Jézus példázatai mindig időszerűek. Az okos és a gonosz szolga példázatában az alapjában véve kétféle embertípust állítja szembe. Az egyik tudja, hogy mi a dolga/kötelessége: idejében kiadni az eledelt szolgatársainak. A másik viszont ezt mondja szívében: "Késik az én uram, és elkezdi verni a szolgákat és szolgálóleányokat, eszik iszik, s részegeskedik. Bizony abban az órában érkezik meg az ő ura, amikor nem várja, s kettévágatja, s hűtlenek sorsára juttatja..." Hatalommal visszaélőket az aktuálpolitika, s a mindennapi élet bőségesen tár elénk. Azt is tapasztaljuk, amit már Salamon király is megírt, hogy a gonoszok nem mindig nyerik el büntetésüket, sőt jobban élnek mint a becsületesek. Talán éppen ezért gondolják sokan, hogy aki az elvárható minimumot teljesíti, az már rögtön várhatja a jutalmat is. Jézus máshol ugyanakkor azt mondja: "Rest szolgák! Csak azt tettétek, ami a kötelességetek!"

Amíg itt a földi életben a számonkérés a hatalommal bíróknál gyakran elmarad, addig az Isten előtt mindenkinek számot kell adnia cselekedeteiről. El kell számolni azzal, hogyan is forgattuk tálentumainkat! Hogyan használtuk fel az időt, s a lehetőségeket? Áron is megvettük-e az alkalmakat? Mindezeken túl elhangzott szavainkért is felelnünk kell... Miért ez az óriási szigor? Azért, mert a teremtettség legcsodálatosabbja az Élet maga. Ez az a megfoghatatlan isteni rész bennünk, amit mindenkinek tisztelni kell magában és a másikban is, sőt minden más "élőben" is. Aki nem tiszteli az életet, az nem tiszteli az Istent sem. Aki nem szolgálja, nem védi az életet, az Isten akaratával száll szembe - akár tudatosul ez benne, akár nem.

Nyilvánvaló, hogy Isten mértékéhez viszonyítva egy ember sem kérkedhet Őelőtte. Az Ő igazsága az, hogy akinek több lehetőséget/talentumot adott, attól többet is kér számon. A szeretet igazsága mindig a teljességben van. Isten cserépedény-életünket színültig megtölti - ha fogadjuk, Őt magát is. Amit kaptunk, annak mindig célja van: szolgálni vele másoknak, elsősorban azoknak, akik közelünkben élnek.

Isten mindenkinek "megfizet", senki bűnét nem hagyja következmények nélkül... Az Isten azonban nem úgy, s nem olyan távlatokban gondolkodik, mint az ember. Akit sérelem ért, az szeretné, ha az őt károsítón háromszor is "elverné a port" a JóIsten. Emberi tulajdonság ez. Az ószövetségi törvények előírták, hogy az okozott kár megtérítésén túl jóvátételt is köteles fizetni - egyik zsidó, a másiknak. Amit Jézus kér, hogy ti. "ellenségedért imádkozz és tegyél jót vele", az a zsidó kazuisztikus gondolkodás számára teljesen elfogadhatatlan volt.

Jézus kijelentésein tájékozódva megtudhatjuk, hogy úgy a jók, mint a gonoszok, már itt a földön megkapják jutalmukat. Mivel isten ügye az ítélkezés, ezért jobban tesszük, ha nem avatkozunk bele a számonkérés mikéntjébe, s mikorjába. Egy biztos: Isten mielőtt megrázza a tiltott fát, megengedi, hogy az ember jó magasra másszon fel rá.

A "jutalom"-nak van mindig látható és láthatatlan vetülete. A cselekedetek következményei előbb-utóbb láthatóvá válnak. Vannak azonban soha napvilágra nem kerülő "ügyek" - s ez nem attól függ, hogy nyolcvan évre titkosítottak egy jelentést vagy sem. Isten nem titkosít egy emberöltőn át, mert egyrészt Ő maga a Titok, másrészt a lelkiismereti teher - minél korosabbá válik valaki, annál inkább - deformáló ereje egyre nyilvánvalóbbá válik.

Nyilvánvaló, hogy Pál a thesszalonikai testvéreket buzdítani kívánja, s ha buzdításába belekerül egy kevés ószövetségi mentalitás (az isten megfizet), ez teljességgel érthető, emberi tulajdonság. Ugyanakkor Pál azt is tudja - éppen a maga nehéz életéből -, hogy vannak terhek, amiket az Isten soha nem vesz le a vállunkról, azokat életünk végéig hordoznunk kell. De Isten kegyelme révén erőt is ad annak elhordozásához. Aki ezt a kegyelmi életet éli, az nem kéri számon az Istentől, hogy mikor fizet már meg a gonoszoknak, hanem hálát ad azért, hogy a (számára is) megérdemelt büntetéstől Jézus Krisztusért eltekint. Ennek felszabadító ereje az evangéliumi élet.

Mindenki a maga kovácsa szerencséjének... azaz, aki keresi Fortuna kegyeit, arra hamarabb mosolyog rá. Szenvedélyes szerencsevadász kollégiumi csoporttársam nem győzött bosszankodni, amikor - úgy 17 éves koromban - kitöltöttem egy lottószelvényt, s rögtön hármas találatom lett. Ezen felbuzdulva kitöltöttem egy keresztrejtvényt is, annak pedig megnyertem a fődíját, egy kazettás magnetofont. Lelkes osztálytársaimtól tudtam meg, hogy nyertem. (Ők pedig a rádióból.) Nos, azóta se lottózom, a keresztrejtvényeket pedig kifejezetten kerülöm. Egyik igen kedves barátom, amikor viccesen számonkértem rajta: "Hát te hívő ember létedre lottózol?" - huncut mosollyal a szeme sarkában, csöndben mondta: "Csak akkor, ha két milliárd felett van a nyeremény..." - Jót nevettünk rajta - kétmilliárd forintért már fontolóra kell venni az elveket is...

Az igazság az, hogy a főnyereménybe vetni a bizodalmat veszélyes dolog. A megoldást ugyanis soha nem a jutalom adja, hanem viszonyunk a világ teremtett dolgaihoz. Az, aki a Teremtőjéhez helyesen viszonyul, annak már nincs gondja a teremtett dolgokra, mert ez az első kapcsolat határozza meg az összes többit. Isten elé tenni az álmokat alapvető hiba. Mindenkinek vannak álmai. Mindenki szeretné, ha nagyra nőne élete fája és sok gyümölcsöt teremne. Az "álmok" fontosak, de aki azok rabjává válik, az elhiszi, hogy a gyömölcs mennyisége a döntő az életben. A látszaton túl van sokkal fontosabb: a gyümölcsben megérteni az áldást, s álmélkodni a növekedés isteni csodáján.

Sokan hiszik, a sikeres élethez elsősorban szerencse kell. Az ilyen elveket vallók szívesen helyezkednek, s igyekeznek "megfelelő időben, a megfelelő helyen" lenni. A keresztény ember jól tudja, hogy sikert hajszolni badarság, de áldást keresni megtartó, életrendező erő. A sikeres életnél van sokkal több: a megelégedett, alkotásban kiteljesedett békesség. Ennek elengedhetetlen feltétele: Isten gondviselése. Ebben bizva, az Isten törvényére építve, a szerencsevadászok tömegeinek mindennapos küzdelmét látva csak mosolyoghatunk. Azon már nem, hogy hányan kiszolgáltatottaivá válnak saját vágyaiknak, s vannak akik szenvedély-betegekké is válnak.

Építeni életünk lelki házát a legnagyobb, a legszebb kihívás. Akinek fontos, hogy ez a ház az élet viharában is biztosan álljon, az biztos alapot keres. Pál apostol ugyanitt írja, hogy ez az alap a Jézus Krisztus. Persze más alapot is lehet vetni ezen kívül -, de nem érdemes... túl nagy ára van: az Élet maga.

Az ember nemcsak hinni akar, de hiszékeny is. Amíg a fiatalság bódító illatfelhőjében járunk, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ami jól hangzik, az jól is működik. Így történnek meg a fiatalkori botlások, s butaságunk árát olykor egy életen át nyögjük. "Elkerülhető tragédiák." - talán ezt a címet is lehetne adni egy olyan kurzusnak, ahol okítani lehetne/kellene az élet bennünket védő KRESZ-pontjait.

A keresztény fiatal is fiatal, s hasonlóan kortársaihoz ő is tapasztalatlan. Nem véletlenül környékezik meg a szekták a fiatalokat, hiszen életkori sajátosság az egyetemes válaszok utáni vágy. Csak később derül ki, hogy egy elmélet, egy világnézet annyit ér, amennyit meg lehet belőle élni/valósítani. Ami jól működőnek tűnik addig, amíg csak magamért vagyok felelős, egyszerre másképpen alakul, ha másokért is felelősséget vállalok. Amit könnyűszerrel elhordozok amíg magam vagyok, ha feleségem, gyermekeim vannak már nem tudok felvállalni, hiszen nem csak rólam van szó. Hiába tetszik valakinek az aszkétikus, szemlélődő élet, a növekedő gyermeknek ennivalóra, ruházatra és melegre van szüksége, s ennek megteremtéséhez bizony több szabadidőt kell feláldozni.

Sokan nem valósítják meg saját életükben a jézusi életmodellt, de azt mások életében előszeretettel számonkérik. Maguk ugyan nem járnak templomba, de a gyerekeket - elvégre a maguk módján jó keresztények - elzavarják oda. Számtalan papcsalád élete is zsákutcába torkollik, mert amit hirdet a családfő a szószékről, azt a hétköznapokban nem éli meg. Így a közös (családi) szolgálat öröme helyett csak a keserűség marad. Sok olyan papgyerek van, akik alig várják hogy felnőjenek, s kerülhessék az Isten házát... Hol követik el, hol követjük el a hibát? Mindenekelőtt ott, amikor olyat kérünk számon másokon, amit magunk sem tudunk megtenni. Amikor természetellenes magatartást várunk el a természetes helyett. Amikor elhisszük, hogy az Istenhit is azért van, hogy rózsaszínben lássuk a világot...

Aki cselekszi az igét, az jól tudja, hogy a válaszkeresés szabadságán túl a működőképes megoldás az, amire bizonyságtevő hiteles élet épülhet. Azt is tudjuk azonban, hogy "Ez nem tőlünk van, Isten ajándéka ez." A megoldás soha nem a magunkbarkácsolta világnézet (hallgatása az igének), hanem az Isten kegyelme által annak naponkénti megtartása.

Akár szűkebb vagy tágabb közösségről legyen szó, nem a hierarchia, hanem az abban helyét nem találó ember a gondok okozója. Amikor Isten megteremti az embert, akkor fölé nem helyez senkit, az ember fölött nincs más csakis a Teremtője. Magukat Istennek gondoló őrült császárok vagy félistenes pózban tetszelgő diktárok pusztításáról bőven olvashatunk a történelemkönyvekben. Az Istentől elfordult ember számára a hatalom nem eszköz, hanem cél. Amikor a pozícióból származó erőtöbblett nem mások szolgálatát segíti, hanem az önös célok megvalósítását támogatja, akkor kezd megbillenni a közösség egyensúlya, s kezdődik a társadalom romlása. Példákat nem kell keresgélnünk, elég bekapcsolnunk az elektromos médiumokat...

Egymásrautaltságunk tehát nyilvánvaló, mégsem eszerint élünk. Nyilvánvaló, hogy a teremtettség rendje szerint a férfinek szüksége van a hőzzáillő segítőtárs nőre - s viszont -, a gyermeknek alapvetően szüksége van őt hordozó családra, s az is világos, hogy életünk nem lehet teljes, ha nincs munkamegosztás közöttünk.

Mégis, mi az oka annak, hogy az emberek nem találják "helyüket" a világban? Mindenek előtt az értékzavar. Aki nem tudja, hogy mi a nemes, s mi a gagyi, akinek nincs szeme a szépre, a jóra, s építő gondolatok helyett csak rombolók járáják át lelkét naponta többször is, aki munka nélkül akar jól élni, az nemcsak környezetének teher, de önmagának is, s csak idő kérdése, hogy békétlensége mikor ölt látványos formát. Megítélni a jót s rosszat, minden ember feladata. Kétségtelen, naponkénti döntéseink határozzák meg életminőségünket...

A hívő ember Istennel kezdi a napot, s Vele is végzi. Tőle fogadja életét, s tudja, hogy Neki is számol majd el róla. Az Ő kezéből veszi feladatait, s Neki tetszően igyekszik megoldani azokat. Tudja, hogy amit Urától kap, az nemcsak az övé, hanem mindazoké is, akikkel együtt vándorol az idő országútján. Jól tudja azt is, hogy mindaz a jó, amit kap Mennyei Atyjától, azt azért kapja, hogy megossza másokkal... Mert az így sokasodik tovább, s válik a boldogság forrásává.

Az élet véges... ezért is próbáljuk önfeledten élvezni. Néhány évtizednyi tudatos létünkben talán jobb is, ha kerüljük a végességünkkel kapcsolatos gondolatokat, nemde? Minek azon törni a fejünket, amire úgysincs megelégítő megoldásunk? Sokáig akarunk élni, meghalni senki se szeretne, de egyszer mégis kell. Mégis mit "profitálnak" a keresztények itt lenn a földön abból, hogy a végidőket is számításba veszik?

Jézus szavai józanságra hívnak. A vég, legyen az az életünk vége vagy a világ létezésének vége - egyszer bekövetkezik. A csillagok világában is van születés és halál - csak évmilliárdokban mérhetőek a távolságok kezdetük és végük között, ugyanúgy a mi életünknek is vannak végpontjai. A véget azonban - különösen fiatal korunkban - igen jól felejtjük. Úgy élünk, mintha a tegnap, a ma és a holnap ugyanolyan lenne, pedig ez nem igaz! Minden nap más! A ma emberi törvényei a holnapban lehet hogy már nem érvényesek, amit még ma könnyűszerrel hordoztunk az holnap már elviselhetetlen szörnyű teherré válhat!

Miért kell nekünk a véggel számolni? Elsősorban azért, hogy a "most" pillanatát az Isten kezéből vegyük, s azt kegyelemnek élhessük meg. Férj és feleség gyalázatosan marják egymást a négy fal között, elfelejtve azt, hogy amit most tesznek, az nem sokkal később már örökké a megváltoztathatatlan múlt része... Házastársak terrorizálják egymást regggel és este, anyósok sziszegnek a legszebb pillanatokban menyekre és vejekre... Mindannyian elfelejtve azt, hogy néhány év, s fordulhat a kocka: Az erősből elesett s gyenge lesz, az uralkodó, másikat maga alá gyűrőből rászoruló. "Amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek!" - mondja Jézus Urunk. Azaz, ha nem szeretsz a mában, Téged sem fognak szeretni a holnapban! Ha nem vagy hajlandó áldozatot hozni most, akkor később teérted sem fognak áldozatot hozni... A legnagyobb áldozat mindig is az idő. Aki időt ajándékoz a másiknak, az örökkévalóságot ajándékoz. Egyrészt ezt "jegyzik odafönn", másrészt a kellemes emlék mindvégig felidézhető marad.

Ugyanígy kísértenek azonban a rossz emlékek is. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy egyszer majd mindenki elfelejt mindent... Ha így lenne, akkor nem lenne "örök harag" s lelkiismeretfurdalás se. Ezért jól tesszük, ha számon tartjuk időnk végességét, "mert az idők gonoszak" - mondja Pál apostol.

Sokszor beszélünk meggondolatlanul. Kicsúszik a szánkon olyasmi, amit örömest "visszaszívnánk" - de nem lehet. A szó elhangzott, s meghallották, esetleg meghallotta az is, akinek aztán tényleg nem kellett volna... Így támad fel az ellenszenv, s kezdődnek a viták. De mit tudunk tenni? "Ami a szívemen, az a számon! Az baj, hogy mindig megmondom mi az igazság!" Ilyen és ehhez hasonló mondatok a mi ajkunkat is el-elhagyják, amikor magyarázni vagyunk kénytelenek a bizonyítványt.... Tény tehát, nyelvünk okozza nekünk a legnagyobb bajt. Ráadásul az utolsó ítéletkor nemcsak a cselekedeteinkről, de még a szavainkról is számot kell adnunk...

Mit tehetünk azért, hogy lelkünket ne terheljék a haszontalan szavak? El kell(ene) hagynunk azokat, meg kell(ene) akadályoznunk hogy elhangozzanak. Ennek megvalósításához csakis egy út létezik: megtisztítani szívünket. Ez viszont egyedül nem megy, csakis Isten segedelmével. Ezért imádkozni naponkénti feladatunk.

Ahogyan megtisztul szívünk, ugyanúgy tisztulnak majd emberi kapcsolataink is. De rendeződnek érzéseink a tárgyakhoz való viszonyunkban is. Szép lassan helyreáll a rend, részesei leszünk a mindig is vágyott harmóniának.

A jövő iránti érdeklődés minden ember sajátja. Ugyanakkor saját létezésünk határán túlra merengeni is izgalmas vállalkozás. Amióta ember él a földön próbálja megérteni az "idők jeleit". Ha ezekből megértünk valamit Istenre, a világra és önmagunkra vonatkozóan, akkor "kereszteink" hordozása közben is boldogok lehetünk. A világban és a világnak élő ember másképp értelmezi a "jeleket": Ők úgy gondolják, aki nyitott szemmel jár, s jó időben, jó helyre helyezkedik, azok az okosak és sikeresek a változások kétségtelen nyertesei. "De mit ér az, ha valaki az egész világot megnyeri, de lelkében kárt vall?" Létének zsíroskenyérmajszolásában ugyan magát teljesértékűnek tartja, de ha a történelem Urából semmit nem ért meg, akkor hiába adta Isten neki azt a néhány földi évtizedet, hiábavalóvá vált annak minden napja.

A 19-20. század azonban a maga tömeges nyomorúságaival (mintegy százmillió háborús áldozat, közel kétszázmillió csak a járványokban meghaltak száma) elégséges okokat adna a az úgynevezett "messianisztikus" várakozásokra. Jézus figyelmeztet: "Vigyázzatok, valaki meg ne tévesszen titeket!" A mindent megoldó jövőképet hirdető, tömegmozgósító ideológiák kora volt az elmúlt száz év. Volt itt marxizmus és leninizmus, sztálinizmus és maoizmus, nemzetiszocializmus is terrorizmus. Mindegyik egyetemes megoldást ígért. Mások másban reménykedtek: a szabadpiac és az emberi jogok "mindenhatóságát" hirdető filozófusok és közgazdászok is egymás után vonultatták fel a médiában megváltó elképzeléseiket. Megint mások a politikai és gazdasági integrációt, a globalizmust tartják gyógyírnak, szinte vallási hiedelemmel. De ez még nem a vég!

A válaszkeresés a mi kezünkben van, de a válaszok nem. A válaszok mindig az Isten Igéjében vannak, a megoldások pedig Istennél. Azok az isteni értékek, amiket ma lábbal tipor a világ, a közösség megtartatásának alapvető feltétele. Ezért, aki meg akar maradni Isten, s önmaga számára, az jól teszi, ha Istenre figyel, s nem engedi magát elragadtatni a 21. század propaganda-gépezetének hazugságaitól. Az igazságot nem kell magyarázni és bizonygatni, az igazság egyszerűen van. A hazugság igényli a védelmet, hiszen a tények állandóan támadják.

Az anyagvilág eseményein túli végső és egyetlen igazság az Isten szeretete, a Jézus Krisztusban, aminek titkát elfogadni s a kegyelem révén - amennyire adatik nekünk - megérteni, az egyetlen létünket kiteljesítő boldogságos alternatíva.

A könyörtelen reformok idejét éljük. Ami eddig többé-kevésbé működött, az ezután nem működik, mert nincs. Legyen az egészségügy vagy közlekedés, a rentábilitásé a végső szó. Az említett területek azért hoznak gyümölcsöt, de nem annyit, amennyit elvárnak tőlük. Jézus példázatában azonban arról van szó, hogy a fügefa - amit nem az árnyéka miatt, hanem a gyümölcse miatt tartanak a kertben - egy darab fügét sem termett. Na, jó, van néha-néha egy-egy esztendő, amikor valami "elviszi" a termést, de hogy folyamatosan semmi ne legyen az ágakon, úgy hogy közben a többi fa bőven termi gyümölcseit? Ez elégséges ok a kivágásra.

A vincellér azonban szereti ezt a fügefát. Nem azért mert, hűs árnyékot ad, nem is azért, mert megbújhatnak ágai között a madarak, s énekükkel felvidítják az alatta ülőket, a vincellér azért szereti ezt a fügefát, mert ő maga ültette. Látta, ahogyan növekszik, reményteljesen terebélyesedett a lombkoronája, sőt itt-ott virágok is kipattantak, de a termés mindig elmaradt. A vincellér azonban úgy gondolta: talán majd jövőre, a következő év biztosan a sikeres termés éve lesz, s meghozza bőségesen a várt gyümölcsöt, hogy részben visszadja a sok gondoskodást, törődését a vincellérnek. A gazda azonban nem így látta a terméketlen fügefa helyzetét. Ő úgy gondolta, csak elveszi a fényt, s az életerőt a kert többi fájától... a kert örök törvénye azt mondja: az ilyen fát ki kell vágni...

Nyilvánvaló, hogy a kert a teremtett világunkat jelenti, melynek törvényét az Isten szabja meg. A fák az emberek, akiknek eleve rendelt feladatuk, hogy termést hozzanak. Sokan csak élvezik a napsütést, a simogató szeleket, fogyasztják a javakat, de cserébe nem adnak semmit. Egy olyan társadalomban, ahol mindenki csak fogyaszt, de nem ad cserébe semmit, ami az életet szolgálja, az az örök törvény szerint pusztulásra van ítélve. Az élet szolgálata nem más, mint az Isten szolgálata, vagyis az Ő akaratába való belesimulás. Isten nem a rombolás, hanem az építés Istene, nem a leépülésé, hanem a növekedésé!

Korunk emberének erkölcsi szabadesése magáért beszél. Önámítás, hogy a bódító zuhanás végtelen időkig tart, következmények nélkül. Az önfeledt "utazásnak" egyszer vége lesz, az összetöretés - már csak a világot összetartó gravitácó okán is - előre programozott. Az ítéletet tehát nem kerülhetjük ki. Az Isten, aki keresi a gyümölcsöt életünk fáján, egyszer megkérdezi, hol vannak a fügék, amiket vártam tőled. Mit tettél a tálentumokkal, amiket neked adtam? Miért nem forgattad? Hány és hány vincellért küldtem életedbe, akik körbeástak, ágaidat megmetszették, éltető vízzel öntöztek, s te gyümölcstermés helyett csak azzal törődtél, hogy minél nagyobbra növekedj, vastagabb ágaid legyenek, s mindenki ámuljon nagyságodon, aki elhalad melletted... Túlélni a zuhanást nem lehet csak egyféleképpen: észrevesszük a láthatatlan hátizsák kioldó-zsinórját, amit ha hittel meghúzunk kibomlik életünk mentőernyője, melyen ez áll: Jézus. Csakis így landolhatunk biztonsággal Isten tenyerébe...

Alig vagyunk tisztában szavaink erejével. Csak amikor megbántanak minket vagy ha alig akar megformálódni szánkon a mondanivaló, mert eszünkbe jut egy-egy elfelejtett kedves szó, akkor vesszük észre, milyen különleges képessége az embernek a beszéd. Tudósok megállapították, hogy megfogalmazott mondatainknak 80(!) százalékát nem mondjuk ki, azokat csak magunkkal közöljük. "A bolond beszél magában!" - juthat eszünkbe a tréfás megállapítás, de egyáltalán nem bolondságról van itt szó. Isten nem véletlenül ültette belénk ezt a képességet, a belső hanggal való kommunikációt. Ezen keresztül is próbál rávezetni minket arra, hogy a lelkünkkel foglalkozzunk, annak rezdüléseit vegyük komolyan. Ugyanakkor nemcsak magunkkal kell foglalkoznunk, van a kommunikációnknak egy különleges része is: az Istennel való beszéd.

Ha valaki azt mondja: "Beszélgetek az Istennel" - akkor furcsán nézünk rá. Aki hangokat vél hallani, azt kételkedve fogadjuk - sokszor alapos indokkal, de Isten éppen azért Isten, mert Ő szavak nélkül is meg tudja értetni magát velünk. Sokkal inkább érzésekről van szó, megerősítő vagy éppen elbizonytalanító benyomásokról, melyek azért érnek minket, mert Isten elé visszük/vittük gondjainkat, bajainkat, s néha örömeinket is. Nincs olyan élethelyzet, amiben ne imádkozhatnánk, s nincs semmi olyan, amit ne vihetnénk Őelé: Javulási szándékunkat, gyógyulni akarásunkat és természetesen minden kételyünket. Sokan azt gondolják, hogy aki kételkedik, az hitetlen. Éppen ellenkezőleg! Amikor Isten megjelent az ő angyalai által, Mózestől Gedeonon át Zakariásig, mindegyik "kételkedett" - s kételyeinek hangot is adott, "Isten-kérdéseit" leplezetlenül felttette.

Jakab apostol az imádságra buzdít, mert jól tudja, maga is élte, hogy annak ereje elengedhetetlen létünk kiteljesedéséhez. Imádság nélkül nincs megújulás, nincs lezárás és nincs újrakezdés. Imádságra nemcsak akkor van szükségünk, amikor hiányainkkal küszködünk, hanem akkor is, amikor örömünk túlcsordul. Az imádság soha nem magunkkal való beszélgetés, hanem az Isten világába való ajtónyitogatás. Amíg itt ebben a világban élünk és mozgunk, addig ezen világ ajtajának kilincsét soha nem tudjuk elengedni, így lelkünk is e világhoz tapad. Csak ha majd egyszer véget ér földi vándorlásunk, akkor engedjük el emberlétünk utolsó biztos fogódzóit, hogy megkezdhessük utazásunkat Teremtőnk felé. Eladdig azonban számtalan csoda, megismerés, s tapasztalás vár ránk, hogy mindezeket átélve, Istennek csöndes imáinkban elmondjuk kutakodó gondolatainkat.

Panaszkodásból mindannyian Nobel-díjasok lehetnénk! - kár is lenne tagadni. Olyan jó nem magunkban, hanem másban keresni a hibát, olyan megnyugtató elhitetni önmagunkkal, hogy a kudarc oka mégsem én voltam, hanem a többiek, s az általuk előidézett körülmények.

Történelmi múltunk, geopolitikai fekvésünk jócskán ad okot a panaszra, de nemcsak a megtörtént történelmi mértékű igazságtalanságok miatt perlekedünk, apró, hétköznapi - egyébként még az elviselhetőség határán inneni - kellemetlenségek is órákig tartó panaszáradatot képes elindítani bennünk. Jakab apostol óva int attól, hogy a hibát, a baj okozóját mindig a másikban keressük. Az igazság az, hogy a legtöbb bajunk oka éppen bennünk van. Ha azonban ezt nem vagyunk képesek belátni, akkor reflex-szerűen a másikban keressük a korrigálandó magatartás-hibát. Azok, akik mellettünk vannak, akik életünk közvetlen részesei, azok szenvednek ettől a legtöbbet. Így mennek tönkre házasságok, jutnak zsákutcába rokoni kapcsolatok, s zsugorodnak össze barátságok és lanyhul meg nemegyszer egy-egy közössség hitélete is.

Panaszkodni nyilvánvalóan könnyebb, mint tenni ellene. A vélt sérelmeink sorolása olyan, mint a megáradt folyó... ha egyszer átszakadt valahol a gát, csak ömlik, csak ömlik a zavaros víz. A másik dolgainak mienk elé helyezése komoly erőfeszítést, aktív részvételt kíván tőlünk. Ezt felvállani mégis érdemes, mert nemcsak az esetleges hála néhány fénysugara vetődhet majd ránk, de hasznosságtudatunk is szép lassan növekszik. Mindenek előtt Istentől rendelt életünk egyik legfontosabbja körvonalozódik és erősödik meg bennünk: a magunk és mások lelki emelkedését segítő: szolgálat.

Ki ne ismerné a mondást: "Ember tervez - Isten végez."? Nagyívű terveink nemegyszer kudarcba fulladtak már, és szép elhatározásaink estek a sikertelenség kútjába. Hol hibáztunk, mi volt az ok? - s néha a válaszkeresésben is megrekedünk, félbehagyunk mindent, felejteni próbálunk, s új megoldások felé nézünk. Ezek, s hasonló megtapasztalások azok, melyek rádöbbentenek minket: az élet pontos részleteiben előre sosem tervezhető meg. Sokan a sikertelenségtől való félelmükben, a befektetett energia elvésztésének lehetősége miatt passzivitásba burkolódznak, de nyilvánvaló, hogy nem ez a helyes válasz. Biztosítékokat, garanciákat keres az ember, annak ellenére, hogy jól tudja, semmi sem biztos ebben a világban, ami az embertől jön.

Aki életének végességével szembesül, az látja meg igazán lehetőségeit. Sokan azért nem gondolnak halálra, elmúlásra, szenvedésre, mert úgy gondolják, éppen elég lesz azt kibírni, ha már rájuk köszöntenek azok a bizonyos "nemszeretem napok". Jó ha tudatosítjuk. Az ideiglenesség felismerése nem lehetőségeink bezárulásának tragédiája, éppen ellenkezőleg: Be- és meglátása az idő jó és tartalmas felhasználásának.

Csak magunkban bízni vakmerőség. Esendőségünk, fáradtságunk, mulasztásaink épp elég kellemetlenséget és bajt okoznak nekünk, betervezett dolgaink kerékkötőivé is válhatnak az általuk előidézett következmények. Istenre hagyatkozni, Őt kérni, Reá támaszkodni nem elsősorban a siker, hanem a belső békesség megtartásának a garanciája, s mindenek előtt a korrekcióé: Ha félre-sikerült is életünk egy-két alaposan megtervezett dolga, Isten a rosszból is jót hozhat elő, ha Tőle várjuk a plusz erőt, s Vele keressük a megoldást.

"Miért kell hangoztatni azt, ami triviális? Azt talán csak tudja mindenki, hogy miért gyújtunk lámpást?... Úgy látszik, hogy a 21. század embere elfelejtette a magától értődő dolgokat. Nyilvánvaló, hogy nemcsak jogaink, de kötelezettségeink is vannak, ennek ellénére a kötelezettségeinkről megfeledkezünk. Magától értődő (kellene hogy legyen!), a társadalom összetartó ereje, a közös gondolkodásban, a közösen tisztelt értékekben van.

Ehhez képest állami/politikai védelmet kap az egyházi embereket (ugyan nem a mienket, hanem a katolikusokat - de ez most nem számít) pávatollal a fenekében táncoló "más szexuális beállítottságú" provokáló, aki nem zárt rendezvényen (ahhoz még joga is van), hanem körúti nyilvánossággal(!), rendőri biztosítással támogatottan bomlasztja a közösségi értékeket. Azt a közösséget, amely a hitványnak is védelmet nyújt. Azokat a közös értékeket vetik meg így, amelyek alapján az egyik ember (szociális felelőssége okán) odafordul afelé is, aki parazitaként él a társadalom nyakán.

Nyilvánvaló, hogy a közösség jövőjét nem a gazdasági mutatók, hanem a gyermekek alapozzák meg. Ha nincs gyerek, akkor nincs jövő, s akkor termelt érték sincs, amit a mutatókkal mérni lehetne. Akár emberséges, akár nem, akár normális szexuális beállítottságú valaki, akár nem, ha összesik az út szélén, akkor nem a nemi indentitását, kitüntetéseit vagy büntetett előéletét nézik, hanem azt, hogy egy ember bajban van - akin segítenünk kell. Azok, akik aláássák a közösségi értékeket, akik szándékosan táplálják a szociális érzéketlenséget, azok saját magukkal is rosszat tesznek. Mert senki nem lehet biztos abban, hogy mikor és hol éri utól a saját (bal)sorsa...

A fény, legyen az gyertyafényerejű vagy éppen Napból jövő vakító - ugyanazt jelenti: A tisztaságot, s az életet, a helyes utat mutatót. Ha baj van és sötétség borul egy közösségre, és senki nem tudja, hol van a (vész)kijárat, mindenki odaveszhet, de ha egyetlen kis gyertyaláng lobogni kezd, s mutatja a menekülés útját, a Legnagyobb Sötétségnek sincs hatalma!

Ezért nagyon fontos, hogy életünk Istentől kapott fényét ne rejtsük véka alá, hanem tegyük oda, ahová azt Ő eredetileg is szánta: a lámpatartóba, hogy világítson mindenki számára.

Ha csak az eljövendő "mennyei királyságban" (mennyország/Isten országa helyes fordítása a görög szövegből) valósul meg az igazság és a békesség, akkor azzal nem sokra megyünk itt a földön... Aggodalomra azonban semmi okunk, hiszen Jézus mondja, "Isten országa közöttetek/bennetek van".

Minél jobban belenövünk a korábban úgy áhított felnőttek világába, annál inkább (meg)látjuk a világ igazságtalanságait, annál jobban érezzük a saját életünkön a békétlenséget. Hogyan is lehetne békénk, amikor naponta megtapasztaljuk az egyéni érdek minden más elé kerülését, amikor saját bőrünkön érezzük mások életvezetési következetlenségeinek következményeit?

Békére és igazságra márpedig szükségünk van, enélkül nem élhetjük át/meg a növekedés csodáját. Nem perfekten jövünk e világba, sőt, nem is úgy megyünk ki belőle, de ha két végpont között semmit nem tanultunk meg az Istenből, akkor hiábavaló volt a küldetésünk. Isten ugyanis szeretetből teremtett minket, s éppen ezért nem "dekorációnak", különböző "izmusok" rángatta bábujává szánt minket ebbe a világba, hanem aktív résztvevőjévé, alakítójává.

Hogyan tudunk megfelelni ennek az egész létünket átszövő isteni akaratnak? Csakis úgy, ha örömmel végezzük munkánkat, örömmel éljük életünket. Ezért nem mindegy, hogy ki a férjünk, ki a feleségünk, hogy mit gondol a társunk Istenről, emberről és a világról. Megtervezni a saját életünket csak részben vagyunk képesek, túl sok az "egyéb" tényező. Az azonban biztos, hogy ha nem a magunk álmait kergetjük és keressük mindenben, hanem megpróbáljuk megvalósítani Isten álmát rólunk, akkor azzal kerekedik ki számunkra a világ, s válik boldoggá és teljesebbé egyéni életünk. Az Istenben bizakodó ember ezért soha nem csalódik, mert jól tudja, hogy Teremtője a kialakult rosszból is jót hozhat elő, s ha görbe utakon is, de az Őt szeretőket eljuttatja a célba.

"Ne szólj szám, nem fáj fejem!" - bizony a régi bölcsesség jól példázza, milyen sok bajt hozhat az ember a maga fejére, ha nem tudja, hogy mikor kell hallgatnia... Az igazság kimondása soha nem veszélytelen, de a hamis szavak felvállalása még veszélyesebb. Az igazság kimondásával a lélek mindig tisztul - mégha olykor fájdalmas is ez a procedúra -, a vélt igazság hangoztatásával pedig nem csak másokat, de magunkat piszkítjuk. Sok szenvedést spórolna meg a világ, ha az emberek parancsolni tudnának a nyelvüknek... Hogyan lehetséges szavainknak gátat emelni, mondókánknak - bármennyire is kikívánkozik belőlünk - határt szabni?

Ami a lovaknál a zabla, az az embernél a lelkiismeret. Aki lelketlen, az Istentelen is, s akinek nincs Istene, annak lelkiismerete sincs vagy erősen korlátozott. Az önuralom szép készség, de ahogy szokás mondani: "Mindennek van határa!" Csak az önuralomra nem lehet alapozni. Mindenkinek véges a terhelhetősége, s mindannyiunk lelkének vannak érzékeny területei... Aki mások csípős nyelvének szócsapásait hosszan tűri, azokat az utókor szentnek nevezi...

Egy biztos, ami szívünkön, az a szánkon is. Ezért nem lehetséges ajkunkra lakatot tenni, amikor szívünk forró indulatokkal van tele. Szerelmesnek a némaság büntetés, akinek szíve pedig gonosz indulatokkal van tele, az nem tud parancsolni a szájának.

Mi tehát a megoldás, hogy csöndben maradjunk, amikor kell, s bátran kinyissuk a szánkat, ha az élet úgy hozza? Csakis az, hogy szívünkbe engedjük az Istent... Ha Ő bennünk lakozik, s mi Őbenne, akkor a nyelvünk megzabolázása sem teljesíthetetlen kihívás - hiszen a szeretet a legnagyobb csodákra képes...

Ahhoz, hogy megértsük az élet igazi valóságát, nemcsak a láthatókra kell néznünk, de a láthatatlanokra is. Ha ez utóbbit is gyakoroljuk, akkor látunk, ha nem, akkor csak nézünk. A két világ nem csak abban különbözik egymástól, hogy az egyiket látjuk, s a másikat nem. Jóllehet mindkét világban az Isten az ÚR, az Ő törvényei érvényesek benne, hiszen mindkettőt Ő teremtette, s neki a "kettő is egy", de nekünk teremtményeknek a látható és nem látható bizony két dimenzót jelent... A dimenziókból ide-oda ugrálni - kevesek kiváltsága. Sokan mégis azt gondolják, nekik ez minden feltétel nélkül "működik". Ők azok, akik meg vannak győződve arról, hogy az ember-befogta/alkotta törvény itt is ott is érvényes. Így lesznek egyesek számára a mennyei világban érvényesek a jócselekedetek, s így "járnak hitben" ebben a világban - teljesen elrugaszkodva a valóságtól.

Jakab apostol azt mondja, hogy míg odaát a hit, itt len a földön a cselekedetek számítanak. Azaz, abban a világban a hit kelt életre, ebben a világban pedig a cselekedetek. Ott a hitre kérdez rá az Isten, itt pedig a cselekedetekre az ember.

Nyilvánvaló, hogy lélek és test egysége az egy létet, az emberi életet szolgálja. Ha a kettő különválik, vége az életnek. Ugyanígy a hit és cselekedet egysége is az istenképű létünk alapfeltétele. Ha mást hiszünk, mint amit a cseledeteink mutatnak illetve mást teszünk, mint amiben hiszünk, akkor az életünk tragédiája. Sok embertársunk kettészakadt életének nyomorúságait nem csak látjuk, de olykor kénytelenek vagyunk meghasadtságuk következményeit mi magunk is elszenvedni. Mindazok, akik még nem fürödtek meg az isteni kegyelemben, azok számára a fentiek nem nyilvánvalóak. Összekevernek mennyeit és földit, teremtménynek nézik a Teremtőt. Így válik számukra haverrá a Jézus Krisztus, s látnak démonokat ott is, ahol nincsenek.

Aki valóban megtért, az hazatért, az otthon van URánál... Aki otthon van, az nyugodt és szeretetben él, s nem akar nagyobbat tenni és mondani, mint Teremtője. Az ilyen ember az, akinek közelében jó lenni, mert életéből sugárzik az erő, a szeretet és a józanság. Ők azok, akik hitük által élnek, s az Isten kegyelméből cselekednek.

A magvető példázatát minden templomos ember ismeri, mégis érdemes újra és újra átgondolni Jézus tanítását, mert az egyszerű mondatok mögött üzenetek sokasága rejtőzködik. Most azonban csak egy gondolat mentén időzzünk el...

Azt már kisgyermekkorban megtanultuk, hogy a Mennyei Atya milyen bőkezően hinti a magot, akkor is, ha jól tudja, hogy az elszórt magnak csak az egynegyede hoz termést. Érdekes tanulmányt lehetne írni arról, hogy miért csak az egynegyede érti meg, miről is van szó. Miért csak az egynegyede a keresztényeknek produkál gyümölcsöt, élhető, teljes értékteremtő, testnek és léleknek megnyugtató, s Istennek tetsző hasznos életet? Miért van az, hogy ez a "jézusi 25%" igazolódni látszik az élet minden területén? Legyen az orvos vagy kőműves, tanár vagy hivatalnok, politikus vagy pap - úgy néz ki, hogy csak az egynegyedük valóban kiváló, ők azok, akik valóban termést/hasznot "teremnek", a többiek pedig - ahogyan az utca embere mondja manapság - csak úgy "vannak", transzparensei valaminek... Kikelnek, szárba szökkenek, úgy néznek ki mintha hoznának majd termést - de aztán mégsem.

A korabeli ember, ha elvetett egy zsák búzát, s sikerült legalább hét zsákkal aratnia, akkor igen hálás volt, biztosítottnak látta kenyerét, s vetőmagját a következő aratásig. Ha Jézus számtanát vesszük alapul, akkor hamar kiszámolhatjuk (ezt tettem ma reggel én is), hogy az "egynegyed" harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termése (1/3-1/3-1/3-ad elosztást feltételezve) pontosan a terméketlen háromnegyed "terméskiesését" kompenzálja! Mégpedig pontosan hétszeres(!) - a 7-es szám a Bibliában a tökéletességet jelenti - termés jut minden "egyesre" a százból. Így válik az egynegyed áldássá mindenki számára. Az áldás pedig nem más mint a telejesség íze a létünkben.

A latin "pietas" szó nemcsak kegyességet és vallásosságot, de kegyeletet, gyöngédséget, odaadást, sőt jóságot, szelídséget, ugyanakkor ragaszkodást és könyörületességet is jelöl. Aki tehát valóban kegyes, az nem szak személyiségének egy szűk területén (pl. vallási ügyekben) az, hanem az élet minden területén: a legintimebbtől a társadalmi legnyilvánosabbig. Minden élethelyzetben a legkézenfekvőbb eszközünk - olykor fegyverünk -, akaratunk kifejezésére az Istentől kapott ajándékunk, a teremtő szó.

Jóllehet adományról van szó, mégsem élünk vele ennek megfelelően. Arra kaptuk, hogy segítségünkre legyen az egység megteremtésében, ehelyett bomlasztunk vele. Hányszor vétünk a 8. parancsolat ellen, elfeledve Luther kátémagyarázatát: "felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, ne kisebbítsük, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk." Az tény, hogy ezen józan intést olykor elfeledjük, de az is, hogy ha egyszer belelendülünk vélt igazunk magyarázásába - alig tudjuk abbahagyni. Mindezeken felül a legnagyobb hibát is elkövetjük: önmagunkat becsapjuk. S aki önmagát áltatja, az már messzeb nem kerülhet az élet valóságától...

A kegyes élet - a fentiekben felsorolt sokszínű jelentéstartalmaknak megfelelően - nem statikus állapot, bár sokan így hiszik. Régi farizeusi kazuisztikus gondolkodás, hogy a forma tartása hozza a tartalmat... pedig pont fordítva van! Nem azért élem meg mélyebben az Istent, mert gyakrabban imádkozom, hanem azért imádkozom gyakrabban, mert mélyebben (meg)élem az Istent. S mivel Isten nemcsak mindenütt jelen van, de minden által hívogat is minket, ezért ahol szükség van a szeretetből fakadó segítségünkre, ott kell életünknek aktívvá válni. A krisztusi ember nem vonul vissza, de nem is ugrik ki esztelenül a lövészárokból, hogy ily módon bizonyítsa a golyózáporban mártíromságát. A keresztény ember kiváltsága az építés, az emelés, az emelkedés lehetőségének hirdetése. Emelkedni és emelni pedig csak az tud, aki az Isten szeretetére hagyatkozik, s eszerint alakítja minden napját. Ne áltassuk magunkat, a megoldás ugyan bennünk rejtőzködik, de az Isten nélkül - bűnös természetünk okán -, soha nem találjuk meg hozzá a megfelelő kulcsot...

"Mindenki a maga szerencséjének kovácsa" - tartja a régi szólás. Nemcsak Jézus korában, ma is sokan szeretnének kibújni a felelősség alól. Jóllehet Jakab apostol levele többnyire praktikus tanácsokból áll és nincs benne semmilyen megigazulástani teológiai gondolat - ezt tudottnak, elfogadottnak veszi - de mindazok a kijelentések melyekkel találkozunk e rövid levélben, igencsak meggondolandók. Nyilvánvaló, hogy szívesebben beszélünk a körülmények kényszerítő erejéről, mint a személyes felelősségről, szívesebben testáljuk át lelkiismeretünk terhét az események szerencsétlen együttállására, s mondjuk azt, "kudarcot vallottam", mintsem bevalljuk: az egésznek csakis én vagyok az oka. Nyilvánvaló az is, hogy minden a fejben és a szívben dől el, nem a körülményekben. Ennek alapján az is nyilvánvaló kellene hogy legyen, a boldogság, a kiegyensúlyozottság is belül, s nem a külső dolgokban, körülményekben kell hogy megvalósuljon.

Mindezek ellenére sokan mégsem a lélek kacskaringós belső útjait járják, hanem az anyagvilág csábításának engedve, annak gyors előrejutást ígérő széles autópályáján száguldanak... Míg az előző a célhoz juttat el, az utóbbi csak annak ígéretét adja. Ezért aztán sok materiális gyorshajtó vallja: a cél a száguldás, az útonlevés maga. Csak ha nem működik a "motor" , ha erősen korlátozottakká válunk a világ birtoklásában (mobilitás, evés-ivás stb.) akkor döbbenünk rá, hogy a soha meg nem valósuló ígéretek autósztrádáján "gyalogszerrel" sehova nem jutunk... aki az anyagtól függ, annak ereje is az anyagban van, abból merít - mindaddig, amíg meg nem emészti azt a rozsda...

Azt, hogy kívánságai alapján ki mit dönt, nem a Sátán nem az Isten, hanem én magam, csakis én magam döntöm el. A szeretet Istene legfőbb teremtményének, az embernek a legtöbbet adta: a szabadságot. Szabadsággal együtt teljes a világ, csakis szabadságban teljesedhet ki a szeretet. A szabadságban azonban ott van a "nemet-mondás" lehetősége is. Mondhatunk nemet az Istenre, de mondhatunk nemet a ránk leselkedő bűnre is. A választás csakis rajtunk áll. Luther ezt nagyon egyszerűen így mondja: "Ha az ördög lovára ülsz fel, akkor az pokolba visz el téged, ha az Isten lovát választod, akkor a menyországba lovagolhatsz."

A kísértés alatt mindig olyan valamit értünk, aminek nem tudunk ellenállni, s általában elbukunk. Ösztöneinknek parancsolni - nem csak elhatározás kérdése. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor nem lenne se kövér ember, s az emberek szexuális élete is példaértékűen rendezett lenne. Sokan, akiknek a "hasuk az istenük" már rég feladták a küzdelmet, akik meg szexualitásuk megkötözöttségében élnek, úgy gondolják: "Minek harcoljak olyan erő ellen, ami úgyis nagyobb nálam?" Tényleg ez lenne a megoldás, s ráadásul - Jakab apostol szerint - mindennek még örüljünk is?

A kísértést nem lehet csak evésre-ivásra és szexualitásra redukálni, bár kétségkívül ezek azok a területek, melyek a legingoványosabbak. Kísérthet a jólét vagy önnön igazságunk, de alaposan megpróbálhatnak minket más erők is: gonosz indulatok, irígység vagy éppen valamihez vagy valakihez való feltétel nélküli ragaszkodásunk. Nyilvánvaló, hogy mindezen helyzetek keresztényi, etikus, azaz jézusi megoldása olykor minden lelki erőnket felemészti. Ilyenkor szinte hajszálakon múlik, hogy nem bukunk el. Megállni csak az tud, aki fölfelé tekint, s "onnan felülről, a Világosság Atyától" kéri és várja a megoldást. A kísértés hozadéka, hogy újra rádöbbenünk: Egyedül nem megy, de milyen jó, hogy nem vagyunk egyedül, s van Kire támaszkodni. Ugyanakkor ilyen helyzetben derül ki, mennyire hordozzuk istenképűségünket, s mennyire vagyunk emberségesek, mennyire tudunk azok maradni.

A kísértés mindig krízissel is jár, amely azonban nem jelenti törvényszerűen annak elhatalmasodását az életünkben. Maga a szó "krízis" ítéletet jelent. A krízisben lehetőséget kapunk, hogy megítéljük mi a jó, s mi a rossz, s válasszunk. A választás szabadsága hozza magával a jutalmat vagy éppen a büntetést is, hiszen az életben mindennek következménye van. A kísértésekben való megállás mindig stabilitást jelent, amit az apostol állhatatosságnak nevez. Ez soha nem aszkétikus áldozatok árán megvalósuló keserű önfegyelmezés, hanem a szabadságalapú választás édes, kívánatos lelki gyönyörűsége. Luther Márton írja: "Arról nem tehetsz, hogy a kísértés madara elszáll a fejed felett, de arról igen hogy a fejeden fészket rakjon vagy sem!"

Könnyen mondunk ítéletet. Ha csak egyszerű véleménynyilvánításról lenne szó... sajnos ettől sokkal rosszab a helyzet! Ítélkezünk, s ez töbnyire előítéleteken alapul. Pedig a dolgok soha nem feketék vagy fehérek, s hogy milyen színű az igazság, azt sem lehet kideríteni, ha valaki piros vagy éppen rózsaszínű szemüveget hord. Megbomlott erkölcsű, megélhetési - nem újságírók, hanem megélhetési firkászok vagy ahogyan egy politikus fogalmazott a kilencvenes évek elején: bértollnokok - igyekeznek formálni az olvasó véleményét, jóllehet a korrekt információközlés lenne a feladatuk. Ők segítenek sztárokat csinálni, a névtelen senkikből, akiket ketrecbe zárnak, hogy bámulja őket a világ... mutogatják őket, mint a középkori piacok mutatványosai tették azt egy-egy egzotikus állattal - egy-egy majommal. Az a szomorú, hogy a médiának aztán mégis sikerül olyan bálványt csinálni ezekből az emberekből, hogy szavukra sokan odafigyelnek. Ők lesznek a véleményformálók, a megmondóemberek, s címlapokon nyilatkoznak arról, hogy melyik a legjobb alsónadrág másnap pedig arról szólnak környezetvédelmi szakértőként, hogy mi legyen az energiapolitikai álláspont.

Szomorú, hogy keresztény emberek között is akadnak bőven olyanok, akik nem a maguk álláspontját, hanem mások ítéleteit, előítéleteit ismételgetik. Ha elfogadjuk azt, hogy minden ember egy külön világ a teremtettségeben - s az is -, akkor kiderül az is, hogy mindenki egy kicsit másképpen látja ugyanazt, azaz, mindenkinek kötelessége, hogy maga alkosson véleményt mindenről. Mindenkinek magának kell kialakítani a készséget, a helyes döntésre, megfogalmaznia, mi a jó, s mi a rossz. Ez nem megy máról holnapra, ez lassú folyamat. Sokat kell hozzá látni és olvasni. Kedves professzorom, akivel együtt éveken át egy teológiai szakfolyóiratot szerkeszthettem, tanította nekünk a teológián: "Az evangélikus lelkész minden elolvashat, megnézhet, sőt el is kell olvasnia, meg is kell néznie, hogy maga tudjon véleményt mondani a világ dolgairól." Egy másik professzorom pedig azt mondta: "Az a fiatal, aki gondolkodás nélkül vesz át véleményt másoktól - legyenek azok, szülők, tanárok papok vagy politikusok - az nem is fiatal. A fiatalok feladata minden korban az, hogy mindent átgondoljanak. Sajnos sokszor nem gondolkodnak, hanem inkább kipróbálják... cigaretta, ital, kábítószer.

Helyes véleményt, ítéletet hozni csak akkor tudunk, ha van mérték az életünkben. A mértéktelen ember mindig viszonyít - "realtivizál". "Bajnak baj, de mihez képest?" - s bagatelizál súlyos kérdéseket. Korunk szellemi pestise ez... Ha nincs mérték, ha nincs irány, akkor a kellemetlenséget tragédiának élik meg, s a bajt kellemetlenségnek, s így aztán nem tesznek ellene semmit. Aki azonban mértéket ad gondolatainak, az értéket teremt. Az egyetlen hiteles, minden korban és helyzetben érvényes mérték Jézus Krisztus. Az Ő szeretete nem viszonylagos, nem áltató, nem hamis, hanem önfeláldozó. Őt kell minden helyzetbe belehívni, odaképzelni: Ő itt és most mit mondana? Ő mit tenne? - s a helyes válasz nyilvánvalóvá válik. Az ilyen, azaz krisztusi ember nem ítélkezik, mert tudja, hogy ez nem az ő dolga, hanem az Istené.

Túl az első szociális körök megfutásán (egzisztencia-kialakítás, munkahely, gyerek stb.) úgy az élet delének (35. év) vonzáskörzetében vetődnek fel először gondolatok az elmúlással kapcsolatban. Adódik ez abból is, hogy ezidőtájt már bizonnyal megtapasztaljuk, szüleink sem a régiek - erejük flexibilitásuk csökkent. Sőt talán magunkon is észrevesszük, kissé elkényelmesedtünk... "Hát igen, az idő telik!"

Az idő múlását először magunkon vesszük észre. Érdekes módon a TV-ben, s az újságok színes lapjain mindig a hibátlan fogsorú, mosolygós fiatal arcokkal találkozunk. Csak ha belenézünk a tükörbe, s észrevesszük harmatozó hajszálainkat, meg-megtörő bőrünket szemünk környékén, akkor eszmélünk: az idő véges.

Az emberek többsége erre a felismerésre nyíltan vagy szemérmesebben, de viharosan reagál, sőt akadnak olyanok is, akik pánikba esnek. Vannak, akik hirtelen rádöbbennek, hogy még "nem is éltek igazán", mások az időtől való félelmükben elhiszik, hogy a "méregdrága" kozmetikumok, a fiatalító-serkentő tabletták, a marékszámra bekapkodott vitaminok konzerválhatják az adott állapotot vagy legalábbis nagymértékben lelassíthatják a biológiai óra járását. Az igazság az, hogy a nap továbbra is 24 órából áll, s az év 365 napból...

Ebben az időszakban, a hervadás hajnalán bolondulnak meg férjek és feleségek, tisztességesnek, normálisnak mutatkozó családapák és családanyák... Válások, viták, krízisek időszaka ez, melyeket a többség sem kezelni nem tudja, de nem is tanulnak belőle. Abban a hitben ütnek sebeket egymáson és gyermekeiken, hogy majd egy új "felállásban" egy másik partnerrel minden másképp lesz, s tulajdonképen az élet még mindent nekik tartogat... s belecsúsznak egy másik hasonló kapcsolatba, de tulajdonképpen semmi nem változott, csak életük díszlete újult meg.

Aki fiatal korától fogva Istenre figyel, az jól tudja, hogy a virág hervad. Ezért különösen is értékeli fiatal éveit. Túlcsordulóan szereti férjét, feleségét, gyermekeit, családját, hiszen tudja, hogy ezek azok az évek, melyeknek emlékéből táplálkozhat, erőt meríthet a későbbi "nem-szeretem" napokban. Isten igéjének igazságait ezért jó már fiatalon szívünkbe zárnunk, hogy ha bölcsen még nem is, de okosan, az Istentől jövő megoldásokkal, s Őreá alapozva, építhessük életünk házát.

"Politikába, a kiszámíthatatlan jövőbe belekeseredetten sóhajt fel beszélgetőtársam: "Ebben az országban mindenki csak az észt osztja!"... Később gondolkodtam csak el ezen a kijelentésen. Mit ér a gyönyörű piros alma, ha belül rohadt? Mit ér a jólét, ha megfeledkezünk benne Arról, Akitől kaptuk? Mit ér minden elért eredmény, ha nincs senki, akivel megoszthatjuk azt? Mit ér a bölcsesség, ha nem a közösséget építi, csak önmagáért való?

Tényként indulhatunk ki abból, hogy az általános erkölcsöket lábbal tiporják. Persze könnyebb azokat szidni, akik vezető pozícióban vannak, elvégre ők példaképei lennének a közösségnek. Földünk nyomorúsága, hogy a hatalmasok visszaélnek a hatalmukkal, s közösség emelése helyett egyéni érdekeiket emelik mindenek fölé. Nincs ez másképpen kicsiny országunkban sem. Torzsalkodás, kisstílűség jellemzi vezetőinket, melynek "eredményeit" nap mint nap tapasztalhatjuk. Az a néhány kivétel, akik megpróbálnak valamit tenni a közösségért hiteltelenekké vagy nevetségessé váltak. Ne csodálkozzunk ezen!

Ha a legkisebb közösségben, a családban lábbal tiporják az alapvető emberi értékeket, akkor miért várnak el az ilyen környezeteben felnőtt gyermekektől, hogy másképpen cselekedjenek? Aki azt látta az apjától, hogy az lopott és jól élt, akkor ő is gátlástalanul lopni fog. Ha azonban azt látták a gyermekek szüleitől, hogy a kevésen is megelégedettek és boldogok voltak, akkor nagyobb valószínűséggel igyekeznek megvalósítani a saját életükben is az Isten örök törvényeinek megfelelőt. Kár, hogy sok fiatal nem gondolkodik el azon, hogy családjukban gyermekeik számára ők példaképek...

Hiába minden csillogás, szervezettség, bölcs gondolatok, ha azok nem az Isten akaratát szolgálják - nem sokat érnek. Az Istentől elfordult ember hasonló ahhoz a színészhez, aki elhagyta szövegét, nem hallgat rendezőjére, s a díszletek alapján improvizál. Beszél össze-vissza, artikulátlanul énekel a színpadon - de összességében az egésznek semmi értelme. Mondanivaló, katarzis nélkül a "nagy mű"-nek hitt előadás, szánalmas próbálkozás, haszontalan időtöltés. Aki azonban követi a Láthatatlan Rendező utasításait, az csodákat élhet át, mert szép játéka közben felfedezi az igazi értékeket, s néha-néha talán még az angyalok tapsolását is meg-meghallja...

"A szabály az szabály!" - Bármennyire is nehéz betartani a törvényt, aki tartja, azt a törvény is megtartja. Isten teremtettségbeli rendje lenyűgöző. Akár a mikrokozmosz, akár a makrokozmosz csodáit fürkésszük, csak ámulunk a rendszerek egymásra épülésén. A rend megtartó jóságát látjuk, mégis személyes életünkben gyakran rendszertelenek vagyunk.

Jól tudjuk, hogy vétkeink, bűneinek, mulasztásainknak következménye nem válik semmissé. Azokat bizony hordozni kell. Sok keresztény mégis azt gondolja, hogy a hívő élet azt jelenti, hogy mentesülünk hibás cselekedeteink következményeitől. Az elkövetett bűnre fogadhatjuk a bűnbocsánatot, de az nem semmisíti meg a következményeket. Ha így lenne, akkor az áldozat kijönne a sírból... Pál arra tanítja ifjú apostol-tanítványát Timótheust, hogy a szabályokat tartsa mindig szem előtt. Nem az emberieket, mert azok változnak, hanem az Istentől kapottakat. A tízparancsolat figyelmeztetéseit érdemes megfontolni - betölteni a törvényt azonban csak a szeretettel lehet.

A keresztény embernek célja a Krisztussal való találkozás. Ez célratartás, azaz naponkénti Krisztusra-figyelés nélkül nem megy. Az élet számtalan részletében megfigyelhetjük a kitűzött célokért tudatos fáradozásból következő élet és a céltalanul tengődő élet szembetűnő jellegzetességeit. Az utcán egészen másként halad az, aki meghatározott céllal kelt útra, mint az az ember, aki csak céltalanul lődörög. A hitéletünkben is ugyanígy van. Aki fut, értelemszerűen gyorsabban halad, s aki az pálya szélén álmodozik a célról, az ne csodálkozzon, ha sosem jut be a finisbe...

Nehéz helyzetben a kevésbé vallásos ember is felsóhajt: "Ó Uram!" Nehézségeink, szorult helyzetünk ajkunkra szüli a szót, amely mögött az érzés húzódik: most segítség kell! Vannak nagy "öntudatosak", akik csak magukban hisznek, csak magukra számítanak, s maguk oldanak meg mindent - a maguk módján. Vannak azonban élethelyzetek, amikor mindenki elbizonytalanodik. Ha mégse, akkor kőből van a szíve...

Ilyenek azok pillanatok, amikor az elmúlással találkozunk. Ezekben a napokban gyertyák és mécsesek milliói égnek a temetőkben. Elhunyt szeretteinkre gondolunk most, s egy-két napra megelevenednek az elhagyatott temetők is. Különös esték ezek, a megszámlálhatatlan sok vibráló gyertyaláng néma kiáltása ilyenkor a betonlelkűeket is megtöri - ha csak kis időre is. A "Meddig még?" a "Hova tovább?" a "Miért?"-ek éjszakái ezek. Ilyenkor ütközünk az elmúlás ólmos gondolataival, a múlttal, ilyenkor menekülünk vissza egy kicsit a gyermekkorunkba, amikor még minden olyan egyszerű volt, nemcsak azért mert gyermekek voltunk, hanem azért is, mert akkor még ők, édesapánk és édesanyánk - még voltak. A "most-nincsenek" torokszorító érzését csak azok ismerik, akik egyedül maradtak, akik számára a hiány fájdalma elmossa a határt, s a nem látható világ érzései erősebb valóságnak tűnnek, mint a látható világé...

Ó URam, segíts meg! - kiált a zsoltáros, s vele együtt sóhajtunk mi is. Szükségünk van segítségre, mert mi már beismertük: egyedül nem megy. Próbáltuk ugyan, de megtanultuk - erőnk igencsak véges, a magunk eszével, tehetségével az igazán fontos dolgokat megválaszolni nem vagyunk képesek. Kell a Pártfogó, kell a Vígasztaló! A felülről alá szálló Lélek, Aki nélkül elveszünk a hétköznapok forgatagában. Beismerni, hogy kell a segítség - nem a gyengeség, hanem a belátás jele. Be-, s meglátjuk azt, amit sokan nem akarnak elfogadni: az Isten - Isten! Alfa és ómega, Minden Mindenekben. Ő a Halál URa, és Ő az életé is.

Gyertyaláng életünk gyorsan a végére ér, hamarabb, mintsem gondolnánk. Ezért fontos nekünk az előrement üdvözültek (keresztségben elhunytak) ünnepe, a Halottak napja. Ilyenkor gyertyát gyújtani, s figyelni a csendben közeledő Istenre a teljes élet felé vezető őszinte próbálkozás, amit Isten soha nem hagy válasz nélkül. Gyújtsunk hát meg egy gyertyát önmagunkért...