2007. január 31. szerda

 

Amiért ma imádkozunk:
Erő, szeretet és józanság lelkéért.

A mai nap imádsága:
Urunk! Kezeink csinálmányaival oly sok szenvedést okoztunk már önmagunknak. Szentlelked által terelgess minket Önmagad felé, hogy meglássuk igazságodat! Ámen

Sokat vitatkoztak már azon, mi volt a huszadik század legnagyobb hatású találmánya. A sok lehetséges válasz közül kettőn akadt meg a szemem: az atombombán, s a filmen. Lehetne a huszadik század elemeket (alapvető emberi érzések) szétfeszítő atombombájának is nevezni a mozgóképkultúrát, hiszen a valóság illúziójának olyan világa ez, ami valóságos erejű, de mégsem létezik, s igazából a századvégen ismertük meg, a neve: virtuális világ. Maga a szó látszólagos, elképzelt, nem valódit jelent, s hogy mennyire valódi, azt a videokultúrába gyökerezett világunk is mutatja. A televízió nemcsak távoli világok megismerésére invitál, hanem önmagunk létének valóságát is feledteti. A nappalik ékszere gyakran a hálószóbák falát is díszíti, ledöntve ezzel az intimitás utolsó bástyáját. A képzelt világ valósságá vált, s a palackból kiszabadult szellem mintha nem mindig akarna engedelmeskedni.

Különös kor a miénk. Soha ilyen perfekcióval nem volt képes az ember áltatni magát, mint manapság. A vizuális kultúra forradalmának még csak az előszobájába léptünk be, de már ez is elkápráztatja az embereket. A képzelt világ "csinálmányai" egyre valóságosabbak, s míg ötven évvel ezelőtt a természetes világban élő embernek csak a képernyő fekete-fehérjében kellett megkülönböztetnie ki a jó és a rossz - s ezt többnyire tudhatta is -, eladdig a színek és árnyalatok mostani milliárdjai elmossák a határt valóság és képzelet között. Szimpatikussá vált a gonosz, s unalmassá a jó. Ami korábban betegség volt, az mára normalitás: fontosabb a képzelt világ programozott történese, mint a személyes élet spontaneitása... Istenné vált a csinálmány...

Luther nagyon egyszerűen azt mondja: "Kinek mi a legfontosabb, az az istene." A történelem során sajnos sokszor vált az egyház a haladás kerékkötőjévé. Ebben persze nem a Mestert kell elítélni, hanem a kései tanítványok gőgösségét, hatalomvágyát. A 21. század egyházainak legnagyobb kihívása és lehetősége, hogy az emberek életét alapjaiban meghatározó, új, csábító és kecsegtető virtuális világban tudnak-e a Valóság (Isten) hiteles prófétái lenni? Az ószövetségből megtanulhattuk, hogy a prófétát régén látónak hívták, mert valóságnak látta a láthatatlant. Mára a valótlanság vált láthatóvá, s a hihetetlen hihetővé... Te hogyan látod a világot, benne az Istent, s önmagadat?

2007. január 30. kedd

Amiért ma imádkozunk:
Az élet tiszteletéért .

A mai nap imádsága:
Uram! Tedd szememet látóvá, szívemet érzővé, hogy gondviselésedet felismerjem életemben! Ámen

A Bibliát kevésbé ismerők ennél a mondatnál általában a saját "utolsó órájukra" gondolnak, s bár ennek is van értelme, nem erről szól az ezt a mondatot megelőző történet, hanem Jézus visszajöveteléről. Ahogyan a feltámadás is hittitok (Credo quia, absurdum est! - Hiszem, mert hihetetlen!), úgy a visszajövetel is, hiszen Jézus maga mondja "Azt a napot és azt az órát senki sem ismeri, még a Fiú sem, csak egyedül az Atya". Ennek ellenére jó néhányszor megjósolták "lánglelkű" prédikátorok, "tudós" számmisztikusok, mikor lesz itt a világvége, hiszen Jézus jeleket mondott, s e jelek beteljesülését vélték látni.

A világvége szomorúságát már sokan megérezték, s minél inkább saját elmúlásunk feltartóztathatatlan örvényének vonzásába kerülünk, annál jobban láthatóvá válnak lineáris létünk korlátai. Élni jó, de az élet édes ízét akkor kezdjük el becsülni, amikor az keserédessé válik: kezd teherré válni a munka, s fársztani kezd a felelősség hordozása. Egy biztos: örökké nem élhetünk, a kérdés csupán az, ennek az "igazságnak" a birtokában hogyan éljük a hátralévőt, s milyen következtetéseket vonunk le Istennel, felebaráttal, önmagunkkal kapcsolatban.

A Mester vigyázásra int. Önmegzavaró, valósítgató életünk bármikor véget érhet. A szépség, az erő gyorsan megkopnak, a boldogságos, gondtalan szakaszt bármikor követheti a próbás. Vigyázzatok, el ne hibázzátok! - mondhatná Urunk. Észre sem veszed, s kacagó gyermeked felnőtté válik melletted, s akkor hirtelen nyilvánvalóvá lesz: nem fröccsentett tárgyak kultikus tiszteletére kellett volna nevelned, hanem az Isten ismeretére... Hiába a jobb kéz hihetetlen kifinomult motorikus mozgási képessége, a számítógép egerének mesteri kétdimenziós mozgáskultúrája nem elégséges tudás a többdimenziós élethez. A végesség tragikumát csakis az evangélium oldja fel. Benne válik nyilvánvalóvá, hogy életünk születés és halál közé húzott girbe-gurba vonala az Isten felől nézve a szeretet legrövidebb egyenese.

2007. január 29. hétfő

Amiért ma imádkozunk:
Helyes önértékelésért.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Múltamat takard be irgalmad palástjával, hogy tudjak felszabadultan élni a mában, mások hasznára, önmagam boldogságára, s a Te Dicsőségedre! Ámen

 

Nekünk evangélikusoknak nemcsak az "Erős vár a mi Istenünk" énekünk egyik sorát jutattja eszünkbe ez az ige, több annál: himnikus hitvallás. Életünk küzdelmei között számtalan kihívással farkasszemet nézve, gyakran feltesszük a kérdést: S most hogyan tovább? Ilyenkor nem csillogó, okosnak tűnő stratégiát keresünk, hanem működőképes megoldást.

A római levél páli gondolatai az istenes ember dinamikus életét tükrözik. Ha valaki, akkor Pál nemcsak tudta, hogy milyen a világ, de szenvedte is. A legnagyobb kihívás számára sem az volt, hogy "Kicsoda az Isten?" - ezt jól tudta, tudjuk: az Isten Isten - hanem a mindannyiunk egzisztenciáját égető kérdés nyugtalanította: "Miért voltam olyan, amilyen?" A megváltoztathatatlan múlt, akkor válik porba sújtó iszonyatos teherré, ha csak a jelenben élünk... Istennel együtt járni, azt jelenti, hogy a jövőben beteljesülő ígéretek ízét, fényét, örömét részben már most megélhetem. Csak ez ad erőt ahhoz, hogy tudjak több lenni a mai napon, mint amennyi tudtam lenni a tegnapban. A legnagyobb ellenségem nem a világ, s benne a gonosz emberek, hanem saját magam!

Jézus is az önszeretetre buzdít: "Szeresd önmagadat, mint felebarátodat!" S ha valaki hirtelen felszisszenne, hogy az idézet nem helyes, mert megfordítottam, annak igaza van, de azt is tudomásul kell vennie, hogy néha a dolgok fonákja szebb, őszintébb és igazabb, mint a (kül)színe... Tudjuk-e szeretni felebarátunkat, ha nem szeretjük/értékeljük önmagunkat helyesen? Önértékelésünk elengedhetetlen kelléke a tükör... s most az Isten tükrére, a törvényre kell gondolnunk, mert a mi tükreink, azok nemcsak homályosak, de girbe-gurbán meg is csalnak minket! Amíg csak derülünk magunkon, mint gyerekkorunkban az elvarázsolt kastélyban, addig nincs semmi gond, a baj akkor kezdődik, amikor a kacagtató kép rémképpé változik... az édes álom "Lám, ilyen leszek!" rémálommá torzul: "Jaj Istenem, hát tényleg ilyenné válok?!"

Ha Isten velünk, akkor minden a mi javunkat szolgálja, még a veszteség, a baj is. Olyan igazság ez, aminek felemelő erejét a Teremtőjében bizakodó ember naponta megéli. Ebben kezdődik el a beteljesülése minden mások vagy magunk által elrontott életnek, itt emelkedhetünk felül hétköznapjainkon, s kezdhetjük el szárnyalásunkat Őfelé...

2007. január 27. szombat

 

Amiért ma imádkozunk:
Szavaink erejéért.

A mai nap imádsága:
Uram! Csodálatos alkotásodat a szót, tisztítsd meg ajkunkon! Uralkodj értelmünkön és érzéseinken, hogy megtapasztaljuk a szó teremtő, gyógyító és megváltó szabadságát és ne vergődjünk tovább önzésünk láncaival megkötözötten, hanem őszinte gondolatainkkal tudjunk szolgáni Neked és embertársainknak! Ámen

 

 

 

Amióta ember létezik a Földön, azóta soha ennyi lehetősége nem volt gondolatai közlésére, de soha nem is kínlódott ennyit a megnemértés és szavai hiteltelensége miatt. A szó teremtő hatalom, és ez nemcsak a Biblia első lapjain nyilvánvaló. A reklámokban elhangzó csábító zizegése a levegőnek: "Vedd!" hamarabb válik valósággá, mint gondolnánk. A szavakkal nemcsak irányítani lehet, hanem alkotni, emelni és persze rombolni is.

A szó lehet áldás, de válhat átokká is. Okozhat lebegtető egészséget megtartó örömet, és alázhat porba, szétverhet maradék önbecsülést, sőt olykor hitetünket reménységünket meglopva beteggé is tehet. Aki szavainak ura, az nagy hatalommal bír, talán a legnagyobbal, ami létezik ezen a világon: Önmaga felett is képes uralkodni. Jól mondja Pál apostol is, "aki száját megzabolázza, az egész élete felett is uralkodik..." Ha belehallgatunk, akárcsak véletlenül is fiataljaink kommunikációjába... nos, a sírás kerülgeti a jó érzésű embert. Nyomorult, kommunikációjukban megrokkant fiataljainkat lehetne képzeletbeli pellengérne állítani, de higgyük el, nem eredendő gonoszságuk, csakis lelkük békétlensége az, ami indirekt módon az őszinteség, a szavak hiteles tartalma után kiált. Miközben majd' mindenütt a mocskolódás és a hazugság fojtogató bűzében küszködnek önmagukkal és világgal, a vágyakozás egyre nagyobb bennük a megértésre, az elfogadásra. Ezért nyúlnak aztán pótszerekhez, ezért verődnek bandákba, hogy elemi ösztöneik kontrollálatlanságában is keressék boldogságmorzsáikat.

Jakab, aki nem nagy "megigazulástani" teológus, de helyén van a szíve és az esze is, azt mondja: "Nem kellene ennek így lennie..." Akkor miért van mégis így? Lustaságból, nemtörődömségből? Nem! Elsősorban az Isten elfogadásának hiánya miatt. Amíg az Isten, a Szeretet elé odabiggyesztjük: élő, őszinte, kicsi, nagy, önfeláldozó stb... eladdig nem értjük meg, hogy nincs relativizált Isten, csakis Isten van. Nincs félig megszületés vagy kicsit meghalás. Csak Születés, s csak Halál van, s benne egy Élet... Aki felfogja ezt, az a szavak világán keresztül különös erőket tapasztalhat meg életében, melyek mind-mind az Isten felé irányítják. Az ilyen emberek mindig tudnak valami biztatót továbbadni: élőszóban vagy mobiltelefonon, interneten vagy levélpapiroson, újságon vagy könyveken keresztül - szavaikból áldás árad.

2007. január 26. péntek

 

Amiért ma imádkozunk:
Álhatatosságért.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Gyenge erőmet szaporítsd, kitartásomat erősítsd, hogy Téged bírhasson szívem! Ámen

 

 

 

Egyik, ha nem a legszebb Istenről szóló ószövetségi hitvallást olvashatjuk a három ifjú, Sadrak, Misak és Abednego történetében. Megvallják Istenüket, aki "ki tud szabadítani"... "de ha nem tenné is... akkor sem hódolunk az aranyszobor előtt". Kik ezek? Radikálisok? Ultraorthodox, szélsőséges fundamentalisták? Netán Jahve mártírjai?... Fiatalemberek, akiknek helyén volt a szívük! Akik (még) érezték és (még) tudták, hogy a test halálánál sokkal borzalmasabb a lélek halála...

A tűz nem csak az Isten, de a pusztulás, a próba, a szenvedés, sőt a választás és a tisztulás jelképe is. Van-e borzalmasabb tűz a lelkiismeret tüzénél, mely az őrületbe kergethet embereket? Van-e nagyobb csapás, mint amikor az anyagvilág kísértéseinek füstös-kormos tüze fojtogatja a jövő generációját? A tűz ereje mindig tiszteletet parancsol... de félni mégsem a tűztől, hanem a tűz alkotójától kellene.

A történeteten át lehet ugrani, ki lehet kerülni, rövidzárlatosan meg lehet magyarázni, mint naivisztikus tanmesét, de el is lehet merengni rajta: Mit tudtak ők hárman ott és akkor, amit mi itt és most nem tudunk?" A hétszeresen - azaz tökéletesen - befűtött kemence közelébe jutott katonák, sőt maga a "fűtőmester" is halálra égtek... nem mindennapos tűz volt ez! A legnagyobb, mindent felemésztő apokaliptikus tűz (kísértés) közepette is van oltalom: az angyalszárnyak alatt! Isten soha nem hagy magunkra, jelenléte folyamatos, hiszen Ő a világ kezdete előtt, alatt és utána is Isten, a kérdés csupán az, hogy a nap huszonnégy órájában számomra Isten-e? Ha jól megy dolgom, egészséges vagyok, elfogadom Őt, sőt még hatalmát is áldom... de ha veszteség, baj, tragédia sikolt bele az életembe, akkor tagadom még a létét is...

Úgy tűnik, Sadrák, Misák és Abednégó a józan ítélőképességüket veszítették el... valójában semmiben nem szenvedtek hiányt, mert a leglényegesebbet birtokolták: az Isten jelenlétét. Ezért nem féltek a pusztító kemnece (értsd: világ) gyomrában sem... Örök, mindenáron túlélnitörekvők, rongyos kis egzisztenciájukat betegesen féltők, s abban mint bálványban bizakodók ezt sosem érthetik meg. A hit kockázatának mélységes és magasságos istenes szépségét csak azok élik meg, akik a legnagyobb tűzben is Istent keresik... s akik keresnek, azok találnak is. Ez az igazság persze csak az istenkeresésre igaz... Aki azonban Istent keres, az mindent keres, s mindent meg is kap.

2007. január 25. csütörtök

 

Amiért ma imádkozunk:
Rendelt időnk bölcs megéléséért.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Életem hiábavaló szakaszait látod, s te tudod igazán mennyire szenvedek miatta. Kérlek, adj nekem tudást, bölcsességet, hogy féljelek Téged, s szeretni tudjam embertársaimat, s magamat! Ámen

 

 

 

 

 

Ha csak ez a mai nap múlna el ilyen gyorsan! De az Írás megdöbbentő igazsága ennél mélyebb igazságot közöl, hiszen többesszámban beszél: napjaink telnek el ily hamar! Az idő múlásának gyorsaságára nemcsak abban érhető tetten, hogy a hétfő szinte átmenet nélkül éri a pénteket, de éveink alig tetten érhető egymásbaolvadásában, gyerekeink felnövekedésében is. Zsenge közös fűszál-életünk társunkkal, akit egy életre választottunk - vagy majd választunk - hamar virágba borul... Az ifjúság arcunkat simogató kedves tavaszi szele pedig még nem sejteti, hogy a szél (vagyis az idő) munkája nem is olyan soká látható lesz bőrünk feszességén és mindenekelőtt érezhetővé válik lelkünkben.

Az Istenben bízakodó ember minden napját felülről, ajándékként veszi. Hálát ad, hogy az új napot megérhette és ismét elgondolkodhat az élet csodáin. Tudja és érzi, ereje ugyan megfogyatkozhat, de azzal is tisztában van, hogy a hit szárnyra kelti a megfáradtakat, s ha naponként ütközik teste lustálkodásra törekvésével, azt is világosan látja, hogy az igazi gond nem a test, hanem a lélek megfáradása.

Ahogyan a mezőn egyetlen virág sem haszontalan, ugyanúgy az Istennek is terve van minden emberélettel. Nincs hiábavaló lét, csak hiábavaló gondolkodás az életről. Aki nem gondolkodik el élete okán Teremtőjéről, annak élete hiábavaló. Természetszerűleg fontosak vagyunk önmagunknak, de ha életünket soha nem járja át a másikat szolgálni akarás lelkülete, akkor soha nem tapasztaljuk meg mi az áldozat, s mit jelent az emberi élet törékenysége és ideiglenessége, s ezzel együtt azt sem fogjuk fel, kicsoda az Isten valójában?

Szomorú vagy sem, de a szél mindig fúj. Földünkön, ezen a csodálatos gyöngyszemén a Naprendszernek, valahol mindig viharok dúlnak. Elemi erővel érezhető tehát: az idő telik... Egyszer a mi életünkön is végigsöpör az utolsó nagy vihar... hogy még egyszer belezizegjen minden megszáradt, elkopott testtrészünk és összetörjön bennünk minden megsárgult emléket, s porrá zúzva mindazt, amit mi életnek hittünk, felkapja, s magához emelje. Ez azonban nem a megsemmisülés tragédiája, hiszen az életnek sosincs vége, az egy folyamat, csak belehullunk Isten egy másik dimenzióban elénk tartott tenyerébe.

2007. január 24. szerda

Amiért ma imádkozunk:
Bölcsességért.

A mai nap imádsága:
Urunk! Szívünket fordítsd Feléd, hogy meglássuk utaidat! Ámen

Sokan nem tudnak a személyes Istenben hinni... Deista látással elfogadják, hogy a Teremtő megalkotta "Nagy Óráját", ezt az egész világot, de aztán magára hagyta... s ha az egyszer lejár, itt a világvége. Az egész világmindenség Urának talán nincs se ideje, se érdekeltsége, hogy velem is törődjön... Emberi okoskodás! Neki gondja van még a verebekre is...

Szemmel tart Isten minket is, engem is, azaz számol velem. A kérdés, tehát nem az, hogy ő számon tart-e vagy sem, hanem az, hogy én számolok-e Vele?

Beleszámítani Őt életünk alakításába, hétköznapi és a profanitást áttörő alkotásainkba, nem kifelejtve Őt a pihenésünkből sem - a teljes lét biztosítéka. Neki gondja van minden utamra, vezessenek azok oda is, ahová Ő nem akarja. Mellettünk, velünk van, hogy ha akarjuk, kívánjuk,akkor segíthessen. Istennek parancsolni, kupeckodni Vele nem lehet, csakis a szelídség lelkületével közelíthető meg. Idegesen, durcásan belesimulni akaratába nem lehet, csakis a szeretetben bízva, Őreá hagyatkozva. Ez a hit maga.

2007. január 23. kedd

Amiért ma imádkozunk:
Istenes, építő célokért.

A mai nap imádsága:
Urunk! Te látod hová jutottunk Nélküled... Esztelen menekülésünknek vess határt, hogy észrevegyük, a megoldás Te magad vagy szereteted igazsága által! Ámen

 

 

 

 

 

 

Amióta kiszakadtunk a paradocsomi elrejtettségünkből, hiányzik nekünk az Isten... Minden korban megpróbálták valahogyan pótolni a pótolhatatlant, valami keveset visszaszerezni abból az érzésből, ami mindennek értelmet ad, amitől "kerek" a világ. Mert Isten egy nyelvre teremtette az embert, az embert, s aki ezt nem beszéli, sosem találja meg a helyét a világban. Az egyféle beszédet, a másik szolgálatát mindenki megérti. A szeretetnek nincsen bonyolult grammatikája, nincs akadémiai szintje, sem köznapi dialektusa, a szeretet egyszerűen: szeretet. S amíg anyák szülik az embereket, eladdig tudni fogja minden édesanya és gyermek is - mégha rövid időre is, mert azután újra beleszédül a világba -, hogy az élet az csakis áldozatból fakad.

Tiltakozhat az ember, hogy neki nem kell az Isten, a torony építése (szimbólum ez is!) elmondja, hova is kívánkozik az ember... oda föl, az Istenhez. Istenhez azonban nem vezet semmilyen lépcső, hogyan építhetne a véges létrát a végtelenhez? A torony szigorú építészeti törvénye, hogy egyik emelet nyomja a másikat, s így a magasság mindig véges; az Istenhez eljutás hierarchia-törvénye pedig a szolgálat, azaz: Az erősebb, a nagyobb emeli a gyengét, s így mindketten emelkednek. Nincs belső körre leszűkítettek társasága, kiválasztottak sincsenek. Ha lennének, akkor ez azt jelentené, hogy az HáromEgyIsten szeretet-nyelve az nem egyféle...

A város az istentelenség helye. A metropoliszok átláthatatlansága az ember lelkét fullasztja meg. Már a rómaiak is tudták - így is építkeztek -, hogy egy városban harmincezer embernél több nem lakhat, mert az kezelhetetlen, átláthatatlan. Ennek ellenére minden birodalom megszüli megalomán Rómáját, Babilonját, Bábelét, s csak idő kérdése mikor dől a torony... Isten egyetemes törvényét atomoktól a génjeinken át az emberi természetünkig egyszerűen nem lehet kijátszani... Lehetséges, hogy egyszer "tudósaink" újraírják genetikai kódjainkat - A Jóisten mentsen meg ettől! - de abban a pillanatban el is veszítjük Istenképűségünket... Átírhatja e a majom Schakepearre szonettjeit? Át, csak az "eredmény" értelmetlenségén túl a kapcsolatát is elveszítette a költővel.

Aki élni, s túlélni akar, az menekül a városból. Szomorúság, hogy a jövő generációja nem jó levegőjű ligetekben - mint a görögök azt tették - szívja magába a tudást, hanem büdös, kutyaürülékes megannyi betonrakás tornyocskák közé szorítva. Ahogyan a görögnek úgy e mai modern képzésnek is megvan az eredménye... Nevet szerezni nem kell magunknak, mert már van: Ember. Csak ki kell töltenünk avval az egyféle nyelvvel... a szeretettel.

2007. január 22. hétfő

Amiért ma imádkozunk:
Békéért.

A mai nap imádsága:
Uram! Békétlen világodat tedd békéssé, s formálj minket erőddel, hogy észerevegyük: Te magad vagy a Béke! Ámen

 

 

 

 

Digitilás, csúcstechnológiás világunkban számtalan kommunikációs eszköz áll rendelkezésünkre, hogy megértessük magunkat a másik emberrel - és mégsem sikerül! Kétszáz körül van azoknak a fegyveres konfliktusoknak, helyi háborúknak a száma, melyek ma is dúlnak különböző kontinenseken. Egyik az olajért, másik az élettérért, harmadik - ezekből van a legtöbb, több mint a fele(!) - a vízért. De nem csak népek és nemzetek acsarkodása árnyékolja be bolygónkat. Ha képzeletben lepellé szőnénk mindazokat a finom lelki fonalakat, melyekkel a teremtettségbeli rend okán Isten egymással összekötni igyekezett minket, s mi mégis mindet szétszakítottuk, bizony gyászlepel borítaná be a Földet.

Családon belüli erőszak, rasszizmus, brutális gyilkosságok a civilizált és kevésbbé civilizált világban, mindennapjaink általános "töltelék" híranyagai, az emberek többnyire rezzenéstelen arccal és lélekkel falatoznak tovább a rádió vagy televízió mellett. Az, hogy valaki öl - ma már nem "téma". Az hogy önjelölt, zavaros elméjű, korábban csak filmvásznon ránk vicsorgó negatív hősök közöttünk járnak, szintén az életünk részévé vált... s nem sokat tettünk eddig ellene. Érte annál inkább! Nappalik oltárává vált a plazma, az LCD vagy SED TV, melynek panoráma-ablakán keresztül ömlik ránk - nem a kulturális, csak egyszerűen a szemét. Kulturális (cultus=megművelt, felszántott) ugyanis csak az lehet, ami épít, ami rombol, az nem kultúra, a destrukció (rombolás, megsemmisítés)... Pedig minden technikai eszköz biztonságunkat (testi és lelki!) kellene hogy szolgálja.

Isten mindent számon két rajtunk. Az öntörvényű ember nagy illúziója, hogy Isten nincs, s ezért nem is kell felelnie senki, csakis önmaga előtt. Ahogyan a filmbéli nagyhatalmú diktárok - ha szorul a hurok a nyakuk körül - a legkétségbesettebben szűkölnek nyomorult, vacak életükért, ugyanígy van a "való világunkban" is: hatalmaskodó erősek roppannak össze szánalomra sem méltó senkikké, amikor rongy életükről, rozsdásodó egzisztenciájukról van szó. Élni nem tudtak emberként, de halni sem... A méltóságot ugyanis Isten adja. Ő az, aki garancia és biztosék a kiteljesedésre, önmegvalósításra. Önmagunkat ugyanis csak akkor találjuk meg, ha istenképűségünket kívánjuk megélni. Isten tehát nem "alszik". Törvényein keresztül jelen van, s jeleket hagy világunkban, hogy felismerjük Őt. Közömbösen el mehetünk jelei mellett, de Ő közömbös sosem marad, mert Ő maga az: Isten...

2007. január 20. szombat

Amiért ma imádkozunk:
Üdvösségünkért.

A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm Neked életemet, melyet oly sokszor nem örömmel élek. Kérlek taníts meg szeretni önmagamat úgy, hogy létezésem örömével másoknak szolgálva kiteljesedhessek Tebenned, s egykoron eljuthassak minden kérdésem válaszához, Tehozzád! Ámen

 

 

 

 

A Hegyi Beszéd egyik legszívhezszólóbb biztatása ez a mondat. Amikor lehetőségeink megszűnni látszanak, s már nem látunk kiutat, amikor körülmények fojtogatják minden próbálkozásunkat s csődöt mond minden stratégiánk, amikor segítség helyett csak pofonokat kapunk és úgy érezzük feladjuk, mert nem bírjuk tovább, akkor hangzik ez a jézusi biztatás: Kérjetek!

Mindenekelőtt az Istentől. Ne kegyeskedve, hanem őszintén, nem hosszan, hanem lélekből megfogalmazva, hiszen Isten tudja mire van szükséged... Ne gazdagságot kérj, ne egészséget, hanem ismeretet! Annak a lehetőségét, hogy megismerd Isten szeretetét, hiszen akkor meglátod: az egészség az múlandó, s mindig csak részleges, a gazdagság az relatív és mindig fogyatkozó, de az Isten ismerete az átível ebből a látható világból abba a láthatatlanba...

Annyi mindent kértünk már magunknak és szeretteinknek, s valljuk meg őszintén, többnyire evilági dolgokat tettünk meg kérésünk tárgyául. Látnunk kell azonban, hogy a mai nappal is közelebb kerültünk ahhoz a pillanathoz, amikor ki kell mennünk ebből a világból... Nem kerülhetjük meg tehát a kérdést: Mi is a legfontosabb a létezésemben? Ha majd ott állunk "mezítelenül" semmit sem birtokolva, hiszen mindent hátrahagytunk lelkünk földi porhüvelyével együtt ebben a világban, akkor lesz-e valami reménységünk arra, hogy továbblépjünk az Isten világa felé vagy maradunk a létezés örök istennélküli süket ködében, hiszen nem tudjuk hogyan tovább, merre a Fény s már visszaút sincs...

Oly sok mindent keresünk lázasan. Gyermekként rajongunk a játék izgalmáért, s a világ sok csodájának megismeréséért, később önmagunk fontosságában fürdünk, s a szerelem rózsaillatát kívánjuk eszelősen, s mikor fedél van a fejünk fölött, s családunk körbevesz, a keresés mégsem szűnik meg. Gyermekeink növekedésében, életéveink gyarapodásában és erőnk megkopásában újra és újra keresünk... de mit is? Az okot a létünkre! Az ajtót, hogy beléphessünk oda, ahová egész életünkben, a kereséseink vibrálásában forró csókjaink időnélküli fontosságában, gyerekeink kacagásában és őszinte imádságainkban mindig is vágytunk: az Istenhez... Ha keresünk - találunk. Ha zörgetünk - megnyittatik nekünk... csak végre kérnénk már!

2007. január 19. péntek

Amiért ma imádkozunk:
Felismerésekért, Isten szavának meghallásáért.

A mai nap imádsága:
Uram! Evangéliumod harmatcseppjeivel öntözd életemet, hogy megelevenítő csodáid részesévé válhassak ezen a mai napon is! Ámen

 

 

 

 

 

 

Elszáradt virág, fárasztó nap vége, életünk egy fontos szakaszának lezárása, mind-mind eszünkbe juttatja végességünket, az elmúlást. Hiába a nagy csalás: "Éldd intenzívebben az életet!" - a nagyobb harapás az élet kenyeréből mégsem tudja elűzni a halál gondolatát. Aki nem élt át veszteséget - legyen az bármilyen szintű is - az még nem borult le lélekben az Élet csodája és halál rettenete előtt. Megállapítható: Minél távolabb kerül az emberiség a Teremtőjétől, annál nagyobb félelem vesz erőt rajta, ezért ilyen nyomott hangulatú a világunk. Ok persze akad bőven a szomorúságra.

Nincs is talán annál kétségbeejtőbb, ha valaki úgy ébred, hogy ez a mai nap sem lesz az ő napja, ez csakis rosszabb lehet, mint az előző, hiszen a tegnapi nap is csak megkínozta, megcsalta, kihasználta és sárbadöngelte álmait... Amikor elvész a reménység, akkor az már maga a vég. A vég önmagában teljesen közömbös, az élet törvényének megváltoztathatatlan beállása, hatályba lépése. Eladdig azonban, míg be nem áll a Végső Mozdulatlanság, de már tudjuk, hogy nincs visszaút, az a pokolba vezető út maga... Akinek nincs hite, az halogatja az Isten-kérdést, azaz az Élet-kérdést állítja vakvágányra. Mivel az élet célja nem az otthontalanság koszos pályaudvarán való lődörgés, hanem az, hogy eljussunk a végállomásig, s közben számtalan csodát felfedezzünk a világban, ezért mindenki, aki reménytvesztetten, hit nélkül ácsorog, meg kell hogy hallja: Jön az a Vonat, melyre átszállva a reményteljes holnapba érkezhet.

Ez az evangélium. A jó hírt soha nem az ember mondja, hanem Isten maga. Olykor szavakban, néha szavak nélkül, a körülményekben vagy éppen lelkünk mélyén lévő ősszimbólumok megmozgatásával, különös érzületekkel. A csoda nem az, hogy Ő szól, hanem az, hogy mi meghalljuk. A Vonzás érthetetlen csodája ez is. Aki pedig meghallja a jó hírt, annak szívében örömhírré alakul át a felülről kapott jó. Olyan Erő ez, mely felnyitja egykoron a testünket megjelölő sírokat, de ez az Erő szabadít ki életünk szarkofágjából is, bárhogyan is húztuk magunkra bűneink kőlapjait... Isten mindenből kihoz, mert Ő Isten. Nem jóságos, nem szelíd nem könyörülő... őt nem lehet minősíteni, mert Ő egyszerűen az Isten, Akiben minden benne van - nehéz hinni, pedig így van: még mi magunk is.

2007. január 18. csütörtök

Amiért ma imádkozunk:
Az életért.

A mai nap imádsága:
Uram! Lassan láthatóvá válik , hogy önzésünkkel mivé tettük teremtett világodat. Elfordultunk Tőled, megtagadtuk életet védő törvényeidet. Kérünk, adj nekünk mégis lehetőséget, hogy Feléd fordulhassunk! Ámen

 

 

 

 

 

 

Úgy tűnik, hogy az ember sosem értett a szóból... Az ember megkapta Teremtőjétől azt a képességet, hogy értelme révén felismerje mi a jó és rossz, történelme mégis a rossz megcselekvésének és a jó elmulasztásának történelme. Mikrokozmosztól a makrokozmoszig - bárhol is állunk és vizsgálódunk - Istennek törvénye tükröződik, azt megkerülni, kijátszani nem lehet, ha mégis megpróbáljuk átlépni a megszabott törvényi keretet, büntetés a következménye.

A görög istenségek - homéroszi tolmácsolásban - intrikusan szövögetik nagyon is emberi terveiket, melyek alakulásánál, ütközésénél az ember értetlenül áll: Miért kell éppen neki elszenvednie az istenek szeszélyes hatalmi harcainak következményeit? Ezzel ellentétben, a Biblia arról szól, hogy az Istentől (vagyis a rendtől) elfordulásnak mindig megvan a következménye - az özönvíz történetéből idézett mai mondat is erről tudósít. Régi felismerés: Isten időről-időre megítéli a világot. Nem azért mert már nem bírja tovább nézni az ember gonoszságát, ha Isten - márpedig az! -, akkor nem is gondolkodhat úgy mint az ember, hanem azért, mert betelt a teremtettségi mérték pohara...

Fotorealisztikus könyvek illusztrációi, számítógépes filmek megdöbbentő animációi vizionálják a világvégét... Kénköves esőt a Földre zúdító angyalseregek pusztítják, mindazokat, akik nem ismerték fel az Istent... Érdekes elképzelések, melyek szektás naivitása azt sugallja, hogy az "igazak" viszont érintetlen szemlélődőként élik át a végidőket... Az apokaliptikus borzalom éppen az, hogy mindenki pusztul! Nemcsak a bűnös ember, hanem vele együtt az "ártatlan" életek milliárdjai is - legyenek azok bármilyen biológiai szinten... Így történt ez Noé napjaiban, s ha egyszer "borul a kehely", akkor hasonlóan történik az idők végezeténél is.

Isten igazsága, hogy magunkkal büntet minket, s magunkkal is jutalmaz meg. Beláthatnánk mindezeket, ha nem torzítaná látásunkat naponként megújuló önzésünk szemüvege. Az evangélium éppen arról szól, hogy nincs szükségünk egybemosódó színkavalkádra, hogy izgalmas legyen az életünk, ami igazán kívánatos mindannyiunk számára, hogy egyszer, végre tisztán lássunk. Akkor miért törölgetjük azt a szemüveget? Dobjuk el, hogy végre megláthassuk Isten teremtettségének szépségeit, addig, amíg a "gonosz idő" engedi...

2007. január 17. szerda

Amiért ma imádkozunk:
Hűségért. Istenhez, társhoz, lelki értékeinkhez.

A mai nap imádsága:
Uram! Ismered botlásainkat, megingásunkat. Vétkeinket, mulasztásunk bűnét irgalmad palástjával fedezd el, hogy Benned örvendezve élhessük meg ma is, ott ahová állítottálminket! Ámen

 

Régi mondásunk: "Hűséges mint, kutya" - többszörösen találó hasonlat, mely jól példázza azt az ősi tudást, amit a hűségről megtapasztalhatunk. Ahogyan a kutyát etetnünk kell, ha azt akarjuk, hogy ne vicsorogjon ránk, ugyanúgy a hűségnek is szüksége van "táplálékra", hogy ne éhezzen. De mi is a hűség?

Mindenekelőtt belátás. Meglátása annak, hogy nem egyszerűen csak nemes érzületről van szó, hanem létfontosságú tudásról, mely meghatározza egész életünket. Ahogyan a kötéltáncos is csak akkor tud átmenni drótkötelén, ha az utolsó centiméterig nem veszíti el az egyensúlyát, ugyanígy mi is csak akkor érhetjük el céljainkat, ha hűségesek maradunk - mindvégig. Érvényes ez "rövidtávon", de egész életünkre is. Átjutni a túloldalra csakis így lehetséges - "Aki mindvégig kitart, az üdvözül" - mondja az Írás.

A hűséget átélni csak akkor lehetséges, ha készek vagyunk lemondani a szabadságunkról, hogy kiteljesedhessünk az odaadásban. Ha nincs meg bennünk ez az áldozatkészség, akkor párkapcsolatunk sem sikerül. Korunk különösen nagy nyomorúsága a hűtlenség. Nem egyszerűen a szexuális szabadosságra kell gondolnunk, ez már csak következmény. Az ember, aki elfordul Istentől, az önmagától és teremtettségbeli céljaitól fordul el. A hűségnek, s a hűtlenségnek is ára va. Míg az előzőt áldozathozatallal, az utóbbit lelkiismeretfurdalással fizetjük meg. Átlépni, kijátszani a lélek örök törvényeit lehet, de a következményeket kikerülni lehetetlen. Balgaság hinni, hogy ha másnak nem is, nekem majd "sikerül"... Aki hűtlenkedik - az élet bármely területén -, belebukik... csak idő kérdése, hogy mikor. Ahogyan egyszerre két lovat nem tudunk megülni, úgy egy lélekkel sem lehet két lelkiismeretet bírni. Jézus Urunk is azt mondja: "Nem lehet két úrnak szolgálni.".

Istenhez való hűségünket legfontosabb viszonyunkban, a párkapcsolatiban tudjuk legegyszerűbben "megfoghatóvá" tenni. Ezért használja az Írás is ezt a plasztikus képet: a mennyasszony (egyház népe, a Nemláthatóban bízók közössége) és a vőlegény (Krisztus) titkokkal teli kapcsolata. Hűséges csak az tud maradni, aki soha nem esett le életének születés és halál közé kifeszített kötélpályájáról. Veszélyes pillanatok mindenki életében vannak... ezekből nem tanulni... a legnagyobb balgaság. Isten felfoghatatlan kegyelme, ha valaki zuhan, de az utolsó pillanatban még elkaphatja az élet kötelét, s visszatornászhatja magát... Keresztbe kapaszkodva - nem a sajátunkba, hanem az Övébe - mindig könnyebb. Az élet gyakran imbolygó kötelén táncoló embertársainknak ezt az evangéliumi igazságot kellene - nem odakiáltanunk- , hanem biztos célbajutással hitelesítenünk.

2007. január 16. kedd

Amiért ma imádkozunk:
Mindazokért, akik mások miatt szenvednek.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Te látod igazán mivé lett életünk Nélküled... Kegyelmeddel hajolj le hozzánk, hogy újra felismerjük teremtő akaratodat! Ámen

 

 

 

 

 

 

 

A csalódottság érzésénél keserűbb íz talán nem is létezik... Az az állapot, amikor lelkünk forr, szánk kiszárad, mert pontosan az ellenkezőjét kaptuk annak, amit vártunk. Ilyenkor az egész ember - test és lélek - egységben szenved. Nemcsak étvágytalanság, szomorúság, de nemegyszer felborult életritmus jelzi, valami nagyon nagy gond van... Ha összefogásban árulás, hűségben hűtlenség üti fel a fejét, akkor az elemi ösztönök szintjén ütköznek a lelkek, hogy elkezdődhessen a kiegyenlítődés különös folyamata. Ha mindezek ismeretében azt olvassuk és tapasztaljuk, hogy már az Isten is csak bánkódik teremtménye miatt, akit szeretetéből hívott életre, akkor érezzük, nagyon nincsenek "rendjén" a dolgok.

A fokozás klasszikusan, biblikusan szép,s igaz most is: 1) a szív minden szándéka 2) szüntelen 3) csak gonosz... Nincs kivétel, hogy "azért valamiben még is csak jók vagyunk". Nem, mindenben felsültünk, életünk minden szintjén kudarcot vallottunk. Önzésünk átjárta, hatalmába kerítette testünket, lelkünket. Szex-kultusszá zsugorodott a szerelem, teherré a gyerek, üzletté az egymásról gondoskodás, silány okítássá a nevelés/növelés. Sasröptűnek álmodott életek a túlélés hétköznapi ganajtúrásába fulladnak bele, s végül csak a kegyetlenül keserű íz marad szánkban: csalódtam, nem ezt gondoltam, nem ezt akartam.

Az élet dimenzóinak néhányévtizedes tapasztalásában az Istent megismerni eleve lehetetlen vállalkozás. Csak megsejteni vagyunk képesek, hogy kicsoda az Isten, s mik is lehetünk mi valójában. Vannak persze, akik mindent tudni vélnek, s eljutnak addig a borzalomig is, hogy a hitet magyarázzák. Emberléptékű teóriájukat Istenről és világról magabiztosan vázolják fel álmélkodó, viszketegfülű hallgatóságuk előtt... Metódusokat és rendszert állítanak fel ott, ahol egyszerűen csak az Isten kegyelme érvényesül, törvényt látnak az evangéliumi folyamatokban is. Micsoda arogancia, micsoda szereptévesztés! Ahogyan a politikai életben úgy minden vallásban megvannak a "megmondó-emberek", akik önelégültségükben kinyilatkoztatnak. Erősnek hiszik magukat, pedig létük mint a mező virága, mely elszárad és lehull...

Isten talán soha nem szomorodik meg szívében, de ha a teremtmény úgy érzi, hogy már az Isten is csak bánkódik, akkor nagyon nagy bajban van a világ... Híres professzorunk Prőhle Károly azt mondta egyik előadásában: "Ha nem lenne ember a földön, akkor ez a bolygó maga a paradicsom lenne!" Nemcsak múló éveink tapasztalása, de a világ jelen folyása is alátámasztja: Milyen igaza volt! Változtatni nem a világot kell, hanem benne az embert. Aki valóban hiszi az Istent, az jól tudja: a változtatást legelőször a magunk életében kell elkezdeni...

2007. január 15. Hétfő

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amiért ma imádkozunk:
Lelkünk szabadságáért.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Te látod egyedül, hogy mennyire vagyok foglya önzésemnek, hitetlenségemnek, szeretetlenségemnek... Fordítsd életemet Feléd, hogy kegyelmed napsugara megtisztítson, s Benned élhessek! Ámen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amióta tudatára ébredtünk létünknek, azóta izgalomban tart minket: mi az bennünk, amit léleknek nevezünk? Test és lélek viszonyát minden korban átgondolja nemcsak filozófus, művész vagy pap, hanem mindenki, aki rácsodálkozik önmagára és a világra, és természetesen mindazok, akik a szerelem ősi titkának vonzásába kerülnek. Pál apostol a testet a Szentlélek templomaként említi. Sokatmondóan szép ez a hasonlat, hiszen testünk lehet katedrális vagy szerény házikó, de a lényeg ugyanaz: otthont kell adjon a lelkünknek.

A kérdést manapság így is lehetne megfogalmazni: miért nem érzem magam otthon magamban, miért nem érzem jól magamat magamban? Kilencvenes évekre világdivattá duzzadt testkultusz sem hozott megoldást. Hiába sikerült "kigyúrttá" tenni a testet, a lélek mégsem lett boldogabb, elégedettebb. Ép testben épp hogy élt a lélek... Az élet teljességéhez nem elégséges a a perfekt "imidzs", az imázs csillogása akkor igazán elbűvölő, ha a felszín alatt tartalom is húzódik.

Ebben a mai világban két dolog "működik" perfekcióval: az egyik a bűn, a másik a média. Tulajdonképpen a két szót gyakran használhatjuk egymás szinonímájaként is... A bűnt ugyanis, ha megcselekedtük, akkor azt már nem lehet meg nem történtté tenni. Vétkeink, mulasztásaink következményeit teherként hordozzuk, még a bűnbocsánatból élés is csak lehetőséget ad a jóvátételre, de bizony vannak elrontott élethelyzetek, melyeket már sohasem tudunk jóvátenni, mert az idő kerekét nem áll módunkban visszaforgatni. A médiába vetett (tév)hit is sokak életét megrontja. Sajnos a harmadik évezred elejére a média túlnyomórészt istentelenné vált - szó szerint, s átvitt értelmben is - azaz nem az embert szolgálja. A tíz leprás történetében, amikor csak egy meggyógyult - ráadásul samáriai - ment vissza Jézushoz megköszönni "rehabilitációját", ugyanúgy csak tíz százaléka a médiának sejti, hogy mi lenne a feladata... (Köz-szolgálat!)... A többi önmagában tündököl, tetszeleg, s hinti a valótlanság porát az emberek szemébe, hogy még tökéletesebb legyen az illúzió: Isten nincs, s az élet oly rövid...

Az ember élete tényleg nem hosszú, de számtalan keserűséget, nyomort lehet okozni 120 esztendő alatt. Gondoljunk csak vissza az elmúlt 120 év történelmére! Micsoda szenvedések, esztelen pusztulása több mint százmillió embernek... A fájdalmak évtizedek múlva is fájdalmak maradnak, nem számít, hogy az életünk végén járunk. Megsemmisítő táborok, gulágok és különféle rezsimek "ördögi" szervezetei darálták, s sajnos darálják ma is emberek millióit, testileg és lelkileg is... A szenvedés valóságából kiutat csak a Megváltás mutathat...

Halandóságunk ugyanakkor jel is lehet a lélek a halhatatlanságára. Mennyi jót, s felemelőtt lehet tenni 60-80-100-120 év alatt... Talán egyszer rádöbben az ember, hogy egymás segítésére teremtettek, s nem egymás nyomorgatására, elpusztítására... Ha nem jutunk el erre a felismerésre, akkor nemcsak elpusztulunk, de magunkkal rántjuk az egész teremtettséget is...

2007. január 13. szombat

Amiért ma imádkozunk:
Erőért, megújulásért.

A mai nap imádsága:
Uram! Formáld életemet tetszésedre, hogy napjaim örmmel teljenek! Ámen

 

 

 

Imádkozás nélkül nincs istenhit. Az imádságos napi gyakorlat az, ami révén tapasztalható valóssággá válik a láthatatlan, aminek következtében erősödik meggyőződésünk: jó úton járunk. Sokan azt gondolják, hogy az imádság olyan egyszerűen működik, mint egy hétköznapi kézmozdulat: megnyomom, s már "üzemben is van". Mintha elégséges lenne csak összetenni a két kezemet, s máris az Isten világában vagyok.

Ezzel szemben Jézus azt mondja, menj be a belső szobádba. Ez akkoriban a fénytelen, legbelső helyiséget, a hálószobát jelentette. Ez egyrészt a nyugalom, az intimitás helye, másrészt az a tér, ahol őszintén feltárulkozik az ember lelke a másik ember előtt - gondoljunk csak a szexuális életre. Ahogyan a szerelmet nem lehet hazudni, hiszen titok az a javából, ugyanúgy nem lehet az imádságot sem "megjátszani", azaz mintha imádkoznék, de mégse... az utcasarkon, emberek előtt, ott lehetséges, de bent, a belső szobában az Isten színe előtt, nem.

Az Isten előtt (coram Deo) nincs érvényessége az önigazoló mondatoknak, a kegyes hazugságoknak, ott "úgy" vagyok, aki tényleg vagyok... Az ajtót bizony be kell zárni, mert a "világ fénye" bejön, s akkor nem jön létre az őszinte találkozás. Ahogyan a hálószóbába helyezett televízió is egy idő után megtöri az egészséges szexuális élet intimitását, ugyanúgy az imádság evilágra koncentrálódása - Uram add meg most ezt vagy azt! - is a lényegtől, az Isten világától vonja el gondolatainkat. Nyilvánvaló, hogy töltekezni csak az Istenben, az Istenből lehet. Aki a maga vágyaiban, álmaiban pancsikol nap mint nap, az hiábavalóságokkal körbebástyázva éli le életét.

Az imádság - klasszikus gondolat - a lélek levegővétele. Ahogyan az egészséges embernek szüksége van a rendszeres alvásra, a regenerálódásra, ugyanúgy lelkének is szüksége van a töltekezésre, a megújulásra. Ez imádság nélkül nem lehetséges. Legyen az hosszú vagy rövid, szép ívű irodalmias vagy szavaknélküli sóhajtásos, ha van, öntözi életünk fáját, ha nincs vagy időszakos, akkor a legfontosabbat tesszük kockára: az Istennel való kapcsolatunkat, azt, amit mindenki egy kicsit másképpen gondol, de vonzását érzi egész életén át, vagyis az üdvösséget.

2007. január 12. péntek

Amiért ma imádkozunk:
Alázatért.

A mai nap imádsága:
Uram! Szereteted tüzét gyújtsd meg bennem! Ámen

 

 

 

 

 

Olyan jézusi mondat ez, melyet lánglelkű prédikátorok is óvatosan magyaráznak... Mit akar ezzel a radikális kijelentéssel mondani? Bármilyen furcsa is, az ehhez hasonló tartalmú kemény állásfoglalásokon nem döbben meg "annyira" az ember, azon már inkább, hogy "Aki követni akar engem, tagadja meg magát..."

Amióta az ember ismeri a tüzet, nemcsak szolgálatába állította és melegszik mellette, de nagyon gyakran "játszott is a tűzzel" sőt pusztított, ölt vele. A tűz emésztő ereje egyeseket betegesen hatalmába kerített - gondoljunk csak Néró császárra, aki felgyújtatta Rómát, de akadtak más "tűzimádók" is. A lángnyelvek misztikus tánca különös gondolatokat ébreszt az emberben, ezért is szeretjük nézegetni, s vagyunk képesek órákat ücsörögni a tábortűz mellett. Ilyenkor valami ősi, istenes érzés is felszínre kerül szívünkből.

A tűz az élet szimbóluma. Ahogyan erővel felcsapnak a lángok, úgy születünk mi is bele ebbe a világba. Életünk szerény vagy többtálentumos tüze mellet sokan megmelegedhetnek, de a bennünk rejlő erő mások ellen is fordítható. Sokan érzik, tudják ezt, s tudatosan perzselik fel mások életét. Isten azonban mindenkitől számonkéri egyszer, mire is használta a "lángot".

A tűz jelenti az Isten szeretetét is. Ezért mondja Keresztelő János: "Én vízzel keresztelek, de utánom jön az, aki tűzzel keresztel..." A "Szentlélek tüze" kifejezést manapság sokan magyarázzák, sőt félremagyarázzák. Sokan úgy hiszik, hogy teljességgel birtokolják a Szentlelket, pedig a véges soha nem foghatja be a végtelent. A Szentlélek nem valami, hanem Valaki, a HáromEgy Isten része. Aki mégis mindent tud Róla, mert azt hiszi, hogy a Lélek perzselése már maga a Tűz, az téves következtetéseket vonhat le nagyon hamar - ők a fundamentalisták. Azok, akik nem a krisztusi áldozatos szeretetre alapoznak, hanem a saját elképzeléseikre, tapasztalásaikra. Aki azonban alázattal fogadja a felülről jövő Lélek-tüzet, az érti és tudja, hogy ez a Tűz életünk parazsát hivatott újraéleszteni, hogy néhány évtizedes szerény "tábortüzünk" mellett sokan melegedhessenek.

2007. január 11. csütörtök

Amiért ma imádkozunk:
Harmóniáért .

A mai nap imádsága:
Uram! A világ zaját halkítsd el kegyelmeddel, s szereteted szimfóniájának hangjaival szabadíts meg engem! Ámen

 

 

 

 

Amikor még erősek voltak az emberek, énekeltek. Dal fakadt ajkukról reggel és este, örömökben és bánatukban. Az Isten világában a zene nagyon fontos, talán azért is, mert a zene az matematika, a rezgések számtana. Ahogyan az élet bonyolult dolgaira is csak egy adott algoritmus ad megoldást, ugyanúgy Istennek is a bűnre csak Egy megoldása van. Isten soha ki nem számítható, de ha megénekeljük őt, akkor életünk részévé tesszük, vagyis számolunk Vele. Aki beleszámítja Őt személyes életébe, az erőt nyer. Miért? Mert közelebb kerül az élet valóságához.

A dal nagy titkokat rejt. Aki énekel, tudja ezt. Modern világunkban az emberek "elfelejtettek" énekelni. A természetellenes futószalag- vagy adminisztrációs munka ezt nem is teszi lehetővé. Isten az alkotásra teremtette az embert, de az ember elfordult Istentől, s így megfosztotta magát az értelmes, örömet adó munkától, aminek meg is lett az eredménye: egymásnak rabszolgáivá és kizsákmányolóivá váltunk. Az ének, azaz a költészet és a zene szerelmének gyümölcse, a legvégső valóságokat tárja fel, ezért erőt közvetít. Sajnos a ma embere nem énekel, csak hallgatja a zenét - jobb esetben. Sajnos a dalt felváltotta a modernnek hitt "zene", aminek ereje ma is óriási, de semmilyen szakrális jelleggel nem bír. Ami ma zeneként "közreadatik" az a hétköznapi felszabdaltság, zaklatottság felerősített zakatolása walkmanben, ipodokban, végül is az ember lelkében. (Kivételek azért adatnak, de csak azért, hogy erősítsék a korunk ebbéli "szabályát") Ma má már nem az ember választja vagy énekli meg dalait, hanem a toplista csúcsára zsonglőrözött "szám" választja a célcsoportot, s énekli-alakítja az embert. Ennek erejét csak ne becsüljük alá! Gondoljunk csak a szórakoztató-, iparra, elektronikára, mint húzóágazatra, melynek motorjában a "zene" az egyik kedvelt benzinfajta.

Az ember azonban nemcsak harmóniát, de disszonanciát is tapasztal életében. Olykor a bűn nagydobjának lélekrengető ereje és életvezetési hibáink ritmustalan cintányérhangjai uralják életünket. Ilyenkor egyszerűen kell a szabadítás. A szabadítás Nála van, hiszen a megoldás Isten maga. Ahogyan a zene feloldás nélkül nyugtalanná tesz minket, ugyanúgy az Isten szabadítása nélkül lelkünk nem tapasztalja meg, mit jelent a békesség.

2007. január 10. szerda

Amiért ma imádkozunk:
Csodák megtapasztalásáért.

A mai nap imádsága:
Uram! Te látod, hányszor elmegyek csodáid mellett... Közömbösségemet csitítsd bennem, hogy jeleidet meglátva szívembe zárhassalak és dícsérhesselek Téged lelkem békességében! Ámen

 

 

 

 

 

 

Ember-kérdés és Isten- kérdés nem más, mint ugyanazon érem két oldala. Egyiket megérteni a másik nélkül nem lehetséges. Ugyanakkor nincs ember, aki valamilyen formában, valamilyen szinten, életének valamely szakaszában ne ütközne a kérdések kérdésével: Ki vagyok én, s kicsoda az Isten, ha egyáltalán van? Egy ember élete igen összetett; számtalan eseményt, történést, élményt foglal magában, de mi ez a világmindenség bonyolultságához képest? S, ha egyetlen ember élete ennyire komplikált, akkor milyen az egész univerzumé, amit Isten teremtett... hacsak nem abban hiszünk, hogy a "nagy bumm" gigantikus robbanóereje "rendezte át" a káoszt kozmosszá, azaz rendezett világgá.

Isten tehát jeleket hagy maga után. A makrokozmosz számunkra felfoghatatlan méreteiben, ahol görbül az idő és a tér, de ugyanúgy a gének mikrovilágában is, amin álmélkodunk mostanában. De jeleket ad Isten a történelemben, s a lelkiismeretünkben is... Sőt, ha valakinek ez is kevés lenne, akkor Isten elénkbe siet "extra naturam" csodákban is és kinyilatkoztatja magát. Isten tehát itt van közöttünk, "benne és általa létezünk, mozgunk s vagyunk, amik vagyunk" - érvel Pál apostol. Nincs mentségünk, Istent megismertük. Mert ha el is vetné az ember a fentebb felsoroltakat, a lélek végképp megtorpan, amikor a szeretet vonzásába kerül. A szeretet ereje a legerősebb embert is képes legyőzni. A szeretet az az Erő, amely nemcsak összetartja ezt a világot, de térdre is kényszeríthet benne minden hazudozót, s gonoszkodót. A sötétség hatalma minden időben hátborzongató, de egy kicsiny gyertya-élet ide-oda hajló szeretet-lángja is képes megtörni erejét. Ez az evangélium, a dolgok végső megoldása.

Aki megismerte az Isten szeretetét, de mégsem szeretettel válaszolt rá, hanem hiábavalóságokkal, akkor nincs mentsége. Isten mindenütt jelen van ebben a világban... De van egy tenyérnyi hely, ahol az Isten fölött állunk, ahol mi magunk határozzuk meg a dolgok folyását... ez a hely a szívünk, a szabad akarat temploma. A kérdés csak az, kit vagy mit emeltünk benne "oltárra"- Istent vagy az "Egónkat"?

2007. január 9. kedd

Amiért ma imádkozunk:
Egymásért.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! A világ zsivajában oly sokszor elfelejtkeztem adományaidról, s benne arról is, hogy segítőtársat rendeltél mellém. Add, hogy felismerjem szeretetedet necsak a jóban, hanem a feladatos, próbás rosszban is! Létünk általad egymásba kovácsolt gyűrűit tartsd egyben kegyelmed révén, hogy ajkunkon soha ne a panasz szomorú virága nyíljék, hanem az Élet öröméé! Ámen

Egyedül lenni tényleg nem jó, sőt borzasztó - különösen akkor, ha az egyedüllétért mi magunk vagyunk a felelősek. Egyedül, azt jelenti: csak én, azaz még az Istent is kizárom az életemből. Aki azonban Istent a szívébe zárja, az az életet magát birtokolhatja. Az "élet márpedig párosra teremtetett" - fogalmazta meg egyik idős barátnőnk, aki több mint tíz éve özvegy. Igazságát nem az egyedülmaradottság keserűsége mondatta vele, hanem az életbölcselete, hiszen segítő foglalkozásban dolgozott negyven esztentendőn át, tanácsolva-gyógyítva a rábízottakat, legyenek azok ifjak vagy idősbbek.

Hogy kit hol metszenek éppen a lét koordinátái, az nem számít, társra mindig szükség van. A gyermeknek biztonságot nyújtó családra, az ifjúnak a szerelem dalát halálig vele énekeni akaró kedvesre, az egyedülmardt idősnek részesedésre van szüksége az élet továbbmenetelének reménységéből. Aki fiatalkorától kezdődően önelégülten cinikus, s nem hajlik meg az Élet szentsége előtt, az néhány évtized utén kiégetté, perspektívátlanná válik, s önmaga sorsát és benne másokat is gyűlölködve tekinti. Korunk felületes, örömhajhász fogyasztói/élvezeti mentalitása meg is termi "méltó" gyümölcseit: szellemi nívó csökkenése, az egoizmus erősödése. Önreprudukcióját már nem az Élet isteni Szentségében feloldódni akarás naponkénti csodájának megélése serkenti a hozzáillő segítőtárssal együtt, hanem az Önzés diadalútja, az "Én" mindenekfelettiségének bálványozása. Így zsugorodik a segítőtársnak rendelt Istentől jövő ajándék, az Ember-Társ házasságkötésre szerződő partnerré, így kopik a szerelem rutin-szexualitássá, amíg hormonok programja rendeli, s így esnek nagy álmok beteljesülésére rendelt emberek a lélek mélységes bugyraiba. Miért is? Mert az emberlét csodáját kicsinyeskedő, intrikus játszmává szürkítették. Akár össztársadalmi nagy a közösség vagy ádám-éványi kicsiny, a teremtettségből fakadóan nem egymásnak alárendeltjei és konkurensei, hanem segítői vagyunk.

Ahhoz, hogy kinyíljék a személyes életemre szabott boldogság-virág - s egyszer gyümölcsöt is teremjen -, keresnem kell a Fényt. Föl kell tehát tekintenem a Világosság Atyájára, hogy a fény habzsolásának ifjúságos bódulatában észrevegyem a hozzámrendelt társban az egész teremtettség rámszabott, nekem rendelt felelősségét is. Férfi és nő útja egymással a legnagyobb titkok közé tartozik. Meghajolni előtte, ragaszkodni hozzá, soha nem a személyes szabadságunk feladása, hanem a lelkek egymásba-olvadásának megélhető kiváltsága. Ha élünk vele, imádkozzunk érte - ha élhettünk vele, adjunk hálát érte!

2007. január 8. hétfő

Amiért ma imádkozunk:
Békéért és felismerésekért.

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Életem rövidke idejét a Te kezedbe helyezem, hogy minél többször megtapasztalhassam benne örökkévaló szeretetedet! Ámen

Isten megteremtette Ádámot, ami azt jelenti, hogy az ember. (Zsidók nem is használták személynévként a 19. századig, hiszen e szónak nincs is hím- és nőneme a héberben, mert az ádám mindig az emberi fajt jelenti, azaz az Embert. A Biblia alapvető tanítása, hogy az embernek testi "porhüvelyén" túl lelke van, mely magától Istentől ered. Érdekes, hogy a nagy görög filozófus, Arisztotelész három lelket említ. Szerinte van növényi, állati és emberi lélek, azaz vegetatív, animális és spirituális létezési formák vannak. Ő azt, mondja, hogy mind a háromnak birtokosai vagyunk, s rajtunk áll, hogy melyiket tesszük meg uralkodónak. Ezzel szemben a BIblia nem "ismeri" a növényi lelket, az állatnak is csak egyféle lelket tulajdonít, míg az embernek háromfélét.

Az egyik a nefes, ami állati jellegű, életerőt jelez, mindenben ott van, ami mozog. Jelképe a Bibliában a vér, ami a létezés szimbóluma, ezért tilos azt megenni.

A másik szó a rúah, ami szellemi, spirituális léleknek fordítható, de az az, ami nemcsak az egyén, hanem a közösségek életét, fejlődését befolyásolja. Rúah Elohím az Örökkévaló szelleme, így is olvashatjuk a teremtéstörténetben: "Isten szelleme lebegett a víz fölött" (A szellem szó a magyar nyelvben egész mást jelöl, hiszen a magyar nyelv csodálatos képi gondolkodása nagyon jól jelzi, hogy ha a lélek szót használjuk, abban mi minden benne foglaltatik! Csak aki nem ismeri a magyar anyanyelvét, az "variál és okoskodik" a Szent Szellem kifejezéssel!)

A harmadik héber szó a nesamá, ami minden ember egyéni, halhatatlan lelkét jelenti, amely fölött az Isten rendelkezik, s amelyen keresztül tart kapcsolatot az ember a Teremtőjével. A nesamá szó rokona a lélegzetet jelentő nesimának - ahogy a magyarban is egy tőről származnak. A bibliai hagyomány ezt tartja a legmagasabb rendű lélektípusnak. Rabbinukus bölcselet azt tanítja, hogy úgy hasonlítanak, de éppenúgy különböznek is lelkeink egymástól,mint égen a csillagok. Salamon példabeszédeiben ezt olvashtajuk: Az ember lelke - az Örökkévaló mécsese.

2007. január 6. szombat

Amiért ma imádkozunk:
Bölcsességért.

A mai nap imádsága:
Uram! Bölcsességet kívánok, s Te szeretetet adsz, sikert álmodok, s Te áldásban részesítesz, bizonyítékokat keresek, s Te Megváltásban részesítesz... Uram, á ldott légy mindezért! Ámen

 

Vízkereszt ünnepe van ma. Egyedüliként, mi evangélikusok ezen a napon, január hatodikán, teljes liturgikus istentiszteleten emlékezünk meg az egyik legrégibb egyházi ünnepünkről, melyen a 4. századig Jézus születésnapját és az évkezdetet is ünnepelték. De miről is elmélkedünk?

Ezen a napon újra felidézzük Jézus Urunk Jordánban való megkeresztelkedését, megemlékezünk a víz megszenteléséről, melyet először a keleti egyház gyakorolt majd a nyugati is átvett. A víz megkereszteléséből, (megszenteléséből) ered a magyar vízkereszt elnevezés. A liturgikus vízszentelést vízkereszt vigíliáján (január 5.) végezték a templomban, de haza is hordták meghinteni vele a házat. Nagyon szép szokás ez: A Krisztus által megszentelt víz, a Megváltás Mennyei Harmataként illatozik földi otthonunkban, s emlékeztet Isten végtelen szeretetére. Ezen a napon elénk kerül a három napkleti bölcs története is, akik felkeresték és hódoltak a megszületett Messiásnak.

De kik voltak ezek a bölcsek? Káldeus, tudós papok, Az ősi sumér-akkád, pártus tudás birtokosai, akiket a hatodik századtól háromkirályokként emlegetnek, sőt nevük is van: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Nem voltak zsidók, hiszen messzi földről jöttek, ahol mindig nagy hagyománya volt a világ vizsgálatának, s benne a Teremtő Isten keresésének. A Hatolommal Felkentet (Messiás) keresték, s meg is találták Betlehemben egy anya ölében...

A bölcs tudja, hogy az Isten hatalma a szeretetben nyilvánvaló. Legyenek bármilyen nagy történelmi viharok, gazdasági- vagy klíma-katasztrófák, az Isten Isten marad. Ha az ember szeretete elhalványul is, az Istené soha meg nem kopik. Az evangélum ma is ugyanaz: Az Örökkévaló tisztaságával, szépségével minden időben hívogatja magához mindazokat, akik a bűn szagától megundorodva a Megváltás illata után vágyakoznak.

2007. január 5. péntek

Amiért ma imádkozunk:
Találkozásokért.

A mai nap imádsága:
Uram! Te látod kelésemet és fekvésemet, rohanásomat, és küzdelmeimet, hogy az enyéimnek biztonságot teremthessek. Láttasd meg velem, hogy Nélküled semminek sincs értéke, de Veled együtt, s általad életem minden dolga tartalmat nyer. Ámen

Ha nincs időnk megállni az életben, hogy létrejöjjenek legszebb találkozásaink, akkor nemcsak egy soha vissza nem térő alkalmat szalasztottunk el, de "jó úton" járunk afelé, hogy az élet egy határozott ütéssel megállítson, s elgondolkodásra késztessen... Ha életünkben csak munkanapok vannak, akkor miért is dolgozunk?

A pihenésről, megállásról furcsa elképzelései vannak a ma emberének. Míg az egyik hétköznapi zakatoló ritmusának harmóniátlan felerősítésére ugrabugrál valamilyen bódító szer hatására a diszkóban, addig a másik az extrém-sport valamelyikével emeli adrenalin-szintjét, no meg szeretteiét is, akik azon izgulnak, vajon hazajön-e épségben? Igen sokan pedig a mértéktelen alkoholfogyasztás hálójában vergődnek hétről-hétre. Ez lenne a pihenés szent napja? Bizonnyal nem... Sokan vannak olyanok is, akik megszentelik a maguk esze szerint az ÚR napját - legyen az, a szombat vagy a vasárnap -, de az ilyen "szent napok" világában felnőtt gyermek vagy elszabadul az első adandó alkalommal vagy reprudukálja szülei élet-, ember-, s Isten szeretet-parancsa elleni törvényeskedő életét.

Mi tehát a hetedik nap értelme? Az Isten maga. A hetedik nap kiváltsága, hogy szívünkben-lelkünkben felfedezzük Teremtőnket, s megpróbáljunk hasonlítani hozzá. Nem azért, hogy tökéletesek legyünk (ez »csak« odaát, az Isten világában beteljesedő ígéret), hanem azért, hogy a Tökéletes jelenléte által megvilágítást nyerjen életünk minden része - a rejtettek is -, s a disszonáns hangok (szóval és cselekedettel elkövetett vétkeink, mulasztásaink, bűneink) Isten Szentlelke által a harmóniába kerüljenek. Ez az úgynevezett kegyelmi élet, a kiengesztelődés. Megbékélés önmagunkkal, s Istennel. Ezek azok a pillanatok, amikor hálát sóhajtunk Teremtőnk felé végre elért céljainkért, "felsőbb segítségért", magyarul a megtapasztalt áldásért.

Sokan vannak, akik hétvégeken sem állnak meg, mert szolgálatot teljesítenek - értünk. Ahogyan Isten gondoskodó szeretete sem tart "szünnapot" ugyanúgy azok a szolgálatok, melyek életünk testi-lelki biztonságáért dolgoznak is folyamatosak. Isten a hetedik nappal a megszentelő ritmusra figyelmeztet minket. "Mert nem az ember van szombatért"... De Isten az emberért adja magát, hogy Önmagához térítse. Ebben nagy segítség, ha hat munkás nap vagy hat alkotó, evilági gondolat után a hetedik az Isten vonzásában születik meg bennünk.

2007. január4. csütörtök

 

 

 

 

 

 

Amiért ma imádkozunk:
Alkotó kedvért...

A mai nap imádsága:
Urunk! Te látod mennyire elfordultunk Tőled, s semmibe vettük teremtő akaratodat... Esztelen rombolásunkat csodálatos világodban állítsd meg, hogy végre vigyázzunk mindarra, amit felemelkedésünkre nekünk adtál, természetben és emberi kapcsolatainkban egyaránt! Ámen

 

 

 

"Alkossunk embert a képmásunkra..." 1 Móz 1, 26a

Az egyik legérdekesebb kérdésünk életünkben: hogyan is lettünk emberek? Egyesek az evolúcióban, mások a kreációban hisznek - hit mindkettő. Ma ez utóbbit járjuk körül a Teremtéstörténet alapján, mely igen sok érdekességgel szolgál.

Először is a Szentírás nagyon ügyel arra, hogy melyik fogalmat mikor használja. Három "teremtő" igével találkozhatunk: 1) bárá=teremteni; 2) jácár=alkotni; 3) ászá=csinálni, készíteni. Furcsa, de ez utóbbi igealakkal találkozunk a teremtéstörténetben, ráadásul többes számban: "alkossunk/készítsünk embert". Sokan a királyi többesben gondolkodnak, de ezt a nyelvtani formát akkoriban még nem használta a héber nyelv. Mások úgy gondolják, hogy Isten az angyalok seregéhez szól. Az angyalok társteremtői státusát el kell venünk, mert az angyalok ugyan segítői lehetnek az embernek, de Isten felől nézve ők minmdig "csak" küldöttek (angelosz!). Megint mások a Szentháromságisten-hitet látják ebben a "pluralis majestetic/királyi többes"-ben. Kinek szólhat hát ez felszólítás: alkossunk embert?

Az emberhez magához! Isten megalkotja az embert (Ádám), de együtt (önmagunkból és társainkból egyaránt!) mi magunk kell hogy "faragjunk" Embert, a szó nemes értelmében. Azaz Isten nagyszerű művének folytatói mi magunk vagyunk... Lehet-e nagyszerűbb dolog az életben, mint társul szegődni a teremtés művéhez?

A teremtés csodája előtt mindig meghajol az ember. Hogyan lehetséges például az is, hogy lelkünk az anyagba került? Óegyházi atyák sokat gondolkodtak ezen, érdemes néhány megállapításukat felidézni: Az emberi lélek nem része Istennek, nem egy az Igével, Isten Fiával, nem teremtetlen valami, hanem Isten teremtménye. Isten a semmiből (ex nihilo) teremtette, tehát előzőleg nem létezett. Nem a szülők nemzik és nem is a tökéletlenebb állapotból fejlődik ki, hanem a lélek magánvaló, mindenkiben egyedi, nem közös s, már a születés előtt jelen van a testben... Sok-sok megállapítás, melyeket érdemes szívünkbe zárni és továbbgondolni!

De miben hasonlít lelkünk elsősorban az Istenhez? Abban, hogy értelmes! Az értelem az ember legkiválóbb képessége, mely által Istent megismeri. S, ha megismerte, szeretni is tudja és szolgálni. A szeretet teljessé teszi a hasonlóságot, mert Isten átadja önmagát annak, aki szereti őt, és részesíti saját isteni életében. Az "alkotás" tehát mindig vallásos-spirituális tevékenység, melynek vannak látható és láthatatlan vetületei, de mindegyik létünk felemelkedését - az Istenhez kerülésünket - szolgálja.

2007. január3. szerda
Amiért ma imádkozunk:
Hitért, szeretetért...
A mai nap imádsága:
Urunk! Látod botlásainkat, engedetlenségeinket, s látod azt is, hogy figyelmeztetésed ellenére zsákutcákba szaladtunk, mert hittünk a csillogásnak. Kérünk fordítsd életünket Magadhoz, hogy gondviselő szereteted életünk formálója legyen! Ámen

A bizonyosság a legnagyobb erő. A hit olyan állapota ez, amikor már nem sejtéseink, hanem elemi megtapasztalásaink a Legnagyobb Erőről vértezik fel meggyőződésünket. A nem látható dolgok létéről való tudomás még kevés, több kell: az Isten (mentő) szeretetének megtapasztalása. Aki föntibe kapaszkodik, azt nehezen billenti ki egyensúlyából a lenti.

"Cogito, ergo sum" - gondolkodom, tehát vagyok. Szép meghatározása ez az embernek... Valóban, amire nagyon büszkék tudunk lenni, az az eszünk, jóllehet mégsem arról vagyunk híresek, hogy arra használnánk, amire tényleg szánta az Isten. Mert értelmi képességeinket nem egymás megalázására, kizsákmányolására, elpusztítására adta, hanem arra, hogy felismerjük: szeretnünk kell ebben a világban.

Aki rálépett a lélek formálódásának krisztusi útjára, az tudja, hogy a tudás nem más, mint a felülről jövő tanácsok alázatos elfogadása. Tanácsolás nélkül ugyanis nem úgy alakulnak dolgaink, ahogyan szeretnénk. Ha a "magunk esze" magasabban áll, mint az Isten maga, akkor kudarc elkerülhetetlen. A Föntire hagyatkozó, naponta imádkozó lélek jól tudja, hogy a létnek nincs vége a halállal, mert Isten örök. S mivel bennünk is van egy örök isteni lehellet, a lelkünk elpusztíthatatlan továbbélő része, ez vissza kell jutni az Egy és Örökkévalóhoz.

Ebbe a Gondviselésbe kapaszkodó embernek egészen más távlatai vannak már itt ebben a látható világban is. Tudja, mi az ami fontos, s mi az, ami csak "kellék" a szerep eljátszához, de az enyészet foga gyorsan szétmorzsolja. Bármennyire is szép a ruha, akármilyen bársonyosan is simogat, ha a "színész" nem tudja a szerepét, csapnivaló lesz az előadás... Nincs senki, aki tökéletesen tudná a szerepét. Az előadás hosszú, s játszani akkor is kell, ha már se akarásunk, se erőnk nincs. Ilyenkor kell meghallani, mit suttog a Lélek, s ilyenkor kell jól erősen megszorítani azt a kezet, amit a Gondviselés felénk nyújt...

 

2007. január 2. kedd

Amiért ma imádkozunk:
Azokért, akiknek tragédiát kell elhordozni a szívükben...

Az ÚRIsten felhozza napját jókra s gonoszokra egyaránt és hasonlóképpen a baj sem kerüli el se egyiket, se másikat. Olyan talánya ez az életnek, melyre sok okosnak tűnő választ fogalmaztak már meg, de megoldási képletet a "Miért? "-re még senki nem talált. Azt még csak-csak megérti a nem vallásos ember, hogy a hívő lélek buzgó köszönömöket mormolgat imájában, de hogy miért nem fordít hátat az Istenének, amikor baj és nyomorúság éri - ezt már sehogysem. A bajok - ha jönnek - csőstül jönnek... azaz mindig társaságban. Ami persze egyiknek baj, az másiknak áldás is lehet. Az egyiknek a nagy eső Isten verése, a másiknak meg a bőségés termés biztosítéka... Egy éremnek két oldaláról lenne szó? Inkább arról, hogy az élet szelei mindig fújnak, a kérdés számunkra csak az: Tudjuk-e melyik kikötőbe igyekezünk? Ha igen, akkor a szelek segítenek. (Seneca)

A bajt a szenvedést senki nem veszi vidáman, mert nem is lehet. Akármilyen mértékű is, hiányt jelent, ami fáj. A fájdalom súlya pedig egyformán nyomja minden ember lelkét... s ha sokáig kell hordani, akkor megtöri a legerősebbeket is.

A fájdalom hordozása a szenvedés, amit kikerülni csak látszólag lehet. Létünk törvénye, hogy más és más formában, s a legkülönfélébb időkben, de megjelenik. Annak elfogadása, hogy ez is az Isten Titokzatosságának része, csakis a spiritualitásban lehet felismerni. Sokan szerint a lelki út járása a könnyebb választás. Aki naponta járja, az megvallhatja, ez bizony nem így van... Míg az anyagvilágban élők legfeljebb a matéria és múlandóság horizontjáig néznek, addig a spirituális életet választók előtt olyan dimenziók nyílnak meg, melyek meglátása felemelő, de Isten segítsége nélkül szédítő... Hányan vannak közöttük, akik teljesen elveszítették a realitásérzéküket, mert nem Jézus szeretetparancsait, hanem emberi okoskodásokat, törvényeskedő "igemagyarázatokat" követtek, melyekre aktuálisan "viszketett a fülük"...

Új esztendőt kezdtünk, kihívások, feladatok özöne vár ránk ebben az évben is. Küzdelmeink most is lesznek, s a csalódások sem kerülnek el. Mindezek elhordozása közösségben könnyebb: párkapcsolati, testvéri kicsiben vagy baráti, gyülekezeti nagyobbban, Isten látható és láthatatlan angyalokat (angelosz »gör.« küldött) rendel mellénk. Ez azt jelenti, Neki gondja van ránk, azaz Ő a Gondviselő. S ha Ő viseli a gondot, a mi gondjainkat, az enyémet is - és ezt tudjuk is -, akkor a ránk eső rész elhordozása már egészen más állapotba helyez minket.

2007. január 1. hétfő

Amiért ma imádkozunk:
Terveink, álmainak Istentől jövő megoldásáért.

A kígyó nem a legrokonszenvesebb teremtmény, sokak számára meglehetősen ellenszenves állat, melytől többnyire undorodik az átlagember. (Furcsán is nézünk azokra, akik kiscica helyett kígyót tartanak lakásukban...) Ez a bennük lévő ősviszolygás is hozzájárult ahhoz, hogy a kígyó a bűnnek, a gonoszságnak és a rombolásnak az ősi szimbóluma, bár néha pozitív jelentéssel is bír. A kígyót számos kultúrában részesítették isteni tiszteletben. A görög orvosisten, Aszklépiosz szent állata, az ábrázolásokban, az ártás-gyógyítás kettősségének kifejezõdéseként két kígyó csavarodik az istenség botja köré.

Ilyen szerepet töltenek be azok a kígyók is, amelyekről éppen olvastunk. A Károlyi Bibliát olvasók számára a tüzeskígyó hangzik ismerősebben. Héberül hannehásím hasszeráfím volt a megnevezésük. Náhas kígyót jelent héberül és száraf annyit jelent, hogy égetni, sütni, tüzelni. Tehát tüzes kígyókról van történetünkben szó. Bár meseszerűen hangzik, igen komoly tartalommal bír. Mivel a ma embere a számára nem érthető dolgokat, történéseket gyorsan a mesék és a legendák világába utalják, magyarázni kell, hogy a mesék igazságokat tanítanak, csak érteni kell őket. (A gyerekek még értik, mert még az osztatlan időben, s a jelképek világában élnek.) A pusztai vándorlás történetei a bűnről és bűnhődésről, a bűnbánatról és a szabadulásról tanítanak..

A kígyó a Tórában a tisztátalanok között szerepel, nem a fizikai, inkább a mágikus erő és a szellemi, intellektuális hatalom jelképe. Negatív szerepe a bűnbeesés történetében ismert, hiszen ekkor sem fizikai erejével, hanem cselvetéssel csalja tőrbe az elsõ emberpárt, mert "ravaszabb volt a föld minden állatánál" (1 Móz 3,1).

A tüzes kígyók nem titokzatos sárkányok, hanem ismerős "lények" - saját bűneink. Ha valamit ismerünk, attól már nem félünk annyira. Attól iszonyodunk a legjobban, ami ismeretlen és titokzatos. A bűn nem ismeretlen és nem titokzatos. A Szentírás bőven és őszintén beszél róla és felfedi lényegét.

Mi a bűn valójában? A Biblia több szóval illetti: Sátán, Belzebub, Bukott Angyalok Vezére, Mindent Össze-visszadobáló. Egyesek tagadják e negatív erő létezését, mások különlegesen nagy hatalmat tulajdonítanak neki, megint mások azoknak az erőknek az összességét látják e nevekben megnyilvánulni, melyek elhajlítják az embert az Istentől. (Pál apostol mondja: "Boldog az az ember, aki nem kárhoztatja magát abban , amit hisz.") Ki hogyan gondolja tehát, az mindenkinek a hitbéli, lelkiismereti magánügye, egyben azonban mindannyian egyetértenek: a bálványok az ember "kezének" (és elméjének) "alkotásai", melyek elhajlítanak az Istentől. Ezek egyik legnagyobbja az önzés.

A ma emberének, önimádata, gondolkodásának önközpontúsága zsákutcába csalogatja a világot. Amíg ezt nem adja fel, a kígyót nem szögezi oda póznára, addig nincs előrelépés. A Sátán az elvevésre biztatja az embert: "Ez mind a tiéd, ha..." S mivel mindenkinek ezt súgja a fülébe, nyilvánvalóan egymás ellenségeivé válnak az emberek, sőt a materiális javak birtoklásáért meg is ölik egymást.

Ezzel szemben Isten csupa fogyatkozás nélküli, végtelenül osztható javakat ígér: az élet, világosság, öröm, szeretet, béke. Mivel ezek szellemi (inmateriális) adományok, nem csökkennek, akárhányfelé osztatnak is; sőt ezáltal szaporodnak.... Isten a maga ígéreteit egyetlen feltételként az adástörvény betöltéséhez köti, azaz aki birtoklja e mennyei javakat, az adja tovább, mert így válik Isten ígérte valóra: "Akinek van, annak adatik"