Elgondolkodunk rajta vagy sem: A kenyér Isten egyik legnagyobb ajándéka. Az ember számára erőforrás (Zsolt 104,4), a létfenntartásának annyira lényeges eszköze, hogy aki híjával van a kenyérnek, az mindennek híjával van (Ámósz 4,6). Éppen ezért választja Jézus rámutató misztikus jelként a kenyeret.

A mindennapi kenyér. Jelképe átszövi egész életünket. Aki szenved, az könnyek között eszi kenyerét, a bűnösről azt mondjuk, hogy a hazugság kenyerét eszi, a lusta ember pedig a tétlenség kenyerét majszolja. A kenyér nemcsak a létfernntartás eszköze, hanem a közösség fenntartására szolgál, azaz arra van, hogy megosszuk. Az étkezés közösséget feltételez, modern társadalmunk egyes emberre lebontott, "szeparált" kalória-felvétellé silányította. A divatos gyorsétkezésnek meg is van/lett a következménye - úgy egészségügyi, mint lelki.

A kenyér az életet jelképező búzából készül, mely nemcsak a testi, de a szellemi tápláléknak is a jele . A kenyér megtörése nemcsak Krisztus keresztáldozatára mutató jel, de a keresztény álhatatosság szimbólumává is vált. Amikor Jézus azt mondja a Kísértőnek, hogy "Nemcsak kenyérrel él az ember..." akkor megerősíti, hogy a test szükségleténél is van fontosabb: a lélek, az Ige, a Szó kenyere.

Éhes világban élünk. Igaz ez az anyagi világra, s a lélek világára egyaránt. Soha ennyire "nagy falatokban" nem csillapíthattuk informácóéhségünket, mint manapság, és soha még ennyire nem voltunk kiéhezve a végső igazságra. Ha csak "kétdimenziós" információval tömjük magunkat, azaz csak itt a földi világ, emberek egymásközötti dolgairól szólnak híreink, akkor törvényszerűen kielégületlen marad a lélek. Amennyire különbözik a sikvilág a térvilágtól, olyannyira különbözik a földi Isten nélküli lét a mennyeitől, ahol Istennel együtt lehetünk. Ne tiltakozzunk, szükségünk van a megtapasztalható dimenziók teljességére, különben belehervad létünk az anyagvilágba.

Hogyan lehetséges a kiteljesedés? Keresnünk kell az Élő Kenyeret! (Aki keres, talál...) Egységet a kenyér ízében érezhetünk, teljes életet pedig a Krisztusban... A jelek állandóan körülvesznek minket, s éhséget gerjesztenek hétköznapjainkban. A sürgősen megválaszolandó kérdés már csak ez: Ha érezzük a teljesség illatát, s kezünkben ott a kenyér, beleharapunk-e? ...hogy végre megelégíttesen a lelkünk.

Amikor Pál ezeket a sorokat papírra veti, fogságban van. Szorult helyzetét mégsem "dramatizálja", hanem arra koncentrál, ami a szabadnak és bezártnak egyformán fontos, az evangéliumra. Bilincseit nem büntetésnek, hanem lehetőségnek látja; Krisztusért viseli azokat. Természetesen a "vox humana", az emberi hang is megszólal levelében, melynek néhány foszlánya éppen reggeli alapigénk. Pál számára a legfontosabb, hogy a küldetés folytatódjék, hogy a misszióban ne legyen törés, ezért írja: " akár színből vagy szívből, csak hirdettessék az evangélium."

Első gondolatunk egy kérdésfeltevés lehetne: Lehet-e szívtelenül, színlelésből hirdetni a Krisztust? Ha a kérdést így fogalmazzuk, lehet-e szeretni szeretetlenül, akkor gyorsan érthetővé válik, miről is van szó. Ha valaki "professzionálisan", hozzáértően hirdeti, »propagálja« a Krisztus evangéliumát, akkor annak ellenére, hogy ő maga nem hiteles ember, mégis az elmondott igehirdetése megszólíthat embereket. Ha nem így lenne, akkor kihalt volna az egyház, hiszen sok érdemtelen pap, prédikátor volt az elmúlt kétezer esztendőben, akik nem igazán voltak méltók a tisztükre. Ma is vannak - sajnos egyre többen -, akik személyes életvezetésükben csődöt mondtak (pl. válás, alkohol) ugyanakkor mégis megmaradnak szolgálatukban. Ez püspöknek és gyülekezetnek, de az adott lelkésznek/lelkésznőnek is komoly teher... Nyilvánvaló, hogy az emberitől nagyon nehezen - lévén mi magunk is emberek - tudunk elvonatkoztatni, s ha igazán szeretjük a ránkbízottakat, akkor csöndben félreállunk... Szögre akasztani a reverendát, a palástot vagy éppen a luther-kabátot azonban nem olyan egyszerű dolog... (nem csoda, hivatás és házasság életkérdeseink két legfontosabbika). Egy bizonyos: katona a parancsnokaihoz, pap az Istenhez kell hogy hűséges legyen, maradjon. Lehet valaki jó ember "magában", de jó katona, jó pap csak közösségben. Meghatóan szép példákat láttam - s most hadd legyek konkrét - római katolikus és görög katolikus egyházközségekben, ahogyan a gyülekezetek (el)hordozták pásztoruk "gyengeségeit"... Sokszor a zsörtölődő család is jobb, mint a semmilyen... Kellő kitartás és áldozat meghozhatja gyümölcsét, s Isten kegyelme még a rosszból is jót hozhat elő.

Ugyanakkor a Krisztus hirdetése olyan, mint a szerelem. Lehet az emlékekből is élni, de az igazi az, ha naponként megújul. Sokszor elfelejtjük, hogy evidenciákat kell újra és újra elmondani, megvallani - hitben és életben. Ha nem így lenne, akkor nem éreznénk a hiányát a köszönömöknek, a kedves szavaknak. El kell mondani házastársnak, kedvesnek naponta többször is: "Szeretlek!" és ki kell mondani naponta többször is: "Hála neked Uram, mindenért!" A hatás (az áldás) nem marad el: örülünk, sőt még inkább örülni fogunk...

Sokszor panaszkodnak a segítő szolgálatban dolgozók arról, hogy megfáradtak, elfásultak. Az, aki munkájából fakadóan bele kell, hogy tegye személyiségének bensőségességét is tudják miről van szó. Orvosok, tanárok, egészségügyi és szociális területen dolgozók, s persze a papok is... Burnoutnak, kiégésnek is nevezik ezt a szindrómát. Sokáig képes az ember hordozni a fájdalmait, mert az ember szereti azt, amit csinál. Amit pedig szeretünk csinálni, azt mindig nehéz bevégezni. Talán ebben is rejtőzik az igazság. Pál - aki meglehetősen sok lelki terhet hordozott -, mégsem égett ki... Mi volt a titka?

Mindenekelőtt a küldetéstudata. Nem volt önértékelési zavara, pedig ő sem volt tökéletes, sőt! Mégsem terhelte környezetét, mert Mást, Nagyobb Erőt kért gondjainak megoldásához. Ezt a Hatalmat érezte, amikor azt írta: kényszer nehezedik rám. Nem kényszeres gondolatokról van szó, hanem olyan teherről, amit az Isten rak a vállunkra. Olyan tűzről, amely belülről éget, olyan gondolatokról, ami nem hagyja nyugodni az embert, de mégsem jár vele együtt nyugtalanság, éppen ellenkezőleg, különös békesség kíséri. Ez az, ami hajnalonként engem is ébreszt, mert vágyakozom elmerülni az Isten hajnali szeretet-csöndjében...

Pál kiáltása: "Jaj nekem..." nem a félelemből fakad, hogy ti. Isten majd jól megbünteti, ha nem végzi az apostoli feladatát... sokkal inkább abból a felismerésből, ha nem olvad élete egybe a "mandatum Christi"-vel (Krisztus küldő parancsával), akkor olyan gazdaságról mond le, amely lelki gazdagság hiányát ma is láthatjuk sok embertársunk arcára kiülni... Bolond az, aki lemond az olyan ajándékról, amit szertetből ajánlanak fel... Mennyire tudunk örülni a szeretteinktől kapott (horizontális) ajándéknak, mennyivel inkább szebb, s teljesebb a fölülről jövő, a vertikális isteni? Hirdetni az evangéliumot nem testet lelket gyötrő munka, hanem kiváltság. Ajándék, amely belülről tölt, erősít. Élni vele csakúgy szabad és lehet, ahogyan Isten azt adja: misztikusan, mégis a valóságos világban; naponta el-elcsodálkozva rajta, s megélni olyan természetességgel, mintha nem is lenne más lehetőségünk...

"Ha Isten lenne, akkor válaszolna!" - sokan érvelnek így a maguk igazsága mellett. Az igazság az, hogy az Istennek nem kötelező szóban válaszolni, ha Isten, akkor szavak nélkül is jól megérteti magát. Aki Isten vonzáskörzetébe került, azért, mert kereste vagy azért, mert élete rohanását megállította egy betegség vagy veszteség az megtapasztalta, hogy Isten üzenetét a csend milyen jól tudja közvetíteni. Kórházi ágyak fogságában, ahol az "újra otthon" különös reménységgel bír vagy az elvesztés gyászának keserű magányában sokszor és sokféleképpen szól az Isten. Mit szól?! Válaszol!

Kiderül, hogy az adott helyzet, az az életszakasz, amiben éppen találjuk magunkat nem "véletlenül", hanem a törvény okán állt elő. A fájdalmas helyzetünket "köszönhetjük" életvezetési rendetlenségünknek vagy annak, hogy Isten ilyenre teremtette a világot. Míg az utóbbi a nagy miérteket szítja lelkünkben, az előbbi rávilágít arra, hogy éppen azért kerültünk olyan helyzetbe, amilyent nagyon nem kívántunk, mert nem beszéltünk Istennel. Amikor van idő - s milyen érdekes, a krízis nyomorúságában mindig van bőségesen idő egymásra, s Istenre is -, kiderül, hogy számtalan próbálkozása volt már az Istennek arra, hogy beszélgessen velünk. A teremtett világ szépségén keresztül, a lelkiismeretünk hangja által, a társadalmi mozgásokon keresztül mindig is diskurzusra hívott minket, csak mi mindig találtunk fontosabbat, mint az Istennel való kommunikációt...

Aztán egyszercsak választ kapunk. Tömören, sokat, sorsszerűen. Minden egyben szakad ránk. Kihívások, elvárások, fizikai és/vagy lelki terhek. Összeroppanunk, hiszen nem vagyunk se istenek, se titánok - bár sokszor álmodozunk erről is meg arról is... általában addig, míg utol nem ér minket a felismerés: velem is megtörténthet, én is sebezhető, én is esendő vagyok. Sokan ilyen helyzetben nemcsak merevvé válnak, de hátralévő életükre teljesen megkeményednek. Lepattan róluk minden, akár Istentől, akár embertől jöjjön az. Isten különös kegyelme az, amikor ilyen "vészhelyzetben" megérthetjük: Isten nem megtorolni akar valamit, jogosan ránk mérnii azt, amit egyébként megérdemeltünk, hanem el akar vezetni önmagához. Nála ugyanis nincs kötözöttség, sem szenvedélyekben sem időben, nála csak szabadság, s szeretet van. Ezért mondja a zsoltáríró: Szabadító Istenem!

A legnagyobb távolságok nem fényévekben mérhetőek, csupán egy-két araszos evidenciákban, melyek érvényesítéséhez igen gyakran egy élet sem elegendő. Milyen egyszerű megérezni a láb remegésében, a szívverés izgatottságában a felénk jeleket küldő Isten Titokzatosságát, s milyen nehéz ezekből levonni a következtetést. Mit érnek a különleges élmények - S melyikünk életében ne lettek volna már? - ha azok megmaradtak az érzelmek szintjén, de soha nem sarkalltak aktivitásra, se Isten felé, se embertársaink felé, s nem tettük meg a világ lehető legnagyobb távolságát: az első lépés fél méterét...

Életünk pradoxona, hogy Isten itt van közöttünk és bennünk, mi pedig a zsoltáros őszinte szavaival milyen gyakran elmondjuk: "Miért állsz oly távol Uram?" Az élet valóságához nemcsak az Isten, de a bűn realitása is "hozzátartozik". Ez azt jelenti, hogy olyan közel jön hozzánk a Teremtő Urunk, hogy ennél közelebb már nem is jöhetne, de a szívünkben lakozó vétek, bűn olyan láthatatlan hártyát von szívünk köré, hogy azon még az Isten sem tud - mert nem mindig akar - átjutni. Néha persze - Isten különös kegyelme az ilyen -, összetöri megmerevedett kőszivünket, ami borzasztóan fájdalmas tapasztalás, de mindezt azért teszi, hogy utána érző "hússzívet" adhasson.

Életeseményeink többségében mi magunk futunk el az Istentől, s azután számonkérjük rajta, hogy miért van olyan távol. (Távolság, idő az ember számára nagyon fontos, az Isten számára azonban nem lényeges, hiszen Ő Isten...) Szükséghelyzetünket nagyon sokszor pedig mi magunk okoztuk. Nagyobbat gondoltunk,mint a tehetségünk engedte - Addig nyújtózkodj , amíg a takaród ér! -, többet akartunk birtokolni az életben, mint amire teremtett minket az Örökkévaló - Ki sokat markol, keveset fog... -, s lehetne számtalan oldalról megerősíteni az ősi igazságot: bizony könnyedén "melléfogunk".

A evangélium, mint Jézus Krisztus, "tegnap, ma és mindörökké" ugyanaz: Emmanuel, azaz velünk az Isten. A legnagyobb kiváltság, ha mérhetetlen távolságok Isten és emberek között, a szeretet valóságában feloldódnak, s létünk egyetlen igenné és ámenné formálódik át...

A mobilitás évszázada van mögöttünk - mégsem jutottunk el sehová... "Különutas" megoldásokat találtunk ki- és fel, hátha megkerülhetjük a nagy törvényt: mindennek ára van. Mára kiderült, s hamarosan érezni fogjuk már a mindennapjainkban is: megterhelt, kifosztott bolygón élünk. Nemcsak Istenhez lett hűtlen az ember, de egymáshoz és önmagához is. Csoda-e, ha olyan a korunk, amilyen? Rohanó és felületes, az élet minden területén bosszantóan idegesítő és/vagy kiúttalan. Az ok mindenütt ugyanaz: emberi mulasztás, vétkek és bűnök sokasága. Nemcsak az "anyagot" spórolja ki az ember a produktumából, de sajnos a lelkét is! Lélektelenül végzett munka végeredménye is csak lelketlen lehet... Ezért ennyi a szemét Földünkön! Milyen használat az, amit a következő pillanatban már el is dobok? "Teremhet-e a bojtorján fügét?" Jézus Urunk igazsága nyilvánvaló: "A jó fa nem hozhat rossz gyümölcsöt, s a rossz sem jót."

Egyetlen eldobott cigarettavég 30cm-es körzetben mikroorganizmusok milliárdjait pusztítja el. Az oktalan ember vigasztal másokat így: "De mi ez a többi környezetkárosító hatáshoz képest?". A felszíni vizek tisztaságáért közvetlen környezetünkben talán még tudnánk valamit tenni, de ezért sem teszünk semmit. Virágoznak a kiskertészetek, ezertonnaszám ömlik a talajba a méreg - és persze közvetetten belénk is... Nincs, aki megálljt parancsolna! Senki nem meri kimondani: "Emberek, az allergiátok oka nem a virágpor, hanem a megmérgezett környezetetek!" Ha az alapvető élelmiszerből (pl. kenyér) csak a liszt hiányzik, hogyan lehetséges akkor az egészséges kifejlődése a következő generációnak? "Hembürgeren és csipszen" növekedett ifjúság nemcsak elhízottá, de terhelhetetlenné vált... Hacsak az immunrendszerrel lenne baj! A lélek vált beteggé... Ennek igazságát azonban többnyire csak egy-egy betegség hozza felszínre...

Aki szövetségesül választja az Istent, annak az intelmek megtartása nem keserű muszáj, hanem életvidámító lehetőség. Nem kényszer, hanem a szabadság kiteljesedése. A törvény már önmagában jutalom, hiszen véd, életet ment, de mindezen túl szeretetet és hűséget munkál. Egyetlen szóval is össze lehet foglalni az Istenre figyelő életet: áldásos. Áldott önmagának és környezetének. Mire lenne még szükségünk?

Ha az adakozás szót halljuk, szinte mindannyian pénzbeli juttatásra gondolunk - a rászoruló javára -, pedig nem feltétlenül erről van szó. Ugyanakkor Jézus fenti, hegyibeszédbéli kijelentését is akkor idézik - megintcsak hibásan -, amikor valami nagy "fejetlenséget" minősítenek: "Nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb". De miről is van szó? Mindenekelőtt a következőkről: Ahogyan a bal kéz reflexszerűen, gondolkodás nélkül, segíti a jobbot, ugyanígy átgondolás nélkül, zsigerekből fakadóan kell(ene) gyakorolni az adakozás nemes aktusát.

Miért fontos az alamizsna adása? Sokan azt gondolják, a társadalmi egyenlőtlenség csökkentése végett. Mások a szociális biztonságra gondolnak, hiszen régi felismerés, ha gondoskodunk a saját szegényeinkről, akkor ezzel az egész közösség jólétét biztosítjuk - pl. nincs "megélhetési lopás", nem keletkezik (akkora) kár a szociálisan intakt oldalon. Vannak olyanok is, akik az adakozás lélek-javító vetületét hangsúlyozzák, mert ha irgalmat gyakorlok az embertársammal, akkor az aznapi jócselekedetem kellemes érzést kelt bennem. A régiek az alamizsnálkodásban egyfajta szociális segélyt láttak, lehetőséget arra, hogy aki önhibáján kívül lecsúszott, a társadalom perifériájára került, az valahogyan visszataláljon a "normál" hétköznapi közösségbe. Ma ezt integráció elsősegítésének mondják. Az eredeti helyzet visszaállítása azonban igen körülményes, ez látható a társadalmak huszonegyedikszázadi ebbéli birkózásából is.

Jézus az adakozásra biztatásban elsősorban nem a jóléti szociális állam kialakítását munkálja. Ő nem földi mennyországban - mint mi -, hanem mennyei királyságban gondolkodik. Ő jól tudja - amit mi ritkán tudatosítunk a pénzzel kapcsolatban -, hogy a pénz az időt szabadít fel. (Szabad)időnk egy részéről mondunk le, hogy pénzt keressünk szükségleteink fedezésére, s amikor pénzt adunk, akkor tulajdonképpen időt ajándékozunk - így a legdrágábbat, hiszen ebből van a legkevesebb.

A kérdés azonban nem az, hogy mennyi "extra időt" tudunk összeharácsolni egész életünkben, hanem az: Mire használom az időt, a lehetőséget? Ha arra, hogy elgondolkodjam az időtlen isteni távlatokon, akkor helyesen cselekszem, mert sok-sok megoldatlan kérdésem az Isten-kapcsolatomban új értelmet nyer, a feszültségek konfliktushelyzeteimben csillapodnak, a gátlásaim oldódnak. Ha adakozom tehát, akkor lehetőséget adományozok a másiknak... hogy mire használja, az az ő lelkiismeretének terhe, de ezek a cselekedeteink jelei lehetnek az Isten szeretetének, a fölfelé-tartozásunknak is, amely minden ember felismerésévé kell(ene) hogy váljon.

Sidrák, Misák és Abednégó hitvallása olyan erejű, hogy az a nem hívő emberben is tiszteletteljes csodálatot vált ki... Megvallani, hogy Isten van, "úgy általában van", ahogyan az emberek többsége ezt felületes beszélgetésekben teszi: "Hát igen, valaminek, valakinek lennie kell" - nos ez még nem hitvallás, hanem elkötelezettség nélküli vélemény-szerűség. Ez a három ifjú tudja, Kinek hisznek, ismerik kit tisztelnek. Nem akarnak mást imádni, csakis azt az Istent, aki teremtője az egész világnak, vagyis az Egy-et. Ezt a Hatalmat ők megismerték elhívó és megtartó Erőnek, s Őbenne reménykednek, hogy megszabadítsa őket a földi és a mennyei, a testi és a lelki, a térhez és időhöz kötött, s a lélek világához tartozó időtlen szenvedésektől is.

Nagy vígasztalás, ha tudjuk, kinek hiszünk. Hinni az Istenben a legnehezebb feladat. A könnyebb ellenállás felé irányulva az emberek inkább egymásban reménykednek. Mindkettőnek megvan a jutalma: A Mindenhatóban bízó ember csodákat átélve teljes életet él, az emberi szavakban reménykedőket keserű csalódások érik. Ez nem az Isten büntetése, hanem egyszerű törvény: ilyen az ember! Szemrebbenés nélkül hazudik, eltáncikálja a maga igazságát, átgázolva családi- és nagyközösségi érdekeken. Teheti ezt márkás öltönyben, aranykarórával a kezén, mosolyogva, s teheti hónapos mocsokban, soha ki nem józanodó alkohol-vigyoros mámorban, az eredmény ugyanaz: Isten teremtettségbeli emberképét mocskolja be. Dániel társainak hitvallása a legszebb, mert ugyan reménykednek a szabadításban, de ha azt nem is tapasztalhatják meg, (fel)vállalják a megsemmisülést, a kemence tüzét. Tudják ugyanis, hogy a Halál az nem a testen, hanem a lelken akar uralkodni, s az igazi halál a lélek halála: az Isten-nélküliség. Ők ha meghalnak is, az ÚRIstennek halnak meg, ha élnek, akkor is az EgyIstennek élnek. Ezért választásuk egyértelmű és következetes: "Nem hódolunk az aranyszobor előtt!"

Amit Isten elleni bűnnek ismertünk meg - mert rombolja a lelket, pusztítja a testet -, azt jó lélekkel mi is megtagadhatjuk, s lelkünk békességet nyer. Korunk aktuális aranyszobrai előtt hajlongók is idővel belefáradnak sikermámoros imádatukba, hiszen semmi véges nem pótolhatja a Végtelent, semmi nem elégítheti meg az ember létszomjúságát, csakis az Isten szeretete.

Az idő pénz" - mondogatjuk olykor mi is. Mivel kevés van belőle, naprabontottan, érezhetően véges, ezért mérhetetlenül drága is. Mari néniknek is, amikor a rózsáikat gondozzák, s a miniszterelnököknek is, amikor százmilliók sorsáról döntenek... Miért éppen pénzzel mérjük az időt? Mert a pénz lehetőséget, szabadságot, függetlenséget kölcsönöz. Ezért nagyon sokan képesek - akár tisztességtelen úton is - pénzhez jutni...

Életünk alapvetően fontos tényezője az idő. Ha elkésünk, mérgesek ránk, ha mások várokoztatnak meg minket, akkor pedig mi bosszankodunk. Az idő módosítja kapcsolatrendszerünket emberekkel és tárgyakkal, s mindenekelőtt Istennel. Az idő az Istené, azért is veszi tőlünk azt vissza. Játszhatunk vele szépen és nagyot, de ugyanígy el is fecsérelhetjük akár egy életen át - hiábavalóságokra. Ami különösen sok időt igényel, az nagyon fontos helyet kell(ene) hogy kapjon az életünkben. Micsoda abszurd helyzet az, amikor a másodperc törtrésze alatt fröccsentett, az elmúlhatatlanság csillogó illúzióját sugalló műanyag nagyobb értéket képvisel, mint egy gyümölcs, melynek leszakításához egy esztendőt kell várni?! Milyen világrend az, amelyik megengedi, hogy a financiális napi érdek generációs távlatokat gyűrhessen maga alá? Ahhoz, hogy egy emberpalánta emberfává nőjön, húsz-huszönöt esztendő folyamatos munkájára, törődésére, szülők, tanárok, orvosok - talán papok is - nem forintosítható önfeláldozó szeretetére van szükség...

Ahhoz, hogy a szerelem virágbaborult fája gyümölcsöt teremjen, szintén időre van szükség. Az ún. "egynapos/egyéjszakás szerelem" (oneday-love) diadalmenetben vonul... de az embernek nemcsak ösztönei vannak, hanem lelke is. Kielégülést, boldogságmámort adhatnak a futó kapcsolatok, de minél korosabb az ember, annál inkább rájön arra, hogy amire igazán vágyik, az szerelem jótékony ködébe burkolódzó elrejtettség és biztonság, társának mindennapos biztatást és nyugalmat sugárzó jelenléte. Jákób hét évet (hét a tökéletesség száma) vár szerelmére, Ráhelre. (Ráhel jelentése: anyajuh.) Az örök, az eszményi, a "mindent-jelentő nő" Jákób életében: Ráhel. Amikor rá gondol, az idő szárnyakon repül, ha vele van, megáll az idő... Van-e szebb állapot a szerelmesekénél? Nincs, hiszen a mindenség ígérete villan fel benne, az Isten teremtett rendjének szépsége és tökéletessége tükröződik általa - ha(!) -, Isten törvénye szerint élünk vele, s nem visszaélünk, e teremtettségbeli testünket-lekünket átitató "csodával".

Jákób helyzete irígylésre méltó. Elsősorban nem a tiszta, az őszinte szerelme miatt, hanem azért mert egész életén át küzd az áldásért... Az örök evangélium része, hogy Isten az "ilyen" küzdőket ma sem hagyja cserben...

Amikor súlytalanná válnak a szavak - ez mindig akkor történik meg, ha az "Én" fontosabbá válik még az Istennél is -, akkor különösen nagy szükség van az őszinte szavakra. Ilyen szívből jövő apostoli buzdítás a mai ige is. A Krisztus Egyháza, latinul ecclesia, görögül eklészia azt jelenti: kihívottak, elhívottak gyülekezete. Aki e misztikus közösség tagja, az tapasztalatból tudja, mit jelent a személyes érintettség, a lélek találkozása az Elhívó Lélekkel. Napi hitéleti gyakorlatából pedig azt is megtanulta, az "elhívatáshoz méltó élet" nem azt jelenti, hogy személyiségjegyei alapján érdemessé vált a kiválasztottságra, hanem inkább csak jelzése a tudatállapotnak: Tudom, hogy szeret az én Istenem olyannak, amilyen vagyok, s ezért nem hagy olyannak, amilyen vagyok.

Egész keresztény életünk emelkedés és mások felemelése. Ezt a "programot" megvalósítani csakis elhívatottsággal lehet. Ehhez a legelelső lépcsőfokok: az alázatosság, a szelídség, a türelem. Isten egyetémére járni nem "muszáj", ez mindig kiváltság, de az is igaz, hogy sok itt az "utóvizsgázó"... - leginkább az "Egymás elviselése türelemmel" c. tantárgyból. Még a "legkiválóbbak is el-elbuknak ezen a vizsgán, ráadásul életünk végéig tartó szemeszterekben újra és újra - csak más néven - előjönnek ezek a "türelem-vizsgák". Pál azt mondja: Igyekezzetek... nem azt mondja "legyetek", hanem igyekezzetek megtartani. Ebből is látszik, hogy nem lehetetlent kér az Isten. Mi ugyan igen gyakran megpróbáljuk túllépni kompetencia-határunkat, de Isten sosem terhel minket erőn felül - mégha úgy is érezzük -, hiszen a megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja ki. A szelet, a viharokat választottjai életéből sem vonja ki, a szenvedés a választottak osztályrésze is - sőt(!) - de nem a megsemmisítés, az elpusztítás a célja, hanem lelkünk megmentése.

Keresztényhez méltóan élni tehát azt jelenti: Krisztuskövetően élni. Ne én akarjam mindenáron (meg)vezetni az Istent »Látod Uram, milyen jó lenne nekem ez vagy az!«, hanem engedelmeskedjem az Ő akaratának, hiszen ebben lelem meg békességemet.

Nemcsak az internetes világunkban, minden korban éhsége volt az embernek, az újdonságra, az információra... Vágyakozásunk a tudás után, Isten, a világ és önmagunk megismerésére, az egyik legalapvetőbb tulajdonságunk, ami kiemel minket a teremtmények sorából. Pál megállapítása, hogy ti. az athéniak nagyon vallásos emberek - jóllehet legyezhette a görögök hiúságát -, valójában minden ember "vallásos", a maga módján. Az emberek mintegy egynegyede vallásosságát tudatosan akarja megélni, míg a többség inkább csak krízishelyzetekben éli át, nemcsak teste, mindenek fölé emelkedő lelke is van. Ugyanakkor a vallásnak (ami uralja a személyiséget) nem mindig az Isten a "tárgya", nagyon sokszor a hit maga. (pl. bálványok: drogok, szenvedélyek). Még ma is itt van a köztudatban az a pozitivista örökségünk, hogy az "Istent-tanulók" a teológusok ugyan a teológián tanulnak - mintegy két évtizede még "Teológiai Akadémiának" hívtuk az "Evangélikus Hittudományi Egyetem"-ünket... A hitről ámulatbaejtő dolgokat tanulhatunk meg, de az Isten megismerséhez képest ez igen csekély tudás.

Pál tehát az athéniek korabeli legnagyobb nyilvánosságát, az agóra nyíltságát kapja meg. Elmondhatja, mit hirdet, mit gondol... Milyen érdekes! Legdrágábbjaink közé mindig a nem anyagiasítható gondolataink, érzéseink tartoznak! Ezek olyanniyra fontosak nekünk, hogy olykor mi emberek a legdrágábbal, az életünkkel is képesek vagyunk fizetni érte.

Pál az "Ismeretlen Istenről" beszél, aki mindenben ott van, hiszen mindent Ő teremtett... Bizonyságot tesz arról, hogy ez az Isten megismerhető, ő maga is személyesen megtapasztalta a damaszkuszi úton. Sokak számára Isten "csak" filozófiai-esztétikai kategóriát jelent, megint mások úgy beszélnek Istenről, mintha magától értődő, látható valóság lenne. Isten Isten marad... Kinyilatkoztatása ellenére is megmarad titokzatosnak, nyilvánvaló gondviselése ellenére is kérdések fellege veszi körül. Néha-néha egy-egy fénysugár kikandikál a felhők mögül, s megvilágíthatja egy futó pillanatra a mi életünket is. Ilyenkor észrevesszük társunkban, gyermekeinkben, felebarátainkban az Ő teremtő erejének csodáját, s azt is, hogy körbeölel minket szeretetével.

Az anyák sorsa sosem volt könnyű... ma sem az. De az is igaz, hogy kevés a bölcs szülő, aki - persze csupa jószándékból - nem szól bele a "fiatalok" életébe. Nehéz elfogadni, hogy a gyermekek felnőtt emberekké váltak, belátni, hogy boldogságukat nem a szülők garantálják, hanem az ő saját életvezetésük. Aki Isten tenyerébe szoktatta gyermekeit, az tudja, hogy csakis az Isten a biztosíték mindenre, s nem a személyes aggodalmaskodás, s újra és újra rávilágítanak megtapasztalásaikra: Az Isten előtti felelősséghordozás az egyedül "üdvös", az emberi trükkök, életvezetési huncutságok csak feszültséget és fájdalmat okoznak.

Rebekka bölcsességét megítélni nem a mi feladatunk, de cselekedeteit vizsgálva talán némi bölcseséget mi is nyerhetünk. Rebekának elege van a hettita lányokból... Van ilyen - az anyós-viccek sem mai találmányok, rávilágítanak egy-egy helyzetnek nemcsak visszáságára, de olykor abszurditására is. A "hallgatás művészete" nem egyenlő a beletörődéssel. De ezer szónál többet ér a támogató szeretet apró jele. A pedagógia alapigazsága, hogy a pálca az a gyenge tanárok utolsó menedéke, s ha sikerül felvillantani a gyermekben, hogy a tudás megszerzésén keresztül mivé válhat, milyen életet élhet majd egykoron, akkor mintegy "magától" befut a célállomásba, s nem kell folyamatosan noszogatni.

A gyerekek, amikor saját életüket élik, már többé nem folyamatos védelemre szoruló utódok, hanem olykor maguk is szülők, ennek minden gondjával és örömével. Sok nagyszülő nem érti, miért nem részesülnek gyermekeik életéből, miért kerülnek háttérbe. Egyrészt ez az élet normális rendje, másrészt annyira engedi be a gyermek új családja a saját, intim életébe az "öregeket", amennyire azok meg tudnak maradni "fiataloknak", gyermeknek. Ha tudjuk, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, akkor könnyebb a helyzetünk. Hány édesapa és édesanya tartja anyagi juttatások rövid pórázán fiát és lányát, beleszólva azok mindennapi életébe, ráadásul még nem is bölcs döntéseket ajánlva, hanem butaságokat. Csoda-e, ha megmérgeződik a legszebb, a legtartalmasabb kapcsolat (a szerelem után), ami ember és ember között létrejöhet? Időzített pszichikai bombák ketyegnek számtalan családban, mert az anyós - ahogyan Rebeka is - "ezek"-nek titulálja, minősíti azt az embert/nőt, akiért "a férfiú elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, s lesznek ketten egy testté".

A gyermek sikere és kudarca mindig a szülő sikere és kudarca is. A sikereket mindenki látja, a kudarcokat olykor csak a legszűkebb család. (Minél titkosabb a kudarc, annál nyomorúságosabb is.) Az egyetlen helyes magatartás: felvállalni a "háttérmunkát". Ez nemcsak azt jelenti, hogy jó gyökérként az életbölcsesség nedveit kell a virágokhoz, s az érlelődő gyümölcsökhöz eljuttatni, de fel kell vállani a legnagyobb szolgálatot: imádkozni kell a gyermekekért, hogy életüket ők is Istenre alapozzák...

Evolúcionisták elszántan állnak szemben a kreácionistákkkal, farkasszemet néznek már régóta egymással, s várják a pillanatot, amikor végre kiderül az igazság mindenki számára: "csak úgy" kifejlődött magától a világ, illetve Isten teremtette azt. Istenbizonyítékokat korábbi korok embere is keresett. A skolasztika a formális logika szabályai szerint, mintegy fél évezreden keresztül - gyakorlatilag a lutheri reformációig - kereste azokat észérveket, logikai okokat, melyek egyértelműen és univerzálisan alátámasztják: Isten van. Felfoghatatlan létezésünk korlátait talán manapság jobban látjuk, de a létezés csak nekünk behatárolt, Akitől fakad a létezés, anak számára az nem korlát, hanem egy eszköz csupán.

Kicsiségünktől gyakran megborzongunk, különösen, ha a teremtett világ nagyságát szemléljük. A csillagok milliárdjai, a parányi élőlényekmilliárdjai, melyek körbevesznek minket, itt élnek velünk együtt vagy éppen bennünk, mind-mind Teremtőnk ujjlenyomatának egy-egy barázdája, görbülete. A hívő ember - ki-ki a maga szintjénn el-elmeditálgatva -, nemcsak mint anyagvilághoz kötött ember él, hanem belegondolja életébe a nemlátható Istent s az ő nemlátható világát is. Ez nem egyszerű feladat, sokan meg is rettennek tőle, bele is fáradnak. (Megkeseredett ember nemcsak a hitetlenek között van...) Talán azért engedi meg ezt Isten, hogy emelt fővel senki se dicsekedhessen Őelőtte..

Isten nemcsak a materilaista világot, de az inmaterialista világot is "kézben tartja", Ő az Ura annak is. A szilárdság Tőle van, s mi is csak akkor érezhetünk szilárd talajt a lábunk alatt, ha Benne reménykedünk! Az örökkévaló Isten "értelmének" szövétneke feszül az egész világegyetemben, de parányi sátor-életünk ponyváját is csak ő feszítheti ki - úgy igazán. Ha benne bízunk, egykor elbomló sátor-életünk is biztonságot sugároz szeretteink felé, hiszen Vele gyütt a gyenge sátor is erős vár, s a legnagyobb viharok sem tehetnek kárt lelkünkben, hiszen tenyérén hordoz minket nap, mint nap...

Lehet szebb, s jobb az életnél? Hiszen éllni olyan jó! Számtalan csodájával körbeölel minket Teremtőnk, s mi csak ámulunk a világ, s önön létezésünkön... Miért van az, hogy sokan mégsem tudnak örülni az életnek? Morognak-veszekednek embertársaikkal, Istennel, s nem utolsó sorban önmagukkal. Ha nyár van, akkor a melegre, ha tél van akkor a hidegre panaszkodnak, otthon a férjre, feleségre vagy éppen a gyerekre, munkahelyen a főnökre, templomban jobb esetben csak a papra, de az elszámoltatásból még az Istennek is kijut... Ők azok, akik szinte semminek nem tudnak örülni vagy ha mégis az nagyon behatárolható, olykor igen egysíkú.

Amióta burleszkjét éljük a teremtettségünknek, s azt hisszük, hogy mienk a világ, mert hasítani tudjuk az atommagot, s színes lámpácskákat vibráltatunk szép rendben (értsd digitális világ) - tehát a 20 század második felében -, azóta oly sok problémát, s oly rövid idő alatt halmoztunk fel, amit előttünk még egyetlen társadalmi korszak sem. Ha így haladunk, akkor törvényszerűen megroppan a világ... Az ember lelkét már megmarta az istentelenség sóssava. Nem hangoztatják, pedig munkapolitikai tényező, hogy az utolsó évtizedekben megnőtt a pszichés problémákból fakadó munkahelyi mulasztások száma. Nemcsak a "táppénz" financiális terhe szorongatja a vállalkozókat, hanem az emberi teljesítőképesség csökkenése. Nemcsak az ember silányult el, de a produktuma is. A csomogalás egyre színesebb, s gyönyörűbb, de hitványabb lett minden. Ha csak - most nagycsaládosként - a háztartási gépeket nézem: Nem luxus, a megbízthatóan működő robotgép, mosógép stb... de mivel minden műanyag, nem vagy alig javíthatóak, s kényszerűen beletagozódunk a "használd, s dobd el ha nem működik" környezetszennyező, alternatíva-nélküli, korunk-diktálta életstílusba.

Az Istenre hagyatkozó ember tudja, hogy az Élet biztosítéka nem az ember kezében van. Az életnél, az életünknél van nagyobb: az Élet Istene. Őreá figyelni, tisztaságában, szépségében elmerülni nem menekülés a világ realitása elől, hanem kitágítása az élet érvényességi körének a horizonton túlra, a nemlátható világ végtelenségébe, ahol a legtávolibb megtapasztalható közelségbe kerül, s békességgel megvallhatjuk: Uram, szereteted az életnél is jobb.

Egy fának két ága... mindkettőt ugyanaz az életnedv táplálja: az alázat. (Másképpen is fogalmaz a magyar: türelem. Eltűri, elhordozza - alázatban.) Az ember sem nem türelmes, sem nem alázatos fajta.

Ninive királyának megtérésre hívó szavának köszönhetően megmenekült a város. Nem a zsákruhába öltözött bűnbánó emberek miatt, hanem a böjtölő állatokért... juhok, kecskék és kutyák. Kutyák, akik - játszunk el a gondolattal - megmentették a várost, mert kutyák maradtak és továbbra is hűségesek. Az emberek megváltoztak ugyan egy kis időre, de hamar "utolérték" önmagukat, s élték tovább mindennapjaikat úgy, mint azelőtt: s megint rugdosni kezdték megmentőiket. Kutyáik pedig példát mutattak - hűségből.

Az állatok ragaszkodása sokszor megszégyeníti a hűtlen embert, de generálisan mégsem okulunk belőle. Továbbra is abban a tévhitben élünk, hogy az élet az kíméletlen harc - a túlélésért. Ebben a küzdelemben egyesek hite szerint minden megengedett, még a jogosság látszatában páváskodó jogtalanság is - elvégre a "cél szentesíti az eszközt"... Ezt a fajta bölcsességet azonban nem az ÚRtól kaptuk! Amit Ő ajánl ézsaiási tolmácsolásban, az odafordulás. Belátása annak, hogy minden megoldás az ÚRtól jön. Hol keletkezik az aggódás? A szívben! S hol keresi az ember általában a megoldást? A szívén kívül, az anyagi világban. Pedig minden problémát ott kell megoldani, ahol az keletkezett.

Életünk nehézsége nem feladatokban rejlik - éppen ellenkezőleg, a kihívások inkább megszépítik azt -, hanem Istentől elrugaszkodottságunk terhétől. Cipeljük azt is, amit már rég le kellett volna tennünk. Terhek, amikről azt hisszük, nekünk rendelte a Sors, s közben saját büszkeségünk, olykor belátási készségünk hiánya biztatgat minket: Vidd tovább!

A megtérés lényege a higgadt belátás: Isten nélkül nem megy, Isten nélkül egyszerűen nem mehet... Megpróbáltam, újrakezdtem ezerszer is, s hiába minden erőfeszítésem, a várt eredmény elmaradt... A probléma továbbra is megmaradt, csak az erőm fogyott el, s lendületem kopott meg. Segíteni magunkon csak akkor tudunk, ha életünkbe beengedjük az Istent. Nem klisék közé szorítottan, dogmatikai okoskodásban, patentválaszos probléma-megoldásban, hanem testet-lelket megremegtető pillanatos életszentségek által vezetetten... Ez az, ami valóban segítene nekünk...