérezhetünk, belepillanthatunk, de minden oldalról látni sosem tudjuk, mert emberek vagyunk, s dinamikus időbe plántált létünk ezt meg sem engedi.

Aki "átengedi" Istennek az ítélkezést, s ő maga csak alázatosan jelzi, hogy minden okozat további ok is egyben, akkor megmarad nemcsak erősnek, hanem embernek is. Ebben az Istentől kapott méltóságában pedig nagyobb nevelő erőt képvisel embertársa felé is, mintha engedne ösztöneinek és ítélkezne. Istent meghagyva Istennek - nem majmolva-játszva, akárcsak a félistent így vagy úgy -, földi hivatásunkat töltjük be: teret engedünk, lehetőséget adunk a Felsőbb Szeretet titokkalteli megnyilvánulásának, mely építő erőt ad a konfliktus minden résztvevőjének.

A szív a zsidó gondolkodásban az értelem központját is jelenti. Nem hiszem, hogy a régiek tudatában lettek volna annak, hogy a szív "csak" a vérellátásért felelős, de elképzelésük helyességét igazolja, hogy nagyon is értjük, hogy mit takar a "fejbéli" vagy "szívbéli" gondolkodás... Az már csak külön érdekesség, hogy életünk döntéseinek 90%-át nem fejjel/ésszel, hanem szívvel hozzuk meg. Ezért is fontos tehát, hogy mi van a szívünkben.

Ha valakire azt mondják, hogy szívtelen, akkor ez azt is jelenti, kilenctizede a létezésének hiábavaló. Másképpen: tíz emberből kilencnek fájdalmat okoz. Akinek a szíve azonban nem az elmúlólandókkal, hanem az Istennel van tele, annak élete istenes, tükröződik benne az istenképűség, vagyis a szeretet. Ahogyan "két dudás nem fér meg egy csárdában", mert soha nem tudják egymásra hangolni zeneszerszámaikat, ugyanígy nem lehetséges az sem, hogy a szívben lakozást vesz a Lélek Istene, de azért bőven marad hely a tisztátalan gondolatoknak is. "Vagy az egyiket szereti és a másikat gyűlöli... vagy... mert két úrnak nem lehet szolgálni" - érvel Jézus. Ennek ellenére igen sokan vannak, akik életstílusukkal mégis a lehetetlenre törekszenek: keverik a tüzet a vízzel. Ebből persze csak nagy gőz és átláthatatlanság támad, ami sok baj okozójává válik.

A nagy kérdés tehát: Mi van a szívünkben? Mert, ami benne van, az határozza meg életünk milyenségét, minőségét. Sokan vannak, akik szívébe sosem költözhetett be az Isten... Betegágy mellett sokszor tapasztalom, hogy az emberek szíve a gyógyulni akarás pozitív gondolataival van tele. "Nem adják fel, semmi áron - küzdenek." De mivel is, kivel is? A gyógyulás biztosítéka, garanciája nem lehet a gyenge emberi akarás - mégha meg is tapasztaltuk, hogy egy kevéske jó akarat is milyen nagy dolgokra képes az emberek életében -, hanem csakis maga az Isten. Az élet és elmúlás határán is áltatni önmagunkat: balgaság. Szembenézni a valósággal jóllehet a legnagyobb krízist okozza, de ilyenkor válik nyilvánvalóvá az igazság. Az Istené éppenúgy, mint a sajátunké. Az igazság az, hogy nem kerülhetjük ki Őt, mert Tőle jövünk, s Hozzá megyünk. Ha ezt elfogadjuk, akkor minden szívdobbanásunkban társunkká vált az Isten, azaz "Emmanuel" vagyis velünk van...

Szeretünk idézni másokat, de igen gyakran nem pontosan tesszük. Így van ez akkor is, amikor azt mondjuk: "Senki sem próféta a maga hazájában!" Ezzel a prófétaságot (próféta=látó) jó messzire el is löktük saját hétköznapjainktól. Pedig lehet mindenki próféta a saját hazájában... csak a Mester azt mondja: otthon egyik prófétát sem "kedvelik". S ha nem vagyunk kedvesek a környezetenek, akkor miért válasszuk ezt a létformát?

A prófétaság, a látás, a meglátás más életstílust ad, másfajta életre sarkall. Ha látjuk azt, amit más is lát, az még nem vall különleges képességre. Sokan vannak viszont olyanok, akik nem akarják látni azt, amit csak a vak nem lát... Hányan mennek el közömbösen égbekiáltó disznóságok mellett, hányan hallgatnak, mert azt mondják: "Mi közöm hozzá, nem az én életem!" Így távolodnak el emberek a normális élettől, szakadnak le, s kerülnek a társadalom perifériájára, olyakor azon túlra is. Senki sincs, aki figyelmeztetné őket lelki kiskorúságukban: Vigyázz, ennek ez és ez lesz a vége... Vannak persze olyanok is bőséggel, akik a saját céljaik elérésére szívesen riogatják embertársaikat, de ez nem lelki, hanem politikai kérdés...

Mit lát a látó? Aki a prófétaság lelkét kapta - teljesen mindegy milyen mértékben -, az látja, hogy az Isten törvénye mindenütt jelen van, azt megkerülni, kijátszani nem lehet. Ahogyan nem lehet a természet erői ellenében élni, csak azokkal együtt, ugyanígy vagyunk az Istennel is. Megpróbálhatunk vele szemben élni az életünket, aminek következményét produkálta az ember a 20. század világégéseivel... A nyomorúságokkal megterhelt posztmodern ember "post mortem"-emberré is vált, azaz "halál utáni"-vá... Egy olyan világban, ahol általános jelenség lett a kétség, a jövokép bizonytalansága, az egyén helyzetének problematikussága, a nyelv kifejezo erejének korlátozottsága, az Istent nem ismerő lélek feladja, s a "halál utáni", "nekem már minden mindegy" állapotába süllyed. Találóan mondta II. János Pál pápa: "A huszadik században a legnagyobb ellenségünk a közömbösség!" Ezt egyszerű vidéki papként még megtoldanám annyival: "A tudatlanság is!" ...Bár a három testvér gyakran együtt jár: Hitetlenség, közömbösség, tudatlanság.

Aki látóvá vált, annak szólnia kell, ha gödröt lát, mert ha nem, akkor sokan gödörbe esnek. Gödröt betemetni úgy, hogy közben másik még nagyobb gödröt ásunk - szerencsétlen vállalkozás. Jelen világunk szociális problémáit így igyekeznek megoldani, de olyan megoldás nem létezik, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta-levelek is érintetlenek maradjanak. MIndennek ára van, a jóért áldozatot kell hozni.

Prófétának lenni "itthon" nem kedves feladat, de azért van eredménye, mert csodák történnek ma is. Ha nem is olyan "igazi látványos, nagyok" - bár minden nézőpont kérdése -, aki kicsiben is, a számomra csodában is ugyanaz a Nagy Isten munkálkodott. Ezt tudni, mondani, megláttatni másokkal azt jelenti, hogy nem tiltakozunk az ellen, ha Teremtőnk időnként ránk teríti a prófétaság láthatatlan köntösét... Ennek a köntösnek a súlya óriásinak tűnik, a csoda mégis az, hogy ennek ellenére nem lehúz, hanem emel.

Ahogyan a gasztronómiai kultúra területenként, sőt családonként más és más, ugyanúgy van ez a hittel is. Ahány ember, annyiféle meggyőződés, persze fő "íz-irányokat" meg lehet állapítani. Van aki csípősen szereti, van aki kissé savanyúan, s van aki mindent csak cukrozva tud lenyelni. Mások vagyunk, s ráadásul életkorunktól is függően változnak lelki életünk igényei - merthogy az élet csupa változás. Ugyanakkor Pál a döntés felelősségére, fontosságára hívja fel a figyelmet: ami felől döntöttél (feltételezhetően, nem hirtelen és meggondolatlanul, hanem megfontoltan és távlatokba illeszkedően), azt jó lélekkel tedd, s éld. Aki nem tudja étkezését irányítani, az mindenfélét össze-vissza eszik, s a végén elhízik. Ebbéli idegessége miatt ráadásul még zabálási periódusai is vannak... persze emiatt "bűntudata" is van, ami esztelen böjtölésbe hajtja, aminek a vége újból csak mértéktelen evés és ivás lesz. A böjt nyilvánvalóan mindig vallásos cselekedett volt. Ha valaki ezt manapság Isten nélkül próbálja megtenni, akkor nemcsak a nehezebb utat választja, de a veszélyesebbet is, azaz nagyobb az esélye az elbukásra.

Nyilvánvaló, hogy az evészavar már csak következménye a lélekzavarnak. Ahol elhízott emberek teszik ki a társadalom nagyrészét, ott az istentelenség is nyilvánvaló. (Lásd a jóléti államokat!) A kérdések kérdése mégsem az, hogy mit eszünk, s mennyit eszünk, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek a döntéshozatalra. Hogy tudunk-e jól dönteni, azt az idő bebizonyítja, de hogy egyáltalán hozunk-e döntést, azt már a jelen is mutatja! Hihetetlenül sok azoknak a száma, kik nem tudnak döntést hozni életükben, se kicsit se nagyot. Döntésképtelen társadalomban élünk! Ezért fogadják el az emberek az aktuális megmondó- és mégjobbanmegmondó emberek kijelentéseit, s mondják, élik tovább átgondolatlanul sajátjukként. Az emberek kerülik a krízisiket, pedig az igazság mindig krízisekben nyilvánul meg, olyankor, amikor Isten közvetlenül vagy indiriket módon, de megítél. Krízis-kerülés, az egyben Isten-kerülés is. (Lásd klíma-helyzetünket! Eddig is tudta az ember, hogy istentelen/helytelen amit csinál, mégsem tett ellene semmit, csak akkor, amikor érzi a vesztét... nincs ez másképp a személyes életekben sem! Csalja a férjét a feleségét, s azt hiszi "ura a helyzetnek"... csak, amikor napfényre kerül az igazság - s az egyszer mindig kiderül - akkor kezdenek el az emberek megoldások után kapkodni...)

Pál ajánlasa így hangzik: Dönts az életed felől, az Istennel együtt, s ha döntöttél, akkor ne kérdezgesd, hogy jól tetted-e!? Válassz, s ha már választottál, akkor tarts ki hűséggel amellett, amit vagy akit választottál! Mert a jelen, a jövő reménysége vagyis az élet a hitből táplálkozik, azaz az Istenből. S ami nem ebből hitből származik, az bűn, mert elhajlít céltól, s tévútra juttat.

Németországban mintegy tizenöt százalékkal emelkedett a születések száma az előző esztendőhöz képest. Nem statisztikai huncutságról van szó, a "megugrás" oka sokkal egyszerűbb: Mint tudjuk, Németország tavaly majdnem futball-világbajnok lett... Hozzáértő komoly szakemberek nyilatkoztak, hogy az általános hormonháztartást, hogyan befolyásolja az ún. "jól vagyok" hormon, mely nemcsak a szexuális életre, az immunrendszerre hat pozitívan, de érdekes módon még a fogamzáskészségre is. Lám-lám... villanjon fel egy kis távlat, adódjon egy kis lehetőség az önbecsülésre, a helyes önértékelésre, s már "mérhetően" erősödik a nemzet...

Ha nincs kiszámítható közeljövő, a távoliról már nem is érdemes szót ejteni. Belefulladva hétköznapok egzisztencia-harcába, negatív hírek sodrásával szemben úszva igen nehéz objektíven megítélni a lehetőségeinket, ráhangolódni a lelki életre. "Tedd keservessé a másik ember mindennapjait, ne engedj egyetlen pozitív gondolatot se az életébe, s uralkodhatsz rajta!" - akár a magas politika hatalom-bibliájából is jöhetne ez a mondat... Valójában a lélek egyetemes, Isten-alkotta törvényéről van szó, melyet nem kerülhet ki senki sem, s minden erő, az Isten után a Legnagyobb is, fel/ki-használhatja ezt.

Nemcsak klímakatosztrófa-hangulat van, valójában is krízishelyzet állt elő. Nemcsak a természet szenved az ember bűnétől (Istentől-elhajlás), hanem minden érző lélek. Az igazi katasztrófa elsősorban az emberek életében van! Ennek a belső elégedetlenségnek az oka az ember mérhetetlen önzése, a birtoklási vágyának telhetetlensége, a másik kihasználására, sőt elpusztítására való törekvése is. Százmilliók szenvednek nap mint nap a lelketlen/etikátlan gazdaságpolitika, az embertelen ideológiák uralma miatt. Csoda-e, ha elkeserednek az emberek, s még a gyerekvállalási kedv is lanyhul? Hol történik mindez? Itt a világ fejlettnek mondható sarkában, ahol "jól-informáltak" az emberek... A negatív hírekben való tájékozottság azonban nem teremt kiegyensúlyozottságot!

Pál apostolnak nem volt könnyű élete, sőt telve volt nyomorúságokkal. A keresztek és tövisek elhordozását mégis kiváltságnak éli meg, s azt mondja: "Mindenre van erőm, a Krisztusban..." Aki haláligtartó hűséggel kitart Teremtője mellett, mert tudja, hogy az utolsó lélegzetvételig a szeretet az egyetlen megoldás mindenre, az megtalálta a teljes életet, a jutalmat, már itt és most, küzdelmes földi életében. Élete ezért derűs, reményteljes, önmagát és másokat építő. Az ilyen emberek közelében lenni jó... az Írás "istefiaknak" nevezi őket, mert a Szeretet követei ők.

Minden embert követi/kísérti a múltja, nincs ez másképpen a keresztény ember életében sem. A múltba merengeni biztos "jelen-tudat" nélkül veszélyes dolog. Ha visszatekintünk, akkor azt azért tesszük, hogy okuljunk belőle. A tanítást - amihez néha pofonok is társulnak - azonban csak akkor tudjuk elfogadni és megérteni, ha tudjuk, hogy az az Istentől jött és a javunkat szolgálta. Ha nem látjuk múltunkban a gondviselést, akkor a visszatekintgetésből csak perlekedés és önsajnálat kerekedik. S hogy hányan merengenek a múlton - Isten nélkül - azt mutatja a depressziósok nagy száma is. A legjobb antidepresszáns gyógyszer tehát maga az Isten, csak az Istenhiten sokan a hitet körülvevő emberi szimbólumokban, képekben való reménykedést vélik látni, s ezt pedig kategórikusan elutasítják. Az Isten azonban nem egyenlő a szimbólumokkal, hanem azok mögött ill. felett áll.

A visszatekintés jó alkalmat ad arra, hogy Isten mukáját meglássuk életünkben, s hálát adjunk érte. Ilyenkor látjuk meg, igaz, csak "tükör által homályosan" elhívásunk értelmét is, ami a világ szemében logikátlannak és ezért értelmetlennek is tűnhet, de számunkra a lélek belső bizonyosságát erősíti, s békességet teremt.

Az életben sok magát bölcsnek tartó, okos(kodó), megmondó emberrel találkozhatunk, akik magabiztos véleményükkel sok embert elbizonytalanítanak, nemcsak a mindennapok igazságait illetően, de az Istennel kapcsolatban is. Aki azonban meghajol az Isten előtt, annak élete életszentséggel telik meg, mert nem csapást, hanem Isten előrelátását látja élete történéseiben. Idővel mindenki, aki "valaminek" hiszi magát, semmivé válik, hiszen "Minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű és virága lehull..." Minden megkopik az életben. Az erő, a bölcsesség, a hit, de még a reménység is, egyedül a megélt szeretet marad meg, mert ez az egyetlen amin nem fog az idő, a rozsda és a moly.

A fontos dolgokat Isten a kicsinységben rejtette el. Ha górcső alá tesszük az apró világ dolgait, akkor nagy csodákat láthatunk meg, s rádöbbenhetünk, hogy a mikrovilág nélkül nem létezne a makrovilág sem. Istennek úgy volt tetszésére, hogy igazságait nem a nagyoknak, hanem a kicsiknek jelenti ki. A kicsi lélek ugyanis attól válik naggyá, hogy tudja, nem ő a Fény, ő csak tükrözheti azt.

Olyan történet a mai, mely évezredeken átnyúlva üzen. Akinek nincs gyermeke, nem is tudja mit jelent aggódni érte, betegségben, vélt vagy valós veszélyben. "A gyerekért mindent!" - mondogatják sokszor, s milyen igazság rejlik ebben is. A gyermek mégsem "gomb a kabáton", dísz az anyagi jólétben. Sajnos sokszor látható átlagon felüli anyagi körülmények között felnövekedett és "elkanászkodott" fiúcskákról és lánykákról, hogy szüleik nem sok gondot fordították rájuk, merthogy a gyereknevelés, az nem egyszerűen csak étkeztetési feladat. Nemcsak a testet, a lelket is etetni kell... A gyerek növelése a legkiváltságosabb feladat ezen a világon. Elvezetni az emberlelkecskét a felnőtt létig, a felelős gondolkodásig a legnehezebb, legkihívásosabb, de egyben legszebb is.

Történetünk több mint drámai. Az öregember Ábrahámtól Isten olyat kér, amit normális ember nem tesz meg soha, inkább maga pusztul el. (Izsák neve azt jelenti: valaki nevet.) A "nevetést" magát feláldozni az élet teljes kioltását jelenti, azaz a lélek halálát is. Elégetni az öröm forrását... a jövő reménységének teljes megsemmisítésével egyenlő. Ábrahám minderre kész, nem "csak úgy" magától, hanem csakis azért, mert Isten kéri. Ezért a cselekedetért őt nevezik majd a hit ősatyjának, azt azonban ne feledjük, hogy Ábrahám átélte azt a csodát, hogy vénségére Sára fiút szült neki. Abszurditást, a normális rend felborulását élték meg, hiszen a fiatal asszonyok karját ékesíti a gyermek, az ő dolguk a jövő nemzedék növelése, nem az öregeké. E megmagyarázhatatlanság után kér ilyen furcsa dolgot Isten. Aki Isten csodáit megtapasztalta, az maga sem lepődik meg Isten különös kérésein. Ábrahám már megtanulta, hogy a jövő biztosítéka csak emberi szemmel nézve a gyermek. Egy gyermek halálának feldolgozhatatlan tragédiája az őrületbe kergethet, balzsamot a veszteségre csak az adhat, akitől az élet jön, vagyis az Isten. Tartást a léleknek, feltámasztást a megsemmisülésből csakis egyedül Ő adhat. Ezért Ábrahám engedelmeskedik.

A történet jelképes üzenettel is bír. Ha képesek vagyunk feláldozni azt, ami a legfontosabb, akkor abból áldás fakad. Ha nem sajnáljuk véges időnket, energiánkat, egymásért elégetni az élet oltárán, akkor megnyílik előttünk az a világ, ami el nem múló tartalmat, s teljes örömöt kínál, mert nem emberi, hanem isteni dimenzióról van szó. Aki saját jövőjét képes feláldozni az Istenért, az bőséges jutalmat kap. Aki odaadja életét teljesen az Istennek, az visszakapja azt, de nem ugyanazt, hanem egy megváltoztatott életet. Ez a kegyelem. Sokan mégis a karrier, az önzés vonzásának engedelmeskednek... csak később, s általában későn derül ki milyen nagy árat fizettek mindezért.

Áldozatot hozni mindig nehéz, de sokkal könnyebb, mint szeretni azt, akit jó ok alapján nem tuduk szeretni. Jézus azt mondja: "Imádkozz az ellenségedért!", Pál apostol pedig így tanácsol: "Éljetek békességben mindenkivel, amennyire tőletek telik". Szeretni azt lehet, akinél tudom, hogy szeretetem nem lesz hiábavaló. Ha rossz a gyermek, a szülő azért még szereti kicsinyeit, bár néha azzal fegyelmezi: "Petike, ha rossz vagy édesanya nem fog szeretni!" Egy bizonyos: szeretet nélkül elkorcsosul a lélek, hiába minden pótcselekvés, a szeretetet nem lehet pótolni mással csakis szeretettel.

Áldozatot hozni azt is jelentette az ószövetségi időkben, hogy az emberek teljesítették kultikus kötelességüket, mintegy "letudták" - ezt is. Ez azonban nem istentisztelet, a muszájnak semmi köze az ünnephez. Az ünnep nem más, mint a "jó nekünk itt lennünk" otthonmeleg érzése. De ha csak azért megy haza este a férj, mert muszáj hazamennie, ez azt jelenti, hogy nem jó neki otthon lenni... s így válik családtaggá az ivócimbora, s othon helyett fészekké a kocsma melege. Az égőáldozat az ószövetségi időkben látványos volt, hiszen a füst tekergése az ég felé azt sugallta, most valami jót tettek az Istennek... Isten nem azért Isten, mert áldoznak neki... neki nincs szüksége az áldozatra, ő dicsőítés nélkül is Isten. Az embernek fontos cselekedet az áldozat is, a kultikus magatartás, mert segítséget ad a lélek emelkedéséhez. A kultikus ismeret azonban nem cél, hanem csak eszköz. Ami a cél, az a szeretet megélése.

A hívő ember tudja, Isten ismerete nélkül tökéletlen a szeretet, azaz hiányos. Nem lehet teljes, ha nincs benne Az, Akitől jön, Aki által megvalósul életünk legnagyobb csodája: a szeretet. Jóllehet a látható és nem látható világot mozgató erők tapasztalásakor mindig álmélkodunk, de az igazi rácsodálkozás mégis az, amikor a szeretet változtat meg életeket vagy éppen a mi életünk változik meg jó irányba, mert nem tudtunk elmenni közömbösen az Isten mellett...

Manapság nagyon elővigyázatosak vagyunk az alázat szavunkkal, ha lehet akkor kerüljük még a használatát is. Úgy gondolják sokan e sikerorientált világunkban, hogy aki a gyengeségét mutatja, azt nemcsak hátrébb teszik, de hamar kiszorítják az erősebbek és egyik pillanatról a másikra a perifériára szorul, vagyis elvész - ami a boldogságról való lemondással egyenlő. Márpedig ez nem így van. Pontosan ellenkezőjét mutatja az élet, s erősíti a Szentírás Igéje is.

Aki el tudja fogadni maga fölött az Istent, vagyis megalázza magát, az a legnagyobb Erőforrást, életének Erejét találja meg. Hasonlóképpen, ha egy párkapcsolatban nem restek a felek beismerni tökéletlenségüket, esendőségüket, akkor soha nem tapasztalják meg az egymás általi megújulást, s nem is lesz terhelhető közös életük. Ha mégis, akkor derűvel hordázzák el nemcsak egymást, de a rájuk bízottakat is. Aki ilyen családban él, az hálát ad naponta az ilyen közösség nyújtotta biztonságárt, elrejtettségért, az ebből fakadó naponkénti szavaknélküli biztatásokért: fontos vagy nekünk, szeretünk, áldozatra is képesek vagyunk érted. Ezt az üzenetet bizony fogja a lélek, s képes lesz olyanná válni, hogy maga küzdjön és vállaljon terheket másokért.

Sajnos mára elszaporodtak azok a materialisták, akik nem elsősorban a marxi-lenini ideológiának, hanem bírvágyuknak engedelmeskednek. Minél többet, csak nekem, bármilyen áron, ha pusztul a másik, ha egzisztenciális nyomorúságba, szociális zsákutcába kerül, az sem számít... hiszen ilyen az élet: "Hadd hulljon a férgese!" Az ilyen gondolkodás nem politikai beállítottságtól, nem is vallásos világnézetből - legyen az keresztény, muszlim, hindu vagy zsidó - fakad, hanem önszeretetből, magyarul önzésből. Aki az egóját teszi meg legfontosabbnak (istennek), az önmagát dicsőíti, s eközben nem veszi észre, hogy aki más mértéket is (Istent) ismer, az csak szánakozva nézi paprikajancsi-életének ripacsos ellentmondásait, s önáltató hazugságait, melyből hálót fon maga köré, s abban vergődik. Az ilyen ember még vergődésében is azt hiszi, hogy küzd a körülményekkel, valójában nem azok, hanem önmaga foglya.

Az alázat nem más, mint az Isten hatalmának elismerése az élet minden területén. Ennek egyetlen következménye van: az épülés, s az építés. Ami fölfelé törekszik, az Isten szilárd alapjára építve, az ékességé, széppé válik, nemcsak önmaga, hanem mindenki számára. Így válik igazsággá, hogy az alázatosoknak az Isten kegyelmet ad, hiszen, aki Istenre tekint, az megtalálta a harmóniát önmagával is, amit az Írás békének nevez.

A legnagyobb pedagógiai cél: motiválttá tenni a tanulót a cél elérésére. Tudást átadni egy jó könyv is tud, életvezetési bölcsességet azonban csak hiteles embereken keresztül nyerhetünk. Akiknek szava hiteltelenné vált számunkra, azokra nem hallgatunk, de olyanokéra igen, akiknek élete igazolja mondanivalójukat. Így válik Istentől kapott hivatássá a szülői nevelés, vagy az iskolai növelés a tudásban. Akinek nincs semmilyen pedagógiai hatalma gyermeke vagy tanítványa felett, az valamit nagyon elhibázott.

A Mesternek különleges hatalma van hallgatósága, tanítványai fölött. Ennek oka lehetne a tanítás őszintesége is, de itt elsősorban nem erről van szó, hanem a tartalomról, hiszen az "Istentől jött tanító", ahogyan Nikodémus fogalmaz, nem hiábavaló tudást, hanem életalakító erők kibontási lehetőségeit adja tovább azoknak, akik értenek a szóból. Aki felelősséggel "kézbe veszi" élete irányítását, hamar rádöbben: egyedül nem megy, társra és a Gondviselés támogatására is szüksége van, hogy elérje kitűzött szép céljait.

Létünk látható céljai sok-sok örömöt adnak nekünk, de az igazi kihívást és izgalmat mégis a nem láthatók adják. Megkopó egészség, fogyatkozó erő, elfolyó ismeret mind-mind az Isten felé terelgeti a lelkünket. A teremtettség titkainak vonzását megérezni kiváltság, a az utolsó Kapuhoz úgy eljutni, hogyha nem is tudom hova lépek be, de tudom Kihez igyekezem: kegyelem.

Hidat járni Föld és Ég között, életünk értelmének megtalálását jelenti. Hidat építeni Ember és Isten között - jutalom.

Nagy megrázkódtatás érheti azokat a szülőket, akik valamilyen formában értesülnek arról, hogy gyermekük homoszexuális. A lakosság 4-6 százalékáról(!) van szó, kb. egyharmaduk nő, azaz leszbikus. Ma a média hatására kicsit divattá is vált ez az életstílus, másnak mutatkozni, mint a nagy átlag - amiért valószínű, egyesek nagy árat fizetnek. De ahogy figyeljük őket, gyakran azt látjuk, hogy ez a létforma "kifizetődik" számukra, mivel saját bensőséges kapcsolataikon keresztül óriási pénzeket, pozíciókat képesek mozgatni és elérni, ami gyakran irritálja a heteroszexuális beállítottságúakat. Mivel nincsenek családi kötelezettségeik, ezért lényegesen több pénzt költenek utazásra, ruhára, kozmetikára stb., ami a fogyasztói társadalomban fontos tényező. "Igényeik" kielégítésére iparágak szakosodnak, nem lebecsülendő vásárlóerejükért sokan versengenek, és ezért a média is támogatja őket... Tessék megnézni, milyen publicitást kapnak.

A homoszexualitás az emberi civilizáció hajnalától kezdődően jelen van, ennek ékes bizonyítékai a Bibliában is megtalálhatóak. Mai napi elmélkedésünk alapja Ábrahám "egyezkedése" az ÚRral, Sodomát ill. Gomorrát illetően, ahol velejéig romlottak voltak az emberek. Mindkét várost elpusztította Isten kénköves lángesője, azaz nem akadt még tíz igaz sem a városokban, akikért megkegyelmezett volna az ÚR... A természetes rendet a természetellenes "rendre" cserélőkre tehát a pusztulás vár. A Biblia első lapjai Isten aktív közreműködéséről tudósítanak, de anélkül is megszűnik az a társadalom, amelynek tagjai öncélúak, meghasonlanak, elvetik a teremtettség egyetemes rendjét.

Sokan, vallási fanatizmusuk alapján is, tűzzel-vassal irtanák ezeket az embereket, s "kultúrájukat", akiket szexuálisan eltévelyedteknek tekintenek. Ez lenne a megoldás? Tény, hogy korunk társadalma gyakran normálisnak igyekszik beállítani az abnormalitást, nemcsak a szexuális élet területén. Nyilvánvaló, hogy Isten a teremtettségbe azért tette bele a szexust, mert óriási energiák nyerhetők belőle. Erről a konverzióról, szublimációról az azonos neműek iránt vonzódók sem akarnak/tudnak lemondani. Azonban azt tisztán kell látnunk, hogy ennek tudatosan teret adni, elfogadtatni a társadalmi többséggel nem helyes, mert romboló. Épp elég teher a homoszexualitásban vergődő embernek a maga eltévelyedése... minek a nyomorúságos állapotából még erényt is kovácsolni, sőt jogszabályi alapon engedni a házasságkötést, sőt a gyermekek örökbefogadásának lehetőségét is? Nyilvánvaló, hogy e folyamatnak nem kevés politikai, hatalmi érdekösszefüggései is vannak, ami egy külön tanulmányt érdemelne. Ha azonban komolyan vesszük minden embernek alkotmányban rögzített jogát, hogy az "állam" nagykorúságáig védi a gyermeket az egészséges lelki fejlődésében , akkor miért engedi a veszélyeztetésüket? Egyesek azon a véleményen vannak, hogy a politika közelébe sem lenne szabad engedni olyanokat, akik családi életükben többszörösen csődött vallottak. Ti. hogyan vezethet egy össztársdalmi nagy családot az, aki a sajátját sem tudja irányítani? Mindenestre elgondolkodtató ez a nézet is...

Isten törvényéit nem lehet kijátszani. A bűvészkedés nem teremtő erő, hanem a teremtettség törvényeinek figyelembevétele és alkalmazása az illúzió érdekében. Ez azt jelenti, hogy a bűn következményei nem tűnnek ell a nyúllal együtt a bűvész fekete kalapjában... valahol elő kell bukkannia, előbb vagy utóbb. Így kell szembenézni az embervilágnak is mindazokkal a következményekkel, melyeket magára zúdított engedetlensége miatt. Ez nem függ hittől, világnézettől, ez mindenbe belekódolt törvénye... az Élet Istenének.