Gondolatok a lelkészi munkaerkölcsrőlVálságos időket élünk - az egyházban is. S mivel feltűnt az égen – igaz még csak az előrelátók távcsövében - a katasztrófát jelentő aszteroid, ezért egyesek egyházra applikálható túlélési ötletek gyűjtésébe kezdtek. Vannak, akik a liturgia megújításában látják a megoldást, s olyanok is akadnak szép számmal, akik "strukturális reformban" reménykednek. Mindkettő ugyanarra az égető kérdésre keresi a választ: Hogyan lehetne kikerülni a bajt: híveink kiszámítható fogyását, gyülekezeteink hitéletének lassú sorvadását, s evangéliumhirdetésünk tárgyi feltételeinek (paplak, lelkészképzés, egyházi média) fenntartásához szükséges pénzügyi elerőtlenedésünket? Magyarhoni Evangélikus Egyházunk társadalmi megítélése jó, de ha kiürülnek templompadjaink, akkor ezzel együtt jár eddigi jó reputációnk elvesztése is. A probléma felvetését az a tény is sürgeti, hogy saját egyházunknak is vannak már templomeladási(!) tapasztalatai, sőt, az értékesítésre kárhoztatott gyülekezeti házak, egykori paplakok és templomok listája egyre bővül. Nálunk nagyobb testvéregyházainkban a tendencia még látványosabb, de ütközhetünk külföldi tapasztalásokkal is: http://tata.lutheran.hu/cikkek/cikk4.htm#bontas . |
| Keretek, amik között zajlik a gyülekezeti élet… Az egyház nem vállallat! Ennek ellenére sok helyütt mégis így működik, működtetik. Még elkönyvelhető sikerek is vannak, melyek nem lebecsülendők - építkezések, tatarozások -, de ettől még nem lesz léleképítő gyülekezeti élet. A tárgyi feltételek, az istentisztelethez méltó környezet csak a keretet adhatják, az azt kitöltő tartalomért a mindenkori lelkipásztor a felelős. De mit mondjunk akkor, ha valaki már a formára sem ad - s életvezetésével botránkoztat? Míg a kívülálló "nem hívők" jót kuncognak azon, hogy a pap/papnő milyen "vagyány" vagy "laza" a gyülekezeti élet normalitásához szokott hívő emberek nagyobb része csöppet sem tartja humorosnak gyülekezetük élén álló vezetőjük magatartását. Kevesen ugyan megértik, hogy a lelkésznek/lelkésznőnek is lehetnek életvezetési problémái, de abban mindenki egyetért, hogy a krízist azért mégse hosszú éveken áthúzódó - mondjuk ki bátran - „alkoholterápiával” kellene megoldani - amihez kényszerűen asszisztál az egyre fogyatkozó gyülekezet! Ne bátorítgassuk magunkat azzal, hogy a mi egyházunk a nagyobbalkhoz képest még tündérkert... |
Amikor a pap elfelejti, hogy Verbi Divini Minister (Isten igéjének szolgája) - akkor az egyházi alkalmak méltósága kerül veszélybe. Ez azt jelenti - előző példával élve -, hogy a kapitánynak/kormányosnak illik tudni megkülönböztetni a jobb kezet a baltól, azaz: ki más tudhatná, hogy merre van a helyes irány, ha nem a kormányzás hatalmával felruházott vezető? Ha egy családban elnézik, hogy a részeg apa vagy anya hülyeségeket mond és tesz, de senki sem szól egy szót sem, akkor nem lehet azt állítani, hogy harmónikus családi életet élnek… egyszer aztán nem bírja tovább valaki, s borul a tál!
Ki a hibás? Tény, hogy amikor baj van a hajón - jelen esetben az egyház hajójáról van szó -, akkor a kapitány felelősségét kezdik emlegetni, jegyezzük meg gyorsan: joggal. Ha másnak nem is, neki azonban illik tudni, hogy jól tartják-e az irányt, s hogy melyik kikötőbe is igyekszik a rábízott hajó... Valami, valahol elromlott -, de hol és mikor? Németországi lelkészkollégák mesélték, hogy valamikor a '60-as évek elején sikerült kiharcolniuk, hogy ők is negyvenórás munkahéttel, évi rendes szabadsággal bírjanak, mint a többi "normális" munkavállaló. Hiszen van abban valami abnormális, hogy amikor mások pihennek, akkor a "lelkészi elem" dolgozik. Legalábbis a kívülálló így látja, hogy a pap felmegy vasárnap a szószékre, prédikál egy kicsit, s aztán eltelik megint 167 óra, s újra dolgozik egy órácskát. "A hívekben – így mesélő püspök kollégám – kettős érzés támadt a 60-as években: A papom csak akkor pap ha fizetik? Akkor én sem tartom annyira fontosnak az ügyet..." Nyilvánvalóan más okai is vannak, hogy az egyházi élet - és most söprögessünk csak a magunk portája előtt – hanyatlik. |
|
Persze mindig akadnak üdítő kivételek, ahol óriási plusszmunkával és igyekezettel sikerül eredményeket felmutatni, de sajnos nem ez az általános. Általánosságban elmondható, hogy az egyházi élet intenzitása csökkent. Egy-egy nagyünnepen persze meg-megtelnek még templomaink, de ez nem ad elégséges okot az optimizmusra. Híveink bizony öregszenek – tessék megnézni egy-egy TV-istentiszteletet(!) -, s ezzel együtt természetszerűleg alábbhagy a kezdeményező lendület, s a templomlátogatási kedv. A fiatalokat meg a megélhetés gond-tövisei szurkálják, hétvégén is dolgoznak, ha van munkájuk, rosszabb esetben külföldön próbálnak szerencsét.
Sok mindent rá lehet fogni a szekularizációra, de mindent nem. Ahol életszerű kereszténységet élnek, ahol nem kegyességbe-bújtatott én-szeretet vív küzdelmet az üdvösségéért, ott ma is megtelnek a templompadok, ott a helyi lelkész szavára „adnak”, mert nemcsak prédikál, de tanít is Jézus URunk hagyománya szerint.
|
Elvárások kereszttüzében... "Lerágott csont", hogy a gyülekezeti lelkész mi mindennek kell hogy megfeleljen, de mivel univerzális, mindenre bevethető lelkész nem létezik, csak az egyéni kvalitásokkal való jó sáfárkodás vezethet eredményre. Azért érdemes néhány dolgon elgondolkodni. Mit vár a világ a paptól? Semmit. A világnak úgy kényelmes, ha a pap a templom négy fala közt beszél. A papnak az a dolga, hogy találjon mindent szépnek és jónak, s buzdítsa az embereket a jócselekedetekre. Respektálja a liberalizmust, az ateizmust, s tolerálja a más kultúrában felnevelkedettek kulturálatlanságát... Ne üsse bele az orrát politikai kérdésékben, s főleg ne tegyen fel kellemetlen kérdéseket más közösségek vezetőinek, nemkülönben híveinek. "Úgy általában" in abstracto elítélheti a bűnt, de in concreto gyakorolja a felebaráti hallgatás elhordozó szeretetét... |
Mit vár a gyülekezet a papjától? Szolgáltassa ki a szentségeket egyházunk rendje szerint, s temessen, eskessen, kereszteljen. Az élet fontos eseményeinél legyen ott, olykor díszítő elemként: pl. esküvő, hiszen milyen (romantikus) esküvő az, ami nem templomban köttetik? Természetesen prédikáljon vasárnapról vasárnapra, szünet nélkül mosolyogjon mindenkire, bátorítson, biztasson, illetve a felnövekvő aktuális nemzedéket tanítsa meg Istenfélelemre, s emberszeretetre -, mert ezen pedagógiai célok valahogyan nem mindig sikerednek családon belül.
S mit vár a gyülekezeti tag a papjától? Állandó rendelkezésre állást, saját dolgainak prioritását, teljes empátiát, s megoldást mindarra, amit maga nem képes elintézni. Azaz: legyen beszélgetőtárs minden témában, gyónási tükör, bölcs, afféle csodarabbi, aki a lehetetlent is megoldja...
Mit nyújt(ana) a lelkész, s mit vár(na)? Majdnem teljes elérhetőséget (mobiltelefon), átlagost meghaladó rendelkezésre állást (hivatali órák, melyek akkor kezdődnek ill. végződnek, amikor a hívek jönnek ill. mennek), átlagon felüli meghallgatást (sérelmek, frusztrációk, vágyak és valóságok ütközéséből fakadó krízisek moderálását, beleértve az emberi kapcsolatok nehézségeiből fakadó problémák lelkipásztori orvoslását. Fentiekért cserébe vár(na): tisztességes bért, s a gyülekezeti közösségért végzett munkájáért pedig általánosan elvárható erkölcsi megbecsülést.
Kik ülnek a szószékeink alatt? A templompadjainkban különböző embereket találhatunk. Vannak, akik valami titokzatos és csodálatos dolgot keresnek, ők a hit bensőséges titka után vágyódnak, és vannak, akiknek a templom oltalmat jelent - akár liturgia, akár tradíció formájában. De léteznek olyanok is, akik kognitív (szellemi) kihívások után kutatnak, számukra a prédikáció hallgatása, magyarázata és értelmezése jelent örömteli feladatot gondolati szinten. Az individualizmus utáni vágynak az eredményeképp a reformáció egyházai a világban mindenütt életképesek, ha fenti elvárásoknak nem is tud, de legalább igyekszik megfelelni a helyi lelkész. Ehhez azonban tudatosítania kell néhány dolgot: |
|
Az istentisztelet nem teológiai nagygyűlés.. Itt Európában - s mi Európa közepén vagyunk(!) min. egy-két ezer éve -, a mai helyzetünkben, mint magyarhoni protestáns egyházak közül a lutheránus, azzal kell hogy megküzdjön, hogy növekedik az ignorancia, a gyülekezetek létszáma csökken, és megszűnik az eddig természetesnek tekintett indok arra, hogy társadalmi tényezőként tekintsenek ránk. Hol vagyunk társadalmi tényező? Egyedül a diakóniában, s az oktatásban! Eget-rengető teológiai állásfoglalásaink ugyanis nincsenek se abortusz-kérdésben sem házasságetikában; mi egy aranyos, a liberális és fundamentalista (ez utóbbit jó értelemben véve!) világlátású híveket is, a népegyházi-, és a diaszpóra-egyház határán lévő szervezeti keretekbe tömörítő felekezet vagyunk.
Híveink ugyanakkor nem kívánnak belebocsátkozni abba, hogy a farizeus most betölti a törvényt vagy sem, ez nem az ő világuk, keresztények lévén nem is az ő kultúrájuk. Lehetséges, hogy a lelkipásztor akadémiai kérdésfelvetése a szentírási szakasz korhűségét illetően egy-két embert a gyülekezetből valóban érdekel, a többség azonban kevésbé biblikus, sokkal "prózaibb" problémákkal küzd, munkahelyen és családban, melyek megoldásához az erőt a prédikációkban keresi/keresné.
| "Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés nyolc óra…" - Avagy mi van a munkaszerződésben? A lelkészi munka speciális, de ez is mint minden más építő tevékenység: munka. Azaz van profán oldala is, tehát fizetnek érte, mert ugye "méltó a munkás a maga bérére". Ez megnyilvánul a hívványban: azaz mit várnak el a lelkésztől, s ezért a teljesítményéért mit nyújt az egyházközség. A hívványnak az elsődleges üzenete, hogy nem alárendelt szerepben van lelkész és gyülekezet, gyülekezet és lelkész, hanem mellérendeltségben. Egyenrangúak, azaz nincs se egyiknek, se másiknak több joga, mint kötelezettsége ill. fordítva. A hívvány eléggé jól meghatározza a lelkész feladatait, ez képezi a munkaköri leírását. Csak a rossz munkaszerződésekben szerepel az az apróbetűs betoldás, hogy "és minden egyéb más feladatot is köteles ellátni, melyek a munkaadó érdekeit szolgálják." Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a lelkész nem szabadidejének egy részét bocsájtja gyülekezete részére, hogy cserébe fizetést kapjon - mint minden más "rendes" munkavállaló -, hanem felajánlja "készenlétét" gyülekezete számára. Ez az állandó készenlét azonban nem hasonlítható a segítő szolgálatban lévők 24órás szolgálatához, amit 48- esetleg 72órás pihenő követ. Itt el is érkeztünk ahhoz a lényegi részhez, ami a lelkészi szolgálat gerincét adja. |
Szolgálat egy protestáns gyülekezetben A lelkészi munkát végző munkavállalását bonyolítja, hogy a protestáns gyülekezetnek – tradicionális okokból - nemcsak papra, de papnéra, sőt papcsaládra is szüksége van. S itt olyan kérdéskört értünk el, ami komoly, már-már megoldhatatlan nehézségeket vet fel. Míg korábban a pap felesége főállásban "papné" volt - kántorizált, énekkart vezetett, gyerekekkel foglalkozott, s természetesen az asszonykör elnökasszonyaként is fungált, magától értetődő volt, hogy a szeretetvendégségeket ő "vezényelte" le -, manapság a lelkészfeleségek maguk is munkavállalók, számos kötelezettséggel és idői kötöttséggel, azt már csak röviden megemlítve, hogy nemcsak a munkahelyi gondokat, de a munkát is gyakran hazaviszik. Mindemellet - mint a többi munkában álló feleség -, akiket ugyanúgy, mint őt a papfeleséget várja a család menedzselésének nem kis energiát felemésztő mindennapos teendői... Vannak papfeleségek – Istennek legyen hála értük! -, akik a lehetetlen határát is súrolva igyekeznek megfelelni a klasszikus papné-feladatok a mai korra applikálható jelentős részének. Bizony ma is, ahogyan régen volt, nem kis része van a papfeleségeknek a lelkészi szolgálat hitelesítésében! Hiába igyekszik a lelkész, ha felesége azt a gyülekezeti alkalmaktól való folyamatos távolmaradásával sikeresen lerombolja, s az is igaz, hogy a „mérsékelt habzású” prédikátori teljesítményt is könnyebben fogadja a gyülekezet, ha egy kompetenciahatárait túllépni nem akaró, szolgálatkész papfeleség áll a lelkész mellett. Erre szokták mondani, hogy "a pap az életével prédikál", azaz ha családi élete példaértékű, akkor a hívek a gyülekezet vezetését is nagyobb örömmel tudják a kezében. |
|
Ki (lelki)pásztorol kit? Külföldi magyar szórványlelkész mesélte, hogy a lelkigondozás a gyakorlatban úgy történt, hogy a lelkész a család férfitagjaival, míg a papné az asszonyokkal beszélgetett. (Vannak dolgok ugyanis, amit a nők egymás között könnyebben beszélnek meg, ahogyan a férfiak sem hozakodnak elő minden problémájukkal lelki-beszélgetések okán.) Ugyanakkor melyik rubrikába rögzítse online-szolgálati naplójában a lelkész azt, a spontán lelki beszélgetést, ami a papné s egy-egy gyülekezeti tag között történik, utcán, játszótéren, iskolában, munkába jövet-menet? Ha így nézzük a rendelkezésre állást, akkor a papnénak is járna legalább egy fél-papi fizetés... nemde?
A lelkipásztorolás ugyanis alapvetően bizalmi kérdés, mely bizalom kialakulsásához idő kell. Hogyan mélyülhetnek emberi kapcsolatok, s hogyan mélyüljön a bizalom, ha a lelkészek néhány évenként cserélődnek, ide-oda vándorolnak?
| A gyülekezet, mint család – avagy a szeretet önkéntessége Az elmúlt 150 esztendőben a szociális gondoskodás mintegy 7-8 fajtáját próbálták ki, melyek közül a leghatékonyabbnak mindig az érzelmi alapú, azaz a családon belüli bizonyult. Nincs ez másképpen a gyülekezeti életben sem: az effektív szolgálat affektív (érzelmi) alapokon nyugszik. (Jézus mondja: közöttetek más rend legyen!) Ez azt jelenti, hogy érzelmi kötődés nélkül nem lehet gyülekezetet szolgálni, de a pozitív érzelmek viszont munkaszerződés szintjén nem "megfoghatóak". Nem lehet az elvárások hosszú listájába beszúrni "és a lelkész szeresse gyülekezetének tagjait", mert szeretetre még a hívvány/munkaszerződés – jóllehet ez az általában elvárható - sem kötelezhet! Míg a lelkészt „fizetik” a lelkész családját nem. Uyanakkor nincs szebb és hatékonyabb szolgálat annál, ha a pap a családjával együtt valóban önkéntesen szolgál. Ez csak akkor lehetséges, ha a szolgálat örömöt ad nemcsak a papnak, de a papnénak, sőt az egész papcsaládnak. Ilyenkor a közösen végzett szolgálat nemcsak a családi együvétartozás érzését munkálja, de a nagyobb közösség ünnepének fényét is emeli, mert a munka nem kényszerből, hanem Isten iránti hálából fakad. |
Zárszó
A cikk címe nyilvánvalóan a megoldási utak keresésének sürgető szándékával fogalmazódott meg, de konkrét megoldás jelen helyzetre - úgy néz ki - egyelőre nincs, s várhatóan püspökeink pásztorbotja sem fog elővarázsolni, sem pedig noszogatással, egyházfegyelmi botütéssel valami üdvözítőt előhozni belőlünk. Nyilvánvaló, hogy a lelkészi alkalmasság vizsgálatát komolyabban kellene venni nemcsak a teológián, de a gyakorlatban is. Jelen pillanatban a teológiai alkalmasság sokkal fontosabb egyházunkban, mint a társadalmi hitelességünk, s ezért hosszútávon nagy árat fogunk fizetni! (Scylla és Karibdisz-szindróma!)
Egyik oldalról a lelkészek egzisztenciális nehézségeinek sziklái (kiszámíthatatlan jövőkép!) s "nyíllövésnyire" (azaz látható közelségben lévő) "egyházi személyek" súlyos életvezetési hibáinak örvényei a másik oldalon... Mint Krisztusban hívő emberek mindannyian a megtartó kegyelemben bízunk, de talán épp ideje lenne elgondolkodni azon, hogy kit/kiket engedünk gyülekezeteink, nemkülönben egyházunk navigálási pozícióiba. Ugyanis, ha nem tudod, melyik kikötőbe igyekezel, a szelek nem segítenek neked! (Seneca)
A cikk egy LMK(Lelkészi Munkaközösség)-i dolgozatom rövidített változata - fm
Még több cikk - olvasható ITT!
