A világegyetem (latinosan univerzum ) csillagászati fogalom, minden létező összességét jelenti. Jelenlegi ismereteink szerint a világegyetem kora mintegy 14 milliárd(!) év, s becslések szerint a benne található 300-800 milliárd(!) galaxis mindegyikében legalább 300-400 milliárd csillag található. Az úgynevezett multiverzum-elméletek szerint - több különálló világegyetem is létezhet -, de eleddig egyik keletkezést leíró feltevés sem igazolódott, melyek közül a legfontosabbak: a szupergravitáció-elmélet, a szuperhúr elmélet, és a leginkább elfogadott ún. membránelmélet. Tény viszont, hogy mindaz, amit eddig sikerült kikutatni az embernek a Világegyetemről, az jószándékú kerekítéssel is - vallják az ismeretelmélettel foglalkozó tudósok -, maxiumum a lehetséges ismeretek egy százaléka(!), az összes jelenlegi kérdéseink az ismeretlennel kapcsolatban további négy százalékot tesznek ki, de a maradék 95%-ban azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk...

A világmindenség tehát felfoghatatlanul óriási, mondhatni "istenien" nagy! Jóllehet ilyen elképzelhetetlenül nagy, mégis elképzelhetetlenül kicsi részekből áll, melyeket még csak most kutatják fizikusaink. Az átlagember makrokozmosz és mikrokozmosz határán létezve/élve néhány évtizedig itt a Földön, szinte alig érthet meg valamit mindezekből, amiben teljességre juthat, az az őszinte rácsodálkozása. Az elmúlt néhány ezer év alatt ez a csodálat semmit nem változott, hiszen a zsoltáríró is ugyanígy véges kicsinységével ütközik, ahogyan a ma tudományos-technikai embere! A Teremtő Isten, aki Egy, Akinek világot fenntartó erejére mítoszok és történetek sokasága keletkezett az emberi civilizáció fejlődése során a különböző kultúrákban, nyilvánvalóan egyik sem képes magába foglalni az Istent magát, csak bizonyságot tesz arról, hogy Ő Isten, a mindennek az URa.

S mit kezdhetünk mi a felismeréssel, hogy Isten az Isten? Elég sokat! Aki felismeri az Isten végtelenségét, az megbékél a maga végességével. Az nem kergeti sehova sem vezető vágyait, s nem ringatja magát a (legalább)félig megistenülés hamis ígéretébe. Aki el tudja fogadni törékeny életének Istenre-utaltságát, az felfedezi létében a maga egyszeri s megismételhetetlen sorsát, s elkezd (végre!) élni. Az élet pedig nem más, mint belefonódni az Isten csillagokat, éjt és nappalt is kormányzó szeretet-akaratába, melynek embervilágban is megmutatkozó törvényeibe ha belesimulhatunk, akkor végre bölcsen számlálva napjainkat, hálatelt szívvel "boldogulhatunk" az Isten felé...

Szentfazék... Mindenki ismeri ennek az szónak a jelentéstartalmát, s talán környezetében ismer is olyan embert, akire tökéletesen ráillik ez az elmarasztalás. Ugyanis a buzgó könyörgés - hiteles élet nélkül -, önmagában csak ájtatoskodás. Üresen csengő szavak, önámító monológ, melyek a templom padjai közt rekednek és soha nem jutnak fel a JóIstenhez. A Mennyei Atya hallja ezeket az "imádságokat" is, csak nem hallja meg... jóllehet az imádság célja, hogy meghallgatásra találjon.

Akkor milyen a jó imádság? - teszik fel a kérdést ma is sokan -, s ezzel a kérdésükkel már ki is nyilvánítják, hogy az imádságot valami különlegességnek, beavatottak számára mesterien kivitelezhető meditációs technikának tartják, amivel elérhető a cél: teljesüljön az imádságba foglalt kérés. Az imádságnak azonban nem ez a szerepe.

Milyen technikával vegyen levegőt a fuldokló? Teljesen mindegy, csak levegő jusson a tüdejébe! Aki volt már sokáig víz alatt, az tudja milyen érzés újra a felszínre jutni, s beszippantani az éltető, friss levegőt; aki megerőltető sport után hevesen levegő után kapkodott, az tudja, ilyenkor a szervezet maga veszi át az irányítást, s vezérli a légző izmokat... A jó, a hasznos, a hatásos imádkozás is ilyen: azaz nem eszünkkel irányítjuk gondolatainkat - hiszen csak a pogányok gondolják, hogy bőbeszédűségük miatt hallgattatnak meg imádságaik -, hanem a szívünkkel fonjuk egymásba szavainkat. Sőt, a meg nem fogalmazott érzéseinket is érti az ÚRIsten, hiszen Ő Isten! Nem kell elmagyarázni Neki, nem szükséges meggyőzni Őt, hogy "elhiggye", nekünk errre vagy arra a dologra - amit éppen kérünk -, bizony, igen nagy szükségünk lenne...

S miben nyilvánul meg a hiteles ember buzgó imádsága? Jézus URunk szerint a mustármagnyi hit hegyeket képes elmozdítani. Azaz olyan akadályokat szüntet(het) meg, tehet semmissé, amit az ész képtelenségnek tart. Ebben rejlik, a hit ereje! Nyilvánvalóan nem sok értelme van azért imádkozni, hogy az Alpok cseréljen helyet az Andokkal - hiszen az Isten jótetszése szerint helyezte őket ide vagy oda, s ha akarja őket vándoroltatni hosszú évmilliók alatt, akkor azt is megteheti -, de azért buzgón esedezni, hogy a gonoszság gyökerestül szakadjon bele a megsemmisülés tengerébe, annak van értelme!

Aki rendszeresen, s őszintén imádkozik, az jól tudja, az imádság nagy ereje nem abban mutatkozik meg, hogy teljesülnek kéréseink - Honnan is tudnánk, hogy mire van valójában szükségünk? -, hanem abban, hogy megtartatunk általa. Aki ugyanis buzgón és igaz módon (őszintén) könyörög Isten kegyelméért, attól Isten még soha nem tagadta meg kegyelmét...

A Mao Ce-tung vezette kommunista Kína az 1958–1962 közötti időszakban hirdette meg a "Nagy lépés" programot, melynek egyik első akciója az „Öt kártevő" elleni kampány volt. A kártevőirtásban a verebek - mint a rizstermés vélt megdézsmálói - az élen szerepeltek. A lakosságot arra kötelezték, hogy folyamatosan riasszák a verebeket, melyek szegények így nem tudtak leszállni, táplálkozni és pihenni. Emellett megsemmisítették a fészkeiket, összetörték tojásaikat és megölték fiókáikat. 1960-ban a kínai tudományos akadémia kutatási eredményekre hivatkozva ugyan kijelentette, hogy a verebek elsősorban rovar-, nem pedig magevők, de már késő volt... A túlszaporodott rovarok elpusztították a vetést, a kialakuló éhínségben legalább harmincmillió ember vesztette életét.

A "szürke kis veréb" - pedig közelről csodálatos tollazata van(!) - közönségességét jól példázzák szólásaink is: "A veréb is madár; Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek; de még a mai felszínes kommunikációban is megtalálhatóak a verebekre vonatkozó lekicsinylések - pl. "A veréb is énekesmadár, csak a levelező tagozaton végzett." Annyi bizonyos, ha egyik ember a másikat verébhez hasonlítja, akkor nem a másik kiválóságát akarja hangsúlyozni. Ha pedig valaki magát a körülményekre hatni képtelen, jelentéktelen verébnek hiszi, akkor nemcsak önértékelésével van komoly probléma, de gyaníthatóan a korszellem áldozatává is vált.

Manapság ugyanis az uniformis gondolkodást egyediségként - a szó szoros értelmében - adják el. Elhitetik, hogy egy-egy márkához hű embernek "stílusa" van, s az adott termék/csinálmány birtoklása valódi-igazi-óriási életminőséget produkál... Pedig a fogyasztói tömegbe-idomított "modern ember" így éppen megismételhetetlen személyiségét, egyediségét adja fel. (Néhány évtizedes reklám-szlogen jut itt eszembe: "Modern ember - az italunk PEPSI!")

Az önmenedzselés kísértésétől a keresztény embert sem mentes. Olykor utolér minket az élet tervezhetőségének tévképzete, s elhisszük mi is, hogy mi magunk sokkal jobban tudjuk, mire van szükségünk, mint a JóIsten. Pedig ha az ÚRIsten mindent-előrelátásába vetett hitünket elhagyjuk a tervezhető karrier sehova se vezető ígéretéért, akkor pont azt veszítjük el, ami múlandó életünk ízét adja: a Gondviselés megtapasztalását. Istennek ugyanis mindenre és mindenkire gondja van! Számon tartja nemcsak a verebeket, de a megszámolhatatlan csillagokat az égen, sőt a Világmindenség összes atomjának és még mára sem felfedezett elemi részecskéjének mindenféle energiállapotát, "mozgását, időben előre és hátra" (Newton)... S pont az emberre, akit szeretetből teremtett, arra ne lenne gondja?

Bizony hogy gondja van ránk! Bizony, hogy számol velünk! Évekkel ezelőtt meglátogattuk Felvidéken élő, az akkor 101 éves ángyikánkat, aki derűsen azt mondta: "Hát rólam meg elfeledkezett az Isten..." (nemcsak gyermekeit, de néhány unokáját is eltemette...) Nos, nem felejtkezett el róla sem Teremtője, 103 éves korában őt is magához szólította! Isten azonban nemcsak küzdelmes életünk végén vár ránk, közben is velünk akar lenni. Gondviselő jóságát ezért árasztja ránk szürkének vélt februári hétköznapjainkban is, amikor jelentéktelennek tűnő, kicsinységekben - eledelt kereső madárkák ugrándozásában is(!) - jeleket küld felénk, hogy sóhaj-imádságainkban (végre) válaszoljunk Neki...

Csak egy pohár víz? Ez annyira nagy dolog lenne?... A Mester szerint igen. Ha jól belegondolunk, akkor ez az egyszerű cselekedet túlmutat(hat) önmagán. A víz ugyanis nemcsak napi létszükséglet, de az élet ősi, egyetemes szimbóluma is. Iskolában korán megtanultuk, hogy a nagy civilizációk, a ma is ámulatba ejtő kultúrák folyóvizek mellett jöttek létre: Nílus, Tigris-Eufrátesz köze...

A pohár víz adásának jelentéktelennek tűnő aktusa itt komoly üzenettel bír. Azt jelenti, hogy aki egy pohár vizet is megoszt embertársával, az életét osztja meg! Mai, élvezeti "Coca-Cola-társadalmunk"-ban még mindig nem alapelv a pohár víz megosztásáig terjedő igazságosság. Keményem fizetni kell azért is, ami ingyen járna! Ahogyan a madárkák és őzikék nem fizetnek a patak vizéért, ugyanígy az embernek is ingyen járna az, amit ingyen ad a JóIsten... A világ vízhálózatának több mint 80%-a(!) magánkézben van, tehát nem állami felügyelet alatt áll; és nincs is 1,5 milliárd(!) embernek egészséges ivóvize... Ugyanígy, amikor pénzhiányra hivatkoznak oktatásban, egészségügyben, szociális ellátásban - nemkülönben közbiztonság területén -, akkor nemcsak a jelenünket szűkítik, de a jövőt is (meg)lopják, hiszen gyermekeink, leendő unokáink életminőségét korlátozzák!

Amíg az ember nem jut el addig a pohárvízegyszerűségű-felismerésig, hogy a víz mindenkié, a Föld mélyében rejtőző ásványanyag-kincsek minden ember tulajdona - nem csak egyes kiváltságosoké -, amíg nem válik nyilvánvalóvá, hogy a napfény, a Föld nemcsak az emberé, hanem minden élőé is, addig hamis ideológiákkal képesek leszünk egymást elpusztítani. Majd ha az a szeretet buzgólkodik a tanítványokban is, mint a Mesterben, akkor talán utolérjük erkölcsös életben, döntéseink moralitásában azt a színvonalat, amit mai tudományos technikai színvonal elvárna. Eladdig azonban, amíg a csúcstechnológiát arra használjuk, hogy minél pontosabban, s gyorsabban öljük meg vele felebarátunkat, semmit nem értünk Istenből, s csak teremtményi múlandóságunk erejét istenítjük...

Egy pohár víz, amiben benne van az egész élet... Milyen szomorú, hogy miközben szomjazzuk az életet, a halállal, önpusztító dolgainkkal elégítjük meg magunkat. A hívő ember hivalkodás nélküli élete azonban arról szól, hogy naponta vissztér a Forráshoz, éltető megújító Krisztusához, hogy ezáltal életet nyerjen, s osszon meg...

Számos okunk van a keserűségre... Van, akinek mindene megvan, mégsem tud örülni az életnek, mert nem egészséges. Van, akinek mindene megvan, egészséges is, és mégsem boldog, mert nincs senki, akivel megoszthatná sikereit. S akadnak olyanok is, akik híjával vannak sok mindennek, mégis életvidámak, mert tudnak ürülni a kis dolgoknak, mert birtokolják a legnagyobbat: mások szeretetét. Amikor pedig veszteség ér minket, akkor mindent megkérdőjelezünk: az élet értelmét, önmagunkat, s persze a JóIstent is. Miért engedte meg, hogy ez a baj vagy az a tragédia megtörténjen? Hát csak eddig ér el teremtői gondviselése?

Isten személyesen senkinek sem ígérte meg, hogy diadalmenet lesz az élete, hogy övé lesz a Föld minden gazdagsága, s hogy élete szenvedésektől mentes lesz és sosem hal meg... Helyette ezt közölte ősszüleinkkel: "Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad. Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!" Nos, legkevesebb azt mondhatjuk erre az Isten által felvázolt jövőképre: korrekt és realista... nem ígér többet, csak annyit, amennyi "kihozható" ebből a helyzetből! Az ÚRIsten ugyanis tudja, amit Ádám és Éva még nem, hogy hamarosan - mert a bűnt mindig követi a büntetés - el kell hagyniuk az édeni világot...

S amióta idekint küzdünk a bogáncsokkal - s leginkább a (gaz)emberek keserítik életünket -, azóta vágyakozunk vissza a paradicsomba! Próbáljuk rekonstruálni az elveszett jólétet, de itt semmi sem csak a mienk, osztoznunk kell mindenen a rozsdával és a mollyal. Joggal keseredünk el, hiszen nemcsak azt tapasztaljuk, hogy milyen rossz a rossz, de azt is tudjuk, hogy milyen jó a jó! Tudjuk, hogy egyedül az szolgálja az életet, ami őszinte, igaz és szép, s mégis teret adunk a hamisságnak, s ezzel együtt lehetőséget a rombolásnak.

Aki elhajol az Istentől, az lemond a megtartó kegyelemről, ami korrigál és éltet. Az istentelenség sötét verem-világában pedig, a fény után kutatva-hadonászva, sok-sok fájdalmat okoznak egymásnak az emberek, s az erőszakot erőszakkal igyekeznek legyőzni... Jóllehet a Mester arra tanít: "Aki kardot fog, kard által vész el."

Ügyelnünk, azaz vigyáznunk kell(ene) egymásra, nem elfelejtve, hogy mindannyian Isten közelségére vágyakozunk! Egy-egy bátorító szó, megerősítő mosoly, szenvedést enyhítő kéz mind jelévé válhat annak, hogy Isten itt van közöttünk, s Lelke munkálkodik bennünk. Aki keserűséget hordoz szívében, az csak a horizontig lát, de Isten perspektívája azon is túlmutat - ez az evangélium!

Bibliánk legszebb részei azok a történetek, melyekben az ember Istenét ember-szerűen látja: Isten nevet, szeret és gyűlöl, irgalmas és megbocsát vagy éppen haragszik és bosszút áll. Ezen antropomorf megfogalmazások sok kereső felebarátunkat elriasztanak a vallásos élettől, mert úgy gondolják, ha Isten szava a Biblia, akkor annak az élet minden egyes dolgára kiterjedően rendelkeznie kell valamilyen utasítással, paranccsal. A Szentírás nem vallásos életre adatott (jog)szabály-gyűjtemény vagy parancsolatok és tiltások hosszú listáját magába foglaló használati utasítás a teremtettséghez, hanem költészetbe foglalt bizonyságtevés! Istennek számtalan lehetősége van akarata közlésére - gondoljunk csak a szívekbe írt lelkiismeret-törvényre, világának meghökkentően csodás rendjére, no meg aztán arra a tényre is, hogy nem utolsó sorban észt is adott nekünk, amit felelősségteljesen használnunk kellene, hamár kaptuk -, hiszen mi emberek is ezerarcúan ki tudjuk fejezni szeretetünket, pedig csak emberek vagyunk.

Mai történetünkben is kiviláglik, hogy nem Isten állítja, hogy az ember velejéig romlott és bűnös kezdettől fogva, hanem, annak az embernek, aki leírta - úgy 2500 évvel ezelőtt -, ezeket a a gyaníthatóan igen régóta ismert mondatokat, az ő személyes véleménye ez az elmarasztalás. Ha a mi lelkünket inspirálta volna a Lélek hasonló dolgok leírása, bizony mi is csak ugyanezt tudtuk volna leírni, hiszen mi sem tudjuk kiemelni magunkat az élet valóságából, abból a megtapasztalás-sorozatból, hogy az ember gonosz, hiszen mi is, akik igyekszünk istenesen élni, "gonoszkodtunk" olykor, amikor nem jóval viszonozzuk a rosszat. Isten a tudója - mert mi már elfelejtettük -, hányszor támad fel bennünk igazságérzetünk, s mondtuk: "Ha te vagy ti így, akkor én is úgy!"...

Isten nem befolyásolható bikák vérének kiontásával, tűzáldozattal, jócselekedetekkel, de aszkétikus életvitellel sem. Jézus URunk is így imádkozik a Gecsemáné kertben: "Mindazonáltal... legyen meg a Te akaratod! -, hiszen amit Isten elhatározott, az úgy is (meg)történik. Mi mindig azt keressük - érthető módon -, de hol vagyok ÉN, ebben az egész isteni történetben? Mi az ÉN kicsinyke feladatom a nagy egészben? Az ÉN Istenem, az ÉN üdvösségem, az ÉN életem... Az Isten ismeretének titka viszont a MI-ben rejtőzik! A mi Istenünk, a mi üdvösségünk, a mi életünk...

Noé története annak a tanúbizonysága, hogy Isten nem az egyes embert, nem is a tömegeket, hanem a (kis)közösséget menti meg. A megmaradásunk soha nem önmagunkban van, hanem az átlátható közösségben. Erre kiváló formát is ajándékozott nekünk Termtőnk, amit úgy hívunk: család. Elsődleges kötelességünk, hogy a családunkban törekedjünk az isteni szeretet megvalósítására! Ha ez nem is perfekten, de elég jól sikerül az Isten kegyelméből, akkor kereshetjük küldetésünk "magasabb" értelmét, a tágabb közösségekben is...

Lelketlen, mint a kő... ezt a kifejezést még csak értjük, de hogyan lehet egy kő "lelki"? Ahogyan óriási kövekből összeáll egy épület - legyen az vár vagy katedrális, melyeket évszázadok múltán is megcsodálunk -, ugyanígy építkezik lelkünk is. Itt azonban a kövek nem levegőből, álmokból vagy ígéretekből vannak - a légkövekből ugyanis csak légvárakat lehet építeni -, hanem valóságos élményekből. Kicsi és nagy élmény, mélytudatba-raktározott vagy tudatos memóriánkban állandóan forgatottról is legyen szó, minden velünk megesett történésnek van érzelmi homokszeme, kövecskéje, kavicsa vagy sziklatömbje. Ezekből áll össze életünk. A habarcs, ami összeköti őket az élet titka, az Isten kegyelme.

Ahogyan a kövekből összeáll egy épület vagy templom, ugyanígy épülnek a közösségek, beleértve a gyülekezeti közösségeket is. Ahány ember, annyiféle kő, azaz annyiféle ember-építőanyag létezik. Vannak olyan emberek, akik lelki stabilitásukkal, mint hatalmas teherhordó kövek mások életét is megtartják, megint mások inkább hasonlíthatóak gótikus katedrálisok mérműves ablakaihoz, melyeken áttör az isteni kegyelem fénye, hogy beragyogja az egész (élet)teret.

Ami egyszer belekerült életünk házába élmény-kődarabként, az onnantól kezdve építőelemként benne is marad. Nem dobhatjuk félre, nem tagadhatjuk, ott van. Egyet tehetünk, átválogatjuk, átdolgozzuk/átértékeljük, s megfelelő helyre rakjuk őket. Ezt nevezzük lelki életnek. Ha nem tesszük ezt meg, élményeink nem illeszkednek egymáshoz, akkor izegnek-mozognak, s nem terhelhetők életházunk falai. Aki nem él lelki életet, az lelketlen. A lelki élet nemcsak azt jelenti, hogy életünk dolgait egymáshoz illesztjük, hanem azt is, hogy faragtatjuk magunkat a legnagyobb szobrásszal, a JóIstennel. Nem véletlenül mondja ősi szólásunk: "Embert faragunk belőled!" Ezt csak az ÚRIstennel, s azzal a közösséggel együtt tudjuk elérni, melyet Ő hívott létre, s tart meg.

Ha nem faragjuk egymást, ha nem csiszolódunk össze, akkor szétcsúsznak az emberéletek kövei, s nincs épület, nincs közösség. A csiszolódás pedig kooperációt jelent. Ha nem kooperál egyik ember a másikkal, akkor nagy bajok alakulnak ki. Együtt kell működnie férjnek és feleségnek, diáknak és tanárnak, papnak és gyülekezetnek. Enélkül nincs eredmény, nem épül a közösség! Bőven vannak, akik életük dele (35-40 év) után sem értik meg, hogy az élet alapja az együttműködés: Istennel és emberrel. Aki Teremtő Atyával kooperál, az tud eredményesesen (gyümölcsöt teremve) élni, mert Isten segedelmével ügyesen improvizál, szeretettel prezentál, s hitelesen kommunikál...

Gyakran, vigasztalásként idézet mondata ez a Római levélnek, melyet a mágikusan gondolkodó fundamentalista keresztények vagy azok, akiktől távol áll ugyan a szélsőséges, rajongó világnézet, de nem gondolkodnak, csupa jószándékból idézgetnek... felejtve a mondat másik felét! Naponta történnek tragédiák utakon, munkahelyen, s persze a családban is. Míg a tőlünk távol történőket megszoktuk - hozzánevelt minket a média -, addig a közvetlen környezetünkben történőket csak elviselni tudjuk. Ez utóbbiban - mert ugye a család az a biztonság, az elrejtettség, a testi-lelki felüdülés, az érzelmi regeneráció Istentől rendelt helye -, történnek az igazi tragédiák. Alkoholista családtag mindennapos jelenetei, a férj vagy feleség, féltékenységből, egzisztenciális nehézségekből fakadó érzelmi, s egészen tettlegességig fajuló terrorja, célt-, s talajt-vesztett fiatalok visszafordíthatatlannak tűnő menekülése, alkoholba, drogba vagy egyéb devianciába... Nos, ilyen helyzetben kinek válik ez a javára?

Nagy valószínűséggel a fentebb felsorolt dolgok nem a keresztény családokban történnek meg. Hisszük. Akarjuk hinni... Sajnos nem így van! Ha így lenne, akkor nem lenne ennyi zátonyra futott házasság, kisiklott élet - a keresztények között. Csodálkozunk, hogy lenéznek minket másvallásúak - de még a másfelekezetűek is(!) - s hiteltelennek tartanak minket a nem hívők is? Mit hiszünk mi tulajdonképpen? Azt hogy elrejtettségben élhetünk, mint keresztények? A hegyre épült város nem takarható el, a fáklyát nem lehet véka alá rejteni! A törvényt prédikáljuk, s mi magunk szegjük meg a törvényt? Ne feledjük, akit elhívott az Isten, s tudatában van bűnei következményeinek, s mégis vétkezik - az súlyosabb ítélet alá esik!

Lutherünk a parancsolat-magyarázatait így kezdi: "Istent félnünk, s szeretnünk kell..." Féled-e a Te életedet is létrehívó Istent? Szereted-e Őt? Ha igen, akkor kerülöd a hamisságot, a két úrnak való szolgálatot, s akkor nem magadat mentegeted és sajnáltatod, hanem építed a közösséget. Teremtő Istened ugyanis nem arra hívott el, hogy botránkoztass és rombolj, hanem hogy építs, s életeddel íz legyél a világban...

Legjobban fájó szenvedés az, ami értelmetlen... Ha valaki szenved a jóért, azt elfogadjuk, hiszen a jelen fájó küzdelme magában hordozza a jövő felszabadító élményének csíráját, de aki bizonnyal tudja, hogy elhordozott nyomorúsága sehova sem vezet - az különösképpen is elkeseredhet. A legfájóbb szenvedések nem azok, melyek az élet törvényszerűségéből adódnak - pl. idős szüleink halála -, hanem azok a veszteségek, melyeket egymásnak, s ráadásul szándékosan okozunk.

Lehetne sorolni háborúk és népirtások ismétlődő tragédiáját - beleértve a megfogant lelkecskék szándékos ölését (abortusz) is -, de éppen eleget kesergünk azon is, amit megkaphatnánk, de mégsem kapjuk meg. Lehetnénk egymáshoz kedvesek és figyelmesek, odafordulók és elhordozók, de az esetek többségében mégsem vagyunk azok! A boltokban ránkmosolygó eladó művi kedvességét már megszoktuk - sajnáljuk is érte, mert messziről látszik, hogy nem szívből jövő; csak a félelme az, hogy elveszti állását, ha főnök észreveszi, hogy nem mosolyog -, de ha közvetlen közelünkben élőktől, akik életünk "fontos emberei", nem kapjuk meg azokat az apró figyelmességeket, melyek nem kerülnek "se pénzbe, se időbe", akkor ezek hiánya nagyon tud kínozni minket.

Így sóvárognak milliók naponta egy-egy mosolyért, biztató szóért vagy egy mozdulatban, érintésben megnyilvánuló bizonyosságért, hogy fontosak vagyunk a másiknak, hogy szeretnek minket. Mert ilyenek vagyunk: nemcsak azt felejtjük el, hogy kedvesünk, társunk, családunk és barátaink szeretnek minket, de annak boldogító tudata is szertefoszlik bennünk, hogy Isten szeret minket... Hiszen ennek köszönhetően jöttünk bele ebbe a világba, s az Ő megtartó gondviselése ölel át minket napról napra.

Akik szembeúsznak az árral, mert a krisztusi szeretettel építik kapcsolataikat, azok életpéldája bátorítást ad másoknak is: "Lám, hát mégiscsak lehet, így is!". Szeretetben nevelni gyerekeket, segítő odafordulást tanúsítani az embertársnak, nem esztelenül és látványosan, hanem szerényen - kinek-kinek a saját mértéke szerint -, de jellemformáló erővel és evilági józansággal, jó sáfárként. Krisztus követőinek ugyanis nem az a missziói feladata, hogy a bűn mocskát időről-időre eltakarítsák a világból, s megmaradjon a társadalom reprodukcióra kész, terhelhető állapotban, hanem hogy ízt adjanak az életnek, s világító mécsesként irányt mutassanak Fölfelé...

Félreértés ne essék! Akár jók vagyunk, akár rosszak, egyszer mindenféleképpen meg kell halnunk... Az élettől elfordulás, a pusztai magány, az önsanyargató "eszményi" élet nem a kereszténység találmánya, minden vallásban megtalálhatóak az aszkézis útjai. Tehát nem vallás-specifikus, hanem örök emberi tulajdonságunk próbálja így kikerülni az akaratlan szenvedést. Aki szigorú önmegtartóztatásban él, az úgy gondolja, hogy ura nemcsak saját testének, de egész életének is. A szépség, s egyben a hamisság ebben, hogy ez csak részben igaz. Bármit is teszünk, a szenvedéseket, s az elmúlást 'kicselezni' egyikünk sem tudja, hiszen ha az élet csatáit sorra meg is nyerjük, a végső ütközetben a halál győzedelmeskedik. De akkor miről győzködi Pál a rómaiakat, s hogyan lehet élni akkor, ha úgy is meghalunk?

Annyi bizonyos - kár lenne tagadni vagy elspiritualizálni -, hogy mindenkinek a "világlátását" meghatározza az állapota. Aki magányos, az társat keres, hogy oldja a kínzó egyedüllétet, aki cölibátusra kényszeríti magát az a magasabb életszentség birtoklását hiszi, aki fogyatékkal él - az gyakran akaratosságával 'kompenzál' , s aki meg az élvezetek rabja, az meg van győződve arról: ő él igazi szabadságban. Amikor tehát Saul-Pál az egyedüllétet ajánlja, s azt mondja "én ezzel kedveznék néktek", akkor nyilvánvalóan saját életéből indul ki. (Azt azért szögezzük le, hogy akik valóban - test szerint is - tanítványai voltak Jézusnak, házasok voltak...) Azaz: élték az élet normalitását, ami azt jelenti, hogy nem önmaguk üdvösségét igyekeztek "munkálni", nem saját üdvbizonyosságukkal voltak elfoglalva, mert mindennapjaikat az töltötte ki, hogy másokért/övéikért éltek. Az áhított üdvösségünket, az örök életet, ugyanis Isten viszi végbe érthetetlen kegyelme révén, s ebben nem hitünk "milyensége", s jócselkedeteink mennyisége a döntő!

Isten legnagyobb érezhető, megtapasztalható csodája a testünk. Ahogyan öregszünk, s darabokban (látás, hallás stb.) vissza kell adnunk Teremtőnknek ezt a csodaszerkezetet, akkor vesszük észre igazán, milyen nagy örömforrás az egészség. Talán éppen kopásra ítélt testünk fegyelmez, terelget minket leghatásosabban Isten felé, hogy megértsük: Ő megélt szeretetet kíván látni közöttünk, s nem önmagunk fontosságát rejtő aszkézist... Ez azt jelenti: akik az élet szolgálatában állnak - mert képesek félretenni önmagukat -, azok ismerik az Istent, s őket így is emlegetik: "Isten fiai"...

Közgazdászok becslése szerint 2015-re a wellness-szolgáltatások pénzügyi értéke meghaladja az autóiparban és az ingatlanpiacon forgó tőke együttes összegét... Óriási üzlet tehát a múlandó test "karbantartása". Kevesen tudják, hogy a wellness nem amerikai, hanem indiai gyökerű, csak Indiában a perifériás vérkeringés serkentésére használják az ősi, ajuravédikus orvoslásban, hogy az ilyetén módon előkészített testben a mindenféle hánytató és hashajtó teák hatékonyabban fejtsék ki hatásukat. (A wellness persze annyiban amerikai, hogy ők csináltak belőle világméretű üzletet.)

Természetesen nagyobb törődést érdemelne meg testünk, mint amit megkap - ne felejtsük, Pál is a Szentlélek templomának nevezi a testünket -, de a "test dolgaival való törődés" ebben az összefüggésben nem a fizikai kondíció meglétének kérdését veti fel, hanem azt, hogy kinek mi a célja az életben. Az egyik az múlandót teszi meg legfőbb értéknek, a másik az elmúlhatatlant. Egyik, és a másik is annak rendeli alá életét, amit fontosnak tart. S ami a legfontosabb, az irányítja gondolatainkat.

Amíg fiatalok vagyunk, s testünk mindent velünk együtt csinál gondolkodás nélkül(!), addig nincs is semmi baj azzal, hogy a mértéktelenség miatt szenved a testünk; evésben-ivásban, élvezetekben, s ne felejtsük ki a kizsákmányolás társadalmilag leginkább elfogadott módját: az éjt nappallá tévő munkát! A gond akkor kezdődik, amikor testünk veszít rugalmasságából, elkényelmesedik - azaz öregszünk. Amikor ütközünk a ténnyel: az idő nagy része eljárt felettünk, akkor hirtelen fontossá válnak eladdig elhanyagolt lelki dolgaink.

Ahogyan a testnek, úgy a léleknek is szüksége van időre, hogy megerősödjék. Amíg azonban a test "önmagában" képes regenerálódni, a lélek megújulását egyedül csak az Isten képes munkálni. A békesség ugyanis az Istennél, az Istenben van - ez a hívő ember tudása. Ezért törekszik egész életében arra, hogy naponta észrevegye Teremtője hívó és útjelző figyelmeztetéseit. Mert az Isten elfogadása, ajándékainak befogadása maga az Élet...

Mivel szláv gyökerekkel bírok, magam is hallottam többször, úgy a családban, mint a faluban - mely színtiszta evangélikus falu, ahogy mondani szokták "tömbgyülekezet" volt(?), hiszen ezeken a helyeken talán a legnagyobbak veszteségeink a gyülekezeti életet illetően -, hogy "kicsinyítenek": kenyérke, napocska, Istenke... Ez utóbbinál tehát nem "Jajj, Istenem!" hanem "Jajj Istenkém!" volt az általános felsóhajtás. A teremtményi ember már csak ilyen: antropomorfizál. Az Elképzelhetetlent, a Végtelent nagyon is végesként képzeli el, hogy minél inkább megfogható, s valós legyen az Elérhetetlen, mert a teremtménynek szüksége van arra, hogy Teremtőjéből napi szinten "részesedjen". Jól tudjuk a Szentírásból (is): "Az Isten Lélek, s lélekben kell/lehet őt imádni", de minden emberi formákba, szavakba kapaszkodó birtoklása a JóIstennek, csak próbálkozás marad, Isten marad az, Aki: vagyis Isten.

Ezért furcsa, amikor az emberke -mert Isten előtt porszemek, semmik vagyunk -, elszámoltatja Teremtőjét: "URam, miért engedted meg, hogy megtörténjen életemben a kudarc, a betegség, a visszafordíthatatlan veszteség? URam, hát nem ezt ígérted?!"... Amit Isten ígért azt általában szeretetből létrehívott teremtményének, AZ EMBERNEK ígérte. A nagytávlatú, ember számára beláthatatlan és szinte felfoghatatlan "üdvtervében" azonban nem az életünkön túlmutatót keressük elsősorban, hanem a számunkra legfontosabbat, - Miatyánk-kéréseinkben is ez az első -, az életünktől elválaszthatatlant: a mindennapit... S számunkra nemcsak a kenyér (mely önmagán túlmutató szimbólum) a fontos, de ugyanolyan fontos a mindennapi munka-öröm, sikerélmény, a mindennapi szeretet, s az egység megtapasztalása családban, szeretteink körében, s mindennapi boldog megélése annak - ha csak néhány pillanatra is -, hogy van értelme küzdelmeinknek, s az áldozatnak, amit hozunk "mieinkért" a családban, a ránkbízottakért vagy éppen a gyülekezeti közösségért.

Mivel Isten ígéretei időben hangzottak el, ezért mi időben várjuk azok beteljesedését, s igen türelmetlenek vagyunk, hogy az Örökkévaló "órája" nem úgy jár, mint a mienk... Éppen ezért életünk legnagyobb próbája a türelem. Aki nem tud/akar hinni az Isten gondviselésében, annak reménysége viszonylag hamar szétfoszlik, s meglévő hite (önmagában, s a jobb jövőben) megtörik, s szeretete megfakul. Mindez lehangoló és közömbösségbe fordító, de akik Isten ígéreteit nem földi határok közé szorítják be, hanem azokon túlra, az örök életbe is vetítik, azok számára már az ígéret önmagában óriási erőt, belső békességet kölcsönöz, mely úgy megszépíti az életet, hogy istenadta, boldogító sors lesz belőle...

"Saul-Pál, mint (volt) rabbi nehezen tud szabadulni a "törvénytől"... gyülekezetekkel folytatott levelezéseinek egyik ismertetőjele, hogy magyarázza a 'megigazulás' útját. Mindenki szereti az igazságot, mármint a magáét! Az igazság keresése életünk legnagyobb feladata, de ha fel is ismerünk alapvető igazságokat emberi kapcsolatainkban, a véges embernek a végtelen Istennel való viszonyában nem lehet "igazsága". (Ha mégis, akkor ez azt jelentené, hogy a JóIsten valamit rosszul csinált.) De a törvény nemcsak a Tórában van leírva - amiket Mózes a Sion hegyénél (Kr.e 12. században) kapott Jáhvétól. Kőbe vésték azt Kr.e. a 18 században is - lásd Hamurappi törvényoszlopát.

Az írott törvények - beleértve a mai hatályosakat is - évezredek óta szabályozzák az emberek életét, de ezek mellett vannak "íratlan törvényeink" is. Azt szoktuk erre mondani, hogy "szokásjog", ami ugyan nincs leírva sehol, de mégis alkalmazzuk, mert emberi kapcsolataink alapjait képezik. Ez a fajta "jogi meggyőződés" elsősorban a szívben gyökerezik - ugyanis ott mindenki érzi, hogy mi a jó, s mi a helyes... Mindenki tudja, hogy mi az, ami "jó erkölcsbe ütköző" - ez egyébként a Polgári Törvénykönyv szerint megtámadhatósági alap -, ezért bosszankodunk, amikor szemünkbe vigyorogva mondják a nyakkendős tolvajok: "Ez így jog-szerű!" S, ha jog mellettük is áll, az igazság - amit mindenki érez -, s azzal együtt az ÚRIsten soha...

Ahhoz tehát, hogy Istenhez forduljunk, nem kell "bújni a Bibliát"... Lehet, sőt olykor kell is, de a megtérésnek nem ez az alapfeltétele. Ezért olyan szánalmas, amikor azzal érvelnek önjelölt térítők: "De hát meg van írva a Bibliában!" Aki nem veszi észre, hogy az Isten mindent beleírt a szívünkbe is, az hamar eltévedhet a bibliai szövegek között - lásd keresztény felekezetek, külön hitvallással rendelkező gyülekezetek irdatlan nagy számát!

Pál jól látja, hogy nem az Írás betűje, hanem a Lélek szerint kell szolgálnunk, élnünk. Abban viszont nincs igaza, hogy a törvény nélkül ne tudnánk, hogy "Ne kívánd a másét!" az ütközik az általános jóval. Ha egy férjet arra kell "törvényi úton" rá-idomítani, hogy ne tegyen szexuális ajánlatot barátja feleségének, hogy reflexből ne lopja el azt, amiért más megdolgozott, hogy ne hazudozzon össze-vissza - mégha a médiából ezt is tanulta -, akkor az ilyen ember nemcsak erkölcsi nulla, de potenciálisan hulla is... mert saját maga munkálja evilági poklát, s túlvilági kárhozatát...

"A puding próbája az evés." - azaz, egy elmélet annyit ér, amennyit a gyakorlatban is meg lehet valósítani belőle. Hiába a jó ötlet, s minden szép elképzelés, ha azok a hétköznapi életben kivitelezhetetlenek. Éppen ezért a végleges és egyetemes megoldási képletet még nem találták fel sem a szenvedésre, sem pedig a maradéktalan boldogságra. Annyit azonban bizonnyal állíthatunk, aki közeledik Istenhez, az távolodik a szenvedéstől, s egyre teljesedik a boldogsága, de elhagyni az előzőt, s végképp kiteljesedni az utóbbiban csak a "majd"-ban" a reménységünk szerinti "odaátban" tudunk.

Életünk legnagyobb csodája, s egyben a leginkább embertpróbáló kihívása a testiség, melynek számos állomása, fázisa van. A gyerekkori osztatlanidős játék-világnak ugyanúgy megvannak a maga kísértései, mint a tinédzser-kornak, amikor mindennel és mindenkivel (beleértve önmagunkat is) elégedetlenek vagyunk, de a legnagyobb feladat mindannyiunk számára mégis felnőttkorunk! Munkánk, családi-, ill. magánéletünk számos alkalommal kísért meg minket. Összeegyeztetni a munkahelyi sikercentrikusságot a párkapcsolati-, családi élet eredményességével, s a világban törtető "lator" embertársainktól kapott pofonokat elfelejteni, kizárni otthonunkból - hogy az a töltekezés, az elrejtettség szigete maradjon házastársanak és gyermeknek egyaránt -, olyan nagy művészet, hogy arra egyedül nem is vagyunk képesek! A hívő ember alázattal elismeri: megfeleléséhez szüksége van Istene segítségére.

Ami ember számára lehetetlen - feltámadás, örök élet - Istennek lehetséges. De igaz ez a "kisebb" dolgokra is. Akinek a böjt kalóriaharc, nem pedig vallásos cselekedet, az prognosztizálhatóan elbukik a csatában... Az anyag az anyagot csat ritkán képes legyőzni, a lélek azonban 'magasabbrendű' az anyagnál. Sokan és rosszul ezt úgy értelmezik, akkor a test bűnös és megvetendő... pedig Teremtőnk éppen az ellenkezőjét kódolta belénk! Azért ad testi életünknek számos gyönyörűséget - pl. tanulás, munka, szerelem, gyereknevelés -, hogy ezeken keresztül felismerjük a lelki élet szükségességét!

"Az élet nem habostorta!" - próbálják vigasztalni egymást az élet árnyékos oldalára sodródott felebarátaink -, de nem is siralomvölgy, hanem az Isten legnagyobb ajándéka. A Tőle kapott felelősséggel alakítva a saját kicsinyke mikrovilágunkat, felfedezhetjük: mi magunk is a Teljesség részei vagyunk, s ha nem lennénk, akkor nem lenne kerek a világ...

Jézus URunk tanítása szerint "az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm." Az Ő - az eredeti görög szöveg szerint - "királyságában", a mennyországban, nagy valószínűséggel tehát nem fogunk "lakmározni" - reménységünk szerint, jobb dolgunk is lévén....

Földi életünkben viszont eszünk és iszunk és élvezzük az életet. Ez a normális, az Isten szerinti rend, az "élet normalitása", amikor örülünk az életnek, s örömünk nem korlátozza, sérti mások örömét. Örömünk alapja széles és hosszú: van egészségünk - legalábbis életünk első felében -, van munkánk, van családunk, vannak barátaink, s természetesen (ha életünknek éppen abban a szakaszában vagyunk) választhatunk magunknak társat, nevelhetünk mi is gyermekeket. Egyszóval: belefonódhatunk(!) az életbe, melynek szövétnekében ott vannak szüleink, nagyszüleink, szépapáink, egészen visszafelé Ádámig és Éváig... Mert nem szoktunk általában erre gondolni, de ők az ősszüleink, s minden embertársunk - azok a humanoid lények, akik évezredeken át ölték-pusztították egymást, hol karddal, hol meg atombombával - ők mindannyian(!) a rokonaink, a testvéreink...

Akik szépen élhetnének, sajnos azok sem teszik. Az egyik mértéktelenül "fogyaszt" (konzumálásába bele is betegszik), megint mások szélsőségesen gondolkodnak az életről (Pál így írja Timóteusnak): "némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén. Hazug beszédűeknek képmutatása által, kik meg vannak bélyegezve a saját lelkiismeretökben. A kik tiltják a házasságot, sürgetik az eledelektől való tartózkodást, melyeket Isten teremtett hálaadással való élvezésre a hívőknek és azoknak, a kik megismerték az igazságot."

Életünkben tehát - Isten teremtettségbeli jó rendje szerint - mindennek helye van: evésnek, ivásnak, szexualitásnak. Ezt a felismerést tanítja a Prédikátor könyve is. Az életnek tehát nem "odaát" kell örülni, hanem idelent! Sok életidegen gondolkodású keresztény akad ma is, akik úgy gondolják, a földi lét az a Sátánnal való szüntelen küzdelem helye, s emellet nincs se idő, se alkalom másra... Ők nem akarják tudomásul venni, hogy Isten akarata szerinti a földi élet, benne minden kihívásával. Alkotni, élni, szeretni idelent kell, az Isten törvényei szerint felelősen, ti. az "odaátot" nem mi formáljuk, hanem az Isten kegyelme...

Talán nincs is szülő, aki gyereknevelési pályafutása alatt legalább egyszer ne mondta volna gyermekének: "Tessék megenni ezt vagy azt, mert ettől leszel erős!" Öröm, jól eső érzés tölti el az édesanyákat, amikor látják, hogy főztjük sikert aratott, s a család minden tagja elemi megelégítettség-érzéssel áll fel az asztaltól. Ha nem eszünk, akkor idővel elerőtlenedünk - biológiánk alapszabálya ez. Szükségünk van vitaminokra, ásványi sókra, s ezért táplálkozásunk életünk alapvető, központi része. Ha nem kap elég figyelmet (megérdemelt helyet) az étkezésünk, akkor annak bizony következményei vannak! Rohanva, gyorsétkeken élve, az egészségünk szenved csorbát, mert nem ez az élet rendje. Ha erősek akarunk maradni, akkor el kell fogadnunk a teremtettség játékszabályait...

Testi erőnlétünket, egészségünket azonban nemcsak étkezési szokásaink befolyásolják. Mindennapokban bevethető erőnk nagysága, "hatásfoka" alapvetően függ lelki állapotunktól is. Nátha, kisebb-nagyobb testi diszharmónia/diszfunkcionalitás akkor gyötör meg minket, amikor legkevésbé kívánjuk azt, hiszen éppen elég gondunk-bajunk akad a munkahelyen, esetleg a családban is. Életünk persze nem képzelhető el stressz nélkül, de ha túl sok ér belőle minket, akkor nem segít, hanem rombol. A stressz "feldolgozását" alapvetően meghatározza Istennel való kapcsolatunk, magyarul a lelki életünk. Ha Isten tenyerén érezzük magunkat, akkor másként látjuk a világot, a másik embert, önmagunkat!

Hogyan lehet ezt megélni? Tudatosítanunk kell naponta, hogy Isten szeretet. Ha hiszünk Jézus URunknak, aki a Tékozló fiú példázatában arról az Atyáról beszélt, Aki mindannyiunk Mennyei Atyja, s Ő elébeszalad a vagyont elherdáló gyermekéhez, akkor el kell fogadnunk annak az igazságát, hogy Isten minden mulasztásunk, vétkünk, bűnünk ellenére: re-habilitál minket, azaz visszahelyez oda, ahol nekünk a legjobb, vagyis Magához fogad... Isten szeretete tényleg ennyire "abnormális": nem rosszal fizeti meg a rosszat, hanem megbocsájt. Nem azért, hogy újra vétkezzünk, hanem azért, hogy végre megértsük: szeretetre teremtett mindannyiunkat....

"Legyetek szegények, s mindenkit szeressetek... na, nekem ez az egyházi duma nem jön be!" - vélekedik egyik alkalmi, húszévkörüli beszélgetőpartnerem. "Mi a probléma?" - kérdezem. "Hát csak annyi, hogy ez így nem működik!" - fogalmazza meg sarkosan ez a fiatalember érzéseit - szemében látok egyfajta törést/kiábrándultságot is. Lehet, hogy munkanélküli - gondolom magamban -, de nem kérdezek rá. Sajnos egyre többször 'botlom' magam is ilyen sorsokba; spanyol fiatalok 42 százaléka(!) munkanélküli - olvasom egyik internetes portálon. Mi lesz ebből?!...

A kérdésfelvetés ugyan nem akadémikus, de azért megérdemelne legkevesebb egy teológiai/szociológiai tanulmányt; tényleg: Mennyire "működik" a kereszténységünk? Mennyire életszerű? Belső-körös, kevesek számára érthető, csak magával foglalkozó imádásos, vagy aktív, szolgáló jelenlétet sugárzó? Jézus URunk - emlékeim szerint folyamatosan nem arra buzdított, hogy szünet nélkül imádjuk, hanem hogy kövessük Őt, azaz cselekedjük az Isten igazságát. (Hegyi Beszéd vége!)

Pál arra buzdítja a világváros-Rómában élő testvéreit, hogy ne igazodjanak e világhoz. Apostoli üzenete ma különösen is aktuális itt Európában, hiszen feslettségben, élvhajhászatban nagyban hasonlítunk az egykori Rómához: Korrupció, hiteltelen politikusok, nyerészkedő bankárok, tisztességtelen kereskedők, s kiábrándultak milliói... akiktől, ha elveszik a demokrácia utolsó látszat-jelképeit is, rettenetesen el lesznek keseredve! S ha az Istenhit után a közösségbe vetett hit is elvész, akkor maradnak a rosszul értelmezett nacionalista jelszavak, s az erőszakban reménykedés. S ahogyan egykoron szétesett a római birodalom, széteshet ez a mostani világ is - hiszen tartóelemeiben már eléggé recseg-ropog...

Reménységünk szerint azonban, Isten kegyelme most is megújul(hat) rajtunk. Most is támadhatnak hétköznapi szentek, akik az Isten akarata szerint akarnak élni. Nem az emberi törvények beteges agyonszabályozottságában, hanem az istenadta felsőbb rend szeretetszabadságában. Ez utóbbira teremtettünk, nem pedig arra, hogy haszontalan pecsétek és plasztikkártyák tucatjaival igazoljuk: mi (még) rendes emberek vagyunk...

S mi az értelem megújulása? Az, hogy elsősorban nem a körülményeink, a pillanatnyi helyzetünk - ami lehet éppen lehangoló is - határozza meg életminőségünket, boldogságunkat, hanem az, hogy mi mindezt hogyan értékeljük. A keresztény ember mindent Isten elé visz, tudja, hogy minden javára van/válik, s hogy lehet függetlenedni az Istentől, de nem érdemes... ugyanis az emberi élet értelmét és tartalmát egyedül Isten jelenléte adja.

Ha rajtam múlna, katonaság helyett jogi ismereteket taníttatnék az embereknek - legalább egy esztendőn át... Ennek az egy évnek a "hiábavalósága" ugyanis sokkal gyümölcsözőbb lenne életük hátralévő részében, mint a katonaságban eltöltött ellenségképet erősítő, ölésre-buzdító, haszontalan időnek. Jómagam négy éven át "bírkóztam" a szabályrendeletekkel, de nem kell joghallgatónak lenni ahhoz, hogy valaki felismerje: minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Márpedig agyonszabályozott modern korunk másból sem áll, minthogy mindenkori vezetőink - csupa jószándékból vagy éppen valamilyen érdekből - törvényeket, rendeleteket hoznak, olykor maguk is elveszvén azok normál-ember számára átláthatatlan, sűrű, jogszabály-erdejében.

Amikor magunk is szülőkké válunk, akkor döbbenünk rá igazán, hogy szülői gondoskodás nélkül bizony mi sem nőttünk volna fel, s nem lehetnénk azok, akik lettünk! Szüleink, akik szerettek minket, hosszú éveken át igen komoly áldozatot is hoztak azért, hogy "emberek" legyünk (ne pedig gaz-emberek), s megálljuk a helyünket az életben. Érdekes módon - édesanyánk, édesapánk, akik mindennél jobban szerettek minket -, ők is (csupa féltésből és szeretetből) a törvényre tanítottak: "Ne tedd! Ne csináld! Nem szabad!" Még érdekesebb - talán ez is lehetne Isten létezésének egyik komoly bizonyítéka -, hogy még féltőn szerető szüleink sem tanítottak meg arra, hogy ha majd felnövünk, akkor majd akarjuk a szabadságot... pedig azt nagyon akarjuk! Tinédzser korunk ébredő öntudatában aztán úgy gondoljuk: (végre) elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy most már elkezdjünk "szabadon" élni, amiből persze az esetek többségében - a felelősség hiánya okán - ügyetlenkedés és szabadosság lesz. (Jobb esetben tanulunk hibáinkból...)

Saul-Pál, aki maga is a zsidó kazuisztikus törvények szigorában nevelkedett - sőt még "kezdő" rabbiként a farizeusi kegyesség ifjú "frontemberének" is számított; egyébként hogyan kaphatott volna a jeruzsálemi főpapoktól felhatalmazást, hogy üldözze a krisztusi szakadárokat? -, eljut a felismerésre: "A törvény csak büntetést eredményezhet." A zsidók "bibliája" a Tóráh - jóllehet törvénynek mondják, de sokkal inkább az "Istentől kapott rendet", az "élet beszédét" értik alatta -, nemcsak a hétköznapi élet legkülönfélébb vetületeiben ad eligazítást, de még a kultikus törvények átlagember számára alig átlátható rendjét is "beszabályozza". Mindezek ellenére mégsincs tökéletes életvezetése a zsidó embernek sem - hiszen akkor nem lenne liturgiájukban ott a "jóm kippúr", az engesztelés napja.

A törvény tehát - a szeretet viszonylatában - csak tükör. Persze hiába "fényesítjük" újabb és újabb rendeletekkel - egyházon belül zsinati határozatokkal - a törvény tükrét, ha soha nem nézünk bele, akkor semmi, de semmi értelme sincs... Ezért fontos eljutni a felismerésre - s ez a kegyelmi élet -, hogy Isten szabadságra teremtett mindannyiunkat, s ennek az isteni szabadságnak csak akkor van kiteljesedése, ha az szeretetből fakad...

Fenti mondatok Ezékiel próféta szájából/tollából nem éppen dicsérő szavak a választott népre nézve... Még mielőtt valaki elvétené a célt és azt mondaná: "Hát igen, megint ezek a zsidók!", jó ha tudatosítja magában; Izráel népének küzdelme Istennel nem a "választott nép" küzdelme (a kiválasztottság/elhívás, mint kategória csak magában a zsidóságon belül értelmezhető) hanem ennek a maroknyi népnek a történelmi példáján keresztül az "Ember", a mindenkori ember, Teremtőjével folytatott küzdelmének a bemutatása... S természetesen ez igaz viszont is - bár antropomorf a megfogalmazás -, Isten is tusakodik az emberrel. Erről tudósítanak a bibliai iratok, melyeknek kétségtelen ereje az őszinteségből fakad.

A Bibliát nem angyalok, hanem emberek írták. Érző, hús-vér emberek, akik létük értelmét Isten napról napra kiteljesedő megismerésében látták. "Kicsoda az Isten?" - ezt a kérdést, amióta gondolkodunk, próbáljuk megválaszolni. A különböző kultúrák különböző utakon keresték a megelégítő választ, s így az évezredeken átívelő sok-sok felismerés végül is mind egy etikai irányba mutat: az Isten szeretet. Nyilvánvalóan, egy adott kultúrkörben felnövekvő ember számára az a kiinduló pont, az lenne a természetes, hogy Isten a más kultúrájú/gyökerű ember számára is úgy legyen Isten "Isten", ahogyan számára is kultúrájából fakadóan magától értődően az, vagyis: aki zsidó, muzulmán vagy keresztény, az tud(hat)ja igazán, kicsoda az Isten valójában... A hamis feltételezés aztán hamis következtetésre juttathat: aki nem zsidó, aki nem muzulmán, aki nem keresztény az nemcsak hogy nem ismer(het)i az Istent, de éppen ezért "eredendő istentelenségében" nem lehet jó ember sem... Jóllehet a világnézet összefüggésben van a hittel, de nem a hit milyensége szavatolja az emberség minőségét, hanem az egyes ember szeretetre való készsége. (Karl Rahner - Anonim keresztényei!)

Ha megnézzük írott történelmünket, akkor hamar kiderül belőle, hogy az ember szeret a kulturáltság, a civilizáltság álarcában tetszelegni. Abban a pillanatban azonban, ahogy elveszíti a társadalom, az adott közösség az ellenőrző, s ezzel együtt megtartó szerepét - a lehullt álarc mögött felismerhető, hogy kicsoda az ember valójában... Elrettentő történetek megszámlálhatatlan sora tudósít háborús kegyetlenségekről, a nyers erőszak hétköznapivá válásáról, a túlélési ösztönök csöppet sem kedélyes, szalon-beszélgetésbe-illő borzalmairól.

A próféta azt hirdeti, Isten mindenkit megítél: zsidót és muzulmánt, hindut és keresztényt, hívőt és nem hívőt... Nincs tehát kibúvó, nincs magyarázkodás, cselekedeteink világosan beszélnek helyettünk! Nyugtatgatni magunkat mindig lehet, önigazságunkat alátámasztó érveket - még a Bibliából is(!) - mindig talál(hat)unk, de itt nem a mi jogos felmentésünkön, hanem Isten igazságos ítéletén van a hangsúly... Isten irgalmazzon nekünk!

Nem tudok imádkozni!... Ezzel a nem átgondolt kijelentéssel "védekeznek" sokan, akik az imádságot templomfalak vagy az otthoni négyfal-közé kényszerített kegyes tevékenységnek tartják. Úgy hiszik, vannak élethelyzetek, időszakok, pillanatok, amikor nem tud az ember, de tulajdonképpen nem is lehet imádkozni. Ezzel ellentétben az igazság az, hogy mindenkor lehet imádkozni: szülés közben az élet csodájának részeseként, szerelmes suttogásban, az ölelés elrejtettségében vagy éppen a csatatéren ordítva, s egymást gyilkolva... Lehetünk útközben, a világ zajának kínzó szorításában vagy félreállva éppen élvezzük a léleksimogató csöndet -, fohászkodni mindig tudunk. Az imádkozásban éppen az a jó, hogy mindig megtehetjük - ha akarjuk -, s nincs semmi és senki, ami /aki korlátoz(hat)na minket. Meglehet, hogy már nem halljuk ennek a világnak a megszokott zúgását, mert már csak Isten odaátra hívogató csöndje vesz körül minket, s nem gondolunk a visszaútra sem - imádkozni, (még) akkor is lehet...

Nemcsak a szavak nélküli őszinte sóhajok, de az alkotó munka is lehet imádság. Minden, ami őszintén kifejezi, hogy Istenhez tartozunk, hogy szükségünk van Őreá, az imádság. Imádság a vágyakozásunk, hogy nemcsak tudni, de érezni is akarjuk Teremtőnket a lelkünk mélyén, s valóságosan is tapasztalni szeretnénk, hogy "Ő történik bennünk, s közöttünk".

Imádkozó "kedvünknek" egyetlen egy 'ellensége' van - mi magunk. Az imádság ugyanis - akárcsak a hit - az önkéntességen alapul. Ebbéli szabadságunkba még az Isten se szólhat bele! Ha mi úgy tartjuk jónak, hogy ne imádkozzunk - akkor nem imádkozunk... De nemcsak az imádsággal, életünk cselekedeteivel is így vagyunk: legvégül azonban mindig mi döntjük el, tegyük vagy ne tegyük, mondjuk vagy ne mondjuk... De nemcsak az önkéntességen, következetsségünkön is alapul imádkozó életünk. Erre hívja fel a figyelmet az apostol, amikor azt írja: "legyetek éberek!" Az éberség ebben az esetben azt is jelenti, hogy céltudatosan, célirányosan éljük életünket.

A hívő ember tehát nem céltalanul, hanem céllal éli az életét. Célja, hogy minél jobban megismerje önmagát, s Istenre-utaltságát - s ezzel együtt Istent magát -, és a szeretetben kiteljesedve hasznos életet éljen felebarátai számára is. Amikor ez sikerül, akkor a küzdelmeink is megszépülnek, mert kiderül, hogy minden történés az életünkben azért adatik, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, egymáshoz, s legvégül hálát adhassunk Teremtőnknek a csodálatos lehetőségért: az Életért.