Nem azért végzi el a temetési szertartást, hogy ezzel az elhunytat vagy hozzátartozóit megtisztelje, és nem tagadja meg a temetési szertartást, hogy ezzel az elhunytat megbélyegezze, hozzátartozóit figyelmeztesse, vagy a gyülekezet tagjait fegyelmezze. A nyilvánvaló bűnben vagy hitetlenségben elhunytakról sem mond ítéletet, hanem azokat is Isten kegyelmébe ajánlja. A halálesetnél rendszerint az a legfájóbb, hogy felelevenedik a bűn és a felelősség tudata. Ez a halál fullánkja. Fáj az a gondolat, hogy elhunyt testvérünk élete bűneivel együtt jóvátehetetlenül lezárult, és fáj az a gondolat is, hogy az ellene vétetteket és mulasztásokat sem lehet többé jóvátenni vagy pótolni.

A halottakért való imádkozást a szentírás nem tiltja, és nem parancsolja. A megholtat röviden Isten irgalmába ajánljuk, de ezen nem megyünk tovább. A temetésnél megtartjuk a közös evangélikus szokásokat a helyzet és a helyi szokások figyelembevételével. A lelkész a ravatalnál rendszerint a holttest lába felől helyezkedik el, a menetben közvetlenül a koporsó előtt halad. A koporsót a sírhoz érkezéskor a sírba bocsátják, illetve az urnát helyére teszik. A sírnál a legmostohább körülmények között is elmondjuk a bevezető igét, a miatyánkot és az elbocsátást. A szertartás után a lelkész kezdi meg a szokásos háromszori földszórást: ezzel a lelkész és a gyülekezet jelképesen résztvesz elhunyt tagja földi maradványainak eltakarításában.