Akár a régi korok embere, akár a maiak - csúcstecnológia ide vagy oda - gyerektől az aggastyánig élénk az érdeklődésük a csodák iránt. A be nem teljesült nagy csodák utáni vágy mélyen a lelkünkben él, talán éppen ezért különösen is boldogok vagyunk, ha egészen kicsinyke csodácskákat élhetünk át . A tanítványok "igazi" csodákat élhettek át. Az "extra naturam"-élményeikről lelkesen számolnak be Mesterüknek... Jézus pedig helyére teszi a "dolgokat". Bármennyire is fontos a tanítványok számára a személyes élmény, a gyógyítás csodájában való részesedés, Akitől kapták a mandátumot, Az mondja: "Inkább örüljetek annak, hogy..." S itt egy tényt közöl.

A tények meghamisításának korát éljük. Ha nem így lenne, akkor hinni lehetne a könyveknek, a filmeknek, de a hiteles alkotás, az igazság mérlegén is megálló szavak hiányoznak világunkból. Ezért van az, hogy teli van pénztárcánk a legkülönfélébb plasztik-kártyákkal és hozzájuk tartozó PIN-kódokkal (személy-azonosítási-i számokkal), hogy mindenhol és rögtön igazolhassuk: Én én vagyok... S aki igazolta hogy tisztességes állampolgára e hazának, azt akkor is illik elfogadni, ha a tények pontosan az ellenkezőjét mutatják. Aki pedig a veleszületett józan "paraszti eszével" ítéli meg a dolgok állását, azt gyakran tudatlannak, demokrácia-ellenesnek, toleranciaia-hiányosnak vagy éppen "fóbiásnak" titulálják... Nem csoda, ha híjával vagyunk az őszinte örömöknek.

De minek örüljünk, ha nem annak, hogy végre sikerült, ha nem annak, hogy "Na végre elértem!" A láthatónak az igazi értéke mindig akkor válik nyilvánvalóvá, ha azt a nemláthatók távlatába helyezzük. Ezért fontos tudni, hogy a siker, annak átélése is ajándék. Azért ajándék, mert nem megérdemelt. Hiszen más is megérdemelte volna, hiszen más is küzdött érte, más is áldozatott hozott érte... de valamiért az eredmény mégsem koronázta meg akarását.

Minden evilági, nagyon fontosnak tűnő dolog felett van az, ami a legfontosabb - erre hívja fel a tanítványok figyelmét Jézus: Arra ti., hogy Isten számon tart minket. S ennél a képnél maradva: Mindannyiunk mennyei állampolgárságra jogosító irata ott lapulnak Mennyei Atyánk "íróasztalán"... Jogunk lenne belépni - az Ő mérhetetlen szeretete okán, de a határon (Halál), elkérik az útlevelet, az iratokat... S ha nincs nálunk, nincs belépés. Ezért fontos elfogadni idelenn azt, amit Isten onnan fentről küldeni próbál nekünk - olykor egy egész életen át... hiába. (Magvető példázta.)

A francia forradalmi naptár , más néven: köztársasági naptár (calendrier républicain ) az 1789. évi nagy francia forradalmat követően 14 éven át volt használatban, majd megbukott. A köztársasági naptár megalkotásának legfőbb célja az volt, hogy az új korszakot radikálisan megkülönböztesse a kereszténységhez szorosan kötődő Gergely-naptártól, kiirtsa a vallási maradványokat, racionális, a forradalomhoz méltó elnevezéseket és időbeosztásokat alkosson. Ennek keretén belül egy hónap 3 tíznapos dekádból állt. (Az ókori Egyiptomban is a tíznapos beosztást alkalmazták.) A heti ritmushoz szokott emberek azonban igencsak szenvedtek az új forradalmi "szisztémától". De miért is?

Az ókor tudósai hét bolygót ismertek. Hetet, mert a Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz mellett bolygónak tartották a Napot és Holdat is. Ez a felismerés a folyók-közti (Mezo-potamosz, azaz Mezopotámia) kultúrában alakult ki, jelesül a suméroknál, ahonnan magyarság gyökerei eredeznek. Ezek az asztronomiai tartalmú feljegyzésének Gudea lagaši király feliratát tartják, az i. e. XXII. századból, de találtak az óbabiloni korból (XX–XVII. század) is szövegeket. A hetes rendszer tehát igen régi. A zsidók által közvetített babiloni kultúra aztán egész Európában elterjedt, nemkülönben a Biblia teremtéstörténetének hétnapos beosztása is. (Ehhez hozzájön még az is, hogy a számmisztikában a 3-as az isteni-, a 4-es a földi tökéletességet is jelöli.) A 4x7-es holdhónapokról már nem is beszéljünk... Egy bizonyos: Az ember élete alaposan összefonódott a hetes periodikával.

Ahogyan a természetben mindennek szüksége van nyugalomra, úgy az embernek is. Csak a 20-21. századi természetellenes, modern életforma hiteti el az emberrel, hogy kiléphetünk kereteink közül. Aki nem tart pihenőt, aki vasárnap is csak "hajt" az prognosztizálhatja összeroppanását. Vasárnap nélküli, csak munkanapokból álló élet nemcsak egyhangú, de ellenkezik a lélek igényével, az emelkedéssel. Ehhez ugyanis idő, s alkalom kell! Ha ezt nem becsüli meg az ember, akkor nem "szentül", azaz nem válik Istenhez tartozóvá. Márpedig létünk célja az, hogy mindannyian eljussunk Teremtőnkhöz. A pihenést sokan a teljes "elengedésként" akarják megélni. Isten azonban a rendnek az Istene, s a vasárnap kedvéért nem helyezi hatályon kívül az egyébként érvényben lévő szabályait, hiszen a teremtettségben minden a "helyén" van - kivéve az embert. Nekünk van egyedül szabadságunk a választásra... Aki jól dönt, az halad.. nemcsak előre, de Isten kegyelméből fölfelé is..

Egyenlő munkáért, egyenlő bért! Szakszervezetek hangoztatták és tűzik ma is zászlaikra, hogy arányos munkáért, arányos fizetség jár... Jézus példázata a szőlőmunkásokról azonban nem éppen az igazságos munkadó képét hozza elénk. Pedig az igazságosság és méltányosság igénye mindannyiunk lelkébe mélyen beivódott, így aztán mások jótékonyságát a magunk terhére igen nehezen viseljük. Ebben a történetben azonban nem földi dolgokról van szó.

A példázatbeli napidíj, az egy dénár ugyanis az örök élet ajándékát jelenti. Van, akinek ez élete elején, van akinek élete közepén, s van olyan is, akinek élete alkonyán adatik meg ez az isteni bér. A jutalom pedig az, hogy dolgozhatunk az Isten szőlőskertjében. Csak manapság, amikor a munkavégzés fútószalag melletti robot-munkává silányult, s az ember már nem az alkotás szépségét éli meg munkájában, hiszen csak azért "melózik", hogy megkapja középeurópai, általánosságban tisztességtelenül alacsony bérét, csak most tűnik úgy, hogy a munka az nem kiváltság, hanem átkos szükségszerűség. Megdöbbentő, hogy a társadalom közel 80%-a - különösen a fiatalok - kényszerpályán vannak. Európában 20 millió(!) munkanélküli van. S ha azt nézzük, hogy hány felújításra váró műemlék, folyamatos(!), gyors(!) karbantartásra szoruló infrastrukturális beruházás kiált szakemberek után... Elgondolkodhatunk: Miért van az, hogy a nemes célok megvalósításakor mindig a nemtelen pénz-kérdés az első? Furcsán hangzik, de a célok eléréséhez a pénz nem segítség, hanem akadály. Érdekes módon, egy-egy háború után az újjáépítésben, amikor mindenki dolgozott (azaz termelt!) a föld akkor is közel ugyanannyi búzát termett, nem nyúltak meg a krumpliföldek, nem lettek tízszer akkorák a görögdinnyék, s mégis mindenkinek jutott elegendő a megtermelt javakból... Csak amikor az élősködő politikai/gazdasági hatalmak kapnak életteret, és amikor a pénzpiaci spekuláció emelkedik a munka rangjára, akkor nyomorítják a szociális válságok a kisembert... Az az igazság, hogy Itt a földön nincs igazság... Igaza, sőt joga is csak az erősebbnek van. Az egyenlőség zászlaja alatt sok az egyenlőtlenség...

Mi tehetünk mégis ebben az igazságtalan világban, hogy érvényre jusson az igazság? Munkálkodunk az Isten országáért! A meg nem fogható fontos dolgokért kell küzdenünk, melyek építik a lekünket, tágölelésűvé formálják szívünket. Dolgozni az ÚRnak, az ÚRért, az ÚRban a legnagyszerűbb. Mert az itt befektetett munkának mindig van eredménye - jóllehet más a vető és más az arató. Azok pedig, akik nem találták még meg helyüket, akik még egyetelen izzadságcseppet sem ejtettek a jóért és a szépért, azok az emberek a legnyomorúságosabbak ezen a világon, mert lelkük nyugatalansága a tétlenség sötét gödrébe lökdösi őket - újra és újra...

A legnagyobb lelki terhek egyike a mulasztás... "Miért nem tettem, pedig tehettem volna!" S ha csak egy-egy bátorító szó szorult volna bennünk, azt talán még könnyebben elhordoznánk - bár olykor egy-egy szó is életet fordíthat, sőt akár menthet is -, de ennél sokkal súlyosabb mulasztások gyötörnek minket. Sok helyen láthatjuk a Gondviselés ajándékait: Rendezett szociális körülmények, szép ház, jó autó... s még mindenek koronája a gyermek(ek) is megadatik(nak) - mégsem lakozik ott a boldogság, s csatatérré változik az édes otthon. Látszólag csak apróságok hiányoznak, valójában az élet lényegéhez tartozók nincsenek meg: reggel együtt kortyolgatott tea vagy kávé, néhány kedves szó, gyengéd ölelés, a szeretet nonverbális jelei... mindennapi szeretet-muníció a küzdelmekhez. S akinek ez nem adatik, az bizony idő előtt el-, s megfárad. S aki már eleve nem ül jó a lovon, az nagy veszélynek teszi ki magát, ha a csatában az első sorban mutatkozik...

A ki nem mondott, a meg nem vallott őszinte mondatokat nem lehet egyszerre a másikra zúdítani. Ha mégis, akkor lehetséges hogy katarzis, de nagyobb valószínűséggel krízis születik belőle. Őszinte szavaink olyanok, mint a hajnali harmat, vagy a csendes nyári eső, mely megtisztít mindent, s fellélegzik a természet. Ha az éltető, a megújító eső elmarad, akkor bizony a szárazság az úr, s az eredmény meglátszik a "termésen" is... Ezért különösen fontos tudni: a jót megtenni soha nem muszáj-alapú örömtelen kötelességteljesítés, hanem kiváltságos pillanat. Ahogyan mindig örömmel locsoljuk virágoskertünket és a növények mintegy megajándékoznak a színeik pompájával, ugyanúgy a jócselekedeteink is magukban rejtik az örömes pillanatokat...

Az örömtelenség bűn. Azért bűn, mert elválaszt. Egymástól, de az Istentől is. Ezért fordulnak el sokan az Istentől, mert naponta tapasztalják sok "hívő" keresztény örömtelenségét vagy a "csakazértis-vigyoros" hurrá-optimizmusát. A tisztaság, a szépség (ezek a jóság édestestvérei); után minden ember sóvárog. Ha meglátom, hogy itt és most éppen én vagyok az Isten kegyelméből az, akin a mai napon megcsillanni látszik az Ő szeretetének napsugara, akkor viseljem el méltósággal ezt a kiválasztottságot, s legyek az adott helyzetben a Jóság alázatos nagykövete...

A vámszedő Mátéra Jézus csak ránézett, s az mindenét otthagyva követte Őt... Bibliaismeretem szerint nincs még egy ilyen eset, amikor Jézus valakit konkrétan követésére szólít fel, tanítványságra hív el - de az nemet mond az elhívásra. A gazdag ifjú nemet mondott az apostolságra. Talán név szerint is bekerülhetett volna az egyháztörténelembe, mint "eredményes" egyházépítő, mint második Pál apostol... de ő a csodákkal teli bizonyságtevő életnél fontosabbra voksolt: a vagyonra.

Nem egyszerűen a pénz primitív szenvedélye kötötte őt gúzsba. Talán a tehetős ember szabadsága, talán a művelődéshez való "anyagi" tehetsége, esetleg a társadalmi státuszából fakadó általános elismertsége, s ki tudja még mi minden! Manapság is sokan hiszik azt, amit a régi magyar mondás így fogalmaz: "Akinek az Isten pénzt adott, annak észt is!" Ezzel a szarkasztikus (maróan gúnyos) megjegyzéssel a népi bölcsesség azt a mindenkori pökhendiséget hangsúlyozza, ami gazdag ember szinte elválaszthatatlan sajátja. Bizony vannak bőven ilyen embertársaink, akik mindig mindent jobban tudnak, s ennek harsányan hangot is adnak. Választani a megfogható és megfoghatatlan között csak a kiválasztottak tudnak... "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak." - mondja a Mester.

A tökéletesség utáni vágyunk nyilvánul meg abban is, hogy szívesebben lennénk egészségesek és gazdagok, mint szegények és betegek. A gazdagságnak már csak az ígérete is sokak számára lelki balzsam. Lottó-, totó, kenó-, és sorsjegy-kibocsájtók, játékautomata-üzemeltetők és kaszinók söprik be extraprofitjukat a gazdagságra vágyakozó emberek áldozatkész tudatlansága következtében. A szerencsében ugyanis nyertes nincs, csak áldozat. Aki nagyon sokat nyer, az többnyire nagyon sokat is veszít - általában önmagát. Nincs szomorúbb, amikor valakit már csak azért kedvelnek, "szeretnek", mert tehetős.

S mi az igazi gazdagság? A szabadság szele, a hit határtalansága, a szeretet ragyogása a hétköznapokban. Amikor egymásra nevetnek barátok és ismerősök, amikor felfedezzük a másik egy-egy szavában Isten nekem szóló titkos üzenetét, amikor rácsodálkozhatunk a legnagyobb ajándékra: a találkozásokra - lélek és lélek között.

Sokan vannak, akik a hétköznapi gondokra való hivatkozással térnek ki az Isten hívása elől... "Nincs időm!" - mondják. "Mindig, minden a hétvégére csúszik!" - hallom a háziasszonyok védekező panaszát. Nálunk sincs ez másképp, a hétvége a felkészülés, a "rekreáció" jegyében telik. Sokan gondolják mégis azt, hogy az az egy órácska, amit az istentiszteletre áldoz az ember, majd az megfordítja a dolgok állását; időt nyerünk azzal, ha otthon maradunk. De mit is nyerünk és mit veszítünk?

Érdekes módon megváltói fordulatot nem hoz a magunknak megkapott/megszerzett plusz egy óra. Semmivel nem jutunk előbbre, még mindig marad tennivaló bőven. Akkor hát miért aggódunk? S aggodalmaskodásunkkal miért fosztjuk meg magunkat az önvizsgálat, az el-elgondolkodás, a töltekezés egy órácskájától? Azért, mert erős árban úszunk! Hat ránk a világ sodrása. Nemcsak a háromnapos ünnepek, de gyakran egy hétvége is valóságos népvándorlást indít meg a bevásárlóközpontok felé. S ha csak azt vennénk meg, amire szükségünk lenne! Mennyi minden belehullik bevásárlókosarunkba, ami szépen csillog, de valójában haszontalan... Tényleg csak az hasznos, ami megfogható?

S mi az, ami hasznos? Az, ami olyat ad, ami a legdrágábbak egyike. Ilyen például az idő. Amivel időt nyerünk/kapunk, s etikus a használata az mind hasznos. Ilyen pl. a bicikli... egyszerű, s mégis milyen hasznos - a testnek is! De a test "karbantartása" mellett a lélek "szervízelése" is ugyanolyan fontos. Aki ezt elhanyagolja, veszélynek teszi ki magát. Nemcsak koncentrációja, teljesítőképessége csökken, de még immunrendszere is gyengül. (Tudományos kísérletek bizonyítják, hogy azok, akik harmóniában/békességben vannak önmagukkal, a világgal, nem utolsó sorban Istennel, azokat kevésbé kényszerítik térdre a vírusok, s gyógyulási készségük is jobb.)

Az egészség nagy kincs, erre többnyire akkor jön rá az ember, amikor már elveszítette azt. A lélek egész-sége, teljessége azonban a legfontosabb. Ez a biztosítéka ugyanis annak, hogy életünk kiegyensúlyozott legyen. Az életminőség ugyanis nem csak abból áll, hogy "Mit együnk?" vagy "Mit igyunk?" kérdésre megnyugtató választ kapjunk, hanem leginkább abból, hogyan gondolkodunk a létünkről... S, ha aggodalmaskodunk, akkor szorongásaink miatt elveszítjük a készségünket, hogy észrevegyük Isten számtalan helyen, mindennap megnyilvánuló szeretetét.

A hatvanas és hetvenes évek liberális hulláma jelentős hatást gyakorolt a törvények alakulására, és ezekben az évtizedekben hatalmasan megugrottak a válási mutatók. Angliában például 1950-ben 1000 emberből csak 28-an váltak el, 1970-ben 47-en, 1980-ban pedig már 280-an. Az Independent című napilapban megjelent összeállítás szerint a válások tekintetében legszomorúbb év 1993 volt az Egyesült Királyságban: 1000 emberből már 443-an váltak el. Mára alig apró túlzással elmondható: Nyugat-Európában minden második házasság válással végződik. Ezelőtt 50-60 évvel még stigmának számított a válás - ma már nem számít annak.

Jézus nem azt hangsúlyozza, hogy ne váljatok el, hanem azt, hogy igyekezzetek úgy alakítani életeteket, hogy ne kelljen elválnotok. "Majd elválik!"-alapon ugyanis nem lehet közös jövőt tervezni! A stabil házasság alapja nem a szexuális életben való korai jártasság, hanem az emberség. Aki emberséges, az szeretetteljes, s ennek következtében harmónikusan törekszik kapcsolatát felépíteni. S aki harmóniában van, az érzi magát biztonságban is, s így válik felszabadulttá a szexuális életében is. Mert ugye nyilvánvaló, hogy aki 30km-es táblák között százzal száguldozik a lesötétített üvegű terepjárójával, nem vesz figyelembe záróvonalat és stop-táblát, az hasonló "habitussal/gátlástalansággal" fizeti az adóját, s ugyanennyire "kedves" és "odafigyelő", "önzéstől mentes" a házaséletében is... Aki átgázol a másikon, az ugyanilyen durva a szexuális életében is. Csoda-e hát, ha ilyen a társadalmunk, amilyen?

Jézus szavai egyértelműek - paráznaság esetét kivéve. Pál azt mondja, a feleség engedelmeskedjen férjének, mint az Úrnak, a férj pedig úgy szeresse a feleségét, mint Krisztus az egyházát, aki önmagát adta érte... Az elvárások tehát eléggé egyértelműek. "Kész vagyok haláligmenően szeretni a társamat, de ugyanezt várom el tőle is." Ha ez a kölcsönösség nincs meg a házasságban, akkor nem tudják a megbocsájtást sem gyakorolni. Sok házasság azért fut zátonyra, mert a felek nem is tudják, hogy mire vállalkoznak. Aki nem edzi magát a marathoni távra, s csak úgy elindul - az extrém igénybevétel okán - az életével játszik. Aki nem készíti fel magát a házasságra, sőt nem edzenek felelősséggel együtt a közös jövőért, azok igen nagy kockázatot vállalnak fel... Megeshet - a statisztika ezt mutatja - hogy házasságuk végül is belehal a terhelésekbe.

Az ószövetség, s az újszövetség is a házasság képét veszi annak érzékletesebbé tételére, milyen is az Isten és az ember kapcsolata. Ahogyan a házasságnak intimitása van, s a paráznaság (legyen az hideg-, vagy meleg csalás, azaz munkával vagy egy másik emberrel) eltöri a hűség ólomkristály vázáját... Össze lehet ragasztani, de az már csak a ragasztott verzió... Ezért különösen figyelni kell egymásra! Ennek alapja csakis a szeretet, amely fogyatkozik napról napra, de a keresztény ember felülről újratöltekezhet. A példaadás a legjobb pedagógiai módszer a jövő generációjának, korunk tragikuma, hogy a pozitív példák lassan alig akadnak a családban, sőt még szószéken állók közül is egyre többen a könnyebb utat választják, s elválnak...

A megbocsájtani igen nehéz. Különösen akkor, ha az elszenvedett sérelemről csak mi tudunk. Ha a megbántottság keserű érzése, s mi magunk vagyunk "kettesben", akkor ez igazán kemény harc... Sokan feladják, s a megbocsátás helyett inkább a gyűlölet útját választják. Különben is: "kölcsön-kenyér visszajár!" - S a megszületett ideológia már lángra is lobbantja az egész embert. S a tűz újabb területeket éget fel az adott kapcsolatban... Különösen igaz ez korunk párkapcsolataira. Ha nincs példa, s nem tanulja meg már a gyermek, s az életre készülő fiatal, hogy tűzzel tüzet oltani nem lehet - akkor előre programozottak az életvezetésből fakadó betonhoz csattanások...

Jézus példázata a megbocsátásról szól. Első üzenete a történetnek, hogy mindenki adós, nincs kivétel. Adósai vagyunk Istennek, hiszen szeretetre teremtett minket, s nem az jellemző ránk, hogy mindig szeretnénk. Van tehát mulasztásunk bőven. Ezt belátni önismeret kérdése - mondja a pszichológus -, Isten előtti alázat - vallja a hívő ember. A lényeg majdnem ugyanaz. Az Isten előtti alázat azonban sokkal nehezebb, mert sokkal nagyobb távlatokba helyezi az embert.

Az élet furcsasága abban is kiütközik, hogy sokszor az áldozat nyomorúsága sem hatja meg a bűnelkövetőt, s nem indítja bocsánatkérésre., a jóvátételt már ne is említsük. Így lesz a libatolvajból nemzeti hős, a maffiózóból jóságos keresztapa, s így lesznek a rendet soha el nem fogadókból a gyengék által imádott erős túlélő-bajnokok.

Igénk azonban felvet egy el nem hanyagolható aspektust: van számonkérés. Itt a földön (lásd történelmi mozgások), de odafönn a mennyben is. Ugyanakkor számonkérés "idebenn" is van, azaz a lelkiismeretben... A lelkiismeret ha nem is szólal meg azonnal, idővel lángralobban az is. Nos ez az, amivel nem számolnak a könyörtelenek, az irgalmatlanok... Aki nyugodtan akarja utoljára lehajtani fejét halálos ágyán, az mérje fel ember-létét, gondolkozzon, s próbálja megkereni a választ: ki is ő valójában, miért él a világon, s hová jut földi élete után...

Ismerjük a mondást: "A szó elszáll, az írás megmarad." A papiros hatalmát pedig naponta érezzük, hiszen a 21. századot a bürokrácia századának kiáltották ki egyesek... "Nem az számít, hogy elvégezted-e a munkát, hanem hogy azt ledokumentáltad vagy sem!" - mondja ismerősöm, aki egy számítástechnikai világcég magyaroszági alkalmazottja.

Isten is "dokumentál"... avval a különbséggel, hogy Neki nem kell ezért őserdőket kivágnia. Az ő módszere láthatatlan ugyan, de lenyomatai azért vannak annak bizonyítására, hogy "könyvelése" helyes. Az egyik ilyen jel a lelkiismeretünk. A Mester kijelentése, hogy minden ami köttetik idelen, az odafönn is megköttetik csak azt mondja, amit mi is érzünk: Isten országa bennünk és közöttünk van. Azaz a szónak "lenyomata" van bennünk is közöttünk. Nap mint nap átéljük, hogy a szónak mekkora hatalma van. Nemcsak a politikusok, nagyon sokszor a kisember is "csak mondja a magáét"... aztán - ha elég sokszor elmondta - eljut oda, hogy meg is van győződve állítása igazáról, jóllehet az még csak nem is az igazság része, köszönő viszonyban sincs a valósággal.

Isten szava azonban nemcsak igaz, hanam maga a valóság. Teremti az értéket, s sújtja a bűnt. Van néhány dolog, amit a Bibliában megkérdőjelezhetünk - elhihetjük vagy sem, nem üdvkérdés. (Hány könyök széles volt Noé bárkája, avagy valóban 600.000 zsidó vonult ki Egyiptomból vagy csak néhány törzs - a lényegen nem változtat.) Egyben azonban nem tudunk kételkedni: Az Isten törvényének tükrében, ami bűnnek látható, bűn az. S hogy ki vétkezettt? Apja vagy anyja vagy nagyapja? A bűnt követi a büntetés 3-4 generáción át. De nemcsak a bűnt, a kegyelmet is: azt viszont háromszázszoros erősséggel, hiszen az Isten ezeríziglen áldja azokat, akik Őt szeretik, s megtartják az Ő parancsolatait.

Életünk minden eseménye, érzése és pillanata "tárolódik" bennünk. Olyan a lelkünk, mint egy óriási kapacitású adattároló. (Azzal a megkötéssel, hogy nekünk csak rögzítési jogosultságunk van - törölni csak az Isten tud... pedig milyen jó lenne, ha a mi életünk tasztatúráján is lenne egy "vissza" vagy "törlés" gomb!)

Mi tehát a megoldás? Szavaink súlyát vegyük észre, s aszerint szóljunk. A Mester ajánlása szerint jól tesszük, ha világosan fogalmazzuk meg mondanivalónkat: "Legyen a ti igenetek ige, s a nem nem!" Így kiszámíthatóak, azaz megbízhatóak vagyis hitelesek leszünk/maradunk mások számára. Hiteles szavú/életű emberekre pedig óriási szükség van ebben a világban, hiszen az ilyen emberek (páli terminológia szerint "Isten fiai") megjelenését sóvárogva várja a világ. Ennek egyetlen egy oka van: Az igazság életünk lételeme, belénk van kódolva annak szeretete... Csak ha szavainkat nem vesszük komolyan, hogy ti. azoknak lenyomata marad gyermekünk és házastársunk szívében, testvérünk vagy barátunk lelkében, akkor homályosul el az igazság, amelyből mindig csak egy létezik.

Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora c. képe sok különlegességgel bír. Könyvek tucatja jelent meg a rejtélyes polihisztor különleges életéről, s benne e csodálatos alkotás művészeti-, teológiai s egyéb rejtett mondanivalóiról. Valóban titkos társaság tagja volt-e Leonardo, s ha igen, akkor melyiké? Valóban léteznek még katharok (tiszták) manapság is a tradicionális egyházi keretek között? Érdekes kérdések... Egy bizonyos: a kép fantasztikusan rögzíti az utolsó vacsora, a Nagy Misztérium előtti pillanatokat.

A képet vizsgálva szembeötlik, hogy a kép nem statikus, a tanítványok mozognak, sőt vibrálnak, az egész kompozíció dinamikát sugároz. Az evangéliumi tudósításokból jól tudjuk, hogy a vacsorát megelőzően a tanítványok igencsak vitatkoztak egymással: "Ki nagyobb közülük?"... Nyilvánvaló volt az ok, hiszen mindenki bizonyítani akarta, Ő méltó igazán arra, hogy Jézus közvetlen közelében üljön.

Középiskolás éveink legszebb, s egyben legnagyobb kihívása is, hogy mire a tanulmányaink végére érünk helyes önértékelést szerezzünk. Ezt jelentené az érettségi is... Ezért különösen fontos az utolsó hét év: Az első hét évben az édesanya a meghatározó, a következő hét évben az édesapa, s azt követő hétben az azonos korúak társasága... S azt nem kell részletezni, hogy milyen nyomorúságok és szenvedések határkövezik azt, aki rossz társaságba keveredik.

"Ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell." Ez azt jelenti: Ember vagyok, Istenképű, s nem félisten... Sokan - az Isten teremtettségbeli rendjével ellentétesen - az emberi közösségben parazita állatként élnek... (Az állatoktól azért kérjünk most jelképesen elnézést!) Sokan nem gondolkodnak el, mit jelent emberként élni, hát még azon, hogy istenképűen! Így válik az egyes ember a teremtettség paródiájává, nyomorult bohócává, miközben persze tudóst játszik, de teljesítményén már senki sem nevet, inkább csak sírna - ha tudna. Ne gondold magad többnek, mint ami vagy! Hasznos tanács ez. Pál azt is mondja: Ne gondold magadat többnek, mint amennyinek gondolnod kell magad! Azaz, tudd, hogy hol a helyed, tudd, hogy ki vagy!

Hogyan lehetséges a helyes önértékelés? Csakis úgy, ahogyan az igénkben olvashatjuk: "Igyekezzék mindenki józanul gondolkodni, az Istentől kapott hit mértéke szerint." Minden szó hangsúlyos: az igyekezet, a józanság, az "Istentől kapott", s a "hit mértéke szerint" is. A józan gondolkodás azonban csak az egyik lába a háromlábú keresztény széknek. A másik két lábra ez van írva: erő és szeretet.

Ha akarjuk, ha nem, a halál utolsó ökölcsapása egyszer leterít minket is, s abban a pillanatban talán nyilvánvaló lesz lelkünk számára, hogy életünket hogyan is éltük ezen a földön. Mindazok, akik vállalták/vállalhatták a gyereknevelés gondját - s benne Istentől kapott feladatot, s ajándékot láttak -, azok nem rettennek meg a haláltól. Jól tudják ugyanis, hogy aki megszületik, az el is veszíthető, s aki megszületett egészségesen, egyszer az is kimegy ebből a világból. A halál nem könyörül meg senkin sem...

Pál azt hangsúlyozza: nem hoztunk semmit ebbe a világba. Mi akkor az érték? A legnagyobb, a legértékesebb maga az ember, azaz mi magunk vagyunk! Miért van akkor mégis, hogy a legnagyobb értéket már az anyaméhben harapófogóval és késsel pusztítjuk? Miért van az, hogy a legnagyobb értéket lövészárkok vérmocskába dobjuk, s hogy a legnagyobb értéket könnyedén feláldozzuk a gazdasági előnyök magánoltárán?

Ennek csak egy oka lehet: Nem látja az ember, hogy mi az érték, s mi nem. A gyémánt tisztasága, az arany ragyogása, a kőolajon megcsillanó gazdagságot-ígérő napsugár elvakítja az ember szemét... Amit nyereségnek tart az ember, az ugyan örök (mert megmarad, mert itt marad a Földön) de az ember számára mégis múlandó, hiszen itt kell hagyni, s bármennyire is magunkhoz szorítjuk, az utolsó ökölcsapás után elernyedt kezünk már semmit nem tart meg... Innen bizony nem viszünk ki semmit. Ahogyan jöttünk - azaz mezítelenül - úgy is megyünk ki belőle...

Az Istenben bízó ember mégis elégedett. Miért? Mert látja a távlatot, s ugyanakkor az Isten teremtettségbeli rendjébe ágyazott szeretetet is megéli - kiváltságként, ami teljességet ad létének.

Az orthodox keresztények önmeghatározása szerint az orthodoxia az egyetemes kereszténység egyetlen legitim örököse, amely egyedüliként őrizte meg Jézus és a 12 apostol tanításait változtatás nélkül, úgy ahogy ezt a hét egyetemes zsinat meghatározta. Nem ennek a kijelentésnek a hatására, de tény, hogy az orthodox hit terjed a modern nyugati világban. Gombamód szaporadnak az orthodox gyülekezetek, épülnek az új templomocskák. Mi lehet ennek az oka?

Az orthodox gondolkodásmód. Látásuk szerint, minden, ami az egyházban történik: titok. S, ami titok, azt fölösleges magyarázni... ezt egyébként Luther Márton is pontosan így gondolta. Míg a nyugati kereszténység - élen az újprotestáns felekezetekkel, melyeknek hatásai nem elhanyagolhatóak a történelmi egyház falain belül sem - folyamatosan hangsúlyozzák a fej az "ész" szerepét a döntésben, hogy beköltözhessék a szívbe a Szentlélek... Ezzel ellentétben az orthodoxia azt vallja, hogy az Istent először a lábunkkal tapasztaljuk (két lábon állunk a világban, élményeinket itt gyűjtjük), mely tapasztalások a szívben érzéssé állnak össze, mely a hitünket alkotják. Egyeseknek megadatik, hogy "ésszel" is felfogjanak egy részt a Nagy Titokból - ők a hittudósok.

Az orthodox gondolkodásmód tehát összhangban van Pállal, aki azt írja, hogy "szívvel hiszünk"... Amilyen tehát a szívünk, olyan a mi hitünk is. Ha a bűn sara, vagy a mulasztás pora belepi azt, akkor hitünk is "piszkos" lesz... ezért szükségünk van "portörlésre" - Luther ezt naponkénti megtérésnek nevezi. Amilyen a mi szívünk (lelkületünk), nagyjából olyan az egész személyiségünk. A lelkületünk határozza meg viszonyrendszerünket tárgyakkal, s emberekkel, a lelkiségünk lenyomata ott van munkánkban, kapcsolatainkban, gyereknevelésben, szexualitásunkban - mindenütt. Amilyen a "szívünk-lelkünk" - olyan az életünk is. Ezért fontos, hogy szívünk tiszta legyen. S ha Isten egyszer már belénkplántálta a tisztaság utáni vágyunkat, akkor olykor-olykor figyeljünk magunkra, s Isten kegyelméből söprögessünk egy kicsit...

Adhat-e nagyobb tartást az életben bármi is, mint a hit? Aligha. Hiszen a hit a jóban, az építő-szépítő eszmékben mind óriási energiákat szabadíthat fel. Egyesek hisznek a másik emberben is, legalábbis addig, míg rá nem döbbennek, hogy ti. "jobb az Istenben bízni, mint emberekben reménykedni.." De mit is jelent az, hogy az igaz, az hite által él? Először is azt, hogy az igazságot csakis az Isten adja. Másodszor, Isten előtt nincs igaz ember egy sem, csakis megigazított - az Ő kegyelme révén. Ez kötelezettséget jelent, azaz adósaivá vált a megigazított lelkületű-életű ember az Isten szeretetének.

Aki elbizakodott, az magának tulajdonítja azt, ami nem is az övé. Az igaz, hogy nála van, de nem veszi észre, hogy egyrészt kapta, másrészt nem csak ő kapta... Kapta azt az Isten kegyelméből mindenekelőtt azért, hogy adhasson belőle másoknak is. Aki csak magának gyűjt és tartogat, az ugyan gazdagodik a maga szemében, de valójában a lehető legszegényebb ember a világon. Az elbizakodottság azzal is jár, hogy az ember nem veszi észre a korlátait. Így csattannak fának hétről-hétre a diszkóból hazatérő fiatalok, így játsza el valaki családi házát, s így válik rabjává az alkoholnak.

Aki nem látja a valóságot, az nem őszinte. A valóság az, hogy Isten itt van köztünk. Történésekben és misztikusan, lelkiismeretben és szeretetben. Őszinteség hiányából fakadnak a csalások és lopások, a "megvezetések" és hűtlenség. Minden elkövetett bűnnek ára van, fizetni kell érte, s legvégül még Isten számon is kéri rajtunk vétkeinket, s minden mulasztásunkat. Az őszinteséghez tartozik az is, ha beismerjük, hogy időnként meg-meginog lábunk, mert fegyelmez minket a halál, a betegség, nyomorúság és szenvedés ereje.

Édesapám sírján ez az ige áll: "az igaz ember a hite által él." Szeretnék magam is igaz emberként élni, s egyszer - adja Isten, az élettel betelve - őszintén meghalni...

Jézus szavai bátorságot adnak a Tőle kapott tanítás (evangélium) megélésére, ugyanakkor az utat is megmutatja az evangélium (Jézus maga) elfogadásához. Kijelentése azonban ítéletet is hordoz: Annyira vagyunk Jézus tanítványai/követői, amennyire szeretni tudjuk egymást... Mennyire is? Bizony híjával vagyunk a szeretetnek! A tolerancia világában a "másság" elfogadása erénynek tűnik sokak szemében, de a közömbösség sosem válhat erénnyé. Elhordozni a másik embert csak akkor lehetséges, ha a hordozásnak célja, s értelme van. Azaz a kapcsolat - legyen az bármilyen is - lehetőséget teremt a másik emelésére illetve önmagam emelkedésére. Ez az önfeláldozó szeretet, amit az Újszövetség agapénak nevez.

A Mester tanítványait önfeláldozó módon szerette. Olyan példa ez, amit elérni nem, csak megközelíteni tudunk. Nem elégséges tehát csak kedvelni (fíleó) a másikat, azaz csak addig szeretem őt, amíg az nekem is felüdülést jelent. Az igazi szeretet az, ha a hibáival együtt tudom elfogadni a másikat. Fontos kihangsúlyozni, hogy a személyiségünk egy-egy hibája nem tévesztendő össze a súlyos karakter-deformációval, ami pokollá teszi a legkedvesebb ember életét is. Az adok-kapok elv a kölcsönös előnyök jogi világában jól működik, de a szeretet lényege éppen nem az, hogy "Amit te adsz, azt kapod éntőlem te is!"

A túlcsordoló szeretetre a világ igen kiéhezett - valljuk meg őszintén - mi magunk is. Gyakran érezzük, hogy nem vagyunk szeretetre méltóak, de mégis elvárjuk, hogy szeressenek minket. Ti. a szeretet az egyetlen, amely átsegít bajainkon, amely tartást ad és segítséget nyújt. Aki a Mestert igyekszik követni, az jól tudja: A szeretet soha el nem fogy... de ez nem az ember, hanem az Isten szeretetére vonatkozik.

Bizonyos kor, és/vagy tapasztalás után mindenkit megérint az idő múlása, s abbéli szomorúsága, hogy az elmúlt dolgok visszahozhatatlanok, csak az emlékük marad, amely nyugtatóan simogat vagy - rossz esetben - kínoz. Állandóságunk utáni vágyunkat, kitartásunkat sok minden próbára teszi. Az állandó kihívások folyamatos flexibilitást követelnek, így aztán nincs két egyforma napunk, minden munkánk más és más. Ha pedig rutinból akarjuk megoldani életünk nem éppen "bagatell-ügyletekbe" sorolható feladatait, akkor gyakran hibázunk. "Na ja!" - sóhajtunk nagyokat -, "Nem vagyunk gépek!" S amilyen gyorsan végigszalad az árnyék a földön, olyan gyorsan múlik el életünk is. Minél későbbre jár az "idő", annál hosszabb, nyomasztóbb az árnyék...

Isten az őszinteségben gyönyörködik, úgy is mondhatjuk tehát, hogy az őszinteség Őelőtte kedves... S gyorsan hozzá kell tennünk: nekünk pedig hasznos. Az őszinteség nemcsak Istennel való kapcsolatunk alapja, de embertársainkkal való viszonyunknak is alappillére. Hidat csak úgy verhetünk, ha az őszinteség, s a bizalom pillérei ott állnak a kapcsolatban. Miért van mégis az, hogy nem az őszinteség, hanem ennek az ellenkezője, a hazudozás, a félinformációk, a csúsztatások a meghatározók az emberi kapcsolatok többségében?

A legfőbb ok a félelem. Félünk. Nemcsak a jövőtől, az elmúlástól, de félünk a sikertelenségtől, az egyedülléttől, félünk az egzisztenciális szorongattatásoktól, s még számtalan dolog miatt aggodalmaskodunk. Mindezek miatt telve életünk pótcselekvésekkel, bűnökkel és fájó mulasztásokkal. A megoldást - sokan úgy hiszik - keresni kell... A hívő ember tudja: Nem keresni kell az Istent, hanem elfogadni Őt...

Ezt a hatalmat kézrátétel útján adták és adják át egymásnak ma is Jézus tanítványai. A teológiában mint "apostolica successio"-szakfogalomként (apostoli folytonosság) tartják számon. Protestánsokat katolikus részről gyakran éri a vád, hogy ez a kézrátétel-folyamat megszakadt. Ez azt jelentené, hogy a püspök kézrátétel-ereje nagyobb lenne, mint az egyszerű szerpapé... Márpedig a tanítványok között egyenlőség volt, hiába is vitatkoztak egymással, ki nagyobb közülük. Ennek a nézetkülönbségből fakadó kérdésnek a tárgyalását hagyjuk meg azoknak, akik rágódni kívánnak ezen a teológiai csonton, s hiszik, hogy ez a lényeghez tartozik. Ami fontos: Isten előtt minden ember egyforma értékű, ugyanazon méltóságú... Vannak azonban, akik kedvesebbek az ÚR előtt, mert a rajtuk való kegyelem nem lett hiábavaló. Ez azonban nem egyházhoz-tartozás, nem hit, hanem a cselekvő szeretet megélésének kérdése. A hierarchia pedig embertől való, hiszen ez mindig segíti a hatékonyságot - lásd fegyveres testületek, közigazgatás, egészségügy stb.

De mi az, ami köttetik itt lenn, s fenn? Sokan rögtön a házasságra gondolnak, hiszen a katolicizmusban, s a keleti orthodox egyházban is a házasság szentség. Pedig nem erről van szó, hiszen éppen az orthodoxiában a házasság szentsége másodszor is kiszolgáltatható... Akkor hát mit köthetnek és oldhatnak Jézus Urunk mai tanítványai?

Mindenekelőtt a bűnök életünkhöz bilincselt következményeit. Ez a hatalom nagyobb, mint a politikai és/vagy gazdasági. Napóleon is azt vallotta: "Legyőztem egész Európát, önmagamat mégsem sikerült legyőznöm!" Ha bűnt, a vétket, a mulasztást nem követné a lélek büntetése a lelkiismeret-furdalás, akkor mindenki vidám, s kiegyensúlyozott lenne ezen a Földön. Sajnos pontosan az ellenkezője az igaz, az irigység, a viszálykodás és a gonoszság generációkon és nemzeteken átívelő erejét tapasztalhatjuk. Bármennyire is szeretnénk, szabadulása az embernek ebből a helyzetéből, önerejéből nincs! Csak szabadítás létezik, ami az Istentől jön. Ebben vállal közvetítő szerepet a Krisztusban hívő testvér, amikor Jézus nevében old vagy köt. Nem papi feladatról van tehát szó! (A pap, a lelkész, a lelkipásztor mint egyháza részéről kiképzett, s kiküldött, a tanítás tisztaságára vigyázó személy van jelen a gyülekezetben - a jó rend érdekében -, amit a püspök tisztje szerint felügyel.) Közbenjáró nélkül lehetséges tehát megélni a bűnbocsánat kegyelmét, de ez közvetítő nélkül gyakorlatilag nem lehetséges, hiszen az ember pszicho-szociális lény.

Itt lép be a pap - reménység szerint -, mint hiteles személyiség. Elvégezheti azt a feladatot, amit manapság egyre kevesebben vállalnak fel. Azaz "old" és "köt"... Eloldja a bűnök személyiségtorzító hatalmát, s hozzáköt az Isten szeretetéhez. Ezen a pokol kapui sem diadalmaskodhatnak...

Egész életünkben törekszünk arra, hogy jól, sőt jobban érezzük magunkat. Nem adjuk fel, erősen bizakodunk abban, hogy a holnap jobb lesz a mai napnál... Ezzel szemben a valóság az, hogy Isten másképpen teremtette a világot. MInden kornak megvan a mag értéke... Fiatalon gyalog járva, dús fekete hajjal, duzzadó izmokkal igazságtalannak érezzük, miért van az, hogy az idősödő, őszhajúak mind nagy autókon járnak, s mi fiatalok nem... s az idősödő urak pedig hiába csücsülnek márkás autókban, szívesen elcserélnék a legdrágábbat is, ha fiatalok lehetnének... Ha pedig valakinek fiatalon nagy autó (értsd egzisztencia) adatik... nos, a nem-küzdés, a mindig csak "kapás" elsatnyítja, s az esetek többségében agresszívvé, primitívvé és destruktívvá teszi. Ezekkel van kikövezve a depresszióhoz vezető út.

Hogyan lehet megtalálni a harmóniát? Egyesek a karrierben keresik, s ezért képesek mindent megtenni. Átgázolnak törvényen, s embereken, a jó érzés, az erkölcs sem akadály... "A siker majd kárpótol mindenért!" - gondolják, s gondolkodás nélkül feláldoznak mindent. Nem számolnak azzal, hogy nem csak a cél számít, hanem az is, hogyan éri azt el az ember. S az eredményt bizony nagyon meg tudja keseríteni az ár, amit fizetni kellett érte. Az első eufóriás pillanatokban ez még nem nyilvánvaló, csak később, amikor a múlt visszaköszön, s az emlékek (főle a rosszak) keresik helyüket a lélek bonyolult rendszerében. Mások az anyagvilág habzsolásában teljesítenék ki boldogságukat, de lassan kiderül, az sem teljesen az övék, hiszen a moly és a rozsda is osztozik rajta...

Az ókori görög filozófusok sokat elmélkedtek azon, mit is jelent a "legfőbb jó" A zsoltáríró azt mondja: Isten a legjobb. Sok dolog van tehát, ami jó, de Isten a legjobb. Az okokat is lehetne sorolni: Tőle kaptuk az életet, s benne a sok-sok ajándékot... De legfőbb ok, hogy Nála érezzük otthon magunkat. Ha nem vagyunk Nála, akkor didergünk a világ szeretetlenségétől, s gyakran beledermedünk az élet igazságtalanságaiba. Ha azonban Vele vagyunk, akkor "a nehéz is könnyű", sőt még a "görbe is egyenes"...

Az "Ecce homo!" - mondás sokak számára ismert. Nem csoda, hiszen a 14. századtól kezdődően kedvelt témája a képzőművészetnek ez a Jézus passiójából kiragadott állomás... Maga a történetrész - telve mélypszichológiai elemekekkel is - messze túlmutat önmagán. Az abszurditáson, hogy az ember kezében érzi az Istent... A nagy csodatevő, aki annyi embert gyógyított, s szabadított meg kötözöttségükből, most semmit nem tud - nem akar! - tenni a kötél szorítása ellen, melyet az emberi gonoszság font csuklója köré. Az ember, aki megkötözöttségében, a hatalom által totálisan elnyomva sem veszíti el méltóságát. Nem könyörög, nem sír... viseli a kínt. S a kínban a test szenvedésénél mindig a léleké a nagyobb rész. Amaz elmúlik, ez azonban nem. Ez adja létünk igazi fájdalmát, s nem a matéria hiánya. Az életminőséget soha nem az anyag határozza meg, hanem az anyaghoz fűződő viszonyunk adja.

A nagy szomorúság, hogy az ember semmit, vagy nagyon keveset tanult meg Teremtőjétől. Először is: Az Isten legyőzhetőségének csak itt ebben a világban van érvényessége, márpedig ezt a világot el kell hagynunk. Sokan azzal védekeznek, hogy az "odaát" nincs is... ha nincs, akkor még inkább örölni kellene az életnek, s életünk minden napján csak szeretnünk lenne szabad... Ezzel szemben a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember úgy él, mintha egyszer majd mindent jóvá tehetne. Jóvátétele csak az ember kezében lévő lehetőség, az Isten nem tesz jóvá semmit, az Isten megítél, s igazságosztásakor jutalmaz - mindenki azt kapja, amit megérdemel. Efelől ne kételkedjünk. Ha nem így lenne, akkor nem sok értelme van a jóért való küzdelemnek, s akkor mitől szabadítana meg az evangélium?

Íme az ember! Okuljatok... a vélt igazságuktól felaljzott tömeg azonban semmit nem ért meg a pilátusi felszólításból. Csak amikor a kereszthalál kínja személyes tragédiává érlelődik, akkor nyílik meg a lét dimenziójának kapuja az Isten felé... ezt nevezik a hétköznapokban megtérésnek.

Ha jól megnézzük a bibliai történeteket, akkor kiderül, hogy a Biblia legnagyobbjai (egy bíra Gedeon, egy főpap Zakariás vagy éppen egy Tamás apostol-tanítvány) sem voltak mentesek a kételkedéstől. Azt is mondhatjuk, a hívő lét elképzelhetetlen kételkedés nélkül. A kételkedés hozza meg ugyanis a hit gyümölcsét. Istenben általában nem kételkednek az emberek, hiszen ha bajban vannak, akkor rgtön Hozzá fohászkodnak. Sokkal inkább arról a bizonytalanságról van szó, ami magából a tapasztalásból fakad. Az Istennel való érintkezésben ugyanis mindenki felteszi kérdést, nemcsak Mózes vagy Pál apostol: "Ki vagy Uram?" Meg akarunk ugyanis bizonyosodni arról, hogy az, amit tapasztalunk, az valóban az az Isten-e, Akit mi Istenként elgondolunk. A kételkedés tehát nem arra irányul, hogy létezik-e vagy sem, hanem arra, hogy hogyan?

A levél szerzője mások megértésre buzdít. Akit nem értenek meg, az a legnagyobb tűzben szenved. Nemcsak a magányosság nyomasztja ilyenkor, sokkal inkább a kiúttalanság. Kiragadni a szenvedőt a lélekperzselő tűzből nem jelent mást, mint utat mutatni. Utat mutatni pedig csakis akkor lehet, ha könyörületesek vagyunk, azaz mások szamaritánusává válunk. Lehet azt mondani, én más úton járok... de tulajdonképpen mindannyian ugyanazon az úton haladunk (néha előre, olykor hátra) nemre, korra, vallásra, világnézetre való tekintet nélkül... A különbség az Istent ismerő, s Istent nem ismerő ember között csupán csak annyi: az egyik megáll, míg a másik önmaga fontosságába szédülve továbbsiet.

Könyörüljetek! - azaz, ahogyan Jézus Urunk mondja: "Legyetek irgalmasok!"... "Ahogyan Mennyei Atyátok is irgalmas." A kor, amiben élünk - irgalmatlan. Sokszor önmagunkhoz is irgalmatlanok vagyunk. Csináljuk - "Csakazértis!" Pedig soha, de soha nem volt ennyi lehetősége az embernek, hogy jót tegyen a másikkal... és soha ennyire nem volt önző a világ, mint manapság! Azok az igazságtalanságok (istentelenségek), amik beborítják Földünket, sőt, a szennyes hullámok el-elérik Isten szent lábát (Babits után szabadon), meg is hozzák az "eredményt": Istennek, nem (hiszen Ő Isten), hanem az embernek kezd elege lenni a létéből... Ez az a tűz, amiben ma perzselődik a világ. Ebből kiragadni a másikat egyedül nem vagyunk képesek, csakis együtt, közösségben. Melyikben? Abban, amelyet Krisztus hív el, hoz létre, s tart fenn...

Nem korunk felfedezése, hogy a lélek disszonanciája megbetegíti a testet. Az ún. pszichoszomatikus betegségek, azaz a lélek harmóniavesztése okozta testi betegségek kezelése az egyik legnehezebb feladat. Egy fertőzés, egy gyulladás leküzdhető egy-egy tablettával, injekcióval -, aki azonban a stressz miatt betegedett meg (vannak tipikus "menedzser-betegségek) azok kezelése nem oldható meg ilyen egyszerűen. A bűn nemcsak a rossz megcselekvése, de a jó elmulasztása is. Ha valaki pl. rádöbben arra, hogy mit mulasztott, bizony beteggé válhat. Megélte házasságának első 15-20 évét, s kiderül számára, hogy saját önzése a legszebb édes éveket tette keserűvé. De ahogyan a történelemben, úgy saját életünkben sem léteznek "mi lett volna, ha..." sorsfordító helyzetek - bizony az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni.

A bűn és betegségek összefüggésének meglátása tehát ősrégi. A bűnöket pedig csakis az Isten képes megbocsátani, mert Ő az időnek is az URa, kezében van a múlt, a jelen, s a jövő is. Ő a Titokzatos, "vagyok, aki vagyok". Az Istenbe vetett hit azonban nem azért szükséges, hogy nem legyünk betegek vagy szabaduljunk a betegségeinktől. A Benne való bizodalom azért kell, hogy hálát tudjunk adni mindenért. Azért, amit már megkaptunk, s azért is, amit még csak ígéretben kaptunk, s azért is amit majd valamikor megkapunk, de még nem is tudjuk konkrétan, mi is az. Ez alkotja hívő élet "gerincét".

Aki hálát ad, békességet nyer, aki hálás, az harmóniába kerül világgal, Istennel, s önmagával is, sőt betegségéből gyógyul vagy elhordozni képes azt. A hálaadás azonban nem immunrendszererősítő gyakorlat, hanem nyitogatása a nemlátható világ kapujának, létünk megértésének legegyszerűbb, s eleddig leghatásosabb emberi próbálkozása.

"Nem elég a jót akarni" - mondja Váczi Mihály. Emberlétünk egyik legnagyobb buktatója, hogy cselekedeteink nem követik elképzeléseinket. Hiába a részletes terv, a perfekció látszata, bármennyire nem akarjuk, hibá(ka)t követünk el. A hibára és bűnre a héber gondolkodásban egy szó van csupán. S milyen igaz, mindegy hogy milyen aspektusból, de jótól való eltérésnek következménye a szenvedés. Nemcsak a rossz okozhat fájdalmat, de a jó elmulasztása is.

Isten - mint Legfőbb Jó - tehet készségessé mindenkit a jóra. Az emberi akarások mind kudarcra vannak ítélve, mert jót tenni csak egységben lehet, de az önzés - legyen bármilyen jelentéktelennek tűnő is - bomlasztja az egységet. Ezért nincs tökéletes társadalom, ezért utópisztikus minden politikai vállalkozás az egyetemes jó elérésére. Csakis egyetlen út járható jó lelkiismerettel: az Isten útja.

Ez az út pedig nem más, mint a szolgálat útja. Szolgáltatást nyújtani lehet parancsra vagy törvényi rendelkezés okán, de szolgálni csak szívvel, nem is akármilyennel lehetséges. A megelégedett, azaz békességgel telt szív az alapfeltétele a szolgálatnak. Forradalmárkodó lelkülettel nem lehet evangéliumot hirdetni se szóban, se tettben, nagyívű önmegvalósítási ambíciókkal nem lehet szeretetet adni. Hol van tehát a megoldás? Ott, ahol az út igazságos, ahol az út maga az élet, ahol a Mester jelen van. Nincs más alternatíva az Isten és emberek előtti kedvességre, nincs más lehetőség lelkünk nyugalmának megtalálására.

A válasz egyértelmű: nem. A problémánk abban rejlik, hogy Isten mindenhatósága megnyilvánul a befoghatatlanságban, azaz ígéreteit nem akkor teljesíti, amikor mi szeretnénk, s nem úgy, ahogyan mi azt elképzeljük. Isten azonban "tartja a szavát" - ettől »is« Isten.

Az emberek életét nem az Istenhez láncoltság teszi boldogtalanná, hanem a felelőtlen szabadság következményei. A szabadság azonban nem egyenlő a bármit tehetek elv alkalmazásával. Nem azt jelenti, hogy mindent ígérek, s aztán részlegesen teljesít(get)ek... Magasan technikalizált világunkban hány olyan géppel találkozunk, mely nem váltja be a hozzá fűzött reményeket? Csillog-villog, de nem teszi azt, amit ígértek (reklámoztak) vele, amiért végül is megvettük. Kispórólták belőle az anyagot vagy talán a tudás nem volt elégséges? Nem. A szívüket, azaz a lelkiismeretüket nem tették bele...

De mit ígér tulajdonképpen az Isten? Sajnos sokszor az az "alaphelyzet", hogy az ember eleve megszabja mit ígérhet az Isten... Ígérje meg, hogy 1) boldog leszek - úgy ahogyan azt én elképzelem 2) sikeres leszek - úgy ahogyan én azt jónak látom 3) egészséges maradok - addig, amíg azt én szeretném. Ezzel szemben Isten mintha mást ígérne. Ígéri, hogy 1) velünk lesz minden napon 2) nem felejtkezik meg rólunk 3) megbocsátja vétkeinket, s bűneinkre nem emlékezik. Ígéretei nem az anyagvilág birtoklására, hanem a lélek világának teljességére hívogatnak minket. A teljesség soha nem a teljesítményben, hanem az azt alkalmazó szándékban rejlik. Ez így van nemcsak az embernél, de az Istennél is. Nem a kinyilatkoztatás az értelmünk számára megnyíló nagyságában, hanem Isten mentő szeretetében rejlik létünk titka, s életünk alfája, s ómegája.

Mindenki szeretné "bebiztosítani" életét - ki ebben, ki abban reménykedik. A hívő ember azonban Istenbe veti bizalmát. A látható élete biztosítékát a Láthatatlanban keresni - speciális látást igényel: ezt hívják hitnek. A hit azonban nem csak tapasztalások hosszú láncolata, de egyben merész vállalkozás, kihívásokkal teli feladat is. Feladni az anyagvilág kölcsönös előnyökre alapozódó viszonyrendszerét, az adok-kapok-elv kiszámíthatóságát a hétköznapokban - nos, ez egyesek számára botránykő.

Istent keresni azonban nem menekülés a világ valósága elől, hanem a világ, s benne önmagam jobb megértésének útja. Érteni, tudni, úgy hogy közben minden folyamatosan változik csakis Istennel együtt lehetséges - valljuk. Nem véletlen, hogy nagy természettudósok közül igen sokan vallották magukat Isten-hívőnek. Kevés az olyan ember, aki kategórikusan elveti az Istent, de sok azoknak a száma, akik ugyan elutasítják a "hivatalos" egyházak felajánlott istenképeit, de szívük mélyén remélik a Teremtőt. Isten valóban "totaliter aliter", egészen más.

Keresni azt jelenti: nem adom fel. Ha fiatal vagyok keresem a páromat, ha idősebb az élet értelmét családban, s hivatásban, ha kifelé megyek ebből a világból akkor pedig a titkok vonzásának engedek. A látható világban a keresés nem jelent feltétlenül eredményt is, a láthatatlanban azonban a siker "garantált". Ennek oka igen egyszerű: akik keresnek, azok nemcsak találnak, de rádöbbennek arra is, hogy Isten elől elfutni nem lehet, hiszen mindvégig a markában vagyunk...

Ezt a régiek így fogalmazták meg a hétköznapok nyelvén: "Vizet prédikál, de bort iszik." Tény, hogy hiteles személyeket egyre nehezebb találni a mai világban. Dívik a korrupció, így aztán aki felé az alapvető bizalom lenne a legelső lépés, attól távolságot tartunk. Jobban jár az, aki bizalmatlan... "Vertrauen ist gut, Kontrolle is besser!" - mondják a németek. Azaz: "A bizalom jó dolog, de a kontroll még jobb!" Tényleg ez lenne követendő példa?

Nyilvánvaló, hogy aki életében legalább egyszer pórul járt, mert bizalmat adott, de a bizalma nem szült bizalmat, az különösen is óvatos. Olyan kort élünk, amikor nem alapkövetelmény, hogy a cselekedeteink fedjék a szavainkat. Beszélhet valaki arról, hogy ismeri az Istent, de közben vét(ett) Isten parancsolatai ellen. Hány olyan prédikátor áll a szószéken - s ha csak szeretett evangélikus egyházunkban lenne így -, aki elvált, pénzügyi botrányba, "nőügyekbe" vagy az alkohol rabságába szédült, de ennek ellenére "bátran" szól: "Ismerem az Istent!" Ha már a lelkész sem tartja a parancsolatokat, akkor hogyan lehet meg szavaiban az igazság?

Ha elfogadjuk a "szeretett tanítvány" János intelmeit, akkor van mit söprögetni a házunk táján! Nemcsak a szószéken állóknak, de a szószék alatt ülőknek is... Hiszen a hiteles emberekre, mint lámpásokra, igen nagy a szükség ebben a világban: "A világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését." Törvényt tartó férj és feleség, a nevelésben Isten munkatársaivá vált szülők a gyermek számára a legnagyobb segítséget nyújtó példák. Utat mutatni az Isten felé csak az tud, aki maga is az Isten felé vezető úton jár...

Furcsa dolog a hála - elvárjuk, de mégis ritkán kapunk belőle. A jézusi statisztika (1:10) ma is igazolódik, hiszen ahogyan a tíz meggyógyított leprásból akkor és ott csak egy ment vissza megköszönni, ma sem tapasztalunk mennyiségi ugrást e tekintetben... Sokszor ellankad a szolgáló életű keresztény, amikor azt látja, hogy caritatív munkájának semmi eredménye, a jó megcselekvése a másikban semmi változást nem hoz - emberileg nézve.

Ézsaiás képe igen találó, s mély értelmű. A hála is gyümölcs, melynek megéréséhez időre van szükség. Ahogyan egy egész esztendőre szükség van az alma, körte, szilva stb. beéréséhez, ugyanígy egy egész életen át érlelődik bennünk a hála. Egyszer aztán, ott a végén, kimondjuk... Megvalljuk azt, amit egész életen át többször kellett volna elmondanunk az Istennek. Emberi szemmel nézve úgy tűnik, mintha egyesek életében semmiféle hála-gyümölcs nem teremne, lehet hogy így is van... Ézsaiás szerint azonban a hálát maga az Isten teremti meg. Nem lehetünk tehát "csak úgy" magunktól hálásak. Isten teremti/érleli bennünk a hálát.

Életünkben igen sok szenvedést, hiányt, mulasztások okozta gondokat, bajokat kell elhordoznunk, mire megformálódik ajkunkon a hála szava. Ha elhangzik - milyen érdekes -, békesség költözik a szívünkbe, s környezetünk is megbékél velünk, s mi is velük...