Segíts magadon, s az Isten is megsegít! - mondják sokan, azaz ha te nem teszel semmit, akkor nem történik változás. Sokan ebből (is) azt a következtetést vonják le, hogy Isten alapviszonya teremtett világához a passzivitás. Ez amolyan deista elképzelés, hogy ti. megteremtette a világot, aztán magára hagyta... Sokan gondolják, Isten csak fikció, elképzelés, kitalált történet. Richard Dawkins angol biológus, a 70-es évek közepe óta világsikernek örvendő "Önző gén" szerzője, újabb nagy vitákat kiváltó könyvvel állt elő. Isteni téveszme c. könyvében tudatosan provokatív, és " hitet tesz" az ateizmus, mint bátran vállalható, tisztességes álláspont mellett. Sok érdekes, tudományos magyarázatával kapcsolatban csak egyetlen baj van: elfelejti, hogy a vallás lényege nem azonos a tudomány céljával, azaz a vallás nem "általában" akar választ adni, hogy milyen a leginkább vállalható egyetemes világkép, hanem az individuum, az egyes ember, azaz az "Én" helyzetére akar megnyugató válaszokat adni. A saját sorsunk esendőségének (betegség, veszteség, mindenféle hiány és egyéb nyomorúság) felvállalása - ha nem is megértése, de megnyugtató integrálása a hétköznapokba -, a cél mindazok számára, akik a beteljesületlen kívánságok ellenére, teljes életet szeretnének élni.

Ehhez nyújt kiváló segítséget a Biblia. Evangélikus tradíciónk lényege a dogmanélküliség, s a szabad gondolkodás a jézusi szeretetben. Nyilvánvalóan egyszerűbb azt mondani: "Ez így van, aki ezt nem így gondolja - kizárjuk!" (Korábban a megégetés veszélye is leselkedett az ilyen eretnekekre...) Persze ma is vannak, akik képtelenek elviselni a másfajta gondolkodást. Olvasom, Afrikában a "jó muzulmánok" nagy gumiabroncsba gyömöszöltek keresztényeket, benzinnel leöntötték őket, majd meggyújtották őket... válaszul egy jelentéktelen újság Mohamed-karikatúráira. Nem katolikus "találmány" tehát az inkvizíció, hanem génjeinkbe ivódott ősrégi készség, letörölni a másikat a vita színpadáról. Létünk ilyen: Istentől kapott szabadságunkba benne foglaltatik nemcsak a jó, de a rosz választásának is a lehetősége.

Élet és halál, áldás vagy átok? A választás olyan egyszerűnek tűnik, mégsem az. Amíg az életért folyamatosan küzdeni kell, addig a halálért semmit nem kell tennünk, csak el kell engednünk magunkat... s már gurulunk is lefelé az elmúlás lejtőjén. Közvetlen környezetünkben is akadnak bizonyára olyanok, akik már rég feladták, már jóideje nem küzdenek. "Minek is? Nekem már úgyis mindegy!" - magyarázzák tönkrement életüket. Az elveszettség érzése azonban soha nem a sikertelenségből táplálkozik, hanem a magányból. Abból, hogy nincs "se ember, se isten", akivel megoszthatnánk gondolatainkat.

Az élet lényege, hogy folyamatosan választanunk kel - kis és nagy dolgokban. Isten napról napra elénk adja a lehetőségeket, s a Tőle kapott szabadságunkban mi pedig választunk. Válasszuk azért az életet! - mégha ez a nehezebb is. Hiszen megtapaszatltuk: itt az áldás van, azaz a nyugalom, amott pedig az átok, azaz a békétlenség...

Vagy kifejlődött? - ahogyan az evolúcionisták hiszik. Sokkal többről ugyanis nem lehet szó "náluk" sem, mivel a fejlődéselméletnek jónéhány bizonytalan pontja van. Annyi bizonyos, hogy nemcsak az Isten-elgondoláshoz kell jókora hit, de ahhoz is, hogy a kövekből egysejtű lesz, majd azokból növények és állatok, sőt a sor végén értelmes ember. Ez olyan hit, mintha valaki abban hinne, hogy az udvarában heverő kavicsok sok millió év múlva (maguktól, külső beavatkozás nélkül!) összeállnak, s mondjuk egy hihetetlenül bonyolult űrrepülő lesz belőlük... A hívő ember azt mondja: a kő (az anyagvilág) évmilliárdokkal később is (Isten, Legmagasabb Intelligencia nélkül!) csak kő marad. Ha ugyanis az anyag általános fizikai, kémiai törvényeiből indulunk ki, akkor azt láthatjuk, az anyag mindig az alacsonyabb, az egyszerűbb, a kiegyensúlyozott állapotra törekszik. Érdekes módon, ennek az igazságát az embervilág egynegyede érti csak meg - gondoljunk csak a Magvető példázatára.

A Biblia első lapjain lévő mondatok, melyeket nem angyalok, hanem hús-vér emberek írtak le - mely gondolatok messze az írásbeliség előtti időből származnak -, arról tesznek bizonyságot, hogy az embert a Legfelső Hatalom hívta életre. "Ráadásul" a maga képmására teremtette az embert, azaz - amennyire lehetséges a cseppnek a tengert visszatükröznie - annyira az Isten is szerette volna önmaga visszatükröződést látni az emberben... Hogy mit tükrözött és tükröz vissza az ember az Isten felé, azt a történelem szomorú tanúságai és mindennapjaink kaotikussága jól példázzák.

Az ún. keresztény világ birtokolja a földi javak majdnem háromnegyedét, a technikai világ kiváltságosai vagyunk: 800 milló autóból 600 millió ebben az ún. fehér-kultúrában berreg, körbevesz minket mobilfónia és internet, szervezett a közigazgatásunk és jólétben élhetünk. S melyik kultúra halódik? Ez, a keresztény! Mindenünk megvan, amivel jót tehetnénk magunknak és másoknak: hihetetlen magasságokba emelhetnénk művészeteket és tudományos ismereteket, a kultúra csodálatos fellegvára lehetnénk... Ehelyett a pusztulás, az öregedés övezetévé váltunk! A keresztény országok a célországok, ide szállítják a kábítószerek nagy részét, itt eszik és isszák magukat halálra az emberek, leginkább itt feslett az általános erkölcs, s ebben a világban a legkisebb a közösségi összetartás.

Mi ez, ha nem torz tükörképe annak, amit az Isten látni akar bennünk? Isten nem erre teremtett minket! Életünkbe Önmaga képét kódolta bele, s mi ezt naponta megtagadjuk... Vajon mit válaszolhat erre az Isten? "Jól van gyermekeim, csináljátok csak így tovább?!" Jézus egyértelműen beszél a számonkérésről, a külső sötétségről, s fogcsikorgatásról. Ha evolúció lenne, akkor egyre nagyobb békességben élnénk, de inkább visszafejlődünk, mint előre... Harmóniára törekvésünkben ezért nem lehet kikerülni a Krisztust, aki megváltásában az egyedüli korrekciós lehetőséget adja nekünk.

Komoly antropológiai kérdést fogalmazhatunk meg a reformáció hetéhez kiválóan illeszkedő mai igénkkel kapcsolatban: Attól lesz valaki jó ember, hogy jó keresztény vagy attól válik valaki jó kereszténnyé, mert jó ember? Nyilvánvaló, hogy teológiai értelemben véve "jó", azaz tökéletes ember egy sincs, bár sok olyan megbillent érzelmű keresztény van, aki magát annak hiszi, s csinnadrattás megtérése után, korábbi életének következményeiről tudni sem akar... Az "igazi" megtérés nem ilyen identitás-váltást jelent, hanem olyat, mint Zákeusét, aki a másoktól kicsalt pénzt - akire csak emlékezett(!) - visszadta, sőt jóvátételt fizetett. Sok magát kereszténynek valló ember úgy viselkedik, mint ahogyan manapság a politikában és gazdaságban tapasztalhatjuk: minden megy tovább a régi "kerékvágásban"... Maradnak ugyanazok az embererek, ugyanazokra a harácsolós célokra koncentráltan, csak a cég/párt stb. szűnik meg jogutód nélkül. Amilyen bosszantó ez a világban, olyan fonák ez egyes "keresztények" életében, akik csak nevükben azok, de hogy mit jelent maga a szó (krisztuskövető) valójában azt nem tudják. Míg a világban a számonkérés elmarad, az Isten a jóvátételt, annak szándékát számonkéri rajtunk.

Az üdvösség jócselekedetek szorgalmas gyűjtögetése révén nem érhető el - jól tudják ezt katolikus testvéreink is, akik még ma is pellengérre állítódnak a középkori hatalmi visszaéléseik miatt. Bár meg kell jegyeznünk, hogy a történelmi tisztességhez hozzátartozik, hogy azokat az iszonyatos rémtetteket, amiket az egyházi hierarchia segítségével véghezvittek, nem szabad elfelejteni. Különbséget tenni ugyanolyan kötelesség, mint nem felejteni.

Ha Isten a mi cselekedeteinkre alapozottan adná az üdvösséget, akkor kongana a mennyország, s alig férnénk el a pokolban... Hála legyen neki, hogy nem "érdemeinket" nézi! Az Isten ajándékai körbevesznek minket naponta. Luther ételről, italról, ruházatról, lábbeliről, szófogadó gyermekről, derék házastársról beszél, de beleérti a jó időjárást, a békét, az egészséget, a közrendet, a becsületet, s annak védelmét is.

Az üdvösség nehezen érthető, s főleg nem megfogható valóság. De ha a láthatóban nem vesszük észre az Isten ajándékait, hogyan fedezhetnénk fel azt a láthatatlanban?

Magyar "üdv" szavunk jól jelzi, hogy az üdvösség valami örömteljes dolog. Sok egyházon kívülálló azt gondolja, hogy a keresztények szomorkodó emberek - és vélik ezt sokszor joggal. Persze nem lehet mindent Szent Jeromosra (Hieronymus) fogni, aki az Ószövetség latinra fordításakor a "megtérést" bűnbánatnak fordította, s ezzel megadta a keresztény élet "szomorkodó" alaphangulatát. Sok templomos ember úgy gondolja, hogy ez így rendjén is van... Jóllehet Isten nem azt akarja, hogy siralomvölgynek lássuk szépnek teremtett világát, hanem azt, hogy felfedezzük annak szépségeit, vigyázzunk rá, gondozzuk, s másokkal együtt mindezért hálásak legyünk Neki.

Persze sokkal egyszerűbb leülni az út szélére, s kritizálni az előre botorkálókat, s várni a csodát, hogy Isten majdcsak megkönyörül rajtunk. Az elesettség nem bűn, de a restség, a lustaság annál inkább. Sokszor megtehetnénk, hogy maradék erőinket rendezve odafordulunk Istenhez, s imádságban megújulást kérünk Tőle. Ehelyett inkább panaszkodunk, panaszkodunk, s újra csak panaszkodunk... Miért-kérdéseket teszünk fel, ahelyett hogy inkább a "hogyan?"-ra koncentrálnánk.

Jézus ilyetén magatartásunkat joggal számonkérhetné rajtunk, mégsem teszi. Ő egyszerűen csak szeret, hogy ebben felfedezzük az Isten Kegyelmét, mely gyógyír minden nyavalyánkra. Üdvözülni tehát azt jelenti, hogy örömmel fogadjuk az istenes élet lehetőségeit, kiteljesedvén Isten-ismeretben, s emberszeretetben.

Ha látjuk a dolgok igazi hátterét, akkor másképpen járunk, azaz másképpen élünk. Sokan tartják "normálisnak", hogy a hitet el kell választani a világi dolgoktól. Vulgárisan így is mondják: "Hinni a templomban kell!" Gyakran noszogatják az emberek egymást így: "Nézz az orrod elé!", azaz vedd már észre, ami előtted van, figyelj rá, mert a végén még elbotlasz! Ugyanakkor ha valaki csak az orra elé néz, az rövidlátó - átvitt értelemben is. Ha valakinek (még) jó a szeme, akkor a horizonton is élesen látja a formákat, de a szemüveget használók jól tudják mit jelent, ha összemosódnak színek és alakzatok...

A hit egy különleges szemüveg, amely segít minket ebben a világban. Nemcsak élesíti a világról alkotott képünket, de helyére teteti velünk az élet dolgait: ami eddig fenn volt, az lekerül, ami lenn volt - mert nem tartottuk annyira fontosnak -, felkerült az őt megillető helyre. Ezen a "szemüvegen át" azonban nemcsak a horizontig, hanem azon túlra is ellátunk. Igaz, a horizonton, azaz az anyagvilág határain túl a képek kezdenek elmosódni, de azért még kivehetők a célok... S ez hit igazi ajándéka!

A hitben járás ugyanis célratartást jelent. Az utcán egészen másként halad az, aki meghatározott céllal kelt útra, mint az az ember, aki csak céltalanul lődörög. A tanulás is lehet tudatos munka, mert a diáknak célja van, amit el akar érni és vannak diákok, akikből hiányzik a szorgalom, a lendület. Az életünkben is kellenek a célok. Hiszen a közös célokból következik az összefogás, az együtt küzdés, egymás áldozatának megbecsülése. Ahol nincsenek célok ott az élet megfakul, az akarat és az elszántság alábbhagy. Ez aztán kihat az egészségünkre, belebetegedhetünk - nemcsak lelkileg, testileg is.

A hit célratartás nélkül csupán homályos vallásoskodás. Így mondja a Mester: "Keressétek először Isten országát és igazságát." Jézus nem kizárólagosságról, hanem sorrendről tanít. Sajnos a hit megrontói, a Gonosz - a személytelen személy, ahogyan Karl Barth mondja -, prófétái szívesebben beszélnek kizárólagosságról. Azt hirdetik, a hit embereinek kizárólag Isten országának dolgaival kell foglalkozni... Ezért a hit nem kell a világ irányításához, a napi gondok megoldásához... Ez bizony tévedés, s bizony vaksághoz ("fától az erdőt"-szindróma) vezet, s beteljesedik amit Jézus Urunk így mond: "Vak vezet világtalant, s mindketten gödörbe esenek..."

Ha lehetséges... Gyakran ütközünk azzal a felismeréssel: Eddig, s ne tovább! Hiába viszonyulunk az általános tűrőképességet többszörösen is meghaladóan embertársainkhoz, bizony van egy határ, amikor ki kell jelentenünk - éppen az Igére való figyelés okán -, hívők igen, de hiszékenyek nem, segítőkészek igen, de balekok, palimadarak azért nem vagyunk. 2Tim 1,7-ben olvashatjuk: Nem félelemnek lelkét, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét adta nekünk az Isten. Sok kereszténynél tapasztalhatjuk, hogy a három közül valamelyik, esetleg kettő is hiányzik... pedig a kiegyensúlyozott, hiteles keresztény élet elképzelhetetlen e "hármasság" nélkül. Olyan ez, mint, a suszter háromlábú széke, mérhetetlenül stabil és terhelhető, mindaddig, amíg nem hintázásra használják.

Az emberi kapcsolatok, találkozásaink, az ezekhez kötődő élmények életünk legnagyobb ajándékai - vagy éppen csapásai. Sokan szenvednek ún. kapcsolati függőségben. Önértékelési hiány, szociális függőség és sok más ok láncolhat embereket egymáshoz, melynek a vége mindig csak keserűség. Pál apostol is jól ismeri az embert, ezért írja: "amennyire tőletek telik". Nem lehetetlen kérssel hozakodik elő, hanem teljesíthetővel, nem mártíromságra buzdít, hanem korrektségre.

20. századi izmusoktól megbolydult lelkű ember legnagyobb szerzett nyomorúsága a kiszámíthatatlanság. Akinek kapcsolata kiszámítható, azzal mindig könnyebb korrekt viszonyt fenntartani, még akkor is, ha "nehéz" személyiséggel állunk szemben. (Ha pedig annyira terhes a vele való kapcsolat, akkor legalább tudjuk, hogy kerülni kell őt.) A cél a békesség, amelyre minden egészséges lelkületű ember vágyakozik. Sokszor elfelejtjük azt, hogy a másik ember "inkorrektsége" nem puszta rosszindulatából fakad, hanem túlterheltségéből, szociális helyzetéből vagy éppen abból, hogy lelkileg sérült. Nem is gondolnánk - ha nem fordulunk meg naponta ilyen közegben -, hány embertársunk áll folyamatosan pszichiátriai kezelés alatt vagy hány ember keresi lelkének nyugalmát pszichológus szakemberek segítségével. Az önismeret, amit ma oly sokszor hangoztatnak, tulajdonképpen nem más, mint az Isten teremtettségbeli rendjével való szembenézés. Attól, hogy Isten nevét nem hangoztatják állandóan a pszichológiában, attól még ugyanazzal a renddel van dolga minden embernek, legfeljebb más megközelítésből látják ugyanazt.

Nincs két világ - egy hívő és egy hitetlen -, csakis egy valóság, egy világ létezik, ahogyan Isten is, s igazság is csak egy van. Ezért nyilvánvaló, hogy béke is csak egy létezhet. A keresztény ember viszont tudja, hogy a tartós külső békéhez csakis az isten-munkálta belsőn át lehetséges az eljutás.

Az evangélium egyáltalán nem magától értetődő, logikus történet. Ha ember találta volna ki, sokkal könnyebben elfogadhatóbb, nyilvánvalóbb lenne – de nem az. Felfogásához kinyilatkoztatásra van szükségünk, hogy maga Isten leplezze előttünk le azt, amit tett. Az időben megtörtént kinyilatkoztatás azonban még kevés az embernek, mindenki személyesen akar megbizonyosodni a dolgok igazáról.

Pál jól tudja, hogy gondolati sémák fogságában él az ember. Ezért a zsidónak zsidó, s a görögnek görög. Gyarlóak vagyunk, ezért nem elég nekünk Isten jó hírének könyvekbe zárt evangéliumi tudósítása, előszóval, az adott korban, hitelesen hirdetni is kell. Istennek ugyanis úgy volt tetszésére, hogy emberi közreműködés által történjék meg a bizonyosság csodája, újra és újra, nemzedékről nemzedékre.

S mit értsünk titkos bölcsességen? Talán azt, hogy a kereszténység is ugyanazt propagálja, mint az összes többi ezoterikus próbálkozás legyen az kabbalából származó önismereti tudás vagy éppen fényadásos new-age protokoll? Nem. Az evangélium egészen mást jelent, mint amit a gnoszticizmus vagy az ezotéria nyújtani tud. Az evangélium nem más, mint az Istenadta Élet megélése a mindennapokban: Nem rettegésben telő napok, hogy Isten mikor csap le ránk bűnösökre, nemis megbolydult elképzelés - ahogyan nemrég olvastam valaki internetes "magyarázatában": Jézus Krisztus angyalainak seregeivel harcol értünk... Nyomorult eltorzult agyak militarista elképzelése az Isten hatalmáról! (Szánalmas látni, ahogyan sok - egyébként bizonyára jóravaló ember - torz vallásosságával megkeseríti a maga és környezete életét.) Az evangélium felszabadító erejéből az ilyen "testvérek" nem sokat tapasztaltak, de a kicsinyesség, a megromlott gondolkodás sötét kútjából sokat merítettek... Persze sok ember számára sokkal elfogadhatóbb, hogy itt a földön értünk küzd az Isten. Annyi igaz ebből, hogy Isten küszködik, de nem valamilyen hatalom ellen, hanem Velünk. Sokan ugyanis következetlenségükből, a diszciplína hiányából fakadó sikertelenségüket a sátáni erőknek "tudják be". Önáltatva hangsúlyozzák, hogy ők bizony mindent megtettek, de a gonosz erők erősebbek voltak... (Ha a gonosz erőn a lustaságot, a nemtörődömséget, az áldozatvállalás hiányát kell érteni, akkor egyetérthetünk velük - egyébként nem.

Isten azért Isten, mert végtelen a hatalma. Nem korlátozza Őt senki és semmi. Ha Ő egszer azt mondja: "bevégeztetett", akkor ahhoz nincs mit hozzátoldani, nem lehet magyarázkodni, hogy de azért még... Ha Ő azt mondja "bűneid megbocsájtattak", akkor az teljes bűnbocsánatot jelent, s nem időszakosat. Könyörögni nem azért kell, hogy győzedelmeskedjen az Ő ereje a Sátánnal szemben, mert Akinek hatalma van az univerzum, az egész világmindenség teremtésére, Annak nem lehetnek jelentékeny ellenfelei saját teremtményei... Mi tehát a titkos bölcsesség? A Krisztusban való kiemelkedés ebből az anyagvilágból, hogy az Isten egyetemes szeretetének erőterében végre megértsük: Kicsoda az Isten, s mit jelent az, hogy mi emberek vagyunk.

A halált senki nem kerüli el, árnyéka életünk több pontján ránk vetődik... Ilyenkor kérdéseket teszünk fel, mert ha véges a Végtelen Csönddel találkozik, akkor akaratlanul is megfogalmazódik a kérdés: mi lesz velem? A kérdés nem teoretikus. Tényleg mi lesz a végem, ha már nincs kibúvó, s rá kell lépnem a minden halandók útjára?

A legnagyobb félelmet nem maga tény, az élet vége jelenti sok ember számára, hanem a halálhoz vezető út. Sokan félnek a szenvedéstől - s teszik ezt joggal. A fájdalom borzasztó dolog, de hadd mondjam a magam esendősége okán is: a JóIsten megengedte, hogy az orvostudomány segítségével a fájdalom elviselhető legyen... A nagyobb féelelmet tehát nem a halálhoz vezető út jelenti, hanem az, hogy rálépni csakis egyedül tudunk. El kell engednünk minden szerettünk kezét, s ők is el kell hogy engedjék a mienket. Az "elengedés művészete" - fogalmaztam meg szüleim halálánál - csak akkor válik valósággá, ha az szeretetből fakad. Nem az én múlandómra, hanem az Isten elmúlhatatlan örök szeretetére gondolok...

Jób panasza erőtlenségéről - mindannyiunk panasza. Életünk legutolsó szakaszában - amikor nyilvánvalóvá válik a Halál ereje - senkinek nem lesz "nagy mellénye", senki nincs, aki büszkén feszítene a Végső Vonzásban. Itt bizony félni fogunk! Nem azért, mert itt kell hagynunk minden földit, hanem azért,mert fogalmunk sincs arról, hogy mi vár ránk odaát... Generális válaszaink persze vannak: nagy teológusok évezredekn át gyötrődtek, hogy a nyelv törékenységében megfoghatóvá válják az Isten világa, de mindezek csak próbálkozások, s nem utazási szerződés, melyben pontosan le van írva, hogy mikor hol leszünk, mit fogunk látni, s mindezt mennyiért... Ebben a különleges utazásban csak azt tudjuk, hogy vonatra szállunk, s a Mennyei Atya a végállomás. Hogy mit fogunk érezni és látni, hogy mennyi ideig tart az út, hogy az időnek lesz-e egyáltalán szerepe - mindezt nem tudjuk. Ami fontos: a szerelvény elején Krisztus szeretetének mozdonya húz... ez visz át minket ebből a világból az Isten világába.

Isten lehetőséget ad arra, hogy elkísérjük embertársainkat, szeretteinket egy szakaszon. Felszállhatunk, s odaülhetünk azok mellé, akik már úgy szálltak fel erre a vonatra, hogy leszállni már csak odaát fognak. Talán ezért ajánlja az Írás, hogy látogassuk a betegeinket, hogy figyeljük életük végét... Ekkor ugyanis átérezhetjük, a Mozdony Erejét, s megélhetjük azt is, hogy milyen megnyugtató, ha tudjuk hová is utazunk...

A prédikátor is írja, a fel nem fogható nagy titkok egyike: az ifjú és leány útja egymással. Korunkban a szerelem csodája gyorsan tovaszálló hangulati elemmé silányult, s szinte az a normális, hogy egy párkapcsolatban az örömöt gyorsan váltja az üröm. Közhely a válások magas száma, elrontott házasságokkal nem csak a TV-ben és pletykalapokban találkozhatunk túlcsordulásig, közvetlen közelünkben is akad elég. Pellengérre állítani a világi házasságokat mégsem lenne etikus, söprögessünk a magunk háza tájékán... De miért is van az, hogy a szépen induló, komoly elhatározással, templomban kötött, Isten előtt kimondott esküvel is megerősített házasságok megromlanak, s válással végződnek? Nem gondolták volna komolyan a kimondott igent?

Az okok nem az elhatározás őszinteségében, nem hitük nagyságában és nem is a megváltzott körülményekben keresendők. Az ok igen összetett, bár van rá egyszerű szó: emberség. Mert emberségem milyensége a döntő, nemcsak a párkapcsolatban, de minden más emberi viszonyomban is, legyen az baráti vagy éppen munkahelyi. Ha "ember"-telen vagyok - akár csak magammal is -, ennek következményeit hamar érzik a többiek is. A mai világ azért ilyen embertelen, mert eltávolodott Istentől. Vallásosságot ugyan gyakorol az emberiség 80%-a, de a rituálé, a parancsolatok és törvények, az bármennyire is ősi, de megüresedett tradíciók nem egyenlőek az Élet Istenének akaratával! Már az Ószövetségben is olvashatjuk: "Nem véresáldozatot, irgalmasságot akarok!" - mondja az ÚR. Irgalmas pedig csak az tud lenni, aki nem csak mondja elméleteit a szeretetről, de éli is azt. Megélni a naponként az önkéntes áldozatot a másikért, a feleségemért, a gyermekeimért, a tágabb családért, s felebarátaimért csakis akkor vagyok képes, ha emberséges vagyok. Emberséges, azaz istenes, hiszen emberségem az istenképűségemből fakad. Ezért ha felbomlik a legbensőségesebb kapcsolat férfi és nő között, akkor a fájdalomak legnagyobbika nem az, hogy valamit összetörtünk, elrontottunk, esetleg ezzel vége is van életünk egy szép szakaszának, hanem az, hogy emberségünkben csődöt mondtunk. Sajnos nem voltunk eléggé emberek, valamiért nem tudtunk megmaradni embernek, s ez bizony eléggé fájdalmas érzés.

A régi zsidó bölcselet azt tartja, hogy a férfi, nő nélkül nem ember. A még régebbi ősi magyar nyelv, mely visszanyúlik a szkíta és sumér világba is ugyanezt mondja, csak elsiklunk fölötte: fele-ség. Életem másik "fele" ő, akivel olyan szorosan egy vagyok "házas", hogy azt szétbontani nem is lehet, mert akkor az egy-ség odavész... Márpedig azért adatott a mindenkori Ádámnak az ő Évája, menny-asszonya, fele-sége, hogy, fel-emelje Ádámot (Ádám=ember, föld porából való) az Istenhez. Nem megistenülésről, hanem meg-emberesedésről van szó... "Alkossunk embert a képmásunkra!" Azaz együtt "faragjunk" emberséges embert a másikból... Olyan nagyívű feladat ez, amelyhez feltétlenül szükséges a szeretetközösség, amiből nem lehet kizárni az Istent. Ha mégis kívül reked az Isten, akkor pontosan az egység garanciája vész el, s történik meg az a nyomorúság, amit párkapcsolati krízisnek nevezünk...

A beszéd mindig segít, de fáraszt... Miért is? Gyakran megtapasztaltuk, ahhoz, hogy elhangozzék a hiteles szó, bizony sok hiteltelen szómak is el kell hangoznia. Olyan egyszerűen nem virágzik ki az őszinte szó az emberek ajkán, mint ahogyan azt a szentek életéből megtanultuk. Az átlag-ember vakarja a fejét, tördeli a kezét, bizonygatja, hogy "az az igazság..." - de mire kiderül, mi is az igazság igen sok ferdítés, csúsztatás is elhagyja száját. Az őszinte beszéd tehát soha nem fáraszt, csak az őszinteség látszatába bújtatott, s mindig csak a hazug szavak lopják meg életünket, az igazak soha.

Akár akarjuk, akár nem, a testi-, s lelki szenvedésből minden embernek, így nekünk is kijut a magunk része. Hazugság áltatni magunkat, "de mi azért képesek vagyunk" felkészíteni magunkat a fájdalomra, életünk megtöretésére. A "keserű poharat" csak a Mester tudta kiinni - mi erre nem leszünk képesek soha, hiszen "nem lehet nagyobb a tanítvány Mesterénél". Amikor csapás ér minket - ha egy pillanatra is - de mindenki megzavarodik. Megszédülünk, sőt talán el is esünk... Ha mégsem, akkor az Isten kegyelme, mert belénk karolt, mert kapaszkodhattunk ígéreteibe.

Korunk a dialógusok válságát éli. Nincs egyezség se pártok, se kultúrák között. Mindenki csak győztes akar lenni, ezért megpróbálja akaratát kíméletlenül rákényszeríteni a másikra. Mindenki a győztes pozíciójába törekszik, a kölcsönös előnyöknek, az ésszerű kompromisszumoknak már csak a megcsillantását is a gyengeség jelének veszik. Kooperáció nélkül, egymás kiegészítése nélkül márpedig nincs normális élet, nincs béke, csak békétlenség és érdekek háborúja.

A témáni Elifáz - a másik két baráthoz a súahi Bildádhoz, s naámi Cófárhoz hasonlóan - megmagyarázza Jóbnak, hogy miért sújtja őt Isten büntetése. Sokszor vagyunk mi is így, rációt viszünk oda, amihez kevés a mi eszünk, logikát keresünk ott, ahol nem az emberi számtan alapján alakulnak a dolgok. Magyarázzuk másoknak, s leginkább, hogy mi miért van, s nem hisszük el, hogy Isten közvetlenül beavatkozik életünkbe, s minden az Ő akarata szerint történik. Mi azt hisszük, hogy (fel)ismertük a jót és a rósszat, de az igazi ismeret csak az Istennél van. Ő irányít mindent a világban, s benne minket is. Ez az Ő gondviselése.

A példázatbeli Jób is csak ember, az ő tűrőképességének is van határa. Hosszú ideig szótlanul viselte a testi megpróbáltatásokat is, de egyszer nála is betelt a pohár! Fájdalmas kiáltását nem befelé, hanem kifelé "engedi"... hogy végre megkönnyebbüljön egy kicsit. A szavak ugyanis mindig segítenek! Jób feleségének problémamegoldó tanácsa "Átkozd meg az Istent, s halj meg!" ismerős nekünk, hiszen sokak szerint ez a megfelelő reakció... Milyen élet az, amiben nyomorúság ér nyomorúságot, amikor Isten már nem áld, hanem csak ver? Akkor már jobb - gondolják sokan -, ha az eutanáziánkat (jó halál) tervezgetjük...

A halál soha nem jó, de lehet szép. Szép akkor, ha Isten kinyújtott kezébe belekapaszkodunk, szép lehet, ha nem istentelenül, hanem Istennel együtt lépünk át ebből a világból, abba a világba. Jób elkeseredésében igencsak átkozódik, de átkait nem Istenre, hanem önmagára zúdítja. Istent meghagyja Istennek... Jól tudja, hogy Isten "szuverenitása" mindenek felett álló. Nem oktatja ki Teremtőjét, hogy mi lenne most jobb neki. Jól tudja, hogy ami jót eddig kapot, az nem kegyességének megérdemelt jutalma, hanem áldás, ajándék volt csupán. Ami szenvedést most el kell viselnie, az nem más, csak az ami egyébként is minden embernek "járna", hiszen bűnösek vagyunk, eltorzítjuk istenképűségünket... Ezért mondja Jób: "Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk." Jób 2,10b

Sokan azt gondolják, hogy az igazi önuralom, s kegyesség, ha a negatív érzelmeket nem mondjuk ki. A Biblia éppen arra tanít - lásd panasz-zsoltárok -, hogy igen is ki kell mondanunk, ki kell énekelnünk magunkból fájadalmainkat, mert ha nem tesszük, akkor a negatív emóció, s nem az Isten fog uralkodni rajtunk. Ahogyan a tinédzser gyerek duzzog, ahogyan házastársak időnként morognak egymásért, azért teszik, mert a családban, a párkapcsolati közösségben relatíve biztonságban érzik magukat. Jelek ez, melyek arra kell hogy késztessenek minket, hogy segítsünk a másik fájdalmának elhordozásában. A legnagyobb baj az, hogy ezeket a zsörtölődéseket legtöbbször személyünk elleni támadásnak vesszük, s védekezésbe kezdünk, azaz támadásba lendülünk...

Isten mindenütt velünk van, soha nem hagy magunkra. Az Ő szövetsége nem emberi ígéret, ami idővel, nehézségek között megkophat, az Ő ragaszkodása hozzánk kompromisszum nélküli, s mindent megtesz értünk, hogy eljussunk Őhozzá... akár így, akár úgy, a módszer csak a mi számunkra fontos, az Ő számára nem, hiszen az Isten, az Isten . Mindörökké.

Közhely, hogy szenved a világ. Azonban, ha jól belegondolunk, soha ilyen nagy szenvedéseket nem élt át az emberiség mint manapság. A történelem ugyan tudósít borzalmakról, háborúkról és pestisjárványokról, de a szenvedés testben lezajló része a kisebb rész, a nagyobb, a nehezebben elhordozhatóbb az igazságtalanság, az egyedül-maradottság fájdalma. A test szenvedése manapság jól csillapítható, a léleké azonban alig vagy egyáltalán nem. Amit ma mégis megpróbálnak az orvostudomány módszereivel (értsd "gyógy"-szeres kezelés,) az kétségbeesésből fakadó cselekedet... mert azt mindenki érzi, hogy valamit tenni kell.

A legnyomorúságosabb a szenvedésünkben az elesettség, a kiszolgáltatottság érzése. Ha akad valaki, aki törődik velünk vagy egyszerűen csak mellettünk áll vagy betegágyunk szélén ül, már a gyógyulásunk is könnyebb... Aki pedig megkap minden elképzelhető segítséget, de mindeközben hideg csövek polipos szorításában fekszik mozdulatlanul, s még az izzadságcsöppjeit is csak az ellátó-személyzet törli le, annak gyógyulása sokkal nehezebb. Mindenekelőtt ugyanis a léleknek kell gyógyulnia, hogy a test is gyógyulhasson... Elhivatásban élő egészségügyi dolgozók tudják ennek igazát alátámasztani! Ha a beteget senki nem várja haza, ha felépülése után is csak a kilátástalanság keserű érzése látogatja meg, akkor gyógyulása igencsak elhúzódik.

Jób barátai azt adják Jóbnak, ami a mai világban hiányzik - a részvétüket. Élet-minőségünk csökkenése a részvétlenség miatt következik be. A politikai vezetők, ahelyett, hogy ugyanazt a 46 kromoszómát hordozó ember-testvérüknek is lehetőséget teremtenének az életre (leben lassen!) inkább kiszorítják őket. Németországban naponta 100ezer(!) diák nem jelenik meg az iskolában, pedig ott lenne a helyük... Hiába minden próbálkozás, a 13-17 éves emberke már kezdi jól látni saját perspektívátlanságát is... "Nem agresszívek, inkább sodródnak az eseményekkel, a hivatásos munkanélküli státusz pedig nem hozza őket izgalomba.." -állapítja meg tárgyilagosan az egyik riportban a prominens ifjúság-kutató szakember.

Ha az emberek szívében ott van/lenne a másik problémájának elsősorban nem megoldani-akarása, hanem csak az abból való gesztus-értékű részesedés alapérzése, mely egy-egy jó szóban, biztatásban megnyilvánul - már jobb lenne a világ. A gond az, hogy, amíg csak önmaga fér el az ember a szívében, s egy hajszálnyi hely sincs se embernek se Istennek, addig a megoldás is várat magára...

Nincs is szebb az ifjúság éveinél! Szinte definíció-szerű az Omega együttes évtizedekkel ezelőtti slágerének kezdő sora: "Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám. / Mondjátok meg mit tegyek, ha levágatom szenvedek! / Azt mondta az apukám, hogy most majd gondja lesz reám. / Rettentő nagy gondba van, hogy miért vagyok gondtalan!? Érdemes meghallgatni a dalt is! (itt)

De mitől szépek az ifjú évek? A gondtalanságtól? Gond ott is van elég (teljesítménykényszer.) Attól, hogy lehet habzsolni a fényt? Átélni a felfedezés izgalmát, milyen lehet a felnőtt élet? Az egészség, a "Nekem ez nem árt, én úgyis kibírok mindent" délibábos hite? Számtalan oldalról meg lehet közelíteni a kérdést, a legfontosabb aspektus talán méis ez: a mindenség ígérete...

Még minden lehet az ember, ha akarja azzá válhat a lélek, amivé szeretné. Lehet tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, vagy akár űrhajós, Nobel-díjas... Isten mindenki szívébe elültetette azt a magot, amiből kihajt mindenkinek a maga életfája. Az egyiknek szívében vágyakozás van arra, hogy tanár legyen, a másikéban az hogy mérnök, a harmadikéban arra van irányultság, hogy patikus legyen... Sőt, az is lehet hogy Isten valakinek a szívébe azt ültette el, hogy pap legyen... Mindezek azonban csak formák. Az igazi tartalmat az emberség adja. Hiába ugyanis minden státus, közjogi méltóság, ha valaki ember-telen, akkor fabatkát sem ér a tevékenysége, mert az önmagáért való.

Ha emberekké válunk, azaz istenképűekké, hiszen erre teremtett minket az ÚRIsten, akkor ha "Egyszer véget »is« ér a lázas ifjúság" - ahogyan egy másik slágerszöveg mondja -, akkor sem esünk kétségbe, hiszen tudjuk minden lépésünk az Isten felé visz. Isten kegyelme az, hogy ha el is térünk a Céltól, az Ő gondviselő jósága révén a görbeutaink is kiegyenesednek, azaz a rosszat is jóra fordítja.

Az élet számtalan területén ütközünk végességünkkel. Nem lehetünk mindig fiatalok, nem ehetünk és ihatunk következmények nélkül, hiába minden erőfeszítésünk, valami mindig átírja programunkat. A siker sosem százszázalékos, örülnünk kell már a részeredménynek is... Ha valaki mégis a perfekt boldogságot sugározza, arról hamar kiderül: képmutató és hazug. Alig élünk meg néhány igazi hullámhegyet és hullámvölgyet, s már végére is ért valóban arasznyi életünk. A bölcsességirodalomban számtalan helyen találkozhatunk az ember kicsinységéről és az Isten nagyságáról szóló megállapításokkal. Ha ezeket - akár csak részben is -, megfogadná az ember, bizonyára más lenne a világ. Kicsinységünk ténye azonban mégsem alázatra, egymás segítésére, hanem éppen ellenkezőleg, agresszióra serkenti az embert: irigyek és gonoszak, mohók és gátlástalanok vagyunk.

De miért is? Elsősőrban azért, mert kimondatlanul is, de nagyon félünk. Félünk az ismeretlen jövőtől, félünk attól, hogy erőnk elfogy. Márpedig fogytán az erőnk! Ha nem így lenne, nem lenne szükség a legkülönfélébb vitamin-komplexumokra és táplálékkiegészítőkre és egyéb serkentő gyógyszerekre, melyekért kígyózó sorokban állnak az emberek. A reklámok önmagukban még nem elégségesek, érezzük is, valóban kell valamilyen "pótszer"... Napról napra abban a reménységben élünk, hogy a holnap biztosan jobb lesz, bizakodunk abban is, hogy múlik a fájdalom, gyógyul a seb, s eközben újabb nem várt fájdalmak jönnek és újabb sebeket kapunk - lelkiekben is. Semmiségünk tudata pedig az évek múlásával egyre csak érlelődik bennünk, mígnem rájövünk: Minden amiért küzdöttünk csak szalmaláng volt, az erőnk a képességeink - melyekre oly büszkék voltunk -, elillanó lehelet csupán... és persze sokszor kétségbeesünk, megszédülünk és elesünk. Ez lenne hát az a csodaszép élet?

Mindaddig, amíg nem találunk rá Istenre, a fenti gondolatmenetek határozzák meg egyre laposodó, földiekre koncentráló perspektívánkat. De abban a pillanatban, amikor Isten közbeszól, belép az életünkbe, hirtelen átalakul minden: megváltozik kapcsolatunk emberekkel és tárgyakkal, megtisztul értékrendünk a világ dolgait illetően és átéljük a fordulatváltást érzelmi életünkben is. Végre helyére kerülnek dolgaink, s a félelem helyett a megnyugtató érzés kerül szívünkbe: Isten tenyerében vagyok, s jó ez így...

A zsidó-keresztény világkép szerint a világnak egyszer vége lesz, hiszen, aminek van kezdete, annak vége is van. Látásunk szerint az egész teremtettséget a törvény, az Isten rendje hívta létre és tartja fenn. A világmindenség dolgainak alakulása tehát nem az ember törvény-felfogásától függ, hanem az Isten által a világba "belekódolt" törvényszerűségektől. Ez igaz a makro- és mikro-kozmoszban egyaránt.

Sőt, igaz a lélek világában is. Hiába relativizálja az ember az örök erkölcsi értékeket, azok örökérvényűek maradnak. Az arany bármilyen mocsokban is fekszik évezredeken át, mindvégig arany marad. A hűség, az áldozat, az adott szó hitele minden generáció életében ugyanolyan súllyal bír, az más kérdés, hogy ezt mennyire veszik figyelembe. Úgy látszik, korunk nyomorult gyász-slágerének igaza van - még ha más összefüggésben is: "Csak a jók mennek el..." Ugyanis általában azok áldozzák fel magukat a jóért, akiknek szaporodniuk kellene, ehelyett többnyire a hitványa marad életben, s csak kevesen látják be közülük, hogy életüknek milyen ára van, azért mások milyen nagy áldozatot hoztak...

Az ember tehát nem képes kibújni az Isten törvénye alól. Kijátsza ugyan a jogot, arculköpi az igazságot, sőt belerondít a teremtettségbe is... de attól, hogy valaki tud néhány rövid vírust írni, ami működésképtelenné teszi az egész számítógépet, még nem tud otthon házilag sem processzorokat előállítani, és teljes szoftvereket sem képes írni. Hiába tudunk már foszforeszkáló békát, hatlábú csirkét, s hasonlóan "hasznos" dolgokat laboratóriumban "gyártani", az örök élet elixírje, s az élet titka nem a mi kezünkben van. A kígyó hazugsága "Olyanok lesztek mint az Isten!" - sosem válik igazsággá.

Isten törvénye, ami az egész világmindenséget összetartja az Ő mindeneket átfogó szeretete. Isten szeret, ezért kaptuk az életünket mi is. Elfogadni életünk gyorsan pergő képkockái mögött a Világ Világosságát csak úgy lehet, ha elhisszük: azért látjuk létünk árnyékát, mert Ő a Fény, ami örökké világít.

Ahogyan egy ország alkotmánya a törvény hierarchiájának csúcsán helyezkedik el, ugyanúgy a szeretet-parancs minden más parancsolat fölött áll. Ez mindennek az alfája. Mégis sok, magát jó kereszténynek valló embertársunk felejti ezt el, s torkollik életvezetésük olyan törvényeskedésekbe, melytől minden jóérzésű és világ-látásában még nem megfakult ember viszolyog. Nyilvánvaló persze, hogy azok, akik az "Én"-t pimaszul az Isten elé tolják, s mindig az a fontos, hogy "velük mi van/lesz?" valami mögé kell elrejtőzniük, s erre kiváló a Szentírás törvényeskedő magyarázata. Azt pedig, aki éppen a szeretetre hivatkozva másképpen látja-gondolja az adott problematikát - talán éppen a józan paraszti esze okán -, az "Igére" való hivatkozással könnyen le lehet söpörni a vita pódiumáról: "Ellenkezik az Isten akaratával!" - a methódus ugyanaz, mint az eretnekégetések korában, csak manapság - Hála Istennek! - jelképesen lehet csak elégetni a másképpen gondolkodót.

Jézus világosan kimondja, hogy nem eltörölni, szétrombolni jött a régit - ahogyan azt a zsidó írástudók, farizeusok állították -, hanem betölteni azt. A törvény ugyanis nem rossz! Nem azért korlátoz mert a szabadságunkat akarja megnyírbálni, hanem azért mert védeni akar. Ahogyan a KRESZ életet véd, ugyanúgy az Isten Rendje, Törvénye is védi az életet. De ahogyan évente mintegy 3500 ember hal meg csak Magyarországon közlekedési balesetekben - mert nem tartják be egyesek a KRESZ-t -, ugyanúgy az isteni törvények be nem tartása is tízezrével szedi áldozatait. (Ha csak az abortuszra gondolunk, ez évente mintegy 50ezer(!) emberélet...), s akkor nem említettük azokat, akik ugyan élnek, de csak "vegetálnak", mert lelkileg már rég meghaltak...

A törvény betöltése, az Isten rendje szerint való élet: jó. Erről tesznek bizonyságot azok, akik hűségben éltek egymással/Istenükkel egy egész életen át. S amikor életük végén, hófehér hajjal, hajlott háttal, de lélekben "egyenes gerinccel" s szemükben lobogó tűzzel a szeretetről beszélnek, akkor csak sóhajtunk: "Na ez az..."

A teremtett világ szépsége, tisztasága is készteti az embert arra, hogy minduntalan keresse a tökéletesség-közeli állapotot: alkotásaiban, emberi kapcsolataiban egyaránt. Mindeközben azzal az elkeserítő ténnyel szembesül, hogy boldogsága sosem teljes, valami vagy valaki mindig akad, ami vagy aki "gondoskodik" a perfekció beteljesületlenségéről. Olykor mi magunk vagyunk a "végső ok."

Tisztának lenni nemcsak a test számára kéjes, de a lélek számára is ugyanolyan felüdítő hatású. A tiszta lélek, a tiszta gondolatok ugyanis olyan világba röpítik az embert, aminek csodáját csak átélni lehet, magyarázni kevésbbé. Az Isten, mint a Tisztaság maga, ezért vonz mindenkit, akár tudatosítjuk ezt a vonzást, akár nem. Az Isten nem egyszerűen "jó", a viszony, amiben vagyok az Istennel azt minősíthetem csak jónak.

Senki nem állíthatja, hogy ő tiszta, megőrizte szívét és gondolatait az Isten számára. Ha így lenne, akkor még most is a paradicsomban lennénk, de azt jól tudjuk, hogy az élet itt a Földön nem édeni... mi kétszeresen is az Édentől keletre vagyunk.

Beismerni vétkeinket, mulasztásainkat nem más, mint az Istenhez visszavezető úton megtett első lépés. Ha ezt nem tesszük meg, akkor valamilyen úton járunk ugyan, de az nem az Istenhez vezet.

"Félni az Istent" - mindenki tudja, "szeretni Őt", kevesek kiváltsága. Süllyedő hajón, zuhanó repülőgépen sosincs hitetlen ember - érdekes módon a nyomorúságban mindig kiderül, hogy az Isten az bizony Isten. De miért csak vészhelyzetben? Sokan azért nem tudják szeretni az Istent, mert azt gondolják: "Ha Isten szeretne, akkor nem engedné meg azt a sok szenvedést!" - az ő életükben sem. A Gondviselő Isten elfogadásában az is benne foglaltatik, hogy Isten megengedi időnként a nehézségeket, a kereszteket az Őt szeretők életében is. Nem azért mert el akar venni tőlünk valamit, hanem azért, mert ezen keresztül is adni próbál.

A gondunkat szeme előtt tartó (pro-videáló/előre látó) Istent csak akkor tudjuk a nekünk adatott hit mértéke szerint felfogni, ha szívünkből, lelkünkből és elménkből egyaránt törekszünk a Vele való közösségre. Isten ugyanis nem "egydimenziós" hatalom, Ő a Dimenziók Istene, s ha három dimenzióban - a szív, a lélek és az elme világában egyszerre is igyekszünk megérteni Őt -, látásunk akkor is csak evilági, tükör által homályos marad. Mindazonáltal ez az alapállás, s ezért ez az első, s a legnagyobb parancsolat. Soha nem az emberekhez való viszonyunk határozza meg az istenhitünket, hanem Istenhez való viszonyunk határozza meg emberi kapcsolatainkat. Ezért ha valaki gyűlöli embertársát, az biztos hogy nem szereti az Istent... hogyan is tudná szeretni, amikor szíve gonosz indulatokkal, elméje hamis vádakkal van tele!?

Embertársunkat szeretni a legnagyobb kihívás az életünkben. Megbocsájtani felebarátunknak mégis sokkal könnyeb, mint megbocsájtani önmagunknak. Döntéseink motívációival ugyanis többnyire tisztában vagyunk, sőt azzal is, hogy mit kellett volna nem úgy tennünk, ahogyan tettük... mindezek okán önmagunkhoz igen könyörtelenek vagyunk. Ezért megbocsájtani önmagunknak, csak az Isten irgalmára hagyotkozva vagyunk képesek. De ha ezt megtettük, ha végre odafordultunk az Istenhez, akkor megtapasztaljuk, hogy mit jelent az Isten ember-szeretete, s ezek után tudjuk mit jelent a mi szeretetünk felebarátunk számára.

Ökológus szakemberek már régóta kongatják a harangjaikat - veszélyben vannak ivóvizeink. Figyelmeztetésükre alig figyelnek oda, ahogyan a templomok harangjai is hiába hivogatnak. Aki nem érti meg az üzenetet, az "csak" az életet magát nem érti... Sajnos nemcsak vizeink szennyezettek, de Isten életünk utáni legnagyobb ajándéka a szerelem is. Tiszta szerelem nélkül ugyanis nincs kiegyensúlyozottság, nincs teljesség.

Amennyire szükséges testünk életbentartásához az éltető víz, olyannyira szükségünk van a szerelemre is. Sok nyelvben nem is lehet megkülönböztetni a szeretetet a szerelemtől, hiszen azok egy tőről fakadnak. Az Ószövetségben például Isten ugyanolyan szeretettel/szerelemmel szereti az embert, mint a vizilovat (behémót). A szerelem sok ember számára egyenlő a szexualitással. Ez tévhit, ahogyan az is, hogy a szexualitás olyan nagy erő, ami ellen nem érdemes küzdeni, mert úgyis elbukunk. A szexus, az erotika, a kedvelés, a szeretet mind azért adatik, hogy ezek segítségével éljünk, s ne visszaéljünk. A bukás akkor előre programozott, ha ezek segítségével valami ellen, s nem valamiért küzdünk. Ha magány ellen harcolunk, akkor csak önmagunkért igyekszünk mindent megtenni, s így gyakran ahelyett hogy emelődnénk, beleesünk egy-egy lelki gödörbe. Ha nincs egész életünket átfogó cél, akkor bizony álmaink foglyaivá válunk, s míg az irrealitás időtlen, mi napról napra öregebbek leszünk. Így "futnak ki" medrükből azok, akik a Cél helyett önmagukat keresik sikerben, karrierben.

Minden gyermeknek joga van a gyermekéveihez, s minden fiatalnak a lehetőségre, hogy Emberré váljon. Sok "felnőtt" mégis meglopja a jövőt, s mint legdrágábbat, az időt tépi ki a gyermek kezéből, amikor nem hagyja gyermekként élni, amikor hagyja, hogy tizenévesen felelőtlenül, visszafordíthatatlanul, egyik napról a másikra gyenge felnőtté váljon! Felébreszteni a szerelmet csak akkor szabad, ha már tudjuk, nem én vagyok a fontos, hanem a másik. Az önfeladás ilyetén bukfence az élet csodája, hiszen a másikért való élés, a másik tisztelete hozza meg a kiteljesedést.

Világunkban nemcsak az ívóvíz, nemcsak a szerelem, de sajnos minden emberi kapcsolat szennyezett - az önzés sarának nyomait mindenütt láthatjuk. Ilyen helyzetben csakis a hiteles szó segíthet. Megtanítani ifjainkat és leányainkat arra, hogy választandó párjuk emberségét ne az ágyban, a szerelem rózsaszínű ködében teszteljék, sokak számára lehetetlen vállalkozásnak tűnik, pedig nem reménytelen. Ha Isten előtti felelősségre nevelünk, s ezt éljük gyermekeink elé is, akkor a szerelem mámora nem illan el pár hónap, pár év után, hanem évtizedekig megmarad. Nemde ezt kívánja mindenki?

Jézus követőinek tábora igencsak sokszínű. Ahány ember, annyiféle elképzelés - Istenről és Jézus Krisztusról, kegyelemről, s keresztény (krisztianoi=krisztuskövető) életről. Az egyik merevséggel vádolja a másikat, a másik rajongással az egyiket. Aurea mediocritas (arany középút) sokak szerint meg nem is létezhet a hívő életében. Aki nem összefüggéseiben látja a világot, annak a középút a közömbösséget, a langyosságot jelenti, aki azonban hittel és értelemmel igyekszik megismerni Isten teremtett valóságát, az tudja, hogy itt a mértékről van szó. Jézus számos példázatában hívja fel a figyelmet, hogy Isten országa egészen más, mint ahogyan azt az ember elképzeli.

Jézus kijelentésén sokan elcsodálkoztak, egyesek talán meg is botránkoztak. Mi az, hogy ide is meg oda is? Az elnyomó rómaiaknak nem adópénz, hanem kard jár! ...S ahogyan akkor, ma is sokan vannak, akik úgy hiszik, Isten dicsőségét meg kell védeni ebben a világban. Naponta értesülünk a médiából a szélsőséges vallási irányzatok áldozatairól. Elkövető és célcsoport, mindannyian áldozatok, a tudatlanság, az Isten-ismeret hiányának áldozatai. Kálvin jól mondja, a "helyes Isten-tisztelet, a helyes Isten-ismeretből származik". Ezért elengedhetetlenül fontos a tanítás. Mindaddig, amíg az ember nem képes felfogni, hogy az Isten az Egy és osztatlan, s csak az Egy Valóságról alkotott elképzelések a különbözőek, addig nem lesz előremutató változás a világban.

Jézus kijelentése nyilvánvalóvá teszi, hogy két világban létezünk: a láthatóban itt, s a láthatatlanban, melynek teljesen részesei csak halálunk után válunk. Azonban nem lehet úgy élni ebben a világban, hogy azt gondoljuk már odaát vagyunk, s nem lehet abból kiindulni, hogy ami odátról való, az mindenki számára nyilvánvaló. "Megadni a császárnak" azt jelenti: E világ törvényeit ismernünk kell. "Megadni az Istennek" pedig azt jelenti, hogy ismerjük az Isten törvényeit, s aszerint éljük az életünket.

Életünk végéig tanulunk - s ez nem huszadikszázadi felfedezés. Kiteljesedni a keresztény életben, tudatosa(bba)n megélni a mindennapokat mindenki vágya; a probléma: De mégis hogyan? Nemcsak a jézusi iránymutatásokat, de az apostolok intését is érdemes gyakrabban felidéznünk. Nyilvánvaló, hogy keresztény életünk nem minden szakaszában értjük meg, miről is van szó, mit is akar közölni velünk az Ige, hiszen amikor csak az evangélium tejét vagyunk képesek "megemészteni", akkor fölösleges magunkba gyömöszölni a kemény eledelt... abból csak baj származik. Sok keresztény azért adja fel elkezdett új életét mert idejekorán olyan lelki táplálékot vett magához, amit képtelen "megemészteni". Türelmmel ki kell várni, amíg a Lélek megtanít minket megérteni az Isten akaratát. Ha valaki rögtön "ért mindent", az gyanús... sőt az ilyenekből lesznek a fundamentalisták, akik azonban nem a Krisztus fundámentumára, hanem önmagukra alapoznak.

Csendesen élni... Ebben a zajos világban? Háttérben, mikor mindenki előre törtet? "Nyomulni, pörögni kell ezerrel!" - osztotta meg velem egy fiatal vállalkozó évekkel ezelőtti spontán beszélgetésünkben "jólfungáló életbölcsességét" -, aki azóta csődbe jutott - bizonyára nemcsak a maga okán. Egy ifjúkori ismerősöm is elém villan, akinek barátnője így "idomította" csupa jószéndékból barátját: "Frici, ne legyél már ennyire nyúl!" - s hallom, hogy már évek óta oroszlánként marják egymást házasságukban. Mit rontottak el ők is?

Csendesen élni azt jelenti: Benne élni az Istenben, aki maga a Csend, a Nyugalom. S ha benne élünk, akkor a jutalom sem marad el, azaz áldásban részesülök szeretteimmel együtt. Nyilvánvaló, hogy a "saját kézzel" dolgozni azt jelenti, ne élősködjünk mások nyakán, ne legyünk lusták, kezünket használjuk arra, amire kaptuk: alkossunk vele! S ha folyamatosan dolgozunk, akkor kapcsolatban maradunk a természetes világgal, nem válunk természetellenessé, s akkor nevelnek minket az Isten-adta körülmények, s növekedünk - lelkiekben is.

Az ember nem szeret rászorulni senkire sem. Nemcsak idősek kuporgatják össze temetésre szánt pénzecskéjüket, a fiatalok is hasonlóan büszke teremtések, ők sem akarnak rászorulni másokra. Segélyért sorbanállni sosem felemelő ... A keresztény ember viszont tudja, hogy Istentől kérni soha nem olyan megalázó, mint emberektől könyörögni, sőt azt is tudja - mert folyamatosan megtapasztalja -, hogy amikor az Isten ad, akkor sokkal többet és sokkal jobbat is ad.

"Mi lesz velem, ha meghalok?" Ha nem is ezzel a kérdéssel kelünk minden reggel, időnként belehasít a tudatunkba: "Tényleg, hová kerülök, ha itt véget érnek éveim?" Sokan úgy gondolkodnak/éreznek - főleg, amikor még egészségesek és fiatalok -, hogy a halál az pont, lezárása egy nagyon hosszú, bővítményekkel teli mondatnak. A halál után nics semmi - mondják -, s ezt el kell fogadni. De minél közelebb kerülünk ehhez a ponthoz, annál inkább elbizonytalanodunk...

Jézus a tanítványainak annyit mond el az "odaátról", amennyit szükségesnek tart. Ezekből a jézusi kijelentésekből tudunk csak kiindulni, a "túlvilágot" illetően. Először is: A Mester nem mondja azt, hogy mindenkinek van helye az atyai házban. Kell tehát legyen egy olyan hely is, ahová a többiek kerülnek. (Ezen érdemes elgondolkodniuk azoknak, akik tagadják a pokol meglétét.) Másodszor: Nem jelöl ki az Atya egy helyet, s nem mondja Jézus sehol sem, hogy ez a boldogságos hely, ez a Holdon, a Marson vagy éppen a távoli Szíriuszon van... Talán azért nem mondja, mert nem helyet jelöl, hanem állapotot.

Az el-megyek azt jelenti: nem maradok itt, hanem el-megyek oda, azaz az Atyámhoz, akinél van a ti helyetek is. Ez azt jelenti, hogy a mi helyünk az Istennél van, "otthon lenni" ebben a világban sosem tudunk, mert mindig valami megzavarja békénket, otthon csakis az Istennél vagyunk. Csodálatos ősi magyar nyelvünk ezért mondja itt-hon (a földi), s ott-hon (az Istennél). S ha már itt a földön megtaláljuk Teremtőnket, akkor válik az itteni honunk valóban otthonná.

A béke értékét akkor érezzük igazán, ha az nem honol életünk egyik szegletében sem. Az elcsendesedésnek, a békének a hiánya nem csak zaklatottá teszi az életünket, de még beteggé is válhatunk. Mivel a világot emberek alkotják, ezért az ember békétlensége kihat az egész teremtettségre. A nagy változások soha nem kívülről jönnek, hanem belülről fakadnak. A békét sem kívül kell keresni, hanem belül. Ha valaki mégis azt gondolja, hogy emberek ígéretei elhozhatják az ő saját életébe a békét - akkor, nos ezt már a Prédikátor is megírta -, nagyot fog csalódni...

Békességünk egyedül az Istenben van. Isten, mint mindeneket - benne a mi cseppnyi életünket is - magába foglaló Óceán adja az értelmét egész létünknek. Ha lelkünket fagyott állapotából az élet melegébe helyezi, s abban feloldva sodródik ide-oda az élet nagy áramlataiban, akkor is csak Benne lelhetünk nyugalmat, sőt, ha lelkünk ellillan ebből a világból, örök békességet szintén csak Nála kaphatunk. Kereshetjük Istent egy egész életen át, s talán csak a végén látjuk be, Benne voltunk mindig is, mint csepp a tengerben.

Életünkben olyan nagy szükség van a békére, a nyugalomra, mint tüdőnknek a levegőre. Ahogyan a test oxigénhiányban rángatódzik, békétlen életünk is kénytelen vibrálni, hogy felhívja figyelmünket: Állj meg végre! Kösd ki életed csónakját egy csendes öbölbe, javíttasd ki, újítsd meg, mert csak ha felkészült a lelked is, akkor vagy képes a nagy hullámokon is átszelni... Van aki ezt a bölcsességet idejekorán a szívébe zárja, van aki "hajótörést" szenved, s csak Krisztus keresztfájába kapaszkodva jut el a partra, hogy okulva önfejűségén, új életet kezdhessen - mostmár az Istennel... Mire van tehát igazán szükségünk? Nem extrém élményekre, minél több izgalomra, hanem olyan békére, amiben Isten véghezviheti a növekedés csodáját...

"Tiszta apja! Nem, tiszta anyja! Dehogyis, tiszta nagyapja!" Ki ne ismerné Karinthytól ezeket a mondatokat, s annak igazságát, hogy bizony mikor serdülő korba kerül a gyermek, az egész család csodálkozva kérdézi: "Kire ütött ez a gyerek?"... Az ÚR ajándéka a gyermek. Jól írja ezt a zsoltáríró, s az ószövetségi bölcsességirodalomban is gyakran találunk utalásokat arra, mennyire nem megérdemelt csoda az, amikor a szülőpár gyermekáldásban részesül. A gyermek - különösen amikor még pici és aranyos -, a megújuló élet hamvasságát sugározza mosolyában, nevetésében, mozgásában és abban is, hogy örömmel bújik szüleihez, hogy ott oltalmat és biztonságot, szeretetet és békét kapjon... Az, hogy lassan alig akad "hagyományos" család, dívik a "patchwork-family"-felállás, s magától értődő, hogy van apa és szociológiai apa, anya és az apa barátnője, sok gondot okoz a társadalomnak. A gyermeknek az emberré válásához bizony érzelmi stabilitásra van szüksége, s ezt csakis a családban kaphatja meg.

Istennek különös ajándéka a gyermek. Isten megteheti azt, amit az ember nem: visszaveszi az ajándékot. Isten adja az életet, de vissza is veszi azt. S most ne elsősorban azokra az emberpalántákra gondoljunk, akik néhány hetes, hónapos vagy éves földi ittlét után visszaköltöznek a Mennyei Atyához, hanem azokra, akik az élet törvényehez tartozóan felnőnek, s kirepülnek a családi fészekből. Sok szülő tragédiának éli ezt meg, s meg is teszi az ellenlépéseket: Érzelmileg és/vagy anyagilag függővé teszi gyermekét, hogy az soha ne legyen fel-nőtt...

Márpedig az Isten-adta élet szépsége az, hogy a gyermek maga is családot alapít, s emberré válva oltalmat nyújt gyermekeinek. Átéli múlandóságát és erőtlenségét, de teherbírását is. Megtapasztalja az érzelmi mélységeket és magasságokat, az Istenre való hagyatkozást és mindenket elsimító Isteni Kegyelmet. Mert Istennek úgy volt tetszésére, hogy, ami a legdrágább, ahhoz ne lehessen pénzért (akármilyen teljesítménnyel) hozzájutni. Ne lehessen vásárolni igazi barátot vagy barátnőt, szerető férjet vagy feleséget és gyermeket sem. Az Élet nem lehet üzlet tárgya! Ha mégis azzá válik, ha emberéleteket áldoznak fel a gazdaság oltárán a még nagyobb profit reményében, azt - ha nem is rögtön -, de idővel megbünteti az Isten. Az élet nem ELADÓ, s nem is KIADÓ! Ha ez mégis megtörténik az nemcsak gyalázatos merénylet az emberi méltóság ellen, de Isten teremtői akaratának a megszegése is. Amikor Isten az embert megteremtte, akkor fölé nem helyezett senki mást, csakis Önmagát. Istentől rendelt királyok és császárok tehát csak a történelemírásban születnek... Az "igazi" királyok nem azok, akik pöffeszkedve mindenáron uralkodnak az alattvalókon, hanem képesek önmagukat is feláldozni a másikért, a közösségért.

Életünk túlnyomó részét a családi közösségben éljük le. Érzelmi életünk is itt alakul. Egymást tanítjuk, miközben járjuk a szeretet és alázat iskoláját. Ezért nagyon fontos, hogy milyen családot alapítunk, s hogyan készülünk erre a feladatra. Aki gyermekéért áldozatot hoz, s Istenfélelemre (nem Isten-rettegésre, hanem helyes Istenismeretre!) is képes tanítani - az nem panaszkodik, s nem bánkódik, hogy nem azt kapta az élettől, amit megérdemelt volna. Csak az önző ember keresi mindenáron a saját igazát, az alázatos fogadja Isten kegyelmi ajándékát - a gyermekben is.

Világvége. Különös csengésű szó. Jelentéstartalma hordozza magában az apokaliptika, az igazság eljövetelének beteljesülését, de magában rejt minden kérdést is, amire a választ csakis a végső vég adhatja meg. A huszadik század második felében, amikor a világégések után tabuvá vált a halál és a szenvedés, s visszasszorították azt a kórház falai közé, újra előkerült a tanatológia (haláltan, halálról szóló beszéd). Elisabeth Kübler Ross, aki a halálra készülődőket kísérte el, nagysikerű könyvet adott ki, de ki ne ismerné Raymond Moody: Élet a halál után c. bestsellerét, mely a klinikai halálból visszatértek élményeiről számol be. Manapság pedig pszichoterapikus eszközzé vált a halállal való űtköztetés. Érdekes módon a halál lehetőség szerinti legmélyebb átgondolása, érzelmi átélése új értékrendet teremt. Súlyos balesetből vagy betegségből felépülve, újra az egészségesek mindennapjait élve, legtöbb embernek megváltozik az életlátása, felfogása. A szó szoros érrtelemben új életet kezd el élni. (Persze akadnak olyanok is bőven, akik egy-egy ilyen extra, felülről jövő figyelmeztetésből sem vonnak le semmilyen tanulságot.) Egy bizonyos: A világnak valamikor vége lesz, hiszen a dolgoknak van eleje, közepe és vége. De hogy ez mikor történik meg, ezt senki nem tudja. A Mester azt mondta a tanítványoknak: "Ezt egyedül az Atya tudja."Amivel azonban minden embernek számolnia kell, hogy számára néhány évtizedes földi barangolás, bóklászás után bizonnyal elkövetkezik a vég.

Jézus a világvége-problematikával kapcsolatban az első, amit megjegyez: "Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket!" Azaz szépeket mondjon az általa vélt valóságról, melynek azonban a tényleges valósághoz semmi köze. Megvizsgálni a világot, felfedezni benne az Isten által belérakott kódokat az emberlét egyik legnagyobb ajándéka. Legyen az az atomok parány világának tökéletessége vagy az univerzum lélegzetelállító, felfoghatatlannak tűnő nagysága, mind ugyanarról tesz bizonyságot: Isten hatalmáról. Ő az, Akitől jön az élet, s benne a mi életünk is, s Ő az, Akihez visszatérünk. Ember-létünk szabadságának madara néhányévtizedes időkalitkájába van zárva, nagy távlatokat berepülni tehát senki sem tud, legfeljebb gondolatban.

Aki nem tud különbséget tenni ideológia és valóság között, az nemcsak az evilági lehetőségeit látja tévesen, de a világvégével kapcsolatban is hamis következtetésekre jut. Elhiszi például, hogy jutalom, s büntetés csak odaát létezik, jóllehet a Mester maga mondja, hogy a gonoszok és jók már itt a földön megkapják jutalmukat. De nem láthatókban, hanem lélekben. Kívülről ugyanis azt látjuk, hogy sokszor igazságtalanul szenved a jó, s a gonosz pedig büntetés nélkül élvezi jólétét. Isten azonban - Aki Lélek - a lélek világban "jutalmaz": adja a békesség örömét vagy a belső nyugtalanság lelkiismeretfurdalásos kínját... "Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket!!" Az Isten Isten volt, s az is marad mindörökké...

Érdekes, hogy Károli Gáspár és fordító brigádja, a katolikus Békés-Dalos féle fordítás, sőt a görög és latin nyelvű Biblia szövege szerint is így olvashatjuk: "lélekkel, lélekből végezzétek" - a "jó" jelző nélkül. Luther Márton "szívből tegyétek"-nek fordítja, mellyel a Szent István Társulat által 1973-tól kiadott ( a II. Vatikáni zsinat után) Bibliák vonatkozó szakasza is egybecseng.

Csodálatos ősi magyar nyelvünkben a lélek szó önmagában pozitív tartalmathat hordoz. Aki nem "jó" lelkű, az ugyanis lelketlen... De mit is jelent ez az apostoli intés: "lélekből tegyétek"? Mindenek előtt azt jelzi, hogy a dolgok menetét - legyen az személyes, családi vagy éppen országos, esetleg nemzetközi -, a lélek határozza meg. A döntéseink lélekből fakadnak. Tudományos felmérések bizonyítják, hogy döntéseinknek valamivel több mint 80%-a(!) nem értelmi, hanem érzelmi alapú. Az ész ugyanis azt diktálja, hogy békében éljünk egymással, de a világot többnyire mégis a békétlenség uralja. (Maga a történelem is az egyet-nemértések történeteinek sorozata.)

Lélekből tenni a dolgokat csak az tud, aki lélekben él. Hiszen: "Isten Lélek és Igazság, s ezért lélekben és igazságban kell Őt imádni." Felfedezni, hogy Istenben élek, meg Ő is énbennem (ha engedem!) olyan felismerés, amely egyértelműen életváltozást eredményez. Amíg ez a "tudás" nem a mienk, addig hiányzik az igazi motíváció. Hiába a szándék bennünk, csak az álmaink rabjai vagyunk. Szétfolynak életünk napjai és évei, s évek múltán egyszer csak azzal szembesülünk, hogy már rég nem az én kezemben van életem kormányrúdja, hanem a körülmények sodornak ide vagy éppen oda. Így hidegül el aztán férj és feleség egymástól, romlik meg a testvéri kapcsolat és épülnek le a szociális kapcsolatok. Ahhoz ugyanis, hogy megmaradjunk embernek, istenképűnek, ahhoz "lélekből" kell cselekedni, élni..

A kérdések kérdése nem az, hogy mit kell tenni vagy hogyan kell azt megtenni. A legnagyobb kihívás, a legnagyobb felelősség, hogyan taníthatom meg az enyéimnek: Mit is jelent lélekből élni? Hogyan érti/értheti meg a gyermekem, a barátom vagy barátnőm, a társam, a jó szomszédom vagy rokonom, mindazok akikért felelősséget érzek, mit is jelent lélekből tenni, lélekkel dolgozni? Nyilvánvaló, hogy nincs a kezünkben módszer... azaz metódus (meta hodosz = hozzá vezető út). Út csak egy van: a Mester maga. Ez az a "tudás", ami a lélekben érik, olykor évtizdeken át (lásd Augustinus élete!). Mindeközben sokat kell imádkoznunk, hogy egy szép napon beköszöntsön a régen várt Kegyelem pillanata...

Anna nyomorúságát - azaz a gyermektelenséget - milliók szenvedik el ma is szerte a világon... A gyermekáldás hiánya hatalmas erőket von el az életkedvből, míg a gyermekről való gondoskodás elemi ösztöne óriási erőket szabadít fel. Az, hogy csak Magyarországon évente mintegy ötvenezren mégis az élet kioltását választják az élet vállalása helyett - az apokaliptika árnyékát vetíti ránk, s ebben még az sem vigasztaló, hogy az árnyék évszázadokon át húzódhat, mire eljön a teljes sötétség...

Miért oly nagy a vágy a gyermek után az egyik oldalon, s miért oly nagy az akarat az elpusztítására a másik oldalon? Az élet utáni vágyat könnyebben megértjük, szinte magyarázatra sem szorul: Élni olyan jó!. A gyermek, aki "felülről" jön, az Isten ajándéka, ha nehézségekkel együtt jön, akkor is. A felülről jövő ajándék tehát nemcsak Isten-től függ, de az Istenen is csüng, mint a gyermek a hintán... Ennek a "lebegésnek" a csodáját éli át minden szülőpár, erre az ég- és föld közti állapotra vágyakozik a lélekben is felnőtt ember, hogy gyermekén keresztül tudatosabban újra átélhesse azt, amit saját gyermekkorában ösztönesen már egyszer átélt: lebegni, de mégis biztonságban lenni, hiszen Isten tart a tenyerén. Ha ez megadatik, akkor a nehézségek ellenére is szép életet tudhatunk magunknak.

Az élet kioltásának brutalitására kevés a hétköznapi szó. Az irodalom igazságot kereső poétikus őszintesége segíthet érzéseink megfogalmazásában, azaz a valóság megragadásában, de azért olykor lehet "egyszerűbben" is fogalmazni, hogy aztán kinek-kinek a maga lelkében az őszinte szó jelentéstartalma kicsapodjék, s nyilvánvalóvá váljék: az élet csírájában való elpusztítása az Ördögtől van. Attól az Erőtől, amely mindent össze-vissza dobál (diabolosz) ebben a világban. Akinek erejét minden szeretetlenség, gonoszság és irígység, mohóság és bírhatnámság táplálja...

A gyermek vállalása a jövő felvállalását is jelenti, a gyermek befogadása ugyanakkor az Isten akaratának az elfogadását is jelzi. "Aki befogad egy kisgyermeket - engem fogad be" - mondja a Mester, s ezzel a Felfoghatatlan Élet részesedésére hív minket...