Ókori felismerés - a bibliai bölcsességirodalmi gyűjtések: Példabeszédek-, Prédikátor könyvei is 'hozzák' -, hogy az értelem a szívben lakozik. Lehet ezen vitatkozni, vajon így van-e vagy sem, de tény: aki szívével tisztán lát, az jól lát, s jó döntéseket hoz magának és övéinek is. Ha egy pillantást vetünk a világ "vezető okasaira" - jószándékkal tételezzük fel, hogy tudás is van náluk, nemcsak karriervágy -, általánosságban elvárható lenne tőlük, hogy nagy ismerettel a fejükben jó döntéseket hozzanak, de láthatóan mégsem ez a történik. Amióta létezik az ENSZ, azóta helyi háborúkban mintegy húsz(!) millióan haltak meg... mi ez, ha nem a "magas politika" abszolút csődje? Hiába az okosság, ha nem párosul tiszta szívvel, akkor nincs bölcs döntés! Bölcsesség nélkül pedig se béke, se biztonság...

Márpedig születésünktől halálunkig ezekre vágyakozunk! Először csak elbújunk a világ elől, aztán rájövünk: elrejtettségre van szükségünk, ráadásul olyanra, ami hosszútávon is megmarad. Zsigerből azt gondoljuk, békét csak háborúval lehet csinálni, éppen ezért magánéletünken is először kikényszeríthető együttműködést (szerződések) munkálunk, ahelyett hogy bizalmi alapon rendeznénk be életünket. Ennek az általános bizalmatlanságnak a jeles példája az ún. "házassági szerződés", mely nem csak a jogokat és a kötelességeket szedi pontokba, de rendelkezik a láthatóan szerelemnél nagyobbról is: az érdekről. Igaz is, kit érdekel ilyenkor a család jövője, a gyerekek egészéges lelki fejlődése, amikor pénzről van szó? Az pedig lényegtelenné válik ilyenkor, hogy oltár előtt, a JóIsten nevében "halálig-hűséget" fogadtak egymásnak... az csak a "ceremónia" része volt. Tragikus, hogy az a két ember, akik - tételezzük fel, hogy döntésük szabad akaratból, s jószándékkal történt -, s egykor "éltek-haltak, lángoltak" egymásért, egy ágyban aludtak, s "egy tányérból ettek" a legnagyobb ellenségeivé váltak egymásnak... Szövetségesből - ellenség. Nincs is ennél nagyobb csapás!

Bibliánk arról tanúskodik, hogy Teremtőnk szövetséget kötött az emberrel (Noé története). Isten hűsége örök és megkérdőjelezhetetlen, ahogyan életvédő törvényeinek érvenyessége is időtlen, senki kedvéért nem változtat azokon. Ha a JóIsten "javítgatná" a világot - mi egyébként ezt tesszük, amikor jogszabályokat "tekerünk" jobbra és balra -, az azt jelentené, hogy egyszer leesne az alma a fáról, máskor meg elrepülne róla... Nem! Isten kezdetektől fogva jónak teremtette meg a világmindenséget, s ami egyetemesen jó, az szép is.

A szövetséges Istenből azonban ellenséget csináltunk, s aki ellenségünk -, mert ő is ugyanolyan ember mint mi, azaz önző és esendő -, azt szövetségesnek hisszük. Pedig megtanulhattuk volna a Szentírásból: "Jobb Istenben bízni, mint emberekben reménykedni!" Hitünk lényege, hogy Krisztusban újra rátalálhatunk életünk Létrehívójára és Fenntartójára, az evangélium üzenete pedig ma is az, hogy nem vesztünk el, mert Ő mindannyiunk Szövetségese! Akinek szívében ez tudás honol, az bölcsen, békében, biztonságban éli életét, hiszen tudja: az Isten tenyerén él...

Amikor áldozatot hozunk valakiért, amikor támogatjuk a rászorulót vagy éppen mi kapunk valakitől önzetlenül segítséget, gyakran elhangzik a dicsérő mondat: "Hát te egy valóságos angyal vagy!"... Érdekes módon, az igazán jót, csak az angyalokkal együtt tudjuk elképzelni. De miért is van az, hogy nélkülük nem tudjuk elképzelni a végítéletet sem(?) -, pedig pusztításban jó eséllyel felvehetnénk a versenyt a trombitáló-harcoló angyalokkal! Érdekes, Bábel tornyát angyalok rombolják le - jóllehet éppen elég romboló, s projekt-aláásó, ha az emberek elfelejtik szociális kötelezettségeiket, s mindent alárendelnek a teljesítménynek, s már csak a megfogatónak (tégla és szurok) van érvényessége/jelentéstartalma a hétköznapokban, de a legdrágább, a szeretet elértéktelenedik...

Az angyali tökéletesség oka, hogy ők soha nem végeznek - ellenben velünk -, félmunkát. Maga az angyal (gör. angelosz) szó azt jelenti: küldött. Az angyal bizonnyal nem felejti el, hogy ő mindig követségben van, az Isten küldötte, hatalmát nem magának, s magáért veti be, hanem azért, hogy misszióját (küldetését) beteljesítse. Mi emberek pedig gyakran elfelejtjük, hogy ittlétünknek a Földön, azaz életünknek isteni küldetése van. Nem "véletlenül" születtünk bele ebbe a világba, Isten akarata az, hogy éppen most, éppen itt élünk, s mozgunk! S, ha maga a Magasságos Isten akarja létezésünket, akkor bizony tudatosítanunk kellene magunkban: életünknek "magasabbrendű" célja van! Tehát nem hiábavalóak küzdelmeink, törekvéseink, hogy elérjük a kitűzött (istenes) célt.

Kinek mi a legfontosabb, az adja élete értelmét, azaz "célját". Van, aki a pénz-, s a hatalom-szerzést tartja "értelmes" célnak, van akinek a "cél", hogy korán reggel, minél hamarabb elérje az alkoholos mámor tompító-felejtős állapotát, s persze vannak jónéhányan olyanok is, akik igyekeznek Isten elvárásainak megfelelni, hiszen jól tudják: amit Ő akar, az elsősorban az ember javát szolgálja. Így vállalják édesanyák a gyermekek világrahozatalát, s szolgálják az Isten-adta Életet, s állnak segítő szolgálatba milliók naponta, hogy elhivatással tegyék a dolgukat...

A céltévesztet ember a legboldogtalanabb. Miből lehet ezt tudni? Például abból, hogy angyalok "segítségét" is odaképzeljük, ha a végső számadásról, a végítéletről van szó... (Mintha önmagunk létpiszka nem lenne elégséges, hogy végképp megsemmisüljünk!) Jöjjenek hát még angyalok is, erővel, hatalommal, trombitával és lángpallossal, szórjanak kénköves esőt is!... De miért is? Mert megérdemeljük!

S honnan tudjuk ezt ilyen biztosan? Mert tudtuk, hogy mi volt a jó, s mégsem tettük azt, amit meg kellett volna tennünk. Elfordítottuk tekintetünket, mint a pap és a lévita, pedig Isten mindent előre elkészített, hogy irgalmas samaritánusként segíteni tudjunk másoknak... Mi azonban megtartottuk az olajat és bort magunknak, s financiális erőnket sem pazaroltuk bizonytalan kimenetelű karitatív projektekre... Így aztán teljes "joggal" lángpallost képzelhetünk az angyalok kezébe...

Vannak, akik földi vándorlásuk egész ideje alatt sem képesek megtanulni, hogy az élet lényege az együttműködés. A kooperáció azonban olykor meglehetősen bonyolult, s eközben akaratlanul is hibázunk, amivel megnemértettséget és/vagy fájdalmat okozunk nemcsak 'felebarátainknak', de azoknak is, akiket nagyon szeretünk. Ezért a keresztény ember életének egyik alappillére a megbocsájtás, melyet hatásosan - azaz megnyugvásthozóan - csak Istennel együtt vagyunk képesek megtenni.

Nemcsak másnak nehéz megbocsájtani az ellenünk elkövetett szeretetlenségeiket, de vannak az életben olyan dolgaink - tegyük őszintén a kezünket a szívünkre, s sóhajtsunk egy nagyot(!) -, melyeket (bármennyire is nagyvonalúak vagyunk önmagunkhoz), nem tudunk megbocsájtani magunknak - gyakorlatilag soha. Életünk végéig - ha nem is azonos intenzitással -, de végigkísérnek minket ezek az "élményeink".

Isten nem a "baba-bűnök" miatt noszogat minket, hanem az olyan istentelenségeink miatt nem hagyja, hogy lelkiismeretünk megnyugodjék, amire csak Őnála van/lehet bocsánat: pl. "kényelemből" elkövett abortusz, szándékos emberölés, nyereségvágyból elkövetett, mások életét megrövidítő delictumok... Ha valaki életében legalább egyszer emberként néz a tükörbe, akkor az ilyen bűnök savként kezdik el marni lelkét. Isten törvénye ez is.

Elmondani tehát: "URam, bocsásd meg vétkeinket!" azt jelenti, tisztában vagyunk helyzetünkkel. Ismerjük készségünket a rossz megcselekvésére, s elismerjük restségünket a jónak elmulasztására. Ezért folyamodunk naponta Őhozzá, hogy képesek legyünk legyőzni önmagunkat, s Isten kegyelméből olyan életet éljünk, ami nemcsak hasznos nekünk és felebarátainknak, de még az Örökkévalónak is kedve telik benne, mert azt tesszük, amire teremtett minket... azaz szeretünk.

Jiszráél ben Eliezer Baál Sém Tóv (1700-1755) rabbi, a haszidizmus megalapítója, később Medzsibozs-ban (Miedzyboz, ma Ukrajna) telepedett le. Ő volt az akinek tanításai alapján összefoglalták 4 alapeszméjüket, melyek a következők: 1.) Isten előtt nem a tudás, nem a törvények szigorú betartása a fontos, hanem az odaadó szeretet, a jóakarat és a lélek tisztasága. A vallásos életmód, a sok rituális előírás és a számos jócselekedet lényege ugyanis az Istenszeretet, a felebaráti segítségnyújtás és az értelmes életvitel, egyszóval az emberszeretet. 2.) Nem önmegtartóztatással, nem szomorúsággal, hanem őszinte örömmel, tánccal-dallal kell szolgálni az Urat. 3.) A dvekut - vagyis a teremtőhöz való ragaszkodás fontossága: feltétel és kérdés nélküli Isten felé irányuló teljes szeretet és hűség. 4.) A zsidó ember nem csak a Tóra 613 kifejezett parancsolatának teljesítésével szolgálja az urat, hanem minden hétköznapi cselekedetével is - azzal is, ha eszik, azzal is, ahogyan jár.

Baál Sém Tóvnak számos misztikus története ismert, melyek között egyszerű hétköznapi tanulságos történetek is akadnak. Az egyik ilyen történetben utazótársával beszélgetnek - természetesen az Istenről -, mire a fuvart vállaló fiatal kocsis megszólal paraszti józanságával: "Rabbi, adok én magának egy rúbelt, ha megmondja, hol van az Isten!?" Mire a bölcs öreg rabbi csak ennyit válaszolt: "Édes fiam, én meg adok neked rögtön kettőt, ha megmondod, hol nincs ott az Isten!"...

Isten istensége - legalábbis így emberileg, a fogalmaink segítségével okoskodva -, mindenhatóságában, ebből kifolyólag mindenkor és mindenben jelen-valóságában fogható meg. Aki egyszer is feltekintett az égre úgy, hogy a csillagok végtelenjeivel szembeállította homokszem-életének múlandóságát, az nem kerülhette ki a kérdéseket: "Ki vagyok én, s kicsoda Az, aki ezt az egész mindenséget létrehozta? Honnan jöttem, s hová megyek? S leginkább izgató kérdésünk így hangzik: Mi az értelme ennek az egésznek?"... De nemcsak odafönn vannak ámulatbaejtő dolgok, a Teremtő mikroszkópikus alkotásait nézegetve is egyik csodálatból eshetünk a másikba! S ha a mikro- és makrokozmoszban megtalálható az Isten "ujjlenyomata", akkor miért ne lenne bennünk is?

Bizony bennünk is lakozik az Isten! Misztikusan és csöndesen, fenntartva életünket addig a percig, amíg tetszésére van, hogy legyünk. Isten a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén tehát meglátható! Ha valakinek az Isten csak keresztényként, muzulmánként vagy zsidóként elképzelhető, akkor nem Istenről gondolkodik, hanem csak egy tanítás-tolmácsolta/festette istenképről. Az Isten istensége nem állítható meg etnikai- és kulturális határoknál, Ő Isten a Napban, a Tejútrendszeren túl, sőt a világ számunkra ismeretlen túlsó végében is! Isten teremtő hatalmának korlátokat csak az Istent nem ismerő szűkkeblű ember szab, amikor kijelenti: a Föld lapos, s hogy élet csakis a Földön létezhet, mert ez a világegyetem közepe... De talán érdemes lenne csöndben és szerényen hozzátenni: Uram, Istenem! Én ezt most egyelőre így gondolom, de tudom, hogy igazán Te vagy mindennek tudója!"

Az evangéliumon tényleg nincs mit szégyenleni, az azt hirdető keresztények miatt azonban van pironkodnivalónk bőven! Saul-Pál "missziója" - s újtestámentumi munkásságának "túlsúlya", hiszen a 27 irat közel felét ő írta - adta meg azt az alaphangot, mely evangélium-értelmezés Jézus Krisztus istenemberi szeretetére tette a hangsúlyt, hanem az ún. "váltságáldozatra". Az apostol hellén területen végzett missziójában egészen másként érvel, mint ahogyan teszi azt szűkebb hazájában - teológiailag egyébként teljesen korrekten -, hiszen azt mondja: "Isten megbékéltetett titeket a Krisztus által". Ezzel maga Pál is beismeri, hogy a váltságteória elsősorban zsidókból lett keresztények számára érthető, de az egyetemes látásmódban gyakorlatilag teljességgel érthetetlen az érvelés, hogy az Isten - Aki egyébként EGY -, Az "megöli egyszülött Fiát"... csupa szeretetből(?). Ez nemcsak érthetetlen, de elfogadhatatlan is a józan ész számára. Az effajta keresztény missziót éppen ezért meg is kellett támogatni katonai erővel, mely hatásos segítségért az Egyház mindig igen hálás volt. Hogy ennek az az erőszakkal megtámogatott "missziónak" milyen következményei - a kulturális veszteséget most ne is említsük(!) - lettek, azt nyomon lehet követni a világtörténelem alakulásában! Az meg nem vigasztalhat senkit, hogy más missziónáló vallás sem volt különb a katonai erő felhasználását illetően...

Az evangélium lényegmagva tehát nem az, hogy bármekkora latrok is vagyunk - Isten majd úgyis megbocsájt nekünk. Fentiek értelmében hitványságunk nagysága abban is megmutatkozik, hogy egyedül csak az Isten-Fiú vére képes lemosni rólunk istenteleségeink gyalázatát... Bármennyire is szép ez a kép, s allegorizálva hozza a maga lélekgyógyító gondolatait, az Isten istenképűségének megélése alapvetően más látásmódot igényel... Azzal is tisztában kell lennünk, hogy fenti gondolatokat a tradicionális kereszténységben felnőtt ember nehezen érti meg, de legyünk józanok: 2011-ben, a "modern", keresztény-kulturális gyökereit az utolsó ötven esztendőben szinte teljesen elveszejtő nyugati világban van egyáltalán még értelme, létjogosultsága tradicionális kereszténységről beszélni? Ma Európában katolikus és protestáns egyházaknak is azzal kell megküzdeniük, hogy az ún. keresztény életfilozófia visszaszorul néhány száz teológus könyvtárpolcoknak írt könyvébe-tanulmányába, s a keresztény életvezetés utáni igény rohamosan csökken, ami a gyülekezetek zsugorodásában jól tettenérhető, s ezzel párhuzamosan megszűnnek az eddig természetesnek vett indokok is arra, hogy társadalmi tényezőként tekintsenek a keresztény egyházakra.

Krisztus megszaporította a kenyeret, s megelégítette az éhezőket. A kereszténység feladata, küldetése, missziója pontosan ez lenne: enyhíteni az éhséget - testit és a lelkit is! Az eszközök meg is lennének rá. Ehelyett azonban az ún. "keresztény" államok kivétel nélkül hűtlenek lettek eredeti elhivatásukhoz, s vezetőik csúfosan cserbenhagyták a rájuk bízottakat. Kár is lenne szépíteni a dolgot, pontosan az ellenkezője történik annak - kicsiben és nagyban is -, mint ami az Isten akarata! Amit a zsidó-keresztény európai többség felelőtlenül a világra piszkít, azt egy lelkes kisebbség igyekszik eltakarítani... Az evangélium diadala azonban nem ez, ez sokkal inkább a tudatlanság triumfálása. A tudatos Krisztus-követés abban áll, hogy az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelke által vezérelve úgy alakítja a keresztény világ a gazdasági, kulturális, szociális törvényeit, azaz a hétköznapok életét, hogy ne rohanhassanak tömegek a kárhozat szakadékába, hanem megtapasztalhassák a szeretet erejét, a közösség gondoskodását, s a szellemi előbbrejutás lehetőségét a saját életükben. Amíg azonban a keresztény világ fegyverekkel, könnygázzal, tisztességtelen piaci magatartással és totális kontrollal igyekszik bizonyságot tenni vezető szerepéről a világban, eladdig nem az Istenéről, s az Ő mentő szeretetéről tanúskodik, hanem kizárólagos igényéről a hatalomra...

Szabadság, egyenlőség, testvériség... Olyan fogalmak ezek, melyekért barikádokra mentek az emberek, sőt gyakran meg is haltak értük. Gyaníthatóan így lesz ez az idők végezetéig, hiszen az ember "szabadságra, egyenlőségre és testvériségre" teremtetett, s szépen élni, kiteljesedni csak akkor tudunk, ha Isten akarata és az emberi törekvésünk egy irányba halad. Igen kiábrándító azonban, amikor kiderül, bizony vannak "még egyenlőbbek", azaz: az egész világ egyenlőtlenségeken alapul. Nemcsak dúsgazdagok vannak, de a "civilizált" világunk megengedi, hogy a tudomány és technika évezredében is milliók haljanak éhen. Ugyanakkor vannak jóléti országok, ahol nem az éhség, hanem a túlfogyasztás szedi áldozatatit...

Az egész Földet uralma alá hajtó ember, fejlődésében még mindig csak ott tart, hogy az értéket csak pénzben tudja kifejezni. GDP-től visszhangzik a média, s eközben országok mennek tönkre, mert mindent alárendeltek a kamatlábaknak... Erre csak azt lehet mondani: a profit elvette az eszüket! Vannak ugyanakkor józanul gondolkodók, akik azt mondják, ha mindez így "fejlődik" tovább, akkor ökológiai katasztrófába sodorjuk Földünket. Éppen itt lenne tehát az ideje annak, hogy az életminőségünket ne a bruttó hazai termék (GDP) a kevesek kezében koncentrálódott javak összességével mérjük, hanem azzal, hogy mennyit fordítunk egészségügyre, oktatásra, kultúrára és szociális ellátásra... A keresztény ember nem naív - ez még jóideig várat magára!

Általánosan gyér érdeklődést (sajnos!) kiváltó ökumenikus imahét van mögöttünk, melynek központi témája igen érdekes volt: az első keresztény gyülekezetek élete. Testvéri szeretetben, s egyenlőségben éltek, mert számukra már-már csak az Isten országa létezett, az összes többi gyakorlatilag lényegtelenné vált. Abban hittek, hogy az "ÚR közel", s ha nem is hetek vagy hónapok múlva - de talán még ezt is lehetségésnek tartották -, mindenesetre nagyon hamar, akár egy-két éven belül visszajön a Krisztus, hiszen Ő maga mondta: "Nem múlik el ez a nemzedék, s visszajövök!"

Közben eltelt kétezer esztendő, s Krisztus még mindig nem jött vissza. Ez egyeseket szomorúsággal tölt el, de az evangélium fontos része, hogy Krisztus itthagyta tanítását, s az abból fakadó érték-látást. Övéi azóta is eszerint igyekeznek élni. Nem világuralomra törő egyházi szervezetben, hanem a legerősebb kötelékben, ahol még isteni értékek szabják meg a hétköznapokat: ez a keresztény család... cseppnyi menyország a földi élet tengerében. Ez az egyetlen hely, ahol még valóság lehet az egység, ha minden családtag szívében a krisztusi szeretet honol, azaz "Krisztusban vannak". Lehet ez a család zsidó vagy görög, gazdag vagy szegény, ők mégsem boldogtalanok, mert kincsüket nem múlandóságra ítélt vagyonban mérik, hanem az Isten mindennap megnyilvánuló gondviselő kegyelmében...

Ősrégi történet - ősrégi probléma... Amióta ember az ember, azóta kísérletezik bódító szerekkel is. Gyaníthatóan nem a kísérletező kedve, sokkal inkább az elveszített paradicsomi harmónia, annak olykor kínzó hiánya motiválja ebbéli tevékenységét. Sokféle olvasata van ennek a történetnek... Van, aki azt az üzenetet véli kihallanai belőle, lám Noé is csak ember volt, s nincs ebben semmi kivetni való, hogy egy kicsit többet ivott a kelleténél. Van, aki mélységesen elítéli, hogy Noé nemcsak levetkőzött a sátrában - gyaníthatóan nagy meleg volt, no meg a bor is fűtötte belülről -, de ki is vetkőzött magából. Gyaníthatóan emiatt mentek be hozzá a fiak: Sém, Chám és Jáfet. Sém és Jáfet elfedezik apjuk bűnét, a legkisebbik Chám viszont ütközik a nyomorúsággal, hogy nemző apja önmaga paródiája. Amikor Noé kijózanodik, akkor Chámot megátkozza - ne szépítsük a dolgot, ez tipikusan alkoholista magatartás: a másikban keresni, s megtalálni a hibát...

A zsidók a kóser bort Noéig, a kóser pálinkát Salamonig vezetik vissza. Tény, hogy az alholos italok, a különféle erjesztések és párlatok a gasztronómiai kultúra részévé váltak -, ha nem is mindenütt, hiszen köztudottan a muszlimoknál vallási okokból tilos az alkoholfogyasztás.

A szeszesital fogyasztásra vonatkozó adatok ellenére azonban komoly aggodalomra ad okot, hogy 1995-re a 0-64 éves férfiak körében 1970-hez képest kilencszeresére, az ugyanezen korosztályba tartozó nők körében nyolcszorosára növekedett a krónikus májbetegség és májzsugor okozta halálozás. Az egy főre jutó elfogyasztott tiszta alkohol mennyisége az ezredfordulóig csökkent, majd beállt valamivel 11 liter fölé. Jelenleg 11,2 literes fogyasztásunkkal az élvonalba tartozunk (az élen Luxemburg áll tizenöt liter feletti eredményéve).

Az etilalkohol fogyasztása először "jó bulinak" tűnik: megemelkedik a dopamin-, és a szerotoninszint, vagyis jókedvünk lesz, a szervezetben található gamma-amino-vajsav nyugtató hatása növekszik, ezenkívül az alkohol gátolja a memóriáért felelős NMDA-receptorokat, hogy az egészre másnap ne nagyon emlékezzünk. Mindezt nagyjából az egy ezrelékes véralkoholszintig élvezhetjük, ami utána jön, az már egyáltalán nem kellemes: hányás, egyensúlyzavar, később tudatzavar alakul ki, akár fél liter vodkától pedig meg is lehet halni. Volt már rá példa.

A WHO globális megoldást sürget az alkoholizmus visszaszorítására, hiszen nem csak a halálozási statisztikákat lehetne kozmetikázni egy határozott fellépéssel: Európában a gyilkosságok és az erőszakos cselekedetek 40 százalékában áll alkoholos befolyásoltság a háttérben. Rengeteg autós gázolás történik ittas vezetők miatt, de a szempontok között meg kell említeni a nem várt terhességek, ezáltal az abortuszok magas számát, és a helytelen gyermeknevelés következményeit: az európai gyermekek 5-9 százaléka él az alkoholfüggőség miatt hátrányos helyzetű családban. A legjobb stratégia, ha a nők 55, férfiak 35 éves korukig absztinens életmódot választanak, ez előtt ugyanis az alkoholnak több a káros, mint az előnyös hatása: az alkohol védelmet jelent a szívkoszorúér-megbetegedésekkel szemben, ezek pedig inkább idős korban jelentenek veszélyt.

Míg az alkohol egyénre gyakorolt hatása viszonylag jól kiszámítható: az egyik elálmosodik, a másik vigyorog, a harmadik kötekedik, eladdig a drogok, a szer hatása meglehetősen rapszódikus. De ez egy másik, igen nagy, még az alkolizmusnál is nagyobb probléma. A pszichoaktív szerek fogyasztását sokféleképpen igyekeznek megmagyarázni, egyet azonban fontos megjegyezni: ezek fogyasztása nem genetika vagy betegség, hanem emberség kérdése. A kérdések kérdése tehát nem az, hogy iszom-e vagy sem, hanem az, hogy ember akarok-e maradni vagy sem? A keresztény ember megtalálta rá a választ, s tudja, hogy a válaszok és megoldások nem a pohár alján, hanem a JóIstennél vannak, az istenképűség szeretetben való megélésében...

"Kedves Jézus! Szeretnék tökéletes lenni -, de nem ilyen áron!"... Bizonnyal akadnak ma is jószándékú gazdag ifjak, akik tökéletesedni kívánnak, mert a nagy vagyon önmagában nem biztosítja azt, amire minden ember vágyik -, de a többségük gyaníthatóan a fenti mondattal, keserű szájízzel, szomorúan elballagnának, ha a Mester követésre hívná el őket...

Sok rossz prédikátor támadta és támadja ma is a gazdagságot, mintha az az ördögtől magától származna, pedig Jézus nem a gazdagság ellen prédikált, hanem a hamis reménységre hívta fel a figyelmet - az ember ugyanis igen nagy hajlandósággal bír, hogy a múlandót az Elmúlhatatlan elé tegye. Gazdagság és Jézus követése - elméletileg - nem egymást kizáróak, de a gyakorlat, a tapasztalás arra tanít, hogy a kettő együtt igen nagy ritkaság. Mi lehet ennek az oka?

Mindenekelőtt az az általánosan elterjedt nézet, hogy a gazdagság boldogít, hiszen aki gazdag, az elismert, az független, annak önértékelését nem zúzzák szét a kudarcok, ellenben öntudatát erősítik a sikerei... Hiába a manapság oly divatos életfilozófia, mely mindenek elé helyezi a sikert, a gazdasági eredmények önmagukban még nem generálnak megelégedettséget. Elégedetté tehet a vagyon, de a megelégedettséghez harmónia szükségeltetik, ami nem képzelhető el a lélek nyugalma nélkül...

Lelkünk márpedig sehol máshol, csakis Istennél nyugszik meg. Ezért vonzotta a názáreti poroslábú Vándorprédikátor a gazdagokat is. Ezért a nyugalomért fordított hátat a gazdagságnak Assi leggazdagabb posztókereskedőjének fia is, hogy Isten-felfedezésének örömét boldogan mások elé élje... Eredményesen, hiszen a harmadrendiekkel együtt a világon ma mintegy húszmillióan(!) vallják magukat ferencesnek. Ez a tény nem jelenti azt, hogy csak mezítlábas szegénységben lehet Istent megtalálni és szolgálni, éppen ellenkezőleg! Isten azért engedi meg a jólétet, hogy ezen keresztül is jót tehessen egyik ember a másikkal, s hogy ember és ember között lélekemelő találkozások jöhessenek létre.

Ha azonban valaki vagyonát - beleértve a szellemieket is, hiszen egyre inkább afelé halad a világ, hogy tudást csak pénzen lehessen megszerezni -, csak önmagának akarja megtartani, s abból nem kíván részesíteni másokat, akkor nem csak Isten akaratára mond nemet, de kizárja magát annak lehetőségéből is, hogy harmóniába kerüljön a világgal, önmagával, s természetesen a JóIstennel...

Sokat változott a világ... Évezredeken keresztül csak a férfiak kezdeményezhették a válást, de azért régen is, aki gazdag családból származott, az nőként is kezébe vehette házassági ügyeinek irányítását.

Kicsiny hazánkban erre a manapság egyáltalán nem feltűnést keltő, de az házaspárok életét alapvetően befolyásoló procedúrát érdekesen világítják meg a KSH-adatok: Ezek szerint a válóperek 71 százalékát nők kezdeményezik. A két legfőbb válóok: a megcsalás, félrelépés, hűtlenség, illetve az alkoholizmusból eredő problémák. A válások többségét tehát a nők kezdeményezik, miközben ők a válások nagy vesztesei. Korábban 10-14 év után döntöttek válás mellett. A rendszerváltás óta ez kitolódott 20 évre. Az elmúlt 10 évben a válások száma stagnált, így évenként mintegy 24-25 ezer házasságot bontanak fel. Tény, hogy egyre könnyebben bomlanak fel a házasságok/együttélések/élettársi kapcsolatok, és egyre nehezebben jönnek létre újak. A válás után két évvel az emberek mindössze felének volt új párkapcsolata a KSH felmérése szerint, s a tapasztalatok szerint a férfiak kétszer akkora eséllyel lépnek új viszonyba, mint a nők. A szakemberek szerint a manapság kötött házasságok több mint 40 százaléka fog a jövőben felbomlani. Az újrakezdés különösen nőként, gyerekkel és negyven fölött nehéz.

Mindez nem jelenti azt, hogy a meglévő házasságok jók lennének. A párkapcsolatukkal egyébként a házas férfiak a legelégedettebbek, legkevésbé pedig az élettársi kapcsolatban élő nők. A törvényből egyetlen vessző sem vész el! A lélek istenteremtette erői a lélek rejtett zugaiban is "dolgoznak". Nem lehet "kijátszani" az élet törvényszerűségeit - bár sokan megpróbálják -, idővel azonban mindenki beteljesíti sorsát...

Mi ebből a tanulság? Az, hogy jobban fel kellene készíteni a házasulandókat, hogy ne az egyedülléttől való félelmük irányítsák párválasztásukat, hanem azok az őszinte érzések, melyek garanciát adnak arra, hogy hosszú évek után is kívánsággal tekintsenek egymásra... Ez akkor lehetséges, ha nem törik meg bennük a hit: azt a másikat, az "Ő"-t, Isten is neki teremtette.

Társadalmunk jelenleg úgy gondolkozik, hogy amit nem kapok meg attól az egytől, akit választottam, arról le kell mondani, s meg kell próbálni egy másikkal. A baj ezzel a gondolkozással az, hogy ha az ember testi, lelki vagy szellemi kielégületlenségben él, az megmérgezi az életét és nagyon sok kapcsolati zűrt okoz. Isten a házasságot a testi-, lelki-, szociális-, kiteljesedés műhelyeként hozta létre, azaz: nem két perfekt ember találkozik, hanem két rész-ember, akik együtt akarnak EMBERRÉ válni. Ha közös életükben egymásból - minden területen(!) előhívják a jót, s egymásban csillapítjak a rosszat, akkor ez megerősítő jel, hogy az Isten is egymásnak rendelte őket. Ha ennek az ellenkezője történik, sekélyesedik a jó, s erősödik a rossz, akkor nem egyszerűen a felek "szerződésszegéséről" van szó, hanem arról, hogy nem tudják betölteni a legnagyobb hivatást, hogy istenképűen, harmóniában éljenek.

Ilyenkor már csak egy lehetőség van: nem csüggedve (azaz buzgó imádsággal), de az élet normalitásában gyökeredző józansággal, szerettel belekapaszkodni a JóIstenbe, hogy tegye meg azt, ami emberileg nézve lehetetlen, s a rosszat fordítsa jóra. S ha nem változik semmi? Akkor ez jele annak, hogy nekünk kell változtatni... Mert az ÚRIsten nem sírig tartó szolgaságra, hanem a kiteljesedés felelős szabadságára hívta el minden gyermekét...

Sokan azért nem kívánnak istenes elkötelezettségben élni, mert - így vélik -, a "hívő" embernek semmit sem szabad. Először is: mindent szabad neki (is), de ahogyan Saul-Pál helyesen mondja: "Mindent szabad nekem, de nem minden használ." Ugyanakkor tényleg vannak felekezetek, ahol az előírásoknak/elvárásoknak se szeri se száma, de ez a fajta vallásosság bár sok-sok jelzőt vonzhat magához, de egyet bizonnyal nem, hogy: krisztusi...

A törvényeskedés ugyanis a kicsinyesek, a szűklátókörű önzőek tulajdonsága. Az ilyen emberek rettenetesek, mert csak két színt ismernek: feketét vagy fehéret. Jóllehet emberlétünket, életünknek tartalmat adó kapcsolatrendszerünket az átmenetek sokszínűsége jellemzi, ők azonban csak isteninek vagy ördöginek ítélik meg a dolgokat. Jellemző rájuk, hogy kihívóan kritikusak másokkal, de önmaguk botlásaival szemben messzemenően elnézőek (többnyire az ördög mesterkedéseire fogják) s látványos, hitbuzgó élettel próbálják palástolni súlyos karakterhibáikat. Nagylelkűek a közösből, de ők maguk nem szívesen vállalnak áldozatot a közért... Életük imázsára kínosan ügyelnek, de valódi családi életük, az otthoni, a négyfalközötti maga a pokol... Sajnos ilyen "jó hívő testvérek" miatt kritizálják sokszor a keresztényeket - s bizony joggal.

A keresztény ember szabadsága azonban egészen másról szól! Ha megnézzük ősi szabadság szavunkat, két szót fedezhetünk fel benne: szab és ad. Ki a szabad? Aki életét Istenhez szab-ja, vagyis az örök értékekhez igazítja, az ilyen ember képes valóban ad-ni, ráadásul a legtöbbet önmaga végességéből: az idejét. Aki időt, ad, az mindent ad! Az meghallgat, az odafordul, az építően segít, mert a dolgok helyes alakulásához mindig idő kell! Rendelt ideje van ugyanis mindennek! Isten országának eljövetelét pedig különösen nem lehet siettetni semmiféle nagy emberi elhatározással, buzgósággal... Ha lehetne, akkor nem lenne kegyelem a kegyelem. Ennek ellenére mégis sokan vannak, akik azt gondolják, minden baj oka a szombatnap megtartásának hiánya.

Márpedig Jézus URunk szombaton is gyógyított, jelezvén hogy Isten szeretete szombaton sem "szünetel", Ő folyamatosan ad. Ha a JóIsten nem adna a nekünk "kegyelmet, kegyelemre" - még "álmunkban is eleget" -, akkor már rég nem is lennék. Nincsenek tehát "tiltott" napok, melyeken ezt vagy azt nem lehet tenni. Mindent lehet minden napon tenni, ami szeretetből fakad! Az élet szentségét ugyanis nem a törvény betűje, a szép gondolatok, hanem a megélt szeretet adja.

Aki felismeri isteni küldetését önmagában, s szeretni kezd, annak életében gyümölcsök teremnek: lelki nyugalom, harmonikus emberi kapcsolatok, biztonság és függetlenség, bizalmon alapuló együttműködés, kiegyensúlyozott szexualitás, s egészséges önbizalom. Ha ezeket a gyümölcsöket soha nem termi meg életünk fája, akkor bizonnyal "melléfogtunk" mert nem Teremtőnket, hanem önmagunkat imádtuk, de akkor meg is kaptuk "jutalmunkat", hiszen odaveszett hívő életünk lényege: a lelki nyugalmunk...

Számítógépes animáció ide, csúcstechnológiás filmtechnika oda - a "2012" című karasztrófafilm valóban kiábrándítóan gyenge alkotás... Ennek elsősorban nem a mi "fotelos-pattogatottkukoricás" biztonságérzetünk az oka - végig azt érezzük, hogy ez az egész csak egy film -, hanem a gyatra forgatókönyv. Persze abban is van igazság, hogy szemünk már-már hozzászokott a természeti katasztrófákhoz, hiszen egy átlagos tavalyi hónapban a média célzott prezentációjának "köszönhetően" megdöbbentő képek jutottak el hozzánk...

Nem tudom mi lehet ennek az oka - gyaníthatóan ebben is magasabb koreográfia játszik szerepet -, de az elmúlt években az ún. ismeretterjesztő filmek a különféle katasztrófa-scenáriók bemutatására korlátozódott: pusztító meteoritok az égből, hiper-tájfunok és zunamik, mega-esőzések, vulkánkitörések és földrengések váltogatják egymást. Mintha nem lenne elég bajunk a világon... Pedig dehogynem!

Egy friss DPA-jelentés (Deutsche Presse Agentur) szerint az elmúlt esztendőben mintegy 950 természeti katasztrófát regisztráltak a világon, melynek következtében 250 ezer(!) ember vesztette életét... Az elmúlt 30 esztendőben csak egy esztendő, az 1983-as mutatott szomorúbb statisztikát, akkor az áldozatok száma meghaladta a 300 ezret...

A "trendbe" így beleillene a ma reggeli igénk is: jelesül, Isten elpusztított minden élőt, "aminek orrában élet lehelete volt". Vannak akik, Isten perfekciós pusztításán - Ő nem végez "félmunkát" - álmélkodnak, pedig nem eleve elrendelt kozmikus törvényeinek "ridegségén" (mindennek oka van, s minden hat mindenre) van a hangsúly, hanem azon, hogy Ő mindig megmutatja teremtményeinek a menekülés útját... Hiszen ha azt akarná, hogy ne legyenek, ne legyünk, akkor a következő pillanatban már nem is lennénk... A számunkra érthetetlen tény, hogy vagyunk, létezünk, annak ellenére, hogy ha akarnánk akkor a Földnél akár hatvanszor nagyobb bolygót is teljesen csírátlaníthatnák az atombombáinkkal... (Még szerencse az energiaválságos szerencsétlenségünkben, hogy egyre több és több atombombát "hatástalanítanak" - azaz égetik el őket atomreaktorokban, hogy az egyre növekvő villamosenergiaéhségünket csillapítsák.) Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sajnos mindig akad egy-két ország, ahol kérkednek vagy már nagyon hivalkodnának atom-hatalmukkal.

Csak az ember akar pusztítani - az Isten nem! Az Isten ugyanis mindig az Élet oldalán áll... S mivel Ő Isten ezért számára a halál sem a véget jelenti, hanem egy más létformát csupán. A létezést mi - egyelőre - csak a mi földi perspektívánkból látjuk, de reménységünk szerint egyszer meg fogjuk Őt - s Benne mindeneket -, látni/ismerni úgy, ahogyan Ő ismer minket (1 Kor 13!). Az evangélium számunkra, hogy Isten mentő akarata minden akadályon átível. Ez arra kellene, hogy indítson minket, hogy mi is szeressünk, s ne pusztítsunk, hanem mentsünk és építsünk...

Ha ezt a bibliai "beszámolót" megnézzük, sajnos el/ki kell mondanunk: Isten nem túl jó véleménnyel volt az emberiségről! Úgy néz ki, hogy az emberi közösség a kezdetek óta magában hordozza a saját kipusztulásának lehetőségét. Lehetett-e ennek az oka a vallás, a rosszul értelmezett Isten-fogalom? Miért ne!? Amennyire ismerjük írott történelmünket, abban szinte minden a vallástól függött. Meghatározta a gazdasági életet, a tudományt, az erkölcsi életet minden bizonnyal, ami aztán mindenre, az egész életre hatással vol. Biblikus tény, hogy az első gyilkosság (ráadásul egy testvérgyilkosság: Káin és Ábel esete) oka a vallás hibás értelmezéséből fakadt - Káin áldozatára Isten "nem tekintett le", s ezért ő iszonyatos haragra gerjedt... majd ölt.

A mi zsidó-keresztény gyökerű kultúrkörünkben az özönvíz/Noé története az egyik legismertebb ószövetségi történet. A Biblia kronológiája szerint az Özönvíz Kr. e. 2370-ben kezdődött. A bibliakritikusok véleménye szerint a Genezisben elbeszélt történet két egymástól független elbeszélésen alapszik és a mai ismert verzió végleges formája csak a Kr.előtti 5. században alakult ki. Annyi bizonyos, hogy a történet alapja jóval korábban az ún. Gilgames-történetek tábláin (Kr.e. 2100-2000) is szerepel, amely a sumér, majd az arra épülő akkád kultúra lenyomata. A térség más népeinek mondái között azonban ugyanúgy jelen van az özönvíz-mítosz, ahogyan távoli, tengerentúli népek hagyományaiban, mondhatni, ez az őstörténet egyetemes része a világ kultúrtörténetének...

Mi ebből a tanulság? Elsősorban az, hogy az ilyen globális méretű változás(ok?) - nevezhetjük nyugodtan civilizációs katasztrófá(k)nak is - történelmünkben már korábban is bekövetkez(het)tek. A mai világban vajon nem azt üzeni ez az őstörténet számunkra, hogy el kellene gondolkodnunk életünk kilátásain? Ha egymás ellen (kontraegzisztensen!) élünk, magunkban hordozzuk az önpusztítás csíráját! Sajnos erről szól életünk... Ha Istent keresnénk, akkor megtanulhatunk valamit Tőle, s a Bibliából: hogyan élhetünk felebarátaink javára, miközben a mi életünk minősége is javul.

Amikor Noé, a bárkát építi, nagy közöny veszi körül. Az emberek tréfálkoznak vele, és nem veszik komolyan figyelmeztetését. Ennek oka - a Biblia szerint -, hogy életfelfogásuk életellenes, vagyis kontraegzisztens lett. Ez a felfogás sajnos mai világunkat is veszélyezteti. Az újszövetség szerint Jézus azt mondja, az emberek majd semmit sem fognak észre venni a világ borzalmaiból az önzés miatt, mielőtt bekövetkezne egy hasonló (végidős?) esemény. Újra megismétlődik tehát, hogy az ember önmaga ellenségévé válik?

A választ nem tudjuk, de aki egy kicsit is belegondol a Gondviselő Isten teremtésbeli akaratába - az olvashat azokból a korunkat jellemző eseményekből, melyek jelek is egyben, hiszen jelzik fejlődésünk irányát. Beszélnek ugyan az egységről, mindazonáltal mégis a különbség erősödik emeber és ember között. Noé bárkájának történetéből azonban nyilvánvaló: csak együtt menekülhetünk meg...

Így történt vagy csak az evangélista "szerkesztette" egymásután a két történetet - nem tudhatjuk -, az azonban mindenféleképpen sokatmondó, hogy Márknál a kisgyermekek jézusi példája egy igazán felnőtt dologról (házasság kérdése - válás) való, farizeusokkal tartott "diskurzus" után át következik. Gyanítható, hogy nemcsak a Mestert kísértő farizeusok, de a gyermekeket és szüleiket elterelő tanítványok is megdöbbentek Jézus mondatain: hiszen akárcsak most, akkoriban is, a válást leginkább a gyermekek szenvedik/szenvedték meg...

Jézus kinyilvánítja: Isten a férfit és nőt egybe, egymásnak teremtette, s a család az egységnek, az összetartozásnak a legintimebb helye, szimbóluma. Amennyire nem szétválasztható az egy gyermek - lesznek ketten egy testté(!)... bár mi mindig a lelki egységet hangsúlyozzuk, de természetesen igaz ez biológiailag is: hiszen a gyermek genetikailag "fél-apa és fél-anya" - olyannyira az Isten országa is az egységről szól: Isten és az üdvözültek közösségéről. Jézus tudatosan használja a mennyország bemutatására a mennyasszony s a vőlegény képét vagy éppen a vacsoráló örömközösség példáját. Mit kell tehát megértenünk abból, hogy "ilyeneké az Isten országa"?

Először is azt, hogy a gyermek feltétel nélkül fogadja mindazt, amit szüleitől kap, mert számára a mindennapok lételeme, hogy szülei szeretik őt. (Ha mégsem így van - s sajnos van úgy, hogy a gyermek szülői szeretet helyett csak erőszakot szenved el a családban -, akkor az az élet elleni egyik legnagyobb bűn, tragédia, mely a gyermek egész életére rányomja a bélyegét.) Isten tehát szeretetét folyamatosan adó gondviselő Erő! Másodszor: a gyermek mindent elhordoz. Még azt is, ha szülei szeretetlenek, aszociálisak és kiszámíthatatlanok... Isten tehát elhordozza az ember istentelenségét - mindvégig. Harmadszor: a gyermek növekszik, belenő a felnőttek világába, ahogyan a felnőtt embernek is bele kell(ene) növekednie az Isten országába. Ez jelenti a hívő ember reménységenek beteljesülését, vagyis: az Isten országában minden eléri, bevégzi a célját. Ami itt fogyatékos és hiányos volt idelent, az odaát kiteljesedik, s mindaz, ami itt a Földön tragikusan félbeszakadt, az odaát kiegészül: meg nem született, vagy teljesen elrontott életek, megálmodott, de soha meg nem valósult Istennek is tetsző tervek... Az Isten országának ígérete ezt jelenti. Más ugyanis nem hozhat megnyugvást lelkünknek, csak az, hogy Isten mindent elsimít, mindent kiegészít és egésszé növel...

Fentiek megvalósulásában nem a mikor és a hogyan a lényeg, hanem a miért? Azért, mert Isten maga a Szeretet...

"Egyszer lent, egyszer fent!" - ennél banálisabb és idegesítőbb mondatot talán nem is mondhatnak barátok vagy barátnők akkor, amikor önbecsülésünk romokban hever. Racionális énünk ilyenkor hiába tudja, hogy vannak nálunk sokkal nyomorultabb helyzetben lévők is, hogy a mi állapotunk a többiekéhez képest "kész főnyeremény" - az érzelmi énünk ilyen periódusban gyakorlatilag meggyőzhetetlen. Mégis, mi a megoldás ilyenkor? Hogyan lehet ezen változtatni? Ugyanis ennek az állapotnak az elhordozása meglehetősen nehéz a környezetnek, nemkülönben fájdalmasan terhes a szenvedőnek, magának.

Kisebb nagyobb önértékelési zavarokkal persze mindannyian küszködünk, de manapság - valószínűsíthetően a média "ügyes" propagandájának, nemkülönben a rossz reklámok agresszivitásának és az Isten figyelmen kívül hagyásának köszönhetően - tömeges méretűvé vált a helyes önértékelés hiánya. Mert azt látnunk kell: nemcsak önmagunk leértékelése vétek(!), de egónk túlértékelése is ugyanolyan bűn.

A zsoltáríró sóhaja őszinte érzést közül, s őszinte gondolatokat ébreszt bennünk. Nem kérdés a zsoltáros számára önmaga szorult helyzete, de ebben a mélyponti állapotában is azt mondja: "hittem!" Így: múlt időben, mert a jelenben soha nem érezzük azt, hogy mi most hiszünk, a jelenben ugyanis "történik/alakul az életünk" - mely a következő pillanatban már múlttá is vált -, s az egyetlen amit kontrollálhatunk, valóságként tapasztalhatunk, hogy cselekedetünket, gondolatainkat az élet normalitásába vetett meggyőződésünk irányítja, azaz úgy érezzük: jól tesszük, amit most éppen teszünk.

A vádló gondolataink mindig akkor vetődnek fel, amikor visszatekintük, s "értékelünk"... Ilyenkor egymást érik a visszhangzó miért-kérdéseink: Miért tettem, miért mondtam, miért nem láttam előre? ...Azért, mert emberből vagyunk: esendőek, megkísérthetőek, reménykedőek és önerőt visszaesően túlkalkulálók. Hitünk szépsége abban rejlik, hogy megbotló, olykor "elhasalt" állapotunkban is tudjuk: Isten nem hagy magunkra, megsegít. Kegyelmével kiemel a hullámvölgyből, és támogat, hogy jobbak lehessünk a holnapban, mint a mában voltunk.

A kétségbeesés nem női vagy férfi tulajdonság, hanem örök emberi alaptulajdonság. (Bár jegyezzük meg gyorsan: férfiaknál a kétségebesés mindig látványosabb!) Ahogyan a szenvedés sem vallásos meggyőződéshez köthető kísérőjelenség, hanem örökös vándortárs minden ember számára itt a Földön. Vannak jónéhányan, akik úgy gondolják, a hit "minősége" és "intenzitása" majd minden problémát megold és minden kérdésre választ ad, de az ilyen csőlátású emberek a legnyomorultabbak, mert a részletekben elveszve sosem látják meg az emberlét teljességét... Az ilyen "szemellenzős-hitűek" saját változó érzéseiket az Isten változó gondviselésének vélik, elfelejtvén, hogy "Isten tegnap, ma és mindörökre ugyanaz": Isten azért Isten, mert minden körülmény között - emberileg szólva - "megmarad istenségében", vagyis az Ő szeretete mindig Szeretet marad...

Talán nincs is egyetemesebb jele az elkötelezettségnek, az összetartozásnak, mint a vér... Azok a szavaink, melyekben szerepel a "vér", valami igen fontosat jelölnek: vérszerződés, vérrel pecsétel meg, véradás... Ez utóbbi létjogosultságát vallási okokból egyesek ugyan tagadják - tagadva az együvé tartozását minden embernek! Tetszik vagy sem: Egy vérből teremtettünk! Ha nem így lenne, akkor nem születhetnének egészséges gyermekeink... A vér valóban az együvé tartozás munkálója, s aki vért ad, valóaágosan is életet ad - gondoljunk csak az édesanyára, aki kilenc hónapon át vérével táplálja magzatát...

A vér nem csak jelenti az életet, de hordozója is annak, hiszen testünk mintegy 5 liter vére naponta(!) majd kétezerszer(!) fordul meg ereinkben. A vér táplálja minden sejtünket, s ha ebben csak néhány perces kimaradás áll be - annak bizony halálos következményei lehetnek... A vér így létfontosságú "szervünk", mely mindenütt jelen van a testünkben.

Régen a vért a lélekkel azonosították. Ha elfolyt a vér, elfolyott az élet is: Ebből a földi világból a lélek átment egy másik világba, a lelkek világába - gondolták. A vér "élet-ereje" így nyilvánvaló volt számukra. Ezért a pusztai népek - így a vándorló zsidók is - vérrel kenték meg a sátorfáikat, fontos dolgaikat, olykor vér-jelet téve egymásra is, hogy az elriassza a pusztai ártó szellemeket. (Fontos megjegyezni: a pusztában élés nem volt egy kimondott életbiztosítás... veszélyes kígyók, vadállatok, s még veszélyesebb rablók nehezítették az egyébként is küzdelmes mindennapokat - azaz, jól jött mindenféle "segítség", még a más-, a túlvilágról jövő is!) Fentiek egyenes következménye, hogy a vért gyakorlatilag minden kultúrában misztikus elképzelések övezték.

Nincs ez másképpen a keresztények között sem. Jézus "vérét" is a titok felhasíthatatlan isteni burka veszi körül. Megérteni nem, csak megélni és hittel elfogadni lehet mindazt, amit a Krisztus vérén keresztül közölni akar velünk az Isten. Egy valamit tisztán kell látnia mindazoknak, akik közelebb akarnak jutni az Isten megismeréséhez: Krisztus véráldozatának semmi köze nincs bikák és bakok vérének kultikus elfolyatásához... Míg ez utóbbi a bűnt bűnnel tetézi (hiszen pusztán liturgiai megfontolásból életet - más élőlényeknek az életét - oltja ki) eladdig a Krisztus (saját!) vérével pecsételi meg a Szeretetbe vetett istenfiúi bizalmát, kinyilvánítván, hogy aki a Szeretetnek engedelmeskedik mindhalálig, annak a halálban is élete van.

Ahány ember, annyiféle "vérmérséklet"... Egyikünknek jobban, másikunknak kevésbé "pezseg" a vére, de egyben közösek vagyunk: mindannyian szeretetre vágyunk. A szeretet mindig abban az egységben válik nyilvánvalóvá, mely az életet, az ember boldogulását munkálja, s mindig az Isten dicsőségét szolgálja...

Legendás, a megszépítő múlt messzeségébe hívogató gondolat a mai igénk üzenete - Salamon király templomszentelési imádságának záró mondataiból való. Jóllehet eddig egyetlen archeológiai lelet sem került napvilágra, bizonyítván a salamoni templomról lexikonok és könyvek ezreinek elbűvölő színességgel elképzelt számtalan variációját, de ahogyan izráeli régészek közül sokan vallják: jelen esetben sem a történeti hitelesség a lényeg (minden népnek vannak mítoszai), hanem a tény: Izráel létezik, s létének alapvető eleme mindmáig, hogy az ÚR az Isten.

A történelem folyamán gyakorlatilag minden hódító hatalom igyekezett bizonyítani, hogy az ő isten-elképzelése az "igazi". Amit azonban a hatalmi szó sosem érhet el, az őszinte, imádságos szív birtokolhatja, hogy ti. az Isten az Isten. Semmiféle teológiai elképzelés - legyen az ószövetségi véresáldozatos vagy páli helyettes áldozatot magyarázó - nem ad(hat)ja vissza az Isten "lényegét", hogy Ő a Szeretet. Isten az Isten, Aki szeretetből teremtette ezt a világot szeretetre, s tartja fenn, az emberi szeretetlenség ellenére! Aki tehát őszintén szeret, azaz szavaival, cselekedeteivel embertásai javát szolgálja, az "Istenben van, s Isten is őbenne", függetlenül attól, hogy muzulmán vagy zsidó, hindu vagy buddhista, keresztény vagy éppen "panteista-humanista", ahogyan Karl Rahner fogalmaz: "anonym keresztény".

Hiába bármilyen teológiai okoskodás egy nézet, egy világlátás igazolására, a dogma mindig kizárja és elítéli a másképpen gondolkodót. Ezzel ellentétben a szeretet átölel és befogad, táplál és növel! Sajnos, amíg két embernek sikerül egymást meggyőzni, hogy az ő elképzelésük (Istenről, világról és emberről) az egyedül helyes és követendő -, addig lesznek "izmusok" és ideológiák, melyek elhitetik, hogy vannak különb emberek... s hogy az élet természetes örök rendje, hogy vannak ők, s vagyunk mi... Ennek egyenes következménye az ellenségkép, ami folyamatosan táplálja a békétlenséget. A hívő embert ez a tény mégsem keseríti el, mert jól tudja, Isten azért küldte le őt a Földre, hogy mécses életével világítson, utat mutasson, s olykor még egy-egy szeretet-tüzet is rakhasson, ami körül melegedhetnek a didergő lelkű emberek...

A hívő ember "küldetéstudatának" alapja az a felismerés, hogy az ÚR az Isten. Azaz nincs más erő és hatalom ebben a világban, ami győzedelmeskedhetne, csakis az Isten, s a Belőle fakadó szeretet. Aki meghajtja fejét (elméjét), s alázatra neveli önző szívét, az istenesen éli véges mindennapjait, vagyis EMBERként cselekszik, s itt a Földön, ez a legnagyobb kegyelem...

Sok keresztény embernek okozott már fejtörést az elmúlt majd két évezredben, hogyan élje úgy az életét, hogy az az Istenek is tetszen, de azért ő maga se maradjon le semmiről... A "kecske és a káposzta" klasszikus esete ez! Sok ember számára dilemma: Milyen Isten az, aki megteremti ezt az izgalmas világot, beleteremti az embert, s azután elvárja tőle, hogy tagadja meg azt a élvezetes világot, amiben él? Nos, nem erről van szó...

Ha valaki valamit vagy valakit szeret, akkor áldozatot hoz érte, gyakran nem is veszi észre, mekkorát. A szeretet ilyen, nem számolgat 'kockás papíron': megéri-e áldozatot hozni vagy sem? Aki lélekben felkészült az édesanyaságra - mert az istenteremtette élet továbbadásában ő is egy láncszem kíván lenni -, az nem gondolkodik túl sokat: vállalja-e a szüléssel, később a gyerekneveléssel járó veszélyeket vagy sem, hanem elfogadja a vele járó áldozatot, mert a szeretet természetéből fakadóan adni akar.

Aki azonban a világot szereti, s mindazt ami a világban van, az a világnak ad elsődlegességet. A világhoz való ragaszkodás az anyagiak prioritását jelenti, azaz: elsővé válik, ami másodlagos. A vagyon, a pénz mindenhatóságába vetett hit talán soha nem volt olyan nagy, mint manapság! (Honkongban járt ismerősöm mesélte így: "Mi itt azt mondjuk valakire, szereti a pénzt... El sem tudjuk képzelni, de arrafelé a pénz maga az isten!") Tény, hogy a modern (gazdag!) ember szívesen tetszeleg a félisteni mindenhatóságában. Akinek pénze van, az mindjárt okosnak is gondolja magát, valójában minél több pénze van valakinek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy bután bánik vele -, s csak magára költi. (Hogy hová vezetett az ember pénzsóvársága, világ-imádata - azt az elkövetkező krízis-időben tapasztalni fogjuk: mert nyilvánvalóvá kell válnia minden ember számára; erről tanúskodik a történelem is -, hogy az igazságtalan társadalmi rendszerek örökké nem tarthatóak fenn!

Aki a világot szereti, az a világba is veti a bizalmát, s a világban reménykedik. Jézus URunk azonban soha nem beszélt a vagyon ellen, de alaposan megrótta azokat, akik az ÚRIsten helyett(!) a vagyonukban reménykedtek. Elmúló életünkben a múlandóba vetni a bizalmat - a legnagyobb balgaság. A többség mégis ezt teszi, de jól tudjuk a Magvető példázatából, Jozsué Sikemnél tartott beszédéből is a demokrácia örök igazságát: bizony nem mindig a többségnél van az igazság...

A világ szép, a teremtettség jó, az élet elmúlása ellenére is gyönyörű, de kérkedni az Istentől kapott ajándékokkal - mások kárára(!) -, nem Istentől való dolog! Sokan nem képesek "feloldani" az élet látszólagos ellentmondásait, mert emberien gondolkodnak az isteni dolgokról, s törvényt akarnak becsempészni oda is, ahol az Isten szeretete a legnagyobb erő. Hibás önszeretetük okán nem látják(be), hogy Isten országa ugyan bennünk és közöttünk van, de a mennyország az "odaát" van, s nem itt, ebben a világban. A mennyország, a "perfekt" keresztény élet görcsös akarása sok fájdalmat okoz manapság is hívő családokban, de erről nem az Isten, hanem az oktalan ember tehet, aki nem látja, hogy mindene, amije van, azt csak egy darabig az övé, azt csak kölcsönbe kapta, - igaz célirányosan: hogy szolgálhasson vele másoknak, önmaga boldogulására is...

A gyűlölet az egyik legőszintébb, lelkünk legmélyéről felszakadó érzés... Mondhatjuk: ilyenkor tör fel belőlünk az "állat", de ez nem semmiesetre sem lenne etikus az állatokkal szemben, azok ugyanis messze okosabbak, mint mi emberek! Ők ok nélkül nem támadnak, nem ölnek, nem gyűlölnek. Ellenben az ember képes gyűlölni akkor is, ha csak vélt igaza van, vélt sérelmei vannak. Ha nem így lenne, akkor nem indulna háborúba egyik nép a másik ellen. Ha nem így lett volna, akkor nem égetettek volna meg a középkorban - csak "boszorkányok"-ból úgy kb. 60-80ezer(!) szerencsétlent... a vizsgálatra megnyitott vatikáni akták tanúsága szerint.

Fájó, de igaz: Itt a földön a gyűlölet a legnagyobb erő. A nehezen, s lassan megteremtett kicsinyike földi "mennyországból" képes nagyon gyorsan poklot csinálni. Ha csak a legkisebb közösséget (család) helyezzük nagyító alá, igen hamar elszomorodhatunk! A családon belüli erőszak - beleértve a verbális terrort is - sokkal nagyobb valóság modern korunkban is, mintsem azt gondolnánk. Sokszor sokmindet mégis a munkahelyi stresszre "kennek" - jóllehet a felmérsek szerint akinek munkahelye/munkája van az sokkal boldogabb.

Nemcsak azért nagyobb az életminősége a dolgozó embernek, mert fizetést is kap, de azért is, mert közösségben van/lehet, s (jobb esetben) komoly alkotó munkát végezhet. Olykor még munkatársainak/főnökeinek elismerését is kivívhatja, de talán a legfontosabb, hogy a munka ritmust ad az életünknek! Nincs nyomorúságosabb az unatkozó, tétlenkedő embernél. Felfoghatná már az eszement (világ)politika, hogy a munkanélküliség az egyik legnagyobb demoralizáló erő!!! Vagy talán nagyon is jól tudja, s éppen ezért tartja fenn mesterségesen?

A munkahelyi stresszt azonban a (normális) családban ki lehet(ne) pihenni. Az emberek - legalábbis a statisztika szerint - inkább a családjukat cserélik el/le, mint a munkahelyüket - azaz elválnak. Abban a (többnyire) szent hitben, hogy a másikban van a hiba... Sajnos, sokszor, a következő családi felállásban is elkövetik ugyanazokat a típushibákat, mint a korábbiban.

Annyi bizonyos, hogy akinek valamilyen "izmus-vezérelte" rezsim megöli férjét, feleségét, apját, anyját... az tiszta szívből fogja gyűlölni az adott "izmust". Sőt ez a gyűlölet átível generációkon! Aki ezt nem látja, az vak, áltatja magát vagy hazugságban él... Megbocsájtani ugyanis valóban isteni cselekedet, s talán csak akkor vagyunk rá képesek, ha minden, ami a közeli, attól távolodunk, s amit távolinak véltünk, az egyre inkább közelivé, valósággá válik. Magyarul: amikor az Isten vonzását - no meg a halál, az elmúlás súlyát - kezdjük érezni...

Megbocsájtani annak tudunk, aki szeret minket. Másoknak megbocsájtani pedig csak akkor tudunk, ha szeretjük őket. Aki gyűlöl, az nem szeret, az nem a szeretet világosságában él, hanem a gyűlölet sötétségében fuldoklik. Ezt az élet-halál lélekharcot azonban már nem lehet "életnek" nevezni... Isten márpedig Életre hívott el minket... s ennek alapja az Ő szeretete!

Isten képmásai vagyunk tehát... A férfi nem "atyaúristen", a teremtés "korononája", s a nő sem istennő, akinek kijár az imádat, hanem férfi és nő együtt képmásai az Istennek. Már Ádámnál és Évánál kinyilvánítja Isten: legyetek EGYek, hiszen én, a ti Teremtőtök is EGY vagyok. Azt is érdemes megjegyeznünk, hogy Isten nem kérdéses kimenetelű kozmikus kísérletként indítja útra az első emberpárt, hanem miután létrehívta Ádámot s Évát és megajándékozta őket külön-külön értelemmel és döntési szabadsággal, őket együtt, mint "párt" megáldotta. Ezért mindazok, akik a Teremtő Isten eredeti rendjébe bele kívánnak szövődni, házasságkötésükkor Isten áldását kérik... A szaporodás, a betöltés, a növekedés, azaz a kiteljesedés tehát nem más, mint az Isten áldásában való részesedés.

Az ember azonban elfordult az EGYtől, mert olyan akart lenni, mint az Isten: vagyis: EGY. De az ember sosem lehet "úgy" EGY, mint az Isten, mert az ember az ember, azaz teremtmény, s nem pedig (teremtő) Isten. Jóllehet a Kísértő sziszegő mondata ott visszhangzik minden generáció fülében: "Olyanok lesztek, mint Isten!" - ez azonban kezdettől fogva hazugság, s mindvégig csak hazug ígéret marad. Ha valaki hasonlítani akar az Istenhez, akkor erre csakis egy lehetősége van: szerethet.

A szeretet csodája abban rejlik, hogy önkéntes. Az adás, akkor ad kiteljesítő örömöt, ha az önkéntes. Ha valakitől valamit kikényszerítenek, azon nemcsak áldás nincs, de harmad- és negyedíziglen megkeserítheti generációk életét is. Amikor a nő saját akaratából kész arra, hogy az Élet továbbadásában a Teremtő Isten eszközévé váljon, akkor a gyermek valóban "ajándék, s az anyaméh gyümölcse 'valóban' jutalom". Ellenkező esetben elhordozhatatlan teher a gyermek, s olykor megtörténik, hogy - jobb esetben csak intézetbe adja az anya a gyermekét -, de olykor az is megesik, hogy a megszületett csecsemőt a saját (édes?)anyja megöli... S még mielőtt valaki ítélkezne, gondolkodjon el azon egy kicsit: hány családapa ölt meg családapát az emberiség eleddigi történelmében?... Mert ugye, az nyilvánvaló, hogy igazságos háború nem létezik... Az ölés is (jogilag) csak akkor elfogadott, ha az jogos önvédelemből történik. (De ilyen esetben is a veszély elhárítására, s nem az élet kioltására kell törekedni.)

A régi fordítások úgy hozzák: "hajtsátok uralmatok alá a földet". Azaz nem leigázni, kifosztani kell(ene) a Földet, hanem jó gazda módjára gondoskodva uralkodni felette. Míg az Isten nélküli uralkodás emberi indulatokat erősít, az Istenre figyelő, a közösség javát szolgáló gondoskodás isteni erényeket ébreszt az emberben. Aki a hatalomban akar kiteljesedni, az lator diktátorrá válik, aki pedig a szolgáló szeretetben él, az istenképűvé emberré válik. A választás mindig rajtunk múlik: Mit tartunk fontosnak? A múlandó földit vagy az el nem múló, odaát is érvényben maradó örök istenit?

A "tudomány mai állása szerint" - így vezették fel a (köz)népnek nem is olyan régen a negyedművelt párttitkárok az éppen aktuális pártutasításos mondanivalójukat -, szóval: mintegy egymilló állatfajtát ismerünk. Ebből mintegy negyedmilliót eléggé alaposan megfigyeltünk, a többit pedig a szakemberek "csak" katalógusba vették. Ha azonban figyelembe vesszük a tápláléklánc bonyolultságát, s az eddigi állattani ismereteinket, akkor ki kell jelenteni, hogy legalább 3,8-4,2 millió állatfajta létezik! Gyaníthatóan ez a szám fölfelé módosul majd, ha kiderül egyszer, hogy nemcsak a tenger mélyén, s több kilométerre a föld alatt, a világűr peremén is megtalálhatóak az élet csírái... S ki tudja? Lehet, hogy más bolygókon vagy éppen a világűrben milliárdszám hemzsegnek az "űr-bogarak"! Csak ne szabjunk határt az Isten teremtő hatalmának!

Egy bizonyos, a földi élet lenyűgöző. S ha arra gondolunk, hogy az Örökkévaló a legnagyobb csodájával - a pezsgő(!) élettel - ölel át minket, s mi pedig az ilyetén módon is megnyilvánuló szeretetét naponta pusztítjuk... akkor nagyon elszomorodhatnánk. De nem tesszük. Helyénvalónak tartjuk, hogy mértéktelenül fogyasztunk, fogyasztunk és megint csak fogyasztunk... Beszélünk ugyan arról, hogy óvni és védeni kell a természetet, de mi magunk most nem érünk rá ezzel foglalkozni - helyette magunkkal foglalkozunk -, tegye meg azt a másik ember...

Isten jónak teremtette meg ezt a világot, benne az embert is... Az élet ugyanis jó dolog! Isten "élet-párti" és ezért "ember-párti" is. Ha mi is az Isten pártján állnánk, akkor bizonnyal másképp látnánk a teremtettséget, s benne önmagunkat is. Felismerhetnénk a tényt, hogy Isten szeretetből teremtette a világot - szeretetre... s ebben a csodálatos művében különleges helyre helyezett minket: megadta a lehetőséget, hogy mi is szeressünk...

Nem vagyunk tökéletesek... No, ezt eddig is tudtuk, hogy ti. a teremtés eredeti rendjétől nap mint nap elhajlunk: szóban, cselekedetben és mulasztásban. Egyszer jobban, egyszer kevésbé, így aztán meglehetősen ritka azon pillanatoknak a száma, amikor megcsillan rajtunk az Isten dicsősége. Ilyenkor mondjuk: Átéltem az Isten kegyelmét! Megcselekedtem a jót - nem is tudom miért -, igazán nem belső késztetésből, hanem azért, mert a Gondviselés-rendezte körülmények erre ösztönöztek. Nem etikai érzékem kiválósága okán, hanem Isten kegyelme révén részévé váltam az eseményeknek, s munkálkodott rajtam keresztül a Lélek... Nos, ezek a pillanatos élmények/megtapasztalások azok, melyekért érdemes élni. Ezeken keresztül tisztít minket Teremtőnk, nevel és növel.

Híjával vagyunk Isten dicsőségének, de olykor mégis részesülhetünk benne. Ez az evangélium, a jó hír. Sokan vannak a világban, akik szélsőségesen látják az emberi létet, s a harmadik évezred elején is visszatükrözik azt a középkori nézetet, miszerint a földi élet nem más, mint siralomvölgy! Ha Isten eredeti elképzelése szerint nyomorúságot, szenvedést akart volna, akkor nem paradicsomot teremtett volna, hanem kénköves tűzzel kínzó poklot...

Az emberiség eddigi történelmét vizsgálva - sajnos úgy néz ki, arra a megállapításra kell jutunk -, hogy a poklot mi emberek teremtjük magunknak, s nem is olyan rossz hatásfokkal! Hiszen egyik ember a másik életét életre szólóan képes megkeseríteni, sőt alapjaiban tönkretenni... mi ez, ha nem maga a pokol? Az is elég "ördögi", hogy az Istentől jövő élet naponta felkínálkozó, természetszerűleg dinamikus, de árnyalataiban is csodálatos szépsége, s az egymásra-odafigyelés és -segítés helyett az emberek jelentős része - hívők is - csak magukkal foglalkoznak, s önző módon a bűneikkel *szöszmötölnek, ahelyett, hogy az arra fordított időt a jó megcselekvésére használnák!

* Luther Márton ágostonrendi szerzetesként a legkisebb vétkeit is élet-halál kérdésnek vélte - s emiatt rettenetesen sokat gyötrődött, szenvedett -, mire Johann Staupitz, a rendi elöljárója azt mondta egyszer: "Ejnye, ejnye Márton testvér, csak képzelődsz! Ezek mind csak baba-bűnök (Puppen-Sünde) s, a mi Urunk Jézus Krisztust is csak képzelt Megváltónak hiszed!"

Ezévi Útmutatónk ajánló soraiban Gáncs Péter püspök urunk ezt írja: "A kereszténység ugyanis nem dualista vallás, mi nem két egyenrangú hatalom, a jó és a rossz antagonisztikus harcát hirdetjük... Pál apostollal együtt hisszük, hogy a jó a rosszat nemcsak legyőzheti, de akár meg is győzheti." Azaz: nem a gonosz uralmát, hanem a Jó győzelmét kell(ene) hirdetnünk, szóval is meg cselekedettel is. Igen, híjával vagyunk Isten dicsőségének, de olykor - Jézusért - mégis birtokolhatjuk. A kegyelem idejét ezért illene jól felhasználnunk, mert Isten szeretete ugyan végtelen, de a mi életünk véges! A Végtelenség vonzását azonban csak akkor értjük meg, ha szeretjük az Istent, s a felebarátot, azaz szeretjük az Isten-adta Életet, visszatükrözve benne az Isten szeretetét...