Aki ma sikeres akar lenni, az biztonságot ígér. Adódik ez bizonyára abból, hogy az emberek nagy bizonytalanságban élnek. Anyagi egzisztenciális is sújt sajnos sokakat, de a lelki bizonytalanság sokkal elszomorítóbb. Az az ember, aki magányos és bizonytalan, annak élete nem szomorú, hanem maga a szomorúság... Akinek lélekben bizonytalan, azt kihasználják az élet minden területén. Nemcsak Jézus vagy különösen Mohamed próféta követelte az özvegyek és árvák össztársadalmi védelmét (Mohamed a maga életén tapasztalta mit jelent az árvaság), de igazából akkor erős egy ország, ha abban a kicsit, az elesettet nem kihasználják, eltiporják, hanem hordozzák.

A biztonság nem kőkerítésekben, mindenféle csúcstechnológiás térfigyelő-rendszerekben, világűrből árgus szemekkel ránkfigyelő műholdakban, de nem is atombiztos betonfalakban rejtőzik. A biztonság a szívben lakozik. Aki tudja, hogy életének Ura kicsoda, az nem aggodalmaskodik. Sem azon, hogy "mit egyen, se azon, hogy mit igyon", hiszen tudja, hogy amire szüksége van, azt megadja neki Gondviselő Mennyei Atyja. Érdekes módon az Úrban bizakodók közösséget alkotnak, míg azok, akik a biztonságot az anyagiaktól remélik, magányosságukkal, sőt, gyakran pánikszindrómájukkal is küszködnek. Érdekes az is, hogy akik sok gyermeket vállalnak, s Istenfélelemben nevelik őket, azok valódi szociális biztonságot nyernek, míg azok, akik abban reménykednek, hogy összekuporgatott pénzecskéjükkel majd nívós szolgáltatást vásárolnak - sokszor pórul járnak. (Nem azt kapják, amire vágyakoztak.) S mit ér a nívós szolgáltatás, ha az ember nem hivatással teszi azt? Hivatás-válságról beszélnek már régóta, de nemcsak a rendőrség, az egészségügy, sőt nem is csak édes hazánk, de az egész világ válságban van, s "mindennek oka a Mammon (a pénz) szeretete/imádata...

Gyerekkoromban megcsodáltam baromfiudvarunkban, ahogyan a kotlós szárnyai alá bújnak a kiscsibék. Irígykedve néztem az anyjuk tollai közé fúródó pihés csöpp életkéket, lélekben magam is küztük voltam... El-elbóbiskolásuk egyértelműen jelezte: a szárnyak alatt biztonságban érzik magukat. Aki fejét Isten oltalmazó szárnya alatt hajthatja le, annak édes álmai vannak, s "még álmában is kap eleget", aki pedig mindezt elveti, az lelkének békétlenségét kapja meg - jutalmul.

Pál apostol zsenialitása - amit egyháziak csak "megáldott életű"-nek mondanak - most is kiütközik. Világlátása, Isten-felfogása 2000 év után is teljesen friss, mondhatni: mai. Van-e, lehet-e nagyobb kívánsága, az egynek, az egyénnnek, mint az egység? Érezheti-e magát nagyobb teljességben a csepp a sivatag perzselő homokjában, mintha együttmozog a végtelen óceánnal? Nyilvánvaló - csak megromlott természetünk tiltakozik ellene -, hogy Isten egységre teremtett minket. Nyilvánvaló, hogy szeretetre teremtettek vagyunk, csak körül kell néznünk a világban.

Körülnézés helyett többnyire egy irányba nézünk. Kiválasztott céljainkhoz csökönyösen ragaszkodunk, tudomást se véve más célokról. Nem a magunkválasztotta cél a hibás, hanem az a lelkület, mely azt sugalmazza: Szerezd meg, ha kell, akár mindenáron! Így azután sosem lesz elég nagy a ház, sosem lesz elég új és elég nagy az autó, s sosem vesszük észre, hogy mindaz, ami nekünk annyira fontos - olyannyira, hogy még az Istent is félretesszük ezen "fontos" dolgaink miatt - végsősoron csak kellékek. Díszletek, amiket majd mások használnak néhány évtized múlva, néhány évtizedig, de ők sem, és mi sem vihetjük magunkkal, ha "ebből" a világból el kell költöznünk "abba" a világba. Milyen nyomorúságos, hogy amíg egy-egy állatfajon belül az azonos genetikai egyedek (egy vérből valók...) nem pusztítják egymást, eladdig az ember már azért is ölni képes, mert a másik nem hajlandó ugyanazt gondolni, mint ő...

"Hátha kitapinthatják" - sóhajtja reménységét Pál. Olyan magától értődő lenne, s mégis olyan tragikusan nehéz meghozni a döntést: Isten az ÚR... Pedig Benne élünk és mozgunk. Csodálnivaló genetikánkba kódolva ott van Isten "ujjlenyomata" - s a többség mégis úgy él, mintha Isten nem is lenne. Nyilvánvaló az is: Istenre szükségünk van. Ez nemcsak lelkünk legnagyobb sejtése földi vándorlásunk során, de megtapasztalható valóság is, hogy aki természetellenesen ellöki magától Teremtőjét, ott egyfajta "hiánybetegség" áll elő. A természetest, a naturánkból fakadót nem lehet a természetidegennel pótolni. Aki mégis eszerint él, az az anyag foglyává válik, s kizárja magát abból a csodából, hogy megélhesse: Isten Lélek..

A jézusi statisztika ma is megállja helyét. Ma sincs másképp, a ige magja folyamatosan hull a Jóisten kegyelméből, de a földtípusok (embertípusok - Magvető példázata) ugyanazok, azaz nem lettünk az elmúlt kétzer évben egy csöppet sem vallásosabbak, belátóbbak... többen, mint az "egynegyed" ma sem próbálja élni azt, amit a Mester elénk él... Sőt, mintha az utóbbi időben a Történelem Ura jobban megrostálná az övéit!

Felgyorsult korunk könnyű életet sugalmazó étafilozófiái lehetnek ámulatba ejtően "modernek" és sikerígéretűek, de tartalmasak, melyek úgy igazából kiállják/megállják a próbát - aligha. Ami nehéz, am áldozatot követel, az egyre inkább háttérbe szorul. Az aktív amatőrzenélők száma - egy Kodály országában! - egyre inkább zsugorodik. Ennek oka nemcsak az instrumentek egekbe szökő ára, hanem az az idői áldozat is (úgy 8-10 év minimum!) amíg elfogadható szinten és minőségben szól az adott hangszer. A "mindent rögtön, csak most, csak itt"-világunkban ókonzervatív csengése van mindannak, ami időigényes. Akcelerált (felgyorsult) világunk még se hozott nekünk több boldogságot, inkább keserűséget.

Jézus követése minden korban meglehetősen időigényes vállalkozás, sőt erő is kell hozzá. Úszni az árral szemben mindig is az "egynegyedek" kiváltsága volt. Nem csoda, ha sokan elpártolnak a Mestertől - ma is. De hová mehet a ember, hová menekülhet? Bárhová fut, Isten ott van, önmaga gondjai-bajai, bűnei elől nem futhat el senki. A lelkiismeret gyorsabb lábokon jár, mint mi... Ha otthon vagyunk, ha távol vagunk (Tékozló fiú példázata), mindenhol ugyanazt kívánjuk: Istent magát. Péterrel együtt mi is megvalljuk: "Uram, kihez mennénk?"

Az Örök élet beszéde, nemcsak a nemlátható világ, de a látható igazságairól is szól. Az igazság ismeretére eljutni pedig a tudatos élet alapja. Elismerni a tényt, hogy Istenre vágyakozunk, lelkünk megelégítésére, harmóniára önmagunkkal, világgal és Istennel - a keresztény (krisztianoj=krisztuskövetők) élet alfája. A Nagy Mágnes vonzását egész életünkben érezzük. Ha elfordulunk Tőle, mert életerőnk "akkumulátorai" kellően nagy ellenpólusú mágneses teret generálnak, akkor se higgyük azt, hogy ez örökké tart... az akkumulátorok egyszer lemerülnek! A kérdés tehát csakis egy: akkumulátorra vagy Istenre bízzuk-e életünket?

Néha még azt se... Hiszen hányszor megesik, hogy az ember nem lát az "orránál tovább" vagy hogy "nem látja a fától az erdőt". Ilyenek vagyunk, mást látunk, mint a valóság. Megdöbbentő az a negyvenéves nők között végzett reprezentatív felmérés, mely szerint az "élet értelméről" a megkérdezettek közel nyolcvan (!) százaléka még soha nem gondolkodott el... (Csak gyanítom, ha férfiakat is megkérdeztek volna, náluk még rosszabb "eredmény" született volna.)Túl az "élet delén" nemcsak alapvető kérdés átgondolni "Miért is vagyok ebben a világban?", de egyben lehetőség a megújulásra.

Mi lehet ennek az oka? Mindenekelőtt az, hogy nem nézünk még a horizontig sem. A természetben vagy annak közelében élő ember mindig is a Nap járása után tájékozódott. Manapság a számítógép processzorainak rezgése határoz meg mindent - az elektronika rideg törvényeinél már csak a törvénytelenné vált ember a könyörtelenebb. Szabad-e életeket, országok és nemzetek boldogságát mikroökonómiai és makroökonómiai mutatóknak, banki uzsorakamatoknak alárni? Egyesek szerint a szabadság nevében - szabad. De ha csak a láthatókra, a megszámolhatóra, a megehetőre, s megihatóra nézünk, s csak ezekkel a dolgokkal számolunk, akkor az élet valóságát sosem látjuk meg.

S hol van az élet valósága? Ott, ahol az emberek beengedik a szívükbe az Istent. Ahol van idő az Istenre. Családi asztalnál, baráti összejevetelen, akár egy pohár bor mellett is... Noének az ÚRIsten nem azért adta a szőlő termését, hogy megfeledkezzen önmagáról - ő mégis megfeledkezett, s lám ma is sok ilyen Noé él közöttünk - de ugye nem kell azt hangsúlyozni, hogy úgy is lehet beszélni az Istenről, hogy ki sem ejtjük szánkon a nevét, s mégis mindenki tudja és érzi, hogy Róla van szó. Ilyen pillanatokban a gyermekeinknek elmondott élettapasztalásaink, a gonddal-bajjal küzdő barátnak és szomszédnak elmondott biztató szó csodákat tesz... a szó teremtő hatalom! Isten látható és láthatatlan világokat teremtett általa, s mi is építhetünk vagy rombolhatunk vele - világokat. Felemelhetünk vele valakit vagy el-, s letaszíthatjuk! Ha nem lenne a szónak hatalma, akkor most nem olvasnánk e sorokat, de akkor még a politikusok is éhen halnának... Hogy mennyire isteni eredetű a szó, jelzi ezt az is, hogy a manapság a jelentéstartalmában megfakult, s meggyötört, oly sokszor hiteltelen emberek ajkán kivirágzó szó is hat...

Az Isten a szíveket nézi, mert ott a szavaknak már nincs jelentősége, csakis az érzéseknek. A szív az hely, ahol - ha akarjuk - csak mi magunk lehetünk. Lehet az nekünk várunk és erődítményünk, ahová senkinek nincs belépése, csak nekünk, de lehet az kápolna vagy Istenig emelkedő katedrális is, amibe beleférhet akár az egész világ...

Kánikula, hideg fagylalt - az érzelmek oázisa... "Sok mindent megosztok, de nem mindent!" - erősíti a Langnese-szlogen az ősi érzést: csak az enyém! Amennyire megmosolyogjuk gyermekeink izgalmát, ha "fagyievés"-ről van szó, olyannyira megmosolyogtató, amikor felnőtt életünk "jutalmairól", s azok egymásonátbukdácsoló eléréséről van szó. Ha megdolgoztunk érte, különösen is jól esik, de nemcsak azért akarunk enni, inni, birtokolni - mert mindig megérdemeljük.

Jézus tanítványai között is felvetődött néhányszor: "Mester, de mi lesz a jutalmunk?" Mások álldogálnak egy egész életen át, semmit nem dolgoznak az Úr szőlőskertjében, s akkor mi, akik áldozatot hozunk jövőért, egyházért, társadalomért, nekünk mi lesz a jutalmunk "odaát"? Fagylaltnyalogató elképzeléseink a jutalomról eleve korlátozzák, hogy megértsük: a jutalom az nem valami plusz az odaátban, hanem maga az odaát a jutalom. Ma amikor teherként élik meg a gyermekeket - sokan tudatosan le is mondanak róluk -, hangsúlyozni kell az ószövetségi igazságot: "A gyermek ajándék, s az anyaméh gyümölcse jutalom." Van-e szebb, s tartalmasabb, mint a családi emlékek közös felidézése? A "fontos vagyok neked, fontos vagy nekem" átélése a "fontosak vagyunk egymásnak" szeretet-közegében?

Nincs semmilyen fröccsentett műanyag, műszaki újdonság, ami nagyobb örömet adna, mint az emberi találkozások. Sokan mégis az előbbieket választják, az utóbbi helyett. S amikor már késő, mert eljárt az idő, akkor szakad rá a lélekre az iszonyatos súlyú felismerés: Amit mindennél fontosabbnak tartottam, az már abban a pillnatban sem volt csak az enyém, amikor birtokomba került... hiszen már akkor osztoznom kellet rajta a rozsdával és a mollyal... HIába minden emberi erőlködés, ami a legfontosabb, az ma is csak "ingyen" kapható: Szeretet, barátság és szerelem vagy éppen megbecsülés.

Aki Isten országának keresésére adja szívét s lelkét, az nem elveszíti a jutalmat, hanem megtalálja. A jutalom maga az Isten, a benne való lét, az emberi találkozások különös dimenzióinak átélése az Isten kegyelme révén. Ez azt jelenti, ha mindenünket megosztjuk az Isten akarata szerint, akkor nem szegényedünk ezáltal, hanem gazdagodunk...

Az egyháztörténet tanúsága szerint kevesen mondhatták el azt, amit Pál apostol is: "Jöjjetek, kövessetek engem!" Az apostol "jézus-karaktere" nem felszínes, kor-elvárt magatartásprofilokkal zsonglőrködő, hanem lélekemelően gazdag, minden társadalmi viszony között helytálló, "felülről kapott" örökértékű. Bármennyire is teljesértékű, nem a teljesség maga. Pál nem esik a perfekció-tudat kísértésébe, ismeri teljesítőképességének határait, embervoltának gyengeségeit, gyarlóságait. Manapság, amikor szívesen osztják a társadalmat erősek és gyengék táborára, gyakran elfelejtik: Az erőseknek is vannak gyengéik, s a gyengékben is szunnyad az erő. Ha nem így lenne, akkor ez azt jelentené, hogy az Isten nem szeret minden embert egyformán. Isten nem személyválogató...

Ahogyan a fazékon emelgeti a gőz a fedőt, ugyanúgy emelgetik múltbéli élményeink jelen életünk stabilnakhitt dolgait. S ahogyan a reggeli kávénkhoz-kakaónkhoz melegítjük a tejet - félig még az álomvilágban lebegve -, s egy óvatlan pillanatban már ki is futott a tej... úgyanígy mozgatják lelkünk láthatatlan "gőzerői" magatartásprofilunk ide-odamozgó, formálódó vékony, sérülékeny hártyáját...

Elfelejteni a múltat nem lehet, de aki a múltban él, az a jelen számára halott. Búslakodni a meg nem változtathatón nem más, mint a szeretetéhségből fakadó önsajnálat. Amennyire misztikus a kikutathatatlan jövő, olyannyira titokzatos a múlt is. De a növény sem bújik vissza a föld alá, hanem törekszik a Nap felé! Az emberlét örök kívánsága, hogy emelkedjen a Fény felé, s nem az hogy elrejtőzködjön előle... csak a megromlott természetünk (bűn) az, ami bújkálásra kényszerít minket. Ahogyan Ádám a bozótban hitte védelmét, ugyanúgy mi is fügefalevél-ideológiákkal takargatjuk magunkat... s ha jön egy-egy krízis, s megnyilvánul az igazság szele, nyilvánvalóvá válik mennyire mezítelenek vagyunk - az Isten szeretete nélkül.

Célegyenesnek nekifeszülni csak az tud, aki látja a célt, s szilárd talajt tud a lába alatt. A célt, amiért érdemes egész életünkön át küzdeni az Isten maga adja, a talajt mi magunk választjuk. Józan ítélőképességünk (vagy éppen annak hiánya) határozza meg haladásunkat a cél felé. Sokan hiszik, a hit útja, az menekülés a valóságtól. Valójában a tudatos lét legnehezebb, de legtöbb örömöt adó vállalkozása az Istennel való találkozásra.

"Más kárából tanul a bölcs, a bolond pedig a sajátjából sem okul." Bölcsességirodalomban gyakran előforduló, igen régi meglátással van dolgunk. Emberlétünk izgalmaihoz hozzátartozik, hogy dolgaink olykor-olykor nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk vagy ahogyan azt jól elterveztük, vártuk, esetleg megérdemelnénk. Ilyenkor "lázadunk", hiszen igazságérzetünk - ha rólunk van szó - bármikor kész harcba szállni... Cselekedeteink ok-okozati összefüggései nyilvánvalóak, ennek ellenére nem vonjuk le a tanulságot, s továbbra is következetlenek maradunk. Rendre nem oldjuk meg a házi feladatot, pedig nyilvánvaló, hogy másnap számonkérik rajtunk. S ha nem tudjuk a megoldást, "Élet tanúr, a pálca után nyúl...", ahogyan Zorán énekeli nekünk. "Lecke" mindennapra adatik...

Az élethossziglani tanulás nem a digitális forradalom nagy találmánya. A bölcs ember mindig is kutatta a világot, hiszen tudta, hogy telve van számtalan csodával, érdekességgel. Az igazán bölcs pedig - belátva végességének határait - mégis a végtelen Istent keresi, ma is. Isten világa - akárcsak a trópusok őserdeje - telve van egzotikummal, különleges bogarakkal és ámulatbaejtő virágokkal. Uralkodik benne a rend, az Isten rendje. Vezetés nélkül könnyen eltéved benne az ember, de gyakorlott vezetés mellet is, a fárasztó menetelés közben megtörténhet, hogy arcunkba csap egy-egy ág, sőt nemcsak szúnyogok kellemetlenkednek rajtunk, de még balesetet is szenvedhetünk: vízbeesés, bokaficam vagy éppen kígyómarás. Mindez nem személyünk elleni megtorló csapása Sorsnak, hanem "dzsungel" törvénye.

A bölcs jól tudja, hogy az erdőben tisztások is akadnak, ahol fürödni lehet a napfényben, de a csillogás veszélyt is rejt magában. Nemcsak erényeink, de hibáink is láthatóvá válnak, sőt az is kiviláglik, mennyire védtelenek vagyunk... Nem kellene, hogy így legyen, mégis hamarabb válunk egymásnak "farkasaivá", mint az állatok. Hacsak a nagyobb koncért marakodunk, az még érthető is, de amikor saját fajtánkat pusztítjuk esztelenül (világméretű háborúk, gazdasági igazságtalanság, ideológiai üldözések stb.), arra nincs mentségünk. A "dzsungel törvényére" nem hivatkozhatunk, nincs jogunk hozzá, mert másról van szó!

A bölcs nem síránkozik, mert elesett vagy ügyetlenkedése, hibás életvezetése miatt néhány "botütést" kap. Nem "mártírkodik", s nem akar maga és mások szenvedéséből jogtalan előnyöket kovácsolni. Inkább elhordozza, mintsem berzenkedik az őt ért igazságtalanságok ellen. Bölcsességét az élet nem jutalmazza meg sikerekkel, de helyes döntésének eredményét rögvest tapasztalja: lelkének nyugalmat talál. A "viharmentes" élet nem elhanyagolható hozadéka, hogy "szélcsendben" Isten szeretet-tüzének lángmelege jobban átjárja bűntől megdermedt testünket...

Dávid király ugyan összegyűjtette az ÚR házához szükséges építőanyagokat, de nem építhetett templomot... "így szólt hozzám az ÚR igéje - mondja Dávid - »Sok vért ontottál, nagy háborúkat viseltél, nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert sok vért ontottál ki előttem a földre.«" Dávid, aki zsoltáraiban bizonyságot tesz a szabadító Istenéről, élete végéig hordja lelkében a gyalázatot, hogy Bethsabé szerelméért képes volt megöletni leghűségesebb szolgáját, saját testőreinek főparancsnokát, Úriást... Ez a kiontott vér kiáltott az Égbe, ennek a lelki háborúnak a terheit cipelte Izrael nagy királya élete végéig. Csak aki átélte, hogy koldusa az Isten szeretetének, az tudja igazából hitelesen tolmácsolni az Úr megelégítő kegyelmét. Csak aki legalább egyszer átélte, hogy ő maga semmi, s Istene "a Minden", az tud valóban bizonyságot tenni a szabadításról.

Adósai vagyunk az Istennek. MIndannyiunk életében vannak olyan dolgok, amikkel nem igazán dicsekednénk... Szeretnénk elfelejteni bűneinket, kisiklásainkat - de nem tudjuk. Az idő kerekét nem lehet visszafordítani! Amit megrajzoltunk életünk rajzlapjára, az ott marad rajta. Ceruzát kaptunk - radírt nem. Ez adja életünk különleges kockázatát, s súlyát. Nyilvánvaló, hogy a hűség teljes tisztaságára nem lehet hivatkozni, ha össze-visszamaszatoltuk rajzlapunk egy jelentős részét. Nyilvánvaló, hogy nem lehet úgy keresni az Istent, hogy mellette még tucat más dologért "ég a szívünk"... Korunk tragédiája, hogy szintetizálni kívánják azt, amit nem lehet. Nem lehet valaki könyörtelen, konkurenciát lesöprő sikeres üzletember és ugyanakkor megbocsájtó, szerető férj, s édesapa is egy személyben. Bármennyire is akarjuk irányítani lelkünket, "Nem lehet két úrnak szolgálni, Istennek és a Mammonnak!"

Aki szívvel-lélekkel keresi az Istent, az megtalálja. Nincs eredményes keresés, ha nem az Istent, csak megnyugtatóan szép, csillogó, jól prezentálható, felső szférába emelő gondolatokat keresünk, ahelyett, hogy az igazság harmatcseppjeit kutatnánk minden virágszirmán és fűszálán az életnek... Igyekezzetek! - buzdít Dávid király -, mert ő is tudja, hogy az "idők gonoszak"... nem vagyunk "idő-milliomosok", végességünk tragédiája bármelyik pillanatban ránkszakadhat. Emberi gyarlóságaink közé tartozik, hogy nemcsak mások csapnak be minket vagy éppen mi "csúsztatunk" másoknak, de képesek vagyunk magunkat a legnagyobb hazugsággal is áltatni: "Jól megvagyunk mi az Isten nélkül is!"... Csatát nyerhetünk - még Istennel szemben is -, de a háborút nem nyerhetjük meg soha... Aki felismeri ennek igazságát, az igyekszik belekapszkodni Teremtő Urába... ezen a mai reggelen is.

Élete folyamán sok igazságtalanság éri az embert. Hiába ismerjük az okot - ez a bűn -, ellene tenni, egyedül, semmit sem tudunk. Hiába minden vágyakozásunk a szépre, a jóra, a tökéletesre, perfekció e földi világban nem létezik. Ami bűn az embervilágban, a technikai rendszerekben a hiba. Hiába minden ügyesség és ötlet, az anyag hatalma nagyobb mint az emberé. Nincs emberi erő, ami képes meggátolni a múló idő rozsda-étvágyát vagy a molyok falánkságát. Minden elromolhat, nemcsak mindennapi életünket állítólag könnyítő szerkezetek, masinák, de bizony az életünk is.

Isten szereti az igazságot, s ezért megítél. Ezért "látogatja meg" az atyák bűnéért a fiakat harmad és negyedízig... Az igazságot azért nem szeretjük, mert a megváltoztathatatlannal ütköztet minket. Kimondott igeneink, s nemeink örökre azok maradnak amik; ballépéseinket, melléfogásainkat meg nem történtté már nem tudjuk tenni, legfeljebb megpróbálhatjuk több-kevesebb sikerrel jóvátenni azokat. De még ehhez is "felülről jövő" erőre van szükségünk.

Ha azonosulni nem is tudunk az Isten igazságával, de próbálkozunk annak elfogadásával, egyre többször vesszük észre nemcsak Isten hatalmát a világban, hanem szeretetét is. A szeretet hatalma titkokban rejtőzik, ezért vonzanak minket egész életünkben - mi pedig gyakran eszelősen kutakodunk - s, keressük a perfekt válaszokat.

Az ÚR szeretetével van tele a föld - ez a gondviselésének ereje -, mégis a világát nem a szeretet, hanem a szeretetlenség jellemzi. Érdekes módon, ami kívánatos lenne, azt nem tudjuk elképzelni Istennel, csak nélküle. Képzelőerőnket meghaladja, hogy ami Istennek tetsző, az nekem is üdvös, jó s hasznos. Korlátot látunk abban, ami meder, veszteséget abban, ami javunkra válna. Elfogadni a fenyítést csak a bölcs tudja, az alázatosság csak a szeretet megtapasztalásából fakadhat. Aki átél csodát és titkot, az él igazán, s jut el az élet teljességére, az Isten dicsőítésére.

Pál láthatott római katonát - éppen eleget. A légiók ide-odamasírozásának látványából nem maradt ki egyetlen provincia sem, hiszen az erődemonstráció az mindig az uralkodás része. A militarista hasonlat tehát igen találó, mindenki érti. De miért éppen az üdvösséghez rendelete Pál a sisak hasonalatát?

A sisak védte a nyakat, a fület, a pofacsontokat, a szájat - elöl volt rajta lyuk, gyakorlatilag elore és felfelé lehetett benne nézni, azt sem nagyon lehetett látni, hogy mit csinál a szomszédos katona, vagy éppen milyen csapásokat szenved el. Az üdvösség (szótérion): megmentés, megmenekülés, 2: áldozat a megmenekülésért. Ez is nagyon sokat mondó. Az üdvösség bizonyosságának sisakja az, amiben csak elore és csak felfelé lehet nézni. Ez az, ami megvédi az embert minden élethelyzetében.

Régi igazság, hogy "minden a fejben dől el". A sportoló fejben lefutja, megküzdi a távot. Beosztja erejét, átgondolja lehetőségeit, stratégiát állít föl. Amikor elkezdi küzdelmét, már csak egyre koncentrál: A fejében kész tervek és akarások, minden parancs az idegsejtek milliárdjain átsuhanva eljussanak a szívébe, hogy ott eggyé válva a "céllal" minden izomsejtje a maximumot teljesítse... Így van ez a keresztény életben is! Az üdvösség nélkül nincs személyes győzelem, egyedül győzni az élet kihívásaival szemben egyszerűen nem lehetséges - legfeljebb elbukni. De aki felveszi a sisakot, az Isten ajándékát fogadja, a felülről jövő segítséget, mert az üdvösség nemcsak azt jelenti, hogy majd "akkor és ott" reménység szerint Istennel leszünk, hanem azt "itt és most" teljességét - ez az evangélium egyik fontos üzenete.

A sisak olyan védelmi eszköz, ami nélkül csatatéren - akárcsak ácsorogni - nem bátorság, hanem kimondottan vakmerőség. Az élet számtalan, jelentéktelennek tűnő, ide-oda repülő szilánkja végzetes bajba sodorhat minket, ha nem védjük meg "fejünket"... Aki azonban győzni akar, annak offenzív fegyverre is szüksége van, hiszen pajzzsal és sisakkal nem lehet térdre kényszeríteni az ellenséget. Ez a "kard" az Isten igéje. "Kétélű kard, mely megsebez." Olykor ki kell mondani az igazságot, hiszen csak amikor a büszkeség és önigazolás az első vércseppjeit hullatja, csak akkor kezd nyilvánvalóvá válni, nem az ember, hanem Isten a világ középpontja.

"Háborúban hallgatnak a múzsák" - tartja a latin mondás. Békében viszont a művészet "virágzik". Igazi pompájában azonban csak akkor csillog, ha nem az emberi múlandót, hanem az Örök Istent dícséri. Háború és béke váltakozásában sok nyomorúságot ért már meg az emberiség, mégsem okultunk belőle. Még mindig nem vált nyilvánvalóvá: nem embertársainkkal és Istennel kell nekünk hadakozni, hanem önmagunkkal. Aki azonban önmagát legyőzi, az nemcsak megszabadul a kísértésektől, de fel is szabadul az Isten számára, s megtalálja helyét a teremtett világban.

Mahathma Gandhi, aki jól ismerte az angol kultúrát - lévén India sokáig a brit koronagyarmat -, egyszer azt mondta: "Ha csak egy emberrel is találkoznék, aki valóban úgy is él, ahogyan azt az Újszövetségben Jézus tanítja - példáját rögtön követve magam is keresztény lennék." A szomorú igzaság, hogy nem a Hegyi Beszéd szerint élünk. Sőt messze lemaradunk az evangélium elvárásaitól, s inkább nekünk vannak elvárásaink az evangéliummal szemben. Magától értődőnek vesszük, hogy olykor vádaskodó miértjeinkkel "elszámoltatjuk" az Istent - pedig neki van egyedül hatalma az elszámoltatásra.

Pál noszogatása, buzdítása az evangéliumi életre újra és újra visszatérő részek leveleiben. Méltónak lenni csak az tud, aki legalább egyszer az életében tapasztalta az emberi méltóság felemelő érzését. Korunk természetidegen élet-ideálja (pezsgő nagyváros) gyakran nemcsak méltóságon aluli, de még beteggé is teheti az embert. Testünk lelkünk érzi, hogy mire lenne szüksége, s azt is nagyon jól tudja, hogy mit kap... egyéni felelősségünk, hogy mit eszünk, mit iszunk, s hogy mivel tápláljuk a lelkünket is. Tartalmatlan "mű-kaják" zabálása ugyanúgy megront, mint a színvonaltalan tv-műsorok fogyasztása, amikor gyémántos csillogással lopakodik emberek szívébe a megalázóan értéktelen "gagyi".

Mit jelent tehát az evangéliumhoz méltóan viselkedni? Mindenekelőtt Isten teremtettségébe belegyökerező megilletődöttséget. Habitust, készséget a nemlátható dolgok komolyan vételére, felszabadító derűt az élet számtalan megkötözöttségében. Terhet cipelni keservben is kell, de ha a lélek szabad - s ez az evangélium, hogy az Istenben mindenre van erőm, s lehetőségem, még az ellenségem szeretésére is -, akkor nem fogcsikorgató szolgálatban nyűglődünk, hanem felszabadultan tesszük nekünk rendelt dolgainkat. Krisztus evangéliumához méltók sosem leszünk - hiszen gyarló emberek vagyunk. De ha nem is érhetjük el a szívárványt, azért a színeiben gyönyörködhetünk. S ha lélekben még meg is simogatjuk, azzal nem szegényebbek leszünk, inkább gazdagabbak...

Nemcsak a szívünk "biztos" érzése csalhat, meg minket, de eszünk ment(eget)ő okossága is. Ha bármilyen tudományos képlet garanciáját adná annak, hogy a Sors csűr-csavarjait kikerülhetjük, akkor mindenki tanulmányozná e diszciplínát... A kiábrándító valóság viszont az, hogy amit alaposan, s jónak gondoltan eltervezünk, az egy pillanat alatt semmivé zsugorodhat. Ha nem is hisznek sokan Istenben - csak abban, amit látnak - a Körülmények Hatalmassága előtt kivétel nélkül mindenki "behódol"... Hiába minden zseniális ötlet, gazdasági terv, jónak hitt befektetés, egyik pillanatról a másikra - mint Jónás történetében - egy picinyke »számunkra láthatatlan« féreg (legyen az egészséget támadó vírus, egzisztenciális válság vagy éppen csak az idő könyörtelen múlása) megrághatja enyhülést adó álmaink tökfájának gyökerét. Ilyenkor ott állunk a világtól kiábrándultan és csalódottan, hogy miért kellett ennek így történnie, miért is hallgattunk csak a "magunk eszére"...

Első tinédzseres naiivitásunkban, amikor még hisszük hogy minden utunkat mi magunk válasszuk, s a szabadság édes mámorában megtalálhatjuk a lét értelmét és célját, bizony nem gondolunk azokra a napokra, melyek egyszercsak "ránkköszönnek", mi pedig visszamorgunk: "Nem szeretem őket!"

Minden utunk Teremtőnk felé vezet, de ez csak az út legvégén válik mindenkinek nyilvánvalóvá. Ha nem tudjuk, hová is igyekezünk, a céltalan ide-odarohangálásunk vagy téblábolásunk csak elfárasztja lelkünket. Aki Őreá gondol, ha el is fárad, újra lendületet nyer. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé " (Zsolt 103:1,2,5).

Aki nem zárja ki se szívéből, se eszéből az Élet Istenét, akinek legalább minden hetedik gondolata átmossa hétköznapi töprengéseit, az az ember Isten tenyerén érzi magát. Nem panaszkodik, hanem hálát ad akkor is, ha szorítja ez a kéz...

Pál missziói útjainak eredményessége - az Isten kegyelmén túl -, életének hitelessége volt. Ma sincs ez másképp: A kereszténységet a keresztények viselkedése alapján ítélik, ahogyan az összes többi vallásnál is elmondhatjuk ugyanezt. A kérdés mindig így hangzik: De milyen etikát képvisel az, aki zsidóként, keresztényként, muzulmánként, buddhistaként vagy éppen hinduként él ebben a világban? Micsoda felelősség ez, s micsoda kapaszkodó! Pál életének tartalmát is ez az elkötelezettség, a Krisztushoz tartozni akarás tudatos felvállalása adja. Törékeny termete, folyamatosan gyenge egészségi állapota mégsem korlátozta tevékenységében, olyannyira nem, hogy dicsekvés nélkül állítja egyik levelében: "Én egymagam többet tettem, mint azok (értsd a többi tanítvány) együttvéve... mégsem ezzel dicsekszem." Ezek után "dicsekvésként" felsorolja elszenvedett nyomorúságait a verésektől kezdve, a megkövezésen át a hajótörésig, egészen a gyülekezetektől ért "mindennapi zaklatásig". Nincs szerepzavarban, jól tudja, Isten országának építésében nem a sikerek, hanem az eredmények számítanak, azok pedig igen sokszor csak később válnak láthatóvá. Pál mégsem akar mást - bármennyire is jó lenne már az Istennel együtt odaátról mosolyogni ezen az egész világon...

Sokszor állunk embertpróbáló kihívások elé mi magunk is. Életünk megoldásra váró kérdései nem csak kellemes izgalommal töltenek el minket, de olykor kétségbeejtően gyötörnek is! Elkövetett életvezetési hibáink, mulasztásaink következményei árnyékként kísérnek minket életútunkon. Még jó, hogy időnként ránkragyog az ÚRIsten szeretetének kegyelmi fénye, s meg-megfürödve benne, tudunk előre nézve haladni a cél felé... Sokan mégsem előre, hanem hátrafelé tekintgetnek. Az eredmény mintegy előre programzott: felborult lelki egyensúly, sőt pánik és depresszió. Sokan az öngyilkosságot látják egyetlen, mindent fel-, és megoldó kiútként életük rendetlenségéből.

Isten legnagyobb ajándékát, az életet nem azért kaptuk, hogy önkényesen visszadjuk, s nem is azért, hogy csak élvezzük. A feladat mindannyiunk számára ugyanaz: önmagunk lelkében felfedezni az Isten töredezett képét, s ennek örömét továbbsugározni a világ felé. Ez a "tudás" a hit útja. Az "istenes verzió", melyet oly sok ember elvet - félreértés ne essék - nem a könnyebbik út... A hit óriási kihívása, hogy itt nem "csak" gondolkodni kell, elmélkedni is. Összhangba hozni a szívet az ésszel sokkal nagyobb "mutatvány", mint ahogyan azt a világ gondolja. A hit valóban az ész elvetését jelentené, akkor sokan járnának hitben, s élnék a mindennapok cselekvő szeretetét, de a jézusi statisztika ma is ugyanúgy érvényes, mint kétezer éve: az útfél, a sziklás talaj, a tövisek ma is elemésztik a jót, s csak az "egynegyed" fogadja be az Istent... s hoznak termést... "harmincszorosat, hatvanszorosat, százszorosat".

Profitorientált világban élünk... hogy mennyire helyes az egészségügyet, az oktatást piaci alapokra helyezni, azt a jövő hamarabb megmutatja, mint gondolnánk, de az bizonyos, hogy a gyermekvállalást az idősgondozást nem úgy kellene nézni, hogy kifizetődő vállalkozások vagy sem! Amikor pénzkérdéssé válik az, ami nem lehet pénzalapú, akkor az az intézmény, az az ország, az a kultúra meghasonlik önmagával. A nyerésre spekuláló, a még nagyobb előnyökről álmodozó korunk mintha mégis vesztésre állna. Szabadok vagyunk, s nem tudunk mit kezdeni a szabadságunkkal. A múlt század huszas éveiben kiagyalt társadalommegosztó média-propaganda politika meghozta "gyümölcseit"... Közömbössé vált a társadalom nagy része! Nyugdíjas hölgy ismerősünk az elmúlt napokban fényes nappal kutyasétáltatás közben elesett... Mintegy negyed óráig feküdt félájultan kificamított kezével a földön kisvárosunk forgalmas utcáján - senki nem segített neki, még oda sem hajoltak hozzá.

MIt nyertünk azzal, hogy elfordultunk az Istentől? Gyakorlatilag nem sokat, szinte semmit. S mit veszítettünk? "Csak" mindent, ami értéket, s értelmet adhat értelmetlen világunkban... A rövidtávú nyereségért hosszú távon nagy árat fizetünk. Törekvésünkben, megnyerni a világot elfelejtettük Jézus Urunk mondását: "Mit használ az, ha valaki az egész világot is megnyeri, de lelkében kárt vall?" Minél inkább "gyógyulunk" fiatalságunkból, annál inkább kiviláglik: A legnagyobb nyereség csakis életünk nyugalma, melyet lelkünk nyugalma nélkül nem érhetjük el. Mivel azonban lelkünket a Teremtőnktől "kaptuk" , ezért lelkünket se alakíthatjuk úgy, ahogyan mi azt gondoljuk. nem hághatjuk át a psyhé istenalkotta törvényeit, az érzések-reakciók, a mélylélektani őserők sokkal stabilibbak, mintsem hogy makrancosságunkkal, szélhámos (szél-hámos: ugrabugráló kiscsikó az anyja hámja mellé befogva, aki értelemszerűen nem húz...) életvezetésünkkel mi kizökkenthetnénk az emberlétnek rendelt isteni kerékvágásból.

Pál apostol - sok szektás magyarázattal ellentétben - nem a világot minősíti "kárnak és szemétnek", hanem a Krisztus ismeretének mérhetetlen gazdágságához viszonyítva tart minden mást veszteségnek. Ha gyorsan önvizsgálatot tartunk, hamar önkritikusan bevallhatjuk: Csak az elmúlt héten legalább féltucat dolgunkat fontosabbnak tartottunk, mint a Krisztus ismeretét. Ez azt jelenti, hogy háttérbe szorult az a Szeretet, amely egyedül képes minket biztonságban, egyensúlyban tartani. Pedig erre hivattunk el mindnyájan, hogy ezáltal dícsérjük az Örökkévalónkat...

Sok mai "király"politikus tanulhatna Salamontól... Mindenekelőtt Isten előtti alázatot, hogy ne a pénz szerelmének tébolyában, hanem a szolgáló szív bölcsességében hozzák meg döntéseiket - ne önmaguk boldogulásáért, hanem a közösség javára. E naív vágy - úgy gondolom - még sokáig csak elementáris kívánság marad, hiszen éppen azért hoz a ma embere rossz döntéseket, mert nem látja mi a jó, s mi a rossz. (Ami jó nekem, az nem biztos, hogy másnak is, a közösségnek is jó.) A jóért ugyan áldozatot kell hozni, de az mindig megtérül, hiszen olyan nem létezik, hogy valaki következetesen a békességet munkálja, de végül háborúba keveredik. Ha viszont valakinek lételeme a gonoszkodás, a ravaszkodó, mások nyomorúságát kihasználó mindenáron való felemelkedés, az hamar "háborús" helyzetben találja magát, ahol már nem a vélt igazság prezentációja és az elvárt tolerancia néz egymással farkasszemet, hanem, a jó és a rossz...

Még mielőtt azt gondolná bárki is, hogy a világjobbítás a királyok és hatalmasok kiváltsága, le kell szögeznünk: az igazán nagy hatalmai harcok nem a magas politikában, hanem a szívben dőlnek el. Személyes életünk minőségét nem a "dzsídípí" (a bruttó hazai termék »gross domestic product«, GDP) nagysága, hanem lelkünk mindenkori állapota szabja meg. Terpeszkedhet valaki miniszteri bársonyszékben "kutyául" boldogtalanul, s lehet sámlin is ücsörögni úgy, hogy lábunk alatt hever az egész világ... "mert ami ember számára lehetetlen, Isten számára lehetséges."

Az igazi csaták soha nem a csatatéren, hanem az édesanyák, s gyermekeik szívében dőlnek el... Így akkor talán már látható, hogy miért degradálják Évát (minden élők anyja!) a "virágzó" szexipar "polcról fogyasztható" termékévé, miért veszejtik el az istenképűségre teremtett ember méltóságát... Ha korlátozzuk, ha megszüntetjük az élet egyetemes respektjét, akkor az ilyen lelkületű, emberségüktől megfosztott emberek azt csinálják/élik, amit mondanak nekik - azaz: gondolkodás nélkül engedelmeskednek a hatalom mindenkori parancs-kódjainak. A másokat kézben tartani akaró Istentől elfordult "királykodók" nagyon jól tudják: A fogantatás pillanatában kell megakadályozni a jót, a szép dolgok kifejlődését a kezdetekben kell megfojtani... Mert nemcsak a gonoszságnak, hanem a jónak is elsöprő ereje van!

Akinek világlátásában összemosódik a jó és a rossz, az úgy érzi, hogy ő csupán a szélben ide-oda repülő homokszemecske, akinek semmilyen befolyása nincs a világ alakulására. Az igazság az, hogy mindannyiunk élete alapvetően befolyásolja az egész világ jövőjének a sorsát. Genetikánkban átörökített habitusunkat (készségünket) már gyermekeinkben viszontláthatjuk. Amit nem látunk, mert a lélek titokzatos kódolásában »átok, áldás« láthatatlanul folytatódnak tovább a jövő generációiban, s egyszer a megfelelő együttállásban világmegrengető erővé szövődnek egybe...

Ez a reménység persze emberi, s beteljesülése is távoli. A hívő ember nyilvánvalóan nem ebben reménykedik, hanem Istenében, Akinek mindenre és mindenkire, minden időben előrelátó gondja van.

"Hallgatni arany!" - Az ismerős mondás igazságát bizonyára nemegyszer megtapasztaltuk, amikor kritikánkat, első benyomásainkra alapozott véleményünket szóvá tettük... Egy-egy igazság kimondásával nemcsak barátot, de ellenségeket is szerezhet magának az ember. Pál apostol - mint jó rabbi - megtanulta Gamáliel iskolájában, hogy zsidónak zsidóként kell érvelni, görögnek pedig, a görög kultúra szabályai szerint. (A zsidók sikerének egyébként egyik "titka", a multikulturális létformájuk.) Sokan ezt az "identitás-flexibilitást" másképp értékelik, de ez külön értekézés tárgyát képezhetné.)

Egy biztos: vannak helyzetek, amikor a kritika - mégha olyannyira is építő lenne - jobb, ha nem hangzik el, mert nem talál értő fülekre, sőt az ellenkező hatást váltja ki. Vannak embertársaink, akik a sajátos véleményt támadásnak értékelik, a tények közlését pedig előítéletnek. Ilyenkor jobb, ha nem szólunk semmit, mert az a bölcsebb. Bölcs a bölcset intheti, hiszen mindketten tudják, hogy ezáltan a célhoz jutnak közelebb, de a csúfolódó "tudatlant" mindez csak agresszívabbá teszi. A primitívség, az agresszió, a destrukció édestestvérei egymásnak, mondhatni egy tőről fakadnak. Az ilyen emberek élete nem a szeretet Istenébe gyökeredzik, hanem az öntörvényűség Baáljában.

Nagy kiváltság, ha olyan emberek vesznek körül minket, akiktől tanulhatunk. Szeretetet és türelmet, jóságot és figyelmet, önfeláldozást és buzgólkodást a szépért és jóért. Ők azok, akikre azt mondjuk, a "mi lélek-csoportunk". Velük jó együtt lenni, velük mindig van miről beszélgetni, legyen bármi a téma is, világot érintő nagypolitikai, személyes intimet taglaló őszinte istenes. Ha továbbmegyünk, akkor érezzük, általuk gyarapodtunk. Talán rájuk gondolva mondja Pál: "Tegyetek jót mindenkivel, kiváltképpen azokkal, akik testvéreitek a hitben." Ezeket az embereket nem mi választottuk, hanem Isten küldte őket hozzánk. Felfedezni bennük a küldötteket, legyenek bármilyen korúak és neműek vagy vallásúak... a távlatos, a bölcs látás része.

Drámai események történnek, s a tanítványok alszanak... Ennyire kimerültek vagy ennyire nem értik, hogy mi történik körülöttük? Mindkettő. Amikor a mennyben és földön futó párhuzamosok egy rövid istenes pillanatra találkoznak - ezek a csodák -, akkor a hívő ember nem győz hálát adni, hogy mindennek részese lehet. Találkozások ezek, amik az élet legszebbjét adják. Az ismerős történetben a tanítványok elaludtak - hiába költögeti őket Jézus -, mégis visszaalusznak... van ilyen, amikor az Isten is "tehetetlen"...

A tanítványok fáradtsága, emberlétük velejárója - s mint minden teremtmény, ők is esendőek, gyengék, szükségük van erőgyűjtésre. Itt azonban nem egyszerű regenerációs ciklusról van szó! Itt, Jézus tusakodásában olyan dimenziók súrlódnak egymással, amik meghaladják a tanítványok teherbíró képességét. Ez az álom számukra nemcsak menekülés, de védelem is. Mentség persze nincs, hiszen a támogató imádságukat kívánta volna Jézus... Mégis milyen felfoghatatlanul nagy szeretete az Istennek ez, hogy véges morzsányi részesedését kéri a Végtelen. Nem azért, hogy Ő kapjon, hanem azért, hogy most is Ő adjon.

Vannak olyanok, akik két végén égő gyertyaként, szinte folyamatos hiperaktivitásban élik életüket, minden létező történésben ott vannak, részt vállalnak - mégis átalusszák egész életüket. Az Isten számára inaktívak. Programok, amiket csodálatosan megírt a Mennyei Programozó, de sosem "futnak" semmilyen hardveren, ott sorakoznak szépen becsomagolva az élet polcain. Ennek a súlya mindig csak nagyon későn tudatosul. Az Isten a fiatalság báját és szépségét nem azért ajándékozza folyamatosan, hogy "reklámozzuk vele" a múlandóságot - kezünk csinálmányait, amit megemészt a moly meg a rozsda... Életünk "elsőfélidős" lendületét azért kapjuk, hogy részt vállaljunk Isten folyamatos teremtésében. (Creatio continuia.) Élvezeti társadalmunkban nem csalogató perspektíva a gyermekvállalás, különben is "először a kocsi, utána a kicsi"... Tényleg a jólét, a karrier mindenekelőtt? S azután, amikor belefáradunk a nyüzsgésbe, amikor lendületet kezd veszíteni az életünk, csak akkor gondolunk először arra, milyen jó lenne a lelkünk felemelkedéséhez, s megnyugvásához a gyermek... Kétségbesett "karrier-szinglik", akik az élet temporális delén jóval túl álmodnak családról, gyermekről... Mit gondolnak az ilyen ébren álmodók? Talán azt, hogy a gyereknevelés huszonnégyórás szolgálata az bármelyik életszakaszban teljesíthető?

Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! - mondja Jézus. A legnagyobb csalása, ámítása és gonoszsága a "világnak", hogy az idő múlik. Az elmúlás azonban nem érzékelhető folyamatában, csak szakaszokban. Aki imádkozó életet él, az kezdettel és véggel naponta szembesül. Ettől nem megriad, hanem hálatelt szívvel felvállalja Teremtőjétől kapott feladatait, hogy "fusson a program" - hiszen Isten ezért írt meg minket gondolataiban, már az idők kezdete előtt...

Elődöm a tatai szószéken - aki feleségem édesapja volt -, nemegyszer mondta: "Észt is adott a Jóisten!". Mint a gyakorlati teológia professzora, s aktív lelkész többszörösen is tisztában volt azzal, hogy az emberek döntéseinek nagy részét nem értelemmel, hanem érzelemmel hozzák. Vannak dolgok, amikor érzelemmentesen nem lehet, sőt nem is szabad dönteni (pl. szerelem), de ezek kisebbségben vannak. Életünk egyéb eseményeit bizony mindig alaposan át kell(enne) gondolni, meg kell(ene) vizsgálni az ÚRIsten törvényeinek vonatkozásában is, hiszen az ige is gyakran buzdít erre. Pszichológus szakemberek egyöntetű véleménye is az, hogy döntéseink túlnyomó része - mintegy 80%(!) - érzelmi... ezt nagyon jól tudják a reklámszakemberek, s ki is használják.

A korinthusi gyülekezetben egy érdekes valláspszichológia jelenség, az ún. nyelveken-szólás "terjedt el". Ez a módosult tudatállapot, egyfajta eksztatikus magatartás hihetetlen érzelmi töltéssel jár együtt, ezért írja Pál apostol szintén ebben a fejezetben, pár verssel korábban (4. vers): "Aki nyelveken szól, önmagát építi.". Amennyire elítéljük a szélsőségeket, olyannyira nyilvánvaló az is, hogy minden korban megvoltak az élet minden területén az extremitások. Az "elragadtatott" állapot - nevezzük az egyszerűség, s érthetőség kedvéért "hétköznapi eksztázisnak" - nélkül az ember élete nem egyszerűen rideg és érzelemmentes, hanem egyszerűen nem teljes. Hiszen ebbe a lebegő, boldog állapotba igyekeznek és próbálnak benne maradni minden normális párkapcsolatban, ez az időnként visszatérő érzelmi túlfűtöttség ad motivációs erőt a munkához, a hétköznapok küzdelmeihez.

A korinthusiak problémája azonban az volt, hogy nem egymást építették, hanem önző módon, mindenki a maga érzéseivel volt el-, s lefoglalva, ami nem erősítette, hanem gyengítette a számtalan kísértést sugárzó fejlett kikötőváros, amúgy is zsenge, elsők közötti krisztusi sarját. A kérdés nem az volt Pál számára, hogy kell-e a "nyelveken szólás" dicsőítő ajándéka, hanem az, hogy épülnek-e mások általa vagy sem. Ezért a gondolkodás, a racionalitás összefüggéseibe helyezi. A józan »paraszti« ész kontrollja többet ér minden túlfűtöttségnél és elragadtatásnál, hiszen ez egymás szolgálatát, a közösséget, s benne az egyént védi.

Manapság is virulnak a "dicsőítés" eme fajtáját választó, s ahhoz ragaszkodó kisközösségek, tradicionális egyházi keretek között, s azon kívül is. Ennek kettős az oka van: Egyrészt sokan elbizonytalanodnak a világ jelenlegi állapota miatt - tegyük hozzá nem alaptalanul! -, s bizonytalanságukban valami "biztosat" keresnek, s ebben a "dicsőítő formában" vélik ezt megfoghatóan megtalálni, másrészt érzelmi életük finom rezdüléseit nem tudják imádsággal, kontemplatív(elmélkedő) módon kísérni és "kezelni", s valami statikusba (hétköznapi eksztázis) kívánnak kapaszkodni. Vannak, akik Istentől és vallásos meggyőződés nélkül teszik majdnem ugyanezt, amikor pótszerek (drog, alkohol) keltette mámoros "biztonságba" menekülnek. Az élet azonban nem illúzió, hanem valóság. Kegyetlen valóságnak tűnik... de csak Isten nélkül az.

"Egyszer fenn, egyszer lenn!" - a régi megállapítás mégsem vigasztalja azt, akit az élet eseményei maguk alá gyűrték. Amikor hullámvölgyben vagyunk, akkor szinte reménytelenül messzinek és elérhetetlennek tűnik a hullámhegy. Sőt, vigasztalásunk lelkünk aktuális állapotának fabatkát sem ér, hogy ti.: "Lesz ez majd jobb is!". A vigasztalás lényege, hogy az nem magunkból fakad, az mindig kívülről jön. Jólesik a másik ember együttérző mellénk állása, de feloldoldódást sem barát, sem társ nem adhat, de még az idő sem, egyedül az Isten. Ennek oka a szenvedés, a "próba" jellege, azaz amikor megéljük, sosem látjuk az "összefüggéseket", csak a "miérteket?" zúdítjuk magunkra és másokra értetlenségünkben.

A hívő ember sem mentes az eleséstől. Amikor elbukik, ugyanúgy sárba esik, mint mindenki más. Koszos is lesz, sebeket is kap, s ugyanúgy fáj neki is, mint annak, aki nem számol sorsának Urával. Akkor mi teszi mégis mássá? Elsősorban a hitbeli reménysége, hogy Isten megmenti ebből a helyzetből is. Ezért - ellentétben a Teremtőtől elfordulókkal - gyorsan feláll, s hálát ad az elszenvedett nyomorúságért. Ez az a pont, amit nem ért a világ embere. Azt még csak-csak, hogy a hívő ember hálálkodik a mindennapi örömecskéiért, de hogy hogyan tudja dicsőíteni Istenét, akitől éppen a pofonokat kapta - ez örök rejtély marad számukra.

Ez a hitben járás fölülről jövő ajándéka. Próbának betudni a kellemetlenséget, kihívásnak a bajt, s emelkedésként fogadni a tragédiát. A világ embere általában dramatizálja helyzetét, tragédiának állítja be a kellemetlenséget, s az élet velejárójának tekinti a bajt, s nem, vagy alig próbál meg tenni valamit ellene. Aki dinamikusan változó életét mindig Örökkévaló Urának kezében tudja, az jutalmat kap: a békességet. A megnyugvás pedig mindig örömmel is jár. Hosszan elnyúló, megújító erővel együtt kapjuk. Ilyenkor billennek helyre dolgaink, s ebben az állapotban gyógyulnak sebeink, hiszen Isten tenyerében vagyunk.

Útmutatónk igéit olvasgatva - így kora reggel -, gyakran érzem, több textust is alapgondolatul kellene vennem. Ma is engedtem ennek az érzésnek, s lelkünk hajójának két árbóca közé feszítem gondolataim vitorláját abban a reménységben, hogy a Lélek belefúj, s ma is egy kicsivel közelebb kerülünk a Célhoz, a Kikötőhöz, ahol vár ránk az Isten.

Nemcsak korunk kiváltsága, hogy találkozzunk hitvány emberekkel, de az már igen, hogy 28 milliárd színben, nagyképernyőn a nappalinkban is ránk mosolyognak. Mézesmadzagos ígéretekkel, manipulált híranyaggal tolakodnak életünkbe, s hogy ne vegyük észre a "nagy trükköt" folyamatos vizuális erőszakkal szőnyegbombázzák estéinket. "Szórakozásunk" már rég nem a regenerálódásról, a megérdemelt pihenésről szólnak, hanem a gondolkodásunk kontrolljáról. MIntha semmit nem változott volna a világ. A kvázi középkorban is az ember lelke fölött akartak egyes emberek diszponálni - és ma is... Akkor az Istent kiabálva, ma az elferdített szabadságú embert, aki mindeközben mégsem találja "önmagát", s fuldoklik öntörvényűségének langyos pocsolyájában, a sehova sem, pontosabban csak a kiégéshez vezető szabadosságában.

Félreérthető és félre-vezető emberek tehát mindenütt vannak ma is és voltak is mindig, gyaníthatóan amíg a világ létezik, lesznek is. Az igazi nagy csapás, a kiábrándító felismerés, ha kiderül, hogy minket értenek félre, s mi magunk vagyok a félrevezetők, sőt a magunk életét sem oda irányítottuk, ahová szerettük volna! Ilyenkor menthetetlenül összetörik - egy pillanat alatt -, eladdig favorizált világképünk, a magunkkifundálta filozófiánk csődbe jut okoskodásával, s kiderül, hogy vannak fontos ajtók, amik ügyeskedésünk, jól sikerült prezentációnk ellenére sem nyílnak meg - keserű érzés, mely a szívet fojtogatja. Ilyenkor csak az Isten tud a rosszból jót előhozni.

Aki már átélt léleknyomorító helyzeteket, akit megégetett a lelkiismeret tüze, akit nyaldosott más vagy saját bűnének lángja, s átélte az Isten hűsítő-gyógyító kegyelmét, az tudja, miért kell a békességre törekedni. Aki szelet vet, vihart arat, s kardot ránt, kard által vész el... Háborúval nem lehet legyőzni a békétlenséget, harcolni nem a hétköznapokban, hanem a csatamezőn kell, amikor az önvédelemre már más mód nem kínálkozik. Építeni másokat, s önmagunkat a legnagyobb kihívás az életben. A gyereknevelés kiváltságát mégis sokan csapásnak élik meg, pedig bennük a jövő kacsingat ránk, mosolygós álmaikban pedig az Isten maga.

Még mielőtt fejünkbe szállna a dicsőség, hogy mi vagyunk a teremtettségben a legjobbak, érdemes közelebbről megnézni a hangyákat! Vannak, akik még esküdnek is rá, az evolúció egyértelmű győztesei: igen, a hangyák! Óvatos becslések szerint is legalább egymilliószor több hangya él földünkön mint ember, bár több tízezer faja közül nálunk "csak" mintegy 100 fajtája ismert. Szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, vérengző csatáik, rabszolgatartásuk vagy éppen növény-, és állattenyésztésük sok ezer más dolguk tárul a természetben gyönyörködő elé. A hangyát, úgyszólván, mindenki ismeri, mert gyakran az is kénytelen megismerni, aki nem keresi fel őket a természetben. Tudjuk, hogy hivatlanul is megjelennek lakásban, s ilyenkor láthatjuk a legjobban, hogy milyen szívós emberi munkába kerül, amíg túljárunk az „eszükön”.

Túlélési stratégiájuk alapja: a közösség. Az ember mint közösségi lény is hasonló stratégiának köszönhette, hogy átvészelt nagy természeti katasztrófákat, történelmi-, társadalmi viharokat... Csak amikor az önzés, és a másik kiszorítása nyert teret, akkor áldozott le az adott közösség csillaga. A közösségben ugyanis mindenkinek feladata van, senki sem haszontalan. Társadalmunk azért beteg, mert sokan haszontalannak tartják magukat. Csak Európában húszmillió munkanélkülivel számolnak! S hány millióan vannak olyanok, akiknek ugyan van munkahelyük, de nem munkát végeznek - csak haszontalankodnak. Az olyan gazdaság, ahol a spekuláció a munka rangjára emelkedik, csak beteg társadalom lehet! Ilyen közösségben társadalombiztosítási teher az öreg, életszínvonalrontó tényező a gyermek. Európánk sajnos öregszik, s hatalommal bíró öregjeink még mindig a jövő egyetlen emberi biztosítékának - a gyermeknek - az egzisztenciáját fojtogatják profitéhségükkel. A csalódás akkor lesz keserűen nyilvánvaló, amikor egyik napról a másikra hiányozni fog - robottechnika ide vagy oda - a semmivel sem pótolható emberi erő. A haszontalanság másik szinonímája a lustaság, a restség. Ha körülnézünk, bizony láthatjuk, hányan irígykednek a másikra, pedig elért sikereik számukra sem elérhetetlenek, csak meg kellene dolgozni érte... s ha csak arra gondolunk, hogy a becsületes munka »Tényleg, miért is kell hangsúlyozni, hogy becsültetes? Hiszen a munka akkor munka, ha becsülettel végzik?« mennyire elveszítette értékét, s mennyire felértékelődött az ügyeskedés, akkor láthatjuk: társadalmi rendünk nem egészséges. Aki lop, csal és hazudik, az érvényesül, aki becsületes marad azt pedig mintha maga alá gyűrné modern korunk...

Mit okulhatunk a hangya életéből? Először is: Isten a munkát azért adta, hogy éljünk vele, alkossunk általa. Aki csak úgy tesz, mintha dolgozna, az nemcsak meglopja a közösséget, de az önismeretnek az egyik legfontosabb forrását taszítja el magától. (A másik forrás az imádság... Ora et labora!/Imádkozzál és dolgozzál!) Másodszor, hogy Isten az embert is közösségbe, s a közösségért teremtette. Nem lehet megkerülni az Isten törvényét, s negálni a közösséget. Nem lehet mindig csak elvenni a közösségből, semmit sem visszaadva, hogy növekedjék. A közösség kihasználása a privilegizát egyén számára törvényszerűen meggyengítí az egész társadalmat, sőt nemcsak a közösség, de az egyén pusztulásához is vezethet. Harmadszor pedig: az Istent felfedezni nem önmagunkban kell, hanem a másikban. Ha meglátom a szenvedő Krisztust a másikban, akkor találok rá önmagamra is, s tudok szorgalmas építője lenni a közösségnek - mint a legkiseb "értelmes" hangya, az ő nagy családjának.

Százmilliók nélkülöznek e világban. Mire betűim e sor végére érnek, két ötéven aluli gyermek meghalt csak azért, mert nem kapott meg alapvető gyógyszert, vitamint vagy tiszta vizet. Naponta mintegy harminzezer(!) gyermekről van szó... A világ fejlettebb részében pedig egészséges fiatalok mérgezik magukat, legális és illegális drogokkal. Csak az európai drogfogyasztók - többnyire fiatalok, hiszen meg sem érik az idősebb kort - vannak tízmillióan! Az "Independent" c. legnagyobb brit liberális lap címlapon kért bocsánatot olvasóitól, mert tíz éven át a "könnyű" drogok (pl. marihuána) fogyasztása mellett kampányolt. Mára kiderült, még a "könnyű" drog is skizofréniát (tudathasadást) okoz... (Arra még nem készült tanulmány, hogy a "lódózisú" kábítószerek mutagén hatásai mit produkálnak hosszú-távon, de gyanítom, hogy unokáink már bizonnyal emlegetni fogják - s nem áldást mondva - nagyszüleik szabadosságát.)

Ha ezt a szót halljuk "hiány", akkor többnyire az anyagiakra gondolunk: államháztartási hiányra, fedezet hiányára egészségügyben vagy oktatásban. Túlnyomórészt olyan dolgokra gondolunk, amit így is úgy is megemészt a moly vagy a rozsda... Pedig az igazi hiány az, ami nem múlik el soha, ami megfizethetetlen: a szeretet, a türelem, a jóság, a békesség, az öröm... Ha útra kelünk - márpedig életünk egy hosszú vándorlás -, akkor erszény (bankkártya), tarisznya (kofferek, kerekes bőröndök) és saru (mobilitást segítő eszköz: pl. autó) nélkül nem is indulhatunk el. Vándorlásunk ugyan ebben a világban is "történik", de nem ebben a világban van a célja, hanem egy másikban! Alapvető hiba, ha azt gondoljuk az élet sikeressége csakis abban mérhető le, hogy ki hány eseményt látott vagy volt futólag részese. Ez csak akkor lenne igaz, ha az anyagban lenne a lét teljessége, s a matéria adná a garanciát a boldogságra.

Az igazság az, hogy minden elmúlik. Mindent vissza kell adnunk Annak, Akitől kaptuk. Fiatalságot és erőt, lendületet és egészséget. Darabokban vagy "radikálisan-egyben" - sorsunktól függ. Egyik német közmondás igazsága jól foglalja össze: "Az utolsó ingnek nincs zsebe!" Azaz, amibe utoljára felöltöztetnek minket, annak zsébébe hiába is tennénk bármit, "odaátra" nem tudjuk átmenteni... Ha mezítelenül jövünk ebbe a világba, s úgyis megyünk ki belőle, akkor mi az ami a legtöbb? Csakis az Isten! Ő nem (meg)vásárolható, nem birtokolható, s mégis Őt keressük, akarjuk mindenben. "Ha Ő velünk, ki ellenünk?" - énekeljük evangélikus himnuszukban. A tanítványok küldetésük közben érezték az Isten közelségét - nem is szenvedtek semmiben sem hiányt. Az Isten-kapcsolat ugyanis megváltoztatja viszonyunkat emberekhez és tárgyakhoz. Aki Isten közelében van a terhet is könnyebben viszi, hiszen átéli a megmagyarázhatatlan csodát: Az URIsten akkor is ad, amikor látszólag elvesz...

"Vigyázz rá, mint a szemed világára!" - sokszor halhattuk ezt a felhívást, amikor valami nagyon fontosat bíztak ránk. Nyilvánvaló, hogy a látás a legfontosabb érzékszervünk, hiszen ezen keresztül kapjuk a legtöbb információt - így tájékozódhatunk. Vannak olyanok, akiknek látása kitűnő, mégsem látnak jól, mert csak néznek... Már a görög mitológiában is a vak jós látta a jövőt, mert régi tapasztalás, hogy az igazi látáshoz több kell mint a szemünk világa. Sokan azért nem tudnak rendre helyes döntéseket hozni életük dolgait illetően, mert nem látnak tisztán, a világ csillogása akadályozza őket. Hunyorogva rövid távra sem nézhetünk, nemhogy a horizontig... Ugyanakkor a szem a felszínt látja, a szív pedig azt, ami a felszín alatt van. "Jól csak a szíveddel látsz!" - Mondja a Kisherceg.

Szív-látáshoz nem kell szemüveg, idősebb korban is kitűnően láthatunk, de látásunk elhomályosulhat, ha a kívánság ragadós harmata rászáll, átjárván szívünket, hogy szép lassan a vétkek, bűnök és mulasztások piszkát magához vonzza. Ezért mIndig a szív választása a döntő! Kimutatható, hogy döntéseink négyötödét nem az észszerűség vagy az az etika határozza meg, hanem a szívünk állapota, azaz az érzelmeink. Ezért kell őriznünk tisztaságát, mert belőle indul ki az élet!

Ha akarjuk, ha nem, idővel a világ engedetlenségének pora - észre sem veszzük - és szívünket belepi. Újra és újra a lelék tükrébe - Isten törvényébe - kell belenéznünk, hogy meglássuk magunkat, milyenek is vagyunk valójában. Ha a szabadságot magunk generáljuk, akkor többnyire szabadosság lesz belőle, ha Isten munkálja, akkor harmónia. Ezért fontos felismernünk, meg- és eltanulnunk a jézusi "magatartás-profilt". Ha befogadjuk és szívünkben forgatjuk Őt, akkor lelkünkben a Lélek kezd el munkálkodni, s létünk a teljesség vonzását érzi napról, napra, egyre jobban.

"Egész éjjel nem aludtam!" - ismerősen csengő mondat... A fejlett nyugati országokban a lakosság egyharmada alvászavarokkal küzd, s az álmatlanságban szenvedők egy részének állapota krónikus. Nyilvánvaló, hogy mindez kihat a nappali teljesítményre is! Ha a munka örömöt, már alig, inkább csak bosszúságot okoz, akkor ez is gátolja a nyugodt alvást. Nem kell nagy pszichológusnak lenni, hogy meglássuk: a lélek elhanyagolása szabad utat enged a nyugtalan alváshoz. Kevesen tudják, hogy a hitleri németország bukása után az emberek tömegei álmatlansággal küszködtek - gyors állami beavatkozásra volt szükség. Évekig kutattak olyan altató szerek után, melyek kémiai úton segítették "kondícionálni" az embereket a nyugodt alvásra, hogy másnap a munkahelyeiken teljesíthessenek. A gyógyszeralapú medicina igazán ekkor indult világhódító útjára... mára kiderült, hogy a "bogyók" sok-sok problémát nem oldanak meg, de újakat képesek okozni. Nyilvánvaló: aminek az oka lelki, annak a megoldása nem kémiai, hanem lelki megoldást igényel.

Ősi bölcsesség - biblikus is -, hogy a harag nemcsak bezárttá teszi az embert, de agresszívvá is. Aki másnak vermet ás... maga esik bele - s lehetne idézni a szólásokat, melyek mind alátámasztják: a gonosz indulat idővel visszahull a gáncsoskodóra. Szeretni felebarátunkat, mint magunkat nem csak az isteni parancs betöltése, de egyben önvédelem is. Aki tehát meg akarja magát óvni a nem kívánt mellékhatásaitól az önző életnek, az szeressen! Vagy ahogyan Augustinus mondja: "Szeress, s tégy amit akarsz!"

Az álom, mint Isten nyelve mindig is fontos volt az ember életében. Manapság újra felfedezik ennek a fontosságát - nemcsak C.G. Jung munkásságának okán. A tapasztaláson túli világ (Isten világa) és az ember világa közötti "kommunikációs csatorna" lehet az álom is. Az álmok kifejezhetik vágyainkat és félelmeinket, segítséget adva ezzel, hogy átrendezzük életünket nemcsak Isten jótetszésére, hanem a magunk harmóniájára is. Akik nappal az Istennel járnak, azoknak Isten "álmukban is ad eleget", de akik kerülik Őt, "azoknak az is elvétetik, amijük van" - a maguk békessége.

Több mint másfél milliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz, sőt víz is alig. Társadalomtudósok szerint a vízért való küzdelem egy globális méretű konfliktus kialakulásának az oka is lehet a jövőben... Tény, hogy az ember pusztítja környezetét, mérgekkel és hormonokkal vagy éppen géntechnikás monokultúrával. Aki a szomjúságot már átélte, az tudja: Szomjas embert nem kell biztatni, hogy igyék...

Nemcsak a test szenvedheti a víz hiányát, de a lélek is szomjazhat - szeretetre, igazságra. Felnőttéválásunk hajnalától kezdődően vágyakozunk tisztaságra, szépségre, harmóniára. Az élet tövisei viszont meg-megsebzik lelkünket, s megtörténhet, hogy rideggé vált lelkünk már nem hiszi a megelevenítő Lélek-Istent... A gyógyulást pedig soha nem az idő hozza, hanem az Isten munkálja. Lelkünk végső kívánsága, feloldódni az Istenben, eggyé válni Vele, nemcsak eszkhatologikus (halál utáni) reménység, hanem olyan ígéret is, ami erőt ad a hétköznapi feladataink teljesítésében.

A világ szomjazik. Nemcsak igazságra, békére, hanem mindenekelőtt Istenre. Istenképek reklámozása, vallások közötti villongások alapja lehet, de az Örökkévalóhoz téríteni nem fog, hiszen nem az emberit, hanem az istenit keressük mindannyian. Milyen az Isten? Nem tudhatjuk. Milyen lenne az Isten, ha ember lenne? Ezt a (hi)titkot ízlelgethetjük a Krisztusban emberré lett Istenben.

Mindennek ára van - ezt jól tudjuk. Ami ingyen van, az nem biztos, hogy értéktelen is. Anyagelvű gondolkodásunkat felcserélve a kegyelmire, megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor az Isten adja az "élet vizét"...

A céltalanság az egyik - ha nem a legnagyobb - csapás az életben. A mobilitás hevületében élő mai ember nem egyszer nyilvánította már ki: nem is a cél a fontos, hanem az úton levés maga. Vígasza lehet ez azoknak, akik tévelyegnek, akik bolyongnak. Aki azonban találkozásra készül, aki tudja, hogy az út végén őt várja valaki, az egész utazását alárendeli ennek a legfontosabbnak, az egymásra-találás beteljesülésének. Isten megcsúfolása, ha megtagadjuk azt a vonzást, amit gondviselésében születésünk pillanatától halálunkig éreztet velünk. Nyilvánvaló, hogy hova igyekezünk, virágzó földi életünk keserű sziromhullatásai után a termésnek be kell érnie: egy más dimenzióban, egy más világban, ahol már nem idő és tér foglyai vagyunk, hanem az Isten szeretetének részesei. Isten megcsúfolása, ha nem engedjük életünkben kiábrázolódni az Ő szeretetének arcvonásait. Ha a magunk örömeit hajszoljuk, akkor a kívánt harmónia helyett groteszk vigyorrá silányul létünk, ha viszont megosztjuk másokkal mindazt, amit kaptunk, akkor Istennek kedve telik bennünk...

Aratás nincs, csak akkor, ha vetés is van. Ha nem hozunk áldozatot - vagy csak nagyon keveset - a jövőért, akkor nyomorúságos lesz a jövőnk is. (Lásd öregedő Európa!) Vigasztalást mindig adhat az Isten, hogy ti. Ő ott is arat, ahol nem vetett, de földi életünk vonatkozásában más a helyzet. Jézus Urunk mondja: "Aki szelet vet, vihart arat." Azaz ne várjunk mást, csak azt, amit vetettünk! Pál is ezt hangsúlyozza, amit vetsz, azt aratod. Ha nem Te, akkor a tieid, - a sorsunkat előre nem láthatjuk - hiszen "más a vető és más az arató"... Micsoda felelősség ez! Akinek nem remeg bele teste és lelke ebbe az isteni mandátumba, az nem is respektálja sem az életet, sem az élet Istenét. Az ilyen embert az élet realitása - a pofonok és kiütések sorozata - legvégül belátásra kényszeríti; mert az ember, amikor hátrahagyja ezt a világot, azt már nem hitetlenül teszi: Az Isten vonzása a halál alagútjának közelében nem teoretikus kérdés, hanem a befejezés valósága.

Sok célt tűzünk ki magunknak, a legtöbbet mégsem érjük el. Az egyik ember kesereg azon, hogy ezt sem érte el meg azt sem, a másik pedig azon, hogy még mit nem próbált meg. A bizakodó ember egyetlen célt lát, érez maga előtt: Teremtőjét... Ennek fügvényében él, mozog, reménykedik és küzd, s fogadja naponként a felülről érkező kegyelmet.